S boldogan éltek...

Ai: Egyszer volt, hol nem volt… Extra – S boldogan éltek…

Egyszer volt, hol nem volt, egy viszályokkal teli birodalomban sötét mágiát használva Julian király békét teremtett. Hitvese, mindenki szeretett királynéja azonban nem élhette már meg a béke napjait. Őfelsége egyedül maradt kisfiával, az örökké csínyre kész Christian herceggel, aki szent imádattal nézett fel apjára. Nem tűrt vetélytársat, aki elszerethette volna tőle. Ám egy nap a gonosz mágus varázslata révén szexis démon toppant az életükbe. S bár Christian hosszas vizsgálódásnak vetette alá, végül megenyhült iránta, és áldását adta apjával való kapcsolatára. Ez viszont nem azt jelentette, hogy a királyi pár boldogan élhetett…

            Serosa nesztelenül suhanó léptekkel haladt a palota folyosóin. Legszívesebben rohant volna, de adnia kellett az etikettre. Rosszallóan ráncolta a homlokát. Christiannak köszönhetően máris elkésett a kinevezési ceremónia elejéről. Julian nem lesz elragadtatva, elvégre ott lenne a helye mellette. De hát, tehet ő arról, hogy a fiuk eldugta a ruháit, és csak most sikerült megtalálnia?! A meseszép köntöst, ami hűen jelezte, kihez tartozik, Julian külön neki készítette az alkalomra, és nem kerülhetett elébe nélküle. Christian persze tudta ezt, a kis gonosztevő. Elhaladt egy őr mellett, és befordult a földszintre vezető lépcső felé. Most már senki nem látta, csak időben kell megállnia a lépcső alján, hogy az ott posztoló testőr nehogy észrevegye, hogy rohangászik. Mindez hamar dugába dőlt, amikor a lába beleakadt valamibe, pont a legfelső lépcsőfoknál, és fejjel lefelé legurult a márványon. Hangos nyögéssel zuhant a padlóra, és kábán emelte fel a fejét. Az előtte fejét emelgető kobra láttán megdermedt. Hogy kerül ide ez a csúszómászó? Dühösen rásziszegett az állatra, mire az sértődötten tovább állt.

- Azt hiszem, el fogsz késni… - Serosa felkapta a fejét Christian hangjára. A férfi leguggolt elé, és rávigyorgott. Sötétkék palástja tóként ölelte körbe, koronáján a drágakövek vakító fénnyel ragyogtak, tökéletes keretet nyújtva szabályos arcvonásainak. A látszat csalt, közel sem volt olyan kedves és figyelmes, mint azt a nép hitte. Serosa tapasztalatból tudta.

- Te kis… - Elharapta a mondatot. – Neked nem kellene már a trónteremben lenned?

- Én megtehetem, hogy késem… – szegte fel az állát Christian, és felállt. Kuncogva elvonult.

Serosa a homlokát erősen a hűs márványhoz szorította, mielőtt utána ment volna, és olyat tesz, amit megbán.

- Serosa! – Julian aggódva sietett feléje. – Már mindenhol kerestelek. Jól vagy? – térdelt le hozzá. Megsimogatta a haját, és sérülések után kutatott a testén.

Serosa a hátára fordult, és fejét a máguskirálynak becézett egykori uralkodó ölébe fektette.

- Arra gondoltam, hogy a fiadnak túl sok szabadideje van annak ellenére, hogy átengedted neki az uralkodás terheit.

Julian felsóhajtott.

- Bennem is felmerült. Lelökött a lépcsőn?

- Kinézed belőle?

Julian arca finoman megrándult.

- Sajnos, igen. – Megszokott mozdulatokkal simogatni kezdte a férfi haját. – Van valami ötleted, hogyan tudnánk lekötni a figyelmét?

- Elkezdődött már a ceremónia?

Hangos sikoltozás hallatszott a trónterem felől. Julian arca még jobban eltorzult.

- Azt hiszem, éppen most.

