Örökkön örökké

1. Örökkön örökké

            Hópelyheket sodort a szél, már tíz centissé nőtt meg a hó magassága, amióta esett. Matsume aggodalmasan lesett ki az ablakon. 

- Remélem, a fiúkkal minden rendben – mondta.

- Nariakinak már itt kellene lennie – nézett az órára Ichio. – Azt mondta, vacsora előtt ideérnek.

Tatsumi, aki egy magazint olvasgatott, felpillantott.

- Nem tudjátok, ki a barátnője?

Hideo felpillantott Saijonyi mellől, akivel kirakóztak.

- Ne kíváncsiskodj, kérlek!

Tatsumi duzzogva visszahúzódott a magazinja mögé. Csak akkor nézett fel, amikor az anyja lépett be a szobába.

- Hoztam teát, és mintha egy kocsit hallottam volna. Remélem, Nariakiék érkeztek meg…

- Nézzük meg! – lelkesedett Saijonyi és felpattant. Mielőtt bárki megakadályozhatta volna, kirohant. Nagy lendülettel sarkig tárta a bejárati ajtót, majd felkiáltott. – Nii-san!

- Kicsim, kabát nélkül ne menj ki! – kiabált utána az anyja, de a fiú már szaladt is a bátyja felé, aki ekkor szállt ki a kocsiból.

- Nii-san!

- Sai! – Imegawa Nariaki a magasba emelte az öccsét, és felnevetett.

Matsume megtorpant az ajtóban, és a szívére szorította a kezét. A házból kiömlő fényben mintha csak a férjét látta volna, amikor megismerkedtek. Ugyanaz a magas termet, izmos és karcsú alak, sötét haj, vonzó arc. Csak amíg Ichiót mindig is körülfonta valami bágyadt szomorúság, addig Nariaki általában ragyogott a jókedvtől és a boldogságtól. Ichio megállt az asszony mellett, és a fejét csóválta.

- Fogalmam sincs, honnan örökölte ez a gyerek a makacsságát… - mondta legkisebb gyerekére utalva, de mosolygott.

Hideo és Tatsumi megálltak mögöttük. A lány a nyakát nyújtogatta.

- Hol van a barátnője? – motyogta.

- Hagyd abba, Tatsumi! Ez kínos.

- Dehogy. Már éppen ideje, hogy bemutassa a családnak. Mióta is élnek együtt? Lassan egy éve, ha jól számo… - Elakadt a hangja, ahogy meglátta a vékony alakot, aki most állt meg az öccsei mellett. – Ő meg ki a fene?

Hideo nagyot nyelt, a szülei pedig megmerevedtek. Ennek ellenére egyikük sem tűnt nagyon megdöbbentnek, ami pedig elvárható lett volna, hiszen mégiscsak egy lányt vártak a fiúkkal érkezni.

Saijonyi felnézett a férfira, aki meghajolt előtte.

- Sai, ő itt Tsuneo-san – mondta Nariaki, és maga elé tolta, hogy illendően üdvözölhesse a vendéget. – A barátom. Viselkedj, kérlek, rendesen.

A férfi meghajolt előtte, mintha felnőttnek tekintette volna, amivel nagyot nőtt Sai szemében.

- Szia. Nariaki-san már sokat mesélt rólad. Örülök, hogy megismerhetlek.

A kisfiú csak nézte a kócos barna fürtöket, a barátságos sötétbarna szempárt, a kedves mosolyt, aztán hirtelen kitárta felé a karját.

- Játszol velem?

Nariaki és Tsuneo is felnevetett, majd mindketten elkomorodtak, ahogy meglátták a családot az ajtóban.

- Menjünk be, Sai. Hol van a csizmád és a kabátod? Meg akarsz talán fázni? – kapta fel a gyereket Nariaki. – Anya, apa! Tatsumi, Hideo-san! Megérkeztünk. Bocsánat, hogy aggódnotok kellett… - Letette Sai-t a földre, és finoman eltolta magától. – Mi lenne, ha megvárnál minket a szobádban?

Saijonyi bólintott.

- Rendben. Addig elmesélem nii-sannak, hogy megjöttél. Örülni fog. – Elugrándozott.

A derűs hangulat azonnal odalett. Nariaki és a vele érkező férfi szorongva álltak a szülők előtt, akik most kíváncsian és egy kicsit sápadtan méregették őket. Hideo rettenetesen zavarban érezte magát. Tatsumi azonban szokás szerint nem tett lakatot a szájára.

