Szeretni...

Ai: Szeretni…

Yoshino Koiichirou a földre dobta a zakóját, és ingben, nadrágban dobta végig magát az ágyon. Nesztelen léptekkel érkezett valaki a szobába, felszedte a ruhadarabot. Gyengéd mozdulattal simította a tenyerét a férfi homlokára.

- Nincs semmi bajom – közölte Koiichirou hűvösen, de nem nyitotta ki a szemét.

- Mindig ezt mondja. Túl sokat dolgozik, Yoshino-san.

- Jól vagyok, Atsushi – Koiichirou felnézett a férfira. – Már megint fogytál – jegyezte meg könnyedén. – Jobban odafigyelhetnél magadra.

- Az én feladatom, hogy önre vigyázzak – felelte Atsushi lágyan.

Koiichirou a feje alá tette a karját.

- És hogy akarsz rám vigyázni, ha magadra se vagy képes? – érdeklődött.

Atsushi lehajtotta a fejét.

- Bocsásson meg nekem, Yoshino-san. Igyekezni fogok. Elkészítem a vacsoráját – hajolt meg.

- Ma egyél velem – kérte Koiichirou.

- Yoshino-san, ilyet ne kérjen tőlem. – Atsushi mosolya szomorú volt.

Koiichirou felkönyökölt. Dühösen vonta össze a szemét.

- Nem értelek. Mostanában olyan furcsa vagy… Mi a baj?

- Rémeket lát, Yoshino-san.

Koiichirou a fejét rázta.

- Gyerekkorom óta ismerlek. Középiskolás voltam, amikor apám titkára lettél. Nem vagyok hülye, sem vak. Szóval?

- Semmi. Pihenjen!

Koiichirou a férfi után szólt.

- Nem érzed itt jól magad? Tudom, hogy ez nem az a munka, amit apámnak végeztél, de nyugodtabb vagyok, ha a személyes ügyeimet te intézed. Ez a baj?

Atsushi háttal az ajtónak dőlt.

- Megtisztel, Yoshino-san, hogy a bizalmasának választott. Szeretem a munkámat.

- Ennek örülök. – Koiichirou arca elkomorodott. – Hiányzik az apám?

Atsushi felsóhajtott, mert úgy tűnt, hogy a fiatalúr ma nem fogja olyan könnyen hagyni, hogy mellébeszéljen. A zakót az egyik szék háttámlájára terítette, és visszasétált az ágyhoz. Leült a szélére, és egyenesen a férfi szemébe nézett.

- Az ön édesapja… - kezdte, majd fejét rázta. Máshogy folytatta. – Nagyon hiányzik nekem. Vele… Ő volt a legjobb barátom. Soha nem tekintett az alkalmazottjának, odafigyelt rám. Ő nekem olyan volt, mintha lett volna egy bátyám. Sokat köszönhetek neki, támogatott, ösztönzött. Nagyon fáj, hogy nincs velünk.

Koiichirou visszadőlt az ágyra.

- Szeretted?

Atsushi elmosolyodott.

- Hogy szerelmes voltam-e belé? Nem. Bíztam benne, tiszteltem, szerettem, mint barátot, testvért, de soha nem voltam belé szerelmes.

Koiichirou felvonta a szemöldökét.

- Miért?

Atsushi félrenézett.

- Mást szeretek.

- Soha nem beszélsz ilyenekről. Ki az? Ismerem? Apám tudta?

Atsushi kinyúlt, gyengéden vetkőztetni kezdte a férfit, ahogy gyerekkorában, amikor a kimerült fiú ahhoz is fáradt volt, hogy megmozduljon.

- Soha nem beszéltem vele ilyenekről, de azt hiszem, tudta. Sejthette.

Koiichirou engedte, hogy lehúzza róla az inget.

- Milyen érzés a szerelem?

Atsushi szomorúan mosolygott.

- Csodaszép.

- Ennyi? – Koiichirou elkapta a csuklóját, ami az öve felé nyúlt. – Ennyi lenne? Csodaszép?

Atsushi általában hűvös tekintetét ellágyították az érzelmek.

- Nem csak ennyi. A szerelem… minden.

Koiichirou felült. Mérgesnek tűnt.

- Miért kell mindent harapófogóval kihúzni belőled? Mondd!

Atsushi a másik kezével megérintette a férfi összekócolt haját.