- Emlékszel Joshuel grófra?

- A határmenti vidékeket védő katonák parancsnokára? Christian ma akarja kinevezni a tartományi hadsereg tábornokává. Miért?

- Találkoztál már vele?

Julian előtt felmerült Joshuel keskeny, mosolytalan arca, katonás tartása.

- Beszéltünk pár szót, amikor megérkezett a hét elején.

- Mit gondolsz róla?

- Katonaember, aki nem ismeri a tréfát.

- Pontosan. – Serosa ajkára mosoly kúszott. – Érdekes lenne látni, mihez kezdenek egymással.

- Mármint Christian és Joshuel?

- Pontosan. Téged nem érdekelne?

- A fiamat nem érdeklik a férfiak, és Joshuel sem tűnik olyan embernek, aki a saját neméből választ partnert.

- Te sem tűntél olyannak, és mégis összekötöttük az életünket.

Julian gyengéden meghúzta Serosa haját.

- Tudsz valamit, amit én nem?

- Dehogy. Csupán szeretnék veled kicsit együtt lenni anélkül, hogy a haláltól kellene tartanom. Nagy óhaj?

- Nem. Mit terveltél ki?

- Itt az ideje, hogy Christian végre megismerje a birodalmát…

Julian puszit nyomott az arcára, és felsegítette a földről.

- Rendben. Lássuk, mi sül ki belőle. Legalább addig is lesz pár nyugodt napunk.

A testőrök kitárták előttük az ajtószárnyakat. A sikoltozás okozói még mindig ott csúsztak- másztak a padlón, a vendégek pedig a falhoz lapulva figyelték a szolgákat, akik összekapkodták a kígyókat. Christian nevető szemmel ült a trónon, és igen elégedettnek tűnt. Joshuel egyenes derékkal állt nem messze tőle, és bármely kígyó, amely közelebb merészkedett a trónhoz, lefejezve végezte.

- Nem is különbözhetnének jobban… - sóhajtotta Julian, csak Serosa fülének szánva szavait.

- Épp ez benne a móka. A fiad szeret játszani, kíváncsi vagyok, hogyan boldogul egy olyan emberrel, aki megveti a szórakozást.

Az udvar meghajolt a királyi pár érkeztével. A szolgák pedig igyekeztek megtisztítani előttük az utat. Christian mellett foglaltak helyet, aki máris unatkozni látszott. Julian szó nélkül hagyta a kígyókat, és a Serosa elleni „merényletet”. Csendben ülte végig Joshuel tábornoki beiktatását. A vacsorán azonban kedvesen fiára mosolygott.

- Ügyes voltál. Nagyon szép beszédet mondtál a parancsnokról.

- Valaki megírta helyettem, és egész délután azt kellett tanulnom. Szörnyű volt.

Julian tudta, hogy ez nem igaz. Christian nagyon okos volt, és nem tűrte, hogy bárki más helyette döntsön, akár egy olyan egyszerű dologról is, hogy mit mondjon újdonsült tábornokáról.

- Beszélgettem Joshuellel a minap. Állítása szerint folyamatosak a határmenti vidéken a szomszédból betörő bandák támadásai.

- Igen, tudok róluk. Legszívesebben magam tanítanám móresre őket. – Christian csinos arca elkomorult. Néha igen nehezen viselte, hogy királyként nem teheti azt, amit akar.

- Lehet, hogy ez kivételesen nem is olyan rossz ötlet. Talán megijednek, ha megtudják, hogy magad veszed kézbe az ügyet.

- Azt mondod? – kapta fel a fejét Christian.

- Az a szerény véleményem, hogy Őfelségét felesleges kitenni egy esetleges támadásnak – szólt közbe Joshuel élesen.

- Parancsnok, talán nem bízik önnön képességeiben, hogy meg tudja védeni a királyt? – Serosa szemtelen kérdése olaj volt a tűzre.

- Engem nem kell megvédeni! – villant meg Christian szeme.

