Összetartozás és Utószó

1. Összetartozás

            Matsume vasárnap reggel korán kelt, hogy rendbe tegye a házat. Este későn feküdtek le, beszélgettek, Ichio megkapta az ajándékait és Sai rengeteget játszhatott a testvéreivel. Tatsumi szokatlanul csendes volt, így viszonylag békés volt a hangulat. Éppen reggeli teáját kortyolgatta, amikor észrevette, hogy valaki van odakint. Gyorsan felöltözött, és kilépett a teraszra. Gondos kezek már elsöpörték onnan a havat, így nem süppedt bele a hóba.

- Hideo-san?

A férfi megfordult, és elmosolyodott.

- Jó reggelt! Nem tudtam aludni, így kijöttem egyet sétálni.

- Inkább elszórni a havat! – szólt szemrehányóan az asszony, és odasétált hozzá. – Még pihenned kellene!

- Semmi bajom. Jól vagyok. De egy teának örülnék, ha bemegyünk. Az öné nagyon finom, Matsume-san.

Matsume elpirult.

- Köszönöm, de ez ugyanolyan tea, mint bárki másé…

Hideo a hóval borított kertet bámulta.

- Olyan csodálatos idő van, és a táj is gyönyörű. Szeretem a telet. Hófehér minden, a természet ilyenkor gyűjt erőt a tavaszhoz. – A házra mutatott. – Szinte betemette a hó, de még ez is olyan bájos. A benti melegség hívogat, de a kinti hideg megtisztít… - Hideo rejtélyesen mosolygott, és kinyújtotta a kezét. Kesztyűjén hópelyhek fehérlettek. – Nem csinálunk hóembert? – kérdezte hirtelen.

- Öreg vagyok én már a gyerekjátékokhoz…

- Dehogy! Hiszen Saijal is kijött tegnap hógolyózni.

- Meg is bántam! – legyintett Matsume. – Jó nagyot estem.

- Jól van?

- Igen, de ez már nem az én világom. Menjünk inkább be!

- Kérem, Matsume-san! – ragadta meg Hideo a kezét. Talán játékos mosolya volt, amiért az asszony végül rábólintott a dologra.

Egymással versengve görgették az egyre nagyobb hógolyókat. Matsume megcsúszott, Hideo elkapta, majd mindketten megcsúsztak és hanyatt vágódtak. Először csak kapkodtak levegő után, aztán egymásra néztek, és mindkettejükből kitört a nevetés. Az, hogy melyikük mozdult a másik felé, nem tudták, de azt igen, hogy minden megváltozott, amikor egymáshoz ért az ajkuk. Nézték egymást szótlanul, elkomolyodva, szomorúan.

- Ezt… nem szabad…

Hideo úgy érezte, megszakad a szíve az asszony fájdalmas hangjától.

- Tudom… - Matsume hajába fúrta az ujjait, és újra közelebb hajolt. Mielőtt az ajka az asszonyéhoz ért volna, megállt. Matsume szeméből patakzottak a könnyek.

- Bár sose…

- Mit?

Matsume eltolta magától, majd felállt, és a ház felé indult botorkálva. Hideo nem ment utána, csak a tenyerébe temette az arcát. Egyikük sem vette észre, hogy Ichio a nappali ablakából figyelte őket…

            A csengetésre Ichio sétált az ajtóhoz. Érdeklődve mérte végig a falubeli fiatalembert.

- Igen?

- Jó reggelt, Imegawa-san! Ezt hoztam – nyújtotta át a szalaggal átkötött dobozt. – Remélem, semmi bajuk nem esett.

- Kinek érkezett?

A fiú lehúzta a kesztyűjét, hogy elő tudja venni a papírjait.

- Imegawa Naosuke részére – olvasta. – Elvileg van benne kártya is.

- Köszönjük. – Ichio adott némi borravalót a fiúnak, majd betette az ajtót. Visszasétált a nappaliba. Felesége megfázásnak titulálta, hogy vörös az orra és a szeme, és Ichio nem mondott neki ellent.

- Mi ez?

- Naosukéé. Felkelt már?

- Ebéd előtt elmentek sétálni. Korán kell indulniuk, és szerettek volna járni egyet. Nariakiék velük mentek, és elvitték Sait is.

- Értem. Hideo?

- A szobájában. – A férfinak kénytelenek voltak az egyik vendégszobát előkészíteni, mert Tatsumi előző este tiltakozott az ellen, hogy a férfival töltse az éjszakát. – Tatsumi pedig a sajátjában.

