Pár évvel később

Pár évvel később

Retsu nagyot nyújtózott, ahogy felállt. Merev izmai fájdalmasan megsajdultak. Elaludt a fotelban, ahova befészkelte magát. Már hajnalodott, végigaludta az egész estét és a fél éjszakát. Tetsuya felébreszthette volna. Egyáltalán hol van? – morfondírozott. A konyhában cetli várta, Reiko írta, hogy váratlanul behívták dolgozni, ne aggódjon. Elmosolyodott. Az öccse hosszú évek kemény munkájával nyomozóvá lett, és igazán büszke volt rá. Erről persze eszébe jutott „sógora” Jouji. Elindult az emeletre, belesett a hálószobájába, de Tetsuya nem volt ott. Tovább indult. Halk beszélgetés ütötte meg a fülét.

- Szerintem őt nem kéne meghívnunk… - Tetsuya egy ceruzát rágcsálva jegyzetfüzetet egyensúlyozott a térdén.

Vele szemben Jouji a borostáját dörzsölgetve ásítozott.

- Miért?

- Reiko-kun ki nem állhatja, te is tudod.

- Persze, hogy tudom, de mégis csak Retsu szülinapja lesz.

Retsu nekidőlt a falnak, és vigyorogva fülelt. Való igaz, másfél hét múlva lesz a születésnapja. Ezek ketten meg úgy tűnik, meglepetést akarnak készíteni neki. Maradjon? Inkább lábujjhegyen továbbosont, és jól hallhatóan benyitott a szobájába. Homlokát ráncolva jött ki, amikor Tetsuya elébe rohant.

- Felébredtél?

- Hol voltál?

- Öh, csak Joujival beszélgettünk.

Retsu felvonta a szemöldökét.

- Ilyenkor? – A hangja semmi kétséget nem zárt ki: féltékeny.

Tetsuya a fejét rázta.

- Csak felébredtem, amikor Reiko ment el, és már nem tudtam visszaaludni. Hallottam, hogy Jouji is fent van, így átmentem hozzá.

Retsu mély levegőt vett, aztán elég sötét tekintettel mérte végig a melléjük toppanó Joujit. A férfi mosolygott.

- Csak beszélgettünk, mielőtt a torkomnak ugranál.

- Egyetlen szerencséd van… Tudom, hogy mennyire szereted az öcsémet. Te pedig, ha nem tudsz aludni, ébressz fel – fordult Tetsuyához. A fiú elpirult.

- Olyan aranyosan aludtál – motyogta.

Jouji visszafojtott nevetéssel a szája sarkában, visszahátrált a szobájába. Retsu viszont magával vonszolta a fiút a szobájukba.

- Persze, édesen… - morogta. – Jól elfeküdtem a nyakam, mert te nem ébresztettél fel.

Tetsuya azonnal aggódva ugrálta körbe.

- Hol fáj? Megmasszírozlak, feküdj le, akkor jobb lesz.

Retsu végigdőlt az ágyon, és hasra feküdve a tarkójára bökött.

- Itt, és itt…

Azután elégedetten vigyorgott a párnába, és kéjesen lehunyt szemmel hagyta, hogy Tetsuya végigmasszírozza.

Reiko nem volt olyan szerencsés helyzetben, hogy kedve legyen mosolyogni. Fáradtan kortyolgatta az ízetlen és förtelmes kávét az automatából.

- Hogy megy a kihallgatás? – állt meg mellette a főnöke.

- Nem jól. A bizonyítékok ellenére azt hajtogatja, hogy nem ő volt.

- Hazudik.

- Tudom – Reiko a kukába dobta a papírpoharat. – Abban reménykedik, hogy az ügyvédje majd kihúzza a csávából.

- Az egy szar alak, esélye sincs a bizonyítékaink ellen.

Reiko nagyot sóhajtott.

- Azért derekasan küzd.

- És te hagyod?

Reiko szeme előtt ott volt egy asszony kétségbeesett félelembe merevült arca, és egy gyermeké, aki már soha nem éri meg a felnőttkort, mert egy ember úgy döntött, hogy elege van a szomszéd lakásban folyó gyerekkacagásból.

