Tabu

Ai: Tabu

 

1. Az első találkozás

 

Naoya sántikálva ballagott hazafelé. Fejét lehajtotta és próbált nem feltűnő lenni. Fehér egyeningének az eleje véres és poros volt, az ujjánál elszakadt. Fekete nadrágja a térdénél széthasadt. Kezében táskáját szorongatta és minden lépésnél alig hallhatóan felszisszent. Arccsontja feldagadt. Szeme alja bekékült. Ajka felrepedt, enyhén vérzett. Szörnyen érezte magát. Akira és bandája megint az ő kontójára szórakozott. Bevárták a sarkon, ahol mindig, és ő, amilyen mamlasz, megint későn vette észre őket. Elfutni már nem lehetett, visszaütni pedig nem tudott. Öt fiú állt ki ellene. Csoda, hogy nem védekezett? Meg is látta a kárát. Ahogy hetente egyszer mindig. Igazán megszokhatná már – korholta magát.

Ez a nap amúgy is rosszul kezdődött. Édesanyja bejelentette, hogy az esti vacsorára meghívta a vőlegényét, Takaya Kyuujit és a fiát, Raitou-t. Ez nem lelkesítette fel, bár nem mutatta. Őszintén megvallva nem akarta, hogy anyja újra férjhez menjen. Olyan jól megvoltak eddig kettesben! De látta, hogy Yuiko milyen boldog, valósággal kivirágzott, és nem volt szíve ellenkezni. Mikor is tette? Talán még akkoriban, amikor élt az apja. Több mint hét éve.

Naoya felsóhajtott, és befordult az utcájukba. Aztán mindjárt meg is torpant, mintha falnak ütközött volna. Lakásuk előtt drágának tűnő fekete autó parkolt. Naoya elgondolkodott. Az anyja elmesélte, hogy jövendőbelije mivel foglalkozik, de ő oda se figyelt. Megelégedett azzal, hogy jómódú, és anyjának nem kell többé dolgoznia. Tényleg ennyire gazdag lenne az a férfi?

Nekitámaszkodott a kerítésnek. Hányingere volt. Nagyot nyelt és kiegyenesedett. Izzadó tenyérrel indult a kapujuk felé. Az anyja nem fog örülni… A kapu előtt járt, amikor észrevette az autó előtt kitámasztott motort, és a neki támaszkodó bukósisakos férfit.

- Te vagy Minagawa Naoya? – lökte el magát a motortól az ismeretlen.

Naoya mély levegőt vett, nagyot nyelt. Gyanakodva szemlélte az idegent, akinek még az arcát se látta. Bólintott. A férfi, mintha csak a gondolataiban olvasott volna, levette a bukósisakját, és kihívóan megállt előtte.

Alig lehetett idősebb Naoyánál. Tizenhét és húszéves közöttinek tűnt. Karcsú volt, magas, nem feltűnően izmos. Olyan, amilyen Naoya mindig is szeretett volna lenni. No, és persze magabiztos, határozott, nyugodt. Naoya biztos volt benne, hogy ennek a fiúnak minden fiú a barátja, minden lány a barátnője akar lenni, a világ a lábai előtt hever, ha úgy dönt, hogy meghódítja. Még a ruhája is kihangsúlyozta kihívó önbizalmát. Nyúlánk alakján fekete farmer feszült, fekete bakanccsal és fémszegecses övvel. Narancssárga pólót és a nadrághoz illő, rövidített derekú sötétkék dzsekit viselt. Nyakában láncok lógtak, fülében ezüstpók himbálózott, csuklóján fémpántok csillogtak, az ujján gyűrűk. Naoya el volt bűvölve. Ő soha nem mert volna ilyen ruhát felvenni. S ha nem lát rosszul – márpedig a látásának kutya baja – akkor még az orrában és a szemöldökében is piercing volt.

- Szóval te vagy a kis Naoya – ismételte meg a fiú, és éles szemeivel hosszan méregette.

- Úgy látom, elestél – jegyezte meg gúnyosan.

Naoya lehajtotta a fejét.

- Néha előfordul – hazudta. – Elég ügyetlen vagyok.

- Aha… - bólintott a fiú, majd váratlanul előrenyújtotta a kezét. Naoya önkéntelenül is hátrahőkölt… és elesett.

A fiú lehajolt hozzá és felsegítette.

- Tényleg ügyetlen vagy – látta be lesajnáló mosollyal.

Naoya elszégyellte magát.

- Köszönöm – motyogta.

- Szívesen – veregette meg a vállát a fiú. – De ne hidd, hogy mindig ilyen kedves leszek. Most is csak az apám kedvéért csinálom, aki az ablaknál leskelődik.

Naoya szája tátva maradt. Rossz sejtései támadtak.

- Ki vagy te? – nyögte ki nagy nehezen.

- Ki lennék? Takaya Raitou vagyok, jövendőbeli testvérbátyád – húzódott gúnyos vigyorra a fiú szája. Naoya körül megfordult a világ. Jaj, ne! Raitou ügyet se vetett rá. Felült a motorjára, feltette a sisakot, és indított.

- Majd még találkozunk, öcskös! – kiáltotta oda vészterhes nevetéssel. Hangos motorbőgetéssel elszáguldott.

Naoya hirtelen azt sem tudta, mit tegyen. Csak állt bénán és legszívesebben meghalt volna. Az nem lehet, hogy ez a nagyképű, gőgös mosolyú fiú legyen a bátyja! Ő ezt képtelen lesz elviselni!

- Bocsáss meg Raitou-nak – szólalt meg a háta mögött váratlanul egy hang. Kyuuji volt az, aggódva nézett rá. – Elég szeleburdi kölyök, még nem nőtt be a feje lágya. Néha elég udvariatlan tud lenni.

Naoya lehajtotta a fejét, nem nézett a férfira. Tudta, hogy szörnyen fest, és kisebbnél is nagyobb gondja volt most Raitou viselkedése. Az anyja szívrohamot kap, ha így meglátja.

- Semmi baj – lehelte, és ellépett a férfi mellől. Kyuuji ott jött mögötte, de volt olyan tapintatos, hogy nem kérdezett semmit. Sőt még az ijedt Yuikót is elhessegette Naoya mellől, hogy a fiú rendbe tudja szedni magát.

Így történt az első találkozás Naoya és új családtagjai között…

 

 

2. Az ígéret

 

- Naoya! Itt van Kyuuji! – hallatszott az előszobából Yuiko hangja.

Naoya fáradtan felsóhajtott, és az asztal fiókjába rejtette a képet, amin éppen dolgozott. Tudta, hogy az anyja nem szereti, ha tanulás helyett rajzolással foglalkozott. Kiment, hogy üdvözölje a férfit. Kyuuji mellett viszont ott állt Raitou is. Naoya meghajolt, égett az arca.

- Isten hozott! – üdvözölte őket.

Yuiko büszkén bólogatott, Kyuuji elmosolyodott. Csupán Raitou állt komoran, zsebre dugott kézzel, elutasítóan. Yuiko összecsapta a kezét.

- Mindjárt elkészül a vacsora. Naoya, addig menj, mutasd meg a szobád Raitou-kunnak. Kyuuji, édesem, kérsz teát?

- Igen, köszönöm.

A két felnőtt eltűnt a konyhában. Naoya zavarában egyik lábáról a másikra állt. Raitou felmordult.

- Na, jól van! Én leléptem.

Naoya rémülten összerezzent. Az anyja nagyon mérges lenne, ha hagyná elmenni a fiút. Igaz, hogy nem kedveli, de nem akart se udvariatlan lenni, se az anyjának csalódást okozni.

- Ne, várj! – kapta el Raitou karját. – Kérlek, nem menj el! Anya nem örülne.

- A te anyád, nem az enyém – vont vállat unottan a fiú. – Oldd meg magad!

- Bármit kérhetsz, csak ne menj el! – Naoya szíve tótágast állt. A rémülettől a szájára jövő szavak halálra ijesztették. Kimondta őket, visszaszívni nem lehetett. Nem volt mit tenni.

Raitou megtorpant.

- Bármit? – nézett a fiúra elgondolkodva.

- Egy valamit kérhetsz – javította ki magát Naoya sietve, mentve a menthetőt.

- Mit tudnál nekem te adni?

Naoya még jobban zavarba jött.

- Bocsánat! – suttogta és hátrébb lépett. Nem nézett a fiúra.

Raitou talányos tekintettel méregette.

- Na, jól van! – adta meg magát. – Mutasd azt a szobát!

Naoya arca felragyogott.

- Tényleg? Gyere! – vezette az emeletre felvidulva.

A szobába érve Raitou bezárta az ajtót, és nekidőlt. Összefont karral nézett körbe. Naoya szobája egyszerű volt. A falak fehérre lettek festve, csupán két nagyobb és egy kisebb kép lógott az ágya felett. Mindegyik a szüleit ábrázolta. Az ágy gondosan be volt vetve, az asztalon is kínos rend. A könyvespolcon ABC rendben következtek a könyvek, a számítógép mellett egymásra tornyozott tankönyvek és füzetek feküdtek.

Naoya az ablak előtt állt, és várta az ítéletet. Raitou ellökte magát az ajtótól, és körbejárt. Benézett a szekrényekbe, de még ott is rendet talált. Megrándult az arca. Kézbe vette az asztalról az egyik füzetet, elolvasta a borítót, majd elhúzott szájjal félre is dobta. Naoya lehajtotta a fejét. Igaza volt Raitounak, mit adhatna a fiúnak, ha ennyire nem illenek össze? Hogy fognak kijönni a közeljövőben? Raitou félresöpörte a könyveket, arcán unott kifejezés uralkodott. Naoya felsóhajtott, sok időt töltött a rendrakással. Mielőtt megakadályozhatta volna, Raitou kihúzta a fiókot.

- Ne! Oda ne! – szisszent fel.

Raitou fél szemmel rápislogott, de valójában ügyet sem vetett rá.

- Ezt te csináltad? – emelte ki a képet, amit Naoya hagyott félbe pár perccel azelőtt.

- Még nem kész – nyúlt érte reszkető kézzel a fiú.

Raitou az asztalra dobta és föléje hajolt.

- Egész jó. Ki ez?

- Az egyik osztálytársam anyukája. Tsumiko-chan adott egy képet, hogy rajzoljam le. Ezt akarja adni neki a szülinapjára.

- Mit kapsz érte?

Naoya tiltakozott.

