Nyolc évvel később

Utószó - Nyolc évvel később

Nicholas fáradtan dobta le a táskáját, és a kabátját az íróasztalra. Egy órája szállt le a gépe, most ért haza az apjától. Kimerült volt, a repülőn ráakaszkodott két újságíró, mert felismerték. Beletúrt a hajába, felsóhajtott. Első útja a kórházba vezetett, amit most ő igazgatott. A sok papír láttán majdnem visszafordult, de győzött benne a kötelességtudat. Kinézett az ablakon. A főváros egész szépen újjáépült, még tartottak a felújítások, az építkezések. Hosszú évek kellenek, míg minden helyreáll, és eltűnnek a háború utolsó emlékei is, de a kezdet ígéretes volt.  Nekidöntötte a homlokát az üvegnek. Erős karok fonták körbe. Elmosolyodott.

- Azt hittem, még dolgozol – mondta.

- Dolgoztam is – kuncogott a fülébe a hátához simulva Seita.

- Ki fognak rúgni – fenyegette játékosan Nicholas.

Seita felkacagott.

- Megkaptam a kinevezésemet. Én vagyok az ország legfiatalabb miniszterelnöke. Hogy rúgnának ki?

Nicholas megperdült.

- Azt akarod mondani…

- Győztem! – vigyorodott el a fiú. Elegáns öltönyt viselt, és ezerdolláros mosolyt. Nem igazán hasonlított arra a fiúra, akit Nicholas megismert a dzsungelban. Az ország egy hete tartotta a háború utáni első nyilvános és szabad választását.

- És ez mennyire hivatalos? – ült le döbbenten.

Seita az asztal szélére telepedett.

- Vasárnap leteszem az esküt. Látom, nem olvastál újságot.

- Sok dolgom volt. Apa se mondta, pedig biztos tudott róla. Miért nem hívtál fel? Azonnal hazajöttem volna.

- Személyesen szerettem volna… Apád hogy van?

- Jól. – Nicholast most jobban érdekelte Seita, mint a tábornok. – Büszke vagyok rád – mosolyodott el lassan.

Seita felsóhajtott.

- Mindent neked köszönhetek.

- Saját magadnak – tiltakozott Nicholas, és komolyan is gondolta.

Montore halála után, a háború végével mindkettejüket kitüntették, Seitát előléptették. A külföldi médiafelhajtásnak köszönhetően megismerte nevüket az ország, a világ. Nicholas felvette a kapcsolatot az egészségügyi szervezetekkel és magánemberekkel. Pénzt szerzett, hogy kórházak épülhessenek a fővárosban, majd az ország egész területén. Felújították az állami kórházat, aminek Nicholas az igazgatója lett, és az egyetemeket, hogy orvosok és nővérek, ápolók kezdhessék meg tanulmányaikat. Keményen dolgozott, ő lett az ideiglenes kormány egészségügyi miniszterének a tanácsadója is.

Közben egyre nyilvánvalóbb lett, hogy Seitának van érzéke a politikához. Szemrebbenés nélkül bűvölt el mindenkit, bájolgott, bólogatott, ígért, de soha nem hazudott. Nicholas és külföldi támogatással új pártot szervezett, amelynek célja volt az újjáépítés, a munkahelyteremtés, a gazdaság helyreállítása. Az egyszerű polgárok hittek benne, hiszen tudták, hogy ő is megszenvedte a háborút. S íme, elérte a célját: pártja megnyerte a választásokat. Nicholas büszke volt rá, de félt is. Seita fiatal volt, a maga módján még mindig őszinte, és most a politika kemény, hazug világában kell bizonyítania. Egy egész országról kell majd gondoskodnia.

- Sikerülni fog – mondta. Bízott benne, az akaraterejében, az álmaiban.

Seita pontosan tudta, mi jár a férfi fejében.

- Egy kicsit félek.

- Ne tedd! Csak lépkedj előre az úton. Én bízom benned, és ahogy látszik, az ország is.

Seita áttelepedett a férfi ölébe.

- Ha te mondod, akkor elhiszem – karolta át a nyakát. Nicholas mosolygott.

- Miniszterelnök úr, kérem, viselkedjen! A testőrei kint állnak az ajtó előtt.

Seita szeme elsötétedett.

- Ennyi szabadságot megengedhetünk magunknak, doktor úr – suttogta, mielőtt az ajka Nicholas szájára simult…

Nicholas magához szorította, beszívta az illatát, amit majdnem két hétig hiányolt. Beletúrt a hajába, belemarkolt, és úgy fordított a fiú fejét, hogy még mélyebbre hatolhasson a szájába.

- Hiányoztál… – motyogta.

- Te is… Alig aludtam valamit, mert üres volt az ágy nélküled.

