Vonzások

Ai: Vonzások

Új munkahely, új szabályok, új emberek. Alkalmazkodnia kell, meg kell ismernie másokat, akikkel addig talán egyszer-kétszer látott, vagy sohasem. Végül is lényegtelen.

- Jó estét! Segíthetek?

Az internet kávézó nagyszerű lehetőség, hogy minél több embert ismerjen meg, és kapcsolatokat építsen ki. Ez a második hete, de máris rámozdult egy nála jóval fiatalabb fiú. Hízelgett neki a dolog. Már jó pár hónapja nem volt senkije, valahogy a korábbi, csalódással és szakítással végződő kapcsolata nyomot hagyott rajta, és nem érezte késznek magát arra, hogy új partnert találjon. A lehetőség adott volt, csak ő kérette magát. Egyik férfi sem tűnt olyannak, aki mellett megállapodhatott volna. Márpedig neki ez volt minden vágya. Elege volt a futó kalandokból, a távkapcsolatokból, a majd hívlak szövegből. Olyan partnert akart maga mellé, akivel sétálhatott az utcán, eljárhatott ismerősökhöz vagy csak simán kirándulni, és fogta a kezét, amikor neki arra volt szüksége. Társra vágyott, aki nem és nem akart jönni. Lassan feladta már a reményt is. Flörtölt, mosolygott, nevetgélt, de a szíve és a teste is hideg maradt. Racionálisan szemlélte hódolóit. Nem megbízható, egy kettyintésre hajt, nem vonzó a számára. Ez volt a helyzet a tizennyolc évessel is. A fiú bizonygatta, hogy komoly kapcsolatot akar, mert a fiatal partnereknek mindig csak egy éjszakára kell. A fiú kereste még a saját útját, ő maga viszont huszonöt évesen megtalálta, vagy legalábbis megtalálni vélte azt. És ebbe nem illett bele egy olyan fiatal kölyök, aki még a felnőttkort se töltötte be. Tegyük hozzá, tényleg hízelgett neki a tudat, hogy egy ilyen korú srác vonzónak tartja, de mégis… valami hiányzott. A vonzás. Nem mozdult meg benne semmi, ha a fiú megfogta a kezét, megdicsérte a haját, a mosolyát. Ürességet érzett, és ez nem jelentett biztatót.

- Jó estét! – A férfi minden este nyitás után érkezett pár perccel. Csendes volt, mindig ugyanahhoz a géphez ült le, és igazából alig beszélt valakivel. Ettől függetlenül barátságos volt. – Ma nagyon csinos…

- Köszönöm. – Udvariasan megköszönte, mert hát, észrevett ilyesmit, és a bókok mindig jólesnek. – Hozhatok valamit?

- Semmit, köszönöm.

A férfi egész végig Youtube-on böngész. Három órán keresztül. Néha gépel, de amúgy mást nem csinál. Na, nem mintha érdekelné… Jobban foglalkoztatja, hogy végre kivigye az összes rendelést, és leüljön. Két állás igazán fárasztó tud lenni…

A tizennyolc éves nem akar leakadni róla, ezért megígéri, hogy elmegy vele egy randira. Abból baj nem lehet. Egye fene, ki tudja…

- Jó estét! Jól áll ez a pulcsi… - A férfi rámosolyog, aztán elkapja a tekintetét, és már indul is a gép felé, amelynél ülni szokott.

Hm, nem tudja, mit gondoljon róla. Megdicséri, rámosolyog. Biztos fiatalabb nála, és heterónak tűnik. Nincs nála esélye, csupán egy udvarias figura.

Aznap éjjel egy skorpióval álmodik.

Soha nem szerette a skorpiókat. Ijesztőek. Az álomban viszont mégis a kezén mászik egy miniatűr példány, fekete és fenyegető és meg akarja csípni. Lesöpri a kézfejéről, és agyontiporja. Felriad, és érzi, hogy hideg veríték csorog végig a gerincén. Borzongva visszafekszik.

            Újabb nap, és rengetegen vannak, pedig remélte, hogy az esős idő otthon tartja a vendégeket. Tévedett.

- Jó estét! – A férfi időben érkezik. Lepislant a nyilvántartó lapra. Jake Conrad. Érdekes név.

Újabb vendég érkezik, elfelejtkezik a férfiról. Rohan tovább.

Az egyik késői vendég szemtelen, és folyamatosan át akarja vágni. A főnök, naná, hogy már nincs benn. Mostanában mindig csak akkor van benn, amikor alig vannak, és minden simán megy.

- Valami probléma van? – Jake Conrad az. Ott áll, és bár semmi mást nem csinál, és fenyegető kinézete sincs, a vendég mégis kitámolyog a kávézóból.

- Köszönöm.

- Jól van?

- Igen. Segíthetek?

- Nem, csak ma korábban el kell mennem. – A férfi őt bámulja. – Igazán jól áll magának a hosszú haj.

Elakad a lélegzete. Egy bók, mint az összes többi, és mégis… talán a férfi hangsúlyában vagy a tekintetében van valami, ami különlegessé teszi.