- Semmit! Szívességből teszem. Szeretek rajzolni.

- Oh, hát persze! Minimum egy csókot kell kérned érte.

- Nem.

Raitou gonoszul mosolygott.

- Van még más képed is?

- Nincs – motyogta a fiú, de félrenézett.

- Elég rosszul hazudsz – látott át rajta Raitou. Mereven bámult rá.

- Anya nem szereti, ha rajzolok, mert elvonja a figyelmemet a tanulásról. Ezért inkább eldugom őket – vallotta be.

Raitou szeme felcsillant.

- Mutasd!

- Nem.

- Megmutassam ezt Yuiko-sannak? – bökött a képre Raitou.

Naoya előbányászta a képeit rejtő mappát a könyvek mögül. Raitou az ágyra dobta magát, és előszedte a lapokat. Naoya tétován odaült melléje. A fiú rezzenéstelen arccal nézegette a rajzokat. Az egyiknél megállt a keze.

- Ez apa… - mondta.

- Azon a napon csináltam, amikor megkérte tőlem anya kezét. Akkor amikor először találkoztam veled. – Naoya elvörösödött. maga sem értette, miért hozta szóba azt a kínos találkozást. Raitou nem tett megjegyzést, tovább lapozott. Végül összecsukta a mappát, és Naoya ölébe dobta.

- Jók – ismerte el kelletlenül.

Naoya szeme felcsillant.

- Tényleg? Te is szeretsz rajzolni?

Raitou halkan felnevetett, de a szeme nem mosolygott.

- Az egyik képed ismerős. Honnan rajzoltad? – terelte el a beszélgetést. Kinyitotta a mappát, előhúzta az egyik ceruzarajzot.

- Az Akirából van. Még általánosban csináltam.

- Aha… - Raitou felállt. Visszasétált az asztalhoz. – Tudom már, mit kérek tőled.

- Mit? – Naoyának rossz előérzete támadt.

- Ha elkészültél a rajzzal, egy csókot kell kérned fizetségül – vigyorgott rá a fiú. – És én is ott akarok lenni – tette hozzá.

- Nem! – pattant fel Naoya. A mappa a földre esett, kicsúsztak belőle a képek. Raitou rájuk mutatott.

- Szóljak Yuiko-sannak?

- Ne! – Naoya harci kedve azonnal lelohadt. Raitou élvezettel méregette.

- Az ígéret az ígéret…

- Rendben – sóhajtott fel összeszorított szemekkel. Úgy érezte, hogy Takaya Raitou maga az ördög.

Raitou elégedett vigyorral hagyta el a szobát. Pár perc múlva csapódott a bejárati ajtó és kintről felhangzott egy motor hangja. S aztán csend… csak Naoya sírása hallatszott.

 

 

3. Az esküvő

 

Raitou látogatása óta már eltelt közel egy hét. Naoya hétköznapjai visszazökkentek a rendes kerékvágásba. Pénteken újra összefutott Akiráékkal, de ezúttal sikerült meglógnia előlük. Hétvégén az anyjának segített csomagolni, hiszen a következő pénteken volt az esküvő, és addigra Yuiko szeretett volna, ha a közös házba kerül minden holmijuk. Kyuuji háza hatalmas volt, világos és tágas. Naoyának igazán tetszett. A szobája Raitoué mellett volt, de már első pillantásra kétszer akkora volt, mint a régi. Gyorsan teltek a napok, csütörtökre már csak a végső simítások maradtak. Késő délutánra megérkeztek a nagyszülők és a rokonok. Nagy volt a nyüzsgés. Raitou nem mutatkozott, de ezen Naoya nem lepődött meg. Már egy hete nem látta a fiút.

Késő este, amikor már elcsendesült a ház, Naoya nem tudott aludni. Anyja az édesanyjával töltötte az éjszakát az illem szerint. Kyuuji korán lefeküdt, csend ülte meg a házat. Nyugodt környék volt ez, amihez Naoya nem tudott egyik pillanatról a másikra hozzászokni. A szobája végtelennek tűnt, a könyvei még a dobozokban voltak a fal mellett. Végül nem bírta tovább, felkelt, leült rajzolni. Azt a rajzot tökéletesítette, amihez Raitou az ígéretét kötötte.

Annyira belemerült az árnyékolásba, hogy fel se tűnt neki a nyíló ajtó.

- Nem kellene már aludnod? – hangzott fel hirtelen a füle mellől Raitou hangja.

Naoya összerándult. Rémülten fordult hátra.

- Raitou… - nyögte, de a döbbenet elnémította.

Raitou fekete ruhája gyűrötten és szakadtan tapadt a testére. Az ajka repedezett volt, szeme vérágas, haja szétálló. Úgy egészében igazán döbbenetes látvány volt. Naoya legszívesebben elfutott volna ijedtében.

- Oh, bocsi, de elestem… - kuncogta gúnyosan Raitou. Naoya arca égett. Nem mert kérdezni semmit, inkább elfordította a fejét. Tudta, mire gondol a fiú. Raitou átnézett a válla felett. – Elkészültél vele? Ideje volt. Mikor akarod odaadni?

- Hétfőn.

- Miért nem holnap?

- Mert holnap lesz anyáék esküvője. Talán elfelejtetted?

Raitou keserű mosolyra húzta sebes ajkát.

- Nyugi! Mit gondolsz, miért jöttem haza? Apa kitekerné a nyakam, ha nem lennék ott. Szóval akkor hétfőn. Hány órakor?

- Iskola után a parkban.

- Nem ezt kérdeztem.

- Négyig vannak óráim – lehelte bizonytalanul Naoya, és abban reménykedett, hogy Raitounak halaszthatatlan dolga lesz akkor. Tévedett.

- Ott leszek – ígérte a fiú, aztán nagyot nyújtózott. – Szerintem az a kép már tökéletes, úgyhogy húzhatsz az ágyba aludni! – szólt Naoyára, majd faképnél hagyta. Naoya lekapcsolta a villanyt, és lefeküdt. De csak forgolódott, és a hold magasan járt az éjszakai égbolton, mire elaludt.

Másnap reggel minden olyan gyorsan és megállíthatatlanul történt, hogy mire Naoya észbe kapott, már Raitou mellett térdelt. Az esküvő gyönyörű volt. Naoya mellkasát szétvetette az öröm, a büszkeség, és egy kicsit a bánat is. Yuiko szépsége megbabonázta Kyuujit, aki alig bírta levenni róla a szemét. A legtöbb asszony sírt a meghatottságtól, a férfiak elégedetten hümmögtek. Naoya szemébe könnyek gyűltek, lehajtotta a fejét. Egy fekete zsebkendő hullott az ölébe T. R. monogrammal a felső sarkában.

Raitou ugyanolyan komor volt, mint mindig. Fekete nadrágot viselt, fehér inget, fekete öltönyt. Ékszereit persze nem hagyta otthon. Ebben a pillanatban igazi rosszfiúnak tűnt. De azzal, hogy odaadta a zsebkendőjét, Naoya szívébe önkéntelenül is belopta magát. Mert Naoya ezen a szép napon senkire se tudott haragudni. Bár eleinte ellenezte a házasságot, időközben megkedvelte Kyuujit. Látta milyen boldog az anyja, és ez is a férfi felé döntötte a mérleg nyelvét.

Raitou a szertartás után azonnal eltűnt. Mivel Yuiko és Kyuuji kétnapos nászútra indultak, Naoya a nagyszülőkkel tért haza. A rokonok búcsúzkodtak, lassan elcsendesült a ház. Szinte fájt a csend. Naoya kopogott Raitou ajtaján, de senki sem válaszolt. Benyitott. A szoba üres volt. Raitou újra eltűnt.

Naoya egyedül töltötte a hétvégét. Elrendezte a szobáját, és kipakolt mindent a dobozokból. Nehéz munka volt. Néha a kanapén aludt el. Raitou szobájától távolt tartotta magát. A sötét szoba rendetlenségével bántotta az érzékeit, de érezte, hogy a fiú magánszféráját nem sértheti meg, mert annak beláthatatlan következményei lehetnek. Viharos gyorsasággal érkezett a hétfő.

 

 

4. Az ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó

 

Naoya egész nap remegve várta a délutánt. Az arca a szokottnál is sápadtabb volt. Szeme viszont lázasan csillogott, és a tanárok aggódva érdeklődtek az állapota felől. Azt mondta, csak az esküvő fárasztotta ki, de persze ez nem volt igaz. Négyre már alig állt a lábán, de elindult a parkba. Lerogyott az egyik padra, és reszketve várta Tsumikót. Raitou hamarabb érkezett. Motorral, mint mindig. Levette a sisakját és rosszkedvűen pislogott Naoyára.

- Megvolt már? – kérdezte, és cigit halászott elő a zsebéből. Szemét eltakarta a sötét napszemüveg, de Naoya így is jól látta, hogy sötét karikák keretezik gesztenyebarna, szinte fekete szemeket. És bizony remegtek az ujjai, ahogy tüzet gyújtott. Fekete bőrruhát viselt, ékszerei villogtak a napfényben. Tsumiko és barátnője, Aime meg is torpantak a láttára. Naoya felállt, amikor meglátta őket. Bemutatta a két lányt.

- Yokomizo-san és Tsumiko-chan, ő itt a mostohabátyám, Takaya Raitou-san.

- Jól van, jól van… csak add már oda! – pöckölte a földre a félig szívott csikket Raitou. Naoya fülig pirult, és mély levegőt véve átadta a gondosan feltekert képet.

Tsumiko kíváncsian hajtotta szét, elmosolyodott.

- Jaj, de szép! Gyönyörű!

Naoya visszadta a képet is, ami alapján dolgozott. Tsumiko ránevetett.

- Nagyon hálás vagyok neked. Nem is tudom, hogy köszönhetném meg illendően.

- Én… - Naoya szava elakadt.

- Naoya! – sóhajtotta sötéten Raitou.

A fiú reszketett, de haloványan mosolyra húzta az ajkát.

- Semmivel sem tartozol – mondta ki tisztán, érthetően. – Boldog születésnapot kívánok édesanyádnak!

Tsumiko és Aime felnevetett, majd mély meghajlás után elrohantak. Naoya Raitou felé fordult.

- Szerinted mit szólna Yuiko, ha megemlíteném neki a rajzaid? – gyújtott újabb cigire a fiú.

