Vonatbéli ismeretlen ismerős
2016.11.17 10:59Ai: Vonatbéli ismeretlen ismerős
Gépelte: Meli. Javította: Karasu és Fuszi
Osaki Ryoji a lábával dobolta az Escanflove Mother Earth című dalának ütemét. A vonat sebesen suhant úti célja felé. Odakint kellemes félhomály borult már a világra. Egyedül utazott a fülkében, sőt, úgy sejtette, az egész kocsiban. Felállt, nekidőlt az ablaknak. Visszaült. Az órájára pillanatot, majd megnézte a telefonját. Egyre türelmetlenebb volt. A vonat lassított, bemondták a megállót, de Ryoji nem is figyelt oda. Pontosan tudta, hogy nem itt kell leszállnia.
Hirtelen gyerekek hangja töltötte be a vonatot. Ryoji maga mellé vette a táskáját, amikor a kisiskolások beözönlöttek a fülkébe, és illedelmes köszönés után leültek a szabad helyekre. Ryoji lehunyta a szemét. Egy férfi izgatóan fűszeres illata csapta meg az orrát. Felnézett. Egy férfi hajolt föléje.
- Elnézést, de szabadna? – Ryoji táskájára mutatott.
Ryoji a lábához tette a cuccát, a férfi leült. Az illata betöltötte a fülkét, bekúszott Ryoji orrába.
- Nagyon köszönöm.
- Szívesen. – Ryoji a szeme sarkából vette szemügyre az útitársát.
Az előbb már látta, milyen magas. Az arca kemény vonású, csontos, szinte durva volt. A szeme fekete, a haja rövid és sötét. Levette a kabátját. Inget viselt, a nyakkendőt meglazította, a zakója elég drágának tűnt. Aktatáskáját a combjára fektette, és összekulcsolta rajta a kezét. A vonat lassított, váltón haladtak át, megbillentette a kocsikat. Ryoji a férfinek dőlt egy pillanatra.
- Bocsánat.
- Semmi baj. Meddig utazol?
- Még két megállót.
A férfi meglepettnek tűnt.
- Én is. Látogatás?
- A nagybátyámhoz megyek.
- Ismerhetem?
- Osaki Kosui.
A férfi a homlokát ráncolta.
- Ismerem őt. Magának való vénember. – Észbe kapva bocsánatkérően meghajolt. – Bocsáss meg!
- Semmi baj. A nagyszüleim kérésére látogatom meg. És ön?
- A nevem Tatsumori Kaoru. Orvos vagyok. Konferencián voltam.
Ryoji kivette a fülhallgatót a füléből, félretette.
- Fáradtnak tűnik.
- Igen, az is vagyok. Hosszú volt a tegnapi nap, és még a mai sem ért véget. Te iskolába jársz?
- Egyetemre.
- Minek tanulsz? Milyen szakon vagy?
- Pénzügyet és marketinget tanulok.
- Üzletember leszel? – Kaoru mosolygott.
Ryoji arca megrándult. Kényes kérdés volt ez, hiszen pont ezért utazott a nagybátyjához.
- Bocsáss meg, megint udvariatlan voltam – visszakozott a férfi.
- Nem, minden rendben. Hány napig volt távol? A családja várja az állomáson?
- Nincs családom. Egyedül élek.
- Most én voltam udvariatlan.
Egymásra mosolyogtak. A szokásos óvatosságuk elszállt. Egymáshoz hajolva kezdtek el sutyorogni az egyetemről, az orvosi hivatásról, időjárásról, politikáról és mindenről, ami az eszükbe jutott. Nemsokára bemondták a megállót, így felszedelőzködtek. Előreengedték a gyerekeket, a sor lassan haladt.
- Mikor mész haza?
- Az a nagybátyámból függ. Igazából nem is tudja, hogy jövök.
- Késő van. – Tatsumori-san az órájára nézett. – Gyere el hozzám, és holnap kipihenten elkísérlek hozzá.
- Nem is tudom. Azt hiszem, megköszönöm, de nem.
- Ahogy gondolod…
Leszálltak. Ryoji meghajolt.
- Köszönöm a beszélgetést! – A férfi finoman elkapta a kezét.
- Tényleg szívesen látlak az otthonomban.
