Temetési menet

Ai: Temetési menet

Fujiwara Kenzoh tudta, hogy rossz ötlet volt eljönni…

De csak állt, nem mozdult. Bámulta a koporsót. Nem tudta felfogni, hogy Ienaga Namio nincs többé. A férfi, akit szeretett.

Évekkel ezelőtt látta utoljára, de ez nem mérsékelte a veszteség fájdalmát. Most úgy érezte, kitépték a helyéről a szívét. Eddig áltathatta magát, hogy újra találkoznak, és minden olyan lesz, mint régen. A pillanat elszállt. Most már soha nem lesz vele.

Bámulta a koporsót, rajta a virágokat, a fotót, amin a férfi nevetett. Hallotta, hogy annyira megsérült a balesetben a teste, hogy zárt koporsós temetés mellett döntöttek a családtagok. Kenzoh a gyászoló özvegyet nézte. Ez az asszony szerette annyira Namiót, mint ő?

Tíz évvel ezelőtt találkoztak először. Kenzoh volt a tapasztalatlan, akit be kellett vezetni az életbe. Namio volt az idősebb, aki világot látott, aki irányításra született. Eleinte barátok voltak, semmi több. Ragaszkodni kezdtek egymáshoz jobban, mint várható lett volna. A barátságból szerelem született. Két rövid, csodálatos évük volt együtt, amikor Kenzoh ajánlatot kapott egy amerikai cégtől, Namio pedig választási lehetőséget az apjától. Kenzoh még ma is tisztán emlékezett minden egyes elhangzott szóra. A haragra, amikor ráébredt, hogy Namio szakítani akar vele, mert feleségül kell vennie egy lányt. Aztán lassan elcsitult a düh, mert szerette annyira a férfit, hogy elengedje…

Az óta a nap óta nem beszéltek. Kenzoh néha látta társasági eseményeken, eleinte egyedül, aztán a kedvesével. És Kenzoh látta, hogy boldog. Így elfogadta a külföldi állást, jól érezte magát Los Angelesben. Összebútorozott egy kedves fiúval, aki végül hazaköltözött vele Japánba. De Namiót nem tudta teljesen kiverni a fejéből. Egy kicsit reménykedett, hogy a férfi majd felhívja, de a telefon nem csengett. Az esze pedig tudta, hogy soha nem fog megtörténni. A részvétet nyilvánító emberek sora lassan megfogyatkozott. Kenzoh ott találta magát Namio özvegye előtt.

- Sajnálom… - Csak ennyit tudott kinyögni, elakadt a hangja. Eddig megállta könnyek nélkül, most sírás kaparta a torkát.

- Köszönöm, hogy eljött. – Az asszony meghajolt, aztán félreállt. Látta a férfi arcán, hogy közelebb szeretne lenni a koporsóhoz. Kenzoh megérintette a fát. Zokogva szeretett volna ráborulni, világgá szerette volna kiáltani a fájdalmát. Szipogást hallott. Egy kisfiú kuporgott a padlón.

- Szia. Te a papám barátja vagy?

Azok a szemek… Kenzoh lassan letérdelt eléje.

- Igen. Fujiwara Kenzoh a nevem. A tiéd?

A kisfiú szeme felcsillant.

- Kenzoh? Az enyém is. Ienaga Kenzoh, de apa csak Kennek szólított.

Kenzoh szíve darabokra hullott.

- Nem mondta apukád, miért ezt a nevet kaptad?

- Azt mondta, van valaki az életében, aki nagyon fontos a szívének. Majdnem annyira, mint én. Te vagy az? Rád gondolt?

Kenzoh mély levegőt vett.

- Azt hiszem.

Ken abbahagyta a sírást, közelebb húzódott hozzá.

- Tényleg te vagy az. Láttam képet rólad apával. A tárcájában hordta.

Kenzoh a szájára szorította a tenyerét.

- Mi a baj? – Ken elszomorodott. – Te is szeretted a papámat?

Kenzoh alig bírt megszólalni.

- Mindig velem van… a szívemben.

Ken elmosolyodott.

- Nekem is. Itt. – A szívére helyezte a tenyerét. A mosolya Namióé volt, és Kenzoh szeméből már csorogtak a könnyek.

- Büszke lenne rád… - állította, és átölelte. Beszívta az illatát, ami egy kicsit Namióé is volt, és elsírta magát.

Zokogott a férfiért, akit szeretett, akit irigyelt… akit soha nem szűnt meg szeretni.

Zokogott a férfiért, aki képes volt elengedni őt ezért a gyermekért.

A férfiért, aki összezúzott testtel feküdt a fa koporsóban, aki a tárcájában hordta a közös képüket, amit ő is ott hordott.

A férfiért ejtette a könnyeket, aki róla, az exkedvesről nevezte el a fiát, és majdnem annyira fontos volt a szívének, mint a tulajdon vére.

A férfiért, akire várt, akit fel kellett volna hívnia, még egyszer utoljára.

A férfiért… aki soha nem szűnt meg szeretni őt.

Ken bizonytalanul simogatta a hátát.

- Apa már a mennyben van, és most nincs senki, aki játszana velem. Leszel a barátom?

- Igen. Örömmel…

S legalább úgy fogja szeretni, mint Ienaga Namiót…

Vége