- Nincsenek rajzaim – nyelt egy nagyot Naoya. Raitou ujjai megrebbentek.

- Mit csináltál, te szerencsétlen bolond? – kérdezte nagyon halkan. – Hol vannak?

- Elégettem őket.

Hirtelen csend lett, mintha még a madarak is elhallgattak volna a fák tetején. Raitou lassan bólintott. Naoya arcán látta, hogy igazat mond. Eldobta a cigarettát, aminek megint nem jutott a végére, és leszállt a motorról. A pofon hatalmasat csattant Naoya arcán. A fiú féltérdre rogyott. Vér szivárgott az ajkai közül, elharapta a nyelvét. Tenyerével a földre támaszkodott. Vére a kavicsokra csöpögött. Raitou a hajába markolt, és hátrafeszítette a fejét. Egyenesen a szemébe bámult.

- Az ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó. Bánni fogod te még azt a nagy szívedet!

- Nem – suttogta Naoya. Elsírta magát.

Raitou megtaszította, és fölébe magasodott.

- Gyáva nyuszi vagy, Minagawa Naoya! Én pedig utálom a nyulakat!

- Sajnálom – szipogta Naoya remegve.

Raitou nem szánta meg.

- Sajnálom… - ismételte gúnyosan. – Hányingerem van tőled! Tudod, miért? – guggolt le mellé. Nem várt választ, folytatta. – Itt fekszel, és sírsz, mint egy csecsemő. Gyáva vagy, ha nem állsz ki a szavad mellett! Mi lesz így belőled? Képes voltál tönkretenni a képeidet azért a lányért. Miért? A nagy semmiért! Az a Tsumiko soha a büdös életben nem fogja megtudni, hogy mit tettél érte. Neked pedig öregemberként majd ott lesz a lelkiismeretfurdalás, hogy úristen, de hülye is voltam. Ez vagy te, Minagawa Naoya! Szégyellem, hogy a testvérem vagy!

Raitou felállt, felvette a sisakját, felült a motorjára és ott hagyta Naoyát a földön, mintha nem is létezett volna. Naoyát rázta a zokogás. Könnyet hullajtott minden egyes képért, úgy érezte, megszakad a szíve. Szégyentől égett az arca Raitou durva szavai miatt. Két lány sétált arra, de nem mertek odamenni hozzá. Már estébe hajlott az idő, amikor összeszedte megát annyira, hogy hazainduljon. Otthon a konyhából Yuiko nevetése és Kyuuji mormogása hallatszott. Raitou pedig ott állt vele szemben, épp elmenni készült. Egymásra meredtek.

Az ajtó csattanására Yuiko kinézett a folyosóra, üdvözölni akarta a fiát, de meglátta, hogy néz ki.

- Naoya… - suttogta. Kyuuji hátulról átkarolva befogta a száját, így intve csendre. Neki feltűnt a két fiú egymásra meredő tekintete.

Naoya üres szemmel bámult Raitoura, aki gúnyos mosollyal nézett vissza rá.

- Nicsak, hazataláltál? – kuncogta. Ahogy elsétált mellette, odasúgta. – Adjak zsebkendőt?

Cipőbe lépett, és elkiáltotta magát.

- Elmentem! – Az ajtó halkan kattant mögötte.

Naoya lábai felmondták a szolgálatot. Yuiko kitépte magát a férje karjaiból és letérdelt mellé.

- Kisfiam… Naoya… - simított végig az ájult fiú arcán. Rémülten pillantott fel Kyuujire. – Tűzforró a homloka.

Férje nem habozott. Könnyedén a karjaiba kapta Naoyát, és a szobájába sietett vele.

- Vetkőztesd le! Én addig hozok hideg borogatást, és felhívom az orvost.

Yuiko megsimogatta fia arcát.

- Drágám, az arca…

Naoya ezt a pillanatot választotta, hogy felnézzen.

- Anya…

- Kicsim, ki tette ezt veled?

Naoya tekintete kába volt.

- Rai… tou… - motyogta, és visszazuhant az öntudatlanságba.

Yuiko dermedten ült mellette. Kyuuji szitkozódva kirohant a szobából.

 

 

5. Békekötés – egy éjszakára

 

Naoya lassan a hátára fordult és a plafonra meredt. Hűvös volt a szobában, és cigarettafüst szagát érezte. Az ablak felé nézett. A teraszajtóban Raitou ücsörgött cigivel az ujjai között. Nem viselt egyéb ékszert, mint a piercingjeit, és egyéb ruhát a kopott farmerjén, szakadt pólóján kívül.

- Raitou… - Naoya lassan ülő helyzetbe húzta magát.

- Feküdj vissza! – sóhajtotta a fiú. – Még nem vagy jól! – Szokatlanul szelíd volt a hangja.

- Mit keresel itt? – Naoya a figyelmeztetés ellenére kimászott az ágyból, és odabotorkált hozzá.

Raitou felkuncogott és öccse felé fordította az arcát. Az arccsontja feldagadt, az ajkán csúnya seb.

- Soha nem ütött meg – mondta keserűen. – Soha nem próbált meg korlátozni… és akkor jöttél te. Azért a pofonért ez volt a büntetésem – mutatott az arcára.

- Kyuuji? – motyogta Naoya rémülten, amikor felfogta, miről van szó.

- Hát persze… - szívta meg a cigit Raitou. Kérdőn Naoya felé nyújtotta, de a fiú a fejét rázta.

- Sajnálom. Én nem akartam. Bocsáss meg!

Raitou bánatos pillantást vetett rá.

- Erről szokj le! Utálom, hogy mindenért bocsánatot kérsz. Megérdemeltem, kész, vége, pont.

Naoya már nyitotta a száját, de végül csak tehetetlenül vállat vont. Letérdelt Raitou mellé, és nekitámaszkodott a fiú vállának.

- Mindig ilyen voltam – magyarázta halkan. – Nem tudok megváltozni.

- Akarnod kellene. Igazán akarni – mondott ellent Raitou. – Nem hagyatkozhatsz mindig másra. Nem bízhatod magad a jóindulatokra. Meddig tűröd még, hogy bokszzsáknak használnak?

Naoya összekuporodott.

- Most olyan más vagy – nézett fel a fiúra. Raitou elnyomta a csikket.

- Ne szokj hozzá!

Naoya bólintott. Raitou óvatosan feltérdelt és a karjaiba vette. Lefektette, még be is takarta. Naoya erőtlenül tiltakozott, semmi haszna nem volt.

- Nem értelek – vallotta be végül.

Raitou arcát árnyék takarta.

- Aludj! Most pihenésre van szükséged.

Naoya az oldalára fordult. Raitou felvette a cigisdobozt, a hamutartót és az öngyújtót, aztán csendesen elhagyta a szobát. Naoya kibámult a nyitva felejtett teraszajtón. Nem bírta sokáig. Felkelt. Előszedett egy nem használt, sima füzetet és egy ceruzát. Elfoglalta Raitou helyét. A hajnal ott találta magzatpózba gömbölyödve. Aludt, a füzetet a mellkasához szorította. Arra riadt, hogy Kyuuji megrázza a vállát.

- Naoya-kun, ébredj!

A fiú felült. Álmosan dörzsölte a szemét. Nagyot nyújtózott.

- Jó reggelt! – mosolyodott el.

Kyuuji a padlóra esett füzetet nézte.

- Nem értem… - rázta a fejét, és magára hagyta az értetlen Naoyát.

 

Naoya felvette a füzetet. Elnagyolt vázlat volt a motorján ülő, cigarettázó Raitou-ról. Elszégyellte magát. Darabokra tépte a lapot, és a kukába dobta. Elindult reggelizni. A lépcsőn összeütközött a felfelé rohanó Raitou-val. Rámosolygott, de csalódnia kellett. Naoya szomorúan állt. Elment az étvágya.

Yuiko egy tálcával épp hozzá indult, amikor felfedezte a lépcsőn.

- Naoya… Jó reggelt! Itt a reggelid – mosolygott.

Naoya azonban a fejét rázta, és felrohant a szobájába. Mielőtt becsapta volna az ajtót, még látta a dzsekiben elviharzó Raitou-t. Bezárta az ajtót, és hassal az ágyra vetődött. A párnát püfölte dühödten. Yuiko hiába kopogott az ajtón, nem volt hajlandó szóba állni vele. Egész nap nem mozdult ki. Yuiko a kezét tördelte, amikor Kyuuji hazaérkezett. Naoya viszont a férfival sem beszélt. Nem is evett egész nap.

Késő este volt már, amikor Raitou hazajött. Értetlenül meredt a kivilágított házra, ilyenkor már csendes szokott lenni a ház. Apja és Yuiko még beszélgettek. Nem tudták, mit tegyenek Naoyával. Raitou dühösen felmordult, amikor meghallotta a történteket.

- Már megint… - mormolta.

A konyhába sietett, egy tálcára rizst, tésztát, szószt pakolt teával meg gyümölccsel. Felvitte az emeletre, de meg sem próbált kopogni Naoya ajtaján. A szobája teraszáról a tálcát egyensúlyozva átmászott a fiúhoz és egyszerűen besétált hozzá.

- Tiszta hülye vagy! – csapta le a kaját az asztalra.

Naoya döbbenten ült fel az ágyon. Úgy meredt rá, mintha kísértet állt volna előtte.

- Anyád halálra aggódja magát, te pedig adod itt a hattyú halálát. Térj észhez! Egyáltalán mi bajod van?

Naoya a fejét rázta. Raitou nagyon csúnyán nézett rá, de végül nem mondott semmit. Távozott arról, amerről jött. Naoya visszadőlt az ágyra. Tudta, hogy Raitou-nak van igaza. Változnia kell. A gond csupán az volt, hogy ő úgy érezte, még nem áll készen rá. Félt is. Félt attól, hogy elutasítják vagy megszólják. Az jobban fájt neki, ahogy Raitou viselkedett vele. Olyan akart lenni, mint ő, de a józan esze azt súgta, hogy az nem lenne jó. Patthelyzet alakult ki. Naoya halk sóhajjal lassan kimerült álomba zuhant.

A másik szobában Raitou dühödten rángatta magáról a ruhát, és átvonult a fürdőszobába. A zuhany alatt állva a fogait csikorgatta és átkozta a percet, amikor apja életébe betoppant Minagawa Yuiko. Legfőképp Naoyára szórta átkait, aki szende ártatlanságával alaposan felbolygatta az életét. Az életét, amely már addig is elég bonyolult volt, de most szinte labirintusnak tűnt a megoldásra váró feladatok miatt.