- Nem. – Kihúzta magát, s már belépett volna, amikor megszólalt a mobilja. Gyorsan megnézte az üzenetet. Jouji volt az, egyetlen szót küldött: szeretlek! Ezzel megacélozva lépett a kihallgató szobába, hogy két órával később a vádlott sírva bevallja, hogy minden ellene felhozott vád igaz. A jelentését megírva beadta a főnökének, aki gratulált neki.

- Hazamegyek átöltözni, aztán jövök vissza. Vár még rám pár telefon a halott nagymama ügyében.

- Rendben.

Reiko fáradtan, de elégedetten lépett be a házukba. Csodás illatok fogadták.

- Jouji?

- A konyhában vagyok – hallatszott a férfi hangja.

Reiko elmosolyodott, amikor meglátta a kötényben.

- Hm, valaki milyen szexi…

Jouji nevetve fordult feléje.

- Muszáj, mert a bátyád lefoglalta a szakácsot.

Megölelték, megcsókolták egymást.

- Hogy ment?

- Bevallotta.

- Ügyes vagy.

- Én is szeretlek – válaszolta Reiko, és apró csókokkal borította a férfi száját. Jouji az asztal szélének nyomta, és finoman végigharapdálta az ajkát.

- Hogy lesz így ebéd? – érdeklődött egy derűs hang a konyhaajtóból.

Retsu Tetsuyát ölelve figyelte őket. Reiko szeme felcsillant.

- Íme, itt a szakács, ami azt jelenti, hogy nélkülözhető vagy. – Megragadta a férfi kezét, és maga után húzta. – Tetsuya, befejeznéd, kérlek?

- Persze, szívesen.

Jouji lerángatta magáról a kötényt, és gyorsan belenyomta a fiú kezébe.

- Erre, azt hiszem, nem lesz szükségem.

- Gyere már!

- Valaki nagyon türelmetlen… - incselkedett Jouji nevetve.

Reiko ránézett a válla felett.

- Nem tudtuk rendesen befejezni… - morogta pirulva.

Jouji visszarántotta, és mohón szájon csókolta. Végül elég nehezen jutottak el a szobájukig.

Retsu a földszinten elégedett macska módjára figyelte, ahogy Tetsuya a gáz körül serénykedik.

- Mondtam már, hogy milyen szexi vagy kötényben? – kérdezte.

Tetsuya a fakanállal fenyegette.

- Nem is egyszer, ami aztán mindig szeretkezésbe fulladt. Egy szót se halljak, különben nem lesz ebéd!

Retsu kacarászva magára hagyta. Csengettek, mire az ajtó felé vette az útját.

- Nyitom! – kitárta az ajtót. – Tessék…

A mellkasába csapódó golyótól hátratántorodott, de mire a márványra rogyott, már eszméletlen volt. Körülötte rózsaszirmok hullottak a padlóra, és a pisztoly egy kesztyűs kézből odakoppant melléje.

- Retsu! – Tetsuya a fejét csóválva indult a bejárat felé. – Ki az, Retsu? Huzat van, az ajtót azért betehetnéd… - Megtorpant, amikor meglátta az eléje táruló látványt. – Retsu… Retsu! – Odarohant, miközben kétségbeesetten kiáltozta a férfi nevét. A sok vér láttán, felkiáltott. – Reiko! Jouji! Segítség!

Reiko az ingét gombolgatva rohant, Jouji épp az utolsó pillanatban kapta el, mert is híján lebukott a lépcsőn, amikor meglátta a bátyját.

- Ne… - suttogta.  

Pár órával később Retsut kitolták a műtőből. Tetsuya a szüleivel ücsörgött a váróban. Teljesen ki volt borulva, így Jouji felhívta az édesapját. Reiko a kollégáival beszélt, folyamatosan a fülén lógott a telefon. Az arca sápadt volt, a tekintete viszont kőkemény – igazi zsaruszempár. Jouji odasétált hozzá.

- Minden rendben?

- Semmi nyom.

Jouji a rövid válasz ellenére, nem hagyta annyiban a dolgot.

- A rózsaszirmok és a fegyver?

- A fegyvernek nincs száma, kisütötték belőle. Most ellenőrzik, hogy a lövedék egyezik-e valami korábbi esetben használt golyóval. A rózsák… nem tudom. Ezt a részt nem értem. Fogalmam sincs, mit akartak a rózsával.

- Pedig valami üzenete biztosan van. Ki lehetett a célpont?

- Én, ki más?

- És ha én? – Jouji komoran nézett rá.