- Természetesen képes vagyok rá! – hangzott Joshuel fagyos válasza.

Julien megállta, hogy el ne mosolyodjék. Anélkül érték el a célt, hogy a két érintett bármit is sejtett volna. Christian már másnap rábízta a palota ügyeit apjára, szavát vette Serosának, hogy vigyáz a férfira, majd felnyergeltette a lovát, megrakatott egy szekeret, és Joshuel ellenkezésére ügyet sem vetve, útnak indult a határ felé.

            Nem kedvelték egymást. Christian utálta a karót nyelt parancsnokot, aki mindent megpróbált megtiltani neki. Joshuel lenézte a gyönyörű királyt, aki láthatóan több időt szentelt a katonák megnevettetésének, mint ügyei intézésére.

- Ha még egyszer kavicsokat találok a csizmámban, Őfelsége elbúcsúzhat a fejétől! – sziszegte a tábornok haragosan, amikor már a negyedik reggel talált apró, éles köveket a csizmájában. Mondjuk, kicsit jobban becsülte királyát, hiszen elég éberen aludt, a csizma pedig mellette hevert, mégse ébredt fel, amikor Christian odacsempészte őket.

- Csak nem felségárulást készül elkövetni, parancsnok?

- Nem, felség – csikorgott Joshuel hangja.

Christian friss volt, és kipihent. A haját összefonta, díszes köntösét lecserélte egy egyszerű fekete ruhára, amiben nem volt annyira feltűnő. Szekerét régen elhagyták, rangját csupán a palástjára hímzett, valamint a kardja markolatába vésett címer, az ujján levő pecsétgyűrű, és a homlokát átfonó keskeny aranypánt hirdette.

- Lehetne kicsit vidámabb is, parancsnok.

- Igenis, felség.

Christian kinevette. Az út során azonban lassan nyilvánvalóvá vált, hogy Joshuelt tisztelik és szeretik az emberei. Nem volt olyan falu a tartományban, ahol ne ismerte volna a közösség legalább néhány emberét. Az asszonyokkal udvariasan bánt, de soha nem nézte meg egyiket jobban a kelleténél. Christian érdeklődve figyelte. Egyre jobban érdekelte a férfi. Reggelente alvást színlelve, félig lehunyt szempillái alól bámulta Joshuel hajnali edzését. Megdöbbentette a testén látható tucatnyi régi heg, és az elszántság, amivel elvégezte a láthatóan megerőltető feladatokat. A katonák arról beszéltek Christiannak, hogy a parancsnok közülük való, keményen küzdött, hogy többre vigye, mint paraszt szülei.

- Érdekes. – Christian úgy figyelte a férfit, mint egy tűre szúrt lepkét. Ez persze nem akadályozta meg abban, hogy meglazítsa a nyergét, bogarat csempésszen az ebédjébe, eltüntesse száradó ingét.

Joshuel kezét lefogta a király iránt érzett hűség. Pedig néha legszívesebben megfojtogatta volna a férfit. Hallott híreket arról, hogy Julian király elkényeztette a fiát, de hogy ennyire… azt nem gondolta volna. A napok múltán azonban egyre inkább el kellett ismernie, hogy a király nem olyan, mint amilyennek gondolta. Gyerekes csínytevései ellenére egy panaszkodó szó nélkül lovagolta végig az egész napot. Nem háborgott, ha hideg ételt kapott enni, ugyanazt, amit a katonái. Mit sem törődött az esővel és széllel, amivel meg kellett küzdeniük. Még térdig, a feje búbjáig sárosan is az volt, aki: király.

- Remélem, nem bánja, parancsnok, ha megfürdöm. – Christian vágyakozó pillantást vetett a patakra.

- Ketten őrködnek majd.

- Egyedül akarok lenni. – Christian uralkodói pillantása láttán senki nem mert ellenkezni.