- Csodálatos… - sóhajtotta Ichio, és letette a dobozt az asztalra. – Szükséged van segítségre?

Matsume a fejét rázta.

- Nem, minden rendben.

Férje éles szemmel méregette, majd váratlanul megérintette az arcát.

- Ha beszélgetni akarsz, akkor itt vagyok.

Matsume szeme kerekre tágult.

- Lehet, hogy nem vagyok a szerelmes férj megtestesítője, de… fontos vagy nekem. A magam módján szeretlek, és a barátod vagyok. Az akarom, hogy boldog legyél.

Az asszony képtelen volt válaszolni. Már nyitotta a száját, amikor hallatszott, hogy megjöttek a gyerekek. Hosszú pillanatig bámultak egymásra a férfival, és Matsume ekkor megértette, hogy a férje tudja…

- Valami baj van? – Naosuke megtorpant az ajtóban.

- Semmi, fiam, csak éppen azon tanakodtunk anyáddal, hogy ezt kitől kaphattad – mutatott a dobozra Ichio.

- Az enyém? – Naosuke azonnal ott termett.

A többiek betódultak a szobába, és köréje gyűltek.

- Kitől kaptad? Mi ez?

Naosuke lélegzete elakadt, amikor meglátta a csodaszép rózsákat.

- Oh, Istenem! – lehelte, és ujja hegyével végigsimított az egyik szirmon. – Ez gyönyörű!

- Van hozzá kártya is – mutatta Sai.

- Gyerünk már! – Nariaki vigyorogva vállon lökte az öccsét, mire az kivette a kis borítékot, és remegő kézzel előhúzta belőle a kártyát. – Mi áll benne?

Naosuke felkacagott.

- Vágjunk bele! – olvasta. Megfordult, és Eiichiroura nézett, aki az ajtóban állt, és onnan figyelte őt. – Biztosan akarod?

A férfi bólintott. Naosuke meghatottan felragadta a tucatnyi, halványrózsaszín rózsát és odasétált hozzá.

- Egy vagyonba kerülhettek.

- Ha rólad van szó, semmi sem drága. Tetszenek?

- Igen. Nagyon…

Naosukét kiskora óta nem látták sírni, de most a könnyeivel küszködve bújt a férfihoz. Eiichirou átkarolta, és az arcát a hajába temette.

- Nagyon szeretlek!

- Én is téged!

Mindenki meghatottan mosolygott. Tsuneo Nariakira pislogott, és kérdően felvonta a szemöldökét.

- Neked ilyesmi miért nem jut az eszedbe?

- Nekem más meglepetésem van – válaszolta a férfi, és nevetett.

Hideo megtorpant az ajtóban, és végigmérte őket. Naosuke és Eiichirou halkan suttogtak egymásnak, sugárzott róluk a szerelem. Nariaki és Tsuneo egymás kezét fogták, és elégedetteknek látszottak. Sai a sarokba vonult kirakózni, nem érdekelte a felnőttek nagyjelenete. Matsume kisírt szemmel nézett vissza rá, amitől a bűntudat égetni kezdte a mellkasát. Ichio láthatóan örült a fia boldogságának, de a szemét aggodalom felhőzte be. Találkozott a pillantásuk, és rádöbbent, hogy az idős férfi… tudja…

            Az ebéd nyugodtan telt. Naosuke kivételesen csendben volt, mindenki szerint nagyon aranyos volt, ahogy álmodozva bámult a levegőbe. Tatsumi a körmeit nézegette, és ügyet sem vetett senkire. Mindenki más az ebéddel foglalkozott, vagy éppen a gondolataikkal, jókkal és rosszakkal. Sai megérezhette a hangulatukat, mert inkább az étellel játszott, majd evés után elrohant a szobájába rajzolni. Matsume leszedte az asztalt, Tsuneo segített neki, miután Hideo segítségét visszautasította. Nariaki zavartan mocorgott.

- Nem tudom, ez-e a legmegfelelőbb pillanat, de lassan indulnunk kell… - kezdte, miután az anyja és a párja is visszaült a helyére, hogy még közösen megigyanak egy teát.

- Mondd, fiam! – biztatta az apja.

Nariaki bólintott, és egy kis dobozkát húzott elő.

