Találkozás

Ai: Találkozás

            Nakagawa Hiro előtt mindenki meghajolt. A régi iskolában így köszöntötték az egykori diákot, aki mostanra a város egyik legbefolyásosabb embere lett. Majdnem elmosolyodott, amikor arra gondolt, hogy régen örülhetett, ha egyik tanára sem „veregette” hátba, amikor belépett az épületbe, most pedig meghajolnak előtte. Tény, hogy akkoriban elég nehezen kezelhető, bajkeverő kölyök volt, aki mindig csak gondot okozott. Egyetlen barátja volt, vagy talán még annak se lehetett nevezni a köztük levő kapcsolatot. Inkább tisztelet volt, ami összekötötte őket. Ahogy végigsétált a régi iskola folyosóján, emlékek kavarodtak fel benne.

Izawa Shou alatta járt egy évvel, de mégis akkora nyugalom és bölcsesség ölelte körbe, hogy számtalan diák rajongott érte. Nem nézett le senkit, soha semmiért nem haragudott, megbocsátó volt és szelíd. Szinte mindig mosolygott vagy nevetett, de képes volt bármiért, bárkiért harcba szállni, ha úgy látta, hogy igazságtalanság történt. Hiro egyszer úgy fogalmazott, hogy Shou „tisztalelkű”. A fiú ezt tagadta. Azt mondta, a bűnei miatt olyan, amilyen. Hiro nem tudta elképzelni, hogy bármi rosszat képes lenne elkövetni. Shou akkor vállon veregette, és összekócolta a haját. Szomorú mosolyának okát Hiro csak jóval később értette meg.

Egy idő után már az iskola után is együtt maradtak. Hiro szülei nem törődtek a fiúval, Shou félárva volt, apja pedig beteg, így ő gondozta. Hiro segített neki, és közben megtanulta, hogy az emberi lélek mily nagyszerű és összetett. Olyan közel került hozzá, ahogy soha senkihez. És ez jó volt. A fiú mellett találta meg önmagát.

            Az igazgató körbevezette. Hiro szinte oda sem figyelt rá. Emlékezett. Illatok, nevetések, csendes délutánok jártak a fejében.

Shou apjának halála viszont mindent megváltoztatott. Shou félrevonta, és elmondta neki, hogy más városban folytatja tovább a tanulmányait, mert szeretné elfelejteni az apját. Hiro olyan dühös és csalódott volt, hogy megütötte. Kiabált vele, és megütötte volna újra, ha Shou nem hajol oda hozzá, és nem csókolja meg. És akkor megértette…

Csak állt ott, és nem volt képes mozdulni, mert ez valami olyasmi volt, amit még sohasem tapasztalt. A szülei mindig mondogatták, hogy mennyire szeretik, de ez a tettekben nem nyilvánult meg. Shou viszont más volt. Minden mosolya és cselekedete arra szolgált, hogy óvja-védje Hirót. Ha verekedett, ő volt az első, aki eléje állt és lefogta. Ha kötekedett, ő volt az első, aki rászólt, és csendes hangján rendreutasította. Ha nem csinált házi feladatot, ő volt az első, aki leült vele tanulni. Ő volt az az ember, akire Hiro bármilyen körülmények között számíthatott. És hagyta elmenni, mert nem tudta, mit kellene tennie, mert a belénevelt előítélet lefogta a kezét, hogy utána nyúljon, és visszahúzza.

Ahogy megállt a régi osztálytermének ajtaja előtt, Hiro torkát fájdalmas hiányérzet kaparta. A mai napig képtelen volt elfelejteni a fiút. Nyomozott utána, amikor lett egy kis pénze, de csak annyit sikerült megtudnia, hogy Shou külföldre távozott. Egy idő után feladta a reménykedést, hogy valaha is újra láthatja, és a karrierjére koncentrált. Családja nem volt, senkihez nem került igazán közel… talán pont amiatt a könnyű, első csók miatt…

Most, tizenkét évvel később, amikor már elért mindent, amit elérhetett, felhívta egykori iskolájának az igazgatója, és felkérte, hogy legyen az új alapítványuk elnöke és az évzáró díszvendége. Feltámadt benne a múlt. Úgy döntött, elmegy. Talán csak a régi idők emlékére, de úgy érezte, el kell mennie.