Christian megkönnyebbülten vetette le koszos, átizzadt ruháját, és elmerült a hűs habokban. Lebukott a víz alá, nyitott szemmel lebegett. Haja kibomlott, és ahogy felbukkant a felszínre, körülötte lebegett. Már emelkedett ki a vízből, amikor szembe találta magát egy rosszarcú alakkal, aki éppen a kardját húzta ki a ruhája alól.

- Tedd le! – Christian habozás nélkül robbant ki a vízből. A fickó a saját kardjával várta. Mielőtt azonban bármi történhetett volna, egy tőr hatolt a hátába. Tántorogva állt, Joshuel nesztelenül került a háta mögé, és vágta el a torkát. Nem látszott az arcán érzelem, ahogy Christianhoz fordult.

- Jól van, felség?

- Egyedül is megoldottam volna.

- Fegyver nélkül?

- Minek nekem fegyver? – Christian morcosan elkezdte előszedni a tarisznyájából a tiszta ruhát. – Én vagyok a király.

- Halott király lesz, ha továbbra is ilyen bolond! – vágta oda neki Joshuel, és sarkon fordulva faképnél akarta hagyni, de megtorpant a király arcán látott szomorúságtól.

Christian a halott férfit nézte, és lassan lekuporodott a földre.

- Miért nem képes megérteni, parancsnok, hogy nem minden a fegyver? Hit kell, remény, és sok szeretet. A fegyver csak ölni képes, a reményt elvenni.

- Ha ezt tanulta az apjától, akkor jobb lenne, ha visszamenne még hercegeskedni ahelyett, hogy uralkodik, felség.

- Lenézel, igaz? – Christian felpillantott a férfira. – Azt gondolod, elkényeztetett, naiv, felelőtlen ember és rossz király vagyok. Tévedsz.

Joshuel összeszorította a száját.

- Bizonyítsa be!

- Hogyan?

- Legyen elég vége a mókázásból! Viselkedjen királyhoz méltóan!

Christian ajka keserű mosolyra húzódott. Maga sem tudta, miért akart bizonyítani a férfinak. Talán büszkeségből…

- Legyen, parancsnok!

Joshuel egy nappal később már belátta a tévedését. Christian hűvös gőggel fordult a katonák felé, nem mesélt nekik vicces történeteket, nem csinált bolondot senkiből, amin aztán jót lehetett nevetni. Hideg és megközelíthetetlen lett. Kemény, mint egy szikla. Uralkodó. Joshuelnek panaszkodtak a katonák, nem tudták mire vélni a változást, és a férfinak is hiányoztak a csizmából a kövek, Őfelsége huncut mosolya, amiből mindig tudta, hogy valami kópéságot forgat a fejében.

- Ez veszélyes vidék, felség, kérem, tegye azt, amit mondok – kérte egy erdős részen átvonulva a tábornok.

- Rendben, parancsnok.

A banditák úgy törtek rájuk, hogy sikerült szétszakítaniuk a csapatot. Joshuel rémülten ébredt rá, hogy Christian nincs mellette. Bőszen rontott a támadókra, és kíméletlenül letarolt mindenkit, aki az útját állta.

- Christian! – Felkiáltott, amikor észrevette, hogy a király egymaga áll szemben három ellenféllel. Kardok csaptak össze, Christian pedig nyugodt volt és összeszedett. Királyhoz méltóan forgatta a kardot, nem ingott, nem hátrált meg. Joshuel melléje verekedte magát, és a hátát védte. Vállt vállnak vetve küzdöttek, és addig nem álltak le, míg csend nem borult az erdőre. Egymást nézték.

- Köszönöm, Joshuel.

- Szívesen, felség.

Két embert vesztettek a harcban, Joshuel parancsára azonnal tovább indultak. Már besötétedett, amikor megálltak pihenni. Christian fáradtan dőlt le aludni, amikor megérezte, hogy valami a kezére ugrik. Óvatosan felpillantott. A béka rábámult, aztán elugrált. Christian látta, ahogy Joshuel árnyéka beleolvad az éjszakába. A férfi jobb kedvre akarta deríteni? Christian elmosolyodott, és megnyugodva elaludt.