Ryoji a férfit nézte. Gyerekek zajongtak körülöttük, odaköszöntek az orvosnak, de Kaoru csak a fiúra figyelt. Kiürült a pályaudvar, a vonat továbbindult, s már csak ők álltak a peronon. Ryoji pontosan tudta, hogy mit akar a férfi. Ott volt a szemében. És a fejében egy hang azt kérdezte, miért ne? Még soha nem volt dolga férfival, de tényleg miért ne? Hiszen úgysem tudja meg senki, Kaorut meg soha többé nem látja.
- A… nagybátyám… nem fiatal már. Azt hiszem, nem illik ilyen későn zavarni. – Ryoji zavarban volt.
Kaoru elmosolyodott.
A férfi egy kis házban élt, amit fák és bokrok vettek körül.
- Szeretek magam lenni – magyarázta.
Ryoji letette a táskáját, és szólni akart, amikor a férfi átölelte, és minden habozás nélkül megcsókolta. Ryoji egyszeriben elfelejtette, mit is akart mondani. A férfi nyelve a szájába hatolt, keményen, egy kicsit erőszakosan, de mégis puhán. Ryoji felsóhajtott, először megfeszült, aztán kis habozás után átkarolta a nyakát, hozzásimult.
Kaoru keze a kabát alá csúszott. Együtt rángatták le, majd a férfié is a padlóra került. Csókolózás közben finom tánclépésekkel Kaoru a hálószobába vezette. Mielőtt Ryoji körbenézhetett volna, már végigzuhantak az ágyon.
Kaoru feltérdelt, és apró csókokkal borította a fiú arcát, nyakát, belenyalt a fülébe, szopogatta a cimpáját. Ryoji megrezzent. Nem hitte volna, hogy ilyen érzékeny. Kaoru meleg keze a pulóvere alá nyúlt, simogatta – alig hozzáérve a bőréhez. Ryoji hozzáemelte a testét, és felsóhajtott.
- Jó? – Kaoru rekedt hangja körbeölelte.
- Igen…
Kaoru kuncogó nevetéssel lesegítette a felsőjét, majd a pólóját. Csókokkal kényeztette a fiú mellkasát, miközben lerángatta magáról a nyakkendőt. Keze lágyan, majd egyre erősebben dörzsölte az ágyékát. Ryoji felnyögött.
Kaoru kigombolta a nadrágját, meztelenre vetkőztette. Ryoji arca lángolt zavarában. A férfi megcsókolta. Lerángatta magáról is a ruhát, és a fiú mellé feküdt.
- Valami baj van? – harapott a fülcimpájába.
Ryoji a férfi merevedését bámulta.
- Én még… soha… Szóval…
- Sssh… Gyengéd leszek.
- Biztos? – Ryoji nagyot nyelt.
- Bízz bennem! – Kaoru hozzásimult. Fogai közé vette a mellbimbóját, az ujjai pedig körbefonták a fiút. Ryoji szeme tágra nyílt, az arcát a férfi kulcscsontjához szorítva lihegett.
- Érints meg!
Ryoji bizonytalanul engedelmeskedett. Megérintette a férfit. Kaoru gyorsuló légzése dallamnak tűnt a fülében, és egészen felizgatta.
Kaoru remegett.
- Őrjítő vagy… Húzd fel a lábad!
Ryoji elfelejtette, hogy ő most tulajdonképpen fél. Megtette, mire a férfi finoman simogatni kezdte. Ryoji reszketett, megvonaglott. Kaoru megnyalta az ujját, és felcsúsztatta a testébe. Ki-be… Ryoji egész teste megfeszült.
- Fáj? – Kaoru belecsókolt a szája sarkába.
- Ne… em…
Kaoru még egy ujját tolta a másik mellé.
- És most?
Ryoji lihegett.
- El tudom viselni… Jó…
- Jó? – Kaoru mohón szájon csókolta, és lassan fölébe gördült.
Ryoji rámeredt.
- Én nem is… csináltam… semmit.
Kaoru megsimogatta az arcát.
- Dehogynem. Ha fáj, szólj! Oké?
- Igen… – Ryoji lehunyta a szemét. Engedte, hogy a férfi a vállára tegye a bokáját. Ösztönösen megfeszült, amikor megérezte a behatolást.
- Próbálj ellazulni! Így fájni fog… – Kaoru levegő után kapott.
Ryoji a vállába csimpaszkodott, a fejét rázta.
- Nem érdekel… – lihegte.