Várja a másnapot.

A férfi időben érkezik. Panaszkodik, hogy ellopták az esernyőjét az egyik üzletben, és lerázza a hajáról a vízcseppeket.

- Megint esik – sóhajtja, aztán szélesen rámosolyog. – Új fülbevaló?

- Igen. Hogy áll?

- Csinos. Illik magához.

- Köszönöm. – Újabb pirulás. El kell terelni a férfi figyelmét. – Nem fázik ebben a vékony kabátban?

- Talán legközelebb nem kellene ilyen későn jönnöm…

- Nem úgy értettem!

A férfi nevet.

- Tudom, csak vicceltem. Ne haragudjon! Holnap melegebben felöltözöm.

A vendégek között járkálva néha rajta felejti a szemét. Néha elkapja a pillantását, amely az övét keresi. Kezd egyre izgatóbbá válni a dolog, s élmény bejárni dolgozni.

- Nem, holnap nem vagyunk nyitva! – mondja ezredszerre, majd pont Jake-nek fakad ki. – Miért akar mindenki dolgoztatni ünnepnap?

- Mert szeretnék látni… - vágja rá a választ, ő meg mint valami bakfis, fülig pirul.

- Köszönöm.

Finom bókok, amellyel Jake lassan eléri, hogy a tizennyolc évessel lemondja a randit. Kicsinosítja magát, és ajkát harapdálva várja a nyitást, hogy végre egymásra tudjanak mosolyogni. Fenntartja a helyét, hogy a férfi mindig a megszokott géphez ülhessen. Valami… alakul, érzi. Nem akarja elkiabálni, ezért nem mond senkinek semmit, csupán hagyja, hogy az érzékei újra ráhangolódjanak egy másik emberre. Fantasztikus érzés.

            Két órát beszélgetnek. Kiderül, hogy a férfi két évvel fiatalabb nála, de ez most nem tudja érdekelni. Néha el kell rohannia, hogy kiszolgálja a vendégeket, de Jake ott vár rá a pultnál, és mosolyog. Néha elejt egy-egy bókot, amitől újra életre kel a teste. Fizetésnél pedig csak bámulja a tetovált skorpiót Jake kézfején.

- Tetszik? Pár éve csináltattam – mutatja a férfi.

Elmeséli az álmát, mire Jake különös pillantást vet rá.

- Érdekes – mondja.

Zárásig marad, egy kicsivel utána megy el. Ő meg a levegőbe bokszol, hogy Igen!

Boldog.

Másnap az idegesítő vendég megint megjelenik. Kezd tőle frászt kapni, de szerencsére Jake zárásig marad, a férfi pedig korábban távozik.

- Minden rendben? 

- Igen, csak nem szívesen maradnék vele kettesben…

- Ez érthető. Hallomásból ismerem, és jobb vigyázni vele. Legközelebb is itt maradok zárásig, nehogy baj legyen.

Meg akarja védeni. Már régen nem volt ilyen lovagias férfi körülötte. Lelkes, szinte lebegve sétál haza. Valami alakul.

            Napok telnek el. Jake jön, megy. Sistereg köztük a levegő. Majd belebolondul, mert érinteni akarja. A tetoválást a kezén, a mosolyát, a haját. Felnevet a gondolatra. A férfi vajon milyen arcot vágna, ha tudná, mi jár a fejében?

- Fázik?

- Oh, a kezem… - Észre sem vette, hogy önkéntelenül összedörzsöli a tenyerét.

- Szívesen felmelegíteném, de lehet, hogy megsérteném vele, és azt igazán nem akarom.

A szíve dübörögni kezd a mellkasában, és elfordul, nehogy a vágy kiüljön az arcára. Legszívesebben a férfihoz bújna, de nem teheti. Lassan, lépésben haladhatnak csak. Most az egyszer nem akar fejest ugrani egy kapcsolatba úgy, hogy semmit nem tud a partneréről. Meg akarja ismerni, bár már sok mindent tud róla. Még többet akar.

Mindent.

            Kettesben maradnak a kávézóban. Odakint dörög és villámlik, de már egyszer megbeszélték, hogy mindketten imádják a viharos estéket. Bejelölik egymást Facebookon és minden olyan oldalon, ahol fent vannak. Izgalmas, hogy alig három méterre ülnek egymástól, és úgy beszélgetnek. Felveti, hogy beszélgethetnének rendesen is. Jake visszaír, hogy bátrabb, ha chaten írkálnak egymásnak. Egy őszinte ember. Felkacag.

Vajon hazakíséri? Már napok óta pedzegeti, és annyira jó lenne…

Záráskor semmiségekről ejtenek szót, és valahogy előkerül az otthon témája, és hogy melyikük, hol él. Ő egy kis lakást bérel, egymagának elég is.

- És te?

- Én a barátnőmmel lakom együtt.

Megáll benne az ütő. Áll, és bámul. Mit mondhatna?

- Barátnő? Tényleg? – hebegi, és szívesen sírva fakadna, akármennyire nem illenek a férfiakhoz a könnyek.

