Otthon

Otthon

            Zachary Corneliust figyelte, aki a tornácon beszélgetett Susie-val és Ronnal. Tegnap érkeztek a városba, családjuk meglepetésére. Alig pár nap telt el a Nagymester halála óta, Zachary hivatalosan is Őrző lett, míg Cornelius nem fogadta el a Tanács kinevezését, és visszatért korábbi munkájához. A harc viszont olyannyira kimerítette, hogy többször is elájult. Andy javaslatára és a tanácsnokok beleegyezésével két hét kényszerpihenőre ítélték a férfit, hogy visszatérjen az ereje. A Hatalom jogarának Renden kívül kerülése már nagyobb felzúdulást eredményezett, de végül kénytelenek voltak belátni, hogy Zachary az Őrző, és azt kell tenniük, amit ő akar. És ő azt szerette volna, ha Cornelius végre a családja körében tölt egy kis időt. 

- Miért hoztad őt ide? – Apja mogorván bámulta a gyerekeit.

- Mert ez az ő otthona is – nézett Robertre szigorúan. – Miért nem fogadod el őt végre olyannak, amilyen? Ő a te véred, hús a húsodból. Keresztény vagy, és létezik megbocsátás, elfogadás.

- Isten szemében a pokolra való minden más beállítottságú ember.

- Isten megbocsátó és szeret mindenkit kivétel nélkül. Nem lehet, hogy az Ördög terjeszti ezeket a híreket?

Robert keze ökölbe szorult.

- Istenkáromlás.

- Igazság – vetette oda Zachary. – Irigy vagy Corneliusra?

- Miért lennék rá irigy? – döbbent meg az apja.

A fiú feléje fordult, és a szemébe nézett.

- Mert ő Bal Sagoth, ahogy apád is az volt, de te nem. S ő igazi Jade, elég erős ahhoz, hogy szembeszálljon előítéletekkel, kételyekkel, míg te a homokba dugod a fejed, és gyáva módon másoknak akarsz megfelelni.

- Megváltoztál – mondta Robert mereven.

- Igen, ám nem bánom. – Zachary befejezettnek nyilvánította a beszélgetést, amikor újra Corneliusék felé fordult. A férfi épp ekkor nézett fel, észrevette őt, és elmosolyodott. Kivételesen nem a Rend egyenruháját viselte, hanem fekete nadrágot és mélykék inget, ami kiemelte a szeme színét. Hosszú haját kifésülte az arcából, és csattal rögzítette a tarkóján. Még vonzóbb volt, mint eddig. Elkapta apja komor pillantását, lassan elkomolyodott.

- Mintha apámat látnám… - Robert felsóhajtott.

- Úgy mesélted, hogy idősebb Cornelius Bertram Jade az egyik legerősebb Bal Sagoth volt, és nagyszerű apa.

- Igen.

- Cornelius nem marad el mögötte. Nagymester lehetne, ha akarná, de nem vágyik hatalomra. A legnagyobb álma… a család. – Zachary apja vállára tette a kezét. – Lehet, hogy te nem vagy Bal Sagoth, de van egy csodálatos családod, azt a munkát végzed, amit szeretsz, és mindenki büszke lenne egy ilyen apára. Cornelius is… és szerintem megérdemelnétek még egy esélyt. Lehet, hogy nem lesz könnyű, de… miért ne próbálhatnátok meg? Nincs vesztenivalótok.

A vacsora szokatlan békességben telt. Cornelius csak akkor szólalt meg, ha kérdezték, de hosszú idő óta ez volt az első alkalom, hogy nem nézték levegőnek a szülei. Az asztal alatt megfogta Zachary kezét, és hálásan rámosolygott.

- Itt a desszert. – Erna egy hatalmas, még gőzölgő pitével jelent meg az asztalnál. – Fiam, felvághatnád – pillantott bizonytalanul legidősebb gyermekére. – Ez a te kedvenced…

- Almás pite – derült fel Cornelius arca.