- A francba! – Kaoru egy erőteljes lökéssel hatolt a fiúba, Ryoji kiáltására összerezzent. Vissza akart húzódni, de a fiú magára rántotta egy csókra. Ujjai nyomot hagytak Ryoji csípőjén, olyan erővel szorította.
- Most ne moccanj! – nyögte, de a fiú nyelve a szájába hatolt. Már nem volt visszaút.
Mozdult, és mozdult újra. Hallotta, hogy a fiú sír, de érezte, hogy kapaszkodik belé. Érezte, ahogy elélvez, ahogy összerándul a teste, és a csúcsra röpíti őt magát is.
Kaoru a mellette egyenletesen szuszogó fiút bámulta. Az órára pillantott az éjjeli szekrényen, és gyengéden megrázta.
- Ryoji, reggel van…
- Még álmos vagyok… – motyogta a fiú, és arcát a párnába fúrta, aztán a férfi nevetésére hunyorgó szemekkel felkönyökölt. – Reggel? – ismételte.
- Igen. Éhes vagy?
- Mennyi az idő? Nem kellene már a nagybátyámnál lennem?
Kaoru megsimogatta a haját.
- Dehogy. Fél hét. Lezuhanyozol, megreggelizünk, aztán útbaigazítalak.
Ryoji kidörzsölte az álmot a szeméből.
- Nem kísérsz el?
- Inkább nem.
Ryoji felült, úgy pislogott komoly arccal a férfira.
- Mert ez egy egyéjszakás kaland volt?
Kaoru felsóhajtott.
- Azért, mert megkedveltelek, és így is nehezemre fog esni, hogy elengedjelek. – Félredobta a takarót, kiült az ágy szélére. – Mit kérsz enni? Vagy előtte megfürdesz?
Ryoji mély levegőt vett.
- Utóbbi, köszönöm.
Kaoru nadrágot húzott, kisétált. Ryoji megrázta a fejét, mintha csak bűntudatát próbálná elűzni. Végül elindult fürödni, de tudta, hogy még sokáig érezni fogja az orrában, a testén a férfi illatát…
Évekkel később...
Osaki Ryoji előtt feltárult a tanácsterem ajtaja, az igazgatósági tagok felálltak, köszöntötték.
- Köszönöm. Foglaljanak helyet!
Ryoji állva maradt. Az eltelt évek alatt lefogyott, még törékenyebb, sápadtabb lett, és még felnőttesebb. Valójában azzá is lett. Emberek élete, milliárdok függtek a döntéseitől, és a szelíd, türelmetlen egyetemista kölyök megszűnt létezni. Ő lett a város legkapósabb fiatalembere. Keményen, céltudatosan ügyködött.
- Ahogy már a korábbi üléseken utaltam rá, szeretném bővíteni a cég profilját. Otaka-san levélben kért arra, hogy fontoljam meg a döntésemet.
Az idős igazgatóhelyettes nagyot bólintott.
- Igen, Osaki-san, így történt.
Ryoji leült, szembenézett vele.
- Sajnálom, de már döntöttem.
- A mélyen tisztelt édesapja…
- Az apám azt mondaná, tartsak ki az elhatározásom mellett. Amit mondtam, megmondtam! Felvásároljuk a magánklinikát és a gyógyszerészeti kutatóintézetet is. Ellenvetés?
Senki sem mert ellenkezni. Otaka-san nyitotta a száját, de a vele szemben ülő, szintén igazgatóhelyettes Kodaka-san tiltakozón rázta a fejét.
- Köszönöm a bizalmukat! – Ryoji elmosolyodott. – Miután a szavazás egyhangú, felvetem a lehetőséget, hogy meglátogassuk új tulajdonainkat, és aláírjuk a szerződést. Az ügyvédeim már mindent előkészítettek. Holnap délelőtt esetleg?
- Tárgyalásom van – szólt halkan Kodaka-san.
- Sajnálom. Más?
Ryoji elég félelmetes volt ahhoz, hogy senki ne merje feltenni a kezét. Ez az érzés nem a férfi testi fölényéből eredt, sokkal inkább a személyiségéből. Csendes, szelíd volt, míg sor nem került a döntéshozatalra. Akkor egy kőkemény, irgalmat nem ismerő üzletember lett.
- Akkor holnap.
Ryoji úgy szállt ki a sötét alakú kocsiból testőrökkel körülvéve, akár egy jakuza tag. Az igazgatótanács tagjai ott sorakoztak előtte, már csak rá vártak.
- Menjünk! – Ryoji levette a napszemüvegét, beléptek az épületbe.
