Próbáld fel!

Ai: Próbáld fel!

 

            A nyár száraz forrósággal és hűs szellővel söpört végig Párizs utcáin. Mindenhol turisták nyüzsögtek, akik abban reménykedtek, hogy felbukkan egy híresség, akit lencsevégre kaphatnak. Vidám nevetés szárnyalt a magasba, egy férfi lépett ki egy kávézó teraszáról, azonnal magára vonta a figyelmet. Világosbarna haja kócos volt, mintha csak pár perce mászott volna ki az ágyból a szeretője mellől. Az arcán uraló mosoly annyira ragyogó és nyílt volt, hogy azok, akikre rápillantott, automatikusan viszonozták. Kivéve a mögötte haladó férfit.

- Ezerszer kértem, hogy szóljon, mielőtt el akar indulni – morogta éppen alig hallhatóan.

- Jaj, Andre, drága, ne légy ennyire morcos! – A férfi megfordult, rápillantott, a kék szempár a kék eget idézte, szinte magába szippantotta az embert.

- Nem kértem sokat, Monsieur Leroux.

A férfi felsóhajtott, de a mosolya nem fakult. A tekintete körbejárta az utcát, és újra felkacagott. Olyan volt, mint egy nagy gyerek. Egy kielégült, rózsaszín álmokat kergető, divatdiktátor, aki ráadásul homoszexuális volt. Andre Darsac kilenc éve dolgozott a testőrszakmában, közvetlen közelről tapasztalta meg a gazdagok és a művészek allűrjeit. Elviselte a hóbortjaikat, a hisztijeiket, de még egyik sem feszegette önuralma határait annyira, mint az előtte csípőjét riszáló, az összes figyelmet magára vonó furcsa figura. Valójában tegnap estig nem volt köztük semmi komolyabb összetűzés. Csakhogy a tegnap este alapjaiban rázta meg a kapcsolatukat.

Felicien Leroux harminchárom évesen Párizs, sőt, Európa legfelkapottabb divattervezőjeként ismerték. Extravagáns és merész volt. Harsány és vidám. Ő maga testesítette meg a divatot. A magánéletét szentnek tekintette, így arról nem is igazán cikkezett a sajtó, bár az nyílt titok volt, hogy meleg. Egészen fél évvel ezelőttig nem is érte ez miatt negatív megítélés. Aztán kapott egy fenyegető levelet, amit sok másik követett. Egyre komolyabb fenyegetések szerepeltek bennük. Felicien addig nem ijedt meg, amíg be nem törtek a lakásába, és valaki szét nem vagdosta a ruháit. Ekkor sem vesztette el a fejét, felhívta egy barátját, aki Andre cégét ajánlotta neki. Két nappal később, pontosan huszonhét nappal ezelőtt Andre Darsac a testőrévé szegődött. Azóta csak újabb fenyegető levelek érkeztek, más atrocitás nem történt. Felicien láthatóan kezdte magát túltenni a zaklatáson.

Andre körbepillantott az utcán, semmi nem kerülte el a figyelmét. Az sem, hogy Felicien lopva feléje pillant. Elnyomott egy mély sóhajt. Az első hétben a férfi az agyára ment. Úgy különböztek, akár a tűz meg a víz. Felicien mindenkivel barátságos és kedves volt. Annyian voltak a barátai, hogy Andre csak kapkodta a fejét. Vidám nevetése általában betöltötte a tervezőirodát, mindenkihez volt egy kedves szava, mindenkiről tudott mindent, a gyereke nevétől elkezdve a háziállata állatorvosi kezeléséig bezárólag. És ahogy gügyögött, Andre a falra mászott tőle. Drágám, édesem, kedvesem, cicám, bogaram, kicsim, satöbbi, satöbbi. Andre utálta, hogy mindenkit szólít valahogy, mintha nem tudná a nevüket. S ezek még elmentek volna, de ott voltak azok az idegesítő ruhák, amiket hordott. A csípőjére feszülő fekete nadrág, a fehér ing, ami kiemelte bőre tökéletes barnaságát, még a legelviselhetőbb darabok közé tartoztak. No, de a mai is szúrta Andre szemét: a pink póló és a feszes fehér nadrág. Rózsaszín! Melyik normális férfi vesz fel ilyen undorító színű göncöt? Persze, hogy csak egy meleg! Nagyot nyelt, mert a meleg szóról eszébe jutott az előző éjszakájuk. 

- Andre, drágám, eszünk egy fagyit? – fordult feléje Felicien, és hátratúrta a homlokába hulló haját. Andre még soha nem látott férfinál ennyire megzabolázhatatlannak látszó hajtömeget, pedig Felicien még rövidre is vágatta, hogy kezelni tudja.

- Köszönöm, nem kérek.

Felicien pajkosan felkacagott, mire megint egy egész tömeg fordult feléjük.

- Olyan vagy, mint egy nagy gyerek. Nem kell duzzognod, nincs semmi baj.

- Ha maga nem is szégyelli magát, attól én még lehetek zavarban – vágott vissza Andre élesen. Bántóbban, mint szerette volna, Felicien el is komorult tőle. Körülbelül fél másodpercre. Aztán már nevetett is, csilingelően, élettelin. A szél belekapott a hajába, az arcába sodorta, de ő ettől is csak kacagott, és a férfiba karolt.

- Semmi baj – mondta derűsen.

Andre úgy gondolta, hogy van. Mégpedig elég nagy. Az ügyfelének nem volt partnere, amióta ő odaköltözött hozzá. Kínosan kerülte is a témát, mert őszintén szólva nem érdekelte, mégis mi a fenét eszik egy férfi egy másikon. Arról nem is beszélve, hogy Felicien olyannak tűnt, aki… nos, aki általában alul van. Hogy a fenébe élvezheti bárki is, ha seggbe… Á, Andre ezt képtelen volt megérteni! Nem került szóba közöttük a dolog, és nem is erőltették a témát.

Felicien igyekezett Andre mellett új életritmust felvenni. Mindennapi rutint alakítottak ki. Felicien későn kelt, későn feküdt, ehhez Andrénak alkalmazkodnia kellett. Felicien nem szokta meg, hogy egy nagydarab, morc alak legyen a lakásában, aki imádta a kávét, és rendmániás volt, de kénytelen volt szemet hunyni a dolog felett. Az apróbb súrlódásokat eltekintve gyorsan összeszoktak. Felicien elviselte Andre komorságát, hallgatag pillantásait. Andre megszokta Felicien csipkelődős, néha anyáskodó modorát, nyílt közvetlenségét. Ám mostanra kezdte megsejteni, hogy a férfinak ez csak az egyik arca. Mert esténként, amikor fáradt volt, és eldőlt a kanapén, az arcáról lehámlott a jókedv, néha csak elmélázva bámulta a mennyezetet, és határozottan magányosnak tűnt. De ahogy észrevette Andrét, már újra mosolygott, és a pillanat tovaszállt. Kivéve a tegnapit.

- Ez nagyon finom! – Felicien kiült egy padra, a napra, mit sem törődött azzal, ha napszúrást kap, és úgy kanalazta a fagylaltot. Lenyalta a kanálról, mielőtt elcseppent volna, és még ehhez a művelethez is kacagott. Az utcán nem akadt senki, aki ne bámulta volna meg, ami alaposan feladta a leckét az amúgy is ideges Andrénak.

- Nem mehetnénk, uram? – kérdezte feszülten.

- Ne légy ilyen merev, drágám! – Felicien játékosan feléje intett a kiskanállal. – Biztos nem kérsz?

- Nem, köszönöm.

Felicien bánatosan sóhajtott, és élvezettel újabb falatnyi édességet nyalt le a kanaláról. Andre akarata ellenére rajta felejtette a szemét. Ha akarta, ha nem, kénytelen volt felidézni az elmúlt éjszakát. Élete legkínosabb epizódját. Remélhetőleg soha nem derül ki, mert utána rajta röhögne az egész szakma. A legdühítőbb mégis az volt, hogy akármennyire kínos és zavarba ejtő volt, képtelen volt kiverni a fejéből.

- Mire gondolsz, drágám? – Felicien felpillantott rá, a kék szemek mindentudóan mélyedtek a szemébe.

- Semmire. Mint tudja, én csak egy üresfejű testőr vagyok.

Felicien arca most először tükrözött bosszúságot.

- Nem szeretem, amikor így beszélsz.

- Én pedig nem szeretem, ha gyerekként kezelnek.

- Az a bajod, hogy drágámnak szólítalak? Jó, akkor ezentúl Andrénak hívlak, megfelel? Ne mondd, hogy nem figyelek oda rád!

- Nem kell rám figyelnie! Nekem az a dolgom, hogy megvédjem, semmi más.

- És olyan nehéz lenne, ha megpróbálnál barátságosabb lenni, és nem ilyen mereven viselkedni?! – Felicien szeme szikrákat hányt. Sikerült feldühítenie, ami nem volt kis teljesítmény, mert eddig csak egyszer látta ilyennek, akkor valami modell miatt akadt ki. – Vagy ahhoz túlságosan megveted a fajtámat?

Andre megmerevedett.

- Ezt soha nem mondtam.

- Csak érezteted. Kedves tőled. – Felicien felállt, a kukába dobta szétolvadt fagylaltját, és lendületesen megindult az utcán. Andre utána eredt.

- Kértem, hogy ezt ne csinálja!

- Menj a francba! – Felicien olyan hirtelen állt meg, hogy majdnem nekiment. Megperdült, fájdalmas ütést mért Andre mellkasára. – Nem szeretem az olyan embereket, akik nem mondják el, ha valami bajuk van velem! Sajnálom a tegnap estét, de nem tudom meg nem történtté tenni, világos?!

Andre elkapta a csuklóját. A szeme sarkából látta, hogy páran érdeklődve fordulnak feléjük. Valószínűleg szerelmesek civódásának gondolják a jelenetet, de nem volt mit tenni. Addig nem fognak visszarázódni a mindennapokba, míg nem tisztázzák az előző éjszakát.

- Én sajnálom – mondta idegesen. – Nem szabadott volna rád törnöm. Komolyan azt hittem, hogy bajban vagy. Eszembe sem jutott, hogy esetleg… nos, szóval…

Felicien ajkára lassan felkúszott egy vidám mosoly.

- Élvezkedem? – fejezte be a mondatot, aztán a fejét hátravetve felnevetett, ahogy Andre arca kipirult zavarában. – Legközelebb lakatot teszek a számra, és akkor nem kell a hős megmentőt játszanod, rendben?

Andre inkább meg sem szólalt, tudta, hogy semmi értelmeset nem tudna kinyögni. Tegnap este már lefeküdni készült, éppen végzett a lakás ellenőrzésével, amikor egy apró kis hang vonta magára a figyelmét. Gondolkodás nélkül, fegyverrel a kezében berontott Felicien hálószobájába, hogy aztán lefagyjon a szoba közepén. Felicien teljes döbbenettel bámult rá, de a gond ott eredt, hogy meztelen volt, és félre nem érthetően a merevedését markolta. A másik keze… khm, arra nem is akart gondolni, merre kalandozott, s arra sem, hogy tényleg egy vibrátort látott-e azon a helyen. Kihátrált, hebegett valamit, utána meg bezárkózott a szobájába, hiába kopogott be hozzá kis idő elteltével a férfi. Reggel is kerülte a témát, és most ide jutottak, hogy az utcán kellett megbeszélniük, mert amilyen hülye volt, nem tudta megfelelően kezelni a helyzetet.

- Elnézést kérek, amiért kínos helyzetbe hoztalak – mondta halkan.

Felicien rámosolygott. Nem a vidám, ragyogó mosollyal, hanem egy sokkal melegebb, igézőbb fajtával, amiről valamiért Andrénak az jutott az eszébe, hogy ez a valódi.

- Én kérek elnézést, amiért nem bírtam magammal.

Szótlanul nézték egymást, aztán egy kisgyerek nekiment Andre lábának, a pillanat elszállt. Felicien vidáman belekarolt a férfiba, és húzni kezdte az iroda felé. Kacagása mosolyt csalt Andre arcára, akár akarta, akár nem.

 

            Felicien fél szemmel a férfira pillantott, aki felvette a lépteinek az ütemét. Annyira mások voltak ők ketten. Andre hozzá képest egy izomkolosszus volt, rövid hajjal, szigorú napirenddel, kevés mosollyal. A betörés utáni második naptól kezdve ő jelentette a számára a biztonságot. Amióta meglátta a komor arcot, a félelmeit elfújta a szél. Ez a férfi képes lesz rá, hogy megvédje.

Az elmúlt majd’ egy hónapban nagy áldozatot hozott, hogy megszokja, egy idegen él vele. Mostanra már megszokta a férfit, aki korán kelt, edzett, kávét főzött, reggelit készített, a laptopján elolvasta a híreket, aztán felkeltette őt is, habár sokszor nem sejtette, hogy már ébren van, csak örül, hogy valaki odafigyel rá. Az, hogy valaki csak rá figyel, nem a hírnevére és a pénzére. Jó, Andre hivatalosan az alkalmazottja volt, de ez akkor is más volt, mintha csak azért lett volna vele, hogy hasznot húzzon belőle. Mint oly sokan mások.

Ez a gondoskodás vezetett odáig, hogy megszegte önmagának tett ígéretét, miszerint addig nem nyúl magához, míg Andre nála lakik. A férfi ugyanis akarata ellenére vonzotta. A kemény izmok, a vállán húzódó angyalszerű tetoválás teljesen lenyűgözte. Szinte csorgott a nyála utána, és hogy azért megőrizze önuralma látszatát a férfi előtt, kénytelen volt élvezkedni kicsit. És nem szokott hozzá, hogy halk legyen, elvégre a saját lakásában volt, és… nos, elállt a lélegzete, amikor Andre berontott hozzá, a fegyverével körbepásztázta a szobát, mielőtt felfogta volna, milyen jelenetnek lett tanúja. S bár Andre nem tudta, de még be sem csukta maga mögött az ajtót, de ő már el is élvezett. Most komolyan, milyen szégyentelen alak lett belőle! És mégis, olyan nehezére esett nevetni a férfi előtt, gondtalanságot mutatni, miközben legszívesebben rávetette volna magát. Már az irodájában, elgondolkodva ült a vázlatfüzete felett. Andre a testőre, nem egy lehetséges partner, ezt jó lesz, ha észben tartja! A férfira pillantott, aki a nyitott ajtóban állt, és az ajtófélfának dőlve bámult el a levegőbe. Mintha megérezte volna, hogy őt figyeli, feléje nézett. Felicien tudta, hogy elpirult. Zavartan lesütötte a tekintetét, így nem láthatta Andre csodálkozó pillantását…   

 

Felicien felmorrant.

- Újabb levél?

Andre éppen egy borítékot csúsztatott az átlátszó műanyag zacskóba.

- Igen. El akarod olvasni?

- Hm, most nincs kedvem. Áztatom magam egy kicsit a kádban, jó?

- Ne aludj el!

- Értettem, apa! – Felicien könnyed ringatózással eltűnt a fürdőszobában. Kimerülten nyújtózott, mielőtt levetkőzött volna. A ruháit a szennyesbe dobta, és megengedte a vizet. Leült a kád szélére, amíg arra várt, hogy megteljen. Alig egy hónap múlva új ruhákkal kell előrukkolnia, de a gondolatai mindig elkalandoztak. Bár nem mutatta, kiverte a hideg veríték, ha arra gondolt, hogy az ismeretlen, aki a leveleket küldözgette, a közelébe férkőzhet. Hogy utálta a hírnév ezen oldalát!

- Felicien, telefon! – Andre bekopogott, de nem nyitotta ki az ajtót.

- Ki az?

- Adele.

Felicien felnyögött.

- Nem akarok beszélni vele.

- Megmondom neki.

- Köszönöm. – Andre úgy egy hete elkezdte felvenni a telefonjait, ha látta, hogy Felicien annyira fáradt, hogy csak botladozik. Nem bánta, mert Andrét nem hatották meg a könnyek és a fenyegetőzések, és azóta a modelljei, akik mindig zaklatták valamivel, kicsit békén hagyták.

- Azt kérdezi, holnap bemehet-e hozzád az irodába?

Felicien a szemét forgatta.

- Jöjjön!

- Rendben.

Felicien végre belecsúszott a forró vízbe. Nem tudta megállni, hogy kéjesen fel ne nyögjön. Elzárta a csapokat, és hátrahajtotta a fejét. Új divatmárkája nemsokára a boltokba kerül, de ez annyi energiát vett el tőle, hogy estére csak nyugalomra vágyott. A kopogásra kinyitotta a szemét.

- Bejöhetek?

- Nincs rajtam fürdőhab – mosolyodott el.

Andre ettől függetlenül beóvakodott hozzá, igaz, gondosan kerülte, hogy az ágyéka felé nézzen. Felicien felvidult.

- Nem erőszakollak meg!

- Tessék. – Andre egy pohár bort nyújtott feléje.

- Oh, köszönöm! Nem kellett volna…

- Kimerültnek tűnsz.

- Az is vagyok. Gondolom, te is. Egész nap talpon vagy velem.

- Már megszoktam. Ez a munkám, és te könnyebbséget jelentesz azzal, hogy nem jársz el bulizni.

- Már öreg vagyok a bulizáshoz.

- Azért annyira nem… - Andre vállat vont, láthatóan magát is zavarba hozta, majd kisétált, és csendesen betette maga után az ajtót.

Másnap reggel Felicien a hasán feküdt, amikor benyitott hozzá. Az egyik lábát felhúzta, egy párnát gyűrt a feje alá, karcsú háta szabadon volt, csak a derekát és a fenekét takarta a vékony lepedő. Haja eltakarta az arcát, halk szuszogása arra engedett következtetni, hogy mélyen alszik. Andre nem mondta meg neki, hogy pontosan tisztában van azzal, néha csak eljátssza az alvót. Valamiért Felicien örült annak, ha ő ébresztette, és mivel nem akart már délelőtt összetűzésbe kerülni vele, inkább engedett a néma kívánságnak.

Már majdnem megérintette a férfi vállát, amikor ösztönösen visszarántotta a kezét. Ez nem lesz jó ötlet a múltkori után, figyelmeztette magát. Azóta sem tudta kiverni a fejéből a jelenetet, de már korántsem a kínos részét illetően, hanem Felicient nem tudta elhessegetni maga elől. A karcsú testet, a széttárt lábakat, a kipirult arcot. Igen, az lesz a legjobb, ha nem érinti meg.

- Andre? – Felicien megmozdult. Lusta mozdulattal kisimította a haját az arcából, és álmosan felnézett rá. A bőrén meglátszott a párna lenyomata, a haja szanaszét állt.

- Kész a reggeli.

Felicien visszaejtette a fejét, és felnyögött.

- Nem akarok felkelni!

- Ne nyavalyogj! – Andre az ajtó felé indult. – Nem is értem, hogy tudtál mindennap dolgozni menni, amíg nem voltam veled.

Felicien belemosolygott a párnába.

- Én sem… - suttogta.

- Mit mondtál?

- Semmit.

- Akkor kelj fel! – Andre kimasírozott a konyhába, tudta, hogy a férfi úgyis követni fogja pár percen belül. Nem is tévedett.

- Jó reggelt! – Felicien nagyot ásított.

- Jó reggelt! Mik a terveid mára? – Andre a férfi keze ügyébe pakolta a reggelit.

- Amik tegnap is. – Felicien alig bírta nyitva tartani a szemét, híresen nehezen ébredt fel.

- Munka.

- Igen. – Felicien nekiállt enni. – Adele azt mondta, ma bejön? – kérdezte hirtelen.

- Igen. Baj? – Andre látásból ismerte csak a modellt, nem igazán jött be neki. Túl vékonynak találta, és betegesen sápadtnak.

Felicien gondterhelten ráncolta a homlokát.

- Nem, csak…

- Mi a gond vele?

- Szóval neked is feltűnt…

- Az a dolgom, hogy felfigyeljek a problémás egyénekre.

Felicien eltolta maga elől a sajtot, és inkább belekortyolt a kávéjába.

- Adele kiégett. Azt hiszem, ez a legmegfelelőbb szó arra, hogy elcseszte a munkáját.

- Mi történt?

- Kis senkiként kezdte, ahogy mindegyikünk. – Andre felfigyelt rá, hogy magára is vonatkoztatja a szavait. – Kemény munkával keresett modell lett. Én is szívesen alkalmaztam, mert nem kellett a szájába rágnom mindent, nagyszerűen feltalálta magát.

- Mi történt? – Andre a hosszas hallgatás tette fel a kérdést, amikor Felicien már percek óta elmeredt a levegőbe.

- Szerelmes lett.

- Ez még nem olyan nagy baj.

- De az, ha a szeretett személy egy seggfej – válaszolta a férfi komoran. – Csak Adele hírneve és pénze kellett neki. Egy ugródeszkát keresett, és Adele személyében meg is találta. Rászoktatta mindenféle szemétre, és elérte, hogy Adele tönkremenjen. Utána pedig eldobta, akár egy rongyot. – Felicien a hajába túrt. – Kértem, hogy hagyja ott azt a srácot, mert nem hozzá való, de azt mondta, szereti. Még most is szereti.

- Mit akar tőled?

- Munkát és pénzt. A sorrend nem fontos. Adele már bármit megtenne egy bemutatóért, amiért kap annyit, hogy egy ideig legyen mit ennie… vagy be tudja magát lőni valami vacakkal, amit olcsó pénzért megvehet.

Andre már sokszor látott ilyet, és tudta, hogy látni is fog.

- Nem próbáltad meg rábeszélni egy elvonóra?

- Felajánlottam, hogy fizetek mindent, de eddig mindig elutasította. Minden alkalommal, amikor megkeres, abban reménykedem, most másképp lesz.

- Nem a te hibád.

Felicien felhorkant, ellökte magát az asztaltól, és felállt.

- Tudod te, ki vagyok? – kérdezte élesen.

Andre értetlenül bólintott.

- Akkor meg, hogyan kérdezheted ezt? – Átsétált a nappaliba, felragadott egy magazint, amin ő maga pózolt az egyik kreációjában. A padlóra dobta, Andre lábához. – Állítólag egy divatdiktátor vagyok. Tőlem függ, hogy egy modellből lesz-e valaki. Sikeres lesz, vagy eldobják.

- Nem vagy isten.

- Nem tehetek róla, hogy néhányan annak tekintenek. – Felicien vállat vont, a pólója bő volt, lecsúszott a válláról. Andre-ban felmerült, hogy talán még egy nő sem tudna olyan egyszerűen és ártatlanul csábos lenni, mint Felicien kócosan, álomittasan, megkeseredve. Megkeseredve? A kék szempár szomorúan nézett rá, nem volt benne semmi kihívó, vidám vagy színpadi. Ez az arc az igazi Felicienhez tartozott, aki megkeseredett az eltelt évek alatt. Hogyan is gondolhatta valaha azt róla, hogy felszínes és ugyanolyan, mint a többiek, akikkel eddig találkozott?!

- Sajnálom.

Felicien csodálkozva pislogott, majd hirtelen összeszűkült az ajka.

- Nincs szükségem senki sajnálatára!

- Valóban – vágta oda Andre gúnyosan. – Hiszen sajnálod magad épp eléggé!

Felicien egy hosszú pillanatig úgy nézett rá, mintha megütötte volna. Amikor sarkon fordult, és ott hagyta, kis híján utána vetődött. Végül visszament a konyhába, és rendet rakott. Mire a férfi előbukkant indulásra készen, már az ajtóban várta.

Néma csendben tették meg az utat. Andre fél szemmel néha a visszapillantóba lesett. Felicien belemerült a tervrajzaiba, néha a homlokát ráncolta. Máskor mindig viccelődött, az irodáig be nem állt a szája. Most oda sem figyelt rá, és ettől, bármennyire nem akarta, bosszús lett.

- Sajnálom. Nem akartalak megbántani – mondta, amikor kisegítette a kocsiból a mélygarázsban.

Felicien felpillantott rá.

- Nem bántottál meg.

- Szerintem meg igen. Egész úton egy szót sem szóltál hozzám.

- Eddig mindig azon nyavalyogtál, hogy miért beszélek annyit! Most, hogy megtettem, reklamálsz. Eldönthetnéd, mit akarsz! – Felicien a magasba szegett fejjel hagyta megint faképnél.

- A francba! – Ezúttal utána nyúlt, és visszarántotta. Nekiszorította a kocsinak, mérgesen hajolt fölébe. – Én nem az egyik ügyeletes szeretőd vagyok!

- Igaz, te csak az üresfejű testőröm vagy! – Felicien a mellkasának feszítette a tenyerét, de előbb mozdított volna meg egy sziklát, mint a férfit. – Engedj el!

- Kapd be, Felicien! – Andre igyekezett lecsillapítani dühét, rácsapott a kocsitetőre.

- Lehet, hogy a tiédet szívesen! – Felicien kihívóan pillantott fel rá, a haja kócos volt, és Andre azon kapta magát, hogy szívesen beletúrna. Mikor változtak meg ennyire az érzései? Mikor máskor, ha nem azon az estén…

- Monsieur Leroux, minden rendben van? – A biztonsági őr hangjára mindketten összerezzentek.

- Igen. – Felicien vett két mély levegőt, aztán máris felragyogott a mosolya. – Jó reggelt, Jean-Luc! A kislánya meggyógyult már?

- Oh, igen! – Az őr arca felragyogott.

Andre fogát csikorgatva oldalra lépett, és engedelmesen a nyomukba szegődött. Utálta ezt az egész helyzetet, de legfőképp azt, hogy hosszú évek tapasztalatával is képes egy olyan alak az ujjai köré csavarni, mint amilyen Felicien Leroux. Nézte a ringatózó csípőt, amit pár napja még annyira megvetett, és most… Mit is érzett most?

Egész nap ezen töprengett. Felicien elmerült a munkában, és mivel ki sem tette a lábát az irodából, Andrénak nem volt semmi dolga. Állt az ablaknál, és bámult kifelé, vagy nézte a tervrajzaiba merült férfit. Csak akkor húzta ki magát, amikor látta a nyitott ajtón keresztül, hogy egy lány tart feléjük.

- Felicien.

A férfi felpillantott. Követte Andre pillantását, és felsóhajtott. Azonnal gondterhelt lett az arca.

- Kimennél?

Andre habozott.

- Nem.

- Én vagyok a munkaadód, ezt ne felejtsd el!

- Te pedig ne felejtsd el, hogy azért fizetsz, hogy megvédjem a bőröd!

- Elnézést! – Adele aggodalmasan állt meg az ajtóban. – Bejöhetek?

- Drágám, gyere csak! Andréval ne törődj.

- Azt hittem, négyszemközt beszélhetek veled.

Felicien mérges pillantást vetett a férfira, így Andre a szemét forgatva kiment. Résnyire nyitva hagyta az ajtót. Rossz érzése volt. Adele elég szétesettnek tűnt. Ideges volt, egyfolytában a ruhájába törölte a tenyerét. Nem szívesen hagyta Felicient kettesben vele főleg, hogy tudta, a férfi lelkiismereti kérdést csinál abból, hogy segítsen a lánynak.

Nekidőlt az ajtó mellett a falnak, és fülelt. A halk beszélgetésből nem tudott kivenni semmit, de ahogy teltek a percek, Adele hangja egyre idegesebb lett, és a magasba szárnyalt.

- Kérlek, Felicien!

- Drágám, én neked akarok jót! – Felicien megnyugtatóan beszélt. – Egyezzünk meg! Csináld végig az elvonót, és ígérem neked, hogy beveszlek a modelljeim közé.

- Ez zsarolás!

- Nem, drágám! Ez egy ésszerű kérés.

- Tiszta vagyok, nem kell elvonó!

Andre most már meg sem próbálta leplezni, hogy hallgatózik.

- Én ezt nem így látom, drágám! Mikor néztél utoljára a tükörbe?

Adele sírt. Andre belesett. Felicien zsebkendőért ment az asztalához, fáradtnak és szomorúnak tűnt. Adele a táskájában kotorászott.

- Tessék, drágám! Semmi baj! – Felicien át akarta ölelni a lányt, aztán rémülten hátrahőkölt. Andre azelőtt ért oda, mielőtt Adele körömvágó kisollója felsérthette volna az arcát. Így is a kulcscsontját karcolta, de szerencsére a férfi időben elrántotta onnan. Megragadta Adele csuklóját, és kicsavarta a kezéből az ollót. A lány zokogva borult a kanapéra. Andre zihálva nézett le a szőnyegen ülő férfira, akit ő maga lökött le oda.

- Jól vagy? – térdelt le hozzá.

Felicien a sebére szorította a kezét.

- Igen.

- Megnézhetem? – Andre elhúzta a kezét, és rászorította a zsebkendőjét. – Sssh…

Felicien megérintette a kézfejét.

- Jól vagyok, de engedj oda hozzá!

- Francokat!

- Kérlek! – Felicien szeme óriásinak tűnt ebben a pillanatban. – Kérlek!

Andre felsegítette, de nem mozdult mellőle. Végignézte, ahogy Felicien nagy nehezen megnyugtatta a lányt. Felhívta Felicien mobiljáról Adele nővérét, aki egy óra múlva meg is érkezett. Lekísérték őket a taxihoz, és Felicien csak utána engedte ellátni a sebét.

Az irodában mindenki körülugrálta, a lányok kétségbe voltak esve, de Felicien rájuk mordult.

- Csendet akarok! Mindenféle tekintetben – tette hozzá sötéten, mire a lányok kislisszoltak az ajtón.

- Ez megnyugtató – mondta Andre, ahogy leült mellé.

- Micsoda?

- Hogy mérges is tudsz lenni. Mindig röpködsz a jókedvtől, mint egy idióta lepke.

Felicien meglepetten nyitotta szólásra a száját, de végül nevetés bukott ki belőle.

- Még soha senki nem mondott nekem ilyesmit.

Andre elhúzta a száját. Óvatosan letisztogatta a férfi sebét. Megnyugodva állapította meg, hogy csak egy karcolásról van szó.

- Nem vagyok jó a bókokban – vallotta be.

- A bókokban? – kérdezett vissza Felicien a fejét oldalra billentve.

Andre felpillantott rá. A kék szemek szinte elnyelték. Zavartan ragtapaszt szedett elő az elsősegélydobozból.

- Emeld fel a fejed! – hajolt oda hozzá. Megcsapta a férfi illata, ami teljesen körbevette.

- Egy fenéket! – Felicien két tenyere közé vette a férfi arcát, és mielőtt Andre felfogta volna, hogy mit akar, már késő volt. A férfi ajka édes volt, még érződött rajta a sárgadinnye íze, amit desszertnek evett. Ha azt hitte, undorító egy férfi csókja, most rádöbbenhetett, hogy ez koránt sincs így.

- Felicien… - Tiltakozni akart, de a férfi nyelve a szájába hatolt. És újabb tévhitet rombolt le, piszok jól csókolt.

Hosszan nézték egymást. Felicien megnyalta az ajkát, mintha csak incselkedni akart volna vele. Talán az is volt a szándéka.

- Köszönöm.

- Ez a dolgom.

- Jah, igaz. Ezek szerint nem is kellett volna hálából megcsókolnom téged? – Felicien szeme ártatlanul tágra nyílt, de a szavai élesek voltak. Andre legszívesebben megrázta volna, hogy térjen észre, de csak dühödten összepakolta a fertőtlenítőt.

A nap további részében megint nem beszéltek. Otthon némán vacsoráztak, Felicien korán elment fürödni, és utána le is feküdt. Andre körbejárta a lakást, majd ő is ledőlt az ágyára. A karját a feje alá tette, és elbámult a sötétbe. Érzések kavarogtak benne, amikkel nem tudott mit kezdeni.

A kis zajra megdermedt. Halkan felkelt, a pisztolyát a combja mellett tartva kilesett a nappaliba. Felsóhajtott. Felicien éppen egy üveg bort töltött magának. Úgy döntött, nem zavarja, ám amikor még félóra után is hallotta a pohár és az üveg összekoccanását, mogorván kiballagott.

- Miért nem alszol?

- Nem vagyok kisgyerek, hogy megmondd, mit csináljak! – Felicien hangja picit bizonytalan volt, hunyorgott, amikor Andre felkapcsolta a villanyt.

- Pedig éppen úgy viselkedsz!

- Semmi közöd hozzá!

- Naná, ahogy ahhoz sincs, hogy az egyik modelled fel akart nyársalni egy kisollóval vagy, hogy fenyegető leveleket kapsz, ugye?!

Felicien felemelkedett. Zaklatottan bámult rá. Részeg volt, ez teljesen nyilvánvalóvá vált a férfinak, amikor rámutatott.

- Csak azért vettelek fel, hogy megvédj, nem azért, hogy beleavatkozz az életembe!

- Hogyan védjelek meg, ha folyamatosan ellenkezel velem?!

- Nem szoktam hozzá, hogy bárki parancsolgasson nekem!

- Ez nem megszokás kérdése, Monsieur Leroux! Valaki megfenyegetett, betört hozzád, és ha ez nem lenne elég, a modelled rád támadt. Én a helyedben inkább elviselném, hogy valaki parancsolgat, minthogy kinyírjanak!

Felicien ajka remegett, mielőtt egy újabb pohár bort hajtott volna fel.

- Lehet, hogy jobb lenne. – Egyenesen Andre szemébe nézett. – Lehet, hogy előbb-utóbb úgy fogok járni, te pedig majd félredobod az újságot, amin ott lesz a képem, és azt mondod, tudtam, hogy így fog járni, egy tervezővel kevesebb…

- Hogyan mondhatsz ilyet?!

- Úgy, hogy ismerem a fajtádat! – vágott vissza Felicien. – Megvetsz, mert meleg vagyok! Megvetsz, mert sikeres vagyok! Megvetsz, mert az vagyok, aki lenni akartam!

- Ez nem igaz!

- De igen! – Felicien a hajába tépett. – Semmit nem tudsz rólam! Ahogy a többiek sem, akik pénzért, látszólagos barátságért vagy szeretőségért könyörögnek…

Andre tett egy lépést a férfi felé.

- Menj lefeküdni, részeg vagy!

- Részeg, igen. – Felicien őrült nevetésben tört ki, de amikor felpillantott a férfira, a kék szempárban rejlő magány szíven ütötte Andrét. – Egész életemben azért dolgoztam, hogy sikeres legyek. Ez volt az álmom, és most… hogy elértem, elhiszed, hogy szívesen cserélnék bárkivel az utcáról?! – A tenyerébe temette az arcát, és Andre képtelen volt mozdulni. – Úgy érzem, megfojt ez az élet. A munka az egyetlen, amelybe temetkezhetem, hogy elfelejtsem, ki vagyok, és mi volt az ára a hírnévnek. Évek óta… nem engedtem magamhoz olyan közel senkit, mint téged. Hosszú ideje te vagy az első, aki azt az arcomat is láthatja, amit mások nem. Csalódtam az emberekben, állítólagos barátokban és szeretőkben, akiknek csak a pénzem vagy a befolyásom kellett. Megcsömörlöttem, és kiégtem. Volt egy pillanat, amikor meg akartam halni, de… botorság lett volna eldobni az életet, ha az ember ajándékba kapta, nem?!

- De – Andre rekedten válaszolt.

- Az az igazság, hogy tetszel nekem. – Felicien lassan felemelte a fejét. – Ezért nem tudtam visszafogni magam akkor este, pedig megfogadtam, hogy amíg itt vagy, egyszer sem nyúlok magamhoz. Vágyni kezdtem rád, talán azért, mert téged nem érdekelt, ki vagyok. Nem féltél rendreutasítani, és leüvölteni a fejem.

- Ez nem túl hízelgő…

Felicien felállt, és kicsit imbolyogva elindult feléje.

- Nem bírom jól az alkoholt – vallotta be. Megállt Andre előtt, felnézett rá. – Komolyan tetszel nekem. Tudom, hogy nem a férfiakat szereted, és ráadásul az ügyfeled vagyok, de… ha ennek az egésznek vége van, nem találkozhatnánk? – Megrázta a fejét. – Micsoda hülyeség, randira hívni téged… Inkább megyek aludni – indult el hirtelen a hálószobája felé.

Andre visszarántotta, hiába tiltakozott ellene az esze, a szája már Felicien ajkára tapadt, a keze pedig a csípőjére, amit mindig hátulról figyelt. A bor íze szétáradt benne, hallotta Felicien meglepett kis nyögését, aztán a karcsú test hozzásimult, és olyan tökéletesen illeszkedett a karjaiba, mintha oda teremtették volna.

Mindketten tudták, hogy most kellene megállniuk. Nem illenek össze, kapcsolatuk csupán időszakos. Andre a nőket szereti… Felicien alkoholos mámorában is tiltakozni akart, mert nem akart egy viszonzatlan szerelemtől szenvedni. Szerelem? – villant át a fején, de Andre keze a fenekére csúszott, a másik fel a hátán, hogy a tarkóját megmarkolva olyan mohón csókolja, amitől nem maradt más gondolata, csakhogy megkapja a férfit. Átölelte a nyakát, lábujjhegyre állt, a szíve vadul kalapált, az alkoholtól a feje tetejére állt a világ, de még soha nem volt ilyen jó érzés részegnek lenni.

A falnak tántorodtak, Felicien felnyögött, és a fejét hátrahajtva bámult fel a férfira. Andre sötét arccal méregette, de ezúttal nem bosszúsan, ahogy mindig. A vágytól elmélyült a tekintete, és ettől nagyon vonzónak érezte magát. Aztán Andre már újra az ajkára tapadt, a keze besiklott a pólója alá. A hajába túrt, amikor a férfi ajka lejjebb siklott, a nyakára, az apró kis vágásra a kulcscsontján, a pólót felhúzva a mellkasára, a hasára. Felszisszent, ahogy a csípőjébe mélyedtek a fogai, és zihálva hajolt le a férfihoz. A padlóra zuhantak, Felicien a pólót rángatta magáról, miközben a férfi combjára ült. Nem tartott sokáig a győzelme, Andre könnyedén maga alá temette, és megint a szájára hajolt. A csípője köré fonta a lábát, nyöszörögve dörzsölte hozzá az ágyékához az ágyékát. Andre a hajába fúrta az ujjait, lihegve próbált megszabadulni a pólójától.

- Nem is vonzódom a férfiakhoz… - mormolta, a hangja rekedt volt, ahogy félrehajította a zavaró ruhadarabot.

