Téged akarlak!

Ai: Téged akarlak!

            Jasunari Kioto fáradtan szedte össze a jegyzeteit. Kollégája és barátja benézett hozzá.

- Jössz? Elvigyelek?

- Még van egy kis dolgom. Tudod, hogy szeretek sétálni.

Satoru Naono a fejét csóválta, és magára hagyta. Kioto kibámult az ablakon. Odakint már kezdett beesteledni. Szeretett ilyenkor későig sétálni. Menni, míg a fáradtságtól szinte állva elalszik, nehogy az üres lakásba hazaérve legyen ereje gondolkozni. Bosszúsan felállt.

Harmincéves elmúlt már, mégis egyedül élt. A legutóbbi barátnője azért hagyta faképnél, mert szerinte túl sok időt töltött a diákjaival és a tananyaggal. De hát, tanár volt! Ez volt az élete! Nem volt mindig könnyű napja, de szerette. A lány azt is a fejéhez vágta, hogy szeret főzni, takarítani, mosni, és ezek női munkák. Erről sem tehetett. Egyedülálló férfiként megtanulta, hogy ezeket is el kell végeznie, arról nem is beszélve, hogy a főzés kikapcsolta, és takarítás közben jöttek az új ötletek a tanórák érdekesebbé tételéhez, a mosás pedig már igazán semmiség volt.

Összeszedegette a papírjait, kupacokba rakta őket, majd vette a kabátját. A táskájába azért belecsúsztatott pár dolgozatot, ha lesz kedve és ereje, mire hazaér, még átnézi őket. Cipője hangosan kopogott, miközben átvágott a fedett előtéren. Mindig ő hagyta el utoljára az épületet, így az éjjeliőr odabólintott neki.

- Ma is sokáig bent maradt, sensei.

- Muszáj.

Az utcán különösen hűvös volt. Lassan bandukolt, nem akart gondolkozni.

- Sensei?

A hangra összerezzent. Fekete kocsi állt meg mellette. Magas, karcsú fiú szállt ki a hátsó ülésről. Divatos ruhát viselt, elegáns, keret nélküli szemüveget.

- Jó estét! Hazavihetjük?

Kioto tétovázott.

- Köszönöm, de inkább sétálok. – Alig mondta ki, a szél az arcába sodort pár kósza esőcseppet.

- Mindjárt esik az eső – jegyezte meg a fiú. – Fáradtnak tűnik, Jasunari-sensei. Késő van, engedje meg, hogy hazavigyük.

Kioto némán bámulta a fiút. Chieko Shuuichi, a diákelnök a szeme előtt érett szinte felnőtté. Komoly gondolkodású, feltűnően okos, ám kissé zárkózott fiú volt. A lányok bomlottak érte, a fiúk keresték a társaságát, ő pedig néha ijesztő közönnyel nézett keresztül rajtuk.

- Nem akarlak ezzel terhelni, Chieko-kun.

- Apámnál voltam – mondta a fiú. – A rendelkezésemre bocsátotta a sofőrjét. Jöjjön, kérem!

Kioto tudta, hogy Shuuichi szülei elváltak, amikor még kicsi volt. Apja azóta befolyásos politikus lett, anyja pedig szép karriert futott be egy pénzügyi cégnél. Shuuichi sem volt akárki. Az iskola diákelnöke, a divat szakkör tanácsadója, a fotós szakkör tiszteletbeli tagja, a harcművészeti oktatás helyettes senpai-a. Elég okos volt ahhoz, hogy a maga erejéből akarjon boldogulni, és nem a szülei befolyását felhasználni.

- Nem szeretnélek kihasználni.

- Örömmel segítek – mosolyodott el Shuuichi. A pillantása mélyén valami sötét suhant át. Kioto fejében megfordult, hogy a macska néz így az egérre, mielőtt felfalná.

- Rendben, köszönöm.

Shuuichi előreengedte, majd melléhuppant.

- Még mindig a régi lakásában lakik? – kérdezte, miközben bekapcsolta a biztonsági övet.

- Igen. – Kiotónak eszébe jutott, hogy Shuuichi már járt nála, amikor megbetegedett, és nem tudott órát tartani. A fiú hozta el neki a dolgozatokat és az osztálya jókívánságait.

