Túszejtés

Ai: Túszejtés

Ha törődnénk egymással sírás helyett…

Ienaga Yuu-nak minden reggel eszébe jutott, hogy mennyire elcseszte az életét. Minden reggel másnaposan indította a napját, és komoran szemlélte az asztalon álló fotókat. Évekkel ezelőtt készültek, amikor még minden rendben ment. Azt a munkát végezte, amit szeretett, és amelyet jól is csinált. A menyasszonya életben volt a babájukkal a szíve alatt. A legjobb barátja pedig a társa volt, és nem a titkos, viszonzatlan szerelme…  

Egy másik életben azzal foglalkozott, hogy mások életét mentette, most pedig gyerekeket tanított, mert abban a másik életben valami nagyon félresiklott. Talán ő maga… már nem is emlékezett, miként és hogyan. Talán nem is volt fontos. Lesöpörte a poharat. Fontos volt…

Felvette az egyik fotót. Őt ábrázolta hosszú hajjal, céltudatosan, keményen szembenézve a veszélyekkel. A másikon a társa, Nakata Rakuto nézett vissza rá ugyanolyan egyenruhában, határozottan és hűvösen. Egykor vállt vállnak vetve harcoltak az igazságért, most ő tanítja a férfi kisfiát. Keserű mosollyal ledobta a fotókat, és felkapta a táskáját. Újabb nap indult, amelyet túl kellett élnie, nem volt idő arra, hogy a múlton rágódjon, amelyen már nem változtathatott…

A gyerekek mindig felvidították. Mellettük elfeledte a sajátját, aki soha nem született meg. Nem volt ideje önmagát hibáztatni, és rágódni az elkövetett hibákon, amelyekből akadt szép számmal. Összekészítette az óra anyagát, és már felállni készült, amikor egyik kolléganője megállt mellette.

- Ienaga-san…

- Igen?

- Ma sem sikerült elérned Hamada Mae-chan édesanyját telefonon?

- Sajnos, nem. – A kislány állandó problémát jelentett, mióta elváltak a szülei. Visszahúzódó lett, nem játszott már a barátaival sem.

- Értem. A jövő hét elején muszáj lesz lépnünk, ha nem változik semmi… – Az asszony komor sóhajjal tovább ment.

Yuu gondterhelten követte, és elindult az osztálya felé. Gondjait azonnal elfelejtette, amikor meglátta a sötét fejet, aki az ajtóban leskelődött. Rámosolygott a kifelé pillantgató Yuui-ra.

- Már becsengettek…

- Tudom. Téged várlak, Yuu-san. – A kisfiú kilépett a folyosóra, és intett neki, hogy hajoljon le hozzá. – Csak azt akarom mondani, hogy Mae-chan karján van egy kék folt. Csúnya, és nem akar beszélni róla.

- Köszönöm, hogy szóltál. Óra után beszélek vele. – Megsimogatta a kisfiú haját. Yuui apja kiköpött mása volt, a tekintete ugyanolyan világos, és mindent látó. Rakuto igazán büszke lehetett rá. – Menjünk be!

Mae-chan a leghátsó sorban ücsörgött, és próbálta magát a legkisebbre összehúzni. Yuu úgy tett, mintha nem figyelne rá, és látta, hogy ettől a kislány mennyire megkönnyebbült. Szomorúan felsóhajtott, és a helyére küldte Yuui-t.

Az óra közepén tarthatott, amikor a férfi belépett. Hívatlanul. Egy pisztolyt szegezve a mellkasának. Elakadt a szava, hallotta, hogy a gyerekek riadtan felkiáltanak.

- Apa! – Mae-chan sikolya mindannyiukban megfagyasztotta a vért.

- Kérem, Hamada-san, ez nem megoldás! – tette le a könyvet az asztalra, és megpróbált nyugodtnak tűnni. – Beszéljük meg kulturált módon!

- Elvették tőlem a lányomat! Az a szajha még azt is elintézte, hogy csak akkor láthassam, ha ő megengedi! Ő az én lányom! – A férfi üvöltött.

A gyerekek rémülten összébb húzódtak, két kislány sírni kezdett. Mae-chan felugrott, és az apjához rohant.

- Ne, apa, ne! Ez rossz!

- Te ezt nem értheted! – lökte a sarokba a lányát Hamada-san. – Még gyermek vagy, hogyan is érthetnéd?!

Yuu kilépett az asztal mögül.