- Nem úgy tűnik…

- Azóta nem tudlak kiverni a fejemből, amióta megláttalak… - Andre ráborult, lágy ringatózásától Felicien a vállába markolt, és reszketve próbált uralkodni magán. – Jó érzés?

- Elég! Ne kínozz!

- Beszélhetnénk kínzásról… - Andre felkönyökölt, lenézett rá. – Tiszta őrült vagyok! – tört ki belőle. – A testőröd vagyok, nem feküdhetek le veled! – Az arcán látszott a benne dúló vihar.

Felicien a mellkasára tette a kezét, simogatva haladt egyre lejjebb, és élvezettel figyelte a férfi tovább mélyülő tekintetét.

- Mi lenne, ha egyetlen egyszer kivételt tennél, és félredobnád a kötelességtudatod?

Andre a vágy és a józanság között ingadozott. Az ajkába harapott, Felicien értő kézzel simogatta ott lent, amitől tovább akadozott a lélegzete.

- Én nem te vagyok… - Már akkor tudta, hogy hibát követett el, amikor kimondta. Felicien felnézett rá, a szemében mérhetetlen fájdalom villant fel, aztán már el is taszította magától.

- Mássz le rólam!

- Felicien, várj!

- Fogd be! Mert te tökéletes vagy, igaz, én meg csak egy buzi divattervező?! Hát, kapd be! – Felicien négykézláb kúszott el a férfitól, aztán felkiáltott, mert hirtelen megint a férfi alatt találta magát. Andre nagyon mérges volt, rángott egy ideg a halántékán.

- Nem érted, Felicien! Az a dolgom, hogy megvédjelek! Hogyan tartsak tőled távolságot, ha lefekszem veled?

Felicien szemébe könnyek gyűltek, az alkohol lassan a múlté volt, és a valóság kíméletlen erővel vágta mellkason.

- Eddig lefeküdni sem akartál velem! Sőt, még véletlenül se említettél olyasmit, ami kínosan érint. Mert tudom, hogy nem tetszik a modorom, a ruhatáram, a szexuális identitásom, egyáltalán mi a fenéért akarsz tőlem most bármit is?! Mi változott?

Igen, ez jó kérdés volt. Andre fáradtan lehunyta a szemét. A férfinak igaza volt. Megvetette a fajtáját, utálta a viselkedését, a mézesmázosságát, a pink pólóját, de… Ott volt az a de. Mert, bár magának sem vallotta be, csábította a ringó csípő, a kivillanó barna bőr, a karcsú hát, a kócos haj, a vidám mosoly, a huncut kék szempár. Nem tudta kiverni a fejéből az ágyon vonagló meztelen testet, az élvezettől kipirult arcot, az elnyíló ajkakat. S nem tudta elfelejteni a magányos tekintetet, a kósza, ám annál őszintébb mosolyt sem. Ám ez a vágy csak múló sóvárgás volt valami olyasmi után, ami nem tartozott az életéhez. Dühödten a padlóra ütött Felicien feje mellett, és lehunyta a szemét.

- Nem tudom – sóhajtotta. – Csak azt tudom, hogy áll a farkam, ha csak rád nézek – nyíltan nézett a férfira. – Ilyen még nem történt velem, a munkát mindig sikerült távol tartani magamtól. Kivéve most…

Felicien mély levegőt vett, majd nagyon lassan eltolta magától.

- Ha most lefekszem veled, és te elmész, megint összetörök. Ezt nem engedhetem meg magamnak.

- Tudom. – Andre leszállt róla, és felállt. Fel akarta segíteni, de Felicien félreütötte a kezét, és a falnak támaszkodva felegyenesedett.

- Megy egyedül is, köszönöm. Most lefekszem. – A férfira nem nézve, kicsit bizonytalanul ugyan, de elindult a szobája felé.

Andre egyedül maradt. Állt a nappali közepén, és még soha nem érezte magát ennyire hülyén. Az eszével hiába tudta, hogy ez így van jól, mégis vágyott arra, hogy Felicien után sétáljon, és addig szeresse, míg hajnalodni nem kezd. Bár nem szokott inni, ha dolgozott, most odament az asztalhoz, és nagyot húzott az üvegből. Bosszúsan csapta le, a férfinak köszönhetően lassan megszeg minden szabályt, amit felállított az életére és a munkájára. Felrángatta magára a pólóját, és felvette a férfiét is a padlóról, ahová korábban hajította. Tétovázott, hogy beadja-e neki. Nem jó ötlet, ezt megint nagyon jól tudta.

- Beviszem a pólód – kopogott be hozzá, és választ sem várva, benyitott. A kintről beszűrődő fényben látta az ágyon összekuporodott férfit, igyekezett nem ránézni. Letette a pólót az egyik székre, és már sarkon is fordult. Képtelen volt kimenni. Állt bénán, küzdött önmagával. Talán meg is nyerte volna a csatát, ha Felicien nem szólal meg. De megszólalt.

- Kimennél végre? Aludni akarok! – A hangja fátyolos volt, mintha sírt volna.

- A francba! – Andre olyan erővel csapta be az ajtót, hogy beleremegett a lakás, majd a sötétben szinte botladozva jutott el az ágyig. Kitapogatta Felicien lábát, és maga felé húzta.

- Mit csinálsz? Megőrültél?

- Lehet. – Andre az ágyra térdelt, és végre sikerült magához húznia a férfit. Másodszori próbálkozásra eljutott az ajkáig, és rátapadt. Tiltakozást várt, ám Felicien a vállába markolva egyszerűen magára rántotta. Végigzuhantak az ágyon, Andre elhelyezkedett a férfi combjai között. A pólója újra a padlóra került, amit a többi ruhadarabjuk is követett. A parázsló vágy újra fellángolt, tüze vadul lobogott.

Olyan volt ez, mintha szomjazóként végre vízhez jutott volna. Soha nő iránt nem érzett ilyen mohó vágyat, vad birtoklási ösztön nem hajtotta, mint most. Zihálva vetkőztette meztelenre a férfit, aki ezúttal nem tiltakozott, nem lökte el magától. A csípője hullámzott a keze alatt, ahogy érintette. A karcsú kis csípő, amit szinte átért a kezével…

A hosszú lábak átfonták a derekát, Felicien ujjai a bőrébe mélyedtek, az apró nyögések a fülében visszhangoztak a szoba fülledt sötétjében. A dús tincseket markolva hajolt a csábos ajkakra, amelyek annyi bosszúságot okoztak neki. Elmerült ebben a forró, érzéki világban, amely annyira új volt, és mégis úgy vágyta, hogy a torkában dobogott tőle a szíve.

Ezer kérdést kellett volna feltennie, és a józan esze azt súgta, fusson, meneküljön, amíg lehet. Mielőtt a szíve is beszáll ebbe a játékba, ahol a vágy gurítja a kockát, a kéj emeli a lapokat, és egy pink bábu lépeget előtte vagy mellette, már nem is tudta, mi lenne a jobb. Mi lenne jobb ennél, ami most történik vele? Lehet-e ennél jobb? Tudni akarta, és ez már nem az a vágy volt, amely saját kielégüléséről szólt, hanem annak vágyáról is, hogy Feliciennek valami olyasmit adjon, ami több volt annál, mint amennyit a régi szeretőitől kapott. Nem csak egy akart lenni közöttük, hanem azt akarta, hogy Felicien emlékezzen rá, ha ő elmegy. Mert elmegy, ez nem az ő világa, ez az alak pedig, akit most oly vadul ölel, nem az, akire hosszú távon vágyik.

Ám hosszú idő most először suhant át rajta a kérdés. Mert akkor kire vágysz? Ebben a pillanatban erre a férfira, igen, de nem lehet képmutató, képtelen lenne egy férfival együtt élni. Hiszen most is ezt teszed, súgta a gunyoros hang. Lehunyta a szemét. Életében nem volt még ilyen bizonytalan a tulajdon érzéseit tekintve. Ebben a kételyekkel teli világban csak az volt most a biztos, hogy Felicien vele van.

Mert vele volt. Reszketve vonaglott alatta, mit sem sejtve a benne dúló viharról, ami a feje tetejére állította az egész eddigi életét. Az ő nevét nyöszörögte, a hangjától borzongás futott végig rajta, s olyan csábító volt… Benne akart lenni. El akart temetkezni a karcsú testben, magába akarta inni a kiáltásait, úgy összefonódni vele, hogy a veríték összefolyjon a testükön.

Ez a mohó vágy mozgatta, amikor ráborult, lázasan ölelte, ajkával fedezte fel a kecses testet, csókolta le verítéktől síkos bőrét. Ujjai végigsiklottak a test puha felszínén, nem hagytak ki egyetlen millimétert sem. A testébe mélyedtek, habár felmerült benne, hogy neki most undorodnia kellene, ám a vágy már felülírta az ellenérzéseit. Elbűvölve érezte a finom remegést, hallotta az elakadó lélegzetet, az elfúló kis nyögést, ahogy mozgatni kezdte az ujjait. Csodálatos volt.

Felicien hirtelen belemarkolt a karjába, és magához húzta. Miközben a nyelve türelmetlenül a szájába furakodott, hanyatt döntötte a férfit. Reszketve borult rá, a keze oldalra tapogatózott. Fiók nyílott, valami hideg esett Andre mellkasára.

- Sssssz…

- Bocsánat, csak a síkosító… - Felicien levegő után kapkodott. Andre még fel sem fogta a szavakat, már hozzádörzsölte magát. Újra felszisszent, de ezúttal a sistergő vágy hagyta rajta a nyomát. Erősen megmarkolta a férfi derekát, és az ágyra döntötte. A sötétben néha összeütközött a kezük, az ajkuk csak másodikra találta meg egymást, ám még ez is olyan élvezettel teli volt, hogy Andrénak eszébe sem jutott nevetni rajta.

Síkos ujjal mélyedt el a férfiban, egy érzés kúszott fel a gerincén Felicien reszkető hangjától.

- Az óvszer… a fiókban…

Halkan káromkodva sikerült elérnie a fiókot anélkül, hogy abba kellett hagynia azt, amit éppen csinált. Felicien nyöszörögve szorította a csuklóját, a másik kezével pedig érintette őt, ahol érte. A fiókban káosz uralkodott, hosszas keresgélés után találta meg a dobozt, de addigra már elég ideges volt.

- Komolyan rendet teszek a szekrényeidben! – morogta dühösen.

Felicienből kitört a nevetés. Elfulladó, kéjes kacaj volt tele vidámsággal, boldogsággal és napsütéssel. Andre még soha nem hallott ennyire csábító hangot szeretkezés közben. Eddigi szeretői közül Felicien volt az első, aki képes volt még az ágyban is nevetni, hiába kényeztette éppen két ujjal. Igazából Felicien annyi mindenben az első volt a számára, hogy pontosan tudta, soha nem fogja tudni teljesen kitörölni a fejéből. Akarja egyáltalán elfelejteni?

A férfi megelégelte a bénázását a dobozzal, mert megkaparintotta, és Andre már hallotta is a csomagolás szakadását. Összekoccant a foguk, ahogy egymáshoz hajoltak. Felicien kuncogott, majd felnyögött, mert Andre bosszúból egészen mélyre csúsztatta az ujjait.

- Hol a fenében van a lámpa? – Andre hiába tapogatózott türelmetlenül.

- Mi a fenének kell a lámpa? – Felicien megint nevetgélt, aztán a nyaka köré fonta a karját, és magára húzta. Sötétben is tökéletesen megtalálta az ajkát, a keze pedig a merevedését. Andre el is felejtette, hogy világosságot akart csinálni. Felicien segített neki felhúzni az óvszert, és ezúttal ő nyögött fel, ahogy a hosszú lábak körbefonták a derekát, és végül kis rásegítéssel ugyan, de elmélyedt a férfiban.

- Minden rendben? – Felicien aggódó hangja a fülében csengett.

Szólni akart, mondani valamit, ám képtelen volt rá. Az érzés, hogy a férfiban van, elnémította. Megfeszültek az izmai, és lassan megmozdult. Felicien remegve belefúrta az arcát a nyakába. Tényleg tökéletesen illett a karjaiba.

Lehunyta a szemét, megpróbált csak az érzésre koncentrálni, de mivel Felicient ölelte, ez lehetetlen volt. Az illata körbefonta, a teste izzadt volt, a bőre selymes, a lehelete forró, a haja csiklandozta a vállát, és minden egyes mozdulatánál reszkető sóhajt hallatott. Erősebben mozdult, a válasz egy rándulás és hangos nyögés keretében érkezett.

- Jól vagy? – Végre sikerült megszólalnia, igaz, a hangja elfulladt, mert Felicien ezt a pillanatot választotta, hogy végighúzza a kezét a hátán.

- Igen. Semmi baj.

- Nem akarlak megsebezni, vagy ilyesmi.

Felicien kuncogott, Andre arra gondolt, hogy milyen aranyos.

- Már egy ideje nem voltam senkivel, de most jó veled. Csodálatos érzés… - Andre biztosra vette, hogy mosolyog, és kipirult az arca, a vágy pedig ott ég a kék szempárban. – Nem lesz semmi bajom, ha erősebben mozogsz.

- Túl követelőző vagy, mondták már? – incselkedett vele.

- Mindenki.

Andre nevetett. Soha nem gondolta volna, hogy szeretkezés közben valaha is nevetgélni fog, de Felicien mosolyt csalt még ilyenkor is az ajkára. A könyökére támaszkodott, és engedelmeskedett. Egyszerre nyögtek fel, Felicien magasabbra húzta a lábát. Andre bosszúsan arra gondolt, hogy meg kellett volna keresnie a villanykapcsolót, látni akarta.

- Felkapcsolhatnád a lámpát – zihálta.

- Mi lenne, ha hagynád a fenébe a lámpát, és mozgatnád a csípőd? – Felicien hangja is bosszús volt, bár más okból kifolyólag.

- Oh, a fenébe! – Andrénak elfogyott a türelme, hangosan káromkodott, mire a férfi keményen belemarkolt a fenekébe. – Te… - Elkapta Felicien kezét, és a feje mellé szorította a párnára. Zihálva dermedtek meg. Felicien finoman megmozdította a csípőjét, mire felszisszent, és ráborult. Miközben mohón csókolta, vadul mélyedt el benne. Az ujjaik összefonódtak, és már nem volt elég levegő, hogy bármit is megvitassanak. A vágy minden gondolatot elsodort. Andrét elemi erő ragadta magával, forró volt és Felicien illatú, a nyarat idézte, a ragyogó kék eget, a könnyű szellőt az arcán, és a szabadságot…

 

            Andre mereven ácsorgott az ablaknál, és komoran bámult kifelé. Szemerkélt az eső, még csak hajnalodott. A táskáját odakészítette maga mellé, és még soha nem érezte magát ilyen rosszul. Az egész éjszakát Feliciennel töltötte, azonban míg a férfi elaludt, ő nem tudott. Bármennyire nehéz volt, de az, hogy lefeküdtek egymással, mindent megváltoztatott.

A férfi testőre volt még mindig, arra szerződött, hogy megvédje, és nem engedhette, hogy a Felicien iránti érzelmei befolyásolják a tisztánlátását. Rettenetesen aggódott miatta, de meg kellett hoznia egy döntést. Biztosra vette, hogy a férfi iszonyúan mérges lesz, és csak még mélyebbre taszítja a keserűség gödrébe, ám nem tehetett mást. Hogyan védje meg, ha jobban leköti Felicien ringó csípője, mint egy esetleges támadó?

- Andre?

Megfordult. Felicien az ő pólójában állt a szobaajtóban, és a szemét dörzsölte, akár egy kisgyerek. Csábító volt, és gyönyörű. Most, hogy Andre megtapasztalta, milyen a karjaiban lenni, már lényegtelen volt, hogy férfi. Ritkán élt meg olyan gyönyört nővel, mint amiben éjszaka része volt. Felicien még az ágyban is az volt, aki mindig. Bosszantó és vicces, szenvedélyes és édes. Pont ezért kell mihamarabb elmennie mellőle.

- Még korán van.

- Tudom, de nem voltál mellettem, és felébredtem. – Felicien tekintete hirtelen kiélesedett, és megkeményedtek a vonásai. A táskát nézte. – Indulsz valahová?

- Sajnálom.

- El tudom képzelni…

- Komolyan sajnálom, de… nem vonatkoztathatok el attól, hogy a testőröd vagyok. Nem tudlak megvédeni, ha érzelmileg ilyen közel állok hozzád.

- Hát, persze! – Felicien maga köré fonta a karját. – Számíthattam volna erre…

Andre nem tudta, mit kellene mondania.

- Sajnálom – nyögte ki. – Nemsokára itt lesz a munkatársam, ő veszi át a védelmed. – Nem volt könnyű elintéznie ilyen korán a váltást, de mivel nem szokott félbehagyni munkát, a főnöke megértette, hogy most komoly oka van, amiért lemondja.  

- Értem.

- Felicien, ne haragudj! – Andre közelebb lépett, de Felicien felemelt kézzel hátrált.

- Ne! Hagyjuk ezt! Csak egy éjszaka volt, nem igaz? Nem jelentett semmit…

A keserűség és a csalódás nem csak a hangjában érződött, de a szemében is ott égett. Andre még soha nem érezte magát ennyire szemét seggfejnek, mint most. Nem volt igaz, hogy nem jelentett semmit, mindketten tudták. Ahogy azt is, hogy Andre a nőket kedveli, és Felicien élete összeegyeztethetetlen az övével.

- De, jelentett. Nekem mindenképpen. Éppen ezért kell most elmennem. Képtelen lennék tükörbe nézni, ha valami bajod esne.

- Miért érzem azt, hogy ez csak egy kifogás? – Felicien ragyogó kék szemét elhomályosították a könnyek. – Hogy ne kelljen beismerned, vonzódsz egy férfihoz…

Andre lehunyta a szemét. Már maga sem tudta, mit érez. Szerencséje volt, megszólalt a csengő. Felicien megperdült, és beviharzott a szobájába, az ajtó hangosan csattant mögötte. Andre nehéz szívvel a kaputelefonhoz ballagott, és beengedte a kollégáját. Gilbert Minard két éve volt a cégnél, viszonylag új húsnak számított, de nagyszerűen végezte a munkáját. Az a típus volt, aki nem kérdezősködött, és Andre ezért most nagyon hálás volt. Elmagyarázta a férfinak a helyzetet, odaadott neki mindent, amire szüksége volt az eset áttanulmányozásához.

- Most hol van?

- A szobájában. Nyolckor szoktam kelteni, este sokat ivott, úgyhogy most biztos nem lesz jó kedvében. – Andre aggódott, de igyekezett nem mutatni. – A kávétól magához fog térni. A müzlije a felső polcon, az epres joghurtja a hűtőben. A croissantját bent eszi meg az irodában.

- Testőr vagyok, Andre, nem bébicsősz.

- Tudom, de attól még nem dől össze a világ, ha barátságos vagy vele. Ne tévesszen meg a látszat, a felszín alatt egy kedves és magányos srác.

Gilbert a homlokát ráncolta.

- Megkedvelted, igaz?

Andre mélyet sóhajtott.

- Nagyon vigyázz rá, oké? – kérte válasz helyett.

- Mint mindig.

- Könnyű dolgod lesz, nem jár bulikba, a tervezőiroda és a lakása között kell ingáznotok, néha elmegy a kedvenc fagyizójába, de amúgy csendes életet él.

- Végre! A legutóbbi ügyfelet hajnalban szoktam hazacipelni.

Andre mosolyt erőltetett magára.

- Elköszönök.

Gilbert éles tekintettel méregette, és csak bólintott. Andre bekopogott Felicienhez, nem lepődött meg, hogy nem volt válasz. Résnyire nyitotta az ajtót, besurrant, és belülről nekidőlt. A behúzott sötétítőfüggönyöktől csak a férfi körvonalait tudta kivenni az ágyon. A levegőben még ott volt a szeretkezésük illata.

- Gilbert Minardnak hívják. Az egyik legjobb a cégnél. Vigyázni fog rád.

- Nem érdekel.

- Kérlek, Felicien!

- Menj el! Fuss csak el gyáván! Nem érdekel…

- Itt nem arról van szó, hogy nem tudok szembenézni a helyzettel, hanem az, hogy most én itt lényegtelen vagyok. Itt az életed a tét.

- Ha így lenne, és tényleg érdekelnélek, akkor azt mondtad volna, hogy tartsuk a kapcsolatot, és ha az egésznek vége lesz, akkor megpróbálhatnánk. De nem mondtad, úgyhogy nem reménykedem. Menj el!

- A francba, Felicien! Érts meg egy kicsit!

- Nem! – A férfi felült, a haja szénaboglyaként állt. – Mindig én vagyok az, aki megértő és megbocsátó! Elegem van ebből! Menj a francba! Látni sem akarlak! – A kiáltás visszhangzott a szobában.

Andre a fogát csikorgatva kivágta az ajtót, és jó erősen becsapta maga mögött. Felkapta a táskáját, és nem nézett Gilbertre, aki felvont szemöldökkel ácsorgott a konyhapultnál. A bejárati ajtóból csak a válla felett szólt vissza.

- Nagyon vigyázz rá! Ha egy haja szála is meggörbül, megöllek! – Az ajtó kattant mögötte. Ahogy beszállt a liftbe, és meglátta magát a tükörben, hányingere volt. Elfordította a fejét, de ettől még egy utolsó szemétnek érezte magát.

Hazament. Egy kis lakást bérelt egy csendes utcácskában. Olyan kevés időt töltött itt, hogy tiszta por volt minden. Leugrott bevásárolni, de étvágya nem volt, hiába készítette el a kedvenc omlettjét. Odakint szakadni kezdett az eső. Ledőlt az ágyra, bámulta a plafont, és hallgatta az eső kopogását az ablakon. A főnöke felhívta, jelezte, hogy két hét múlva lenne egy jól fizető munka, de minimum egy hónapig Amerikában kellene maradnia az ügyféllel. Elfogadta, és azon agyalt, mit csináljon a hirtelen rá szakadt szabadsággal. Utazzon haza? A gondolatot tett követte, már pattant is fel.

Egy kisvárosban született Párizstól kétórányi autóútra. A szülei még mindig ott éltek, az öccse oda nősült, így volt kihez hazamennie. Felhangosította a rádiót, hogy elnyomja a fejében kergetőző gondolatokat, miközben vezetett. Lassan elállt az eső, úgy tűnt, ki fog sütni a nap, de ettől nem lett jobb a kedve. Bármennyire igyekezett, Felicient nem tudta kiverni a fejéből.

- Fiam! – Az apja meglepetten jött elébe, amikor befordult az udvarra. – Nem szóltál, hogy jössz.

- Váratlanul lemondtak egy munkát, és van két hetem a következő előtt. Gondoltam, meglátogatlak titeket.

- Jól tetted! – Az apja fellelkesült. – Drágám, nézd, kit hoztam! – kísérte be a konyhába.

Az édesanyja a konyharuhát lecsapva robogott hozzá, és Andre lehunyt szemmel ölelte magához.

- Szia, anya!

- Kicsim, miért nem szóltál, hogy jössz? A szobádban még nem takarítottam a héten, és még az ebéd sincs kész!

- Semmi baj, majd kitakarítok, és éhes sem vagyok, ettem, mielőtt eljöttem.

Az anyja sasszemmel mérte végig.

- Minden rendben?

- Csak fáradt vagyok.

- Ülj le! Mesélj!

- Behozom a táskád! – Az apja vállon veregette, és magukra hagyta őket.

Andre élvezettel hallgatta az új pletykákat, mesélt egy kicsit a munkájáról, de Felicient még véletlenül sem említette. Nem tudta, hogyan mondhatná el a történteket, egyáltalán mi lenne a szülei reakciója. Jó volt újra itthon lenni, de túl gyakran meredt el a levegőbe anélkül, hogy tudatában lett volna a dolognak.

Délután meglátogatta az öccsét, aki egy kis gazdaságot vezetett a feleségével. Babázott egy kicsit, hathónapos unokahúga babanyelven gügyögött neki, mire a sógornője oldalba bökte.

- Neked mikor lesz sajátod?

Andre máskor a szemét forgatta, hogy miest megtalálja az ideális lányt. Most csak szomorúan elmosolyodott, és Felicien jutott az eszébe. Mérges lett, amit a pici is megérzett, mert hangos sírásban tört ki.

- Menj ki inkább Paulhoz – intette az asszony.

- Sajnálom. – Kiballagott. Az öccsét kint találta az udvaron, szokás szerint a pajta oldalának dőlve beszélgettek, ahonnét belátták a birtokot.  

- Nem akarod elmondani? – Paul két évvel volt fiatalabb nála, nagyon közel álltak egymáshoz. Lehetetlen lett volna tagadni előtte, hogy valami történt.

- Mit? – Megpróbálkozott az értetlen pislogással, mire Paul csak felvonta a szemöldökét.

- Hogy mit keresel itthon?

- Már mondtam, hogy…

- Bátyó! – Paul összevonta a szemöldökét, úgy nézett rá.

Andre odadőlt mellé, és hátrahajtotta a fejét. Addig nézett a Napba, míg az teljesen elvakította.

- Csak az egyik ügyfél…

- Megsérült? – Paul tudta, hogy bátyja milyen komolyan veszi a munkáját.

- Nem. Legalábbis eddig nem. Átadtam másnak.

- Annyira kiállhatatlan volt?

- Először azt gondoltam, de tudod, egészen megkedveltem.

- Értem. Úgy vélted, nem tudod megvédeni, ha mellette vagy.

- Igen.

- És ő rosszul vette a dolgot.

- Igen.

- És most bűntudatod van.

- Igen.

- Figyelj, bátyó, te csak azt tetted, amit kellett. Még hálás is lehet, hogy az ő érdekeit tartod a szemed előtt.

Andre hallgatott. A napsütésben apró por szállt a levegőben, virágok illata szállt, és az ég az itteni futózápor után már ugyanolyan kék volt, mint Felicien tekintete. Az öccse megérintette a vállát.

- Beleszerettél?

- Dehogy!

- Lefeküdtél vele?

Andre félrenézett. Paul a hajába túrt.

- Nem akarok erkölcsi prédikációt tartani, de megőrültél?! Mi a fene ütött beléd, hogy lefekszel egy ügyféllel? Sok bajod származhat egy ilyen kalandból! Arról nem is beszélve, hogy ilyet nem szoktál csinálni…

- Azt hiszed, nem tudom?!

- Ennyire vonzó? Ha komoly lány, akkor esetleg… - Paul a szemöldökét emelgette.

Andre még mindig nem mondta, hogy az ügyfél nem nő volt.

- Hagyjuk! – Ellökte magát a faltól, és nekiindult a mezőnek. – Sétálok egyet!

Az öccse majdnem utána szólt, hogy összekoszolja a cipőjét, de végül csak állt némán, és figyelte, ahogy a bátyja zsebre dugott kézzel, a fejét lehajtva ballag egyre távolabb.

 

            Az otthon töltött napok segítettek, hogy Andre kicsit lenyugodjon, és tiszta fejjel átgondolja, mi is történt. Felicient még mindig nem tudta kiverni a fejéből, főleg éjszaka gondolt rá sokat, de amikor meglátott egy virágot, ami szépen mutatott volna a pink pólójához, akkor legszívesebben felhívta volna.

A tizenegyedik napon már úgy érezte, megbolondul, ha nem tud meg róla valamit. Áldásként érte, hogy az anyja megkérte, menjen el vele a közeli nagyvárosba bevásárolni. Órákig sétálgattak, az anyja egy csomó mindent vett az unokájának, és Andre egyre rosszabbul érezte magát. Jelen pillanatban hogyan hitegesse az anyját, hogy majd tőle is lesz unokája, ha éppen egy férfi miatt van szerelmi bánata?

Majdnem nekiment egy polcnak, ahogy a gondolat átsuhant rajta. Szerelmes lenne? A hajába túrva állt bénán, olyan volt, mintha valaki váratlanul fejbe verte volna. A szerelmet eddig bőszen tagadta, múló vonzalomnak vélte a férfihoz fűződő kapcsolatát, de most, hogy lassan két hét is eltelt, minden más megvilágításba került.

- Kicsim, mi a baj? Elfáradtál?

- Nem, csak eszembe jutott valami.

- Oh! – Az anyja elmosolyodott. – Nem akarod bemutatni?

Andre tudta, hogy most éppen szépen lassan elvörösödik. Valószínűleg tinédzser kora óta nem történt vele ilyen. Bosszúsan megrázta a fejét.

- Menjünk!

- Kicsim?

- Semmi baj, anya, csak megígértem Paulnak, hogy segítek neki délután.

- Értem. – Az anyja nem kérdezősködött. Tudta, hogy fia úgyis elmondja, mi bántja, ha eljön az ideje.

A kocsi felé menet egy újságos mellett mentek el, az anyja megállt, hogy megvegye a kedvenc magazinját.

- Oh, majdnem elfelejtettem! – Az anyja keresgélt. – Claire csalódott lesz, ha nem viszem el neki azt a divatmagazint. Állítólag vannak benne csinos nyári ruhák. A kedvenc tervezője van a címlapon, legalábbis ezt mondta. – A homlokát ráncolta. – Elfelejtettem a nevét, jaj nekem!

- A magazinét vagy a tervezőét?

- A tervezőt azt hiszem, Feliciennek hívják.

Andre megdermedt. Lassan végighordozta a tekintetét az újságokon. Nem is értette, miért nem vette észre mindjárt. Talán, mert a férfi olyan komornak tűnt a képen. Nem mosolygott, pedig az már szinte a védjegyévé vált.

- Nem is tudtam, hogy érdekel a divat! – csodálkozott az anyja. – Claire mindent elolvas erről a fickóról, de szerintem túl rózsaszín. – Andre majdnem elmosolyodott, Felicient tekintve ez enyhe kifejezés volt. Az anyja tovább mondta a magáét, miután fizetett, és nekiindultak az utcán. Andre megpróbált egyszerre figyelni rá, olvasni a férfival készített interjút, és cipekedni. – Claire szerint valami szerelmi bánat érhette, mert állítólag mindenféle botrányos bulikban fotózzák az utóbbi időben.

- Felicien nem is jár bulikba! – tört ki Andréből.

Az anyja megtorpant.

- Te ismered?

Andre az ajkába harapott.

- Dolgoztam neki.

- Gondolhattam volna. Claire-nek muszáj lesz autogramot szerezned tőle, mert nem fog békén hagyni addig.

Andre nem válaszolt. Éppen a földre szórta a kocsi mellett a táskákat, és a mobilját nyomkodta.

- Telefonálnom kell!

- Annyira nem sürgős… - értetlenkedett az anyja, mire hátat fordított neki, és arrébb ment pár lépést. Az újságot szorongatva várt, hogy Gilbert felvegye a telefont.

- Igaz, amit olvastam? – Nem is köszönt, csak rámordult a férfira.

- Szia neked is, Andre! – Gilbert hangja kifejezetten ingerült volt. – Jó, hogy hívsz! Szeretnélek elküldeni a búsba, drága barátom! Amikor átvettem tőled ezt a munkát, azt mondtad, hogy az ügyfél kedves, barátságos és nyugodt életet él, a buliktól távol tartja magát. Hülyéskedtél, ugye?

- Figyelj…

- Nem, te figyelj! Az elmúlt napokban a kedves Monsieur Leroux nem hagyott ki egyetlen bulit sem, amire meghívták, vagy éppen amit a városban tartottak. Naponta más úriember karjaiból szedem ki, mielőtt hazaráncigálom, és kezd elegem lenni belőle. A zaklatója azóta egyszer sem jelentkezett, javasoltam a főnöknek, hogy zárjuk le az ügyet.

- Szerintem a zaklatója csak arra vár, hogy egyedül maradjon – józanodott ki Andre. Lehunyta a szemét, Felicien még a távolból is képes kihozni őt a sodrából. – Az a helyzet, hogy Felicien csak rám mérges. Történt közöttünk pár dolog, és… azt hiszem, így próbálja túltenni magát rajta.

Gilbert mély levegőt vett.

- Mindketten nagy marhák vagytok – közölte hűvösen.

- Sajnálom, hogy te ittad meg a levét ennek az egésznek.

- Nem érek semmit a sajnálatoddal, Andre! Attól még itt leszek egy hisztis, homokos divattervezővel a nyakamon!

- A francba!

- Legalább annyit tegyél meg, hogy ugorj be, és beszélgess el vele!

- Már múltkor is próbáltam.

- Akkor meg segíts egy kicsit! Ma este tartja ezt a hülye divatbemutatót, és nem tudom meggyőzni, hogy szigorítani kell az ellenőrzést, és kell még testőr. Egyedül nem tudok egyszerre figyelni mindenre. Legalább száz vendéget várnak!

- Ma este? – Andre a homlokát ráncolta. – A jövő hónap elején akarta bemutatni az új kreációit…

- Hajnaltól késő estig megszállottan dolgozik, most is egy modellel üvöltözik.

- Felicien nem szokott üvöltözni…

- Akarod hallani? Szívesen közelebb megyek, ha ezzel elérem, hogy a bűntudatod visszahozzon, és visszavedd ezt a flúgos idiótát!

Andre a szemét dörzsölte.

- Hánykor kezdődik?

- Kilenckor. Elküldöm a helyszínt e-mailben, és szólok, hogy engedjenek be.

- Köszönöm.

Gilbert csak felhorkant, és bontotta a vonalat.

- Mi történt? – Az anyja továbbra is a kocsi mellett álldogált, és próbálta kitalálni, miért viselkedik őrült módjára a fia. – Hová sietsz? Paul megvár. 

Andre lázasan pakolt be a kocsiba.

- Vissza kell mennem Párizsba!

- Párizsba? De azt mondtad, hogy két hét szabadságod van, és addig még visszavan pár nap. – Az anyja elhallgatott, az ülésre dobott kinyitott magazinban egy egész oldalas képen Felicien Leroux bámult a kamerába, a ragyogó kék szemekben végtelen szomorúsággal. – Claire két nappal azután mondta, hogy ez a Felicien megváltozott, hogy te hazajöttél. Vele dolgoztál?

- Igen. Ő volt az utolsó munkám.

- Nem akarod elmondani végre, hogy miért jöttél haza?  

Andre megdermedt az anyja számonkérő hangjára. Lassan felemelkedett, és az asszonyra nézett.

- Összevesztünk, ennyi – nyögte ki.

- A barátod? Mindig azt szoktad mondani, hogy az ügyfeleiddel nem szoktál barátkozni.

- Megkedveltem. Aranyos srác. – Andre elfordult, és folytatta a pakolást.

- Claire biztos örülne, ha megismerkedhetne vele személyesen…

- Anya, mondtam, hogy összevesztünk!

- Te nem vagy a veszekedős típus, fiam! Apádon kívül nem ismerek más embert, aki ilyen türelmes lenne. Ez a Felicien annyira kiállhatatlan, hogy nem tudtál kijönni vele? Nem értem, hiszen pont az előbb mondtad, hogy aranyos fiú.

- Anya…

- Csak próbálom megérteni, hogy miért hagytad ott a munkádat, és jöttél haza teljesen váratlanul?! Mi történt, hogy hazamenekültél? Paulnak elmondtad? – Az asszony pontosan tudta, hogy két fia mennyire közel áll egymáshoz. – Nekem nem akarod? Akkor nem akarsz kibékülni azzal a fiúval? Biztos ő is szomorú, az interjúkban mindig olyan kedves, nem hiszem, hogy direkt bántott meg. Talán csak a munkája frusztrálja vagy, hogy testőrt kellett fogadnia…

Andre dühösen bevágta a kocsiajtót. Az anyja nem is ismeri Felicient, csak az újságokból, és mégis mentséget keres a számára. Ennyire nyilvánvaló, hogy ő volt az, aki hibázott? Hogyne lett volna nyilvánvaló! Hiszen ő az, aki már majdnem két hete úgy tévelyeg odahaza, mint egy kísértet. Ő az, aki megpróbálja meg nem történtté tenni az egészet, elnyomni a vágyait, a sóvárgást egy férfi után. Feliciennek igaza volt, gyáván megfutamodott, kifogásokat keresett, hogy ne kelljen szembenéznie a valósággal.

- Kicsim? – Az anyja gyengéden megérintette a karját.

- Lefeküdtem vele! – tört ki belőle.

Az anyja szeme elkerekedett. Valószínűleg mindenre számított, csak erre nem. Andre még rosszabbul érezte magát, mint eddig.

- Még Paul sem tudja az igazságot – vallotta be. Nekidőlt az autónak, és összefonta a karját a mellkasán. – Felicient zaklatja valaki, ezért fogadott testőrt. Ő amolyan bohókás, vidám figura, rém bosszantó volt az elején. – Hátrahajtotta a fejét. – Csak tudod, egyre többször kaptam magam azon, hogy bámulom, és nem azért, mert ez a munkám, hanem mert… csak úgy. Mert tetszik, amit látok. Történtek dolgok, és… aztán… együtt töltöttünk egy éjszakát. Nem lett volna szabad, több okból is, de megtörtént, és nem tudtam kezelni a helyzetet! Nem tudtam szembenézni vele, vagyis inkább önmagammal. Leadtam a munkát, és eljöttem. El akartam felejteni őt, letisztázni az érzéseimet…

Az anyja a táskája pántját babrálta.

- Sejtettem, hogy baj van, de nem gondoltam ilyesmire. Soha nem vonzódtál a férfiakhoz.

- Tudom.

- Akkor most mi változott?

Andre ezerszer feltette magának a kérdést.

- Semmi, csupán találkoztam vele.

- Ezek szerint még reménykedhetek tőled unokákban? – Az anyja viccelődni próbált.

- Anya, fogalmam sincs, mi a fene történik vagy, hogy mi lesz velem és vele. – Andre fáradtan a magazin felé intett a fejével. – Megbántottam, pedig tudtam, mennyire érzékeny. Nagyon mérges, ez átjön még abból az interjúból is. Felhívtam Gilbertet, ő van vele most, és Felicien nem hajlandó megfogadni a tanácsát. Ma van az új kollekció bemutatója, száz vendéget várnak, és Gilbert nem tudja megvédeni egyedül. Vissza kell mennem, és azt hiszem, nem csak azért, hogy megvédjem, hanem azért is, hogy megbeszéljük ezt az egészet.

- Vele akarsz maradni?

Andre egyenesen az anyja szemébe nézett.

- Kevésbé fogsz szeretni, ha igent mondok?

Az anyja nagyot nyelt, majd elsírta magát, és magához ölelte.

- Nem tudsz olyat tenni – súgta a fülébe.

Andre a könnyeivel küszködött, pedig nem volt a könnyen sírdogáló fajta.

- Nagyon szeretlek, anya!

- Én is, kicsim! – Az anyja mosolyt erőltetett magára, és eltolta magától. – Menjünk! Neked sietned kell, hogy időre Párizsba érj. És ne felejts el autogramot kérni a menyemnek!

- Köszönöm!

Az anyja erre csak megsimogatta a haját, igaz, lábujjhegyre kellett állnia a mozdulathoz. Andre felnevetett. Sokkal jobban érezte magát most, hogy mindent elmondott az anyjának, és az nem utasította el.

 

            - Te mi a francot keresel itt?

Andre erre a kérdésre számított. Nem érte meglepetésként, amikor Felicien csípőre vágott kézzel odarobogott elé, és dühösen összeszorított ajkakkal a mellkasának szegezte a mutatóujját. Fogyott, a szeme alatt karikák sötétlettek, a haja kócosabb volt, mint valaha, a mosolya múló emlék volt csupán, viszont még így is piszkosul vonzó volt.

Alig egy órája ért a városba, hazaugrott zuhanyozni és átöltözni, és utána idesietett. Könnyedén besétált, minimális biztonsági intézkedéssel találkozott csak, ami két biztonsági őrt és egy asszisztenst jelentett, utóbbi fogadta a vendégeket. Még azt sem ellenőrizték, hogy nem visz be fegyvert, amitől azonnal magasba szökött a vérnyomása.

- Gilbert Minard-t merre találom?

- Nem ismerek ilyen nevű személyt – mosolygott udvariasan a csodaszép hölgy.

- Felicien Leroux testőrét keresem.

- Oh! Monsieur Leroux a modellekkel van elfoglalva jelenleg. Valószínűleg ott találja Monsieur Minard-t is. További jó szórakozást!

Andre morcosan indult a két férfi keresésére. Két kérdés után sikerült is megtalálnia őket. Tucatnyi modell között ott szlalomozott Felicien, sápadt volt és kiabált. Még nem vette őt észre, Gilbert viszont már meg is jelent mellette.

- Végre! Már látod, miről beszéltem?

- A bejáratnál simán beengedtek csak, mert rajta voltam a listán. Még azt sem nézték meg, van-e fegyverem. Idebent pedig bármelyik alkalmazott bájos mosollyal útbaigazított, merre találom Monsieur Leroux-t! – Andre nagyon ideges volt. – Megtennéd, hogy intézkedsz? Addig én beszélek a fejével.

- Tudod, mire vállalkozol?

Andre a férfit nézte, a keskeny csípőt, a nyakába göndörödő hajzuhatagot, a lendületes mozdulatokat, amelyekkel a ruhákat igazgatta.

- Menj nyugodtan!

- Te tudod! Sok szerencsét! – Gilbert gyorsan lelépett, Andre pedig csak állt, és várta, Feliciennek mikor tűnik fel a jelenléte. Nem kellett sokáig várakoznia, Felicien arcán ezernyi érzés hullámzott át, mielőtt mérgesen ráförmedt volna.   

- Gilbert nem tud egyedül megvédeni, ha ennyi ember van jelen egy rendezvényen – válaszolta komoran. – A biztonságiak pocsék munkát végeznek, bejöttem fegyverrel az épületbe, és még senki sem szúrt ki. Bárki más megteheti ugyanezt, és akkor nagy bajban vagy.

Felicien úgy nézett ki, mint aki azonnal felrobban.

- Csak ennyi mondanivalód van? – szűrte a fogai között. Közben egy vékony srác jelent meg mikrofonnal a kezében, az óráját bámulta, már majdnem rárontott Felicienre, de az egyik ismerős modell visszarántotta, és csendre intette.

- Én viszlek haza a bemutató után, és akkor beszélünk. Úgy látom, hogy lassan kezdenetek kell – bökött a fickóra Andre, de Felicien rá sem pillantott. Felmordult, és hatalmas pofont kevert le neki. Andre elgondolkodott, hogyan reagáljon. A második előtt elkapta a férfi csuklóját, és magához rántotta. A francba vele, Felicien még mindig tökéletesen illett a karjaiba! Lehetett valami a szemében, mert a férfi zavartan pislogni kezdett. – Gyere velem! – húzni kezdte magával.

- Mi? Várj!

- Kezdeni kell… - találta meg a hangját a vékony srác, de senki nem reagált.

Andre oda sem figyelt, bevonszolta egy üres terembe, valószínűleg itt tárolták a ruhákat, mert tele volt állványokkal meg mindenféle kellékkel, a legtöbbről azt sem tudta, mi az. Lényegtelen is volt, nem ezért jött ide. Becsapta az ajtót, Felicient a szoba közepére penderítette. Megállt előtte.

- Sajnálom. Komolyan. Neked volt igazad. Gyáva voltam, és csak kifogásokat kerestem.

- Valóban? – Felicien hangja éles volt, akár a penge.

- Sajnálom.

- Megbántottál! Elhagytál! És ezek után még van képed ideállítani, azt várva, hogy megbocsátok?!

Andre felsóhajtott. Sejtette, hogy nem lesz könnyű dolga, legszívesebben elsüllyedt volna a föld alá. Csak nézte a férfit, a kék szempár viharos sötétjét, és a helyzet ellenére a szíve úgy dübörgött, hogy fájt tőle a mellkasa.

- Bocsáss meg!

- Ezért jöttél ide? – Felicien összeszorította az ajkát, nagyokat nyelt, és gyanúsan sokszor pislogott.

- Bocsánatot akarok kérni. Ne haragudj!

Felicien összefonta maga előtt a karját.

- Nem történt semmi – felelte nyeglén. – Túléltem, amint látod.

- Akkor mosolyognál?

Felicien ragyogó kék szeme haragosan felvillant.

- Mosolyogni? Te megbolondultál! Rád soha többé!

- Akkor legalább egy autogramot adj a sógornőmnek. Anyám a lelkemre kötötte, hogy el ne felejtsem.

Felicien szája tátva maradt. Néma csend lett, csak kettejük lélegzetvétele hallatszott, és odakintről némi beszélgetés zaja.

- Te beszéltél rólam a családodnak? – Felicien hangja nagyon halk és bizonytalan volt.  

- Baj?

- Hát, nem, de azt hittem, hogy… - Felicien nem tudta tovább folytatni, Andre elkapta a karját, és magához rántotta. Nem csókolta meg, csak átkarolta a derekát, és közvetlen közelről nézett le rá. Felicien dühe lassan elcsitult, a vonásai kisimultak, pár könnycsepp végigszántotta az arcát. Átkarolta Andre nyakát. – Összetörted a szívem – mondta csendesen.

- Tudom, és sajnálom. Rengeteget gondolkodtam, és már tudom, hogy tényleg elszúrtam. Még soha nem feküdtem le egyetlen ügyféllel sem, férfival meg pláne. Komolyan veszem a munkám, és az sem merült fel bennem soha, hogy férfival kezdjek. Összezavarodtam, és rosszul kezeltem a helyzetet. Bocsáss meg!

Felicien felsóhajtott.

- Most nagyon hülyén érzem magam. Szegény Gilbert és a lányok itták meg a levét annak, hogy sértettségemben tombolni kezdtem. Rosszul érintett, hogy engem, a nagy Felicien Leroux-t csak úgy faképnél hagynak… Az bosszantott a leginkább, hogy meg sem próbáltad megbeszélni velem a dolgot. – Elhúzta a száját. – Próbálkoztam pár sráccal, hátha akkor ki tudlak verni a fejemből, de nem igazán működött a dolog. Egyikkel sem feküdtem le, Gilbert tanúsítani tudja! – szögezte le gyorsan.

- Tudom.

- Tudod?

- Bár Gilbert másmilyennek ismert meg, én tudom, hogy nem vagy egy csélcsap alak. Elfelejted? Láttam azt az arcodat is, amit talán senki más…

Felicien ajka lassú mosolyra húzódott.

- Köszönöm.

- Nem kell megköszönnöd semmit. Inkább engedd, hogy megvédjelek!

- Ezért jöttél?

- Azért jöttem, hogy végre letisztázzam, mit érzek, és mi is van közöttünk.  

- És?

Andre egészen közel hajolt.

- Hogyan mondja egy férfi egy másik férfinak, hogy tetszik neki, és vele akar maradni?

Felicienből végre kitört a nevetés. A fejét hátrahajtva kacagott, a tekintete pedig ragyogott, és gyönyörű volt. Andre csak bámulta, sóváran, míg a kacaj elhalt, Felicien elkomolyodott. Még szorosabban simultak egymáshoz, érezték a másik heves szívdobogását, a leheletük keveredett. Felicien ajka finomabb volt, mint Andre emlékezett rá, az illata pedig beléivódott, ebben a pillanatban úgy érezte, örökre…

Hosszú percekig álltak a szoba közepén. Valaki bekopogott, majd Gilbert dugta be a fejét.

- Bocs a zavarásért, de kezdés van! – A szeme kimeredt, ahogy felfogta, mit lát. Andre csak felvonta a szemöldökét, mire a fejét csóválva visszahúzódott.

- Bocsánatot kell kérnem tőle – sóhajtotta Felicien.

Andre gyengéden megsimogatta a hátát.

- Menjünk! Otthon majd beszélünk, rendben?

- Igen. – Felicien fáradtan megmozgatta a vállát, és felmosolygott a férfira. – Hiányoztál.

- Te is nekem.

- Ennek kifejezetten örülök. – Felicien ragyogó mosolya hirtelen felvillant, majd felnevetett, és ez a kacaj már emlékeztetett a régire, amitől felforrt Andre vére.

- Most már tényleg menjünk! – sóhajtotta.

Nagy nyüzsgés fogadta őket, a modellek csoportokba gyűlve ácsorogtak, halkan sustorogva tárgyalták meg a történteket, nem értettek semmit. A sminkes és a fodrász komoran támaszkodtak a falnak. Felicien kettőt tapsolt, és amikor rájuk mosolygott, több lány arcán megkönnyebbülés suhant át.

- Elnézést a közjátékért! Bocsánatot kell kérnem a viselkedésemért! Az úriember itt mellettem Andre, néhányan már ismeritek, a testőröm. Egész este itt lesz velem, remélem, nem probléma! – A lányok a fejüket rázták. Ketten összesúgtak, Andre biztosra vette, hogy arról pusmognak, hadd maradjon, ha elérte, hogy Felicien újra önmaga lett. – Noel, kérlek, kezdjünk! – A vékony srác bólintott, és elrohant. Felicien visszafordult Andre felé. – Ha oda állsz, kilátsz a kifutóra, de nem látnak – mutatott egy helyre.

- Maradj szem előtt!

- Én itt maradok hátul, csak a legvégén megyek ki.

 

            Andre úgy számolta, a negyedik modell sétált ki a kifutóra, amikor megszólalt a tűzjelző. Gilbert Andréval szemben állt az újságírók között, és azonnal körbefordult.

- Mi a fene?

Andre megragadta a mellette elrohanó biztonsági őr karját.

- Mi történt?

- Úgy néz ki, tűz ütött ki az egyik takarítószertárban.

- Poroltó?

- Nem tudom, uram, nekem az a dolgom, hogy a vendégeket biztonságba helyezzem!

- Csodás! – Andre fel tudott volna robbanni dühében. – Ürítsék ki az épületet, és hívják a tűzoltókat!

- Igenis.

Felicien nem vesztette el a fejét, éppen a lányokat gyűjtötte maga köré.

- Azonnal ki kell mennünk!

- Mi lesz a bemutatóval? – Az egyik lány kétségbeesetten kiabált.

- Az életünk fontosabb, Sabine! Gyerünk, lányok! Kövessétek a többieket! Andre?

- Itt vagyok! Menjünk!

- Addig nem megyek sehová, amíg az utolsó lány is ki nem ment. Felelős vagyok értük!

Andre csúnyán nézett a férfira, de Felicient ez nem hatotta meg. Csak akkor volt hajlandó mozdulni, amikor üres lett az öltöző.

- Menjünk! Ne mozdulj mellőlem! – Andre megmarkolta a karját.

Felicien nem válaszolt. Oldalra nézett, a homlokát ráncolta.

- Valami baj van?

- Nem, semmi! Mehetünk!  

Már érezhető volt a levegőben a füstszag, amikor kiléptek a folyosóra. Két biztonsági ember rohant el mellettük, az egyikük a rádiójába kiabált.

- Nagy a baj? – fordult utánuk Felicien.

- Nem tudom, de jobb biztosra menni. Gilbert merre lehet?

- Nem láttam. – Felicien aggódva igyekezett lépést tartani a férfival. Néha hátrapillantott, a homlokáról még mindig nem tűntek el a ráncok. Mintha valami zavarta volna.