Nicholas keze az öltöny alá csúszott, Seita terpeszben elhelyezkedett a combjain. Egymáshoz simultak, a leheletük keveredett. Ruhák szanaszét repültek, ziháló lélegzetük a másik fülében csengett.

- Nicholas… – Seita karcsú teste megremegett, ahogy az asztalra támaszkodott.

- Szeretlek… – Nicholas átkarolta, a testébe olvadt, mélyre hatolt.

Seita a saját kezébe harapott, hogy tompítsa kéjes kiáltásának erejét. Zokogó hangot hallatva ringatta a testét, hogy még közelebb jusson a férfihoz, miközben testében a gyönyör járt vad táncot. Nicholas levegő után kapkodott, a szájuk egymásra tapadt. Seita teste megremegett, a gyönyörtől elhomályosult a tekintete, ajka néma kiáltásra nyílt, elfulladt nyögés szakadt ki belőle. Nicholas keményen megragadt a csípőjét, vadul döfött a testébe. Ívbe feszült a gerince, ahogy összerándultak az izmai. Feketeség borult a szemére, s látta az univerzumot: a világ kezdetét és végét, a mindenséget…

Vasárnap vakító napsütésre ébredt az ország. Seita annyira ideges volt, hogy Nicholas kötötte meg a nyakkendőjét.

- Nyugodj meg!

- Itt van az apád is – sóhajtotta Seita. – Amióta nyugdíjba vonult, egyre több időt tölt nálunk.

- Azt mondta, ezt nem hagyná ki semmi pénzért.

- Mennyit ajánlottál neki? Biztos túl keveset…

Nicholas felnevetett. Puszit nyomott a fiú orrára, a testőrök úgy tettek, mintha semmit se láttak volna. Végigmérte Seitát. A fiú az évek alatt megnyúladt, egy magas lett a férfival, izmos lett, szikár alkatú. Egyetlen mosolyától nők hulltak térdre. A fiú férfivá érett.

- Jól nézek ki? – Seita aggódva rángatta az öltönyét.

- Tökéletesen. – Nicholas fejében az járt, hogy mit keres mellette, egy ilyen öregember mellett. Jobbat érdemelne. Seita azonban sugárzó mosolyt villantott rá.

- Izzad a tenyerem – vallotta be. – Rengeteg ember van itt. Mennyi kamera!

Nicholas derűsen szemlélte, elhessegette a zavaró gondolatokat.

- Csak nem lámpalázas lettél?

Seita felhorkant.

- Talán nem látszik? Te hol fogsz ülni?

- Az első sorban apa mellett. A család helyén. Látni fogsz.

Seita szomorúan elmosolyodott.

- Jó lenne, ha ők is itt lehetnének.

- Most is látnak – biztosította a férfi, és homlokon csókolta. – Kéz és lábtörést, miniszterelnök úr! – Megszorította a kezét és elsietett.

Pár perc múlva Seita a nevét hallotta. A téren több százezer ember üvöltött. Meghatódva megtorpant. A sajtótitkár mondani akart valamit, de nem lehetett hallani a hangját. A meghívott vendégek állva tapsoltak. Nicholas az apja mellett állt, és vigyorogva a győzelem jelét mutatta feléje. Seita ekkor megértett valamit. Félreintette a titkárt a mikrofontól, aki döbbenten meredt rá.

- Uram, magának csak az esküt… - súgta, de Seita egyetlen vészt jósló pillantására hátrébb húzódott.

- Kérem… – A fiú egyetlen szavára csendes morajjá csitult a hangzavar. – Köszönöm.

Seita beletúrt a hajába.

- Ma csak az lenne a dolgom, hogy esküvel fogadjam, hű leszek ehhez az országhoz, az állampolgáraihoz. Meg vagyok hatódva. Féltem, hogy nem ez lesz a fogadtatás. Tudom, hogy ez butaság, hiszen maguk már döntöttek, de azért megfordult a fejemben. – Mély levegőt vett. – Most valami szép beszéd lenne a helyénvaló, de üres a fejem. Csak megköszönni tudom a bizalmat, amit belém helyeztek. Fiatal vagyok, és tudom, hogy nem fog könnyen menni, amit ígértem. Mindent meg fogok tenni azonban, hogy sikerüljön. Kell, hogy sikerüljön! – Ökölbe szorult a keze, a szemében elszántság fénylett. – Túl sokat szenvedtünk… én… maguk… az egész ország. – Kinyújtotta a kezét az emberek felé. – Segítsenek… Segítsenek nekem, hogy újjáépítsük ezt az országot… a hazánkat, mert ez itt a mi otthonunk! – Minden egyes mondatot komolyan gondolt. Mindenki várakozva hallgatott. – Pár hónappal ezelőtt olyan hírek keltek szárnyra, hogy egy férfival élek. A tanácsadóim javaslatára cáfoltam a hírt.