            A nagyterembe érve igyekezett összeszedni magát. Nem akarta, hogy a múlt gúzsba kösse, és elterelje a figyelmét. Ráér később is a múlt hibáin elmélkedni. Az igazgató elkezdte bemutatni a tanárokat. Néhányuk még őt is tanította egykoron, mások azonban fiatalok voltak, talán nála is fiatalabbak. Az egyikük, egy férfi, kitűnt közülük, megdöbbentően ismerős volt.

- Nem tudom, Izawa-sant ismeri-e, Nakagawa-san – mosolyogta az igazgató. – Ide járt pár évig.

És Hiro csak bámulta a jelenést. A törékeny alakot, a szelíd mosolyt, a szomorú szemeket. A fiút, akiről azt hitte, hogy soha többé nem látja.

- Izawa-san az egyik legjobb tanárunk – lelkesedett az igazgató.

A férfi meghajolt, nem szólt egy szót sem, de a tekintete elárulta, a találkozás őt is ugyanúgy felkavarta, mint Hirót.

- Ne! – Hiro most először szólalt meg. – Ne hajolj meg előttem!

Megdermedt a terem. Mindenki őt bámulta, ő viszont Shou-t nézte, s úgy érezte, angyal szállt le közéjük.

- Ne hajolj meg előttem! Engedd meg, hogy én tegyem meg. – Hiro szinte a földig hajolt. Shou szeme kerekre tágult, de elmosolyodott. Szélesen, boldogan.

Az igazgató zavarban hebegett.

- Ezek szerint ismerik egymást. Jól van, jól van! Izawa-san, kérem, legyen Nakagawa-san kísérője, nekem ellenőriznem kell az évzáró előkészületeit. – A kezét dörzsölve, magában motyogva távozott, bár a két férfi szinte észre sem vette, hogy már nincs ott velük.

Egymásra meredtek. Nem szóltak semmit, de talán nem is volt szükség szavakra. Oly közel álltak egymáshoz, hogy érezték a másik közelségét, és ez csillogást varázsolt a szemükbe, ragyogást a szívükbe.

Hiro nem tudta, mit mondhatna, amivel áthidalhatja az eltelt éveket, és láthatóan Shou is ugyanígy érzett. Lassan telt az este, de Hiro nem bánta, mert Shou csak percekre hagyta magára. A partin nők vették körbe, de ő ügyet sem vetett rájuk, csak udvariasságból válaszolgatott a kérdéseikre, mert csak egyvalaki érdekelte. Shou, ha nem is volt mellette, többször feléje pillantott, és Hiro bármit megadott volna, ha tudja, mi jár a fejében.

Késő volt már, amikor elbúcsúzott, de az utcán utasította a sofőrt, hogy várjanak. Kis idő múlva kilépett Shou is, és nem lepődött meg, amikor Hiro odalépett hozzá, és tétován a kezét nyújtotta.

- Nem sétálunk egyet? – kérdezte.

- Lenne mit megbeszélnünk – sóhajtotta a férfi, és rövid habozás után elfogadta a kezet.

Egymáshoz közel lépegettek a néptelen, kihalt városrészben. Ujjaik összeértek, kapocsként szolgáltak, és Hiro egyelőre beérte ennyivel, mert végre újra hallhatta a hangját és láthatta a szomorú mosolyt, mely éveken keresztül kísértette az álmaiban.

- Amerikában tanultam, két éve jöttem haza – mesélte Shou halkan.

- Miért nem kerestél meg?

- Miért tettem volna?