Reiko mély levegőt vett. Ez, eddig meg sem fordult a fejében.

- Kicsi a valószínűsége – vélte.

- Miért?

- Mert évekkel ezelőtt kiszálltál.

Jouji keserű nevetést hallatott.

- Elfelejted, igaz? A yakuzából nem szabadulhatsz… csak, ha halott vagy.

- De miért most? Évek teltek el.

- Talán most szabadult valaki a börtönből – találgatott a férfi.

- Utánanézek.

- Köszönöm.

Egymást nézték, szavak nélkül is értették a másikat.

- Nem lesz semmi baja. Túl fogja élni.

- Tudom. Tetsuya elég mérges lenne, ha nem így lenne.

Összemosolyogtak, és Jouji visszatért a fiú mellé.

- Hogy érzed magad? Kérsz valamit inni?

- Nem, semmit. Apa is kérdezte, de most nem tudnék inni semmit.

- Pedig jó lenne. Hogyan akarsz itt kitartani, ha nem eszel és iszol? Erősnek kell lenned.

Tetsuya a fejét rázta.

- Minden rendben lesz velem. Reiko tud már valamit?

- Nyomoznak. Ne aggódj! Ő a legjobb, el fogja kapni, aki ezt tette.

Tetsuya bólintott.

- Igen, biztosan. – A tenyerébe temette az arcát. – Miért pont ő? Most lesz a szülinapja, ez nem igazság.

- Tudom, tudom…

Egymásba kapaszkodva várták a híreket.

Jouji Retsu szobájának kanapéján bóbiskolt, amikor Reiko megérintette a vállát.

- Reiko!

- Sssh… - Reiko a széken kuporgó Tetsuyára mutatott, aki Retsu kezét fogva aludt. – Menjünk ki!

- Kiderítettetek már valamit?

- Elkaptuk.

Jouji nekidőlt a falnak. Egy hét telt el a lövés óta, és egyikük se aludt szinte egy percet sem. Jouji átvette Retsu cégeinek irányítását, és testőrökkel ment mindenhová. Reiko erejét megfeszítve kutakodott, míg Tetsuya el sem mozdult Retsu mellől.

- Ki az?

- Én voltam a célpontja – sóhajtotta a fiú. – Összetévesztett Retsuval. A fivérét akarta megbosszulni, akit megöltem egy rajtaütés során.

- A francba! – Jouji a hajába túrt. Végigmérte Reikót. – Nem a te hibád.

- Nekem kellett volna ajtót nyitnom.

- Ne marháskodj! Bármelyikünk is nyit ajtót, neki mindegy lett volna. És miért lett volna jobb, ha te fekszel itt?

Reiko felsóhajtott.

- Nem tudom…

Jouji megszánta, és magához vonta.

- Kis buta…

Tetsuya feltépte az ajtót.

- Magához tért! – újságolta.

Megkönnyebbülten ölelték meg egymást.

Retsu mosolyogva nézte Tetsuyát, aki körülötte téblábolt.

- Mi a baj?

- Semmi…

- Tetsuya…

- Biztosan elég jól vagy, hogy elhagyd a kórházat?

Retsu kényelmesen elhelyezkedett a tolószékben.

- Igen. Nem lesz semmi baj.

- De…

- Tetsuya, elég. Nyugodj meg! Gyere ide!

Tetsuya leguggolt eléje.

- Én csak aggódom érted.

- Tudom, de nem kell túlzásokba esned. Jól vagyok.

A fiú bólintott.

- Rendben. Igyekezni fogok.

- Helló, megjöttünk! – Jouji és Reiko toppant be a kórterembe. – Mehetünk?

- Igen.

Retsu nem állta meg, hogy ne szúrja közbe.

- Azért remélem, annyira nem aggódtatok értem, hogy lemondjátok a bulimat…

A három férfi rámeredt.

- Te tudtad? – hebegték.

- Kicsi az a ház – szerénykedett Retsu.

Reiko megszorította a kezét.

- Nyugi, lesz buli, bár aki hallgatózik, nem igazán érdemli meg.  

- Héé…

Reiko rákacsintott.

- Azért szeretlek!

- Én is. Erről jut eszembe, most már elárulnátok, hogy ki vezette a cégemet?

Jouji kifelé tolta a férfit, és vigyorgott.