A várakozó betegek rájuk meredtek, a pultnál ülő két nővér ijedten megrezzent. Ők is hallottak arról, hogy a felvásárló cég tulajdonosa aznap meglátogatja a klinikát. Egyikük a telefonért nyúlt, de az igazgató hangja máris betöltötte a folyosót.
- Osaki-san micsoda kellemes meglepetés! Isten hozta nálunk!
Ryoji arca megrándult. Utálta, ha bizalmaskodnak vele, és ha hülyének nézik. Méghogy meglepetés…
- Szeretnék körbenézni, ha lehetséges.
- Oh, természetesen. Előtte esetleg egy teával megkínálhatom önöket?
- Uraim?
Ryoji kísérőihez fordult, akik azonnal lelkes bólogatásba kezdtek, nem nagyon fűlött a foguk a végeláthatatlan kórházi folyosók bejárásához. Ryojinak viszont délután volt egy konferenciabeszélgetése, nem ért rá egész nap.
- Sajnos én nagyon sietek. Megköszönném, ha adna mellém egy nővért, aki ráér, és megmutat mindent.
- Egy nővért, Osaki-san? Hívok egy orvost, egy pillanat!
Mielőtt Ryoji tiltakozhatott volna, eltűnt az egyik ajtó mögött. Pár beteg fáradtan összenézett.
Ryoji megállt előttük.
- Elnézést, mióta várnak?
A házaspár, akiket megszólított, felsóhajtottak.
- Két órája. Van időpontunk, de a doktor úr csúszik. A férjem már csak ellenőrzésre jött vissza – mondta az asszony.
- A doktor úr… jó orvos?
- Az egyik legjobb. Pedáns, udvarias és érti a szakmáját.
- Mennyit fizetnek? Tudom, hogy udvariatlan vagyok…
Az asszony összekulcsolta a két kezét.
- Sokat, de azt mondták, hogy a doktor úr meg tudja gyógyítani a férjem. Összeszedtük a pénzt. – Megnevezett egy összeget, aminek hallatán még Ryoji is összerezzent. – Azt hallottuk… – az asszony suttogóra fogta a hangját, a férfi lehajolt hozzá –, hogy a doktor úr itt akarta hagyni a klinikát, de az igazgató úr nem engedte el. A doktor úr fel volt háborodva az összegek miatt, amit a kezelésekért kell fizetni.
- Nem engedte el? – Ryoji csodálkozott
- Az egyik nővérkétől hallottam, hogy zsarolja valamivel…
Ryoji felegyenesedett, és azon töprengett, mivel lehet zsarolni egy orvost. Nyílt az ajtó, és amikor meglátta a doktort, már tudta a kérdésére a választ.
- Kaoru… Tatsumori Kaoru…
A férfi úgy torpant meg, mintha falnak ütközött volna.
- Osaki Ryoji… te… – Megrázta a fejét, majd meghajolt. – Régen volt.
Ryoji bólintott. Akarata ellenére érezte, hogy ég az arca.
- Sok beteged van. Nem akarlak feltartani.
- Önök ismerik egymást? – pislogott az igazgató.
- Azért az túlzás. Futó ismeretség volt csupán. – Ryoji a házaspárra mosolygott. – Tényleg nem akarlak tartóztatni a munkádban. Vannak, akik előbb voltak itt, mint én.
- Osaki-san… – Az igazgató közbeszólt volna, de Ryoji tekintete láttán elakadt a szava.
- A betegek az elsők. Nincs igazam, Kaoru-san?
Kaoru arca ellágyult.
- Neked mindig igazad van. Ha megengeded…
- Menj csak!
- Köszönöm. – Kaoru az ajtóból még visszafordult. – Látlak még?
- Ma már nem hiszem, de amint lehet, meglátogatlak.
- Az jó lenne… – Kaoru elmosolyodott, és maga elé engedte a házaspárt.
- Osaki-san…
Ryoji ránézett az igazgatóra, aki megint nem merte folytatni. Magas, vékony férfi érkezett.
- Majd én körbevezetem, ha megengedi. Kisaragi Senji igazgatóhelyettes vagyok.
- Nem azt mondtam…? – Az igazgató nagyot nyelt, mert Ryoji elmosolyodott.
- Örülök, hogy megismerhetem, Kisaragi-san. Mehetünk?