            Egymással versengve eszeltek ki csínyeket a katonák kárára. Bár Joshuel soha nem mosolygott, Christian lassan megismerte vidámabb énjét. Felfedezte, hogy a férfi mennyire szereti az állatokat, a virágokat, és soha nem mulasztja el a naplementét vagy a napnyugtát megbámulni. Reggelenként közösen gyakoroltak, a katonák álmos hunyorgásai közepette.

- A szüleim birtoka közel van, felség. Szálljunk meg náluk – vetette fel Joshuel váratlanul.

Hamar kiderült, hogy egy szerény paraszti házról és nagy földről van szó. A szülei hallgatagok voltak, mint a fiuk. Christian figyelmét nem kerülte el, amikor Joshuel arannyal teli zacskót adott az apjának. Kedvetlenül kisétált a lovakhoz. Kényelmetlen volt látni, hogy Joshuelt – akit elismert a nép, mint katona, a katonái pedig mint ember – a szülei érzelmek nélkül fogadják. Hosszan álldogált a földet nézve, amikor a férfi megállt mellette.

- Mi a baj, felség?

- Csak fáradt vagyok.

- Gyere, a házban anyám előkészített egy ágyat.

- Nem. Szeretnék itt kint aludni. Te csak maradj a családoddal.

Joshuel elnézett mellette.

- Nem tartozom ide – mondta kis hallgatás után. – Nagyravágyó vagyok, apám szerint.

- De az aranyaidat elfogadják…

- Felség…

- Nincs hozzá közöm, tudom, de akkor is… Az a pénz téged illet, nem őket. Te kockáztatod az életed, hogy nekik jó életük legyen, és mégis… úgy viselkednek veled, mintha neked kéne hálásnak lenned nekik. – Christian bosszúsan fújt egyet. – Sajnálom. Nem akartalak megbántani.

- Semmi baj, felség. – Joshuel arcán mosoly halványlott fel. – Most először véd meg valaki.

- Nem igaz. A katonáid a torkának ugranának bárkinek, aki rosszat mer mondani rólad. Még talán nekem is meggyűlne velük a bajom.

- Téged szeretnek, felség.

- Tisztelnek, mert a királyuk vagyok, de te… Te a parancsnokuk vagy, egy közülük, aki bátorítja őket, és a támaszukként szolgál.

Joshuel erre nem tudott mit mondani, így Christian megérintette a vállát.

- Lehet, hogy néha idióta vicceim vannak, és nyeglének tűnök, de azt tudom, milyen a világ. Arra kértél, legyek jobb király. Megtettem. Most én kérlek arra, kicsit tedd félre a merevségedet.

- Én erre képtelen vagyok.

- Csudákat! – Christian megölelte. A vállára fektette a fejét. – Hiányzik az apám, és Serosa is. Hiányzik a szeretet, amivel körbevesznek. A melegségük.

- Felség…

Christian látta, ahogy Joshuel apja őket nézi. Érezte Joshuel bizonytalan ölelését a derekán.

- Apád tudja, ki vagyok?

- Nem. Bocsáss meg, amiért…

- Nem akarom, hogy megtudja. – Christian felemelte a fejét. Az ajkuk olyan közel volt egymáshoz, hogy érezték a másik lélegzetét. – Most csak Christian vagyok.

Joshuel ajka az övére simult. Lehunyta a szemét, és átkarolta a nyakát. Jó érzés volt. Jobb, mint számított rá. Meleg. Melegebb. Forró. Forróbb.

- Joshuel… - Az ajka a férfi nevét formálta, és abban a pillanatban megértette, milyen érzelem fűzi össze az apját Serosával. Voltak asszonyok az életében, de ez most más volt. Különlegesebb. Több. Joshuel a pajtába húzta, illatos szalmára. Christian karcsú volt és gyönyörű, Joshuel pedig csókolta minden porcikáját. Joshuel szikár volt és kemény, Christian magához ölelte, összeolvadt vele. Lágyan ölelték egymást, mozdulatra mozdulat felelt, sóhajra sóhaj, nyögésre nyögés, élvezetre élvezet. Nem beszélgettek, csak egész éjszaka, míg a nap fel nem kelt, szerették egymást.

