Vallomás

Ai: Vallomás

            Szerelmes vagyok.

            Beléd.

            Úgy gondoltam, soha nem fogom tudni elmondani, de muszáj, hogy kiírjam magamból az érzéseket, amiket bennem keltettél. Férfi vagyok, ahogy Te is. Távol áll tőlem minden nőies megmozdulás, ám az utánad való vágyakozás lassan felemészt.

            Elérhetetlen vagy.

            Távol tőlem.

            Közel hozzám létezel, s én mégis képtelen vagyok eléd állni, mert gyáva vagyok. Ez az egyetlen hibám, s ez épp elég ahhoz, hogy magányosan, Nélküled éljek.

            Hosszú ideje egyedül vagyok. Egykor szerettem egy férfit; elhagyott másért, és most boldog mással. Elfogadtam, túléltem, továbbléptem. Lehetne szeretőm, van ajánlkozó a partnerem szerepére. Nekem mégis olyan valaki kell, aki elérhetetlen.

            Te.

            Nem tudom, van-e valakid. Nem tudok rólad semmit, csak a nevedet. Lehet valaki úgy szerelmes, hogy nem tud semmit szerelme tárgyáról? Lehetséges úgy szerelembe esni, hogy a szerelmed még soha nem érintett meg? Eddig kételkedtem ebben. S most itt vagy Te.

            Hónapokkal ezelőtt kezdődött.

            Először nem örültem, hogy kedvenc kis boltomba új, helyettesítő eladó került. Ragaszkodom a megszokott dolgaimhoz, így akkor nem örültem Neked. Ám Te mindig kedvesen fogadtál, nem számított, hogy undok voltam Veled. S a nyugodt udvariasságod lassan felkeltette a figyelmem.

            Teltek a hetek. Felfigyeltem a hangodra. Ezzel kezdődött minden. A Te csendes, komoly, mély hangoddal, amely megérintett bennem valamit. Az örökkévalóságig elhallgattam volna…

            Az ujjaidra figyeltem fel másodikként: pedánsan vágott körmök, hosszú, elegáns ujjak. Vágyódtam, hogy megérintsenek, fogják a kezem…

            A szád varázsolt el harmadikként. A felső ajkadon a régi sebhely – egyik barátnőm szerint attól nem vagy vészesen jóképű –, de én órákig tudnám csókolni. Oh, azok az ajkak! Kemény munkával, vidám nevetéssel fakasztottam mosolyra, de már megbántam. Büntetni kellene érte Téged! Kis híján lábaid elé omoltam tőle…

            S a tekinteted… Nyugodt, szürke tó, amely szinte elnyel, ha rám nézel. Ha csak engem látnál vele! Mert én már csak Téged látlak…

            S már nem csak részletekben látlak, hanem egész valódat. Magas alakod, széles vállad, formás csípőd. A fáradtságot a szemedben egy hosszú nap után, kedvetlen mozdulatod, örömöd és bánatod. 

            A régi szerelmek emléke tovatűnik, s az új udvarló már szemernyit sem vonzó. Képtelen vagyok kiverni Téged a fejemből, belső nyugalmamat szétzúzod, ha meglátom magas alakod, nyugodt mozdulataid.

            Furcsa érzés ez. Eddig mindig képes voltam józanul gondolkodni, ha szerelemről volt szó. Még akkor is, amikor a nagy szerelemmel volt tele a szívem. Mostanra kezdek ráébredni, hogy Te más vagy. Beetted magad a bőröm alá, képtelen vagyok kiverni Téged a fejemből.        

            Úgy akarlak, ahogy még soha senkit, és mégis… képtelen vagyok cselekedni. Dadogó, zavart kisfiú leszek, ha csak rám pillantasz. Tehetetlennek érzem magam. Szerelmes kamasznak, aki fél bevallani érzéseit.

            Talán én is attól tartok, hogy kikosarazol, és én ott maradok szégyenszemre, reményeimben összetörve. Inkább vállalom a magányt, mint a pillanatnyi csalódást.