- Természetesen. Kövessen kérem…
Ryoji nekivágott a folyosónak. Hamar átlátta a helyet és a működtető rendszert is. Nem tetszett neki.
- Nagyon drága az intézmény – jegyezte meg.
- Valóban – ismerte el Kisaragi. A beszélgetésükből kiderült, hogy a férfi agysebész, és Ryojit lenyűgözte az intelligenciája.
- Miért?
- Mert az igazgató úr kezében teljhatalom összpontosul. Jól tudja, hogy kit mivel lehet megfogni, hogy az ő javára döntsenek.
- Magát is zsarolja?
- Mondtam én ilyet? – Kisaragi mosolygott, de a szeme komoly maradt.
- Ezek szerint igen.
Kisaragi megállt, a férfira nézett.
- Maga nagyon fiatal, Osaki-san, meglep a tapasztaltsága.
- Mivel zsarolja?
- Csak nem képzeli, hogy elmondom?
- Akkor mondja el, hogy én mivel távolíthatom el az igazgató urat.
- Mit kapok cserébe?
- A posztját? – Ryoji tudta, hogy merészen játszik, de szerette magát az ösztöneire bízni.
Kisaragi szeme összeszűkült.
- Megtenne igazgatónak?
- Igen.
- Hol itt a csel?
- Sehol. Csupán az én feltételeim szerint kell játszania.
Kisaragi töprengett.
- Honnan ismeri Tatsumori doktort? – kérdezte
- A nagybátyám mellett lakott. Akkor még csak körzeti orvos volt. Miért fontos ez?
Kisaragi egyenesen belenézett a szemébe.
- Közelebb álltak egymáshoz anno, nem igaz?
- Mint mondtuk, futó ismeretség volt csupán.
- Tudja, hogy a doktor meleg?
Ryojinak arcizma sem rándult.
- Tudom. Nos?
- Jól van. – Kisaragi a kezét nyújtotta. – Megegyezhetünk.
Ryoji oldalát fúrta egy kérdés.
- Honnan tudja, hogy Kaoru-san meleg?
Kisaragi megszorította a kezét.
- Mert együtt élünk. Visszamehetünk?
Ryoji bólintott, szólni nem bírt. Alig mentek pár lépést, amikor elkapta a férfi csuklóját.
- Akkor maga és Kaoru-san… szeretik egymást?
Kisaragi felvonta a szemöldökét.
- Mondtam én ilyet?
Ryoji mély levegőt vett.
- Velem ne szórakozzon, Kisaragi! Mire megy ki a játéka?
Kisaragi némán nevetett, megigazította a szemüvegét.
- Csupán bebiztosítom magam arra az esetre, ha maga elfelejtkezne az alkunkról. Amúgy van kedvesem, aki nem a doktor, ha ez megnyugtatja.
Ryoji szeme villámokat szórt, de nagyot fújt, és bólintott.
- Rendben van.
Egy héttel később hivatalosan is az Osaki Nagyvállalat birtokába került a klinika és a kutatóintézet. Ryoji első dolga volt, hogy nyugdíjazta az igazgatót, és Kisaragit nevezte ki a helyére. Kisaragi és ő hamar megtalálták a közös hangot. Egy hónap se telt bele és csökkentették az árakat, átcsoportosították a dolgozókat, bővítették az ellátásokat. Ryojinak annyi dolog szakadt a nyakába, hogy nem volt ideje találkozni Kaoruval, akit Kisaragi főorvosnak nevezett ki az egyik osztályra.
Végül úgy alakult, hogy Kisaragi hívta el egy munkavacsorára. A drága étterem meghittsége megnyugtatta Ryoji idegeit, aki naponta minimum tizenhat órát dolgozott. Kisaragi menyasszonya kedves nőnek látszott, bár Ryojinak be kellett vallania magának, hogy nem ilyen nőt képzelt a férfi mellé. Úgy tűnt, hogy boldogok, így Ryoji napirendre tért a dolog felett.
- Elnézést, hogy késtem. – Kaoru állt meg az asztal mellett.
- Végre! – Kisaragi a szabad hely felé intett. – Remélem, hogy téged sem zavar, Ryoji, hogy meghívtam Kaorut. Soha nem tudtok pár szónál többet váltani.
Kaoru leült.
- Fáradtnak tűnsz – nézett Ryojira.
- Te is.
Összemosolyogtak. Kaoru az asztal alatt megérintette Ryoji térdét. A férfi odanyúlt, összekulcsolódott a kezük.