- Én is készültem valamivel – fordult Tsuneo felé, aki meglepetten nézett rá. – Úgy lenne tisztességes, hogy a szüleidnél adjam át, de… beszéltem édesapáddal, és a beleegyezését adta.

- Mi ez? – nyúlt a dobozért a férfi. Mielőtt kinyithatta volna, Nariaki megfogta a kezét.

- Úgy jöttünk ide, hogy… a szakítás is megfordult a fejünkben, de be akartam bizonyítani neked, mennyire fontos vagy a számomra. Szeretlek! Mondhatnék nagy szavakat, de te is tudod, hogy az nem én lennék. Én inkább ígérek… Szeretni foglak, ameddig a halál… vagy éppen az élet el nem választ. Mindig melletted leszek, és támogatni foglak. Én leszek a másik feled, ha… ha te is szeretnéd…

Tsuneo felnyitotta a dobozt. A benne levő gyűrűk láttán halk hördülésféle hagyta el az ajkát.

- Nari… aki…

- Szeretlek!

Tsuneo előtt a könnyek elmosták a világot, csak Nariaki volt a biztos pont, aki fogta a kezét.

- Nem is értem, hogyan kételkedhettem benned… - Előrevetette magát, bele a férfi karjaiba. – Én is szeretlek! Annyira szeretlek! – zokogta.

Matsume és Naosuke sírtak. Eiichirou mosolygott. Ichio gyengéden figyelte a fiát, aki Tsuneo ujjára húzta a gyűrűt, majd Tsuneo húzta az övére a párját. A gyűrűk összetartozást jelentettek, örökre. Lepillantott a sajátjára. Amikor felnézett, feltűnt neki, hogy Hideo az ablak felé bámul. Sejtette, kit néz. Tatsumi hangjára összerezzent.

- Na, ebből elég! Hánynom kell! Lehetnétek tekintettel másokra!

- Magadra gondolsz, nővérkém? – érdeklődött gyanús szelídséggel Nariaki.

- Képzeld, igen! Buzikkal vagyok körülvéve, meg idiótákkal. El sem hiszem, hogy ez az én családom!

- Mert te tökéletes vagy, ugye? – kérdezte Naosuke, akinek elég gyorsan felszáradtak a könnyei. A szeme viszont már szikrákat hányt.

- Különb vagyok nálatok! – csapott az asztalra Tatsumi.

- Lányom, elég! – Ichio halk hangjára mindenki összehúzta magát. Tudták, hogy apjuk mindig akkor a legmérgesebb, ha csendes.

- Nem! Elegem van belőletek! Mindenki sápítozik, meg buzikkal kavar, vagy éppen szellemekkel beszélget. Nevetnem kell! Szellemek nem léteznek! És akkor jöttök ti is ezzel a szeretlek szarsággal! Ha rátok nézek, rosszul vagyok! Betegek vagytok!

- Mit tudsz te arról a szeretlek szarságról… - Hideo hangjára mindenki felkapta a fejét. A férfi egészen eddig néma csendben volt, mozdulatlanul ült a helyén. Most viszont szinte lángolt a szeme, a hangja pedig furcsán fátyolos volt. Ichio elsápadt, és megragadta az asztal szélét. Látta már ilyennek a férfit, amikor… Amane volt a testében…

- Hallgass, te szánalmas kis senki! – Tatsumi felpattant. – Soha a büdös életben nem megyek hozzád feleségül, hallod?! Egy olyan pasas, mint te, többé hozzá sem fog érni! Én többre vagyok hivatott!

- Hogy a gazdagok szajhája legyél? – bámult fel rá Hideo, az ajkát lágyan hagyta el a provokatív és sértő kérdés.

Nariaki a homlokát ráncolta. Előrehajolt, hogy jobban lássa barátja arcát, és értetlenül pislogott. Matsume döbbenten bámult a férfira. Soha nem gondolta volna, hogy ilyen is tud lenni. Ennek ellenére úgy érezte, mintha… nem is Hideo hangját hallaná…

- Hogy merészeled?!

Hideo lassan felállt. Olyan kecses volt, hogy Matsume majdnem felkiáltott. Nariaki és Tsuneo is teljesen meg voltak döbbenve. Naosuke és Eiichirou értetlenül pislogtak. Ichio elfehéredve ült a helyén.

- A bölcsődet ringattam, kicsi lány… Nekem sírtad el a bánatodat minden este… Velem játszottál, ha a szüleid nem értek rá…

Tatsumi a torkához emelte a kezét, lassan hátrálni kezdett.

