Összeolvadás

Összeolvadás

            Zachary most kifejezetten örült, hogy Corneliusnak saját szobája van a Rend épületében. A férfi ugyanis alig állt a lábán, s bár halkan elmormogta, merre menjenek, szinte teljes súlyával rá nehezedett, ő pedig alig bírta el. Ennek ellenére hősiesen támogatta, másik kezében meg ott szorongatta a pálcát.

- Végre, itt vagyunk – nyögte, amikor benyitottak a lakosztályba. Egy előtérbe jutottak, onnan kétfelé nyílt ajtó, mindkettő sarkig tárva. Az egyik szoba tele volt zsúfolva könyvekkel, egy íróasztalt magasra tornyozott papírok borították. A másik szoba volt a hálószoba, díszes mélykék takaróval volt borítva az ágy, ide botorkáltak be. Szinte rázuhantak az ágyra, Cornelius kimerültségében valószínűleg fel sem fogta, hol van, és mi történik vele.

Kopogtattak, így Zach kénytelen volt feltápászkodni, és ajtót nyitni. Elővigyázatosan csak résnyire nyitotta, úgy lesett ki.

- Igen?

Andy állt előtte.

- Szeretném tudni, Cornelius hogy van.

- Teljesen kimerült. Alszik.  

A mester megkönnyebbülten bólintott.

- A tanácstagok úgy döntöttek, hogy egyelőre őröket rendelnek mellé, itt lesznek az ajtóban, ha bármi baj van, vagy szükségetek lenne valamire.

- Szerinted mit fog tenni, ha felébred? – Zach kitárta az ajtót, és szemtől szembe állt a férfival.

- Mit tenne? Folytatja a munkáját, ahol abbahagyta. A Tanács beleegyezésével tette, amit tett, így akár kitüntetést is kaphat. Ő maga is tanácstag lesz, tehát akár a Nagymester címre is pályázhat.

- Nem fog.

Andy felsóhajtott.

- Ő nagyszerű ember, Zachary. Én, az emberei, és még jó páran tisztában vagyunk ezzel. Nem kívánhatnánk jobb Nagymestert a Rendnek. Érted, hogy mit akarok mondani, ugye?

- Igen, de én nem tudok hatni rá. Saját magának kell döntenie erről.

- Jobban hallgat rád, mint gondolod. Soha nem viselkedett ilyen kedvesen és oltalmazóan senkivel, amióta csak ismerem. És… az előbb a Nagyteremben megvédett. Erre csak olyasvalaki képes, aki szeret.

Zach a válla felett a hálószoba felé bámult.

- Egyelőre hadd pihenjen. Megszolgálta.

- Igen, ez így van. Ahogy te is. Milyen érzés Őrzőnek lenni?

- Furcsa. Még nem is fogtam fel igazán…

- Elegendő idő áll hozzá a rendelkezésedre. Magatokra hagylak titeket. Te is pihenj! – Andy meghajolt, majd elindult a folyosón, egyedül hagyva őt. Megállt, beszélt két egyenruhással, akik bólintottak, majd odasétáltak a fiúhoz.

- Azt a parancsot kaptuk, hogy őrizzük Cornelius parancsnokot.

- Köszönöm.

A két férfi egymásra nézett, majd az egyikük tétován megkérdezte.

- Hogy van a parancsnok? Mindketten alatta szolgálunk.

- Alszik. Kimerült, de jól van.

- Köszönjük, ez igazán jó hír. – Mindkét őr elmosolyodott.

Zachary elköszönt tőlük, és visszatért a férfihoz. Lám, a bajban derül ki, hányan kedvelik, tisztelik és szeretik Corneliust, aki pedig azt gondolta, hogy nincs egy barátja sem, és egyedül van a világban. Mekkorát tévedett…

A fürdőszoba a hálóból nyílt. Megnedvesített egy törölközőt, majd visszament az ágyhoz. Levetkőztette a férfit, megtörölgette, vékony lepedőt terített rá. Ő maga gyorsan lezuhanyozott, és kis gondolkodás után bebújt mellé a takaró alá. A Hatalom jogarát a párna alá csúsztatta, s megnyugodva elhelyezkedett. Nem érzett undort, csak valami megnyugvást, hogy ott van, ahol lennie kell. Élvezte, hogy mindketten meztelenek, összesimulnak. Mosolyogva karolta át a férfit. Kis idő múlva Cornelius megmoccant, átölelte, keze lassan végigsimított a hátán. Megborzongott.

- Zachary… - Cornelius a hajába fúrta az arcát.

- Sssh… Itt vagyok! – simogatta meg gyengéden az arcát.