- Ő csak azt látja, hogy az apja rossz dolgot tesz. Mit akar ezzel elérni? Még rosszabb helyzetbe kerül, mint volt. Ezek után még látogatni sem engedik majd őt. Ezt akarja?

Hamada-san az arcába nyomta a pisztolyt.

- Maga csak egy kis mitugrász! Tudom, hogy a feleségem pártján áll… - Az arcán veríték gyöngyözött, és a szeme ide-oda ugrált.

- Apa! – Mae-chan sírni kezdett.

- Hagyja békén Yuu-sant! – Yuui felugrott, és a férfi elé vetette magát. Átkarolta Yuu lábát, és dacosan nézett szembe Hamada-sannal. – Mae-chan maga miatt sír! Az én apukám soha nem tenne ilyet!

- Tűnj innen, mihaszna kölyök! – Hamada-san Yuui felé nyúlt, de Yuu félresöpörte a kezét.

- Ne merészeljen hozzáérni! – Az ütés nem érte váratlanul. Messze repült tőle a szemüvege, és eleredt az orra vére. Ennek ellenére nem ingott meg, keményen szembenézett a férfival. – Yuui, kérlek, vidd hátra Mae-chant!

A fiú aggodalmasan nézte az arcáról csöpögő vért, de engedelmeskedett. A gyerekek lassan mind hátra, a fal mellé húzódtak.

- Most nagyon bátornak képzeli magát, ugye?!

- Nem engedem, hogy bántsa a gyerekeket, és ez alól a lánya sem kivétel!

- A lányomat soha nem bántanám!

- Most is azt teszi! Nem csak testi, hanem lelki bántalmazás is létezik a világon. Maga szerint hogyan érzi magát, hogy látja az apját pisztollyal fenyegetőzni? Gondolkodjon józanul, ezzel nem old meg semmit!

- Fogja már be! – Hamada-san a fegyverrel hadonászott, de Yuu nem ijedt meg tőle. Hányszor állt már ugyanígy, mintha évszázadok teltek volna el. Egykor pont azért lépett a tanítói pályára, mert úgy vélte, soha többé nem kell szembenéznie hasonló helyzettel. Erre most itt állt egy férfival szemközt, aki pisztolyt szegezett neki.

Aggódva pillantott a gyerekek felé. Yuui átkarolta Mae-chant, és remegő ajkakkal figyelte őket. Bátor kölyök, mint az apja. Biztatóan rámosolygott. Rakuto egyedül nevelte, ennek ellenére nagyszerű munkát végzett. S abban a pillanatban döbbent rá, hogy milyen bolond is volt. Évek óta a múlton kesergett, elvesztett dolgokon, emlékeken, beteljesületlen álmokon… és közben nem tett semmit, hogy bármelyiket is valóra váltsa. Hagyta, hogy az évek elmenjenek mellette. Sírt ahelyett, hogy a jövővel törődött volna.

- Elég, Hamada-san! – A férfi szemébe nézett. – Ez az egész nem vezet jóra. Csak még távolabbra taszítja magától a lányát. Elveszíti őt, és nem a felesége, hanem a saját hibájából. Komolyan ezt akarja? Ha nem teszi le a fegyvert, nem fogja látni őt felnőni, férjhez menni, unokát szülni… Megéri?

A férfi keze remegett.

- Fejezze be! Maga ezt nem értheti! – Yuu mellkasának lökte a pisztolyt. Egyetlen, megismételhetetlen esély volt. Mozdult, ahogy annak idején a kiképzésen beléjük verték. Nem számított, hogy ő megsérülhet, csak az, hogy a gyerekek végre biztonságban legyenek. Elég nagy volt a meglepetés ereje ahhoz, hogy Hamada-sannak eszébe sem jutott védekezni. Nem nézte ki a vékony, szemüveges, bizonytalan alakból, hogy meg meri támadni.

- Kifelé! – Yuu a gyerekek felé intett, akik azonnal elindultak az ajtó felé. Yuui büszkén rávigyorgott.

Órákkal később, miután Hamada-sant elvitték a rendőrök, a diákjaiért eljöttek a szülők, és ő vallomást tett, fáradtan indult hazafelé. Rakuto és Yuui ott vártak rá az iskola kapujában, és rámosolyogtak. Igen, tényleg bolond volt. Annyi évet elvesztegetett… Megpróbálhatta volna… és ha Rakuto ki is kosarazta volna, akkor sem vesztett volna semmit…

Ha szeretnénk egymást hazudozás helyett…

Rakuto egy bögre teát nyomott a kezébe.

- Yuui?