- Nem is tudom. Barátok voltunk.

- Kihasználtalak.

Hiro felhorkant.

- Azt mondtad, szeretsz.

Shou megtorpant.

- És ha tévedtem, vagy ha hazudtam?

- Soha nem tudtál hazudni – vont vállat Hiro, és hirtelen újra kamasznak érezte magát.

Shou csendesen felnevetett.

- Elfelejtettem, hogy már nem az a forrófejű fiú vagy, aki régen.

- Nem. Az a fiú meghalt, amikor elmentél. – Hiro hirtelen keserűséget érzett a nyelvén. Azt a keserű fájdalmat, amit akkor, amikor Shou elment.

- Muszáj ilyen drámainak lenned? – próbálta elviccelni Shou, de nem sikerült.

- Fontos voltál nekem – vallotta be Hiro elmerengve.

Shou bólintott.

- Szerettelek. Nem akartalak bántani, így arra gondoltam, jobb, ha elmegyek.

- A szerelem mióta bánt?

- Amióta a világ világ – kuncogott Shou, de semmi öröm nem volt a hangjában. – A szerelem izzó verem, amelyben szenvedsz és szenvedtetsz másokat.

Hiro a fejét rázta.

- Nem – mondta határozottan.

Shou rápislogott.

- Még soha nem voltál igazán szerelmes, ha nem érezted így magad – vélte.

Hiro felnézett a sötét égre. A fájdalom a mellkasában újjáéledt.

- Amikor elmentél, és egyedül maradtam, rosszabb volt – mondta halkan. – Mintha tűt szúrtak volna a szívembe. Ezernyi apró, jeges tűt…

A férfi a hajába túrt.

- Közel álltunk egymáshoz, természetes, hogy így éreztél.

- Nem lett volna szabad így történnie.

Shou megtorpant.

- Az jobb lett volna, ha itt maradok és bűnbe taszítalak? – kérdezte élesen.

- Milyen színpadias vagy… – kuncogott Hiro. – A bűn is lehet jó.

- De nem szabad, hogy jó legyen!

- Ha a világot nézed, mit számít a te kicsiny bűnöd, az emberiség bűneihez mérten?

- Ne kezdj el itt nekem filozofálgatni! – szólt rá a férfi.

- Miért? Régen szerettél vitatkozni velem.

- Megváltoztam – nézett félre Shou, de Hiro elkapta a fájdalmas pillantást.

- Te képtelen vagy a változásra. Ismerlek.

- Tizenkét éve nem láttuk egymást! – emlékeztette Shou. – Nem tudsz rólam semmit.

Hiro kuncogott, de az ő hangjában sem volt öröm, csak szomorúság.

- Rád nézek, és tudom, ki vagy. Huszonkilenc éves vagy, a neved Izawa Shoutarou. Középiskolai tanárként dolgozol, a diplomádat az USA-ban szerezted.

- Ezek csak általánosságok – védekezett a férfi, de Hiro folytatta.

- Bűnnek tartod a homoszexualitást, a tény ellenére, hogy magad is meleg vagy.

- Hallgass! – Shou hangjába pánik keveredett.

- Nem változtál sokat. Külsőleg nem. Belsőleg viszont igen. Régen soha nem szóltál volna így rám.

- Na, látod, hogy megváltoztam – bólintott elégedetten a férfi.

Hiro megszorította a kezét.

- Még mindig rajongsz a zöldséges rizsgolyókért. Láttam, hogy elemeltél néhányat az asztalról.

Shou elpirult.

- Az…

- Ssh… – szólt rá lágyan Hiro. – Még mindig tartózkodsz az alkoholtól, de imádod a narancslevet. A partin csak azt ittál.

- Fejezd be! – Shou el akarta engedni a kezét, de Hiro szorosan fogta.

- Még mindig szeretsz pontos lenni – folytatta Hiro, mintha meg se hallotta volna. – Ötpercenként az órára néztél, hogy tartjátok-e a programtervet.