- Biztosan tudni akarod?

- Ugye, nem te? – hördült fel Retsu. Reiko és Tetsuya hangosan nevettek.

- De bizony…

Retsu hátrapislogott.

- Mázlid, hogy az öcsém kedvese vagy.

- Szerintem is – kacsintott Jouji elégedetten.

- Nem arra gondoltam! – csattant fel a férfi, mire kinevették.

Odahaza, az ajtó előtt átkarolta Tetsuya derekát, és Reikóra mosolygott.

- Köszönöm, hogy vagytok nekem.

- Mi köszönjük, hogy nem haltál meg – tárta szélesre Jouji az ajtót, és betuszkolták a férfit.

A hangos „Boldog születésnapot!” kiáltásra Retsu megtorpant, végignézett a barátain, a családján. Ott volt mindenki, aki számított valamit az életében.

- Hihetetlenek vagytok! – mosolyogta. – Minden hallgatózás ellenére, mégis sikerült meglepnetek…

Tetsuya, Reiko és Jouji elégedetten mosolyogtak.

- Ez volt a cél, nii-san – felelte Reiko.

Retsu megborzolta a haját.

- Túl gyorsan nőttél fel – mormolta.

- Remélem, nem csalódtál bennem.

- Soha nem fogok. Te mindig az én kisöcsém maradsz… Egy család vagyunk.

Retsu Tetsuyát nézte, aki mélyen aludt. Összegömbölyödött, és hozzá fészkelte magát. Szeme alatt sötét karikák éktelenkedtek, nagyon megviselte, ami a férfival történt. Retsu elmosolyodott, és gyengéden megcsókolta a vállát. Tetsuya az aggódásával és szeretetével újra bebizonyította, hogy mennyire jól választott.

- Miért nem alszol? – Tetsuya álmos arccal fordult feléje, és a szemét dörzsölte.

- Téged néztelek. Jobb, mint aludni.

Tetsuya ásított, és rosszallóan ráncolta a homlokát.

- Pihenned kell, hogy mihamarabb felgyógyulj!

- Igenis, mami! – Retsu huncut mosollyal hajolt föléje.

Tetsuya elpirult.

- Ne mondj ilyeneket!

- Miket? – Retsu maga alá gyűrte, és úgy suttogta. – Hogy mennyire szexi vagy alvás közben? Vagy, hogy mennyire felizgat, ahogy álmosan rám nézel?

A fiú szemében felvillant a vágy.

- Ez nem tisztességes… - motyogta.

- Miért?

- Beteg vagy.

Retsu a fejét csóválta.

- Nem érzem magam betegnek. Csak egy férfinak, aki vágyódik utánad…

Tetsuya átkarolta a nyakát, és széttárt combjai közé húzta a férfit.

- Tényleg? Ha ilyeneket mondasz, akkor nehezen fogok bírni magammal…

- Imádom, amikor ilyen szégyentelenül a tudomásomra hozod, hogy kívánsz…

Tetsuya egyenesen a szemébe nézett.

- Mindig.

Retsu szívét összeszorította az, amit az a szempár üzent neki.

- Szeretlek!

- Én is téged. És most megcsókolnál végre?

Retsu hangos nevetésétől visszhangzott a ház…

Reiko felemelte a fejét Jouji mellkasáról.

- Nyugodj meg! Csak a bátyád az – húzta vissza a férfi.

- Boldog.

- Miért ne lenne az? – Jouji beletúrt a hajába, és az oldalára fordult, hogy a fiú szemébe nézhessen. – Hiszen életben van, itt vagy neki te és Tetsuya is.

- És te is…

- Na, jó, még én is… - Jouji arcán ezernyi ránc szaladt szét, ahogy szélesen elvigyorodott. – És te? – A halk kérdést már teljes komolysággal tette fel.

- Hm? - Reiko értetlenül nézett rá.

- Te boldog vagy?

Reiko a férfihoz simult. Érezte, ahogy a szíve csordultig megtelik szeretettel.

- Igen. – Lábát a férfi lábaira fonta, karjait a nyaka köré, hogy bőrük minden négyzetcentije érintse egymást. – Hiszen itt vagy nekem… nem létezik nálam boldogabb ember.

Jouji olyan szorosan ölelte, hogy alig kapott levegőt, de nem számított. Boldogok együtt, és ez a lényeg.

Vége