- Nekem most… mennem kell… - Jake bizonytalanul méregeti, majd sarkon fordul, és elsiet.

Elmegy. Ott hagyja egyedül.   

            A legrosszabb, hogy megbízott benne. Hosszú idő után úgy érezte, hogy végre valaki olyannal ismerkedett meg, aki felkeltette a figyelmét, felébresztette a vágyait.

- Talán félreértetted a jeleket, amiket küldött feléd… - veti fel egyik barátja.

- Ezt nem lehetett félreérteni! – tiltakozik. – Nem vagyok hülye! Éreztem, és ott vannak azok a levelek, amiket váltottunk… – A tenyerébe temeti az arcát. – Csalódtam benne… Rendesnek tűnt, de kiderült, hogy egy hazug szélhámos… Ha nem vetem fel a lakás témát, mikor mondta volna meg, hogy barátnője van?

- Nem lehet, hogy biszex? – kérdezi egy másik barát.

- Nem tudom… Már tényleg nem tudom…

A férfit kellene megkérdeznie. El is határozza magát. Órákig készülődik, hogy jól nézzen ki. Csak azért is!

A férfi nem jön el másnap.

            Egyedül megy haza. Lassan bandukol. Semmihez sincs kedve. Egyrészről talán jobb is, hogy a férfi nem jött, de másrészről… Akármennyire átverte, még mindig szerette volna látni. Az agya azt súgta, tartson tőle távolságot, a szíve és a teste viszont a mosolyára, a bókjaira vágyott.

Lehet, hogy a barátainak van igaza? Belelátott olyasmit ebbe a barátságba, amit bele akart látni? Odahaza ledobja a cuccait a földre, és ráveti magát az ágyra. Szerencsétlennek érzi magát.

            Vajon a férfi másnap eljön? És igazából akarja, hogy eljöjjön?

            Már maga sem tudja, mit is akar. Valakit, aki felmelegíti, igen. Valakit, akihez éjszaka odabújhat, és aki mellett végre újra vonzónak érezheti magát. De mekkora áron? Jake hitegette, és biztos nem mesélt otthon róla a barátnőjének. Sőt, talán nagyon jól szórakozott, hogy ő így bedőlt neki. Fáradtan felsóhajt. Szívesen sírna, és bár nem akarja, de kicsordul egy könnycsepp a szeméből. Csak azért, mert magányos, hitegeti magát. Azon az éjjelen a párnát ölelve alszik el.

            Jake egy héttel később úgy sétál be a kávézóba, mintha mi sem történt volna.

- Ma nagyon szép vagy – mosolyog rá, de ő már nem tud hinni neki. Miért is tenné?

- Gondolom, a barátnődnek van szebb.

Áthajol a pulton, a kezét tördeli.

- Igazság szerint már külön vagyunk, csak nincs hová mennem. Ezért lakom vele.

Megbizsereg a teste. Vajon hihet neki?

- Értem.

- Hazakísérhetlek?

Beleegyezik. Abból nem lehet baj, s közben tudja, hogy az a fránya remény már megint tőrbe csalta. Reszketve várja, hogy lejárjon a munkaidő. Jake segít zárni, közben meg-megérinti, ő meg olvadozik. S gyűlöli magát, amiért ennyire akarja a férfit. A pultnál toporog, és keresi a kulcsait, amikor a férfi maga felé fordítja, és megcsókolja. Érzékeket robbantó, csodálatos másodperc. Elhúzódik, mert az üvegablakon keresztül bárki megláthatja őket. Köztük a barátnő vagy az ő főnöke is. S amikor búcsúznak egymástól, önző gondolat merül fel benne: magának akarja a férfit.

            Mosolyogva, édeset álmodva alszik el az éjszaka.

            Eltelnek a napok. Boldog. Jake jelenléte bódító virágként hat rá. Kolléganője odatámaszkodik mellé.

- Helyes fickó, csak kár, hogy van barátnője.

- Azt hallottam, hogy már nincs köztük semmi.

A lány kaján mosollyal néz rá.

- Aha, és te ezt el is hiszed? Patricia ki is kaparná a szemét, ha ott hagyná a gyerekkel.

- Milyen gyerekkel?

- Másfél éves a kislányuk. Nem tudtad?

A mondat egyenesen szíven üti. Elnézést motyogva kitántorog a mosdóba, és megalázva érezve magát, nekidől a falnak. Hogy lehetett ilyen naiv? A tenyerébe temeti az arcát, és legszívesebben felképelné a férfit. Végül kihúzza magát, és felvetett fejjel visszasétál, de Jake mosolyát nem viszonozza. Hinni akar neki, de… már nem megy.

            Összetört szívvel ballag hazafelé, és ahogy egy kirakatban megpillantja magát, rá kell jönnie, hogy a Jake általi ragyogás fénye… messze megkopott már. Ettől függetlenül felszegett fejjel megy tovább, és rámosolyog a szembejövőkre. Mert lehet, hogy a mostani és az elkövetkező pár estét egyedül fogja tölteni, de előbb-utóbb eljön majd az, akire vár…

Vége