Két élet (11-18. + extra fejezet)

11. fejezet

 

Alex komoran szemlélte Davidet, aki nyugodtan szárítgatta egy törölközővel a haját az ágy szélén ülve.

- Még mindig nem értem, mi van közted és Micky között… - mormogta reményei szerint elég fenyegetően ahhoz, hogy a fiú végre színt valljon. Csalódnia kellett.

David vállat vont, és rámosolygott.

- Csak Kyle-ról mesélt. Nem bántott, mondtam már.

- Miért van olyan érzésem, hogy hazudsz nekem?

- Mert egy gyanakvó bunkó vagy – felelte a fiú szemrebbenés nélkül, majd félredobta a törölközőt, és hátrakönyökölt a takaróra. Minden mozdulatában kihívás volt. – Aranyos tulajdonság.

- Ne szórakozz velem! Nincs túl jó kedvem, ha épp tudni akarod.

- Gondolom – komorodott el a fiú. Felsóhajtott, felállt, majd a fürdőszobába indult, hogy megszárítsa a haját. – Michelt küldd el Mickyhez. Tud valamit. Viszont lehetőleg ne nyírja ki.

- David!

A fiú azonban már eltűnt a fürdőben, és kisvártatva felhangzott a hajszárító hangja. Alex legszívesebben annak zsinórjával fojtotta volna meg, ám inkább sarkon fordult, és leballagott a nappaliba.

Cassiano Mortimerrel vitatkozott éppen. Suttogva egymáshoz hajolva beszélgettek.

- Zavarok?

- Ferguson! – Jack megfordult, és nemet intett. – David?

- Jól van.

- Mondott valamit arról, hogy mit csinált Mickynél?

- Nem, csak, amit már egyszer hallottunk tőle. Megőrjít a titkolózásával. Nem fogja fel, hogy az életét próbáljuk megmenteni.

Mortimer fájdalmas fintorral megigazította a karját, és megrázta a fejét.

- Szerintem pontosan tisztában van azzal, mi forog kockán. Egyszerűen úgy gondolja, hogy ha most Mickyre koncentrálnánk, az egy zsákutca lenne, és hátráltatná az ügyet.

- Miből gondolod? – Cassiano komoran összefonta a karját a mellkasán.

- Mert ez lenne az ésszerű. Én is így tennék. Tudja, hogy a hadnagy elveszíti a józan ítélőképességét, ha Mickyről van szó. Jelenleg ezt nem engedhetjük meg, és ezt ő is nagyon jól tudja. Nem buta, máskülönben már rég nem élne.

Alex legszívesebben jól belerúgott volna valamibe. Aztán rájött, hogy a saját házában vannak, miért ne tehetné meg. A legközelebb álló szék nagy csattanással vágódott a falnak. Cassiano és Mortimer is megértően bámultak rá, ami még jobban felbosszantotta. Dühödten kivonult a konyhába, hogy csináljon egy erős kávét, és lehetőleg lenyugodjon. Nem gondolkodik ésszerűen, de sajnos, nem csak akkor, ha Mickyről van szó, hanem akkor sem, ha Davidről. Ez őrület! Nem szerelmes kamasz már, hogy így ne tudjon uralkodni az érzelmein. A pultra támaszkodott, és nagyot fújt. Karcsú test simult a hátához.

- Jól vagy?

- Nem.

- Alex…

- Ha épp tudni akarod, baromira mérges vagyok rád! – tépte ki magát az ölelésből a férfi, és megperdült, hogy belenézzen a fiú arcába. Megcsapta azonban saját illata, a tusfürdőé és a samponé. Egyszerűen a torkán akadt a szó.

David nem szólt semmit, mintha tudta volna, mi megy végbe benne. Odahajolt, és nekidőlt a mellkasának. Átkarolta, olyan szorosan, hogy Alex alig kapott levegőt. Ettől persze azonnal bűntudata támadt, és elszégyellte magát.

- Sajnálom.

- Nem történt semmi. Csupán aggódsz értem. Örülök.

Alex felsóhajtott, és belefúrta a szőke fürtök közé az arcát. Ez a fiú teljesen összetöri minden egyes szavával, mozdulatával, mosolyával, hogy a végére már úgy érzi, mintha nem is ugyanaz az ember lenne, aki régen volt. De igazából nem is volt ugyanaz. Annyi minden történt, olyan rövid idő alatt, és a végére már alig tudta követni az eseményeket. Már csak az lett a fontos, hogy túléljék.

- Ne aggódj miattam! – David felemelte a fejét. – