Rózsatövis

            Alig várta, hogy felérjen az emeletre. Úgy vonszolta fel magát. Későre járt, az anyja már korábban lefeküdt, a testvérei azonban lent a nappaliban iszogattak. Azt mondták, hogy így búcsúztatják az apjukat, de Victor tudta, hogy csak kifogást keresnek a piálásra. Még ahhoz is kimerült volt, hogy veszekedjen velük. Az elkövetkező időkben majd bepótolja; most, hogy apjuk halálával ő lett a családfő, a nyakába szakadt az öccsei nevelése is.

Belépett a szobájába, egy pillanatra megtorpant. A ház liliomtól bűzlött, mert az anyjuk és a temetkezési vállalkozó szerint az illett a búcsúztatáshoz. Idebent viszont könnyű virágillat fogadta. Az előtérben az asztalon a metszett üvegvázában hófehér rózsák tucatjai illatoztak. Odalépett, megsimogatta az egyik szirmot. Kiskora óta imádta a virágokat, és ha nem ő lett volna a legidősebb gyerek, valószínűleg kertész lett volna. Vagyis inkább kertészmérnök, mert a családja belehalt volna a szégyenbe, ha egy Sullivanből kertész lett volna.

Jelzett a telefonja, mire összerezzent. Megnézte az üzenetet, miközben átment a hálószobába. Jennifer írt neki, hogy mennyire sajnálja, és hogy találkozzanak valamikor. Jennifer, az exe, akit látni sem akart. A mai nap egy csomó ilyen ember találta meg, és hányingere volt mindegyiktől. A Sullivan ház fejeként viszont mégsem tehette meg, hogy elküldi őket a pokolba. Legszívesebben kivágta volna a mobilját a kukába, de végül pötyögött egy udvarias választ, és lehajította az ágyra. Lerángatta az öltönyt magáról, és a nyakkendővel vacakolt, amikor ráébredt, hogy mi veszi körül.

A hálószoba rózsakertté alakult. Mindent betöltött az illat. Rózsa volt az éjjeliszekrényeken kristályvázákban, a fal mellett porcelánvázákban, és a komód tetején üvegtálban rózsaszirmok úsztak. Lassan lerogyott a mobilja mellé, és a térdére könyökölt. A vacak nap után ez a rengeteg szín hirtelen ráébresztette, mit is veszített. Eltemette az apját, akire mindig támaszkodott és aki a legjobb barátja volt, amióta az eszét tudta.

- A francba! – Egyszer sem sírt, még akkor sem, amikor a kórházban az apja kezét fogta, és látta meghalni. Az apja erősnek nevelte, és ő fel akart nőni a feladathoz akkor is, ha belül majd’ belehalt. S most nézte a virágokat, és lassan lecsúszott az ágy mellé a szőnyegre. Hátrahajtotta a fejét. – A francba! – szűrte a fogai között. Próbált nem sírni, de ez most esélytelen volt. A szájára szorította a tenyerét, hogy elfojtsa a zokogást.

Félórával később összeszedte magát annyira, hogy kiment a fürdőszobába és megivott egy pohár vizet. A mosdóra támaszkodva nézte önmagát a tükörben. Barnaságát felváltotta az ijesztő sápadtság, arccsontjára szinte ráfeszült a bőr. Az utóbbi pár napban fogyott is, nem nagyon volt étvágya. A haja kócos volt, a temetésen fújt a szél, teljesen összezilálta a sötétszőke tincseket. A szeme vörös volt a sírástól, a sötétkék szinte feketének látszott a gyenge világításban.  

A keze mellett ott állt egy keskeny üvegváza vörös rózsákkal. Valószínűleg egy vagyonba kerültek volna egy üzletben, de biztosra vette, hogy a hátsó kertben most nem találna egyetlen virágot sem a bokrokon. Felegyenesedett, a nyakkendőt odadobta a váza mellé, majd kiosont a szobából. A hátsó lépcsőn ment le, semmi kedve sem volt az öccseivel találkozni.

Késő volt, a sötétben más esetben nem biztos, hogy lámpa nélkül mert volna sétálni, de most a ház úgy ki volt világítva, mint egy karácsonyfa. Nem az úton ment, a murva csikorgása elárulta volna. Lehajolt, eltolt néhány belógó ágat, és belépett a bokrok közé. A birtok hátsó részében a kerítésnél egy alak ácsorgott, cigarettázott, látszott, hogyan izzik a csikk. Odalépett mellé, és az alacsony kerítésre könyökölt.

- Maradt egy szál is a bokrokon, Clive? – kérdezte vidámnak szánt hangon.

A férfi odatámaszkodott mellé. Cigaretta, föld és virágillata volt.

- Az édesanyja ki is rúgott volna, ha lenyirbálom az összes rózsát, Mr. Sullivan. – Elnyomta a csikket a fán, majd zsebre vágta. – Reggel bementem a házba, akkor hordták be azt a töméntelen liliomot, olyan szag lett, hogy majdnem rosszul lettem. Gondoltam, hogy a nap végére örülni fog, ha valami finom illat veszi majd körül.

- Köszönöm.

- Szívesen. Talán felvidította kicsit a nehéz nap után.

Victor felsóhajtott, és hátralépett, előredőlve a homlokát a karjára fektette.

- Rettenetesen fáradt vagyok – vallotta be.

- Miért nem pihen le?

Victor hallgatta az éjszakai neszeket, amik körülvették. Ez volt a kedvenc helye és a kedvenc időszaka. Kamaszkorában is gyakran kijött ide, hogy Clive-vel beszélgessen vagy csak üljön a fűben és nézze a csillagokat.

- Miért kaptam a rózsákat, Clive? Nem csak a mostaniakat, hanem a korábbiakat is…

A férfi, aki azóta dolgozott náluk kertészként, mióta az eszét tudta, vállat vont. Ide már nem ért el a ház fénye, a mozdulatot csak egy árnyék rebbenése és a ruha suhogása árulta el. Clive arcvonásait nem tudta kivenni.

- Mert maga az egyetlen ebben a házban, aki megérdemli. Értékeli a szépet, és ne haragudjon meg, de ez még az édesanyjáról sem mondható el. – A férfi elhallgatott. – Sajnálom, túl őszinte voltam.

- Maga itt talán az egyetlen, aki az – mosolyodott el Victor keserűen. – Gyűlölöm ezt… - suttogta. – A képmutatást, ami már most körbevesz. Nem értem, hogy apa hogyan bírta elviselni.

- Az apja figyelmen kívül hagyta. Tegyen így maga is.

- Könnyű azt mondani.  

- Az elején nem lesz az, de szerintem az apja nem úgy nevelte, hogy feladja.

Victor sokáig nem válaszolt.

- Sajnos nem. – A férfira pillantott. – Irigylem magát, Clive. Nincs más dolga, mint gondozni a kertet.

Clive hirtelen a karjára tette a kezét.

- A virágok is olyanok, mint az emberek. Vannak például csodaszép rózsák, amelyeket legszívesebben leszakítana az ember és úgy csodálna, de a rózsának tövisei is vannak… Érti, hogy mit akarok mondani, ugye?

- Igen. Ne bízzak senkiben, csak magamban. Apám is mindig ezt mondta.

- Hallgasson rá! Most pedig menjen aludni! Késő van, és holnaptól még nehezebb napok várnak magára.

Victor bólintott.

- Igaza van. Még egyszer köszönöm a rózsákat. Jó éjt!

- Jó éjt! – Victor már vagy két méterre járt a férfitól, amikor az utána kiáltott. – Mr. Sullivan!

- Igen?

- Sajnálom az édesapját…

Victor képtelen volt válaszolni, inkább visszasietett a házba. Clive akörül került hozzájuk, amikor ő olyan tízéves lehetett. Fiatal volt, de nagyon komolyan vette a munkáját, és egész nap a kertben hajladozott, ami akkoriban egyáltalán nem volt ilyen gondozott és szemet gyönyörködtető. Gyorsan összebarátkoztak, a férfi gyakran segített neki elbújni az anyja elől, aki nem szerette, ha a fia a kertben játszik. 

Felsóhajtott, amikor az emeleti folyosón pont az anyja jött vele szemben. Sminkje tökéletesen palástolta sápadtságát.

- Hol voltál?

- Sétáltam egyet a kertben. Kiszellőztettem a fejem. Miért?

- Az öcséid hangosak voltak, és örültem volna, ha beszélsz a fejükkel. Mi az a virágoskert a szobádban?

- Megköszönném, ha nem járnál be a szobámba az engedélyem nélkül.

- Kérdeztem valamit!

- Nekem meg nem kötelességem válaszolni. – Victor dühös lett az anyja számonkérő hangjától.

- A kertész pakolta a szobádba, mi? – Az asszony összekulcsolta az ujjait. – Gyászolunk, és neked rózsákat tesz a szobádba…

- Elég legyen, anya! – Victor érezte, hogyan feszíti a torkát az egész napos idegesség. – Az egész ház bűzlik a liliomtól, már a ruháimba is beleivódott ez a szag. Úgy érzem magam, mint a ravatalozóban!

- Apád meghalt…

- És attól talán visszakapjuk, ha liliommal pakolod tele a házat? – Victor kiabált. – Holnap az összes megy a kukába, vagy nem érdekel hová, de nem tűröm őket itt a házban tovább. – Ellépett az anyja mellett, a következő lépésnél viszont megdermedt.

- Azt hiszem, új kertész után kellene néznünk. Clive már nem fiatal, mennyi is lehet, negyvenéves? Tudom, hogy az még nem számít öregnek, de fizikai munkát végezni… Biztos nehéz neki egyedül a kerti munka. – Az anyja hangja hideg volt, mint gyerekkorában, amikor fűtől zöld ruhában állt elé. – Különben is, ez egy tisztességes ház. Lehet, hogy apád eltűrte, hogy egy homoszexuális dolgozzon a birtokon, de én nem. Biztos vagyok benne, hogy a rózsákat is azért kaptad. Szerelmes beléd. Annyira undorító még belegondolni is, hogy mi jár a fejében, miközben ott járkál a szobádban.

Victor döbbenten állt.

- Anya…

- Gondolom, egyetértesz velem. – Az anyja rápillantott. Ugyanaz a hideg kifejezés ült az arcán, mint mindig, ha nem tűrt ellenmondást. Victornak Clive nyugodt hangja jutott az eszébe, a rózsák a szobában és a kertben, a titkos órák, amikor a kertész ültetni tanította az üvegházban.

- Nem – válaszolta csendesen. – Apa végrendelete szerint ezentúl én vagyok a családfő. Az engedélyem nélkül nem bocsáthatsz el senkit.

- Mit fogsz tenni, ha mégis megteszem? Az anyád vagyok, az istenért!

Victor még soha nem érezte ennyire idegennek az anyját, mint most.

- Az lesz, amit mondok, vagy elgondolkozhatsz azon, hogy a vidéki házba költözöl!

- Az anyád vagyok, nem beszélhetsz így velem!

- Te pedig nem dönthetsz mások sorsáról csak azért, mert kedvesek velem! Ahogy az sem tartozik rád, hogy a kertész meleg-e! Most pedig jó éjszakát!

- Hogy bánhatsz így velem?! Ma temettük el az apádat!

Victor azonban hátat fordított az asszonynak, és felbukkanó testvéreire ügyet sem vetve a szobájába sétált. Becsapta maga mögött az ajtót, és csak állt a rózsaillatban. Belépett a hálóba. Lehuppant az ágyra, és végigdőlt rajta. A feje alá tett kézzel a mennyezetet bámulta. Clive miért nem mondta el, hogy meleg? Attól félt, hogy ugyanúgy viselkedik majd vele, mint az anyja? És az apja miért hallgatott? Tudta, hogy kedveli a férfit. Clive tényleg szerelmes lenne belé? Úgy aludt el, hogy észre sem vette.

 

            A napok olyan gyorsan teltek el, hogy mire Victor feleszmélt, már beköszöntött az ősz. A vállalat irányítása, a családi gondok megoldása teljesen lefoglalta minden idejét. Sokszor ahhoz sem volt elég energiája, hogy egyen, csak bezuhant az ágyba és már aludt is. A személyzettel is ritkán tudott beszélni, Clive-t meg mostanában csak messziről látta. Az éjjeliszekrényen azonban mindig volt legalább pár szál rózsa, amitől sokkal vidámabban indultak a reggelek.

- Jó reggelt, uram! – Cassie, a szobalány elhúzta a függönyöket, és a napfény beömlött a szobába. – Ma csodaszép napunk van.

Victor nagy kényszert érzett, hogy a fejére húzza a takarót.

- Jó reggelt! – sóhajtotta végül, és felült.

- Boldog születésnapot, uram! – A lány odatette elé a reggelit. – Mrs. Donaldson a kedvencét készítette reggelire.

- Köszönd meg neki a nevemben.

- Igenis, uram.

Victor a hófehér rózsát nézte a tányérján.

- A rózsa a kertből való?

Cassie elmosolyodott.

- Igen. Clive ma nagyon korai volt. – Felnevetett, aztán odalépett a háló ajtajához, és sarkig tárta. Az előteret beborították a rózsákkal teli vázák. – Szerintem megint lecsupaszította a bokrokat – tette hozzá vidáman. Felmarkolt egy nagy csokrot, és odatette a lábához az ágyra. – Boldog születésnapot kíván az egész személyzet, Mr. Sullivan!

- Köszönöm, ez igazán kedves. – Félretette a reggelit, és felkelt. Felvette a köntösét. – Inkább kint ennék az előtérben.

- Ahogy kívánja. – Cassie letette a földre a hatalmas vázát, ami ott volt az asztalon. Letörölte a helyét, és megterített. Közben persze csacsogott. – Én még nem láttam senkit, aki ennyire szerette volna a rózsákat, mint maga, uram. Ez kedves dolog. Azt mondta mindig anyukám, hogy aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet. – Kihúzott egy széket a férfinak. – Clive már hajnalban kint volt a kertben – árulta el. – Kimentem cigizni, és már akkor ott hajladozott a bokrok között. – Mindent Victor keze ügyébe rendezett. – Az asszonyom megint mérges lesz, hogy nem fogadott szót neki.

- Ezt hogy’ érted?

Cassie pislogott, majd lesimította a szoknyáját. 

- A temetés utáni napon behívatta magához Clive-t, miután ön elment itthonról – bökte ki.

Victor érezte, hogyan önti el az idegesség ennek hallatán.  

- Clive elmondta, hogy mit mondott neki az anyám?

A lány zavarba jött.

- Nem – suttogta. A padlót kezdte el bámulni.

- Hallgatóztál?

- Nem volt szándékos, Mr. Sullivan! Az anyám életére esküszöm!

- Elhiszem, de mondd, hogy mit hallottál!

- A könyvtárszobába hívatta, én meg fent poroltam a könyveket. Tudja, hogy az édesapja mennyire nem szerette, ha porosak. – Cassie az ajkába harapott, és gyorsan folytatta. – Nem vettek észre. Az édesanyja azt mondta Clive-nak, ha még egyszer előfordul, hogy telerakja az ön szobáját virágokkal, akkor kirúgja. Mert nem az a dolga, hogy magának udvaroljon, hanem az, hogy trágyázza a kertet. – Cassie a homlokát ráncolta. – Clive nem is tiltakozott, csak annyit mondott, hogy soha többé nem fog előfordulni. Mi lesz most, uram? Mindannyian kedveljük őt, és jó kertész is. Ugye, nem engedi, hogy az asszonyom kirúgja őt? Nincs senkije, egyedül van a világban, mi lesz vele, ha el kell mennie innen?

Victor megragadta a lány kezét.

- Igaza volt az anyámnak?

- Mi?

- Clive tényleg azért hozza a rózsákat, mert kedvel?

Cassie arca lángba borult.

- Én… én azt… nem tudhatom, uram, tényleg… én nem… - dadogta.

- Válaszolj! – Victor megrázta.

- Én csak azt tudom, Mr. Sullivan, hogy a hátsó kertbe még több rózsát ültetett. Azt mondta, hogy maholnap biztos megnősül majd, és akkor örülni fog a virágoknak az esküvője napján.

- Honnan vette, hogy megnősülök?

- Az édesanyjától. – Cassie hangja elvékonyodott. – Clive nagyon szomorú volt utána napokig, aztán elkezdte telepíteni a rózsákat. – Hirtelen megfogta a férfi karját. – Az asszonyomnál múltkor volt itt két hölgy. Egy idősebb és egy fiatal. Az édesanyja arról beszélt, hogy a kisasszony pont a maga esete. Szerintem azt szeretné, ha megházasodna és azt a hölgyet venné el. Ma este itt lesz, akkor megismerheti.

Victor lehunyta a szemét. Aznap késő délutánra az anyja születésnapi partit rendezett neki.

- Remek.

- Most már elmehetek?

- Igen.

Cassie kisurrant az ajtón, ő meg ült a rózsák között, és fogalma sem volt, mit tegyen. Felállt, odalépett az ablakhoz. A hátsó kertre látott rá. Clive éppen az egyik ágyásban térdelt, de azt nem látta, hogy mit csinál. Hogyan lenne képes elvenni egy nőt, lefeküdni vele, ha rózsák veszik körbe? Ez egy olyan kérdés volt, amire akkor tudott volna válaszolni, ha azt is megérti, mit jelentenek a rózsák. Nem csak Clive-nak, hanem neki magának is.

 

            Egész nap elfoglalt volt, alig látott ki a munkából. Fáradtan ért haza, és kikerülve a kertben gyülekező vendégeket, felment a szobájába átöltözni. Az öccse jött érte, együtt ballagtak le a földszintre.

- Szerintem anyu tervez valamit – mondta Johnny elgondolkodva.

- Miből gondolod?

- Abból, hogy itt az exed, Jennifer, és még legalább két csaj, akik az eseteid. Nem pedzegette, hogy ideje lenne megnősülnöd?

- A francba!

- Bizony. Szerintem válassz egyet, és vedd el. Gyorsabban szabadulsz. – Johnny jót nevetett, de Victor nem érezte viccesnek a helyzetet. Nem akart megházasodni, és ha mégis, akkor sem az anyja által kiválasztott nőt venné el.

Johnnynak igaza volt. Másik öccse, Bobby rájuk hunyorgott a barátnője mellől, ami azt jelentette, hogy neki is leesett az összeesküvés. Victor még nem érezte magát elég erősnek ehhez az estéhez, de Jennifer már el is indult feléje. Johnny persze azonnal meglépett mellőle.

- Szia, Vic! – Jennifer még mindig nagyon szép volt. Egy rózsa tele tövisekkel.

- Szia! Jól nézel ki.

- Köszönöm. – Jennifer modell volt, karcsú és gyönyörű, de ami a legfontosabb, nagyon okos. – Hogy vagy? Most, hogy édesapád nincs, gondolom, elfoglalt vagy.

- Igen.

- Oh, amúgy boldog szülinapot! – Jennifer puszit nyomott az arcára, mielőtt megakadályozhatta volna. – Az ajándékodat letettem a hallban.

- Nem kellett volna. Nagyon kedves vagy, köszönöm. – Victor megpillantotta az anyját. – Ha most megbocsátasz…

- Még beszélünk.

Erre nem mondott inkább semmit. Elindult az anyja felé, közben meg egy csomó olyan emberrel fogott kezet, akit nem vagy alig ismert. Üzletemberek, művészek. Mit művelt az anyja? Megegyeztek, hogy csak szűkkörű vacsora lesz.

- Drágám, de jó, hogy itt vagy! – Az anyja belekarolt. – Hadd mutassalak be Norának. Az édesanyja régi ismerősöm, nemrég tértek haza Európából.

- Örvendek.

- Helló! Boldog születésnapot! – A lány csinos volt, kedves a mosolya és az est folyamán kiderült, hogy művelt és vicces. Ha nem tudta volna, hogy az anyja tervelte ki az egészet, talán elhívta volna egy randira.

- Nagyon szépek ezek a virágok – mondta Nora. Kipirult az arca, ahogy a kertben sétálgattak.

Victornak a rózsákról azonnal eszébe jutott Clive. Vajon mit csinálhat most? Sokkal szívesebben beszélgetett volna vele, mint a vendégekkel vagy Norával.  

- Igen, nagyon szépek – válaszolta oda sem figyelve.

- Oh, az bimbós… - Nora kicsit lebiggyesztett ajkakkal belelépett az ágyásba, és megpróbálta letörni. – Nem segítenél? Aúúú… Megbökött a tüske… - Nora a szájába vette az ujját, és a másik kezével elszántan tovább próbálkozott.

Victor nem is gondolkodott, amikor odanyúlt, és rászorította a kezét a tövisekre. A lány felsikoltott.

- Ez fáj! Mit csinálsz? Ne! – Elakadt a lélegzete, amikor meglátta a férfi arcát.

- Ne merészelj hozzájuk nyúlni! – Megragadta a lány derekát, és kiemelte a fűre. Szinte ellökte magától, hogy Nora majdnem elesett.

- Megbolondultál? Ezek csak rózsák! – kiabált a lány.

A többi vendég kezdett felfigyelni a hangoskodásra. Mrs. Sullivan már utat is tört közöttük.

- Nora, drágám, mi történt veled?! Megböktek a rózsák? Kivágatom az összest! Most nézd meg, fiam! – Nora kezéből folyt a vér. – Gyere be a házba, édesem! Nincs semmi baj. A fiam mániákusan ragaszkodik a rózsákhoz…

- Őrült! – Nora még mindig kiabált.

Victor figyelte, ahogy az anyja elvezeti. Mi a csuda ütött belé?! Ezek csak virágok… Visszament az ágyáshoz, a kezével elegyengette a földet, majd óvatosan letörte a megtépázott rózsaszálat. Tényleg nagyon szép volt, nem csoda, hogy Norának megtetszett. Valószínűleg reggel még ennyire sem nyílott ki, ezért maradhatott rajta a bokron. Véres volt a szára, az egyik tövis letört róla.

- Az agyadra ment a munka? – Jennifer állt meg mellette. Kíváncsian nézte földes kezét és a rózsát. – Mindig nagyon szeretted a virágokat, de nem gondoltam, hogy ennyire.

- Sok mindent nem tudsz rólam.

- Erről nem tehetek. Egy csomó mindent nem mondtál el nekem.

- Miért? – Victor keserűen nézett a nőre. – Hogy aztán jót nevetgélj rajtam a barátnőiddel, vagy az éppen ügyeletes szeretőddel, miközben én dolgozom?

Jennifer felsóhajtott.

- Azt hittem, hogy ezt már megbeszéltük. Bocsánatot kértem.

- Menj a pokolba! – válaszolta Victor halkan, majd faképnél hagyta. Nem a ház felé ment, mert látta, hogy az anyja vészjósló arccal őt keresi. A bokrok között elosont az üvegház felé. Beszélgetést hallott, Johnny fűzött egy lányt, mire kénytelen volt irányt változtatni. Maga sem tudta, hogyan kötött ki a kertészlak előtt. Nyílt az ajtó, mielőtt odaérhetett volna a bejárathoz.

- Mr. Sullivan… - Clive csodálkozva nézett rá.

- Bejöhetek?

- Természetesen, bár van egy kis rendetlenség…

Nem volt nagy a ház, emlékezett, hogy a nappalin kívül van még egy kicsi háló és egy fürdő, meg egy teakonyha. A nappaliban égett az olvasólámpa, a kisasztalon pedig egy könyv hevert. Clive valószínűleg olvasott, amikor meghallotta a lépteit. 

- Mi történt? – Clive értetlenül fogta meg a csuklóját. A véres rózsaszárt látva elkomorodott. – Megsérült?

- Nem én. Megmoshatom a kezem?

- Arra van a mosdó.

- Köszönöm. – Victor megmosta a kezét, leöblítette a rózsát is, majd visszament a férfihoz.

Clive a két karosszék egyikében ült, nem állt fel, csak a tekintetét emelte rá.

- Miért nincs a partin?

- Eljöttem.

- Látom.

Victor lassan leereszkedett a férfival szemben.

- Köszönöm a rózsákat.

- Boldog születésnapot!

- Köszönöm. – Felemelte a virágot. – Sajnálom, hogy letörtem.

- Nem akarja elmondani, hogy mi történt? – Clive kicsit aggódónak látszott.

A halántékán már őszült sötétbarna haja, az arca naptól cserzett volt. A szeme olyan színű volt, mint a rózsalevél. Látszott, hogy milyen kérges a tenyere, és valami megvágta a kézfejét. Vállas alakján lötyögött a ruha, mintha az utóbbi időben sokat fogyott volna.

- Az anyám holnap ki akarja vágatni az összes rózsabokrot, gondoltam, előre szólok.

Clive arcán megfeszült a bőr.

- És maga hagyni fogja?

- Nem tudom. – Victor hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát. Hátradőlt, a rózsát forgatta a kezében. – Vízbe kellene tenni – mormolta, de nem mozdult.

Clive felállt, hozott egy kis vázát a konyhából. Kivette a kezéből a virágot, és beletette. Letette a komódra a fal mellett. Nem szólt semmit, csak visszaült. Láthatóan nagyon feszült volt. 

- Mióta vagy szerelmes belém? – Victor képtelen volt tovább magában tartani a kérdést.

A férfi meglepetten pislogott, nyitotta a száját, aztán becsukta, és félrenézett. Sokáig nem szólt egy szót sem, de ökölbe szorult a keze.

- Mit számít az? – kérdezte aztán halkan. Meg sem próbált tiltakozni.  

- Nekem számít.

- Miért? – Clive most először látszott mérgesnek. – Hogy majd a feleségednek elmesélhesd, hogy képzeld, a kertész szerelmes belém tíz éve és virágokkal halmoz el?! Hát, nem vicces?!

- Nem akarok megnősülni, és szerintem nem vicces.

- Az anyád mást mondott…

Victor felcsattant.

- Miért az anyámnak hiszel és nem nekem?

Clive olyan lemondóan nézett rá, hogy attól elszorult a torka.

- Lényegtelen, kinek hiszek. Én csak a kertész vagyok. Ahogy anyád fogalmazott, egy megtűrt buzi, akinek az a dolga, hogy trágyázza a földet. Nem számít, hogy hány éve vagyok szerelmes beléd. – Megdörzsölte az arcát. – Azt hittem, soha nem jössz rá. Úgy könnyebb volt, mint most… téged itt látni, és bevallani mindent. – Vett egy mély lélegzetet. – De gondolhattam volna, hogy előbb-utóbb leesik, mit jelentenek a rózsák. Okos vagy, mint az apád.

- Apa tudta? 

Clive bólintott.

- Igen. – Összekulcsolta a kezét, és azt bámulta. – Magához hívatott, és nyíltan rákérdezett, hogy szeretlek-e. Azt sem tudtam, mit mondjak. Szeretek itt lenni, és attól féltem, hogy elküld, ha az igazat mondom, ezért letagadtam. Még fel is háborodtam… - Felpillantott, futó mosoly jelent meg a szája sarkában. – Kinevetett. Attól volt az, aki, hogy pontosan tudta, ki hazudik neki. Én pedig hazudtam.

- Nem dobott ki.

- Nem. Azt mondta, hogy annyi rózsával halmozhatlak el, amennyivel akarlak, de… soha nem tudhatod meg, hogy mit érzek irántad.

- Miért?

Clive a szavakat keresgélte.

- Te vagy a legidősebb Sullivan fiú, neked kell tovább vinni a család nevét. Meg kell nősülnöd… és apád nem akarta, hogy az életedet beárnyékolja egy férfi, aki szerelmes beléd.

- Beárnyékolja? – Victor úgy érezte, mintha pofon ütötték volna.

- Viccelődtem vele, hogy ha meg is tudod, az még nem jelenti azt, hogy viszonzod és te is meleg leszel, mert ez nem így megy, de ő csak hajtogatta, hogy hallgatnom kell róla. Hallgattam is, mostanáig. Sajnálom – tette hozzá kis csend után, de az nem derült ki, mit sajnál.

Victor fejében összekuszálódott minden.

- Mikor volt ez?

- A beszélgetés? Régen. Öt-hat éve. Lehet, hogy több is. 

Victor emlékezett, hogy akkoriban gyakran kereste Clive társaságát. Sokat beszélgettek, elsősorban a rózsákról, de szóba került a politika, a sport, a művészet. Jól érezte magát a férfival. Nem tudta, hogy Clive szerelmes belé, mert annak soha nem adta tanújelét. Mindig vidám volt, pedig milyen nehéz lehetett neki.

- Apa attól félt, hogy beléd szeretek, és ezért… ezért tiltotta meg, hogy beszélj nekem az érzéseidről.

- Tessék? – Clive arcából kifutott minden szín.

Most Victor keresgélte a szavakat.

- Az egyetemen… volt egy srác, akivel… összejöttem. Nem tartott sokáig, egy félév volt, pár hónap, de apa rájött. Mérges volt. Azt mondta, ha megnősültem, gyerekeim lesznek, akkor azzal fekhetek le titokban, akivel akarok, de gondolnom kell a Sullivan névre. S amikor hazajöttem az egyetem után, és azon a nyáron egyre többet beszélgettem veled, apa attól félt, hogy viszonozni fogom az érzéseidet. – Lehunyta a szemét, ökölbe szorult a keze. – Ezért vett fel a céghez, hogy ne legyek itthon veled. Jól számított. Egyre kevesebb időm volt, hogy találkozzam veled és aztán barátnőm lett és… - Kinyitotta a szemét, a férfit nézte. – Sajnálom.    

Annyira sajnálom.

Clive a fejét ingatta, képtelen volt megszólalni. Victor lassan felállt. Odaguggolt elé, de nem ért hozzá.

- Még mindig szeretsz? Vagy csak megszokásból kapom a rózsákat?

- Miért? – Clive megtörten bámult rá.

- Tudnom kell.

- Mi fog változni attól, ha azt mondom, hogy még mindig szeretlek? – Clive-nak rekedt lett a hangja.

Victor a rengeteg rózsára gondolt a szobájában.

- Talán azt fogom mondani, hogy én is szeretlek.

- Öreg vagyok én már ahhoz, hogy játssz velem! – A férfi idegesen fészkelődött a széken.

Victor a dühre gondolt, ami elöntötte, amikor Nora hozzáért a rózsához. Az ő rózsájához. Clive rózsájához, amit féltő gonddal nevelgetett. A mutatóujjával lassan megérintette a férfi összekulcsolt kezét, majd lassan rásimította a tenyerét. Érezte, hogyan feszülnek meg az izmok a bőre alatt. Úgy érezte magát, mint kamaszként az első csók előtt. Felemelkedett, odahajolt hozzá, és nagyon finoman megcsókolta.

- Köszönöm a rózsákat… - suttogta az ajkára. Érezte a tenyere alatt, hogyan kezd el reszketni a férfi. – Mindegyiket. – Újabb csókot lehelt a szájára. – Az elsőt… - Újabb csók következett. – A másodikat… - Még egy csók jött. – A harmadikat… - A férfi vállára támaszkodott, elmerült a szájában. – A negyediket… - sóhajtotta, közben az idegességtől görcsbe rándult a gyomra. Mi lesz, ha Clive elutasítja?

Nem kellett ettől tartania, mert hirtelen megbillent. Clive elhúzta a kezét, és az ölébe rántotta. Kérges tenyér simult az arcára, aztán mohó ajkak vették birtokba a száját. A férfi olyan kétségbeesetten és szomjasan csókolta, ahogy csak az tud, aki egy évtizedig álmodozik a szerelemről.

A kezek közben az öltöny alá férkőztek, a vékony ingen át tapintották a bőrét. Alig kapott levegőt, a nyakkendőjét rángatta, majd félrehajította. Kigombolt két gombot az ingén, de levegő így sem lett több. Clive hirtelen eltolta magától. Hangosan zihált, és olyan sötét vággyal nézett rá, hogy attól elakadt a lélegzete.

- Ezt nem lenne… szabad…

Victorban sok minden felmerült. Azok a dolgok, amiket az apja és az anyja fontosnak tartott. S azok, amik neki voltak fontosak. Most jött rá, hogy mennyire nem egyezik a kettő. A távolból mintha hangokat hallott volna. Az anyjáét. Nem foglalkozott vele. Átkulcsolta a férfi nyakát, egyenesen a szemébe nézett.

- Nem érdekel – mondta határozottan.   

- Vic… - Huszonévesen szólította így a férfi utoljára.

- Nem érdekel – ismételte meg keményen.

- Ne csináld ezt… Mi lesz a családoddal?

- Van két öcsém, és előbb-utóbb benő annyira a fejük lágya, hogy családot alapítsanak. Tehát a Sullivan név fenn fog maradni. Az anyám valószínűleg kitagad majd, de mivel apám elkövette azt a hibát a végrendelete megírásakor, hogy nem írt kitételt, a családfő továbbra is én leszek. A magánéletemről meg egyelőre hadd döntsek én. – Victor tovább komorodott. – Nagyon szeretem a családom, és mindig tisztelni fogom az apámat, de ebben most… én akarok dönteni. Én akarok választani. Nem tudom, hogyan fog működni, vagy mi lesz belőle, de az biztos, hogy nem lennék képes elvenni egy nőt, ha a te rózsáid vennének körül. – Megérintette a férfi arcát. – Amúgy is szeretek kertészkedni. A virágok sokkal őszintébbek, mint az emberek. Nem hiszem, hogy sok időm lesz rá, de talán… - Nem tudta folytatni, Clive magához szorította. A mohó csók olyan vad volt, hogy felsebezte az alsó ajkát. Felszisszent, aztán a férfi hajába túrt, és hagyta, hogy addig csókolja, míg elfogy a levegője.

Elvigyorodott, mert a férfi nem vacakolt a gombolással, szétrántotta az inget, a gombok meg szanaszét repültek. Clive ajka a mellkasára tapadt, ő meg azon igyekezett, hogy a férfi pólója alá férkőzzön. Éppen sikerült is, amikor kopogás nélkül berontott a házba az anyja. Akkorát sikoltott, hogy mindketten összerándultak.

- Mit műveltek?

- A francba! – Victor egyszerre nyögött fel Clive-val.   

- Tudtam, hogy csak ide jöhettél! Képes voltál otthagyni a vendégeket ezért a… a…

Az anyja háta mögött ott kíváncsiskodtak az öccsei, akik láthatóan jól szórakoztak.

- … buziért? – segítette ki Victor az anyját. Felállt, beletúrt a hajába.

- Igen. Ez felháborító! Azonnal indulj haza, ő meg ki van rúgva! – Az anyja remegett a felháborodástól.

- Én hazamehetek, de ő marad. – Úgy látta, hogy az lesz a legjobb, ha az anyjával tart, mielőtt még nagyobb botrányt csap. Nem szívesen hagyta ott Clive-ot, viszont most, hogy végre kiderült, mit is éreznek egymás iránt, rengeteg idejük volt.

- Mi? Ezt…

- Otthon megbeszéljük! Kifelé, anya! – Victor odahajolt Clive-hoz, aki láthatóan nem tudta, mit csináljon. – Holnap találkozunk! – Rámosolygott, elindult kifelé, maga előtt tuszkolta az anyját. Clive úgy követte, mintha álmodna. A küszöbön megtorpant, mert Victor hirtelen megfordult, a két tenyere közé fogta a férfi arcát, és megcsókolta. – Az ötödiket… - mormolta utána.

- Nem fogod elfelejteni a számolást? – Clive most kezdett rádöbbenni arra, hogy Victor tényleg komolyan gondolja.

- Mindig jó voltam matekból. Jó éjt!

- Jó éjt!

Victor szinte fütyörészve ballagott az anyja mögött, aki Johnny és Bobby között dühöngött. Oda sem figyelt az asszony szavaira, és az sem érdekelte, hogy ott vannak-e még a házban a vendégek.

- Apád forogna a sírjában! – Az anyja megbotlott, hallatszott a hangján, hogy mindjárt zokogásban tör ki.

- Nem akarlak elkeseríteni, de szerintem apa tudta, hogy ez lesz.

- Mi? – Az asszony megperdült.

- Tudta, hogy Clive szerelmes belém, és arról is, hogy biszexuális vagyok. Kirúghatta volna Clive-ot, mégsem tette, sőt, azt sem tiltotta meg neki, hogy rózsákat küldjön. Vajon miért?

Soha életében nem kapott akkora pofont, mint most az anyjától. Csak állt, ősz illat töltötte be a levegőt, amibe belekeveredett a rózsák illata. Az anyja zokogott, ő meg ellépett mellette, és egyszerűen otthagyta. A testvérei aggódva néztek utána, de nem neki volt szüksége vigasztalásra.

A vendégek nagy része még beszélgetve, nevetgélve ott ácsorgott a svédasztalok körül. Amikor mindenki rábámult, döbbent rá, hogyan is nézhet ki. Zsebre dugta a kezét, és senkire sem nézve beballagott a házba. Cassie a kezét tördelve futott eléje.

- Az asszonyom égre-földre keresi, Mr. Sullivan!

- Megtalált.

- Jól van? – A lány csodálkozva végigmérte. – A gombok… - motyogta.

- Elrepültek. – Victor felnevetett.

- De azok drága gombok voltak…

- Megvannak – nyugtatta a lányt, majd közelebb hajolt hozzá. – Kérd el reggel Clive-tól őket. Jó éjt, Cassie!

- Jó éjt, uram! – A lány csak állt, majd felsikoltott. – Clive-tól?!

Victor nevetve felballagott a lépcsőn.

- Ha bárkinek elmondod, kirúglak! – szólt vissza a legfelső lépcsőfokról.

- Igenis, uram! – Cassie felkacagott.

Victor lerogyott a szobájában az ágyra. A rózsák illata mostanra teljesen betöltött mindent. Hanyatt dőlt, rég érezte magát ilyen jól. Az, hogy végre azt tette, amit akart, és nem az apja meg a család által kijelölt utat követte, adott neki egy kis szabadságot. Az anyja ebben a pillanatban kezdte el rázni a kilincset és verni az ajtót. Nem foglalkozott vele. Tudta, hogy gyerekesen viselkedik, de ez neki is járt. Soha nem tette, hát, most itt volt az ideje.

Kora reggel nyújtózkodva gördült a hátára. Elaludt, miközben azon gondolkozott, hogyan tovább. Felült. Még a tegnapi ruhája volt rajta. De legalább az anyja abbahagyta a kiabálást. Odament az ablakhoz, nekitámaszkodott az üvegnek, és felnevetett. Clive ugyanis rózsákat szedett a kertben…

 

***

 

            A kis házra csend borult, ahogy a Sullivanek távoztak, de Clive még sokáig hallotta Mrs. Sullivan hangját. Visszalépett, felmarkolta a cigisdobozt, és kiült a küszöbre. Remegett a keze, ahogy próbálta életre kelteni az öngyújtóját. Az egész annyira hihetetlen volt. Még most sem akarta elhinni. Mélyre szívta a füstöt. Összedörzsölte a mutató és hüvelykujját. Még mindig bizsergett a bőre, ahol Victorhoz ért.

- Te jó ég! – fújta az ég felé a cigifüstöt. Megnyalta az ajkát, égett, bizsergett a legkisebb érintésre is. – Az ötödiket… - mormolta elgondolkodva, majd lassan elvigyorodott. Sok csókot kell még kapnia, ha Victor meg akarja köszönni az összes rózsát.

Felsóhajtott. Rátört a nosztalgia. Huszonévesen került a Sullivan birtokra, miután meghalt a nagyanyja, aki felnevelte. Nem volt semmilyen képesítése, de a lelkesedése pótolta a hiányosságait. Victor apja elégedett volt a munkájával, így maradhatott. A fiú akkoriban lehetett olyan tízéves. Nem, pont abban az évben töltötte be a tízet. Komoly volt, állandóan olvasott, és minden érdekelte. Az öccsei még kicsik voltak, nem tudott velük játszani, így sok időt töltött a hátsó kert gondozatlan bokrai alatt. Néha elaludt olvasás közben, és ő vitte be a házba.

Az évek elteltével egyre inkább érdekelni kezdte a kert, a növények, a biológia. Az üvegházban együtt ültettek rózsákat, vetették el a tavasszal kiültendő virágok magját. Sokszor volt, hogy ott találta késő délután, ahogy guggolva figyelte a lassan előbújó hajtásokat. Már akkor tisztában volt azzal, hogy gondban lesz, ha még több időt töltenek együtt. Victor helyes volt, okos, és olyan vékony, hogy tökéletesen passzolt volna a karjaiba.

Az egyetem alatt rettenetesen hiányzott neki. Az elején örült, hogy elment, és csak a szünetekben jön haza. Megszűnt a kísértés, hogy megérintse. A hónapok elteltével azonban a sóvárgás, hogy újra lássa és hallja a hangját, olyan erős volt, hogy majd’ belepusztult. Ekkoriban döbbent rá, hogy beleszeretett, és miután az egyetem után Victor hazaköltözött még nehezebb lett minden. A beszélgetés vele egy sör mellett esténként. A séták a kertben, miközben csak a hold világított. A közös rózsaszedés, amikor fojtott nevetéssel vitatkoztak azon, melyik rózsa „érett” meg a leszedésre.  

Eleinte próbált dacolni a szerelemmel. Randizott több sráccal, elment vacsorázni minden férfival, aki elhívta. Egyikkel se jutott még az ágyig sem. Mindig Victor jutott az eszébe, és nem lett más vágya, mint hazamenni a kertészház csendjébe, és bámulni ki az ablakon a Sullivan ház felé. Tudta, hogy reménytelen érzelmeket táplál a fiú iránt, de a távolságra, ami közöttük feszült, akkor döbbent rá igazán, amikor Mr. Sullivan behívatta magához, és kerek-perec rákérdezett, szerelmes-e a fiába?    

Sokszor lejátszotta magában azt a beszélgetést. Mi lett volna, ha igent mond? Maga sem tudta a választ, de az, hogy itt maradhatott, abban a pillanatban hálával töltötte el. Az idősebb Sullivan megtehette volna, hogy kirúgja ajánlólevél nélkül. Nem tette. Még csak el sem tiltotta a fia mellől. Egyszerűen megeskette, hogy hallgat az érzéseiről, és el kellett telnie egy kis időnek, mire rádöbbent, hogy ez ezerszer gonoszabb döntés volt, mint bármi más.

Ott maradhatott Victor mellett, de az érzéseiről nem beszélhetett. Öntudatlanul kezdte el rendszeresen küldeni a fiúnak a rózsákat. Minden reggel, amikor levágta őket, remélte, hogy örömet szerez velük. Nem hitt a tündérmesékben, nem álmodozott arról, hogy Victor egyszer csak odasétál hozzá azzal, hogy a rózsák rádöbbentették, szerelmes belé. Az élet meg most enyhén szólva is rácáfolt erre. Mert Victor besétált hozzá, és azt mondta, szeretlek. S ez olyan hihetetlen volt a sokadik felidézés után is.

Éjszaka nem sokat tudott aludni. Kora hajnalban felkelt, és ahogy az lenni szokott, ment a rózsákhoz. Utána besétált a konyhába, ahol Cassie már indulni készült Victor reggelijével. A lány huncut mosollyal köszönt rá.

- Jó reggelt, Clive!

- Jó reggelt!

- Jó reggelt! – Mrs. Donaldson megvárta, amíg takaros kis csokrot készít a rózsákból és odateszi Victor tálcájára, majd kitöltötte neki a kávét. – Nagy a rumli a kertben a tegnapi vacsora után?

- Nem tudom, nem figyeltem. – Clive megpróbálta felidézni az asztalokat a kertben.

Mrs. Donaldson csodálkozva pislogott.

- Ezt nehezen hiszem el.

Cassie felkuncogott.

- Talán valami elvonta a figyelmét…

- Te még itt vagy? Az úrfi már biztos éhes. Tűnés!

Cassie rákacsintott Clive-ra, aki erre a homlokát ráncolta.

- Remélem, a gombokat azért összeszedte… - vigyorogta a lány, majd felkapta a tálcát, és kisuhant az ajtón.

- Gombok? Mi ütött ebbe a lányba? Te tudod?

Clive kortyolgatni kezdte a kávéját, és a fejét ingatta. Remélte, hogy ártatlan arcot vág.

- Nem.

- Ez a lány… - Mrs. Donaldson csodálkozva elhallgatott, mert Cassie hátrált vissza a konyhába. – Te meg… Oh, Mr. Sullivan!

Victor farmert és könnyű vászoninget vett fel. A haja még vizes volt a zuhanytól.

- Jó reggelt mindenkinek! Mondtam Cassie-nek, hogy ma itt reggelizek.

- Itt? – A szakácsnő arcáról tanulmányt lehetett volna írni.

- Úgy csinál, mintha még soha nem ettem volna a konyhában. – Victor lehuppant Clive-val szemben, és rávigyorgott. – Szia!

- Jó reggelt!

- De akkor még kisgyerek volt, uram! – Mrs. Donaldson magában dohogva segített Cassie-nek lepakolni a tálcáról. A rózsákat félre akarta tenni, de Victor elkapta a kezét.

- Azok az enyémek, köszönöm!

- Hozok egy vázát! – lelkesedett Cassie, és térült-fordult. Elégedetten középre állította a csokrot, és aztán kuncogva csípőre tette a kezét. – Megnézem az asszonyomat – jelentette ki hirtelen, amikor Victor felvont szemöldökkel rábámult.

- Nem tudom, mi ütött ebbe a lányba! – Mrs. Donaldson folytatta a reggelik összeállítását. Nem figyelt a két férfira, de azok biztosra vehették, hogy hegyezi a fülét.

- Nagyon szépek a rózsák. Köszönöm.

- Örülök, hogy tetszenek. Jól aludtál?

- Nehezen aludtam el. – Victor inni kezdte a kávéját, majd kinyújtotta a kezét, és összekulcsolta az ujjait a férfiéval. A kezük takarásban volt a vázától, de igazából az sem érdekelte innentől, ha bárki rájön kettejük kapcsolatára. Az anyjával még volt egy beszélgetése, és hatalmas botrány volt kinézőben, ám jelenleg ez nem tudta érdekelni.

Clive nézte a férfi mosolyát. Az apja halála óta nem látta ilyen vidámnak. Victor ujjai határozottan fogták a kezét, a bőre meleg volt és száraz. A sötétkék szempár teljesen megbabonázta. Elfelejtkezett arról is, hogy a kávésbögrét szorongatja a másik kezében.     

- Ma itthon marad, uram? – Mrs. Donaldson hátra sem fordult, úgy kérdezte.

- Tessék? – Victor felrezzent.

- Nem öltönyben van, abból gondoltam, hogy ma itthon marad.

- Igen. Pihenek egyet. – A titkárnője nem volt túl boldog, amikor felhívta, és lemondatta vele az összes megbeszélést aznapra. – Mi lesz ma ebédre?

- Sült csirke.

Victor elengedte Clive kezét, felállt, és váratlanul hátulról átölelte az asszonyt.

- Mrs. Donaldson…

- Jesszusom, de megijesztett! Mi ez a hízelgés?

- Nem csinálna nekünk piknikkosarat?

- Piknikkosarat? Kirándulni megy az öccseivel? Az jó lesz. Ebédre azért hazajöhetnének.

Clive kíváncsian figyelte, mi fog kisülni a dologból.

- Arra gondoltunk Clive-vel, hogy sétálunk egyet ma a birtokon.

- Elég borús az idő. Clive-vel? – Az asszonynak leesett, hogy mit mondott a gazdája.

- Igen.

- Azt hittem… Eh, mindegy. Ha maga a kertésszel akar kirándulni, akkor csak menjen, de az asszonyom nem fog örülni.

Victor felsóhajtott. Elengedte az asszonyt, majd a vállánál fogva maga felé fordította.

- Mondja, Mrs. Donaldson, kedvel maga engem?

- Ismerem kicsi kora óta, hát, persze, hogy kedvelem!

- És Clive nem rendes ember, csak mert ő a kertész?

- Azt én nem mondtam, de tudja, hogy az édesanyja…

- Nem érdekel, mit gondol az anyám. – Victor hátrébb lépett, maga mellé ejtette a kezét. – Csinálja meg, amit kértem. Köszönöm! – Odalépett Clive-hez, és megérintette a vállát. – Kijössz velem a kertbe?

Clive bólintott. Szótlanul kimentek a konyhából, miközben Mrs. Donaldson a fejét csóválta. A teraszról lesétáltak a rózsabokrok közé. Tényleg borús volt az idő, esőre állt, de amúgy nem volt hideg.

- Tényleg kirándulni akarsz? – Clive zsebre dugta a kezét.

Victor megtorpant.

- Nem éppen.

- Akkor miért csináltattál piknikkosarat?

- Mert így senki sem sejti majd, hogy itthon vagyunk.

- Nem értelek. – Clive tényleg nem értette, mit akar a férfi.

Victor elvigyorodott a férfi arcát látva. 

- Még el kell intéznem pár telefont, és beszélnem kell anyámmal is, de utána szabad vagyok. Arra gondoltam, hogy együtt tölthetnénk a nap további részét nálad. Mindenki azt fogja hinni, hogy kirándulunk, így senki nem fog zavarni minket.

- Nálam? – Clive-nak csak ennyi maradt meg az agyában. – Úgy érted, hogy nálam?

- Nálad. A kertészlakban. – Victor elbizonytalanodott. – Nem akarod?

Clive-nak sok minden megfordult a fejében.

- Most nagyon szeretnélek megcsókolni – nyögte ki kis hallgatás után.

Victor erre csókot nyomott a szájára.

- A hatodikat – kuncogta, miután Clive az ajkát nyalogatva állt előtte. Megfogta a férfi kezét, és rámosolygott. – Arra gondoltam, hogy beszélgethetnénk. Úgy, mint régen. Mindenféléről. Nézhetünk filmet is, ha van kedved. És csókolózhatnánk, mintha kamaszok lennénk. Szeretkezhetnénk is, elvégre már nem vagyunk gyerekek, de ha gyorsnak találod a tempót, akkor csak aludhatunk összebújva. Clive? Mi a baj? Nem akarod?

Clive lehajtotta a fejét.

- Nem erről van szó – suttogta.

- Clive…

- Öreg vagyok én ehhez… - Clive felnevetett, és végre felnézett a férfira. Elkomolyodott. –  Tudod, soha nem hittem, hogy ez megtörténik, és legbelül még mindig félek, hogy egyszer csak… felébredek.

- Nem alszol – figyelmeztette Victor szelíden, majd odahúzta magához, és megölelte. – Mindketten ébren vagyunk – sóhajtotta, majd felfelé fordította az arcát, amikor egy esőcsepp landolt a bőrén. – Esni fog.

- Vic.

- Igen?

Clive lassan átkarolta, és nem érdekelte, hogy egyre nagyobb cseppekben esik az eső.

- Ne játssz velem! Túl sokáig szerettelek reménytelenül…

Victor nézte a férfit. Nem tudta, milyen érzés lehet hosszú évekig szeretni valakit úgy, hogy azt hiszed, soha nem fogja viszonozni.

- Azt hittem, hogy ismersz – mondta halkan. – Nem szokásom ilyesmivel játszani. Játék? – Felhorkant. – Meg kell harcolnom ezért a szerelemért, szóval soha többé ne merészeld azt gondolni, hogy csak játszom veled! Érted? 

- Sajnálom!

- Én sajnálom. Most nekem is furcsa kicsit ez a helyzet. De… boldog vagyok. – Pislogni kezdett, mert most már határozottan szakadt az eső. Pillanatok alatt bőrig áztak. – Be kellene mennünk – vélekedett.

Clive érdes tenyere az arcára csúszott, mielőtt megcsókolta volna. Ez ki is verte a fejéből, hogy tulajdonképpen a szakadó esőben ácsorognak. Mire végre szóhoz jutott, nem is érdekelte, hogy csuromvizesek.

- Ez most csuda romantikus… - mormolta.

Clive nézte, ahogy a férfi szempilláiról a mélybe vetik magukat az esőcseppek. Kitört belőle a nevetés. Victor a szemét forgatva húzni kezdte a ház felé, aztán megcsúszott, és magával rántotta a vizes fűbe. A földön fekve, levegő után kapva egymásra néztek. Victor utoljára gyerekkorában nevetett úgy, hogy megfájdult az oldala. Clive viszont nem emlékezett, hogy volt-e valaha olyan boldog, mint most itt az esőben…  

 

            Johnny messziről vetette magát a kanapéra a dolgozószobában. Victor felpillantott a tabletjéből, elküldte az e-mailt, amin dolgozott, és felállt. Ledobta a gépet az asztalra, majd odaballagott hozzá.

- Mi a baj? – ült le mellé.

- Honnan veszed, hogy valami bajom van?

- A bátyád vagyok, kölyök!

Johnny elhúzta a száját. A mennyezetet kezdte el bámulni.

- Csak tök fura ez az egész.

- Micsoda? – Bár feltette a kérdést, Victor sejtette, hogy mi zavarja az öccsét.

- Te és Clive.

- Mert?

Johnny végre ránézett.

- A kertésszel jársz, bazd meg!

Victor elengedte a füle mellett a káromkodást. Az öccse ugyanis ritkán engedte meg magának, hogy ilyesmire vetemedjen, és igazság szerint, a családja szemszögéből nézve, tényleg furcsa volt a helyzet.

- Szerintem lényegtelen, hogy ő a kertész.

- Akkor mi a fontos? Az alkalmazottunk! Gyerekkorunk óta ismerjük, és idősebb is nálad.

- Nem érdekel, hogy mennyi idős. – Victor megrágta magában a dolgot tegnap este óta. – Az sem érdekel, hogy ő a kertész.

- Ajh, cseszd meg! – Johnny fel akart állni, de Victor a mellkasánál fogva visszalökte.

- Anya küldött? – tette fel csendesen a kérdést. Az öccsei közül mindig Johnny volt az anyásabb és a befolyásolhatóbb.

- Nem. – Johnny megint a mennyezetet nézte.

- Szerintem meg igen. – Victor a térdére könyökölt, és összekulcsolta az ujjait. – Ne hidd, hogy nekem most olyan könnyű – sóhajtotta. – Tisztában vagyok a különbségekkel, azzal meg pláne, hogy mindketten férfiak vagyunk. Sokáig tartott, míg rájöttem, hogy mit érzek iránta, hogy miért… szeretek vele lenni. – A szeme sarkából érzékelte, hogy a fiú rámered, de továbbra is a szőnyeg mintázatát követte a tekintetével. – Nem hiszem, hogy rosszabb ember lenne, mint bármelyikünk, John.

- Nem ezt mondtam! Csak…

- Csak mi? – Victor fáradtan felemelte a fejét. – Apa fiatalkorában egy gyárban melózott, hogy pénzt gyűjtsön, amiből elvégezheti a sulit. S azért, mert kétkezi munkát végzett, talán rosszabb ember lett volna, mint most én vagy te?

- Én… - Johnny képtelen volt folytatni, amikor a bátyja a szemébe nézett.

- Clive keményebben dolgozik, mint mi valaha. Nekünk ugyanis van egy pénzalapunk, ami ott lesz vész esetén. Neki viszont csak a fizetése van és a nehezen összerakosgatott tartaléka. Úgyhogy… - Victor vett egy mély levegőt. – üzenem az anyánknak, hogy akkor tilthat meg nekem bármit, ha eléri, hogy ugyanúgy tiszteljem, ahogy a kertészt.

- Vic…

A férfi megveregette a fiú térdét, és felállt.

- Nagyon szeretlek, ugye, tudod? – mosolygott le rá gyengéden.

Johnny lehajtotta a fejét. Bólintott. A válla remegéséből Victor tudta, hogy sír. Visszaült mellé, és odahúzta magához.

- Nincs semmi baj…

- Hiányzik apa! – Johnny alig bírta kimondani a szavakat. Valószínűleg most jött ki rajta a hónapok óta elfojtott gyász. – Anya azt mondta, hogy apa se örülne, és próbáljak meg beszélni veled…

- Gondoltam.

- Haragszol?

- Nincs miért. Anyára vagyok mérges, mert téged is belevont ebbe az egészbe. – Victor az öccse hátát simogatta. – Sajnálom, hogy felforgattam az életünket.

- Tényleg szereted Clive-t?

- Igen.

- És hozzámész?

- Mi? – Victor megdermedt. – Ott még nem tartunk…

- De hozzá akarsz menni?

- Ez hogyan jutott az eszedbe?

Johnny felemelte a fejét. A kézfejével törölte meg könnyes arcát.

- Anya azt mondta, hogy akkor kitagad.

- Értem. – Victor összeborzolta az öccse haját. – Megyek, és gyorsan megkérem Clive kezét. Leszel a tanúm?

- Bobby megölne – vigyorodott el a fiú.   

- Az biztos! – Hirtelen Bobby vetődött rájuk. – Kit kell megmenteni? – érdeklődött, miután kiröhögték magukat.

- Azt hiszem, engem. – Victor szerényen vállat vont.

- Anya?

- Igen.

Bobby végigfeküdt Johnnyn és addig ügyeskedett, míg befogta a fülét.

- Ezt gyerekeknek nem kell hallaniuk – dörmögte, majd elkomolyodva a bátyjára pillantott. – Komolyan gondolod?

- Igen.

- Akkor mi a fenét vagy még itt? Húzz dugni!

- Te! – Victor játékos fojtogatásba kezdett, amiből hangos nevetés és birkózás lett. Miközben két öccse leteperte a szőnyegre, rájött, hogy valójában nagyon szerencsés, amiért ilyen családja van. Az anyja meg…, majd alakul.

 

            Clive harmadjára igazgatta meg a rózsákat a házban. Tett egy csokrot a nappaliba, meg egyet a hálószobába, és sikerült lebeszélnie magát arról, hogy rózsaszirmokkal borítson be mindent. Sokadjára kipillantott az ablakon. Victor azt ígérte, ha végzett a munkájával és beszélt az anyjával, akkor átjön. Azóta eltelt pár óra, lassan közeledett az ebédidő. Odakint megállás nélkül szakadt az eső. Feltámadt a szél is, kiforgatta Victor esernyőjét, aki a tócsákat kerülgetve sietett a ház felé. Ajtót nyitott neki.

- Kuka – emelte fel a kezében tartott esernyőt a férfi. Másik kezében a piknikkosarat szorongatta. – Ez meg szétázott, remélhetőleg Mrs. Donaldson mindent műanyag dobozba rakott. 

- Gyere be! Hozok egy törölközőt, és keresek neked valami ruhát. – Clive örült, hogy valamivel elvonhatja a figyelmét, mert Victorra úgy tapadt a vizes ruha, mintha a második bőre lett volna. Elvette a férfitól az esernyőt, és belegyömöszölte a szemetesbe.

Victor letette a kosarat, és vetkőzni kezdett. Mire Clive visszaért, már a nadrágját gombolta ki.

- Hihetetlen, hogy esik – túrta hátra nedves haját. Lerángatta magáról a farmert és az alsónadrágot, majd a Clive kezében tartott törölköző felé nyúlt. – Köszönöm. – Clive nagyot nyelve bámult rá, és csak szorította az anyagot. – Clive… - Lassan elvigyorodott. Közelebb lépett, és megfogta a törölköző csücskét. – Megkapom? – rángatta meg finoman, közben képtelen volt levenni a szemét a férfi ajkáról.

- Igen. – Clive végre észbe kapott, elengedte, és olyan hirtelen hátrált el, hogy majdnem elesett. Elfordult. – Beszéltél anyáddal? – Észrevette a kosarat, felkapta és a konyhába vitte. Elkezdett kipakolni, hogy addig se kelljen a meztelen férfit néznie, akinek a látványától totálisan sokkolódott. Látta már úszni a medencében, de ruha nélkül… A kenyeret berakta a hűtőbe, majd felnyögött, és nekidőlt a pultnak. Meg sem mert fordulni, amikor Victor válaszolt.

- Bezárkózott a szobájába. Éhségsztrájkkal fenyeget, ha nem jön meg az eszem.

- Úgy érted, hogy nem fog enni, amíg együtt vagyunk? – Clive megperdült.  

Victor a haját dörzsölve elhúzta a száját.

- Bizony.

Clive kivette a kenyeret és inkább az asztalra tette.

- Meg fogja tenni?

- Anya? – Victor felnevetett. Átdörzsölte magát a törölközővel, és eszébe sem jutott, hogy eltakarja magát. – Kétlem. A szépség mindenek felett a jelmondata. – Széttárta a karját. – Kapok ruhát? – Mivel Clive bénán bámult rá, megfordult, és odasétált ledobált ruháihoz. – Ezeket be kellene dobni a szárítóba – nyalábolta fel őket, mire rájött, hogy elkövetett két hibát. Az egyik az volt, hogy Clive előtt hajolgatott, a másik pedig az, hogy feleslegesen törölközött meg. – A csudába! – sóhajtotta, amikor a hideg, nedves ruhák hozzáértek a bőréhez.

- Add ide őket! – Clive úgy érezte, hogy szívrohamot fog kapni. Kimarkolta a ruhákat a férfi kezéből, és behajigálta őket a fürdőszobába a szennyes tetejére.

- A ruháid…

- Mindjárt keresek valamit, amit felvehetsz.

Victor utánanyúlt, és visszarántotta.

- Nem tetszem? – kérdezte aztán, amikor Clive elfordította a tekintetét.

Clive nagyot nyelt, egy ér lüktetett a nyakán. Victor közelebb lépett, és tökéletesen érezte a nadrágon át a férfi merevedését.

- Johnny amúgy még barátkozik a gondolattal, hogy veled járok – mondta látszólag elmerengve. – Bobby viszont azt mondta, hogy munka helyett inkább menjek dugni.

Clive olyan hirtelen kapta felé a fejét, hogy aztán felszisszenve a nyakához kapott.

- Dugni? – ismételte hitetlenkedve.

- Johnny szerint jobb lenne, ha előtte hozzád mennék. Ezen elgondolkodtam, mert anya állítólag akkor kitagadna, és ha kitagad, akkor biztos elköltözik, és a miénk lenne a ház.

Clive próbálta felfogni Victor szavait.

- Hozzám jönni? Mármint… házasság…

Victor képtelen volt tovább visszatartani a nevetését. Két tenyere közé fogta a férfi arcát, és rámosolygott.

- Szeretlek.

Clive egészen eddig igyekezett visszafogni magát. Attól félt, hogy a hosszú, magányosan, sóvárgással töltött évek után durván viselkedne a férfival. Meg az is felmerült benne, hogy már nem fiatal és vajon tetszik-e majd a férfinak? Victor szemébe nézve azonban rájött, hogy tiszta bolond volt.

- A francba! – dünnyögte, aztán a férfi tarkójára csúsztatta a kezét, és mohón megcsókolta. A másik kezével a csípőjénél fogva rántotta közelebb magához. Érezte, hogy Victor mosolyog, és ettől elgyengültek a lábai. – Maradj itt! – szakította meg hirtelen a csókot.

- Mi? – Victor vett egy mély levegőt, hogy lenyugtassa magát. – Hová mész? – kérdezte, de a férfi már jött is vissza a fürdőszobából. – Mi ez?

- Ajándék. Neked. – Clive a kis üveget nyújtotta.

Victor nem értette, miért olyan fontos most ez, de a férfi figyelő tekintetétől kísérve, lecsavarta a kupakot. A halovány rózsaillat, ami a vázában levő virágokból terjedt szét a kis házban, most felerősödött.

- Rózsák…

- Rózsaolaj. – Clive tudta, hogy akarata ellenére elvörösödik.

Victor öntött egy keveset a mutatóujja hegyére. Összedörzsölte a hüvelykujjával, és beszívta az illatot.

- Nagyon finom.

- Tetszik?

- Igen.

- Én csináltam – bökte ki Clive. – Már egy ideje kísérletezem vele. Készítettem rózsavizet is. Mindjárt…

- Clive. – Victor sötét tekintettel szakította félbe. A haja nedvesen és kócosan tapadt a fejére. Egy vízcsepp gördült végig a mellkasán. Karcsú volt, nem vékony, hanem izmos, kecses. A lábai hosszúak voltak, csípőben pedig olyan szexi, hogy attól Clive agyából törlődött minden gondolat. A merevedését nézte, kiszáradt tőle a szája.

- Gyönyörű vagy – nyögte ki.

- A türelmetlen jelző most jobban illik rám. – Victor vett egy mély levegőt, majd az olajból öntött a tenyerére. Lerakta az üveget az asztalra, és elkezdte összedörzsölni a két kezét. A meleg virágillat még erősebb lett. – Azon gondolkodtam, hogy mi járt a fejedben, amikor kitaláltad, hogy elkészíted ezt az olajat…

Clive nem tudott megszólalni. Ahhoz levegőt kellett volna kapnia. Victor kezét nézve, ami lassan végigsiklott a mellkasán és olajos csíkot hagyott a bőrén, nos, a levegő hirtelen hiánycikk lett.

- A hátamat neked kell bekenni. – Victor tudta, hogy most éppen játszik a férfival, de nem tudott tenni ellene. Clive egész testében remegve, sóvárogva bámult rá, és annyi vágy sütött a szeméből, hogy attól majdnem elélvezett. A szemébe nézett. – Meddig akarsz még ott állni?

- Egyszer… – Clive nehezen tudott beszélni. – Egyetemista lehettél, és… akkoriban jöttem rá, hogy szeretlek. Részegre ittam magam, és a kertben heverve megfogadtam, hogy ha egyszer is… ha egyszer is együtt tölthetek veled egy éjszakát, akkor… – A hangja elcsuklott, mert Victor ujjai körbefonták a merevedését, és az élvezet, ami ott volt az arcán… – Megteszek veled mindent, amit nem szégyellek…

- Mire vársz?

- Félek. – Clive legszívesebben térdre borult volna a férfi előtt. Annyira gyönyörű volt. És elképzelhetetlen, hogy az övé. – Magamtól.  

Victor kis habozás után odalépett hozzá, és megfogta a kezét. Felvette az olajat, öntött egy keveset a tenyerébe, majd elkezdte összedörzsölni a kezüket. Végig a szemébe nézett, miközben a mellkasára simította a tenyerét. Clive érezte, milyen hevesen ver a szíve.

- Tisztázzuk. – Victor még soha nem volt ilyen komoly. – Én nem ebbe a férfiba szerettem bele, aki nem mer megérinteni, mert attól fél, hogy fájdalmat okoz. Én azt a férfit szeretem, aki úgy képes leszedni a rózsát puszta kézzel, hogy egy szirma sem hullik le a földre. Abba a férfiba szerettem bele, akit, ha meg is sebez a tövis, képes gyengéd lenni a virággal. – Keresgélte a szavakat, majd nem törődve vele, hogy foltot hagy a férfi ingén, a szívére tette a kezét. – Sajnálom, hogy ennyi ideig várnod kellett rám, de… most már itt vagyok. És, hogy őszinte legyek, most nem vágyom másra, csak arra, hogy végre ne messziről bámulj rám. – Közelebb lépett, a férfi arcához simította a sajátját. – Nem tudom megígérni, hogy nem foglak megsebezni tövisekkel, mert az élet nem ilyen. Azt sem, hogy a családom részéről nem ér majd sérülés. – Vett egy mély levegőt, beszívta a férfi illatát. – Lehet, hogy egész eddig úgy tekintettél rám, mint egy virágra, amit soha nem téphetsz le, de én nem egy virág vagyok a kertben. – Mosoly jelent meg az arcán, ahogy kicsit hátrébb hajtotta a fejét, és ránézett. – Ha az öcséim most hallanának, soha nem tudnám lemosni magamról a nyálas szépfiú jelzőt, szóval… dugunk?

Clive gyengéden megérintette az arcát.

- Köszönöm.

- Hé, nem ezt a választ vártam!

Clive orrában ott volt a rózsák illata. Minden egyes sziromé és virágé, amit gyűjtögetett esténként, hogy aztán hosszú órák alatt létrehozza az olajat, amitől most Victor bőre fénylett, akár a bársony. A tenyere alatt még mindig érezte a férfi szívdobogását. Hozzásimult karcsú alakja, és olyan játékos huncutsággal mosolygott rá, ahogyan még soha.

- Dugjunk – vigyorgott vissza rá, majd egy lendülettel megperdítette, és miközben a szájára tapadt, a hálószoba felé irányította a lépteit. Menet közben rángatták le az ingét. Elérték már az ágyat, mire kikapcsolták a nadrágját.

- Ne csináld! – Victor végigdőlt az ágyon és tehetetlenül széttárta a karjait, amikor Clive megint ott hagyta. Ezúttal sem időzött sokáig. Egyik kezében egy nejlonzacskót tartott, amit Victor dobott bele a piknikkosárba, a másikban pedig a rózsaolajas üveget.

- Készültél – mondta kiöntve a zacskóból a síkosítót és a gumit.

- Igyekeztem. Megszabadulsz végre a nadrágtól vagy segítenem kell?

- Te csak maradj ott. Így is meg fogsz ölni. – Clive levetkőzött. Napbarnított bőrén látszott, hogy sokat van a szabadban. Vállas, inas alakján pedig, hogy fizikai munkát végez. – Emlékeztetnélek, hogy öreg vagyok már ahhoz, hogy játssz velem – állt meg egy pillanatra. – Még a végén szívrohamot kapok.

Victor a feje alá tett egy párnát, és széttárta a lábát, hogy a férfi közéjük térdelhessen.

- Mit akarsz a rózsával? – vonta fel a szemöldökét, amikor Clive még visszanyúlt a komód tetején levő vázához.

Clive kényelmesen elhelyezkedett a férfi combjai között, és nem válaszolt. A hosszú szárú rózsával simított végig az ajkán, mire Victor elhallgatott. Nézték egymást. A játékosság odalett. Csak a hosszú évek vágyakozása maradt. A hirtelen megtalált szerelem gyönyöre utáni sóvárgás.

A porcelánfehér rózsa követte Victor arcának vonalait. Nyakának az ívét. A kulcscsontját. A vállait. Lesiklott a karjain, az ujjain. Karjának belső oldalán haladt vissza, majd a mellkasán időzött. A mellbimbóknál. A hason. A csípőcsontokon. A combhajlatokban. Le a hosszú lábakon. A lábujjak között. Visszafelé az ágyékot alig érintve a hasat simította végig. Victor türelmetlenül megemelte a csípőjét, ám a rózsa újra csak a mellbimbóit cirógatta. 

- Clive…

- Fordulj hasra!

- Nem tudom, hogy kettőnk közül ki fog meghalni… - nyögte Victor, de engedelmeskedett. A lepedő az ágyékát dörzsölte, mire kénytelen volt többször mély levegőt venni, és megemelni kicsit a csípőjét, nehogy elmenjen.

A rózsa lassan végigsiklott a gerincén. A tarkójától le a fenekéig. Le a lábain. A talpán, mire felkuncogott. A szirmok visszafelé a combjai közé csúsztak, mire belemarkolt a párnába. Zihálva lehunyta a szemét, és verítékes homlokát a párnába dörzsölte. Felnyögött, amikor a rózsával a férfi arra kényszerítette, hogy négykézlábra álljon. Felszisszent, az olaj hideg volt, a fenekén folyt végig. Clive a rózsával kente szét a bőrén, egyszer sem ért hozzá, mintha attól félt volna, hogy érdes kezével megsérti a bőrét.