- Ezt nem lehet elmagyarázni. Ez… ott van a szívedben. Az érzések uralkodnak rajtad, nem te rajtuk. Jaj… hogy is mondjam el? Nem tudok szép szavakkal ódákat zengeni!

- Mondd el a saját szavaiddal!

Atsushi a mutatóujja hegyével érintette a férfi arcát.

- Szeretem. Szeretem, ahogy rám néz, ahogy kimondja a nevemet, ahogy mosolyog. Szeretem nézni, amikor alszik, amikor dolgozik, amikor levegőt vesz. Még az is szép, amikor eszik. Erotikus… bűnösen vonzó. – Atsushi ujja Koiichirou ajkát érintette. – Mindent szeretek benne. Vonz magához, el nem enged, mint ahogy a Nap is örökre bűvkörében tartja a Földet. Ez a szerelem. – Keserűen felnevetett, és hirtelen felállt. Már az ajtónál járt, amikor Koiichirou utolérte, és nekipenderítette. Zihálva meredt rá.

- Ennyi lenne? Ez lenne a nagy szerelem? Ennyi?! – rázta meg a férfit.

- Nem! – Atsushi türelme fogytán volt. A vállánál fogva lökte a falnak a férfit. – Semmit se értesz! A szerelem az, amikor meghalnál érte. Amikor sötétnek látsz mindent, mert ő nincs veled. S amikor vele vagy, ott ragyog a Nap, csak neked. Szereted mindenét, testét-lelkét, féltékenyen, önzőn csak magadnak akarván. Lábai nyomát csókolnád a porban, mert ő tökéletes, mert ő tesz téged is azzá. Vele önmagad vagy, nem kellenek álarcok, mert ő átlát rajtuk. Teljes vagy, ha vele vagy, mert nélküle félembernek se érzed magad, csak apró részletnek a nagyvilág térképén. Vele leszel egész… - Atsushi hangja elfulladt, de Koiichirou a fejét rázta.

- Még mindig csak ennyi?

Atsushi arcán döbbenet suhant át, aztán harag villant a szemében.

- Amíg nem leszel szerelmes, nem értheted, amit mondok. Szerelmesnek lenni azt jelenti, hogy élsz, boldog vagy, pillangóként szárnyalsz. Szereted, félted, gyűlölöd, s teszed szeretve önzőn, elgyengülve tőle, megerősítve általa. Eltűröd, ha megsért, ha megüt, mert még azt is ő teszi veled. Gyűlölöd, ahogy szereted, s ez tesz gyengévé. Olyan gyengévé, hogy csak ő tud erőssé tenni. Egy ördögi körforgás része leszel, amelyből kitörni nem tudsz, nem akarsz… Minden érintése nyomán perzselő tűz égeti a testedet, ha mosolyog, a szíved is belesajdul; ha sír, vele sírnál, s vigasztalnád a halálig; ha bántják, téged bántanak, s megtennél érte bármit. Meghalnál érte, ezer kínhalált halnál érte, mert ő a létezésed maga. Hogy mondjam még, hogy megértsd, a szerelmed maga a lét, a szerelmed maga a Nap. Hogy mondjam még? – Atsushi dühösen csapott a falra Koiichirou feje mellett. – Hogy mondjam el, hogyan? Hányféleképpen? Ha nem érzed, nem értheted!

Koiichirou dacosan nézett szembe vele.

- Mondd!

Atsushi kétségbeesett.

- Hogy magyarázzam el, mennyire szeretlek?!

Koiichirou lassan elmosolyodott.

- Látod? Elmondtad. Csak ezt az egy szót akartam hallani.

Kinyúlt, magához húzta a férfit. Atsushi a nyakába fúrta az arcát.

- Miért csináltál hülyét belőlem?

Koiichirou halkan nevetett.

- Olyan édes vagy…

- Miért? – nézett rá Atsushi megbántottan. Koiichirou a két tenyere közé fogta égő arcát.

- Mert én is szeretlek… Kíváncsi voltam, hogy mondod el, amit tettekkel már megtettél. S lám, mily gyönyörű szavakkal írtad le az érzelmeimet, a tieidet…

Atsushi arca megenyhült.

- Honnan… ? Honnan tudtad?

Koiichirou odahajolt hozzá, és mielőtt megcsókolta volna, bevallotta.

- A szívem súgta…

Vége