            Kedves megjegyzéseidet nem merem komolyan venni. Hihetek-e Neked őszintén? Hinni akarok. Ám a csalóka remény legalább úgy tud fájni, mint a viszonzatlan szerelem.     

            Bolond is vagyok, igaz? De érts meg, kérlek! Annyi csalódás ért, annyi pofon és visszautasítás, hogy félek. Téged szeretlek, és mégis… Tőled félek!

            Az elmúlt hónapokban túl sok fájdalom ért. Szinte térdre kényszerítettek az apró veszteségek, a sértések, a gondok. Érted, miattad voltam képes mosolyogni akkor is, amikor legszívesebben zokogva összekuporodtam volna egy sötét sarokban.

            Tisztában vagyok vele, hogy ami nem öl meg, az megerősít. Mégis hallgatok, ha beszélnem kellene. Mosolygok, ha sírni van kedvem.

            Pár napja beszélni akartál velem az üzlet előtt. Én azonban sietve ott hagytalak. Bocsáss meg érte! Attól féltem, ha rám mosolyogsz, összetörök, s már nem tudok maszkot varázsolni az arcomra, és sírva a válladra borulok majd.

            Te a nevetésemet kedveled, nem a könnyeimet.

            Kedvelsz-e egyáltalán? Vagy csupán saját képzeletem, vágyam játszik velem?

            Eldöntöttem, hogy erős maradok, ha el kell menned.

            Megtörtént.

            Elmentél.

            S én összetörtem. Üres lett a szívem…

            Igyekeztem nem gondolni Rád. Elhessegettem magam elől az arcodat. Ám váratlanul, munkából hazafelé menet, ott voltál.

            Futó pillanat volt, ahogy beittam a látványod: alakod, komoly arcod, a sebhelyt az ajkadon, a karcsú ujjaid, amelyekkel pakolásztál. A sajgás pedig, amit elnyomtam magamban egész nap, megint ott volt, ismerősként üdvözölt.

            Azon kaptam magam, hogy nevetek. Percekig kacagtam, de azt hiszem, nem volt boldog nevetés, csak értetlen és keserű. Egyrészről táncra perdültem volna az örömtől. Másrészről… elbúcsúztam Tőled magamban, beletörődtem, hogy elmentél. És most nem tudom, mihez kellene kezdenem, mit kellene tennem.

            Mire jelként elfogadom visszajöttöd, és bátorságot gyűjtök, addigra tényleg elmész. Én pedig itt maradok… keserű önmagammal karöltve.  

            Meddig maradsz? Meddig láthatlak?

            Fogalmam sincs, de már leesett az első hó, és Te még mindig felpillantasz, ha elmegyek az üzlet előtt. Tekinteteddel követsz, ahogy én figyellek Téged.

            Lélekben már búcsúzom.

            Odakint hull a hó, minden fehér – ragyogó tisztaság.

            Csend és béke.

            Fájó vágyódás.

            Érinteni akarlak. Elszorítja a torkom, a mellkasom a vágy irántad. Csókolni akarlak, nyakad köré fonni a karom. S hallgatni, csak hallgatni a hangod ebben a roppanó hótakaróba süppedt némaságban.

            A kezed fogva akarok sétálni Veled. Magas fák alatt, térdig érő hóban nevetve kergetőzni – játékos mosolyod akarom magaménak. És forró csókod, amely felolvasztja az ajkamra hullott hópelyheket.

            Szeretkezni akarok Veled ebben a hidegben, hogy egymást melegíthessük fel, s közben a hó tócsaként olvadna fel alattunk – forró testünk olvasztaná fel a tél jelképét. S végre… végre beköszöntene a tavasz!

            De még mindig tél van. Nem változott semmi.

            Egymást bámuljuk a kirakat üvegén keresztül: Te bent, én kint.

            Fogalmam sincs, mi jár a fejedben, csak azt tudom, mit akarok én: Téged, s veled a tavaszt…

Vége