Shuuichi megmondta a sofőrnek Kioto címét, majd hátradőlt, és rámosolygott.

- Ma is sokáig bent maradt az iskolában.

- Ma írtak a C osztályban, és ki kellett javítanom őket.

- Értem. Fáradtnak tűnik.

- Az is vagyok.

Kis ideig hallgattak. Kioto tekintete önkéntelenül is a fiú kezére tévedt. Nézte a hosszú, keskeny ujjakat, a karcsú kezet. A szeme sarkából végigmérte a hosszúkás arcot, a vékony ajkakat, a hatalmas, mézbarna szempárt, a művészien beállított sötétbarna hajat. Nem most tűnt fel neki először, hogy a fiú milyen vonzó. Lenyűgözte a szépsége, az okossága és a hűvössége.

- Megérkeztünk, sensei.

Kioto zavartan kapkodott.

- Milyen hamar. Köszönöm szépen!

- Szívesen, sensei.

Kioto meghajolt, amit Shuuichi is viszonzott.

- Jó éjszakát!

- Olyan, mintha randin lettünk volna… - Kihívás csendült Shuuichi hangjában. – Szép álmokat!

Kioto félrekapta a pillantását.

- Neked is – indult a bejárat felé.

- Megvárom, amíg bemegy – szólt utána a fiú.

A lakásba érve Kioto kinézett az ablakon. Shuuichi a kocsija mellett várakozott. Amikor meglátta a fényt, és a fiú sziluettjét, beszállt, és a kocsi elhajtott. Azon az éjszakán Kioto vele álmodott.

            Kioto másnap szétszórtabb volt, mint valaha. Shuuichi óráján belekezdett egy mondatba, és elfelejtette a folytatást. Elakadt.

- Sensei? – Shuuichi felállt, és odalépett hozzá. – Nagyon piros az arca. Jól érzi magát?

Egyenruhát viselt, mégis félelmetesen jól nézett ki. Kioto előtt mégis az álmában látott kép villant fel, amitől még a füle is elvörösödött.

- Elkísérjem az orvosiba, sensei?

- Nem… Jól vagyok. – Kioto mély levegőt vett, de így meg a fiú kölnijének az illatát szívta be. – Az óra visszalevő pár percében olvassátok el a 123. oldal jegyzeteit. Következő órán megbeszéljük, mit értettetek meg belőle.

- Igenis. – Az osztály aggódva méregette. Shuuichi erősködött.

- Kérem, Jasunari-sensei.

- Nem, de köszönöm, hogy aggódsz. Ülj csak vissza a helyedre!

Shuuichi kelletlenül engedelmeskedett. Az óra kínos csendben és lassúsággal telt. Kioto a tenyerébe temette az arcát, és próbálta kiverni a fejéből Shuuichi csupasz testét a lepedőjén. Kicsengettek. A fiú azonnal ott termett mellette.

- Segítek. Elkísérem a tanáriba.

- Nem szükséges.

- Sensei…

- Nem kell, köszönöm, Chieko-kun! – A keményebb hangvételre Shuuichi összerezzent.

- Ahogy óhajtja… - Megfordult, és köszönés nélkül elviharzott.

Kioto visszarogyott a székre, és nem tudta, mit tegyen.

            Péntek volt. Kioto az ablakban lógott, és az arcát süttette a nappal. A dolgozatok javítását hagyta félbe pár percre, aminek megvolt már jó órája is. Halk sóhajjal becsukta az ablakot, besötétített, hogy a napfény ne tudja elterelni a figyelmét. Satoru nyitott be hozzá.

- Én elmentem. Miért mindig ebben a poros lyukban kucorogsz? Legalább az ablakot kinyithatnád.

- Nem poros lyuk, hanem a kémia szertár. Itt csend van. Az ablakot pedig most csuktam be.

Satoru éles szemmel figyelte.

- Szörnyen nézel ki – közölte. – Menj inkább haza, és aludd ki magad. Holnap nincs órád.

- Azért bemegyek a szakkörre.

Satoru csak a szemét forgatta, de magára hagyta. Már belemerült a dolgozatjavításba, amikor újra nyílt az ajtó.