- Ha egymás kezét szorongatjátok, nehezen tudtok majd enni – szólt Kisaragi halkan, visszafojtott mosollyal.
A férfira meredtek, menyasszonya pedig elpirult.
- Senji, viselkedj! – súgta.
Kisaragi felnevetett. A hirtelen jött feszültség elillant, beszélgetni kezdtek.
- Jó munkát végeztek. Csökkentek az árak, még több beteget tudunk fogadni. – Kaoru lelkes volt.
- Még több munkád lesz…
- Nem baj.
- A minőség nem fog csökkenni? – Kisaragi jegyese, Mia kíváncsiskodott.
- Nem. Már elkezdtük a tárgyalásokat egy új szárny építéséről, és felújítjuk a kutatóintézet lezárt hátsó részét, ahová azok a betegek kerülnek, akiknek nincs pénzük a klinika szolgáltatásaira – magyarázta Kisaragi.
- Miből finanszírozzátok?
- Ez Ryoji feladata lesz.
Ryoji bólintott.
- Létrehoztunk egy alapítványt, és én is kalapolok a részvényeseinknél, a befektetőknél. Meglátjuk.
- A mai világban… – Mia mondatát Kisaragi szakította félbe.
- Ne légy csacsi! A mai világban szükség van olyan kórházakra, mint a miénk.
Mia elhúzta a száját, és ekkor Ryoji már tudta, hogy a boldogság csak álca, kirakati próbababa mosolya. Mégis igaza volt.
- Senjinek igaza van – bólintott. – Én se voltam mindig gazdag üzletember. Mielőtt megörököltem a céget, csupán egy voltam a megélni próbáló egyetemisták közül. Át tudom érezni azok helyzetét, akiknek nincs pénzük arra, hogy kifizessenek a műtétükre egy jó orvost, és a pénztelenség odáig vezet, hogy szenvednek, majd meghalnak. Szükség van ránk.
Kaoru egyetértett vele.
- Mia-chan, nem mindenki gazdag. Belegondoltál már abba, hogy mit éreznek, akik gyógyítható betegek, de nincs pénzük?
A lány egyre inkább elvörösödött.
- Mind ellenem vagytok! – szipogta.
- Ez nem igaz! – Ryoji a fejét ingatta. – Csupán a véleményeddel nem értünk egyet!
- Senji, legalább te megvédhetnél! – A lány dühöngve támadt a férfira, de Kisaraginak a szeme sem rebbent.
- Okos lány vagy, meg tudod védeni magadat!
- Szemét! – Mia felugrott, és nem törődve a bámuló tekintetekkel, kiviharzott. Kisaragi elhúzta a száját.
- Ha megbocsájtotok… Utána kell mennem.
- Nem szereted őt, igaz? – Ryoji szomorúan nézett rá, mire a férfi vállat vont.
- Úgy látszik, mégse vagyok olyan jó színész. Viszontlátásra! – Meghajolt, és elsietett.
- Te tudod, miért van együtt Mia-channal, ha nem szereti?
Ryoji Kaorura nézett, aki a poharát forgatta.
- Sejtem.
- És? Nem fogod elmondani?
- Kedveled őt, igaz?
- Igen, bár amikor először közölte, hogy veled él, legszívesebben megfojtottam volna.
Kaoru csendesen nevetett.
- Egy őszinte vallomás. – Töprengett, aztán kibökte. – Mia-channak van egy kisöccse.
Ryoji szája egy döbbent oh-t formált.
- Senji szerelmes a menyasszonya öccsébe? – nyögte.
- Szerintem ezt még magának se meri bevallani. – Kaoru nagyot kortyolt a poharából. – És veled mi a helyzet? Van valakid?
Ryoji nemet intett.
- Nagyon sokat dolgozom – védekezett
- Aham… – Kaoru mosolygott. – Néha álmodtam veled.
- Tényleg? – Ryoji elpirult. – Mit?
- A vonaton voltunk, és… – Kaoru zavartan elhallgatott. Ryoji látta, ahogy ráncba szalad a homloka. Furcsa érzés volt, hogy ismeri, és mégis teljesen ismeretlen a számára. Egy vonatbéli ismeretlen ismerős.
- És?
Kaoru elmosolyodott.
- Mi lenne, ha inkább megmutatnám?
- Vonaton?
Kaoru felnevetett.
- Nálam? – javasolta.