- Álmodom…

- Itt vagyok… - Zach megdöbbent, amikor a férfi szorosan magához ölelte. Testük egész hosszában összesimultak, pontosan érezte, hogy milyen hatással van a férfira. Valami boldog öröm suhant át rajta. Cornelius a harc során már megmutatta, hogy mire képes érte, de az lehetett testvéri önfeláldozás és aggódás is. Most viszont megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy ettől nem kell tartania. A férfi vágyik rá, ahogy ő is. Már az első pillanatban tudta, hogy mágnes húzza hozzá, és lám… itt van a karjaiban. Ha a szülei látnák, megbotránkoznának, de nem érdekelte. Csak Cornelius volt a fontos, akit megsebeztek, megaláztak, ellöktek, és ő mégis volt sebzett lélekkel barátokat szerezni, hinni, szolgálni, de mindenek előtt talpra állni, és embernek maradni.

- Cornelius… - Két tenyere közé fogta a férfi arcát. Most először látta nyugodtnak, békésnek. Megcsókolta. Még soha nem csókolt férfit, lányt is csak kettőt, de ez most valahogy ebben a pillanatban nem volt fontos. Semmi nem számított, csak ők ketten meztelenül a hatalmas ágyon összetapadva. Újabb és újabb csókokkal borította az ajkat, az arcot. Örömet akart szerezni. Magának. A férfinak. Csókokat lehelt a testére, ahogy lassan lesimította róla a lepedőt. Megismerkedett a hegekkel borított bőrrel, a szikár izmokkal, az érzékeny hajlatokkal. Felizgult már attól, hogy látta maga előtt heverni megadóan. Eltelt a lelke attól, hogy élvezetet okozhat neki. A merevedését látva nagyot nyelt. A kezébe vette, ismerkedett vele. Cornelius megvonaglott, testét finom veríték vonta be, egyre gyorsabban szedte a levegőt. Kéjes nyögése gyönyört okozott a fiúnak is, amikor gyengéden és óvatosan végignyalta. Felbátorodott, ahogy látta az arcán átsuhanó kéjes szenvedélyt, a lepedőbe markoló ujjakat.

- Zachary… - A férfi félig lehunyt szemmel figyelte őt. – Nem akarom, hogy hálából vagy sajnálatból… ezt tedd… - próbált elhúzódni tőle, de nem engedte.

- Képtelen lennék lefeküdni egy férfival sajnálatból vagy hálából – mondta Zach komolyan. – Azért teszem, mert életemben először vágyom egy férfira… Rád.

- Én… nem érdemellek meg.

Zach lassan végigfeküdt rajta, és a feje két oldalára könyökölt, úgy nézett le rá.

- Veled akarok lenni, Cornelius, és nem érdekel, hogy gyilkos vagy, vér tapad a kezedhez és bűnösnek érzed magad. Én tudom, hogy jó ember vagy. Csak egy jó ember képes szeretni akkor is, amikor mások ellökik maguktól. Önzetlennek lenni akkor, amikor más irigy. Gyengédnek lenni, ha más kegyetlen. Nemet mondani, amikor nincs más vágya, csak igent kiáltani.

- Ne csináld ezt…

Zach finoman hintáztatta a testét, újra és újra összesúrlódott a bőrük. Cornelius éjkék pillantása elmélyült, arca sebezhető volt, ahogy a lelke is, de ő nem akarta megsebezni, hanem végre behegeszteni a sebeket, elmulasztani a szeretet utáni sóvárgást.

- Vedd el, amit adni tudok, kérlek…

- Nem tehetem.

- Miért?

- Cölibátust fogadtam, mert… attól féltem, hogy ha együtt leszek valakivel… bántani fogom…

- Engem soha nem bántanál. Simont azért ölted meg, mert féltél, és ami akkor történt, nem történhet meg újra. Szeretni akarlak, és azt akarom, hogy te is szeress engem. Nem bántalak, ahogy te sem bántasz engem. Csak szeretjük egymást, az nem bűn, és nem fájdalmas… - Az utolsó szavakat a férfi ajkára súgta, mielőtt megcsókolta volna. Majd megszakadt a szíve, amikor Cornelius visszacsókolt. Érezte benne a tétova bizonytalanságot, a visszautasítás félelmét, a kordában tartott vágyat. Egy férfi, akit annyira megsebeztek, hogy önmagától való félelmében szenvedésre kárhoztatta saját magát, pedig nem érdemelte meg. El akarta mulasztani a fájdalmát, szabadságot akart adni neki. Csókolta, ahogy még soha senkit, hogy megmutassa, mennyire vágyik rá. Vezette a saját testén a kezét, és megvonaglott az érintésétől. Újra végigcsókolta a testét, most már tudva, hol vannak az érzékeny pontok. Cornelius viszonzott minden gyengédséget, amit csak kapott. Lassan eltűnt a szeméből a bizonytalanság, lázas vágy vette át a helyét. Magára húzta a fiút, olyan helyeken érintette meg, ahol még soha senki.

