Utószó

Utószó

Raitou fáradtan dőlt hátra a székében. Éppen túl volt egy igazgatói ülésen. Az arcát dörzsölve tette fel a lábát az asztal szélére. Titkárnője egy csésze teát tett le eléje megrovó tekintet kíséretében.

- Nem otthon van, uram. Minden rendben?

Raitou bólintott, de a teát félretolta. Felpattant és kibámult az ablakon. Fekete nadrágja és sötétkék selyeminge összegyűrődött. Fülében villogott a gyémánt, de az sem tudta enyhíteni arcának komorságát. Nem nézett ki harmincévesnek, pedig ezen a napon töltötte be a bűvös harmadik x-et.

- Yuiko asszony telefonált. Azt mondta, figyelmeztessem önt a ma esti vacsorára.

- Nem felejtettem el.

- Értettem, uram – hajolt meg Ayuna. – Naoya-san nem telefonált – tette hozzá.

- Tudom – morrant fel Raitou.

Tíz év… Tíz éve voltak együtt Minagawa Naoyával. Ez idő alatt kétszer szakítottak, és kétszer könyörögte vissza magát hozzá. És még mindig szerette. Ez nem változott az évek alatt… szerencsére.

Raitou lakásán éltek. Naoyának berendezték az egyik vendégszobát műteremnek, s mialatt Raitou a dolgozószobában a cége ügyeit intézte, addig Naoya rajzolt és festett. Elérte céljait. Befutott mangakának számított. Számtalan mangája jelent meg, több kiállítása volt. Bár élete megváltozott, Naoya ugyanolyan maradt: szerény, kedves, ártatlan, szerelemmel teli.

De most nem volt vele… New Yorkban volt, miután egyik kitelepült barátja kihívta egy mangasorozat elkészítéséhez. Raitou már két és fél hónapja nem látta, csak telefonon beszéltek. Nehéz időszak volt, de Raitou csak most érezte igazán, hogy mennyire szereti.

Ayuna megköszörülte a torkát.

- Elnézést, uram, de el fog késni a vacsoráról.

- Jó, jó… - sóhajtotta a férfi és felkapta a zakóját.

Kivételesen időben ért a szüleihez. Vacsora után beszélgettek, és Yuiko odaadta az ajándékukat. Raitou udvariasan megköszönte, de nem vidult fel. Egy óra múlva hazaindult. Szülei nem tartóztatták, nekik is hiányzott Naoya.

Otthon, a lakásban csend és sötétség fogadta. Ledobta a két dobozt a szőnyegre. Az egyikben Naoya egyik festménye lapult, a másikban pedig két szív alakú medál, egymás párjai. Raitou bámulta őket, majd cigire gyújtott, végül azt is elnyomta, és beballagott a hálószobába. Amióta Naoya Amerikában volt, látástól vakulásig dolgozott, hogy éjszaka gyorsan elnyomja az álom és ne gondoljon a fiúra. A hálószobában Naoya arcszeszének illatát érezte, és ettől még jobban elszomorodott. A sötétben botorkált az ágyhoz, és hasra dobta magát a lepedőn. Addig mocorgott, míg a karjára fektetett állal ki tudott bámulni az ablakon. A város éjszakai fényei mindig elbűvölték.

- Ma még szebb, mint egyébként – jegyezte meg egy csendes hang a sarokban álló fotelből.

Raitou felült.

- Naoya? – Összeszűkült szemmel nézett szét a szobában. A hang felkuncogott, és közelebb jött.

- Boldog születésnapot, Takaya Raitou! – hajolt hozzá az árny, hangjában kacagás vibrált.

Raitou kinyúlt és megérintette az arcát.

- Naoya… - suttogta.

- Szia! – lehelte a hang, és megcsókolta. Visszadöntötte az ágyra. Csókolta gyengéden, de mohón. Kigombolta és leráncigálta az ingét. Csókja mélyebb, követelőzőbb lett. Kicsatolta az övet, kigombolta a nadrágját és levetkőztette.

Raitou engedte. Kábán tűrte, hogy tegyen vele a fiú, amit akar.

- Naoya… - nyögte rekedten, amikor forró ajkak fonták körbe. Ujjai a lepedőt markolták, teste ívbe hajlott. Görcsbe rándult a teste, felkiáltott.

Zihálva kapkodott levegőért. A sötéthez szokott szeme a félhomályban kivette az ágyon térdelő Naoya alakját. A fiú éppen vetkőzött. Nyúlánk, törékeny alkata még vékonyabb lett az eltelt két hónap alatt.

- Fogytál – súgta Raitou. Naoya felkuncogott, és meztelenül odabújt hozzá. Nem válaszolt.

- Miért nem szóltál, hogy hazajössz?

- Meglepetésnek szántam. Sikerült, nem?

Raitou elmosolyodott a sötétben.

- Igen, sikerült.

Naoya a mellkasára hajtotta fejét, de Raitou fölébe helyezkedett.

- Szeretlek.

- Én is szeretlek – nézett fel rá aranybarna szemeivel Naoya. – Hiányoztál.

- Te is – sóhajtotta Raitou.

Megérintette. Naoya ujjai a vállába markoltak. Raitou mohón nekifeszült a testének. Szeretkeztek hajnalig, s mire felkelt a nap, békésen aludtak összefonódva a takaró alatt. Ahogy mindig annak előtte, és azután is…

Vége