- Reméltem, hogy még mindig szereted – könnyebbült meg az asszony. Neki ez volt a bocsánatkérése az elmúlt évekért. – Mire vársz?

A férfi nagy lelkesen felugrott, de hirtelen megingott. Apja és Zachary egyszerre kapott utána, amikor összecsuklott. Kábán kapaszkodott a karjukba.

- Jól vagyok – motyogta. Ennek ellenére a pitét végül kénytelen az ágyában elfogyasztani. Már jobban volt, érdeklődve pislogott körbe. – Legutóbbi itt jártamkor azt hittem, hogy a szobámat raktárnak használják, azért van lezárva, és azért kaptam a vendégszobában helyet.

- Tévedtél. – Zachary az ágy szélén ült, és újabb falat pitét tartott oda neki a villán. – Anyád rendszeresen takarította, és megőrizte olyannak, amilyen volt, amikor elmentél. Még egy falatot, úgy ni!

- Nem vagyok kisgyerek.

- Nem baj. Örülök, hogy boldog vagy, és kiszolgálhatlak. Ha egészséges lennél… nem engednéd meg.

Cornelius mély levegőt vett.

- Köszönöm.

- Szívesen, bár nem tudom, mire gondolsz.

- Anyáékra. Sok éve most először… megtört a jég. Embernek tekintenek…

- Belátták a hibájukat, és mostantól kezdve talán minden jobb lesz. Te is, én is, és ők is megváltoztak.

Cornelius intett, hogy nem kér több pitét. Zachary kinyújtott lábbal mellé kuporodott. Jobb combjára szíjazva ott hordozta a pálcát, amitől nem válhatott meg, de már annyira megszokta, hogy fel sem tűnt neki.

- Előbb-utóbb el kell mondanunk nekik… - A férfi megfogta Zach kezét, és gondterhelten ráncolta a homlokát.

- Ez aggaszt téged, igaz? – A fiú maga felé fordította az arcát, és egymásnak döntötte a homlokukat. – Attól félsz, hogy minden marad a régiben?

- Igen… - Cornelius hangja csak suttogás volt. Két tenyere közé fogta Zachary arcát. – Nagyon szeretlek, és ha csak mi leszünk egymásnak, azt is elfogadom, de… te szereted őket, és nem kérhetem, hogy szakíts velük miattam.

- Te is szereted őket.

Kis habozás után Cornelius lehunyta a szemét.

- Igen. Ez így igaz. Most végre eljutottunk odáig, hogy elfogadnak, de mi lesz… ha még túl törékeny a megbocsátásuk?

- Akkor vessenek magukra – keményedett meg Zach hangja. – Nagyszerű ember vagy, Cornelius, és bármennyire szeretnéd, nem tudsz megfelelni magadnak és másoknak is. Ha így lenne, feladnád önmagad, és akkor… már nem az a Cornelius Jade lennél, akit szeretek.

A férfi lassan elmosolyodott.

- Meglepő, hogy kölyök létedre milyen bölcs vagy.

- Én vagyok az Őrző. Elfelejtetted?

- Hogyan is tehetném? – Cornelius keze a combjára csúszott. – Jobb lenne, ha visszamennél a szobádba…

- Képtelen leszek két hétig nélküled aludni – közölte a fiú csillogó szemmel.

Cornelius ajka az övére tapadt. Remegve simultak össze. Zach kivette a férfi hajából a csatot, és élvezettel túrt bele a hajába. Felnyögött, amikor fogak karcolták meg a nyakát; mosolygott, amikor erős karok teperték a lepedőre.

- Azt hiszem, azóta szerelmes vagyok beléd, amióta először megláttam a fotódat eldugva a fiókban… - mormolta. – Azóta, hogy először hallottam a mostohabátyámról, akinek nem ejtheti ki senki a nevét ebben a házban… - Cornelius ráfeküdt, felhúzta a pólóját, és a hasát csókolta. Hozzá feszítette a testét, és lehunyt szemmel markolta meg a karját. – Vágyálom voltál… egy titkos szerelem, amelyet eltemettem mélyre a szívemben, de aztán… megjelentél… - Elcsuklott a hangja, mert a férfi a mellbimbóival játszott. – és most már tudom, hogy a végzetem vagy… - Magához húzta, leheletük összekavarodott, a tekintetük egymásba olvadt. – Szeretlek…

A férfi hangja gyengéd volt.