- Alszik. Nagyon büszke rád.

- Csak azt tettem, amit kellett.

- Ez igaz, de az ő szemében akkor is egy hős vagy. – Rakuto leült mellé, és megérintette a karját. – Jól vagy?

- Most már igen. Sajnálom, hogy aggódnod kellett.

- Először halálra rémültem, de amikor megtudtam, hogy te voltál az a tanár, aki lefegyverezte azt a férfit, megnyugodtam.

Yuu meglepődve kapta fel a fejét.

- Ennyire bíztál bennem?

- Társak voltunk. Tudom, mire vagy képes.

Yuu felsóhajtott, és félrenézett.

- Elcsesztem.

- Dehogy.

- Az életem.

Rakuto elkomorodott.

- Nem a te hibád volt.

- Nem csak a munkámat, hanem az egészet.

- Yuiko halála nem a te lelkeden szárad.

- Valóban, de… nem is arra gondoltam.

A férfi letette az asztalra a saját bögréjét, és felvonta a szemöldökét.

- Mit akarsz ezzel mondani?

- Miközben ott álltam Hamada pisztolyával szemben, rájöttem, hogy milyen bolond is voltam. Évekig sajnáltattam magam ahelyett, hogy bármit is tettem volna, hogy más legyen az életem.

- Sajnáltattad magad? Azt hittem, hogy szereted a tanítást…

- Szeretem, de most nem arra gondoltam.

- A fenébe, Yuu, ne kelljen mindent harapófogóval kihúznom belőled! – Rakuto értetlenül ráncolta a homlokát.

- Nem számít… - Yuu félretette a poharát, és felállt.

Rakuto elkapta a karját, és komoran nézett fel rá.

- Nem arról beszéltél az előbb, hogy nem tettél semmit, hogy más legyen az életed? Most igenis tehetnél, elmondhatnád, mi bánt, de megint hallgatsz!

Yuu nyitotta a száját, hogy elmondjon mindent, de képtelen volt megszólalni.

- Yuu… - A férfi felállt, és szorosan elébe állt. – Mondd el!

- Hazudtam neked… Mindenben. Nem tettem túl magamat a múlton, nem léptem tovább, nem azért végzem a munkám, mert szeretem hanem, hogy a gyerekek eltereljék a figyelmem. Hazudtam, amikor meséltem neked arról a lányról, akivel mostanában összejárok. Nem létezik, csak téged akartalak megnyugtatni, mert egyfolytában azon aggodalmaskodtál, hogy egyedül vagyok. – Yuu félrekapta a pillantását, érezte, hogy lángol az arca. – Szerelmes vagyok beléd. – Hallotta, hogy Rakuto mély levegőt vesz, de hősiesen folytatta. – Nem tudom, mikor történt, de… így alakult, és hiába próbálok kiszeretni belőled… nem megy. Szeretlek. Éjjelente, miután kidolgoztam az óráim vázlatát, rólad álmodozom…

- Yuu… - Rakuto hangja döbbent és halk volt.

- Ma, amikor egy fegyver csövébe néztem, rádöbbentem, hogy nem itt lennék, ha már korábban bevallottam volna neked mindent, és nem össze- visszahazudozom. Nem várom el, hogy viszonozd az érzéseimet, sőt… - Yuu keserű nevetést hallatott. Végre Rakuto szemébe nézett. – Szeretlek, és tudom, hogy nekünk nincs, nem lehet közös jövőnk. Épp ezért… most elmegyek. Úgy döntöttem, hogy hazaköltözöm a szüleimhez, és végre… végre elkezdek élni. Neked pedig nem kell értem aggódni, és találhatsz egy nőt, aki a fiadnak anyja, neked pedig szerető társad lesz.

- Ne csináld ezt!

Yuu a fejét ingatta, és haloványan mosolygott.

- Ezt kell tennem.

Felkapta a táskáját, és a kabátját, belelépett a cipőjébe, és kilépett a lakásból. Rakuto nem ment utána, de nem is várta, hogy megteszi. A lelke mélyén reménykedett, de tudta, hogy a reményei soha nem fognak valóra válni.

Otthon lezuhanyozott, majd lezuttyant az ágyra. Végigdőlt rajta, majd magzatpózba gömbölyödött. Fájt és sajgott az egész teste, de semmi volt a mellkasában tátongó űr fájdalmához.

