Két magányos lélek találkozása

2011-ben még csak egy elgondolás volt ez a történet, amely aztán két évig hevert a fiókban. Három évvel ezelőtt azért került elő onnan, mert a BLush antológiájának harmadik kötetéhez írásokat kerestek. Miliko10 nógatására végül úgy döntöttem, én is alkotok valamit, és a választás a terjedelem miatt Yoshino történetére esett. A kötetből nem lett semmi, és jó ideje töprengtem, mi is legyen vele. Végül Kornéllal értettem egyet, jobb Nektek odaadni, mint a bizonytalanságnak hagyni. Ennek köszönhetően olvashatjátok ezt a néhol megható, néhol szirupos novellaszerűséget.

Mint általában mindegyik történetemet, ezt sem terveztem ennyire… drámaira, bár valószínűleg nem ez a legjobb szó rá. Romantikus, a vége felé már-már színpadias hatást kelt, de Yoshino gondolatai mindig meghatnak annak ellenére, hogy én írtam :)

Yoshino néma, gondolatait a világ felé zenével adja át. Kemény évek állnak mögötte, míg elért odáig, ahol most is van. Az ismertség azonban nem egyenlő a boldogsággal. Magányos, úgy érzi, nincs senki, aki megértené, és a szerelemben sincs szerencséje. Legutóbbi szerelme egy olyan férfi volt, aki csak a pénzét akarta. Ennek ellenére, vagy talán pont ezért „hullik” úgymond egy csillagfényes éjszakán a szintén magányosan sétálgató Kuroe karjaiba.

Kuroe nagy adósságokat örökölt az apja után. Büszke ember, aki keményen dolgozik, hogy tisztára mossa a család nevét. Pont ez a büszkeség akadályozza meg abban, hogy barátságokat kössön, vagy éppen szerelembe essen. Magánya vezeti oda, hogy sétálni indul a tengerpartra, emlékek után kutat, ám valami egész mást lel.

Két magányos lélek találkozása. Ez az alcím tökéletesen lefedi a történet lényegét. Yoshino és Kuroe magányos, az éjszaka és a tenger különös hatással vannak mindkettejükre, cseppet se meglepő hát, hogy az ágyban kötnek ki.

Ennél a pontnál kihagytam lassan összefonódó életük pillanatképét. Nem az volt a lényeg, viszonylag átlagos párként alakul a kapcsolatuk, Kuroe jön-megy, amikor csak lehet, Yoshinót pedig a szerelem új dallamok megalkotására ihleti. Ám némi ráhatásnak köszönhetően Kuroe egy nap nem jön nem többé. Aki volt már szerelmes, és hagyták már el, az pontosan átérzi Yoshino fájdalmát.

Saki karaktere eredetileg nem volt a történetben, de ahogy szokott lenni, jött-látott-győzött, és maradhatott. :P Yoshino osztálytársa volt a középiskolában, jó barátok voltak, ám az élet elsodorta őket egymástól. Jelenleg éppen munkanélküli, és boldogan segédkezik Yoshinónak. Mire észrevettem, már ő volt a cselekmény ezen részének mozgatórugója és kivitelezője. Imádtam akkor is, ha néha színpadiasan viselkedett, mert egy jó ügy érdekében cselekedett.

A Dallamok hangján mondom… rövid, nem egy helyen csöpögős, de azt hiszem, talán átadja az üzenetet is, miszerint nem számít, milyen „fogyatékossággal” élünk, a remény ott van, hogy bárhol, bármikor megtalálhatjuk az igazit, és boldogok lehetünk. Lehet, hogy utóbbiért meg kell harcolnunk, viszont legalább olyasvalamiért harcolunk majd, amiért megéri.

Jó olvasást!