 

6. Egy új barátság kezdete?

 

Naoya hamar visszazökkent a dolgos hétköznapokba. Egy hét hiányzása miatt rengeteget kellett pótolnia. Alig látott ki a tanulásból. Hiába próbálta, semmi sem változott. Péntekenként ugyanúgy összefutott Akiráékkal, és nem tudott időben elfutni. Rajzolni viszont nem rajzolt. Néha sírni tudott volna, és reszketett a keze, annyira szerette volna kézbe venni a ceruzát. Nem tette.

Otthon minden rendben ment. Yuiko szinte állandóan mosolygott, Kyuuji is sokat nevetett. Raitou viszont nem változott. aLig járt haza, mogorva és ideges volt. Nem tűrte meg maga mellett Naoyát, de néha elárulta magát. Ha Yuiko és Kyuuji is távol voltak, akkor tíz óra előtt hazajött, nem hagyta magára a fiút. Úgy látszott, Kyuuji atyai pofonja nagy hatással volt rá.

Naoya nem értette, hová tűnik el mindig. Úgy gondolta, egyetemre járhat, de tanulásnak jelét sem látta. Aztán persze kifaggatta Yuikót, aki elmondta, hogy Raitou kimaradt a főiskoláról, se helyette két barátjával egy céget hozott létre. Kicsiben kezdték, a két másik fiú – Jouji és Nagi – ki is szállt az üzletből, de a cég szépen felvirágzott Raitou keze alatt. Nem volt nagymenő, de ismerték a nevét a városban. Nagyon tehetségesnek bizonyult a pénzügyi manőverek terén, pedig fiatal kora miatt ezt senki nem nézte volna ki belőle. Naoyát lenyűgözték a hallottak. Szeretett volna beszélgetni erről Raitou-val, ám a fiú továbbra is levegőnek nézte. A köztük levő feszült viszony nem enyhült.

Yuiko és Kyuuji vidékre mentek hétvégére, a férfi unokahúgához voltak hivatalosak esküvőre. Naoya tanulásra hivatkozott, otthon maradt. Kyuuji telefonon beszélt a fiával, Raitou pedig közölte, hogy dolgozik, hagyják őt békén ilyenekkel. Így Naoya egyedül maradt. Barátai nem voltak, ezért szombaton átaludta a fél napot. Később ebédet főzött, pihent. Estefelé lezuhanyozott és lefeküdt. Odakint villámlott, dörgött. Nagyon magányosnak érezte magát. Éjfél körül felriadt. Az ágya mellett Raitou állt.

- Ébren vagy? – suttogta. Naoya felült. Egy villám fényénél Raitou sápadtnak tűnt.

- Jól vagy?

- Nem – reszkette Raitou. Ruhájából víz csöpögött a padlóra. Naoya rémülten ugrott ki a takaró alól.

- Tiszta víz vagy! – kiáltott fel. – Le kell vetned őket! Hozok egy törülközőt.

Elrohant, majd egy nagy törülközővel tért vissza. Segített a fiúnak levetkőzni. Raitou fogai összekoccantak a hidegrázástól. Meztelenül toporgott, míg Naoya végigtörölgette, majd betuszkolta az ágyba. Raitou összegömbölyödött.

- Fázom – szűrte a fogai között.

Naoya rendbe tette a szobát, a szárítóba dobta a vizes ruhákat, feltörölte a vizet a padlóról, és teát főzött. Megitatta Raitouval, aki ezúttal elfelejtett tiltakozni.

Naoya aggódott érte. Szívesen felhívta volna az anyját, de félt, hogy Raitou megharagszik rá. Végült oda dőlt mellé, és megpróbálta felmelegíteni. Raitou remegése lassan megszűnt. Újra egyenletesen vette a levegőt, az arcán elsimultak a ráncok, amik sokkal idősebbnek mutatták a koránál. Fejét Naoya vállára ejtve aludt el. Naoya fázott, libabőrös volt a karja is, de nem mert felkelni plédért, hogy magára terítse, mert nem akarta felébreszteni. Hajnal felé merült csak nyugtalan álomba.

Raitou kora reggel ébredt. Úgy bújtak egymáshoz Naoyával, mint a kiscicák. A fiú láthatóan fázott. Felemelte a takarót és betakarta. Naoya a mellkasára fektette a fejét, lábát átvetette a combján. Raitou bizonytalanul átkarolta, aztán csak bámult elgondolkodva a mennyezetre. Odakint derengő napsütés remegett, nyoma sem volt a tegnap esti viharnak.

Pár órával később Naoya mozgolódni kezdett.

- Szia – mosolygott fel Raitoura álmos tekintettel. Bűbájos volt, szeme aranybarnán csillogott, szempillái lágyan keretezték a világosbarna pöttyöket; haja kócos volt, körbeölelte keskeny gyermek-ártatlan arcát.

Raitou nem szólt, csak oldalra fordult, és a hajába temette az arcát. Naoya csodálkozva hőkölt hátra, végül bizonytalanul átölelte. Percek múltán Raitou kibontakozott a karjaiból, és rá sem pillantva felkelt.

- Köszi szépen – motyogta, majd kisietett a szobából.

Naoya is kimászott az ágyból, felöltözött, ebédet csinált. Raitou aznap nem ment el otthonról, hanem segített neki. Naoya nagy szemeket meresztett, amikor segített neki. Kitakarítottak, s közben valami békés egyetértés sugárzott belőlük. Yuiko és Kyuuji este érkeztek haza. Teljes döbbenettel meredtek a nappaliban a két fiúra. A tévé ment, épp reklám volt. Naoya Raitou ölében aludt összekuporodva. Raitou a kanapén ült, lábait feltette az asztalra, fejét hátrabillentette a támlára, de karja féltőn ölelte Naoyát.

Felébresztették őket. A fiúk fürödni mentek, majd megvacsoráztak, s mindezt veszekedés, gúnyolódás, morgolódás nélkül. Úgy tűnt, megbékéltek egymással. Későn feküdtek le. A ház már elcsendesült, de Naoya nem tudott elaludni. Nyílott az ajtó, Raitou lopakodott be hozzá. Ő pedig önkéntelenül is oldalra húzódott. A fiú becsúszott mellé a takaró alá. Elfészkelődtek, összebújtak, és Naoya szinte azonnal elaludt.

Reggelre Raitou eltűnt mellőle, s mire felkelt, addigra a fiú már dolgozni indult. Aznap már nem is találkoztak. Sőt, egész héten nem látták egymást, de éjszakánként Raitou beosont hozzá. Nem beszéltek, csak összebújtak és teljes volt a béke.

Naoya körül ezekben a napokban különös aura áramlott. Nem egy lány összesúgott a háta mögött vagy megfordult utána. A fiúk nem piszkálták, sőt tesiórán még a focicsapatba is bevették. Ám hiába a különös aura, ha elérkezett a péntek. Naoya mosolyogva búcsúzott, az osztálytársaitól, integetett és hazaindult. Sietett, mert Yuiko és Kyuuji hétvégére a nagyszülőkhöz készültek, és el akart búcsúzni tőlük. Akira és bandája személyében azonban közbeszólt a sors…

 

 

7. Egy kevésbé átlagos péntek délután

 

Naoya a táskáját lóbálva sietett hazafelé. A sarkon befordult, mielőtt eszébe jutott volna, hogy ez már Akiráék területe. Az öt fiú a falat támasztva várt rá. Nagyot nyelve megtorpant. Akira – a banda feje – csorba fogú, hideg szemű, vékony fiú megállt előtte. A sarkán hintázva nevetve hajolt hozzá.

- Nézzétek, fiúk, ki van itt? Hát, nem a mi Naoya barátunk?

Naoya sápadt volt, akár a fal.

- Még van a tízóraimból – motyogta. Beletúrt a táskájába. – Meg van nálam pár száz yen is, csak ma engedjetek tovább.

Nem nézett Akira szemébe. A fiú harsogva nevetett.

- Hallottátok? Pénzt ajánl fel nekünk. Hát persze, hogy elfogadjuk – szedte el a yeneket Naoyától. – De igazán nem kellett volna, hiszen mi barátok vagyunk. Vagy talán nem így van? – ragadta meg Naoya állát, és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. Élvezettel figyelte a fiú élvezettől elsötétülő tekintetét.

- No, mondd már! – nógatta kegyetlen mosollyal.

Naoya arcán egy könnycsepp folyt végig, de nem válaszolt. Akira ökle a hasába csapódott. Naoya felkiáltott, féltérdre rogyott, a táskája leesett a földre. Akira a hajába markolt és felrántotta. Már ütni akart, amikor egy hang megállította.

- Engedd el!

Az utca végén fekete ruhás alak ült egy motoron. Éppen levette a sisakját. Raitou volt az, és nagyon hűvösnek tűnt. A motorját kitámasztotta, és odaballagott hozzájuk.

- Te meg ki az ördög vagy? – hörrent fel Akira idegesen.

- Takaya Raitou – vetette oda neki foghegyről, és letérdelt a földön heverő Naoyához. – Jól vagy?

- Igen – motyogta Naoya a hasát fogav, remegve.

- Akkor jó – bólintott Raitou. Visszakézből lekevert pofonja nagyot csattant a fiú arcán. – Elegem van belőled! – sziszegte. Megragadta a csuklóját, felrántotta és megtaszította a motor felé. – Várj meg! Beszédünk van egymással.

Akiráék tátott szájjal meredtek rá.

- Mit akarsz te itt? – tért magához elsőnek Akira.

Raitou minden szó nélkül térden rúgta a hozzá legközelebb álló srácot, és kézéllel leütötte. Ágyékon rúgta a következőt, behúzott egyet a harmadiknak, orrát törte a negyediknek. Könnyedén mozgott. Látszott, hogy van tapasztalata az utcai verekedésekben. Nem volt egy felesleges mozdulata sem. Mire Akira észbe kapott, már egyedül állt vele szemben. Társai a járdán agonizáltak, kómáztak, jajgattak. Raitou a nyakánál fogva lökte a falhoz, és nekiszorította. A tekintete üres volt, és talán épp ezért olyan fenyegető.

- Ha még egyszer meglátlak Naoya közelében, és akár egy karcolás lesz rajta, nagyon meg fogod bánni – suttogta. – Eltöröm mindkét karod, utána meg a lábaid. Aztán fogom a késem, és átszabom az arcod, hogy anyád se ismer majd rád. Világos?

