Tökéletes. Vagy mégsem?

A tökéletes jó dolog. Gondolnánk. Vagy legalábbis így véli a történet egyik főszereplője, aki korántsem az. Egy balesetben olyan csúnyán megégett, hogy soha nem sikerült teljesen helyrehozni az arcát. Fotósként - pont ezért - a tökéletes szépséget keresi. Már- már feladja a reményt, amikor belebotlik Junba, aki fiú létére igazi szépség. Egyetlen hibája van: megveti a tökéletességet.

A történettel az volt a szándékom, hogy megmutassam, mennyire rossz egy olyan helyzete, aki sérült, nem szép és mennyi előítélet ér egy olyat, akinek a sors több szépséget osztott. Melyik helyzete jobb? Én úgy vélem, egyiké sem. Szerintetek?

Jun kedves szereplő. Olyan, akitől én falra másznék :D de nagyszerűen helyt áll, és imádja a kishúgát. Apja meggyilkolása és az őt ért tragédia ellenére képes mosolyogni. Naito vele szemben megkeseredett, és a látszat ellenére bizonytalan. Amikor először meglátja a fiút, elbűvöli a külseje, de utána már az a belső... erő is vonzza, amellyel akkor Jun megérinti a sérült arcát. A parkbeli jelenet a történet csúcspontja. A játékos fogócska után a beszélgetés, majd a csókjelenet... élmény volt írni, és azt hiszem, ez az egyik legromantikusabb része a történetnek.

A kedvenc sorom innét: "Valamennyien a múltunk részleteiből összeálló egész vagyunk. Jó és rossz döntésekkel együtt élünk, mert ez az élet."

Nos, bármennyire nem akarom, muszáj lesz szót ejtenem Jun anyjáról. Megint, és nem utoljára sikerült megalkotnom egy olyan női karaktert, akit szívesen megtéptem volna. :D Ennek ellenére a végére egészen megsajnáltam, így ahelyett, hogy Jun kihajította volna Naitótól, átkarolta, és elmondta neki, mennyire szereti...