Tizenhét évvel később

Tizenhét évvel később

            Fumi megigazította a virágokat. A rózsák jól mutattak, igaz, elég drágák is voltak, hiszen a legszebbeket kérte, ami csak a városban fellelhető volt. Minden csendes volt, lágy szellő lengedezett, a nap kibújt a felhők mögül, és kellemes meleget varázsolt. Fumi elmosolyodott, majd rápillantott az órájára.

- Apa, apa! – A gyerekhang hallatára megfordult. Hatéves kisfia száguldott feléje, mit sem törődve a bátyjával, aki mögötte sétált.

- Yuki, várj meg! – kiáltotta éppen utána.

- Ne rohanj, még elesel! – Fumi nevetve felkapta a fiút, és a magasba emelte. – Jó voltál? – kérdezte tőle, és könnyedén a csípőjére ültette.

- Igen, de tudod, hogy én mindig jó vagyok – közölte Yuki nyugodtan, mire éppen odaérkező bátyja összeborzolta a haját.

- Azért ez nem teljesen igaz, öcskös – mosolyogta. Az apjára nézett. – Minden rendben?

- Igen. Aggódtam, hogy késtek. Féltem, hogy történt valami.

A fiú bólintott, öccse viszont lekéretőzött az apja karjaiból. Szemügyre vette a sírkövet, és rajta a virágokat.

- Ez a nagyapáé? – mutatott a rózsákra.

- Igen, nagyon szerette őket. – Fumi lehajolt, hogy megigazítsa az egyik kis levelet. – Minden évben a születésnapjára kapott egy csokorral… - A szeme szomorú volt.

- Nagyon szeretted őt, igaz?

- Igen, fiam. – Fumi elmerengett. Már majdnem tizennégy éve, hogy Masao meghalt. Szívrohamot kapott odahaza. Alig több mint két és fél év jutott nekik együtt.

- Szeretett volna minket? – kérdezte Yuki kíváncsian.

Fumi a sors különös fintorán merengett. Ha Masao élne még, nem lenne két gyönyörű fia, és minden másképp alakult volna.

- Biztos vagyok benne – válaszolta.

Nagyobbik fia a virágok helyett őt nézte. Tizenkét éves volt, de sokkal idősebbnek tűnt. Fumi minden egyes alkalommal, amikor rápillantott, mintha a fiatal Masaót látta volna. Megható és drámai pillanatok voltak.

- Mi a baj, fiam? – fordult feléje.

A fiú felsóhajtott.

- Minden egyes alkalommal, amikor nagyapáról beszélsz, olyan szomorú leszel. Nem szeretem, ha szomorú vagy.

- Masao, ne mondj ilyeneket! – Yuki toppantott. – Apa csak nagyon szerette a nagyapát, és hiányzik neki. Igaz? – nézett fel Fumi-ra megerősítésképpen.

- Így van. – Fumi azonban sejtette, hogy nagyobbik fia többet sejt, mint amennyit kellene, hogy sejtsen. A fiú nagyon okos volt, és könnyedén olvasott a sorok között. Nagyapjától örökölte ezt, kétség sem férhetett hozzá.

Masao halála után sokáig nem tudott mit kezdeni magával. Hosszú hónapok teltek el, és nem találta a helyét. Ekkor találkozott össze Kumikóval. A lányt bűntudat gyötörte, és végül hosszasan beszélgettek. Egyre több időt töltöttek együtt, aztán a régi megszokások felidéződtek. Mielőtt észbe kaptak volna, már együtt éltek, és az asszony terhes volt első gyermekükkel. A második fiú, Yuki pár évvel később született, de a gyerekek imádták egymást. Fumi hálás volt a sorsnak, hogy így alakultak a dolgok. Most már jobban megértette Masaót az akkori érzésekkel kapcsolatban. A férfit teljesen soha nem tudta kitörölni a fejéből. Nem volt olyan nap, hogy ne gondolt volna rá. Évente egyszer elment a régi nyaralóba, egyes-egyedül, hogy a Kumiko elől eldugott régi fotókat nézegesse. Megőrizte az összeset, ahogy a közös lakásukat is. Képtelen lett volna eladni. Sok időt töltött ott, és bár Kumiko sejtette, hol van, soha nem tette szóvá. Tiszteletben tartotta Fumi érzéseit, amiért a férfi nagyon hálás volt.

- Jobban szeretted, mint anyát? – szegezte neki a kérdést Masao nyugodtan. Fumi most már biztos volt benne, hogy nagyfia felfedezte a fotókat. Azt kétlette, hogy kihallgatott volna egy beszélgetést, hiszen ez a téma tabu volt odahaza.

- Minden szeretet más és más – felelte halkan.

Masao lehajolt, és a karjába emelte az öccsét.

- Láttam azokat a régi képeket. Anyára soha nem néztél úgy…

Yuki a homlokát ráncolta.

- Miről beszéltek?

- Nem érdekes, fiam. – Fumi rámosolygott, majd visszafordult Masao felé. – Szeretem édesanyádat, ha ezt akarod tudni.

Yuki erre felkuncogott.

- Ezt elmondom anyának is – mondta, és közölte, hogy le akar menni. Odaszaladt a rózsákhoz, és felvett egyet, hogy megszagolja. Masaóék beszélgetése immáron nem érdekelte. A bátyját viszont annál inkább.

- Szereted őt annyira, mint nagyapát? Mi volt köztetek? – Masao félrenézett, elpirult. – Tudom, hogy nem csak lányokkal lehet… Nem vagyok már gyerek. Láttam azokat a fotókat, amin csókolóztok.

Fumi végiggondolta, mit érez. Lenézett a sírkőre, melyről szerelme mosolygott rá.

- Két év és négy hónapig éltünk együtt – mondta. – Szerelmesek voltunk egymásba.

- És anya? Ő tudott róla?

- Igen, bár mi előtte jegyesek voltunk. Akkor szakítottam vele, amikor kiderült, hogy kinek a lánya. – Fumi pár szóban elmesélte megismerkedésük történetét.

Masao az öccsét nézte, vagy a sírkövet, Fumi nem tudta megállapítani.

- Értem.

- Most haragszol rám? – Fumi attól félt, rosszul cselekedett, amikor bevallotta a régi érzelmeket. A fia még gyerek…

Masao azonban kézen fogta az öccsét, és rámosolygott.

- Nincs miért. Csak a szívedet követted… amelyre minket is tanítasz. Most már értem, miért. Szeretted őt, és nem bántad meg, nem szégyelled, az érzelmeid még most is… tiszták iránta. Remélem, hogy egyszer… én is tudok úgy szeretni, ahogy te szeretted őt.

Fumi torkát sírás kaparta. Megölelte a gyerekeket, de Yuki azonnal hevesen tiltakozott.

- Összenyomtok! Azt akarjátok, hogy lapos legyek?

Fumi felnevetett.

- Menjünk haza!

A gyerekek előre indultak, de ő még visszanézett a rózsákra.

- Még most is szeretlek… - súgta a szellőnek, amely felkapta, és messzire vitte a hangját. Talán arra a helyre is eljutott, ahol Masao várt rá…   

Vége