- Naono… - Elakadt. Belülről Chieko Shuuichi támaszkodott az ajtónak. – Shuuichi-kun? Segíthetek valamiben?

A fiú bólintott. Levette a szemüvegét, letette a fal mellé tolt asztalra, amin kémcsövek sorakoztak.

- Nem zavarom?

- Most javítom a dolgozataitokat. A tiéd szokás szerint hibátlan.

- Tökéletes – mondta a fiú szinte derűsen.

- Igen. – Kioto idegesen felállt. Kicsit hülyeségnek érezte, hogy így zavarba jön Shuuichitól, pedig a fiú nem tett mást, csak bámult rá sötét tekintettel. – Valami baj van?

- Nem.

Shuuichi odaballagott hozzá, és megállt előtte.

- Szerelmes vagyok önbe, sensei.

Kioto hátrahőkölt. Mindenre számított, csak erre nem.

- Shuuichi-kun, ez… - A torkát köszörülte. – Igazán megtisztelő, de…

- Ön nem érez irántam semmit?

Kioto arca kigyúlt.

- Ez nem ilyen egyszerű. A tanárod vagyok. Az érzéseid nem helyénvalóak.

- Miután a múltkor hazavittek, magára gondoltam. Álmodtam önről, ahogy minden este. Sensei, ön is gondolt rám?

- Nem! – A válasz túl gyorsan jött.

Shuuichi elmosolyodott.

- Tudom, hogy igen, mert másnap zavarban volt az órán. Igaz?

Kioto nagyot nyelt.

- Szeretném befejezni ezt a beszélgetést. – Elment a fiú mellett, de Shuuichi elkapta a karját.

- És ha én nem akarom befejezni?

Kioto hátrált, neki a falnak. Shuuichi élveteg mosollyal tenyerelt a feje mellé kétoldalt.

- És ha én folytatni akarom? – suttogta.

Kioto szeme lassan elkeskenyedett.

- Elég! – Félre akarta lökni a fiút, de az keményen nekilökte a falnak, és elkapta a csuklóját.

- Nem! Tudom, hogy tetszem magának…

- Heteroszexuális férfi vagyok, elvált, akit nem érdekelnek a gyerekek! – vágta oda Kioto, és közben igyekezett végig a fiú szemébe nézni, hátha így ki tudja verni a fejéből, miket álmodott róla.

- Valóban? – Shuuichi ajka az övére tapadt. Kioto szeme tágra nyílt döbbenetében. El akarta lökni magától a fiút, de az hozzásimult, erősen szorította a karját. A nyelve betolakodott a fogai közé, és nem engedett, nem tűrt tiltakozást. Kioto összeszedte minden erejét, és eltaszította magától.

- Hagyd abba! – lihegte.

- Miért? – Shuuichi kihívóan elmosolyodott. – Nem akarja elmondani, sensei, miket álmodott?

Kioto elvörösödött. Úgy érezte, a fiú gondolatolvasó. Vagy ő lenne túl átlátszó?

- Nem…

- Az arcára van írva minden.

Kioto elfordította a fejét.

- Kérlek, menj el!

- Nem akarok.

- Akkor megyek én!

Shuuichi megint elkapta a karját. Visszarántotta, de ő ki akarta tépni magát a szorításából. Mindketten a padlóra zuhantak, Kioto balszerencséjére Shuuichi került felülre. A fiú, bár vékonynak tűnt, nem volt gyenge, hiszen járt harcművészeti oktatásra. Szemrebbenés nélkül szorította le.

- Elég! – Kioto vergődni kezdett, de ezzel csak azt érte el, hogy Shuuichi tekintete tovább mélyült.

- Még nem – mormolta. Egyetlen mozdulattal kitépte az inget a nadrágjából, alája nyúlt. Kezének érintésére a férfi mozdulatlanná dermedt. Shuuichi szinte széttépte az inget, és mohón nyalta, szívta a bőrét, a mellbimbóit. Kiotón nyugtalan vágy suhant át, de elnyomta.

- Shuuichi, hagyd abba! Ezt… nem szabad!

A fiú felemelte a fejét, mosolygott.

