Két lovas a poros úton...

A Vadnyugati történet nem egy könnyű történet. Megírás szempontjából persze. Ahogy már mondtam, elég kimerült voltam a múlt hétvégére ahhoz, hogy még annak a gondolatát is elvessem, hogy akárcsak egy betűt is leírjak. Ritka, de velem is előfordul ilyesmi. Hajnalpírral beszélgetve viszont szóba került Alistair MacLean Randevú az arannyal – Kettős játék című kötete, pár nappal később meg belebotlottam a Breakheart-szoros dvd-jébe. Ez isteni jel lehetett, ezért úgy döntöttem, azt a hétvégét – mármint azt a részét, amikor nem kell dolgoznom – bizony kalandfilmek jegyében fogom tölteni.

A Breakheart-szoros főszereplője Charles Bronson, s karakteres arca arra sarkallt, hogy akkor már egy szuszra megnézzem tőle A hét mesterlövészt és a Volt egyszer egy vadnyugatot is. Az előbbiben megsirattam, amikor az általa játszott Bernardo meghalt. Utóbbiban – bár már láttam a Volt egyszer egy vadnyugatot, és akkor, hősiesen bevallom, semmi hatást nem keltett bennem – lélegzetvisszafojtva tapadtam a monitorra. Már az első képkockákon, amikor Harmonika megjelent, felvillanyozódtam. Egyetlen lépéstől. Ahogy mozdul. Mire véget ért a film, már ott motoszkált bennem, hogy nekem írni kell.

Nem volt egyszerű dolgom. Tekintve, hogy annyira soha nem merültem el a vadnyugat világában, plusz a fejfájásom és a munkám is eléggé hátráltatott. Ennek megfelelően egy hétig írtam. Jelenetről jelenetre haladtam vele. Munkába menet és hazafelé tartva agyaltam a következőn, amit aztán gép elé huppanva igyekeztem visszaadni úgy, hogy még jó is legyen. Sokat rágtam a körmöm, persze képletesen szólva, hogy hogyan is alakuljon a két főszereplő kapcsolata. Másképp szerettem volna. Túl gyorsan egymásra találtak, azt hiszem. Quinn tiltakozhatott volna egy kicsit többet, elvégre mégiscsak férfi. Ám a végére nem volt szívem tovább húzni a dolgot. Xavier elbűvölő és meggyőző, még rám is hatással volt :P Szerettem volna a végére egy extraszerűséget, de végül elvetettem az ötletet. Az utolsó mondatok lezáró jellegét nem kívántam megváltoztatni, tehát a folytatást már mindenki képzeletére bízom.

Kicsit a szereplőkről. Quinn magányos figura. Kiválóan bánik a fegyverrel. A családjáról semmit nem tudunk meg, csak édesanyjára gondol egy alkalommal. Szülei meghaltak amúgy, testvérei nincsenek. Olyan ember, aki korán megtanulta, hogy csak a legerősebb és leggyorsabb marad életben, s nem fél meghúzni a ravaszt. Mindezek ellenére jó ember, aki képtelen elmenni bajba jutott emberek mellett.

Mrs. Tilly alakján sokat gondolkoztam. Mindenképpen egy olyan asszony alakját megfesteni, aki a férje halála után bátran felszegett fejjel elindul a távoli rokonokhoz. Fél, de nem hátrál meg. Olyan asszony, akinek vasakarata van, tartása, egyénisége. Felmerült bennem egy pillanatra, hogy összehozom Quinn-nel, de aztán jött Xavier, és minden tervem rommá dőlt.

Xavier ugyanolyan magányos figura, mint Quinn. Családja és szerelme halála óta egyedül van. Ölelésből ölelésbe rebben. Maga sem tudja, hogy mit keres: szerelmet vagy halált. Quinn azonban felkelti az érdeklődését. Megmenti. Hajlandó vele tartani. Ám vágyódása a férfi után olyan szinten vibrál a tekintetében, hogy az feszültséget szül, sőt, még Mrs. Tilly is felfigyel rá. Quinn-en a döntés sora, hogy kit választ.

A tájleírás hagy némi kívánnivalót maga után. Ezért elnézést kérek, de nem akartam sokat időzni a másodlagos dolgoknál, így is elég lassan haladtam vele. Ennek ellenére remélem, tetszeni fog.