Nicholas megdermedt. Az apja felmorrant.

- Mit csinál?

- Nem tudom.

Seita Nicholast nézte, majd az emberekre szegezte igéző tekintetét.

- Hazudtam maguknak! – A miniszterek többsége felszisszent, az emberek várakozva bámulták. – Azért vallom be, mert így tisztességes. Egy férfit szeretek. Nem várom el, hogy megértsék, csak azt kérem, hogy elfogadják. Nélküle nem lennék itt, és talán még mindig folyna a háború. – Seita lehunyta a szemét. – Úgy gondolom, hogy ez egy új kezdet, és ezért szeretném, ha megismerkednének vele. Kérlek! – Nicholas felé nyújtotta a kezét.

- Ebből botrány lesz – legyintett a tábornok, de Nicholas megértette a vallomást.

- Bolond – suttogta, de felállt. Több tucat kamera közelített azonnal az arcára. Seita arcán is megkönnyebbülés futott át. Nicholas odament hozzá. Tétovázás nélkül fogta meg a kezét, és fordult a tömeg felé. Seita úgy szorította az ujjait, hogy alig érezte a kezét.

- Ő itt dr. Nicholas Deveraux. Több mint tíz éve érkezett a hazánkba önkéntes orvosként, és itt maradt a háború alatt is. Sokan köszönhetik neki az életüket. Talán most itt is vannak olyanok, akiket ő mentett meg. Az első sorban harcolt értünk. Velem volt akkor is, amikor Montore meghalt. Jelenleg a főváros központi kórházának, az állami kórház igazgatója. – A férfira nézett. – Mindig velem volt, amikor szükségem volt rá. Elmehetett volna, de nem tette. Általa vagyok, akit most itt látnak maguk előtt. Szeretem az országomat, szeretem a népemet – magukat –, önző módon még magamat is, de őt… mindenek felett. Inkább nem teszem le az eskümet, ha róla le kell mondanom. Nélküle senki vagyok, üres sírgödör.

Nicholas mély levegőt vett.

- Elég! – fordult feléje. – Az érzéseid nem tartoznak senkire.

Seita megérintette az arcát.

- Emlékszel? Megszegtél egy esküt miattam. Én inkább nem teszek le egy másikat, ha ezzel elveszíthetlek, ha te nem szeretnéd.

Nicholas szívét összeszorította egy érzés, amit kimondani is nehéz.

- Megtennéd értem? Ez az álmod. Lemondanál róla értem?

- Igen.

Seita habozás nélkül mondott ki a szót, és Nicholas magához húzta.

- Szeretlek – súgta, de rosszul álltak. A mikrofon felerősítette a hangját. – Tedd le azt a nyavalyás esküt, különben megharagszom. Persze, csak ha a néped is szeretné…

A tömeg tombolni kezdett. A tábornok hitetlenkedve csóválta a fejét.

- Még a végén jól fog elsülni…

A tömeg… félezer ember… Seita nevét skandálta. Nicholas elmosolyodott.

- Hihetetlen vagy… Mire vársz?

Seita kihúzta magát. Előre lépett, de nem engedte el Nicholas kezét.

- Együtt.

- Mi?

A Bibliára tett kézzel Seita elmosolyodott.

- Esküszöm, hogy szeretlek. Szeretni foglak, amíg csak élek, és még a halálon is túl… mert ez a kéz mindig téged fog szolgálni…

Nicholas szeme előtt felvillant a fiú terepruhában, véresen, vizesen, nevetve, sírva. A kezére simította a tenyerét.

- Esküszöm, hogy szeretlek. Veled leszek, amíg ki nem hunynak az utolsó csillagok is… mert érted minden eskümet megszegném…

Seita bólintott, és tisztán csengő hangon folytatta.

- Én… ezen ország szabadon választott miniszterelnöke, fogadom, hogy országomat szolgálni fogom. Hű leszek törvényeihez, és meg nem szegem azokat. Fogadom, hogy minden tudásomat annak szentelem, hogy jobbá tegyem minden állampolgár életét. Esküszöm, hogy kötelességeimet betartom, és a törvényeket betartatom. Isten engem úgy segéljen!

- Ámen – súgta a fülébe Nicholas.

A tömeg őrjöngött. Seita a férfinak dőlt.

- Ilyen eskütételt se látott még a világ – jegyezte meg elégedetten.

Nicholas nem állhatta meg nevetés nélkül.

- Bevonultál a történelemkönyvekbe.

Seita a válla felett ránézett.

- Nekem elég a te szíved is…

Nicholas a tömeg, a médián keresztül a világ szeme láttára megcsókolta, mert néha nem kellenek szavak, hogy kimondjuk, szeretlek…

Vége