Utószó (vége)
2017.05.29 00:38Utószó
A lakásban csend honolt, amikor Ian hazaért. Fáradt volt, rengeteg megrendelésük volt a héten, és későig dolgoztak mindennap. Lerúgta a cipőjét, és felakasztotta a kabátját. Közeledett a tavasz, ma már volt ereje a napnak, de a kabát még elkelt hajnalban, amikor ment, és este, amikor jött.
- Megmelegítettem a vacsorát – szólt ki az anyja a konyhából.
- Köszönöm – ballagott be hozzá, aztán meglepődve megtorpant. – Te mit keresel itt?
Leslie, aki a hét elején egy ügyfélhez utazott valahová az ország túlfelébe, rávigyorgott. Teát kortyolgatott, és az asztal szélére tett kártyából ítélve, az anyjával játszott valamit.
- Elértem egy korábbi gépet. Szia!
Ian lehajolt hozzá, és megcsókolta. Tette volna ezt alaposabban is, de az anyja szokás szerint nem mozdult a helyéről, és nem akarta Leslie-t zavarba hozni.
- Szia! Milyen utad volt?
- Sikerült kifognom egy idős nénit a mellettem levő ülésen. Megismertem az egész életét, mire leszálltunk. Felajánlotta, hogy bemutat az unokájának. Miután megtudta, hogy egy férfival élek együtt, arról mesélt, hogy régen ez még bűnnek számított. Örültem, amikor bemondták, hogy kapcsoljuk be a biztonsági övet.
Ian szedett magának a vacsorából, közben hangosan nevetgélt.
- Meríts Leslie-nek is, mert nem akart nélküled enni – szólt rá az anyja.
- Te jó ég! Mióta vársz rám?
- Úgy egy órája. Meg akartalak lepni.
- Sikerült. – Ian visszafordult a tányérokkal a kezében, Leslie éppen ekkor mosolygott rá. Megdermedt, csak bámult rá. Magába itta ragyogó tekintetét, vidám mosolyát, a homlokán a ráncokat, ahogy lassan elkomolyodott.
- Valami baj van?
- Nem. Hiányoztál.
Leslie a férfit nézte, aki letette elé a tányért. Fáradtnak látszott, de a derűt sugárzó kék tekintet nem változott. Semmi sem változott, hacsak az nem, hogy megszokta vele az életet, a része lett. Miatta jó volt reggel felkelni, és lefeküdni. Akármennyire is félt az elején, Ian nagyszerű partnernek bizonyult. Nem követelőzött, nem ígérgetett, nem kért megvalósíthatatlan dolgokat. Őt akarta, a közösen töltött időt, amikor a nappali padlóján ülve bámulták a magasba törő felhőkarcolókat, vagy a hóesést, és a lassan fehérbe öltözött várost.
Az elmúlt pár hónapban megéltek számtalan szép pillanatot, néha vitákat is, mégsem érezte azt egyszer sem, hogy megbánta. Látta a fura pillantásokat, érzékelte a háta mögötti sugdolózást, de nem vette a lelkére őket. A tavasz pedig itt volt a nyakukon, érezni lehetett az illatát a levegőben, és már várta, amikor végre nagy sétákat tehetnek a parkban hétvégente.
Az elutazásai gyakoribbak lettek, John egyre több munkát bízott rá, ezúttal ő volt esélyes egy előléptetésre, ám most még ez is jó volt. Nem a megszokott monotonság, hanem minden nap valami újat ígért, és nem csak Ian miatt, hanem mert a fenébe is, szép volt az élet. Persze nem minden pillanata.
- Felhívott az anyám – közölte kedvetlenül. – Vasárnap velük vacsorázunk.
Ian keze megállt, ahogy a szájához emelte a falatot.
- Vasárnap? Ráérünk mi akkor? – kérdezte célzatosan.
Leslie maga elé húzta a tányért, felvette a villát. Élvezte, hogy összeér a karjuk, és a konyhát a vacsora illatán kívül betölti Iané is. Vállat vont.
- Rá kellene. Máskülönben nehezen tudlak bemutatni nekik. Igen, tudom, hogy ismernek, de én komolyan gondolom. Be akarlak mutatni nekik úgy, mint a páromat. Sandra szerint Sophie elutazott, így reménykedem, hogy ezúttal ő nem lesz jelen. Látni sem akarom – morogta.
Ian letette a villát, feléje fordult. A szeme még soha nem volt ilyen komoly. Nem szólt semmit, de nem is volt szükség rá, a kékségben ott volt minden, amit érzett. Leslie lassan elmosolyodott, és megfogta a kezét.
- Szóval? Ráérünk vasárnap?
Vége