Reggel, búcsúzásnál Joshuel apja megvetően bámulta a fiát.

- Többet ne gyere ide, ez a ház nem otthonod többé.

Christian a lováról mérte végig a szülőket.

- Van otthona, ahová hazamehet – válaszolta Joshuel helyett, aki dermedten állt. – A katonái háza, az ő háza is. Az én otthonom pedig az övé is. Soha nem lesz magányos, mint itt, a szülői házban. Gyere, parancsnokom!

- Hogy merészel egy jöttment katona sértegetni! – ordított a férfi.

- Apám, elég! – Joshuel fellendült a lovára. – Őt hagyd békén! Elmegyek.

- Egy hímszajha ő, nem katona.

Több katonának megrándult az arca. Joshuel szeme elsötétült. Christian átnyúlt, és megfogta a kezét, úgy felelt.

- Akkor a királyod egy hímszajha, paraszt! – vágta oda keményen.

Az öreg értetlenül tátogott.

- Meghagyom életed, köszönd a fiad iránt érzett szeretetemnek.

- Ki vagy te?

- Már mondtam. A királyod.

- Az lehetetlen…

Christian hátrarázta a haját a homlokából, a pánt megcsillant a hajnal fényében.

- Julian őfelsége fia vagyok, a birodalom uralkodója, Christian. A királyod, paraszt. Az a férfi, akinek a fiad fontosabb, mint neked, a tulajdon apjának. Megvetlek, és remélem, a halálos ágyadon majd megbánod a ridegségedet, amellyel Joshuel felé fordulsz. Menjünk! – ordította el magát. A katonák azonnal hadrendbe álltak, előtte és mögötte is lovagoltak. Joshuel szótlanul tartott vele, és nem nézett vissza. Az arcán nem látszottak érzelmek, de Christian mégis érezte a fájdalmát.

- Sajnálom – mondta halkan. Joshuel a szeme sarkából méregette.

- Tényleg fontosabb lennék a számodra, mint apámnak?

- Igen.

- Biztosan?

- Nem szokásom hazudni – merevedtek meg Christian vonásai, és egy határozott mozdulattal megállította a lovát. – Ahogy nem szokásom az sem, hogy lefeküdjek a tábornokommal.

- Ezt igazán jó hallani.

Volt valami Joshuel hangjában, amitől Christian szeme elé vörös köd borult. Nem gondolkodott, amikor nyitott tenyérrel arcul csapta. Mindketten meglepődtek, amikor Joshuel viszonozta a pofont. Haragosan bámultak egymásra, a katonák értetlenül állták körbe őket.

- Miért lennék fontos a királynak, aki bárkit megkaphat?

- Nem tudom. Egyszerűen így alakult.

- Utáltál!

- Te pedig megvetettél! Azt kérted, legyek jobb király, fejezzem be a mókázást, de miért nem fogod fel, hogy én ilyen vagyok?! – Christian ököllel ütött a mellkasára. – Nézz rám, Joshuel! Christian vagyok, király és férfi. Ne gondold, hogy naiv vagyok. Apám mellett eleget láttam a világ dolgaiból. Az uralkodás terhei felemésztik az erőmet, elszívják a boldogságomat, úgy érzem, megfojtanak a béklyók. Kell valami, amitől azt érzem, hogy élek. Büszke vagyok, királyhoz méltóan, ezért ezekről hallgatok, de… Joshuel… ez még nem jelenti azt, hogy nekem nem fáj más fájdalma, nem fullaszt a szabadság iránti vágy, nem vágyakozom más melegsége után. – Kihúzta magát a lovon ülve, és keményen végigmérte a katonákat, akik csendben figyelték őket, majd szembe nézett Joshuellel. – Ne gondold azt sem, hogy olyan büszke vagyok, hogy nem vallom meg, ha fontos valaki. Apám megtanított arra, milyen fontos a szeretet, és én… - Elakadt a hangja, aztán csendesen folytatta. – Nekem fontos vagy. Tisztellek, mint katonát, parancsnokot, embert. Kedvellek annak ellenére, hogy úgy különbözünk egymástól, mint a tűz meg a víz. Szeretetemet bizonyítottam az elmúlt éjszaka. Behódoltam neked, én, a büszke király. Érzéseimet mások előtt vallom meg, és nincs bennem szégyen. Mit vársz még tőlem?