- Igen… - Akira lihegett, remegtek a lábai.

Raitou elégedetten bólintott. Elengedte, felkapta Naoya táskáját, és otthagyta a fiúkat. Akira lecsúszott a fal mellett, és eldöntötte, hogy Minagawa Naoyának még csak a közelébe sem megy soha többé.

Naoya a motor mellett állt. Piros volt az arca, ahol a fiú tenyere érte, de amúgy sápadt volt. Raitou odaadta neki a táskát, segített felcsatolni neki a bukósisakot. Felvette a sajátját is, és felült a motorra. Naoya mögötte helyezkedett el, közéjük a táska került. Raitou motort bőgetve indított, és a belváros felé vette az irányt. Naoya reszketve kapaszkodott. Hamar feltűnt neki, hogy nem hazafelé tartanak, de nem merte szóvá tenni.

Elegáns, csupa üveg épület előtt álltak meg. Fiatal fiú rohant a fogadásukra. Meghajolt Raitou előtt.

- Beálljak vele a mélygarázsba, Takaya-san?

- Igen, köszönöm, Sei-kun.

Naoya a homlokát ráncolva töprengett, hogy mégis mit keresnek itt. Odaadta a sisakot a fiúnak, és engedte, hogy Raitou kézen fogva a bejárat felé húzza. A portástól a titkárnőkig mindenki meghajolt a láttukra, és köszönt. Naoya szeme egyre nagyobbra kerekedett. Nem értett semmit.

Még ahhoz is kába volt, hogy megnézze, hányadik emeletig viszi őket a lift. Amikor kiszálltak, és egy előtérbe léptek, Naoya kezdte sejteni, hogy ez a hely Raitou birodalma. Itt lakhatott, amikor nem otthon volt.

Naoya dermedten megállt. Raitou lerúgta a bakancsát, és minden szó nélkül letérdelt eléje, hogy lesegítse a cipőjét. Naoya annyira meg volt illetődve, hogy hagyta, hadd tegyen a fiú, amit akar. Raitou a dzsekijét szekrénybe akasztotta, Naoya táskáját a kisasztalra dobta, majd magával vonta a lakás belsejébe.

A konyhában egy székre lökte, majd nekiállt teát főzni.

- Légy megtisztelve – mondta. – Apámon kívül ide még senki nem jutott fel. Mielőtt megkérdeznéd, ez itt az én lakásom, a cégem öt emeletet foglal el az épületben. A hatodik emelet pedig az enyém.

Naoya csak bámulta a fiút. Raitou nem zavartatta magát. Felszolgálta a teát, s kis időre magára hagyta. Amikor visszajött, leült vele szemben.

- Felhívtam Yuikót, hogy ne aggódjon. Ezen a hétvégén nálam maradsz.

Naoya bólintott. Nem tudott, mit felelni. Raitou fürkészve méregette.

- Mi a bajod? – kérdezte végül.

Naoya nemet intett.

- Semmi, csak… - Elakadt. Lehajtotta a fejét. Raitou felállt, és közelebb lépett.

- Sajnálom! – tört ki Naoyából. – Annyira szerettem volna visszaütni!

- És miért nem tetted? – guggolt le eléje a fiú. Komor arccal nézett rá, és ebben a pillanatban a köztük levő pár évet Naoya évtizedeknek vélte.

- Az apám mindig azt mondta… nem szabad, mert akkor olyan leszek, mint azok, akik bántanak. Én pedig nem akarok olyan lenni!

- Milyen? Olyan, mint én?

Naoya félrenézett. A keze ökölbe szorult.

- Néha… félek tőled – vallotta be.

Raitou arcán keserű mosoly futott végig.

- Én már csak ilyen vagyok – gúnyolódott.

- Most haragszol rám? – szorongott Naoya.

Raitou könnyedén vállat vont.

- Miért tenném? Végül is csupán egy naiv kölyök vagy. Figyelj, Naoya… - Raitou komoran ingatta a fejét. - Az ember nem lesz attól rossz ember, ha megvédi magát. Ha bánt másokat és élvezettel teszi… Az már egy más eset. Azt hiszed, a kedvességed megvéd mindenkitől, mindentől. Holott pont ez irritál benned minden embert. Még mindig meg akarsz felelni az apád elvárásainak, pedig ő már rég halott. Nem mondom, hogy ne tiszteld és védd az emlékét, de el kell őt engedned. Engedelmeskedsz Yuikónak is, akárha isten lenne, és érte feláldozod az álmaid.

- Ez nem igaz! – kiáltott fel Naoya haragosan. A szeme szikrákat szórt. Ebben a pillanatban nem tűnt naiv kölyöknek. Raitou gúnyosan elmosolyodott.

- Nem csak naiv, de hazug is vagy…

Naoya ökölbe szorított kézzel ütötte meg. Raitou a padlóra huppant. Felrepedt ajkából vér szivárgott. Naoya rémülten meredt rá.

- Nem… - nyöszörögte.

Felugrott, a szék felborult. Kirohant. Raitou utánaeredt. Az előszobában érte utol. Elkapta a vállát, megpenderítette, de Naoya megbotlott. Elestek. Naoya kétségbeesetten hadakozott, próbált kiszabadulni alóla. Zokogott. Raitou könnyedén legyűrte. Csuklóját a padlóhoz szorította, és teljes súlyával ránehezedett. Nem szólt, csak Naoya homlokához döntötte a homlokát.

- Ne haragudj! Kérlek… - suttogta végül mégis.

- Sajnálom - szipogta Naoya.

Raitou szorítása engedett. Egyik kezével finoman letörölte a fiú könnyeit.

- Sajnálom, hogy rákényszerítettelek arra a pofonra – sóhajtotta.

- Igazad volt – motyogta Naoya.

Raitou lenyűgözve bámulta az aranybarna szempárt.

- Miben?

- Mindenben. Azért tartom be apám szavait, mert így velem van. Az anyám kedvéért feladtam a rajzolást, mert így hálálhatom meg neki, hogy van nekem. Naiv vagyok, és hazudok magamnak – Naoyából vallomásszerűen, és nem túl összefüggően törtek elő a szavak.

Raitou gyengéden megcirógatta az arcát.

- Talán itt lenne az ideje, ha végre magaddal törődnél, nem másokkal, és mások elvárásaival. Az apád mindig veled marad, mert te egy rész vagy belőle. Yuiko pedig akkor is szeretni fog, ha nem leszel ügyvéd. Ő az édesanyád, és úgy szeret, ahogy vagy, aki vagy… minden hibáddal és jó tulajdonságoddal együtt. Attól még nem leszel rossz ember, hogy az álmaidért harcba szállsz…

Naoya ujjai óvatosan megérintették Raitou még mindig vérző ajkát.

- Egyedül nem megy – ingatta a fejét.

Raitou keze a hajába túrt.

- Hiszen én itt vagyok – súgta a fülébe.

Naoya karjai a nyaka köré fonódtak. Raitou arca ellágyult, a szemében pedig valami ismeretlen villant. Ajka olyan finoman érintette Naoyáét, akárha pillangó szárnya lett volna. Naoya félig lehunyt szempillái mögül nézett fel rá, és átvillant a fején, hogy tiltakozni kellene, de csak egy pillanat volt, és már tova is szállt a gondolat. Olyan természetesnek érezte, hogy megtörtént. Talán már várta is egy kicsit, maga sem értette, miért. Jó érzés volt. Borzongás futott végig a gerincén, egészen az ágyékáig. Igen, határozottan jó érzés volt.

Egész hétvégén együtt voltak. Naoya élvezte raitou csak rá irányuló figyelmét, a futó érintéseket, a pillekönnyű csókokat. Együtt fürödtek, és Raitou megtanította neki, milyen érzés a másik érintése. Naoya ilyenkor látta, milyen hatással van a fiúra, büszke volt rá, de Raitou visszafogta magát, nem lépte át azt a láthatatlan határvonalat. Együtt aludtak, összebújva, ahogy régebben, és Naoya élvezte, hogy raitou teste összesimul az övével. Egymást bámulták evés közben, egymáshoz bújtak olvasás, tévénézés közben. Naoyának ez alatt a két nap alatt természetes lett Raitou, akár a levegő vagy a víz. Sejtette, hogy a köztük kialakult viszony nem tarthat örökké, hogy valaminek történnie kell.

Vasárnap Raitou hazavitte. Az ajtó előtt lopva megcsókolta, s csak utána mentek be. Yuikónak és Kyuujinak fel sem tűnt, hogy Naoya mennyire közel áll Raitouhoz, s hogy Raitou keze Naoya derekán nyugszik. Naoya vacsoráig visszavonult a szobájába, hogy felkészüljön a hétfőre, míg Raitou leült beszélgetni az apjával. Yuiko vacsorát készített. Úgy viselkedtek, akár egy teljesen hétköznapi család, de éjszaka Raitou átosont Naoya szobájába. Mellébújt, megcsókolta, simogatta, míg el nem aludt. Utána visszament a szobájába, s reggelre nyoma se volt.

Naoyában zavaros érzések keringtek. A Raitouhoz fűződő viszonya bűn volt a javából, de a fiú már túlsággal is a része lett az életének. Ráadásul szeretett volna beszélni Yuikóval is, hiszen közeledtek a felvételik. Az a péntek délután alapvetően változtatta meg Naoya életét: bonyolultabbá, de szerethetőbbé is tette. Ám gyermeki ártatlan lelke háborgott a bűnös kapcsolat és Yuikónak tett ígéretének megszegése miatt. Az összeomlás elkerülhetetlen volt, mert Naoya nem az a fajta ember volt, aki sokáig bírta az állandó érzelmi nyomást.

 

 

8. Hazugságok és vallomások

 

Az elkövetkező héten Raitou nem mutatkozott. Naoya hiányolta, de nem tette szóvá. Tanult, mert a felvételi ott volt a nyakán. Még mindig nem beszélt Yuikóval, de úgy gondolta, a türelem rózsát terem. Pénteken nem bírta tovább, és elsétált Raitou cége felé. Útközben vett egy szál rózsát, s mindenkire rámosolygott. Látható vidámsága másokra is átragadt: szinte mindenki visszamosolygott rá. Két épülettel járt Raitou cégétől, amikor észrevette a fiút. Mit fiút… férfit…!