- Nem úgy volt, hogy a barátnődet hozod magaddal? Ő kicsoda? Nem vagyunk szálloda, hogy az egyik haveroddal élősködj anyuék nyakán!

- Tatsumi! – Hideo megragadta a lány kezét, és megszorította. – Hallgass!

- Semmi baj, Hideo-san! – Nariaki gúnyosan méregette a nővére arcát. – Sejtettem, hogy Tatsumi nem fogja szó nélkül tűrni, hogy egy férfival állítok be és…

- Elég! – Ichio hangja olyan éles volt, akár a penge. – Gyertek beljebb és csukjátok be magatok mögött az ajtót! Kihűl az egész ház miattatok. Utána pedig várlak titeket a nappaliban. – Sarkon fordult, és ott hagyta őket. Felesége tétován követte.

- Most sikerült felbosszantanod apát is – morogta Tatsumi. – Boldog vagy?

- Mi lenne, ha befognád, nővérkém? – kérdezte Nariaki dühösen, majd Tsuneo felé fordult. – Jól vagy?

- Még nem. Legyünk túl rajta mihamarabb, jó?

- Jó. Gyere! – Kinyújtotta a kezét, és megölelte a férfit.

Tatsumi szája elnyílt. Egy hosszú pillanatig csak tátogott, képtelen volt megszólalni, aztán persze megtalálta a hangját.

- Ezt nem hiszem el! Ugye, nem az van, amire gondolok?! Homoszexuális vagy?

- Amint látod. – Nariaki kilépett a cipőjéből. – Mi lenne, ha békén hagynál minket?

- Hogy te mekkora egy bunkó vagy! – biggyedt le Tatsumi ajka, és fejét felszegve visszaindult a ház belseje felé.

Hideo bizonytalan bólintással utána sietett. Ahogy visszanézett, jól látta, amint hűs szellő öleli körbe a két férfit. Megtorpant. A kísértet mosolyogva vonta karjaiba Nariakit, aki mit sem sejtett arról, mi történik körülötte. A szellemalak ezután hosszan nézte Tsuneót, csak ezután simított végig gyengéden az arcán. Tsuneo elmosolyodott, és megdörzsölte az arcát. Mondott valamit Nariakinak, aki olyan hangosan kezdett el nevetni, hogy még a szülei is meghallották. Hideo zavarba jött, és elfordult. Gyorsan követte Tatsumit, így nem láthatta, hogy a kísértet utána bámul.

            Feszült csend uralkodott a nappaliban. A szülőkkel szemben Nariaki és Tsuneo idegesen ücsörögtek.

- Magyarázatot várok! – Ichio hangján érződött, mennyire feldúlt.

- Apa, ő itt Etsuko Tsuneo-san. A párom. – Nariaki egész teste megfeszült, ahogy az apja szemébe nézett. – Szeretem őt, így arra kérlek titeket, hogy fogadjátok el őt…

- Vele élsz együtt?

- Igen.

- Miért hazudtál nekünk?

Nariaki felsóhajtott.

- Mert nem volt bátorságom elmondani az igazat. Tsuneo bemutatott a családjának, és ők örömmel fogadtak. Ekkor ráébredtem, hogy nem lehetek gyáva, és el kell hoznom őt ide.

Matsume aggodalmas pillantásokkal figyelte a férjét, akinek az ajka késpengévé szűkült.

- Homoszexuális vagy?

- Igen.

Ichio mély levegőt vett, ekkor Matsume megérezte, hogy hűs szellő érinti a haját. Riadtan kulcsolta össze a kezét, mert attól félt, hogy a férje megint kiborul, de most uralkodott magán. Igaz, továbbra sem enyhült a tekintete, de a hangjából már kevesebb feszültség áradt.

- Sejtettem, és szerintem édesanyád is…

Matsume lehajtotta a fejét. Nariaki a fia volt. Megérezte a legkisebb rezdülését is, hát, hogyne tűnt volna fel neki, hogy az iskolában nem volt barátnője, és soha nem beszélt a lányokról. Az sem kerülte el a figyelmét, hogy Nariaki mindig kibúvót keresett, miért nem találkozhatnak a barátnőjével. Ez volt az oka. A nő valójában egy férfi volt.