Ryoji érezte, ahogy felforrósodik az arca.
- Rendben.
Ryoji körbenézett. Kaoru mentegetőzött.
- Ne haragudj! Nem valami nagy a lakás.
- Senjitől bérled?
- Igen. Nekem megfelel. Gondolom, te jobb körülmények közt laksz.
Ryoji megállt a könyvespolc előtt.
- Vettem egy lakást a külvárosban. Előszoba, konyha, nappali, egy kisebb fürdő a földszinten. A dolgozószoba és a két háló még egy fürdőszobával az emeleten. Tágas, világos, nagyon szeretem. Még kert is van…
- Szeretem a kertet. A virágokat. – Kaoru lehuppant a kanapéra.
- Emlékszem, hogy volt virágoskerted.
- Igen. Az a ház még a szüleimé volt.
- És most?
- Az öcsém megnősült, úgy volt, hogy összeköltöznek az anyósáékkal.
- Rájuk írattad, igaz?
Kaoru a hajába túrt, fáradtnak tűnt.
- Változatosságra vágytam.
- Megkaptad.
- Meg.
- Vágysz még valamire? – Ryoji melléje kuporodott.
- Csak rád. – Kaoru elkomorodott. – Sokat gondoltam rád, de nem is számítottam rá, hogy a legközelebbi találkozásunkkor egy komoly felnőtt áll majd velem szemben.
- Baj?
- Nem, csak… Már akkoriban is vonzó voltál, de most…
Ryoji lehajtotta a fejét.
- Nem változtam.
Kaoru finoman megsimogatta a fejét.
- Valóban. Még mindig ugyanúgy pirulsz…
Ryoji szeme összeszűkült.
- Nem is!
Kaoru nevetett, és gyengéden szájon csókolta.
- A hangod vajon még mindig ugyanolyan szexi, mint ahogy emlékszem rá?
Ryoji mély levegőt vett, hogy bátorságot gyűjtsön. Átkarolta a férfi nyakát.
- Mi lenne, ha kipróbálnánk? – kérdezte csendesen, egy kicsit bizonytalanul.
Kaoru átölelte.
- Jól hangzik…
Apró csókokkal borította be a fiú arcát, és lassan hátradöntötte a kanapé párnáira. Szájon csókolta, először csak könnyűt lehelt rá, aztán mohón birtokba vette. Összetalálkozott a nyelvük, Ryoji megremegett. Kaoru lassan vetkőztetni kezdte, csókolta, nyalogatta, simogatta. Ryoji megvonaglott, képtelen volt parancsolni a testének. Az ajkába harapott, hogy elfojtsa nyögésének hangját, amikor Kaoru ujjai körbefonták.
- Ne… Hadd halljam a hangod!
- Zavarban vagyok! – Ryoji lehunyta a szemét, elfordította a fejét. Kaoru erre belenyalt a fülébe.
- Ne legyél. Voltál más férfival is rajtam kívül?
Ryoji zihált.
- Nem.
Kaoru felszisszent.
- Hihetetlen vagy… alig bírom visszafogni magam… – A mellkasára tapasztotta az ajkát, lejjebb haladt, megnyalta a köldökét, majd merevedésének csúcsát. Ryoji szeme tágra nyílt. – Kaoru!
- Tudtam, hogy jól emlékeztem…
Ryoji a férfi hajába markolt, felhúzta magához, és ezúttal engedte, hogy szenvedélye felülkerekedjen szégyenlősségén. Nyelve a férfi szájába hatolt, keze lesiklott a csípőjére, a combjára, a fenekére, majd előre. Kaoru összerándult, ahogy a nadrágon keresztül megérintette.
- Én… – Ryoji tétovázott.
- Ne hagyd abba! – Kaoru feltérdelt, kigombolta a nadrágját. – Érints meg!
Ryoji nagyot nyelt, de engedelmeskedett. Kaoru megremegett, a homlokát a férfi vállának szorította.
- Nem sokáig tudom visszafogni magam… – lihegte.
Ryojinak égett az arca.
- Fogytál – állapította meg Kaoru, és végigcsókolta a testét.
Ryoji reszketett, de engedte, hogy a férfi hasra fordítsa, feltérdeltesse. Kaoru nyalogatni kezdte, simogatta, végighúzta az ujjait Ryoji ajkán, és a férfi ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy a szájába vegye, és mohón szívja, harapja. Kaoru felszisszent. Visszahúzta a kezét, és lassan Ryojiba csúsztatta nedves ujját.