- A teste nem hazudik, ha az esze azt is szeretné. – A tenyerét Kioto ágyékára nyomta. A férfi mély levegőt vett.

- Nem akarom.

- Gondolom, most saját magát szeretné meggyőzni – kuncogott Shuuichi sötéten. Habozás nélkül lehúzta Kioto nadrágjának a sliccét, és becsúsztatta a kezét. Kioto elfordította a fejét.

- Ez… erőszak… - szűrte a fogai között.

Shuuichi lerángatta a csípőjéig a nadrágot, és keményen megmarkolta a vesszejét. Kioto izmai megfeszültek.

- Elég!

- Már most nedves a csúcsa… - Shuuichi a fülcimpáját szopogatta. – És még azt mondja, nem akarja…

- Nem is! Shuuichi, ne! – Kioto döbbenten felnyögött, amikor a fiú lehajolt, és végignyalta merevedésének csúcsát. Nyáltól nedves ujja simogatta, majd óvatosan a testébe hatolt. Kioto teste hátrafeszült. – Ne!

Shuuichi fölébe hajolt, és apró csókokkal borította a nyakát.

- Sssh… Lazulj el egy kicsit!

- Nem… tudok…

Shuuichi ujjához újabb csatlakozott. Kioto keze ökölbe szorult a padlón.

- Térdelj fel!

- Shuuichi…

A fiú durván felrántotta. Egy mozdulattal megperdítette, hogy Kioto térdre hullott előtte. Shuuichi hátulról hozzásimult, és a merevedését simogatta.

- A homlokodat… a karodra… - zihálta a férfi fülébe, és Kiotónak meg sem fordult a fejében, hogy tiltakozzon. Túl jó volt, amit a fiú művelt vele. Olyan rég volt, hogy valakivel együtt lett volna, és az, hogy most ő volt a középpontban, és őt kényeztették, nem is volt olyan rossz. Elakadt a lélegzete. Annál is jobb volt, mint gondolta. Shuuichi forró lehelete őt kényeztette egy olyan helyen, amelyről soha nem gondolta volna, hogy meg fog történni.

- Ezt… ne!

- De igen! Tetszik…

- Hagyd abba! – Kioto remegve szorította a karjára a homlokát.

- Mindjárt, csak… még egy kicsit… - Shuuichi két ujjával kényeztette tovább, miközben kikapcsolta a nadrágját.

- Ne… - Kioto hangja elfulladt, amikor a fiú lassan, de határozottan beléhatolt. Vigyázva, óvatosan tette, de a vágyain elég nehezen tudott uralkodni. Megmarkolta a férfi csípőjét, és lassan még beljebb nyomult. Kioto a fogát csikorgatta, a fájdalmat csak akkor váltotta fel valami bizonytalan gyönyör, amikor Shuuichi simogatni kezdte félig merev vesszejét. Legbelül lassan forróság áradt szét benne, a fiú hangos zihálása amolyan háttérhangként a fülében visszhangzott.

- Shuuichi… - Csodálkozó hangot hallatott, amikor egész teste beleremegett a végső kéjbe. Hallotta a fiú fojtott kiáltását, érezte teste mélyén a lüktetést, és izomról izomra ellazult a teste.

Összekuporodva hevertek a padlón.

- Nem kérek bocsánatot – mondta Shuuichi halkan, és szedelőzködni kezdett.

- Tehetek panaszt… - vetette fel bizonytalanul Kioto, és nekidőlt a falnak.

Shuuichi letérdelt eléje.

- Csak tessék. Majd azt mondom, hogy csak bosszút akarsz állni rajtam, mert elhagytalak. Te is bemocskolódsz.

- Megtennéd? – Kioto látta a fiún, hogy igen. A mézbarna szempár bár szokatlan kedvességgel nézett rá, a mélyén viszont ott sötétlett a határozottság.

Shuuichi felnevetett, durván megcsókolta, és kisétált. Még felkapta a szemüvegét, és az ajtóból visszaszólt.

- Szeretlek, sensei. – Az ajtó halkan kattant mögötte.