- Kérlek, nem akarok többet hallani! Mit akarsz ezzel elérni?

- Hogy figyelj rám…

- Én mindig figyeltem rád… – suttogta Shou. – Nem értelek.

- Ha rám nézel, mit látsz?

Shou csak meredt rá.

- Téged.

- Még mindig a szerelmedet?

- Mi a csudát akarsz ezzel elérni? – tört ki Shou-ból.

Hiro egyenesen a szemébe nézett.

- Tudnom kell, szeretsz-e még?

Shou kitépte a kezéből a kezét, és hátrált néhány lépést. Kétségbeesett vágyakozás és bűntudat torzította el a vonásait.

- Elég!

- Válaszolj!

- Nem szeretlek! – kiáltotta, de nem nézett Hiro szemébe, a földre meredt.

- Hazudsz!

- Hagyj!

- Miért jöttél vissza?

- Hagyj békén!

- Miért ide, a régi iskolába jöttél dolgozni?

- Semmi közöd hozzá! – Shou meggörnyedt.

- Egykoron szerettél. Közöm van hozzá.

- Nem.

Hiro közelebb lépett.

- Miért, Shou?

- Nem tudom! – toppantott a férfi könnyekkel a szemében.

- Tévedsz!

- Nem.

- Az igazat akarom hallani!

- Nem értem, miért hallgatlak – kesergett Shou.

Hiro viszont tudta, így felsóhajtott.

- Mert ki akarod mondani…

- Nem…

- Shou, miért?

- Hagyj!

- Úgyis kimondod – állította Hiro nyugodtan. – Addig meséljek neked? Miután elmentél, és én egyedül maradtam, úgy döntöttem, nem adom fel. Keményen tanultam… érted. Éjt nappallá téve dolgoztam… érted. Hogy vigyem valamire. Hogy amikor visszajössz, megmutathassam, megfogadtam a tanácsaidat. Érted lettem az, aki most vagyok. Nem a szüleimért, a büszkeségért. Érted, Shou.

- Hallgass! Nem érdemlem meg! Miért csinálod ezt velem?

- Menj, fuss el, ha nem tetszik – tárta szét a karját Hiro.

- Nem tehetem.

- Miért?

- Mert…

- Shou… – nyúlt ki a férfi felé Hiro.

- Hagyj! – lökte félre a kezét Shou, ám a hangjában ott volt a sóvárgás.

- Ostoba vagy, ha azt hiszed, hogy elengedlek. Újra. – Hiro arca megkeményedett. – Kerestelek, de nem találtalak meg. Már kezdtem feladni a reményt, hogy még egyszer láthatlak, de akkor jött a felkérés az iskolától. És reménykedni kezdtem megint… hogy talán… ez egy jel. Jel, hogy ne adjam fel, és keresselek tovább.

- Nem…

- Te pedig ugyanezért jöttél vissza. A remény vezetett, hogy talán… nem felejtettelek el.

- Nem…

- Beszéltem az igazgatóval.

- Ne… – Shou a fejét rázta, de nem mozdult, mintha odakövült volna a betonhoz.

- Te vetetted fel, hogy én legyek az egyesület elnöke.

- Nem, én csak…

- Meddig tagadod még?

- Nem értem, mit akarsz tőlem! – kiáltott fel a férfi.

- Meddig hazudsz még?

- Hagyj! – Shou újra félrelökte Hiro kezét, de a hangja remegett.

- Régen őszinte voltál.

- Megváltoztam, mondtam már.

- Tévedsz!

- Nem.

- De.

- Hiro, hagyd abba! – Shou a fülére szorította a tenyerét, de a férfi elkapta a csuklóit.

- Elég, Shou!

- Engedj!

- Hát, akkor menj! – Hiro két lépést hátrált. Megfeszültek az izmai, mert nem akarta hagyni, hogy Shou megint csak úgy kisétáljon az életéből. A férfi azonban nem mozdult.