- Sajnálom, de… - Nariaki a fejét ingatta. – Próbáltam lányokkal, ám nem voltam boldog. Nem elégített ki, nem éreztem magam… egésznek. Féltem, hogy mit fogtok szólni, ha elmondom, így inkább hallgattam. Tudom, hogy rosszul tettem, de… nem akartam méltatlan lenni a családunkhoz. – Megfogta Tsuneo kezét. – Szeretem őt. Vele szeretném leélni az életemet. Kérlek titeket… adjátok rá az áldásotokat!

A szülők hallgattak. Nariaki kétségbeesetten lehunyta a szemét. Tsuneo, aki egészen eddig mélyen hallgatott, most felegyenesedett. Kölyöknek tűnt, de a szemében ott volt a felnőttes komolyság, ami azt üzente, hogy már nem gyerek. Csendesnek és kedvesnek látszott, ám a hangja határozott volt.

- A nevem Etsuko Tsuneo, Imegawa-san. Huszonhat éves vagyok, laborasszisztensként dolgozom egy kórházban. Nem keresek sokat, és tudom, hogy mivel férfi vagyok… nem engem szánna a fia párjául, de… én őszintén szeretem őt. Nagyon sokáig töprengett azon, hogyan mondja el önöknek, hogy a saját nemét szereti és velem él együtt. Tudom, hogy csak azért várt vele idáig, mert szereti önöket, és nem akart megbántani senkit. – Elhalkult a hangja. – Ha… engem nem is tudnak elfogadni, kérem, őt szeressék továbbra is ugyanúgy, ahogy eddig tették.

Matsume a férjére kapta a pillantását. Ichio Tsuneót méregette, és szokatlanul elgondolkodó volt a tekintete.

- Az eszem azt mondja, hogy most azonnal utasítsalak ki innen titeket, de a szívem… a szívem nem engedi. – Nariakira nézett. – Fiam, bánt, hogy ezt ilyen sokáig eltitkoltad előlünk, és nem voltál hozzánk őszinte. Tisztellek viszont, amiért elénk mertél állni a pároddal. – Habozott, mintha nem tudná, hogyan folytassa. – Te vagy az Imegawa-vagyon örököse. Neked kell tovább vinned a nevünket. Igazság szerint már tervbe vettem, hogy megismerem a kedvesedet, és vagy megszervezem az esküvőtöket, vagy bemutatlak egy jobb családból származó, megfelelőbb feleség-jelöltnek. Butaság volt. – Hosszú másodpercekig hallgatott. – Te vagy az elsőszülött fiam, így neked kellene folytatnod a családunk hagyományait, és az érzéseid itt vajmi kevéssé számítanak. – Nariaki már tiltakozott volna, de Tsuneo elkapta a karját. – Annak idején az én és édesanyád érzései sem sokat nyomtak a latban, de szerencsére… a legnagyszerűbb asszonyt vettem feleségül, akit csak adhatott a sors. Ám… ki tudja, hogyan alakult volna az életünk, ha… mi dönthettünk volna a párunkról. – Fájdalom csendült ki a hangjából, bár úgy látszott, neki ez fel sem tűnik. Matsume és a fia azonban felkapta a fejét. – Szeretlek, fiam, és büszke vagyok rád. Akkor is az voltam, amikor először mondtad a nevem, amikor elvégezted az iskolát, amikor magánnyomozóként kezdtél dolgozni, és megoldottad az első ügyedet. Nem számít, hogy ki a párod, mert nem az dönti el, milyen ember vagy, és mi van a szívedben. – Nariaki torka elszorult. – Én tudom, hogy az egyik legnagyszerűbb gyermek vagy, akit csak kívánhattam magamnak. Magamra emlékeztetsz: határozott és bátor vagy. Az előbb vitába szálltál volna velem, láttam rajtad. Nem szükséges, fiam. – A legmegdöbbentőbb dolgot tette, meghajolt Tsuneo felé. – Isten hozott téged az Imegawa- házban! Kérlek téged, vigyázz továbbra is a fiamra!

Tsuneo elmosolyodott, és az örömtől felragyogott az egész arca. Ichio bólintott, majd felállt, és némán kisétált a szobából. Nariaki megkönnyebbülten az asztalra borult. Matsume előrehajolt, és megsimogatta a haját.

- Túl vakmerő vagy! Rosszul is elsülhetett volna. Te is tudod, hogy leesett az első hó, és ilyenkor apád kiszámíthatatlan.