Az első érintés a talpán siklott végig. Ezúttal eszébe sem jutott mosolyogni. Clive ujjai síkosak voltak az olajtól, gyengéden masszírozták bele a bőrébe az illatot. Lassan haladt egyre feljebb, míg Victor már csak az ujjakra tudott koncentrálni. Azokra az ujjakra, amik a fenekét simogatták, a teste mélyére hatoltak. Azokra, amelyek körbefonták, majd kis habozás után a mellbimbókra tértek át.

Clive ajkai követték a rózsa és az ujjak nyomát. Kínzó lassúsággal csókolta végig a hátát, a fenekét, míg Victor szinte tehetetlenül vonaglott a lepedőn. A bőrkeményedéses két tenyér a mellkasát simogatta, körbefonta a merevedését. Az ujjak újra a testébe hatoltak, mire összerándult. Mozdulatlanná dermedt, küzdött, nehogy elélvezzen. Clive hozzásimult, az ajka az övét kereste. A tekintete olyan sötét volt, akár az éjszaka, és olyan mohón csókolta, hogy felsértette az alsó ajkát.

Hallotta, hogy szakad a gumi csomagolása, de igazából még fel sem fogta, a férfi szinte durván megragadta a csípőjét, és beléhatolt. Talán felkiáltott, maga sem tudta, mert Clive megdermedt a mozdulat közepén. Hallgatták, hogyan kapkodja a másik a levegőt. Az eső hangját. Aztán Clive lassan elhúzódott tőle.

- Ne! – Victor elkapta a csuklóját. Nem nézett rá, szorosan összeszorította a szemét. Küzdött azzal a rengeteg érzéssel, ami elborította.

- Nem akarlak bántani… - Clive hangja rekedt volt, iszonyú feszültség sütött belőle.

- A francba, Clive! – Victor végre hátranézett a válla felett. Clive arcát látva erőteljes mozdulattal megrántotta. A férfi még fel sem fogta, már ő volt alul. Victor sötét tekintettel támaszkodott a mellkasára. – Nem foglak szépen kérni… - suttogta.

Clive bámulta a férfit. Még évekkel ezelőtt álmodozott arról, hogy milyen arcot vág szeretkezés közben. Milyen a hangja. Az illata. A forrósága. A teste az előbb szinte elemésztette. Az illata rózsa volt, a kert illata. A hangjában ugyanaz a türelmetlen vágy feszült, amit ő is érzett. A tekintete és az arckifejezése pedig… Mély levegőt vett. Még egyet. Victor feléje hajolt, és ez elég volt ahhoz, hogy minden magára erőltetett önuralom a semmibe vesszen. Az eső hangjaiba ivódjon.

A lepedőre lökte a férfit. Nem érdekelte a halk, meglepett kis kiáltás. A szájára tapadt. Érdes kezével járta be a testét. Keményen markolta és még keményebben csókolta. Azzal az éhséggel, amit egy évtizeden át érzett, ami tíz éven át kínozta. Forró rózsaillat vette körül, Victor nyögései, az olajos veríték a bőrén. Szirmok a porcelánfehér rózsából, amelyre ráfeküdtek és összetört. Felemelt párat, a férfi mellkasára szórta őket. Ajkával követte az útjukat.

Felkelt egy másik szál rózsáért. Vörös volt, akár a vér. Megbökte egy tövis, miközben a kezébe vette. Victort a bokájánál fogva húzta magához. A lábfejét csókolta, a lába közé térdelt megint. Ujja véres nyomot hagyott a bőrén. A combja belső felét is összekente, ahogy felhúzta a lábait a vállára. Olajos ujjal mélyedt el benne, miközben a merevedését nyalta végig, aminek rózsaíze volt.

Újabb és újabb ujjal hatolt belé, a végsőkig feszítette. A belsejét simogatta, kereste érzékeny pontjait. Nézte, hogyan buggyan ki egy csepp a keményedése csúcsából, hogyan markol a lepedőbe. Másik kezében a rózsával simított végig a mellkasán, a hasán, a merevedésén. A hegyétől a tövéig. A golyókon, majd vissza. És aztán megint és megint, míg Victor már rekedten nyöszörgött. Nem foglalkozott vele, a sötét vágy mozgatta, hogy eddig ismeretlen útra űzze. Ujjai helyett a rózsa mélyedt el a férfiban, miközben ő csak nézte a döbbenetet az arcán. Látta, mikor élvez el, érezte a teste rándulásán.

- Lazulj el! – simogatta meg az arcát.

Victor felpillantott. Egész testében remegett, de engedelmeskedett. A meggyötört rózsa a földre hullott, a férfi pedig ívbe hajolt testtel felkiáltott, amikor egyetlen mozdulattal beléhatolt. Clive a csípőjénél fogva szorította le, hogy ne tudjon mozogni. Látta, hogy mozdul meg Victor ajka, odahajolt hozzá.

- Őrült perverz – suttogta Victor, és átkarolta a nyakát. – Keményebben… - lehelte.

Clive elmélyedt benne, most már semmi nem tudta volna visszatartani. Mozdult mélyre és aztán sekélyen. Gyengédebben és aztán olyan erőteljesen, hogy mindketten felkiáltottak. Beletemetkezett a férfiba, az ajkát kereste a szája. Véres rózsát ízlelt. Victor karjai szorosan ölelték, de még szorosabban fonta körül a forrósága.

A teste mélyén élvezett el, felkiáltva lökte magát még mélyebbre. Levegő után kapkodott, a férfit nézte, aki kábán nézett vissza rá. A haja olajos volt, a bőre verítékes vagy olajos, hirtelen nem tudta volna megmondani. A teste pedig szinte perzselte. Odahajolt hozzá, puhán megcsókolta, elmerült a szájában. Victor izmai megfeszültek, lassan húzta végig a gerincén a tenyerét. Igen, ez a férfi meg fogja ölni, gondolta, miközben újra kőkemény lett.

Átfordultak. Victor került felülre. Meglovagolta, a mellkasára támaszkodva mozgott. Gyönyörű volt, sőt, gyönyörűbb és csábítóbb, mint eddig bármi, amit Clive látott. A csípőjét fogva kényszerítette, hogy mélyebben üljön rá. Victor azonban a saját ritmusában akart mozogni, a gyönyör ott rezgett a sejtjeiben. Clive megbűvölten nézte lehunyt szemét, az élvezetre koncentráló arcát.

Felült, a vállánál fogva temette maga alá. Nem volt benne semmi finomság, de most nem is erre volt szükségük. Hajszolták a gyönyört, a rózsaillatú élvezetet, amely forróbb volt a legmelegebb nyári napnál, égetett, akár a parázs, és gyönyörűbb volt a legszebb rózsánál, ami az esőverte kertben valaha is nyílt.  

 

            Victor könnyed rózsa- és friss esőillatra ébredt. Elmosolyodott, majd felnyögött, amikor meg akart mozdulni. Meleg test simult a hátához.

- Jól vagy?

- Nem tudok megmozdulni.

- Te kérted, hogy…

- Jó, tudom. – Victorból annyi kitelt, hogy felemelte a kezét, de vissza is ejtette az ágyra. – Hány óra van?

- Vacsoraidő.

- Éhes vagyok. – Victor nagyot ásított, és összeszedte magát annyira, hogy a férfi felé fordult. – Szia.

Clive rendet rakott a szobában és kinyitotta az ablakot, amíg a férfi aludt. Jó érzés volt, hogy ott van a házban. Sokáig csak ült az ágy szélén és bámulta, ahogy alszik. Hihetetlen volt az egész, és megdöbbentő, hogy negyvenévesen nevetgélni és vigyorogni volt kedve, akár egy kamasznak. Megérintette Victor arcát.

- Szia! Nem akarsz lezuhanyozni? – Megtapogatta a haját. – Tiszta olaj vagy.

- Nem is tudom, ki miatt…

Clive erre csak elvigyorodott. Victor szíve kihagyott egy ütemet. Visszaejtette a fejét a párnára.

- Én tényleg szerelmes vagyok! – állapította meg kicsit csodálkozva.

- Ugye, most csak viccelsz… - Clive úgy nézett rá, mint aki menten szívrohamot kap.

Victorból kirobbant a nevetés. Hanyatt lökte a férfit, és a mellkasára könyökölt.

- Legközelebb te leszel alul – jelentette ki. Mielőtt Clive válaszolhatott volna, feltápászkodott, és nagyot nyújtózkodva, sziszegve elindult a fürdőszoba felé. A nappali közepén járhatott, amikor két ismerős hang vihogását hallotta. Megtorpant. Lassan a nyitott ablak felé lesett. Öccsei fojtott röhögéssel fotózták, mindkettejüknél ott volt a mobil.

- Ezért meghaltok – közölte vészterhesen.

- Mi a baj? – Clive megállt a hálószobaajtóban. Nyitotta a száját, de aztán amikor felé villant a vaku, mozdulatlanná dermedt. Csak egy rövidnadrágot viselt, és áldotta az eszét, amiért felvette. A második pislogás után felfogta, hol állnak a fiúk. – Letapostátok a virágokat az ablak alatt? – kérdezte iszonyú halkan.

Johnny és Bobby megdermedtek. Hirtelen egymásra mutattak.

- Ő volt!

- Hányszor mondtam el, hogy a virágágyásokba nem léphettek bele?! – Clive nagy lendülettel az ablak felé vetődött, a fiúk pedig ordítva menekültek. – Azt hiszitek, hogy megússzátok? – ordította utánuk. Bobby valamit visszakiáltott, a bátyja nem értette, de Clive igen, mert elvörösödött, és egyszerűen kiugrott az ablakon, hogy üldözőbe vegye a srácokat.

Victor továbbra is meztelenül ácsorgott a nappali közepén. Messziről a fiúk kiabálása hallatszott, mire lassan elvigyorodott. Clive és a srácok láthatóan imádják egymást, csak az anyját kell meggyőzniük. Megsimogatta az asztalon álló vázában a rózsákat. Úgy érezte, hogy a családegyesítésen még dolgozniuk kell egy hangyányit. Igen. Egy hangyányit. Semmi többet. Mert ez így most tökéletes. Akár ezek a rózsák… tövis nélkül és tövissel is.

 

 

Vége