- A velem történtek összetörték az emberekbe vetett hitemet, s inkább éltem magányosan, mint vállaltam volna az újabb csalódás fájdalmát. Magányos voltam, míg be nem léptem a szobádba, és meg nem láttalak, ahogy alszol. Mosolyogtál álmodban, és rám is, amikor felébredtél. S már nem voltam egyedül…

Finoman összeért az ajkuk, a vágy lassan elborította őket, és már nem létezett a kis szobában más, csak ők ketten. Kint a folyosón Robert a falnak támaszkodva állt, és lassan elindult a konyhába, ahol a felesége épp rendet rakott.

- Valami baj van? – tette le a törlőruhát az asszony.

- Egymásba szerettek. – Robert lerogyott egy székre, és tehetetlenül meredt a levegőbe.

- Miről beszélsz? – fogta meg a vállát Erna értetlenül.

- Cornelius és Zach. Az előbb… hallottam őket. Szeretik egymást.

- Miért nem mondták el?

- Mert tudták, hogyan fogunk reagálni – sóhajtotta Robert, és megdörzsölte az arcát. – Kudarcot vallottam, mint apa, drágám. A fiam… magányos volt, mert én ellöktem magamtól, és szánandó gőg vezérelt. Zachary-nek igaza van, félre kell tennem a múltat, mert a fiamnak apára van szüksége. Családra, amit eddig megtagadtunk tőle.

- Oh, drágám! – Erna elsírta magát, átkarolta a férfit, aki úgy bújt hozzá, mint egy kisgyerek.

Ron elégedetten elmosolyodott kint a tornácon, és nagyot nyújtózva csendesen beosont a nappaliba, majd felment az emeletre. Susie a barátnőjével csevegett telefonon, de bátyja intésére letette.

- Mi történt?

- Sssh… Gyere! – Lábujjhegyen lopakodtak Cornelius régi szobájáig, majd Ron széles vigyorral sarkig tárta az ajtót. – Mit műveltek? – kiáltotta.

Bátyja és Zachary nagyot ugrott ijedtében. Utóbbin már póló sem volt.

- Ti ketten együtt vagytok? – döbbent meg Susie, aztán nagy lendülettel az ágyon termett, és a nyakukba omlott. – Ez olyan klassz! – lelkesedett.

- A frászt hoztad ránk! – nézett szemrehányóan Ronra Cornelius, de öccse csak vigyorgott.

- A nagy Bal Sagoth megijedt a kis orvostanhallgatótól… El kellene adnom a hírt a bulvárlapoknak. – Felkiáltott, amikor Zach elkapta a nadrágja szárát, és magukra rántotta.

Mind a négyükből kitört a nevetés. Odalent a szülők felkapták a fejüket, aztán Erna lassan elmosolyodott.

- Hiányzott Cornelius – vallotta be.

- Most már itthon van, ahová… tartozik – mondta Robert határozottan.

A szobában Zachary gyengéden szájon csókolta mostohabátyját, és elégedetten felsóhajtott. Nem tudta, hogyan fognak alakulni az elkövetkező évek, de abban biztos volt, hogy nagyszerű lesz. Úgy élik majd az életüket, ahogy kell… békében, boldogságban, néha egy kis vitával, keményen dolgozva a Rendért. Neki még fel kell nőnie, Corneliusnak meg kell tanulnia, hogyan legyen önmaga. Együtt azonban mindenre képesek, elvégre összetartoznak, a családjuk mellettük áll, és… ami a legfőbb, Bal Sagoth-ok, a jövő reménységei…

VÉGE