- Tudom, de meg kellett próbálnom. – Nariaki felült, és csillogó szemmel az anyjára mosolygott. – Szeretlek, anya!

Matsume szíve felmelegedett.

- Én is, kicsim. – Odalépkedett hozzá, és megölelte, majd finoman megérintette Tsuneo arcát is. – Isten hozott a családunkban!

Ekkor hűs szellő suhant át a szobán. Tsuneo felkapta a fejét.

- Ő az, igaz? A kísértet, akiről beszéltél?

Nariaki vállat vont.

- Ki tudja!

Hideo, aki ott állt a nyitott ajtóban, és éppen kopogni akart, megtorpant. Ő tudta. A szellemalak ugyanis egyenesen a szemébe nézett, miközben kíváncsian szemlélte Tsuneót. Hideo elhátrált az ajtóból, és inkább visszaindult a Tatsumival közös szobájába. Vannak dolgok, amiket jobb lenne nem látni…

            Hideo komoran bámult kifelé. Odakint lassan szitált a hó, fehéren világított.

- Kellene mennünk vacsorázni – nyújtózkodott Tatsumi. – Remélem, anya elkészült vele.

- Megnézem – kapott az alkalmon a férfi, és az ajtó felé indult. – Addig nyugodtan olvass tovább.

- Ennyire utálsz együtt lenni velem?

Hideo az ajtóban megállt, és visszanézett a válla felett.

- Már… nem találjuk a közös hangot, Tatsumi, és ez nagyon bánt. Sajnálom. – Halkan húzta be maga után az ajtót.

- Hideo-san, minden rendben? – Tsuneo, aki éppen ekkor akarta betenni a szobájuk ajtaját, aggódva kilépett a folyosóra. – Jól vagy?

- Igen, persze. Éppen Matsume-sanhoz igyekszem. Talán elkél neki némi segítség a konyhában.

- A nővérkém mit csinál? A körmét lakkozza? – dőlt neki Nariaki az ajtófélfának.

- Elfáradt, pihen. Nem akarom zavarni.

- Legalább nekem ne hazudj, Hideo – mondta a férfi. – Ismerem őt, mint a tenyeremet.

Hideo csupán a fejét ingatta, így Nariaki annyiban hagyta a dolgot.

- Tsuneo, menjünk, segítsünk anyának! – fogta kézen a férfit. Beszélgetve sétáltak át a ház másik felébe. A konyhában Matsume tüsténkedett, és Sait tanítgatta a rizsgolyó megformálására.

- Még nincs kész a vacsora, bocsássatok meg! – hajolt meg, amikor beléptek.

- Segíteni jöttünk! – mosolyodott el Hideo. Az asszony társaságában mindig jókedve lett.

- Akkor nagyon gyorsan el fogok készülni – nevetett fel Matsume, és elpirult.

Jó hangulatban telt a következő óra. Sai kacagása az egész házban visszhangzott. Nariaki és Tsuneo elbohóckodtak, és láthatóan nagyon jól szórakoztak.

- Az étel nem arra való, hogy játsszatok vele! – szólt rájuk Matsume, de aztán ő se állta meg nevetés nélkül, mert Nariaki arcát egy lisztes tenyérlenyomat borította. – Kár, hogy Naosuke még nincs itt.

- Akkor minden csupa liszt lenne, nem csak én – vigyorgott Nariaki.

Matsume a fejét ingatta. Jókedvűen megtörölgette a kezét.

- Szóljon valaki Tatsuminak és apátoknak.

- Majd én szólok a nővéremnek! – Sai élvezte, hogy körberohanhatott a házon, így meg sem próbálták megállítani.

- Én pedig Ichio-sannak – mondta Hideo, és a férfi keresésére indult. Nariaki néhány szóban elmesélte, hogyan zajlott a nagy beszélgetés, ezért kicsit aggódott Ichio-sanért. Meg sem lepődött, amikor az ablak előtt találta. Kifelé bámult. Odakint szinte nappali világosság honolt, a hó továbbra is sűrű pelyhekben hullott. Megállt az ajtóban, és nem szívesen zavarta volna meg. A szellemalak ugyanis ott állt mellette, átkarolta, a vállára hajtotta a fejét. A kísértet valójában Ichio-sanhoz tartozott? Ahogy nézte a kettősüket, arra gondolt, hogy igen. Nagyon közel álltak egymáshoz, ha a lélek a halála után is a férfi mellett maradt. Hideónak a szívébe hasított egy érzés. Visszalépett, és a folyosón nekidőlt a falnak. Fogalma sem volt, mit tegyen.