- Mi a fene… ez?

- Belelátok a szívedbe… - Hideo arca olyan fehér volt, mint a fal, ám a hangja és a szeme szinte perzselt. – Önző lény lettél, akinek csak az a fontos, hogy minden körülötte forogjon. Nem érdekel más boldogsága, csak a magadé. Úgy képzeled, hogy a pénz boldoggá tesz… - Elkacagta magát, mindenki hátán a hideg futkározott tőle. – Boldog leszel, ha limuzin hord ide-oda, pezsgőt iszol, kaviárt eszel és mindenki a lábaid előtt hever… Kicsi lány, hogyan lehetsz ennyire naiv? A világnak és a gazdagoknak csak addig kellesz, amíg fiatal és szép vagy, utána eldobnak majd, akár a szemetet. S nem lesz senki, aki befogadna, mert a szeretteidet éppen most lökted… mit lökted! taszítottad el magadtól…

- Hallgass! – Tatsumi még egyet lépett az ajtó felé.

- A szeretet erejét megveted, ahogy éppen most gázoltál bele a családod lelkébe is! Lelkifurdalás nélkül… - Hideo lassan elkezdte megkerülni az asztalt, hűs szellő ölelte körbe, bőre akár a hó, ajka jeges kék, de a szeme izzott, s a hangja viharokat kavaró energia volt. – Pénzzel nem fogod tudni megvenni majd a bizalmat, a megértést, a törődést, a szeretetet, a barátságot, a vágyat, a szerelmet… mindazokat, amiket most semmire sem becsülsz. De majd akkor… amikor egyedül állsz a világban, mert az állítólagos barátaidnak nem kellesz többé, a szépséged pedig múló emlék lesz csupán… akkor fogsz rájönni, mit vesztettél…

- Hagyd abba! Hallgass! Ez nem igaz!

- Nem? – Hideo felvonta a szemöldökét. Éppen Ichio mellé ért, aki képtelen volt felé fordulni. Nem is kellett, mert a férfi megállt mögötte, és a vállára tette a kezét. – Nem? – suttogta. – Mit tudhatsz te, milyen érzés mindent elveszíteni? Törékeny emberi lélek vagy csupán! – A kiáltásától hűs szellő borzongatta meg őket, és az asztalon megmozdultak a csészék.

- Hideo-san… - Matsume kétségbeesetten nézte a férfit.

- Ő nem Hideo, anya! – mormolta Nariaki, és gyengéden megfogta a kezét. – Ő a kísértetünk, az ő testében.

- Semmit sem tudsz, milyen érzés, amikor rádöbbensz, hogy hiába éltél és szerettél, az mit sem ér, ha meghalsz, és egyedül maradsz! – Hideo keze ökölbe szorult. – Mit tudsz te a halálról… Érezni, hogy fogy az időd, és minden egyre hidegebb lesz… és… itt kell hagynod az egyetlen lényt, akit valaha szerettél a földön…

Tatsumi tágra nyílt szemében rettegés volt.

- S milyen az… amikor ráébredsz, hogy… mit sem ér a pénzed, a hatalmad, a szépséged… ezek nem menthetnek meg a haláltól… - Hideo szeméből egyik könnycsepp csordult ki a másik után. – S aztán… rájössz, hogy ezek mind nem számítanak, csak ő a fontos, aki… egyedül marad, ha te elmész… S milyen… megjárni a poklot, hogy visszatérhess hozzá, figyelni, de soha meg nem érinteni, csak hűs szellőként ölelni… - Tett egy lépést Tatsumi felé, aki a félelemtől moccanni sem tudott. – Tudod, mire döbbentem rá, kicsi lány? Minden mulandó… Egyetlen érzés van, amely mindent felülír… a szeretet… Jártatod a szádat, megalázod azokat, akik szeretnek, összetöröd mások szívét, mert ez HATALOM, de… fogalmad sincs… az igazi hatalomról… - Hideo kétlépésnyi távolságra volt a lánytól, a hangja ijesztően elhalkult.

Tatsumit hideg ölelte körbe, a csészék hirtelen egymás után vágódtak a falhoz. Senkit sem sértettek meg. Matsume elcsukló hangon sírt. A fiúk várták, hogy mi lesz, Nariaki ugrásra készen, hogy baj esetén akár tulajdon testével védje a nővérét, de egyelőre nem mert közbeavatkozni.