Elegáns limuzinba szállt be éppen, drága öltönyben, nyakkendőben, és éppen rámosolygott egy szőke hajú nőre, aki olyan gyönyörű volt, hogy az utcán minden férfi utána fordult. Raitou megcsókolta, majd besegítette a kocsiba, és beszállt maga is.

Naoya úgy állt ott, mint akit villám sújtott. A rózsa kihullott a kezéből, nem egyen keresztül trappoltak rajta. Naoya hasonlóan érezte magát. Mintha Raitou keresztülgyalogolt volna a szívén. Maga sem tudta, meddig állt ott. Valaki véletlenül nekiment, akkor végre észbe kapott és nekiindult a világnak. A szíve tompán sajgott, szemét könnyek égették. Már késő délután volt, amikor hazaért. Kyujji tüntetően az órájára nézett.

- Már aggódtunk – jegyezte meg. – Éppen utánad akartam küldeni Raitou-t.

- Raitou itthon van? – kapta fel a fejét Naoya.

Kyuuji az emeletre bökött.

- A szobájában van. Egy-két órája ért haza.

Naoya ledobta a táskáját, és felszáguldott a lépcsőn. Kopogás nélkül robbant Raitou szobájába.

- Te szemét! – csapta be haragtól izzó szemekkel az ajtót.

Raitou a földön ült, hátát az ágy szélének vetette, mellette cigisdoboz, öngyújtó, tele hamutartó hevert. Csodálkozva nézett fel a fiúra.

- Mi bajod van? – kérdezte értetlenül.

Naoya elcsukló hangon kiáltott rá.

- Még hogy mi bajom van? Hogy tehetted? Miért játszottál velem? Jól szórakoztál, miközben hitegettél?

- Nem értem, miről beszélsz – ingatta a fejét Raitou sajnálkozva, bár az egész teste merev lett.

- Láttalak azzal a lánnyal – tört ki Naoyából.

Raitou felvonta a szemöldökét, arca ártatlan volt, de hosszú ujjai megfeszültek a cigisdobozon.

- Milyen lánnyal?

Ne add az értetlent! – toppantott durcás kisgyerek módjára Naoya. – Ma délután egy lánnyal voltál. Éppen egy limuzinba szálltatok be és te megcsókoltad.

- Jaa, hogy ő… - csillant fel Raitou szeme minden lelkiismeretfurdalás nélkül.

Naoya keze ökölbe szorult.

- Gyűlöllek! – sziszegte és átrohant a saját szobájába. Mindkét ajtó olyan hangosan csapódott, hogy belerezegtek az ablakok.

Yuiko aggódott a fiáért, ezért felsietett, de Naoya nem nyitotta ki az ajtót. Yuiko idegesen fordult a férjéhez. A szobából kiszűrődött Naoya zokogása.

- Mi történhetett? Olyan jól megvoltak – sóhajtotta.

Kyuuji megsimogatta a haját.

- Megyek, beszélek Raitouval.

Raitou még mindig ugyanott ült, ahol Naoya találta. Egyik cigiről a másikra gyújtott. A szobában vágni lehetett a füstöt. Kyuuji azonnal ablakot nyitott.

- Igazán leszokhatnál róla – morogta.

Raitou kuncogni kezdett.

- Jobb, mintha drogoznék, nem?

Kyuuji legyintett. Nekidőlt a falnak, fürkészve szemlélte a fiát. Csak most tűnt fel neki Raitou feszült arca, reszkető ujjai, ahogy újabb cigire gyújtott, holott az előzőt is csak félig szívta.

- Mi történt? Megint összevesztetek Naoyával?

Raitou arca megrándult.

- Ő veszekedett, én csupán hallgattam.

Mindketten hallották a fiú sírását a fal másik oldalán.

- Valamivel megbántottad?

- Nem volt szándékos. Fogalmam sem volt, hogy arra császkál.

- Kifejtenéd ezt bővebben? – ráncolta a homlokát Kyuuji.

- Nem. Nem tartozik rád.

- Az apátok vagyok.

- Csak az enyém, mégis őt véded – mordult fel Raitou.

- Féltékeny vagy rá? – hökkent meg az apja.

- Fenéket! – Raitou reszketve beleszívott a cigijébe.

- Akkor nem értelek. Mi a fene folyik köztetek?

- Ha elmondanám, megölnél… - kuncogta keserűen Raitou, s ezután nem volt hajlandó többet mondani.

Kyuuji csalódottan magára hagyta és átment Naoyához. Jól sejtette, a fiú szobája nem volt bezárva, besétált hozzá. Naoya hason feküdt az ágyon, és rázta a zokogás.

- Naoya, mi történt? - ült le mellé.

- Semmi közöd hozzá! – szipogta nem túl barátságosan. Kyuuji hökkenten meredt rá. Naoya soha nem beszélt így vele.

- Raitouval van valami? Nem akarod elmondani? – érdeklődött óvatosan.

- Szemét! – szűrte a fogai között Naoya és feltérdelt. – Ígérgetett, szép szavakkal áltatott, utána pedig simán átejtett. Játszott velem, akár macska az egérrel. Azt mondta, velem lesz és erre tessék… Megígérte! – kiáltott fel, és a párnába bokszolt. Kyuuji hátrébb húzódott.

- Talán volt rá valami oka – találgatott. Még mindig nem gondolt semmi rosszra.

- Oka? – Naoya talpra ugrott. – Mégis micsoda? Hazudott nekem, szórakozott csak. Mégis mi a franc oka volt rá? – kiabálta, és lesöpört az asztaláról mindent. Reszketett a haragtól. Könnyek cseppentek a kezére. – Gyűlöllek, Takaya Raitou! – üvöltötte. – Hallod? Gyűlöllek… - A hangja elfulladt. Térdre esett. Keservesen sírt. – Bárcsak képes lennék rá – motyogta elcsukló hangján.

Yuiko szája elé szorított kézzel állt az ajtóban. Nem ismert a fiára. Kyuuji megragadta Naoya vállát és megrázta.

- Mégis mi folyik itt? – dörrent a hangja.

Naoya felnézett rá.

- Soha nem fogod megérteni – suttogta fájdalmas szemekkel.

- Akkor magyarázd el! – kérte Kyuuji.

- Szeretem – lehelte Naoya. A szeme kerekre tágult, mintha önmagának is csak most vallotta volna be, mit érez. Kyuuji vasmarokkal ragadta meg.

- Miről beszélsz? – üvöltött rá.

- Szeretem őt! – kiabálta Naoya, és olyan erővel lökte el magától a férfit, hogy Kyuuji jó pár lépést hátrálni kényszerült. – Szeretem! – Kiáltása visszahangzott a falakról. A másik szobában Raitou olyan erővel nyomta el a cigijét, hogy az kettétört.

Kyuuji és Yuiko dermedten álltak, Naoya kétségbeesetten nézett szembe velük, de végül nem bírta tovább. Kirohant, a bejárati ajtó halkan kattant mögötte. A házra riasztó csend telepedett.

Kyuuji nagy léptekkel viharzott át Raitou szobájába.

- Magyarázatot várok! – állt meg Raitou előtt. A fiú felnézett rá.

- Naoya már mindent elmondott – közölte szenvtelenül. Kyuuji felrángatta a szőnyegről, és hatalmas pofont kevert le neki.

- Mi folyik itt? – sziszegte a fia arcába.

Raitou egyenesen a szemébe nézett.

- Olyan bénának és esetlennek tűnt… Tele volt horzsolásokkal, és az arca maszatos volt a könnyektől. Gyűlöltem, mert olyan ártatlan volt, és olyan elesetten tudott nézni. Tudtam, hogy ez lesz a vesztem. Goromba voltam vele, mert azt hittem, hogy akkor nem lesz hozzám olyan kedves. De ő szelíd volt és… nem fordított hátat az elveinek. Olyan… édes volt, amikor mosolygott. – Raitou ajka gyengéd mosolyra húzódott. – Megüthettem akárhányszor, mégse gyűlölt meg érte. Bánthattam, mégse taszított el. Azt tehettem vele, ami akartam, és ő… engedte.

Kyuuji és Yuiko elborzadva hallgatták.

- Éjszakánként belopóztam hozzá, és ott aludt el a karjaimban. Csókoltam, szerettem…

Kyuuji felkiáltott és megütötte. Ököllel. Egyszer, kétszer, háromszor. Végül lihegve hagyta abba. Raitou félájultan hevert előtte a szőnyegen. Hunyorogva nézett fel az apjára.

- Hallani akartad – suttogta fájdalmas hangon. – Tessék… S mint mondtam, meg fogsz ölni érte…

Yuiko megragadta a bőszen mozduló Kyuuji karját.

- Ne! Ne tedd!

Raitou a hátára fordult, a mennyezetre bámult. Az orrából, szájából ömlött a vér. Váratlanul nevetni kezdett, amely kínzó nevetésbe fulladt.

- Engem hibáztattok – mondta akadozva -, pedig ti löktétek a karjaimba. Úgy bántatok vele, mintha neki nem is lennének érzelmei. Péntekenként egy egész banda várta iskola után, elszedték a pénzét, megverték, megalázták. Tudtatok róla, mégse tettetek semmit, becsuktátok a szemeteket, a fületeket. Én megvédtem. Yuikóért feladta az álmát: a rajzolást, hogy ügyvéd lehessen, holott tehetséges és akkora szíve van hozzá, ami csak keveseknek adatik meg. Képmutatók vagytok. Veletek ellentétben én legalább időt fordítottam rá. Megölhetsz, apám, de a bűn nem az enyém. Szeretem őt, és gyűlölöm, ahogy ő gyűlöl és szeret engem. Nekünk kell együtt élnünk ezzel, nektek el kell fogadni.

Lassan felemelkedett, és egyikükre sem nézve kibotorkált a szobából, a házból. Kyuuji és Yuiko egymást nézték, s valahol a szívük mélyén sejtették, hogy Raitou minden szava igaz és megcáfolhatatlan.

 

9. Tisztázott érzelmek

 

Raitou a parkban talált rá Naoyára. Az egyik padon ült, és a kezébe temetett arccal sírt. Körülötte két lány állt: Aime és Tsumiko. Zavartan, tehetetlenül toporogtak. Raitou kitámasztotta a motorját, a kormányra akasztotta a sisakját és odaballagott hozzájuk. A két lány riadtan hátrébb húzódott, amikor meglátták. Kyuuji verése után elég viharverten festett.