Kioto lehunyta a szemét, és megdörzsölte az arcát. Pontosan tudta, hogy ő legalább annyira kívánta a fiút, mint az őt…

            A következő napokon Kioto kerülte Shuuichit, de az órákon jelen kellett lennie. Ahhoz túl büszke volt, hogy beteget jelentsen a történtek miatt. Shuuichi gúnyos mosollyal nézett rá, de a szemében tisztelet volt. Eltelt egy hét, és Kioto nem érezte jól magát. Belázasodott, alig állt a lábán. Kénytelen volt otthon maradni. Estefelé csengettek. Shuuichi állt az ajtóban.

- Hoztam enni, meg vettem gyógyszert – közölte. Betolakodott, becsukta maga után az ajtót, lerúgta a cipőjét. – Szörnyen nézel ki – mérte végig aggódva.

- Mit keresel itt? – motyogta Kioto értetlenül, zavartan.

- Ápollak. Feküdj vissza az ágyba!

Kioto hitetlenkedve csóválta a fejét, de engedelmeskedett. A fiú megmelegítette a levest, bevetette vele a gyógyszert, megmérte a lázát.

- Hogy érzed magad, sensei?

- Furcsán. Eddig fáztam, most viszont melegem van.

- Nem baj. Maradj a takaró alatt! – Shuuichi kivittek a tányért, visszajött, lekapcsolt maga után minden lámpát. – Aludnod kell.

- Nem tudok. Miért jöttél?

- Satoru-sensei mondta, hogy beteg vagy. Aggódtam. Volt miért – tette hozzá szemrehányóan a fiú, és az ágy szélére dőlt. – Próbálj meg aludni!

Kioto nemet intett. Valóban furcsán érezte magát, és örült, hogy a fiú ott van vele. Lázálmában rá gondolt.

- Így nem tudok.  

- Zavar, hogy itt vagyok?

- Igen. Nem. A franc… Az, ami kettőnk között történt…

Shuuichi az éjjeliszekrényre ejtette a szemüvegét, és bebújt a takaró alá.

- Folytasd csak!

- Hülyén érzem magam.

Kioto engedte, hogy Shuuichi magához vonja, és halántékon csókolja.

- Ne érezd. Fantasztikus volt.

- Nekem nem ezzel van bajom! – Kioto dühösen felmorrant, de aztán rájött, hogy ehhez rengeteg energiára van szüksége. Felsóhajtott. – A tanárod vagyok…

- Engem ez nem zavar, tudok titkot tartani.

- Ezt gondoltam – motyogta Kioto, és belefúrta az arcát a fiú nyakába. – Fájt… - suttogta.

- Sajnálom. Nem akartam fájdalmat okozni… - Shuuichi nyelve a fülébe siklott, a keze az alsónadrágjába. – Most nem fog fájni, ha akarod…

- Ezért jöttél? – Kioto úgy érezte, lebegni kezd.

- Miattad jöttem. Nem bántalak.

Talán a láz tette, de Kioto lehunyt szemmel hagyta, hogy a fiú végigsimogassa, csókolja, nyalogassa a testét. Zihálva vonaglott a karjaiban.

- Shuuichi…

- Itt jó? – A merevedését cirógatta, gyengéden masszírozta, Kioto megrándult. Felhúzta az egyik lábát, és felsóhajtott, amikor két ujj siklott belé, és lassan felcsigázták. Olyan volt, mintha álomvilágban lebegne. Shuuichi ajka az övére simult. A kezét fogva az ágyékához húzta. – Érints meg! – Összerándult, mert Kioto habozás nélkül megtette. – Hihetetlen vagy! – Fölébe kerekedett, felhúzta a lábait, és vesszejével simogatta. Végignyalta minden porcikáját, kényeztette, az egekbe űzte. Shuuichi testén megfeszültek az izmok, jól látszott hevesen verő pulzusa a nyakán, ahogy sötét tekintettel fölébe került. Kioto csak bámulta. Kinyúlt feléje.

- Szép vagy – suttogta.

Shuuichi rekedten felnevetett.

- Jó lenne, ha mindig lázas lennél… - elfulladt a hangja, ahogy lassan a férfiba nyomult. – Fáj?

- Most nem… nem…

Shuuichi felhördült, és lassan mélyebbre hatolt. Aztán visszahúzódott, hogy még annál is mélyebbre lökje magát. Kioto átkarolta a vállát, és megmozdította a csípőjét.