Ha az önzetlenség győzne a büszkeség felett…

Yuu hagyta, hogy a szél belekapjon a hajába. Hosszú idő óta végre mosolygott. Az elmúlt hónapokban gyökeresen megváltoztatta az életét. Hazatért a szüleihez, visszaköltözött a régi szobájába, és munkát vállalt a közeli középiskolában. Tanított, mellette segített a családjának az otthoni teendőkben. Lassan visszatért a kedve, elfogadta kollégái meghívásait, sőt, találkozott egy régi osztálytársával is. A lány csinos, komoly nővé érett, és jó volt vele beszélgetni, elücsörögni egy tea felett.

A tenger hullámzott előtte. Kicsit ilyen volt az ő lelke is. Hiába zökkent helyre az élete, ez megint csak a látszat volt. Rakuto és Yuui rettentően hiányzott neki. A férfi mosolyával álmodott éjjelente, és a fájdalom nem enyhült benne. Egy szerelem nem múlik el csettintésre, ezt be kellett ismernie.

- Yuu…

Döbbenten fordult a hang irányába. Rakuto haját összekócolta a szél, és az arca még soha volt komorabb, mint most.

- Mit keresel itt?

- Édesanyád mondta, hogy itt vagy. Yuui-t ott hagytam náluk.

- Miért jöttél ide?

- Beszélnünk kell.

- Nem kell. Végre sikerült túltennem magam rajtad, erre megjelensz! Menj el!

Rakuto összeszorította a száját.

- Önző vagy! – vágta az arcába dühösen. – Eltűntél anélkül, hogy meghagytad volna a címed! Eszedbe sem jutott, hogy talán nekem is lenne mondanivalóm!

- Nem kell semmit mondanod! – Yuu ott akarta hagyni, de a férfi visszarántotta.

- Meg fogsz hallgatni, mert ennyivel tartozol.

- Nem tartozom neked semmivel!

- Ha tényleg szeretsz, akkor itt maradsz, és végighallgatsz.

- Már nem szeretlek.

- Már megint hazudsz!

- Elég, hagyj békén! – Yuu elrántotta a karját, de Rakuto a derekát átkarolva tartotta fogva. – Ne csináld ezt, kérlek! Miért nem hagytad annyiban, és próbáltál meg elfelejteni, ahogy én tettem?!

Rakuto a tarkójához szorította a homlokát.

- Sajnálom. Bocsáss meg!

- Feladtam az álmomat, mert szerettelek. Lemondtam rólad, hogy boldog legyél valaki más oldalán. Miért nem érted be ezzel?

- Önzetlen voltál, de fel sem merült benned, hogy talán… harcolnod kellett volna értem…

Yuu egészen eddig szabadulni akart az ölelésből, most megdermedt.

- Mit mondasz?

- Nem hallgattál meg, én pedig túl büszke voltam, hogy elmondjam, mennyire fontos vagy nekem.

- Azt akarod mondani…

- Nem tudom, hogy szeretlek-e… de nem deríthetnénk ki együtt? Nem tudnál adni nekem egy esélyt?

Yuu szemébe könnyek gyűltek.

- Egyikünk sem fiatal már, hogy csak úgy próbálkozzunk. Elegem volt a magányból, a bizonytalanságból, a reménytelenségből. – Lassan megfordult. – Melegre van szükségem, és már nem érem be a langyossal, ha a forróság kell, hogy éltessen. Értesz?

Rakuto bólintott.

- Igen. Komolyan gondoltam, hogy szeretném megpróbálni veled. Nem ígérem, hogy eleinte működni fog, de túl fontos vagy nekem ahhoz, hogy elengedjelek. A barátom vagy, és… több annál. – Bizonytalanul megérintette az arcát. – Majd beleőrültem, hogy nem találtalak, és az álmatlanul töltött éjszakák ráébresztettek, hogy milyen fontos vagy a számomra. Kérlek, hadd maradjak melletted…

- Rakuto…

A férfi lassan közelebb hajolt, mintha attól félt volna, hogy ellöki magától. Végig egymás szemébe néztek, amikor összeért az ajkuk. Yuu lassan felemelte a kezét, és átkarolta a nyakát. A mellkasában érzett sajgás most kellemes meleggé vált, és ettől szárnyalni tudott volna. Elmosolyodott, és felnevetett, amikor Rakuto a derekánál fogva a magasba emelte, és körbepörgette. A szél az arcukba fújta a hajukat, a tenger hangosan zúgott, de ahogy ott álltak a parton egymást ölelve, lassan bizakodássá vált az eddigi reménytelenség, hogy talán… mégis van esélyük egy közös jövőre…

Vége