- Fáj? – lihegte aggódva.
Ryoji megrándult, és kapkodva rázta a fejét. Kaoru a merevedését simogatta, az élvezet lassan birtokba vette a testét. Újabb ujj siklott belé, felnyögött.
- Jó? – Kaoru hozzásimult.
- Igen… – Kaoru finoman a vállába harapott, és még egy ujját csúsztatta a testébe.
- Nem akarom, hogy fájjon… – Egy kicsit erősebben szorította meg Ryoji vesszejét, és a férfi megmarkolta a kanapé szélét. Mély levegőt vett, és vesszejét csúsztatta a testébe az ujjai helyére. Nem hagyott időt gondolkodásra. Ryoji szeme tágra nyílt.
- Kaoru…
- Fáj?
- Elégek… – Ryoji hátranyúlt, összekulcsolódott a kezük, és Kaoru egészen mélyre lökte magát a fiúban. Ryoji tehetetlenül felkiáltott, és Kaoruhoz feszült. Ahogy az élvezet végighullámzott rajta, egyet már biztosan tudott: Tatsumori Kaoru nem ismeretlen többé…
Kisaragi derűs mosollyal szemlélte őket, ahogy összebújva aludtak. Ryoji felemelte a fejét, álmosan rámeredt, aztán egy kétségbeesett nyögéssel eltakarta az arcát.
- Senji… Mit akarsz? Hogy kerülsz ide?
- Itt lakom, jobban mondva enyém ez a lakás.
- Ezt nem hiszem el! – Ryoji a párnába fúrta az arcát.
Valamikor az este folyamán átköltöztek a hálószobába, de Ryoji most nagyon bánta, hogy nem ragaszkodott a saját házához. Kaoru is mocorogni kezdett, ő meg durcásan szemlélte Kisaragit.
- Kibékültél Mia-channal? – vágta oda, hogy letörölje az arcáról a vigyort.
Kisaragi felnevetett.
- Hozzám vágta a gyűrűjét.
Erre már Kaoru is felült.
- Az eljegyzési gyűrűt? – motyogta hitetlenkedve.
- Igen.
- Kidobott? – Kaoru csak pislogott.
- Igen.
Ryoji a férfit szemlélte.
- Nem tűnsz túl letörtnek miatta.
- Jobb ez így. Készítek reggelit. Kértek?
- Hol voltál, ha csak most értél haza?
- A kórházban.
Kisaragi kiballagott, Ryoji pedig a hajába túrt.
- Legközelebb hozzám megyünk – jelentette ki határozottan.
Kaoru ránézett, felnevetett és visszalökte az ágyra.
- Mit csinálsz? – Ryoji kapálózott.
- Mit szeretnétek enni? – Kisaragi láthatóan nem zavarta, hogy megzavart valamit, amikor visszajött.
Kaoru és Ryoji egyszerre nyúlt a párna után, és a férfi arcába hajították. Aztán a döbbent arca láttán úgy nevettek, hogy a könnyük kicsordult. Kisaragi megcsóválta a fejét, és halkan betette az ajtót.
- Őrjítő vagy… – simogatta meg Kaoru Ryoji arcát.
- Jó így együtt lenni… – Ryoji a karjaiba fészkelte magát. – Tudod, egész tegnap estig, számomra olyan ismeretlen ismerős voltál.
- Igen? És az milyen?
- Ismerős voltál, ismertelek, de ismeretlen is, mert annyi mindent nem tudok rólad.
- És mi változott tegnap este? – Kaoru a férfi haját cirógatta.
- Csak itt változott… – Ryoji a szívére tette a kezét, és Kaoru arca ellágyult.
- Ott már nekem régen megváltozott minden.
- Mikor?
- Tudod, egy konferenciáról mentem hazafelé, és a vonatra felszállva megláttam egy fiút. Úgy emlékszem, akkor.
Ryoji elpirult, és a férfihoz bújt.
- Kaoru…
- Igen?
- Mi lenne, ha ma kihagynánk a reggelit?
Ryoji halk szavai hallatán Kaoru lélegzete elakadt.
- Csodás ötlet… – súgta, és a férfi fölé kerekedett.
Ryoji kuncogása halk sóhajjá szelídült, az ajtó túloldalán Kisaragi elégedetten elmosolyodott. Biztos volt benne, hogy ők ketten tökéletesen összeillenek…
Vége