- Az öcséd… akit az előbb lebuziztál… az életét áldozná érted… Ez az igazi hatalom, kicsi lány… A szeretet hatalma!

- Ki a fene vagy te? – sikoltott fel Tatsumi.

Hideo elmosolyodott. Mosolya még csak nem is hasonlított a sajátjára. Válasz nélkül lépett még egyet a lány felé, akit megbénított a rettegés.

- Amane… - Ichio kétségbeesett hangja megtörte a férfi lépteit. – Elég! Kérlek!

Hideo lehajtotta a fejét.

- Sajnálom, de… azt akartam, hogy tudja… mennyire önző és gonosz volt. Hogy megtanulja… tisztelni a szeretet erejét.

- Tudom… - Ichio nehézkesen talpra állt, és odalépett hozzá. – De ő… akkor is a lányom. Szeretem őt annak ellenére, hogy önző és nem gondolja végig, mit szabad mondania, hogy ne bántson másokat. Megérted ezt, Amane?

Tatsumi hátrafelé lépkedve nekiütközött a falnak, lecsúszott a padlóra, és összekuporodva sírni kezdett. 

- Talán már… elfelejtettem… milyen embernek lenni… - Hideo Ichio felé fordult. Ő is sírt. Amane könnyei folytak végig az arcán. – Bocsáss meg!

Ichio a fejét ingatta, és gyengéden megölelte. Hideo egy hosszú pillanatig még viszonozta, aztán a férfi érezte, ahogy elernyed a teste. Hűs levegő érintette, aztán az is a semmibe tűnt. Óvatosan leengedte a földre a férfit, és megérintette az arcát.

- Valaki megmagyarázná, hogy mégis mi a fene volt ez? – kérdezte Nariaki dühösen.

Ichio felnézett a fiára.

- Anyáddal vigyétek a szobájába Tatsumit. Szüksége van a pihenésre. Naosuke segít nekem, mert Hideo nincs jól. Rettentően lehűlt a teste.

- Apa!

- Amanénak hívják – csattant fel az apja élesen. – Ő… az öcsém. Az öcsém szelleme…

- A francba! – Naosuke halk hangja tökéletesen kifejezte mindannyiuk gondolatát.

            Hideo felsóhajtott, és a másik oldalára akart fordulni. A tekintete Ichióéval találkozott.

- Ichio-san…

- Végre! Most sikerült nagyon megijesztened minket!

Hideo a homlokát ráncolta, de felnyögött, mert megfájdult a feje.

- Nem emlékszem semmire, csak Tatsumi… Tatsumi mérges volt.

- Amane megint elfoglalta a tested.

- Ajh… - Hideo eltakarta az arcát. – Mit csináltam?

- Ráijesztettél Tatsumira, de azt hiszem… túl fogja élni. Tegnap este Nariakiék hazavitték.

- A fiúk elmentek?

- Igen. Hétfő este van. Tegnap hazautaztak. 

- Értem. Matsume-san?

- Pihen. Nem rég váltottam fel.

- Sajnálom, hogy gondot okoztam.

- Az én hibám, ami történt. Rá kellett volna szólnom Tatsumira, de… Mindegy, ami történt, megtörtént.

Halk kopogás után Sai dugta be a fejét az ajtó résén.

- Apa, hol van anya?

- Lepihent, fiam. Mire van szükséged?

- Nincs a szobájában.

Ichio aggódva felállt.

- A konyhában és a fürdőben nézted?

- Igen.

- Talán kiment sétálni.

Hideóval együtt néztek ki az ablakon. A hó nappali fényt varázsolt a kertre, de odakint úgy szakadt a hó, ahogy az elmúlt napokban egyszer sem.

- Ha jobban eltávolodott a háztól, nem fog visszatalálni. – Ichio torkát a félelem szorította össze.

Hideo gondolkodás nélkül elkezdett kimászni az ágyból.

- Meg kell keresnünk!

- Még nem vagy jól!

- Nem hagyhatom, hogy baja essen! – tört ki Hideóból, aztán lehunyta a szemét. – Sajnálom, ön mégiscsak a férje, én pedig…

- Te pedig fontosabb vagy neki, mint én… - Ichio a fiához fordult. – Menj vissza a szobádba, jó? Kimegyünk, hogy megkeressük anyát. Sietünk vissza.