- Igen… - Shuuichi reszketeg hangjára kis híján elélvezett. Lehunyt szemmel szívta be a fiú illatát, túrt a hajába, és nyögte a nevét. A lázas álom a legvadabb valóságnak bizonyult, ahogy összesimulva mozdultak, tökéletes összhangban, és még annál is tökéletesebb volt a legvégső gyönyör…  

            Kioto nagyot ásított, és álmosan pislogott az őt ölelő karokra. Oldalra fordította a fejét.

Shuuichi mélyen aludt. Így nem is tűnt olyan veszélyesnek. Kiotónak rémlett valami az éjszakából. Elpirult, és mozdult volna, hogy felkeljen, de Shuuichi mormogott valamit, és magához húzta.

- Jó reggelt, sensei! – súgta a fülébe.

- Jó reggelt…

Shuuichi tenyere a homlokára simult.

- Már nem vagy lázas.

- Neked köszönhetően.

Shuuichi lustán felnevetett. Hunyorogva méregette a férfit.

- Szeretlek! – mondta elkomolyodva.

Kioto félrekapta a pillantását.                                                                                                                       

- Nem baj, ha te nem. – Shuuichi megsimogatta a haját. – Tudok várni. 

Kioto az oldalára fordult, hogy szemben legyen vele.

- A tanárod vagyok. Ez nem helyes.

- De nem tehetek ellene, és nem is akarok. A szerelem nem bűn.

- Mit szeretsz bennem? Nincs bennem semmi különleges.

Shuuichi vállat vont, és ő is feléje fordult, átkarolta a derekát.

- Szeretem, ha nevetsz. Ettől mindig jóleső bizsergés fut át rajtam. Szeretem, ahogy az órákat tartod, komolyan, felkészülten, leleményesen. Az az igazság, hogy mindent szeretek benned. A tudásodat, a munkamániádat, a lelkes arcodat, amikor magyarázod a tananyagot. Az arcod, a kezed, a mozdulataid, a hangod, a sóhajaid… soroljam még? – Közel hajolt Kiotóhoz, mosolygott.

- Nem kell. – A férfi zavartan nemet intett.

- Te érzel valamit irántam a gyűlöleten kívül?

- Nem gyűlöllek! – tiltakozott azonnal Kioto hevesen.

- Nem? – Shuuichi arcát még jobban megszépítette az öröm. – Most nagyon boldoggá tettél.

Kioto tétovázott, majd a fiú homlokához szorította a sajátját.

- Fogalmam sincs, mit érzek – vallotta be. – Ha ez szerelem, akkor utálom.

- Miért?

- Gyengévé tesz. Sebezhetővé. Érzelgőssé.

- És ha tényleg szerelem? – Shuuichi elkomorodott. Tenyerét a férfi arcára simította.

Kioto ajkán tétova mosoly jelent meg.

- Azt szeretném, ha soha nem érne véget.

Shuuichi csendesen felnevetett, mielőtt gyengéden megcsókolta.

- Ezt garantálhatom, sensei. – Lassan Kioto fölé húzódott, aki átkulcsolta a nyakát.

- Akarlak – mondta ki. Tudta, ha kiderül, abból nagy problémájuk lesz, de nem érdekelte. Túl régóta volt egyedül, és Shuuichi megérintett benne valamit. Az, hogy hogyan alakul a kapcsolatuk, még a jövő zenéje, de meg akarta próbálni.

A fiú a szívére szorította az ajkát.

- Soha nem mondtak még nekem szebbet.

Kioto ebben a pillanatban szeretett bele, de hallgatott. Ráér kimondani a szavakat. Helyette magára húzta a fiút, és csókolta, ahogy álmaiban már nem egyszer megtette. Shuuichi felemelte a fejét, elvigyorodott – szexisen, elégedetten.    

- Sensei…

- Kioto – javította ki a férfi.

- Kioto-san… - Shuuichi az ajkára hajolt. – Szeretlek.

Ez a szó ott volt minden érintésében, és Kioto reszketve kapaszkodott belé. Azt kívánta, hogy a pillanat örökké tartson…

Vége