Joshuel lassan megrázta a fejét.

- Máris többet adtál, mint megérdemlem. – Elmosolyodott, halvány, de őszinte mosollyal. – Bebizonyítottad, hogy méltó vagy királynak, és jobb ember vagy, mint én. Az járt a fejemben, hogy azért… attól, ami kettőnk között történt, kevesebb lettem. Bolond voltam. Bocsáss meg nekem, felség!

- Joshuel…

- Megvetettelek, valóban. Lenéztelek, ez igaz. Mostanra beláttam, hogy félreismertelek. Csak a külső alapján ítéltem, és gőgből nem néztem a máz alá. Még soha nem volt nekem olyan fontos senki, mint te, felség. Érzéseim kifejezése így nyers és bárdolatlan. Nem vagyok a szavak embere.

- Nem kell mondanod semmit, tábornokom. – Christian felnevetett.

Joshuel hirtelen kinyúlt, és átrántotta a saját lovára, maga elé. Két tenyere közé fogta az arcát, és gyengéden megcsókolta.

- A tettek embere vagyok, felség.

Christian átkarolta a nyakát.

- Ennek kifejezetten örülök!

Egymásba feledkezésüket zavart torokköszörülés zavarta meg.

- Elnézést, felség, de engedj meg nekünk meg egy kérdést! – Az egyik katona idegesen fészkelődött a nyeregben.

- Tedd fel!

- Julian őfelsége kedvese Serosa, aki ugyebár… férfi. Ha te most, felség, összejössz Joshuel tábornokkal, aki szintén férfi… hogyan lesz a birodalomnak trónörököse?

Joshuel arcán ezernyi érzelem suhant át, aztán kérdően a királyára pislogott. Christian a vállára hajtotta a fejét, és nyugodtan, a szemében huncut mosollyal felelt.

- Apám kerítőt játszott, hát, jutalmul hadd legyen ez az ő problémája…

Julian megkönnyebbülten iszogatta a borát, amikor Serosa lehuppant mellé.

- Siker! – emelte köszöntőre a poharát. Démonja rosszkedvűen bámult rá.

- Joshuel megváltozott – panaszkodott. – Rossz irányba.

- De a fiam boldog.

- Igen, ez igaz.

- És különben is, a te ötleted volt, hogy összehozzuk őket!

- Ez is igaz.

Julian elégedetten dőlt hátra a párnákra.

- Akkor hol a gond?

- Egyvalamire nem gondoltam.

- Éspedig?

Serosa habozott.

- Elgondolkodtál már azon, hogy ha a fiad férfit választ párjául, ki lesz a trónörökös?

Julian kis híján megfulladt a kérdés hallatán, aztán reménytelen sóhajjal nemet intett.

- Ezt elszúrtuk!

Serosa mellédőlt, és átkarolta a vállát.

- Dehogy. A fiad boldog, végre békén hagy minket, és ettől mi is boldogok vagyunk. Lehetne ennél jobb?

- Ez most úgy hangzott, mint a mesék végén elhangzó buta kis mondat: S boldogan éltek, míg meg nem haltak…

Serosa rámosolygott.

- Miért ne lehetne így? S boldogan éltünk, míg…

Christian kuncogva, huncut tekintettel hajolt Joshuel füléhez, akivel az erkélyen hallgatózott.

- … míg hagytuk…

VÉGE