- Rendben. – Sai okos fiú volt, így meg sem próbált ellenkezni.

A két férfi kabátot és csizmát vett, majd együtt léptek ki a hidegre. Körbejárták a házat, hátha találnak lábnyomokat. Hideo alig kapott levegőt a rettegéstől.

- Hogyan halt meg Amane-san? – kérdezte halkan.

Ichio habozott, majd lesöpörte a hajáról a havat.

- Imádott lovagolni, még télen is kivitte a lovakat. Aznap reggel a kedvenc lovával lovagolt ki, Széllel. A hó alatt azonban Szél gödörbe lépett… Amane rosszul esett, és… mire rátaláltam, már késő volt. Azóta gyűlölöm a havat és a lovakat is. – Keserű mosoly jelent meg az ajkán. – Eladtam a lovait, mert rájuk nézni sem bírtam.

- Mi lett Széllel?

Ichio a kavargó havat nézte.

- Eltört a lába. Lelőttem. Nem éreztem semmit. Olyan volt, mintha Amane halálával én is megfagytam volna legbelül…

- És Matsume-san?

- A világ legnagyszerűbb asszonya, de… nem vagyok méltó hozzá. Soha nem szűnt meg a szerelmem Amane iránt főleg, hogy éreztem a jelenlétét a házban, így… képtelen voltam beleszeretni, és megadni neki a szerelmet.

- Amane-san a testvére volt, nem?

Ichio nehézkesen küzdötte előre magát a hóban.

- Igen.

- Akkor… hogyan?

Ichio zihálva megállt, és maga felé fordította a férfit.

- Te magad is tudod, hogy a szív nem válogat. Hát, így voltunk mi is…

- A szülei tudták, hogy önök…?

- Nem. Belehaltak volna a szégyenbe. – Ichio a távolba mutatott. – Ott vannak a régi gazdasági épületek. Ha odáig elért, akkor biztonságban van. Menj!

- Ön?

- Jobban ismerem ezt a helyet, mint te. Ne aggódj!

- De… én… Matsume-san…

Ichio megragadta Hideo kezét.

- Tudom, hogy szereted, és azt is, hogy ő is szeret téged. Nem fogok elválni tőle, de nekem… lassan lejár az időm. Ha addig hajlandó vagy várni rá, akkor… rád bízom őt.

- Ichio-san!

- Ígérd meg, Hideo!

- Én…

A férfi sürgető pillantására Hideo bólintott. Ichio megragadta a kezét.

- Köszönöm. 

Hideo nekilendült a hónak. Átküzdötte magát a buckákon, kétszer is elbotlott, mire elért az épületekig. Az egyiknél észrevette, hogy résnyire nyitva van. Bekiabált.

- Matsume-san! Itt van?

- Hideo-san?

A férfi beerőltette magát a résen, és bezuhant az asszony mellé, aki átkarolta magát, hogy ne fázzon.

- Hideo-san!

A férfi megkönnyebbülten ölelte magához.

- Ilyet többet ne csináljon! – nyögte remegve. Mielőtt Matsume tiltakozhatott volna, már az ajkára szorította a száját, és mohón csókolta.

- Ezt… nem szabad! – Az asszony el akart húzódni, de Hideo nem engedte.

- Minden rendben. Ichio-san tudja, hogy szeretem önt…

Matsume belekapaszkodott a vállába.

- Szeretsz?

- Igen.

- Én is szeretlek. Azt hittem, hogy az, amit Ichio iránt érzek, az a szerelem, de… ez nem így van. Akkor jöttem rá, amikor… beléd szerettem. Hogyan nézek ezután a szemébe?

- Semmi baj nem lesz… - Hideo magához vonta az asszonyt, és egészen addig ölelte, míg annyira le nem csillapodott a hóesés, hogy vissza tudtak indulni a házhoz.

            Ichio zihálva fújt egyet.

- A csudába! – morogta, és visszaindult a házhoz. A hó miatt alig látott, így megbotlott. Küszködött azzal, hogy felkeljen. Mire sikerült felállnia, a szél majdnem teljesen betemette a lábnyomaikat. Érezte, hogy egész testében remeg. Vajon ezt érezte Amane is? A fájdalom késként hasított a mellkasába. Megállt. Kitörölte a szeméből a havat, és megdermedt. Nem akart hinni a szemének. Szélörvény közeledett feléje, ló alakjában, patái felverte maga mögött a havat. Olyan gyönyörű volt, hogy elakadt a lélegzete.