- Sziasztok! – köszönt halkan.

Aime Naoyára pislogott.

- Nem mondja el, mi baja – mondta.

- Semmi baj. Én tudom.

Tsumiko váratlanul integetni kezdett. Három lány futott oda. Gyorsan elhadarták a nevüket, s már rángatták volna tovább Aimét és Tsumikót. A két lány viszont megmakacsolta magát, s várakozóan néztek Raitoura.

Naoya ököllel dörzsölte a szemét. Kisírt tekintettel bámult a hozzá hajoló Raitoura.

- Mit akarsz? – szipogta.

- Yagami Miunak hívják. Egy barátom húga – kezdte a fiú csendes vallomását. – Azért mentem el vele, mert abban reménykedtem, hogy így elfelejtelek, hogy nem fogok hozzád annyira kötődni.

- Nem érdekel!

- De… érdekel. Azért voltam vele, mert különben veled lettem volna. És ha veled vagyok, akkor bántalak. Fájdalmat okozok neked.

Az öt lány tátott szájjal hallgatott. Raitou letérdelt a fiú elé. Naoya reszketve szorította ökölbe a kezét.

- Nem akarok neked fájdalmat okozni – folytatta Raitou. – De annyira kívánlak, hogy előbb-utóbb megtenném. Távol akartam tartani magam tőled. Látod, nem sikerült.

- Nem érdekel! – szipogta Naoya. – Hazudsz megint!

- Nem. Most igazat mondok.

- Akkor el kellett volna mondanod már az elején, hogy mit érzel.

- Azt hiszed, mindenkinek olyan könnyű kiönteni a szívét, mint neked? – háborodott fel Raitou. Megragadta Naoya kezét. – Megfogadtam, még mielőtt találkoztunk volna, hogy gyűlölni foglak. Szerettem volna, ha minden olyan lett volna, mint Yuiko előtt. Aztán jöttél… Véres és szakadt voltál, és édesen ügyetlen. Legszívesebben rád nevettem volna, és meghívtalak volna egy fagyira. Ez a gondolat megrémisztett, majd felbosszantott. Ezért voltam veled olyan undok, és később is ezért viselkedtem veled olyan szemét módon. Azért kértem, hogy a rajzért cserébe csókold meg Tsumikót, mert azt reméltem, meggyűlölsz érte és elkerülsz. Tévedtem. Inkább elégetted a rajzaidat… a gyönyörű rajzaidat. – Raitou gyengéden dédelgette Naoya kezét. Az arca komoly volt és őszinte. Naoya haragja lassan elillant, de a fiú még nem fejezte be. – Bocsáss meg azért a pofonért, de… nagyon haragudtam, amiért képes voltál eldobni magadtól az álmaidat. Tehetséges vagy. Ne dobd el ezt a nagyszerű lehetőséget. Soha nem lennél boldog ügyvédként. Állj a sarkadra és harcolj érte. Megígértem, hogy melletted leszek és én tartom a szavam, amíg te is úgy akarod. Bocsáss meg, amiért becsaptalak. Miu és köztem nem történt semmi, akarta, de én nemet mondtam.

- Köztünk se történt meg… - motyogta Naoya zavartan. Raitou bólintott.

- Túl fontos vagy ahhoz, hogy fájdalmat okozzak neked. Még nem álltál készen egy ekkora döntésre – vont vállat félszegen. Most nyoma sem volt a nagyvilági, undok fiúnak, akinek eddig tetette magát.

- Szeretlek! – sóhajtotta Naoya válaszul.

Raitou bizonytalanul mosolygott.

- Tudom.

- Tönkretettem mindent – tette a kezét Raitou arcára a fiú. Raitou a fejét ingatta.

- Nem. Csupán kimondtad, amit én nem mertem.

Naoya nekidöntötte a homlokának a homlokát.

- Mi lesz most?

- Azt mondtad, gyűlölsz. Én is gyűlöllek, mert befolyással vagy rám. Azt mondtad, szeretsz. Én is szeretlek, mert veled önmagam lehetek. Hazajössz velem?

- Mi lesz anyával és Kyuujival?

- Most már tudnak mindent. A többi nem rajtuk múlik.

Naoya a száját harapdálta. Az öt lány lélegzetvisszafojtva várta a választ.

- Ígérj meg nekem valamit – kérte bizonytalanul.

- Bármit – fogadta Raitou.

Naoya arca nagyon komoly volt.

- Én nem vagyok te, Takaya Raitou – mondta. – Soha nem is leszek. Önmagam vagyok: naiv, befolyásolható, félénk, álmodozó. Az a pofon az első volt, de szeretném, ha nem az utolsó lenne. Szeretném… - vett mély levegőt. -, ha figyelmeztetnél az álmaimra, amikor inamba száll a bátorságom. Jó lenne, ha velem lennél. Én nem foglak elküldeni. Ha nem akarsz látni többé, neked kell megtenned, hogy kitárod az ajtót. Érted?

- Igen – Raitou hangja gyanúsan rekedt volt.

- Senkim nem volt előtted. Éppen ezért te vagy a legfontosabb az életemben. Kérlek, légy velem őszinte… Biztos, hogy velem akarsz maradni? Nem illek hozzád: olyanok vagyunk, akár tűz és a víz. Tapasztalatlan és ügyetlen vagyok. A rajzoláson kívül mindenben teljesen átlagos. Te pedig egy cég elnöke vagy, gazdag és befolyásos. Biztos, hogy akarod?

Raitou habozás nélkül bólintott.

- Téged akarlak, mert te… te vagy. Szeretlek téged, Minagawa Naoya. Nem fogom gyakran mondani, és gyakran foglak bántani, de jegyezd meg: szeretlek. Hazajössz velem?

Naoya szélesen elmosolyodott.

- Igen – suttogta.

A lányok tapsoltak. Aime a szemét törölgette.

- Ez olyan szép volt – hüppögte.

Raitou ajka finoman Naoyáéhoz ért. Pillangó szárnya, gondolta Naoya, és két tenyere közé fogta a fiú arcát. Raitou felszisszent és hirtelen elrántotta a fejét.

- Ssz, ez fáj! – nyögte.

Naoya előhúzta a zsebkendőjét, és az arcán levő vérző sebre szorította.

- Mennyi mindent kell elszenvedned értem. Szörnyen néz ki. Miért nem futottál el, miért nem védekeztél?

- Én nem vagyok te, Minagawa Naoya – ismételte meg a fiú szavait figyelmeztetően Raitou.

Végül elbúcsúztak a lányoktól, és hazaindultak. A fiú lakásában semmi sem változott. Naoya kibújt a cipőjéből. Raitou is lerúgta a sajátját.

- Elmegyek zuhanyozni. Addig megtennéd, hogy főzöl teát?

Naoya bólintott és a konyhába ment. Már a kezében volt a teásdoboz, amikor hirtelen egy érzés lett úrrá rajta. Lecsapta a dobozt a pultra, és a fürdőszobába rohant. Raitou már a zuhany alatt állt, de ez most nem zavarta. Leráncigálta magáról a ruhát, és besurrant a fiú mellé. Bizonytalanul átkarolta hátulról. Raitou a válla felett csodálkozva rávigyorgott.

- Nem úgy volt, hogy teát főzöl?

Naoya arca bíborvörös lett. Raitou nevetve maga elé húzta és átölelte. Naoya mély levegőt vett, és a keze lassan végigcsúszott a fiú hátán. Raitou teste ívbe hajlott.

- Naoya… - morogta. Hangja halk volt és figyelmeztető. Meleg víz záporozott rájuk. Naoyára azonban ez nem hatott. Lábujjhegyre állt, és szájon csókolta. Raitou megtaszította. A csempének szorította és zihálva bámult rá.

- Nem akarok neked fájdalmat okozni, de megteszem, ha most és itt, nem hagyod abba.

Naoya reszketve bámult rá. Végül elfordította a fejét, és el akart surranni Raitou mellett. Halkan felkiáltott, amikor a fiú visszarántotta, nekilökte a falnak és mohón nekifeszült. Nyelve a szájába hatolt, keze a csípőjét markolta, teste síkos volt a víztől. Belemarkolt Noaya hajába, hátrafeszítette a fejét, hogy nyelvével még mélyebbre juthasson. Naoya hagyta… Kezével a fiú hátát, fenekét, combját simogatta.

Raitou hátrébb húzódott, hogy a keze beférjen kettejük közé. Fogai Naoya ajkát harapták, ujjai az ágyékán kalandoztak.  Naoya nyöszörögve kapaszkodott a vállába. Raitou a nyakát csókolta, a mellkasát, végül ott térdelt előtte, és Naoya úgy érezte, ott van mindenütt… Beletúrt Raitou hajába, és felhúzta magához. Ugyanolyan mohón csókolta, ahogy előtte Raitou őt. Ujjaival körbefonta, először bizonytalanul, aztán megtapasztalva hatalmát, erőteljesen. Raitou torkából halk nyögés szakadt fel. Csípőjénél fogva megemelte Naoyát, és a hideg, nedves csempének szorította. Saját testével tartotta, lábait pedig felhúzta egészen a válláig. Harapta, tépte, szívta a fiú ajkait, miközben a fenekét simogatta. Naoya alig kapott levegőt. Könnyek folytak az arcán, maga sem értette miért sír. A könnyek összekeveredtek a zubogó vízzel. Körmei félhold alakú foltokat hagytak Raitou vállán.

Fájt… Fájt, amikor Raitou beléhatolt. Felzokogott, de nem engedte el a fiút. Testével nekifeszült, még többet akarván. Raitou ekkor veszítette el az önuralmát. Száját Naoya szájára szorította, és még mélyebbre hatolt. Durva volt és kemény, de forró és nedves. Versenyt zihált Naoyával. Aztán mindketten elértek tűrőképességük határára. Raitou halkan felkiáltott, és finom rándulás rántotta össze a testét. Naoya arca felnyögött, hihetetlen forróság ömlött szét benne, arca maszkszerűvé merevült, a gyönyör és fájdalom kínjától elfeketült az aranybarna szempár…

Raitou elgyengülve a csempére ereszkedett, magával húzta a fiút is. Lihegve kuporogtak a rájuk záporozó víz alatt. Nagy sokára Raitou felnyúlt, elzárta a csapokat. Felemelte Naoyát és a hálószobába vitte. Úgy vizesen letette az ágyra és fölébe hajolt. Lágyan csókolta, majd újra és még tovább…

 

10. Lehetőségek, remények, életek, döntések

 

Naoya toporogva ácsorgott az iskola bejáratánál. Ma volt a tanévzáró. Raitou-t várta, aki késett. A szüleik nem jelezték, hogy eljönnek, pedig Raitou elküldte nekik a meghívót. Hónapok óta nem látták Yuikót és Kyuujit, de megértették őket, és nem erőltették a találkozást. Naoya a művészeti egyetemre felvételizett, s izgatottan várta a visszajelzést. Az érettségijét kitűnőre teljesítette, a tanulás mellett még rajzolni is volt ideje. Raitou a tiltakozása ellenére elküldte több kiadónak is tucatnyi rajzát. Az eredményre még vártak.