- Mit akarsz tőlem? – kiáltotta.

- Azt, hogy végre mondd ki!

- Nem.

- Gyáva vagy!

- Nem igaz! – támadt ököllel Hirónak a férfi, és könnyek patakzottak az arcán.

- Hazug vagy!

- Nem! Csak… szeretlek. Szeretlek!

Hiro szorosan magához ölelte. Shou úgy zokogott, mintha soha nem akarná abbahagyni.

- Semmi baj, mert én is szeretlek – súgta a férfi fülébe. És a hosszú évekig tartó magány érzete hirtelen semmivé foszlott. Shou döbbenten felkapta a fejét, a szemében felismerés villant, de ő csak rámosolygott. – Mondtam, hogy fontos voltál nekem.

- Hiro, sajnálom! Annyi évig…

- Nem számít… Most itt vagy.

- Néha veled álmodtam – suttogta Shou.

- Én is veled.

- Rossz dolgokat csináltunk.

Hiro előbb csak kuncogott, aztán hangosan felnevetett. Megsimogatta a férfi arcát, aki most remegve simult hozzá. Milyen rég is volt, amikor utoljára ilyen közel volt hozzá.

- Micsoda megfogalmazás! A szerelmeskedés jó.

- De… – Shou félrenézett, és Hiro sejtette, hogy mi jár a fejében.

- Az apád volt az, aki azt mondta, hogy melegnek lenni bűn? – Mivel a férfi nem válaszolt, csak lesütötte a szemét, Hiro elkomorodott. – Az apád halott. Nem árthat neked. Mikor érted már meg, hogy a szerelem nem bűn?

- Még nem ismertelek, amikor rájött, hogy meleg vagyok. Ezerszer elmondta, hogy az bűn, és egy idő után… már nem tudtam bűntudat nélkül a szerelemre gondolni. És amikor beléd szerettem… olyan lelkiismeret furdalásom volt. Nem mertem elmondani, mit érzek, csak apa halála után, de akkor már eldöntöttem, hogy elmegyek. Nem akartalak… bűnbe sodorni.

- Micsoda hülyeség! – tört ki Hiróból. – Azt hittem, több eszed van! Te voltál a legfontosabb személy az életemben. Csak akkor jöttem rá, mennyire, amikor elmentél… de nem találtalak, mert nem mondtad meg, hová mész. Évekig imádkoztam, hogy bárcsak még egyszer… hadd lássalak, hogy elmondhassam, mennyire sajnálom, amiért akkor nem nyúltam utánad…

Shou a nyakába fúrta az arcát, és sírt. Hiro pedig cirógatta a haját, és beszívta az illatát. Már nem voltak gyerekek, hanem felnőtt emberek. Mindketten megváltoztak, és mégis… olyan volt, mintha nem telt volna el a tizenkét év.

- Shou…

- Igen? – A férfi felemelte a fejét, majd zavartan törölgetni kezdte a könnyeit. Hiro ugyanolyan könnyed csókot lehelt az ajkára, ahogy akkor régen a férfi az övére.

- Gyere, hazakísérlek.

- És…

- Jobb, ha az eszedbe vésed, hogy mostantól nem engedlek el – mondta Hiro csendesen, ahogy az autó felé sétáltak.

Shou lassan elmosolyodott.

- Talán mostantól nem is akarok elfutni – vallotta be ugyanolyan halkan. – Szeretlek.

- Kár, hogy ezt csak most ismertük fel.

- Nem, nem kár. Kellett az idő, hogy mindketten mássá váljunk. Emberré, azt hiszem.

Hiro elmosolyodott.

- Megszólalt benned a filozófus, Shou.

- Azt hittem, szeretsz velem vitatkozni.

Shou méltatlankodó hangján Hiro egész hazáig nevetgélt. És utána soha többé nem mozdult el a férfi mellől…

Vége