- Voltál már valakivel? – kérdezte két csók között.

- Nem.

- Lánnyal sem?

- Nem. És te… Simonon kívül?

- Az a fiú, akivel jártam… történt köztünk pár dolog, de nem… feküdtünk le egymással.

Zachary megmerevedett.

- Azt akarod mondani, hogy…

- Én, sajnálom, ha… - Cornelius megint el akart húzódni, de elkapta a vállát, és a lepedőre szorította.

- Nézz végig rajtam! Szerinted sajnálom, hogy mindketten a legelsők vagyunk egymásnak? – A teste kétséget sem hagyott afelől, hogy mennyire kívánja a férfit. – A tiéd akarok lenni, Cornelius!

- Fájdalmat fogok okozni.

- Lehet, de én akkor is akarlak! – Zach mohón csókolta, ebbe a csókba sűrítette minden vágyát, szenvedélyét, érzelmét. Beleharapott a férfi ajkába, ő pedig viszonozta. Ide-oda gördültek az ágyon, halk nyögések, elfojtott és elfojtatlan sóhajok töltötték be a szobát. Cornelius a fiókból előszedett egy tubus kézkrémet, azt használva simogatta, összesimultak, csókolták egymást, míg Zach türelmetlenül hanyatt nem lökte, és fölébe nem került.

- Nem bírok várni…

- Így fájni fog… - Cornelius szemében félelem volt; mennyire nem hasonlított most arra a félelmetes mágusra, aki megjelent a szobájában. Végig a szemébe nézett, miközben összeolvadtak. Kiszáradt szájjal nézte az arcot, amely oly kedves volt a számára. Szereti. Szerelmes belé, s ha a férfi nem is szereti viszont, ő akkor sem adja fel. A bőre alá fogja bevenni magát, egyek lesznek, ahogy most is, ebben a pillanatban még akkor is, ha erre rámegy az egész élete.

Lassan megmozdult. Cornelius mozdulatlan maradt, de a teste már síkos volt a verítéktől. Finoman megemelte a testét, majd visszaereszkedett. Tényleg kellemetlen volt, de ahogy a férfi elfojtott vágytól merev vonásait figyelte, fájdalmas kéj suhant át rajta. Előrehajolt, tekintete nem engedte a férfiét, újra megismételte a mozdulatot, ajkával végigsimított Corneliusén.   

- Milyen érzés?

- Ne kínozz!

Ívbe hajló háttal mozdult újra, és most már képtelen volt elnyomni a nyögést, amely feltört belőle, és hírül adta, hogy minden fájdalom ellenére élvezi a szeretkezést. A férfi olyan hirtelen mozdult, hogy még megijedni sem volt ideje. Átfordultak, Cornelius mélyre temetkezett belé, és ő hagyta, mert csodálatos érzés volt, ahogy egyszerre mozdultak, tökéletes harmóniában, elvesztett és félredobott önuralommal. Az ajkuk megtalálta egymást, vadul csókolóztak, ujjaik nyomot hagyott a másik bőrén, de ezt sem bánták. Hűs és forró mágia olvadt össze bennük, összekapcsolódtak, ahogy ők maguk, tovább növelve az érzést, hogy egymáshoz tartoznak, ahogy egy érem két oldala, vagy a Nap és a Hold.

- Cornelius! – Zachary egész teste belerezdült a kéj első hullámaiba.

- Zachary… - Cornelius leszorította az ágyra, nem próbálta meg visszafogni magát, képtelen lett volna rá, és közben arra is rájött, hogy felesleges is. A fiú élvezte minden mozdulatát, ott vonaglott alatta fekete mintával borított bőrrel, agyoncsókolt szájjal, kócos hajjal, gyönyörtől kábult tekintettel. Az érzés betöltötte a szívét, igába vonta minden sejtjét, és nem bánta. – Szeretlek… - suttogva mondta ki, mintha nagy titok lett volna, s talán az is volt. Kettejük titka.

Zachary rábámult, és ő akkor lökte magát belé olyan mélyre, hogy felnyögött. Végre önmaga volt, nem kellett hideg maszk mögé bújnia, hiszen a fiú átlátott rajta. Látta gyengeségeit, félelmeit, hibáit, és mégis… átadta magát neki. Vékony ujjak téptek a hajába, ahogy a fiú lehúzta magához, és mohón csókolta. Mozdulataik önálló életre keltek, nem voltak szavak, melyek elmondhatták volna gyönyörüket, érzéseiket, de nem is volt rájuk szükség. A szívükben ott volt összeolvadó testük és összefonódó mágiájuk minden ki nem mondott vallomása.

- Szeretlek! – Zachary kiáltása betöltötte a szobát a kéjérzet csúcspontján, ami végre helyére billentett egy elveszett lelket, behegesztette a sebeit, de legfőképp… visszaadta a szeretetbe vetett hitét.