- Nariaki?

A férfi hangjára összerezzent. Tétován belépett a szobába.

- Nem, én vagyok. Kész a vacsora.

- Rendben. Azonnal megyek.

Hideo a férfi merev hátát bámulta és a kísértetet, amely nem mozdult mellőle.

- Ki önnek a szellem?

- Szellemek nem léteznek.

Hideo közelebb lépkedett.

- De hiszen… most is átkarolja önt… - A szavak önkéntelenül buktak ki belőle.

Ichio megperdült.

- Te látod őt? – Döbbenet volt az arcán.

- Én… igen… Egész végig önt ölelte… és most is… ott áll a bal oldalán.

Ichio egész arckifejezése megváltozott. Végtelen gyengédség és szeretet tükröződött rajta.

- Mindig velem van. Ezért nem hagytam el soha ezt a házat, pedig megtehettem volna, hogy elköltözöm innen.

- Kicsoda ő?

- Valaki… akit mindennél jobban szerettem, és… - Ichio hangja elhalkult. – mindig szeretni fogok.

- Az öccse?

Ichio mintha nem is hallotta volna a kérdést. Elmerült a gondolataiban, de a kísértet elmosolyodott. Közelebb ment Hideóhoz, és megsimogatta az arcát. Hűs ujjak érintették a bőrét, mire elrántotta a fejét. Ő azonban nem adta fel, sóvárgás jelent meg áttetsző arcán.

- Kérlek… - suttogta lágyan, ahogy a szellő suhan keresztül a fák között. – Senki nem érez, csak Saijonyi, de ő gyermek. Kérlek… Engedd, hogy megérintselek!

Hideo maga sem tudta, mi történik vele. Kinyújtotta a kezét, mire a kísértet megkönnyebbülten hozzáérintette az ujjait az övéhez. Hűs elektromosság olvadt a bőrébe, és mielőtt megakadályozhatta volna, a szellemalak már magához is vonta. Felnyögött, a lábai megroggyantak, ahogy a testét egy olyan hatalom parancsolta térdre, amelyeket eddig elutasított. Zihálva támaszkodott meg a földön.

- Hideo! – Ichio rémülten térdelt le mellé, és átkarolta a vállát.

Hideo érezte, hogy nem ura önmagának. Így érezheti magát egy skrizofén: egyik énje értetlenül figyeli a másikat, amely a valós énjétől oly eltérően viselkedik. A teste ugyanis akarata ellenére mozdult, ölelte át a férfi nyakát.

- Hideo? Mi…?

- Ichio… - A szavak töredezetten buktak ki a száján. Hideo el akarta taszítani magától a férfit, ám az a másik pont az ellenkezőjét szerette volna. Tudata mélyén emlékek suhantak át, homályos ködön át látta őket, nem is értette, mi történik vele. Az ajka a férfiéhoz ért, hűvös csók volt ez, hideg, mint a jég, és mégis… olyan forró, hogy Hideo testén borzongás futott végig.

- Ichio… Ichio… - A lázas suttogás a kísértet ajkáról szólt, de Hideo szája formálta meg a szavakat.

- Amane… - A név úgy szakadt fel az idős férfi torkából, mintha sok-sok év óta nem mondta volna ki. Rekedt hitetlenkedés volt a hangjában, fájdalmas öröm és kínzó vágy. Hideo tudta, hogy nem őt látja, amikor megérintette az arcát, végigsimít az ajkán, hanem a kísértetet, és akarata ellenére könnyek maszatolták el előtte a férfi arcát. Olyan mértékű szeretet volt ebben az egy szóban, hogy fájt tőle a mellkasa.

- Sajnálom… Hosszú évek óta csak a gyerekek hallották a szavaim, hozzád nem értem el, de nekik nem mondhattam… Hideo-san talán megértő lesz velem…

- Amane…

- Szeretlek! Szeretlek!

Ichio lehunyta a szemét, két könnycsepp futott végig az arcán. Olyan erővel ölelte a férfit, hogy az alig kapott levegőt. A kísértetnek viszont nem volt szüksége levegőre.

- Ichio… Szeretlek… - Lágy szavak hagyták el Hideo ajkát.