- A csudába, nem veszi fel a telefonját! – Andre kifelé menet próbálta hívni Gilbertet, de a férfi nem reagált. – Biztos már kint van – mormogta. – Jól vagy? – Felicien nem válaszolt, mire megperdült. Nem volt mögötte senki. – Felicien? Felicien! – A telefont visszacsúsztatta a zsebébe, és elővette a fegyverét. Lépésről lépésre indult visszafelé, eszébe villant a férfi furcsa tekintete. Valószínű, hogy látott valamit, és visszament, hogy utánanézzen. Simán eltűnt mellőle, és neki még csak fel sem tűnt! Felicien tényleg meg fogja őrjíteni!

Lassan, csendesen lépkedett, és fülelt. A távolból, az öltöző felől, mintha csattanást hallott volna. Olyasmit, mint amikor feldől egy szék. Rohanni kezdett. Az járt a fejében, hogyan fogja túlélni, ha elveszíti a férfit? Gondolkodás nélkül rontott be a terembe, a fegyverét a magasba emelve. Ezernyi szabályt szegett meg, amiket még soha, amióta testőrködésre adta a fejét. Egyetlen ember sem tudta így elvenni az eszét…

Felicien a falnak dőlve állt, a száján át kapkodta a levegőt. A lábai előtt széttárt karokkal egy eszméletlennek tűnő férfi feküdt, mellette egy fémvázas szék. A fegyvere jó méternyi távolságban hevert tőle, Andre a terem túlsó felébe rúgta. Óvatosan a férfi fölé hajolt, automatikusan ellenőrizte a pulzusát.

- Megöltem? – Felicien hangja nagyon vékony volt.

- Nem. Él. – Andre felemelkedett, és mély levegőt vett, nem akart kiabálni. Aztán mégis kitört belőle a düh. – Te teljesen megőrültél?! Hányszor mondtam el, hogy fogadj szót?! Te meg csak azért is fittyet hánysz arra, amire utasítalak! Mi a fenéért tűntél el mellőlem?

- Láttam őt már korábban is a lakásom környékén – Felicien nagyon fáradtnak látszott, lassan lecsúszott a padlóra. – Ismerős volt, amikor ma megláttam itt. Nem tudtam, ki ő. Lehetett akár valami konkurens cég megbízottja is, és nem akartam, hogy tönkretegye a ruhákat, vagy ellopja őket.

- Az meg sem fordult a fejedben, hogy talán ő a zaklató?

- Olyan kis nyámnyila alaknak tűnt…

Andre eltette a fegyverét.

- Te nagyon hülye vagy!

- Lehet. – Felicien felnézett rá. – Ilyen a divatszakma – vont vállat. – Harcolnod kell az álmaidért, különben gyorsan a lefolyóban találod magad. Én viszont még egy ideig a csúcson akarok maradni.

- Azt mondtad, hogy szívesen cserélnél bárkivel az utcáról – emlékeztette a férfi.

Felicien halkan felnevetett. Most nem ragyogott a tekintete, Andre mégis heves szívdobogást kapott tőle.

- Már nem.

- Miért?

- Mert te engem szeretsz, és nem valakit az utcáról.

Andre csak állt, mintha fejbe verték volna. A fejét csóválva felkuncogott. Odasétált hozzá, és letérdelt elé.

- Nem mondtam egy szóval sem, hogy szeretlek.

- Milliószor elmondtad, amíg mellettem voltál, hogy soha nem szabad fejjel a falnak menni főleg, ha a védett személy megsérülhet. Te mégis úgy rontottál be ide, mint egy őrült.

- Mint kiderült, szükségtelenül – pillantott a férfira Andre.

- Azt hitte, hogy azért, mert meleg vagyok, tehát szerinte nem is vagyok férfi, ezért megvédeni sem tudom magam. – Felicien elvigyorodott, Andre még soha nem látta tőle ezt a huncut mosolyt. – Tévedett.

- Meg fogok őrülni melletted!

Felicien most már kacagott annak ellenére, hogy a füstszag egyre inkább kitöltötte a teret. Előrehajolt, közvetlen közelről nézett a férfi szemébe, a kék tekintet még soha nem volt ilyen gyönyörű, mint most.

- Szeretlek, Andre!

- Semmi drágám, kedvesem, szívem? – incselkedett vele Andre.

- Szeretnéd?

Andre mosolyogva a szájára hajolt.

- Nem.

Még soha nem csókolózott úgy, hogy a partnerét heves nevetés rázta.            

 

            Hajnalban Andre a másik oldalára fordult, de azonnal felébredt, amikor rádöbbent, hogy Felicien nincs mellette. Felült.

- Felicien?

Néma csend volt a szobában, a résnyire nyitva hagyott ajtón át fény szivárgott be a nappaliból. Felkelt, és kilesett. Felicien nappalija csatatérre hasonlított. Mindenhol ruhaanyagok hevertek, a férfi a sarokban a tervezőasztalánál ücsörgött. Mellette üzembe volt helyezve a varrógép, egy spéci, Andre szerint önmagától működő gép.

Andre nekidőlt az ajtófélfának, nem vette a fáradtságot, hogy felöltözzön, úgyis csak a nadrágját találta volna, mert Felicien az ő ingét viselte. A haját hátrakötözte valami szalaggal, piros volt, olyan hosszú, hogy leért a fenekéig. A nyelvét kidugva dolgozott, szemernyit sem tűnt fáradtnak. Amikor felnézett, és találkozott a tekintetük, a pillantása élénk volt, a mosolya pedig úgy ragyogott fel, hogy Andre megint szívdobogást kapott tőle. Ez a férfi lesz a halála…

- Miért nem alszol?

- Eszembe jutott valami.

- És az éjszaka közepén kell megvalósítani? Nem ér rá holnap, vagyis inkább ma? – javította ki magát Andre, miután megint ránézett az órára.

- Mindjárt kész vagyok.

- Rendben. – Andre kiment a fürdőbe, visszafelé felvette a mobilját, ami már egy ideje csörgött, csak Felicien ügyet sem vetett rá. – Darsac.

- Gilbert vagyok. A fickót Victor Touluse-nak hívják. Gyűlöli a homoszexuálisokat, állítólag az apja egy férfiért hagyta el őt és az anyját. Felfüggesztettet kapott pár éve, amikor zaklatott egy fiatal meleg fiút, de azóta nem volt még egy gyorshajtása sem. – Andre-nak felkavarodott a gyomra.

- Mozgasd meg a kapcsolataidat, mert most nem úszhatja meg!

- Értettem. Beszéltem a főnökkel is, érdeklődik, hogy akkor elvállalod-e a külföldi melót?

Andre felmorrant, teljesen kiment a fejéből a dolog.

- Figyelj…

- Mert nekem lenne kedvem hozzá. Valami üzletembert kell kísérgetni, és jól jönne egy pihentető munka a hisztis divatterveződ után. Gondolom, nem bánod.

Andre a hisztis divattervezőt nézte, aki úgy tett, mintha nem figyelne, de a háta megfeszült a bő ing alatt.

- Nem, köszönöm.

- Szívesen. Majd később még hívlak.

- Oké, szia.

- Sziasztok!

Andre letette a telefont. Rápillantott Felicienére, ami egyfolytában rezgett, de tulajdonosa előrelátóan lehalkította.

- Nem akarod inkább kikapcsolni?

- Mindegy. Gilberttel beszéltél?

- Igen. – Andre elmondta, amit megtudott. Felicien eközben lázas gyorsasággal varrt, ujjai között lángolt a munka. – Nem fogom hagyni, hogy ezúttal megússza – tette hozzá halkan.

Felicien felpillantott rá.

- Tudom, éppen ezért nem is aggódom. Amúgy nem akarsz felvenni valamit? 

Andre csípőre tette a kezét, egyre inkább kezdett szembetűnni a tény, hogy Felicien ing alól kivillanó combja hatással van rá.

- Zavarlak talán? – kérdezte kihívóan.

Felicien lehajtotta a fejét, látszott, hogy fojtottan nevet.

- Adj egy percet! – kérte.

- És ha én most akarlak?

A varrógép leállt. Felicien megfordult a székkel, és széttárta a lábát. Az ing éppen lecsúszni készült a válláról, és a látványtól Andre vérnyomása a magasba szökött.

- Nem tudsz várni?

- Ha így nézel rám, akkor nem.

Felicien lassan felállt, levette az elkészült ruhadarabot az asztalról, elvágott pár cérnát, itt-ott igazgatott még rajta, majd odasétált elé. Egyik válláról lecsúszott az ing, ahogy feléje nyújtotta.

- Próbáld fel!

- Én nem az egyik modelled vagyok – emlékeztette a férfi.

- Nem, te a szeretőm vagy – bólintott Felicien, a tekintetében izzó vágy kapott lassan lángra. – Próbáld fel!

- Nem.

Felicienről lecsúszott az ing. Gyönyörű volt, és bűnösen csábító.

- Kérlek! – lehelte.

Andre hitetlenkedve lehunyta egy pillanatra a szemét. Ennek a tekintetnek bármit megtett volna, és az, hogy felvegyen egy inget, nem tűnt megvalósíthatatlan kérésnek. Elvette tőle, belebújt. Az anyag olyan volt, mint a selyem, hűvöse borzongatta Andre bőrét. Felicien úgy bámult rá, ahogy a fagyijára szokott, az érzés pedig, hogy mennyire szereti, lassan betöltötte a tudatát. 

- Szólhattál volna, hogy a magad tervezte ruhákra gerjedsz, mielőtt beléd szeretek – cukkolta gyengéden.

- Jobb későn, mint soha – Felicien hozzásimult, a mellkasára fektette a fejét. – Én is szeretlek – mondta csendesen.

Andre finoman beletúrt a hajába, és kényszerítette, hogy ránézzen.

- Most már én is felpróbálhatlak?

A provokatív kérdés hallatán Felicien felkacagott, majd átkulcsolta a nyakát, és megnyalta az ajkát.

- Próbálj! – súgta csillogó szemmel.

Andre magához ölelve felemelte, és elindult vele a hálószoba felé. Felicien átkulcsolta a lábaival a derekát, minek következtében alig jutottak el az ágyig, a romantikus hangulat majdnem nevetésbe fulladt, de egyikük sem bánta.

Délután Felicien ragaszkodott hozzá, hogy bemenjen az irodába. Addig könyörgött, amíg Andre megígérte, hogy fagyit is kap. A napsütésben emberek járkáltak, szoknyák libbentek az enyhe szellőben, turisták kávézgattak a teraszokon. Felicien a kedvenc fehér nadrágját viselte az Andre által olyannyira utált pink pólóval. Fagyival a kezében, széles mosolyával, kócos hajával úgy tűnt, mintha a szeretője ágyából mászott volna ki, és ezúttal ez igaz is volt. Andre elvigyorodott, kicsit lemaradt, hogy szemügyre vegye a keskeny csípő hipnotizáló ringását. Nem volt egyedül, nők és férfiak szegezték a tekintetüket a férfira főleg, hogy több újság címlapján szerepelt a tegnap estiek után.

- Jössz, drágám? – Felicien megállt, visszafordult.

Andre pár lépéssel beérte, és átkarolta a derekát. Furcsa érzés volt úgy végigmenni az utcán, hogy nem nőt, hanem férfit ölel, de valamiért szükségét érezte, hogy kinyilvánítsa, Felicien hozzá tartozik. A férfi mintha sejtette volna ezt, teli szájjal kacagott.

- Nem sejtettem, hogy a féltékeny típusba tartozol – jegyezte meg.

Andre körbenézett. A Nap a magasban ragyogott, a kék ég tiszta volt, akár Felicien tekintete. Pár turista őket fotózta, mintha valami látványosság lennének.

- Kérsz? – Felicien fagyival kínálta, közben a száját nyalogatta. Andre késztetést érzett, hogy addig csókolja, míg a savanykás málna íze helyett a férfiét érzi. A gondolatot tett követte, a málna mentával elviselhetetlenül finom volt, a hűs gyümölcsös íz beleégette magát az érzékei közé. Még soha nem ízlett neki édesség, mint ez a fagylalt, amit Felicien ajkáról kóstolt…

 

            Másnap Andrét felhívta az anyja, és óvatosan felhívta a figyelmét arra a fotósorozatra, amivel Claire szembesült az interneten. Nem volt meglepő, hogy Felicien Leroux, a neves divattervező egy férfival csókolózik a forgalmas párizsi utca kellős közepén, az viszont már annál inkább, hogy a nő felismerni vélte a Felicien ajkára mohón tapadó férfiban a sógorát. Tehát, ha a Felicienhez fűződő kapcsolata titok volt, akkor már nem az többé. Andre próbált mérges lenni, de végül csak nevetett. Felicien ugyanis éppen megállt előtte, nem sok mindent viselt, de a kezében egy újabb ruhadarab lógott. Andre elbúcsúzott az anyjától, majd a kanapéra dobta a telefont. Felicien egy király gőgösségével nézett rá, de a vágy már birtokba vette a kék szempárt.

- Próbáld fel!

Andre még soha nem engedelmeskedett ilyen örömmel senkinek…

 

 

Vége