- Amane… Te bolond…

A ló felfogta a szelet és a havat, amit eddig a vihar söpört az arcába. Most már könnyebben haladt. Végig tudatában volt a mellette haladó szél-lónak, és amikor végre megpillantotta a házat, megkönnyebbülten felsóhajtott. A ló felé fordult.

- Szél?

A ló a magasba emelte mellső lábait, és megrázta hó-sörényét. Aztán visszaérkezve a földre, előrehajolt, és odadugta a fejét Ichióhoz. A férfi megérintette, hűs havat érintett, telet… és természetfeletti energiát.  

- Menj! – suttogta. – Köszönöm.

A ló megfordult, és könnyű vágtában eltűnt a hófüggöny mögött. Ichio hosszan nézett utána, emlékekkel küzdött, és végül belépett a házba. A kellemes meleg helyett hűs szellő érintette, de ő ennek örült a legjobban…

            Egy héttel elcsitult annyira a hóesés, hogy Matsume és Saijonyi meglátogathatták Tatsumit, aki megbetegedett. Hideo szabadságot vett ki, és Ichio mellett maradt. Megengedte Amanénak, hogy napi egy órára használja a testét, így tudtak Ichióval beszélgetni. Hideo nem emlékezett mindenre, de egy idő után megszokta, hogy Amane átveszi a teste felett az irányítást.

Ichio boldognak látszott, sokat mosolygott annak ellenére, hogy odakint továbbra is hó borított mindent. Ekkor Amane felvetette, hogy mi lenne, ha… Hideo testét nem csak beszélgetésre használná.

- Nem.

- Kérlek!

- Nem. Matsume-sant szeretem, és nem vagyok meleg.

- Tudom, de… érezni akarom őt.

- Nem. Értsd meg egy kicsit az én érzéseimet is, Amane!

Amane kelletlenül bólintott, és nem hozta fel többé a témát. Matsume-san és Sai hazatértek, de Hideót szólította a kötelesség. Ekkor Ichio felvetette, hogy mi lenne, ha a közelben keresne munkát. Két hónappal később Hideo az Imegawa házba költözött. Ichio átírta a végrendeletét, és ahogy közeledett a tavasz, a feszültség eltűnt belőle, mintha soha nem lett volna ott. Hideo és Matsume egyre közelebb kerültek egymáshoz, és végül pont az asszony volt az, aki leült beszélgetni Hideóval.

- Kérlek, tudom, hogy furcsa kérés, de… tedd őt boldoggá!

Matsume és Sai újra a városba utaztak. Hideo azon az éjszakán megkereste Amanét.

- Légy velem kíméletes!

Ichio először fel sem fogta, mit akar tőle a férfi. De amikor meghallotta Amane suttogását, olyan erővel ölelte Hideót, hogy annak másnap meglátszott a nyoma. Negyven év telt el szomjúságban, amikor nem érinthették egymást. Nem számított, hogy Hideo teste nem Amanéé, mert a lélek az volt benne, és ez volt, ami igazán számított. Egy öreg test, amelyen már rajta hagyta a nyomát az idő, és egy fiatal, amelyet egy szellem irányított… olyan tökéletesen illettek egymáshoz, akár a hó és a jég, mert a lelkük összetartozott…

Utószó

            Egy évvel később Imegawa Ichio váratlanul meghalt. Az erdőbe indult sétálni, és amikor nem tért haza, Hideo indult a keresésére. Végül ott talált rá, ahol Amane is meghalt. A végrendelet értelmében Hideo vette át a gyámságot Saijonyi felett, és ő viselte gondját a birtoknak, majd a gyászidő elteltével elvette feleségül Matsume-sant. Nariaki és Tsuneo együtt éltek, míg Naosuke és Eiichirou örökbe fogadták Fumiko babáját. Tatsumi külföldre ment dolgozni, és többet nem hallatott magáról.

Amane Ichio-san halála után soha többé nem bukkant fel, pedig Hideo várta őket. Halála napjáig úgy vélte, hogy ők ketten… hosszú évtizedek után, megtalálták a boldogságot egymás mellett. Az Imegawa ház kísértetének története aztán apáról fiúra szállt a családban, hogy senki ne feledje el, a vagyon és hatalom mit sem ér a túlvilágon; az egyetlen, ami számít: az őszinte, tiszta, mindenek feletti szeretet…

Vége