- Én is szeretlek! – Ichio hűs ajkak érintését érezte az arcán, Hideo úgy mosolygott rá, hogy attól nagyot dobbant a szíve, aztán a férfi egy halk sóhajjal ájultan omlott a karjaiba.

            Nariaki ledobta magát Tsuneo mellé az ágyra.

- Fogalmam sincs, hogy Hideo miért ájult el.

- Lehet, hogy Tatsumi-san miatt?

- Csak nem szereti annyira az én lüke nővérkémet…

- Ne mondj ilyet! – Tsuneo szemrehányóan meglökte, mire a férfi végignyúlt mellette.

- De ha egyszer igaz! – Nariaki jobban szemügyre vette Tsuneót, és elvigyorodott. – Nagyon jól áll ez a póló.

- Ne nézz így rám! Itt szó sem lehet lepedőakrobatikáról. Arról nem is beszélve, hogy még nem bocsátottam meg.

Nariaki azonnal elkomorodott, és felült.

- Nem feküdtem le azzal a sráccal! Hányszor kell még elmondanom? Azért hoztalak el ide, hogy végre megértsd, komolyan gondolom a kapcsolatunkat, és eszem ágában sincs más ágyába mászni.

- Ettől függetlenül beszélned kellett volna róla. – Tsuneo a mellkasához húzta a lábait, és átkarolta őket. – Szeretlek, de ez nem jelenti azt, hogy mindent félvállról vehetsz! Legközelebb ne hozz kínos helyzetbe!

- Bocsáss meg! – Nariaki feltérdelt hozzá, és megölelte. – Ígérem, hogy többé nem fog előfordulni.

- A srácot meg ne fenyegesd! Még a végén feljelent, és elveszik az engedélyedet.

- Azt hazudta neked, hogy lefeküdtem vele! Naná, hogy megfenyegetem! Ez a legkevesebb a két pofon után, amit kiosztok neki! – Nariaki dühösen a hajába túrt. Tsuneo elég morcosan nézett rá, így maga elé emelte a kezét. – Rendben, értettem! Békén hagyom.

- A közelébe se menj!

Nariaki a sarkára ült, majd nagyon lassan elvigyorodott.

- Féltékeny vagy?

- Most mondtad, hogy semmi okom rá. Akkor miért lennék az? – vonta fel a szemöldökét Tsuneo durcásan. A szavai és a viselkedése ellenére viszont elpirult, így Nariaki arcáról nem tűnt el a mosoly. Közelebb araszolt.

- Tényleg, miért is?

- Maradj ott! Ez mégiscsak a szüleid háza!

- Nálatok is csináltuk.

- Ne is emlékeztess rá! – Tsuneo most már határozottan pipacspiros volt. – Itt nem fogsz behúzni a csőbe!

- Én? Meg sem fordult a fejemben… - Nariaki lehelete már a férfi ajkát érte. – Csak egy csókot kérek… Egyetlenegyet…

- Nem… - A férfi hátrébb húzta a fejét.

- Kérlek… - Nariaki finoman beletúrt Tsuneo hajába. – Tudod, ez a szoba eddig a gyerekkorom emlékeivel volt tele, de… most, hogy itt vagy, már azt jelzi, hogy felnőttem, és azzal a férfival vagyok itt, aki életem értelme. Sráckoromban ezen az ágyon álmodoztam arról, hogy egyszer… itt leszek együtt azzal a fiúval, akit szeretek. És most itt vagy… Nagyon boldog vagyok.

Tsuneo meghatódva elmosolyodott.

- Már megint sikerült.

- Micsoda?

- Behúznod a csőbe.

- Pedig most az igazat mondtam.

- Tudom. Éppen ezért… - Tsuneo átkarolta a férfi nyakát. – nagyon halknak kell lennünk. Hogy kerülök másképp a szüleid szeme elé?

Nariaki elmosolyodott. Az ágyra döntötte a férfit, és hozzásimult. Incselkedve csókolóztak, míg bírták türelemmel. Némán ölelték egymást, aztán lerángatták a ruháikat, hogy a másik bőréhez férjenek. Nariaki a pisztolyát a párna alá csúsztatta, majd magához vonta a férfit, és mohón csókolta végig az egész testét. Tsuneo a szájára szorította a tenyerét, hogy elfojtsa halk nyögéseit. S amikor végre összeolvadtak, és a gyönyör vert tanyát az ágyékuk mélyén, egymás ajka fojtotta el élvezettel teli kiáltásaikat…