Raitou végre felbukkant. Elegáns ruhát viselt, a nyakkendője viszont kötetlenül lógott. Naoya toporgott.

- Siess! – sürgette.

Raitou rávigyorgott. Teljes nyugalommal szájon csókolta, majd meglengetett az arca előtt egy felbontatlan levelet.

- Nem érdekel?

Naoya szíve nagyot dobbant.

- A kiadó? – nyúlt érte izgatottan. – Az első, akinek elküldted? – Raitou bólintott, és figyelte, ahogy Naoya szétrepíti a borítékot. Reszkető ujjakkal fogta a levelet. Fennhangon olvasta.

- Tisztelt Minagawa Naoya! Örömmel értesítem… - Naoya felkiáltott, és Raitou nyakába ugrott. – Elfogadták! – nevette. – Felkérnek egy rajzsorozatra.

Raitou átölelte.

- Mondtam, hogy sikerülni fog.

Naoya lelkesen körbeforgott. Hangosan kacagva lengette a levelet. Raitou mosolyogva nézte.

- Azt hiszem, el fogunk késni – jegyezte meg. – Nem azt mondtad, hogy te mondod a búcsúbeszédet?

Naoya azonnal megtorpant és rémülten az órájára meredt.

- Jaj, ne! – nyílt kerekre a szeme. – Sietnünk kell! És még a nyakkendőd sincs megkötve – morogta. Karon ragadt Raitou-t és az iskolaépület felé vonszolta. Raitou azon kapta magát, hogy vidáman felnevet.

Szerencsére, időben értek a záróünnepségre. Naoya megtartotta a beszédét, mindenki megtapsolta. Raitou büszkén állt leghátul. Váratlanul apja szólalt meg mögötte.

- Szép beszéd volt. Van érzéke hozzá.

Raitou megperdült. Yuiko és Kyuuji állt ott elegánsan kiöltözve, büszke szülőkként. Raitou arca megenyhült.

- Jó, hogy itt vagytok – mondta halkan. – Naoya igazán csalódott lett volna, ha nem jöttök el.

 - Itt vagy neki te – mondta Yuiko.

Én nem vagyok te, Yuiko - vont vállat egyszerűen Raitou. – Téged nem tudlak pótolni. Nagyon szeret téged.

Yuiko szeme könnybe lábadt.

- Igazságtalan voltam hozzá. Nem érdemlem meg a szeretetét.

- Én akkor is szeretlek. Te vagy aza anyukám – szólalt meg Raitou mögött Naoya. Valószínűleg már egy ideje hallgatózhatott.

Yuiko elsírta magát, és a mellére vonta.

- Annyira sajnálom, kicsim.

- Semmi baj, anya.

Raitou az apjára pillantott. Kyuuji felsóhajtott, és bocsánatkérő mosollyal kezet nyújtott. Raitou erősen megszorította.

Együtt indultak haza. Yuiko és Kyuuji egymásba karolva hátra maradt, míg Naoya Raitou kezébe kapaszkodva bolondozott előttük. Yuiko megtorpant az egyik ékszerüzlet előtt. Kyuujinak mutogatott valamit, s amikor felnéztek, még a szájuk is tátva maradt. Naoya a tér közepén a nagy szökőkút szélén egyensúlyozott, majd egyenesen Raitou karjába ugrott. A fiú elkapta és nem törődve a bámészkodókkal, körbepörgette. Naoya kacagott, és puha csókot nyomott Raitou ajkára.

Yuiko félrenézett.

- Ezt még meg kell szoknom – sóhajtotta.

- Megegyeztünk, kedvesem – figyelmeztette Kyuuji. Az asszony bólintott és a fiaira pillantott.

- Valójában… jól mutatnak együtt – vallotta be. – Még soha nem láttam Naoyát ilyen boldognak.

- Raitou is más lett. Vidámabb, nyitottabb. Ez jó, akárhogy is nézzük.

Yuiko a férjéhez bújt.

- Menjünk!

Kyuuji a fiúk felé kiáltott.

- Gyertek, indulunk!

Naoya felkapta a fejét, aztán kézen fogva Raitou-t, nekiiramodott. Raitou alig bírt lépést tartani vele, de ettől függetlenül fülig ért a szája.

Otthon, mielőtt beléptek volna, Raitou visszarántotta az ajtóból. Magához ölelte, rámosolygott. Csókja finom volt, mint egy pillangó szárnyának érintése. Hazaértek…

 

Utószó

 

Raitou fáradtan dőlt hátra a székében. Éppen túl volt egy igazgatói ülésen. Az arcát dörzsölve tette fel a lábát az asztal szélére. Titkárnője egy csésze teát tett le eléje megrovó tekintet kíséretében.

- Nem otthon van, uram. Minden rendben?

Raitou bólintott, de a teát félretolta. Felpattant és kibámult az ablakon. Fekete nadrágja és sötétkék selyeminge összegyűrődött. Fülében villogott a gyémánt, de az sem tudta enyhíteni arcának komorságát. Nem nézett ki harmincévesnek, pedig ezen a napon töltötte be a bűvös harmadik x-et.

- Yuiko asszony telefonált. Azt mondta, figyelmeztessem önt a ma esti vacsorára.

- Nem felejtettem el.

- Értettem, uram – hajolt meg Ayuna. – Naoya-san nem telefonált – tette hozzá.

- Tudom – morrant fel Raitou.

Tíz év… Tíz éve voltak együtt Minagawa Naoyával. Ez idő alatt kétszer szakítottak, és kétszer könyörögte vissza magát hozzá. És még mindig szerette. Ez nem változott az évek alatt… szerencsére.

Raitou lakásán éltek. Naoyának berendezték az egyik vendégszobát műteremnek, s mialatt Raitou a dolgozószobában a cége ügyeit intézte, addig Naoya rajzolt és festett. Elérte céljait. Befutott mangakának számított. Számtalan mangája jelent meg, több kiállítása volt. Bár élete megváltozott, Naoya ugyanolyan maradt: szerény, kedves, ártatlan, szerelemmel teli.

De most nem volt vele… New Yorkban volt, miután egyik kitelepült barátja kihívta egy mangasorozat elkészítéséhez. Raitou már két és fél hónapja nem látta, csak telefonon beszéltek. Nehéz időszak volt, de Raitou csak most érezte igazán, hogy mennyire szereti.

Ayuna megköszörülte a torkát.

- Elnézést, uram, de el fog késni a vacsoráról.

- Jó, jó… - sóhajtotta a férfi és felkapta a zakóját.

Kivételesen időben ért a szüleihez. Vacsora után beszélgettek, és Yuiko odaadta az ajándékukat. Raitou udvariasan megköszönte, de nem vidult fel. Egy óra múlva hazaindult. Szülei nem tartóztatták, nekik is hiányzott Naoya.

Otthon, a lakásban csend és sötétség fogadta. Ledobta a két dobozt a szőnyegre. Az egyikben Naoya egyik festménye lapult, a másikban pedig két szív alakú medál, egymás párjai. Raitou bámulta őket, majd cigire gyújtott, végül azt is elnyomta, és beballagott a hálószobába. Amióta Naoya Amerikában volt, látástól vakulásig dolgozott, hogy éjszaka gyorsan elnyomja az álom és ne gondoljon a fiúra. A hálószobában Naoya arcszeszének illatát érezte, és ettől még jobban elszomorodott. A sötétben botorkált az ágyhoz, és hasra dobta magát a lepedőn. Addig mocorgott, míg a karjára fektetett állal ki tudott bámulni az ablakon. A város éjszakai fényei mindig elbűvölték.

- Ma még szebb, mint egyébként – jegyezte meg egy csendes hang a sarkban álló fotelből.

Raitou felült.

- Naoya? – Összeszűkült szemmel nézett szét a szobába. A hang felkuncogott, és közelebb jött.

- Boldog születésnapot, Takaya Raitou! – hajolt hozzá az árny, hangjában kacagás vibrált.

Raitou kinyúlt és megérintette az arcát.

- Naoya… - suttogta.

- Szia! – lehelte a hang, és megcsókolta. Visszadöntötte az ágyra. Csókolta gyengéden, de mohón. Kigombolta és leráncigálta az ingét. Csókja mélyebb, követelőzőbb lett. Kicsatolta az övet, kigombolta a nadrágját és levetkőztette.

Raitou engedte. Kábán tűrte, hogy tegyen vele a fiú, amit akar.

- Naoya… - nyögte rekedten, amikor forró ajkak fonták körbe. Ujjai a lepedőt markolták, teste ívbe hajlott. Görcsbe rándult a teste, felkiáltott.

Zihálva kapkodott levegőért. A sötéthez szokott szeme a félhomályban kivette az ágyon térdelő Naoya alakját. A fiú éppen vetkőzött. Nyúlánk, törékeny alkata még vékonyabb lett az eltelt két hónap alatt.

- Fogytál – súgta Raitou. Naoya felkuncogott, és meztelenül odabújt hozzá. Nem válaszolt.

- Miért nem szóltál, hogy hazajössz?

- Meglepetésnek szántam. Sikerült, nem?

Raitou elmosolyodott a sötétben.

- Igen, sikerült.

Naoya a mellkasára hajtotta fejét, de Raitou fölébe helyezkedett.

- Szeretlek.

- Én is szeretlek – nézett fel rá aranybarna szemeivel Naoya. – Hiányoztál.

- Te is – sóhajtotta Raitou.

Megérintette. Naoya ujjai a vállába markoltak. Raitou mohón nekifeszült a testének. Szeretkeztek hajnalig, s mire felkelt a nap, békésen aludtak összefonódva a takaró alatt. Ahogy mindig annak előtte, és azután is…

 

 

Vége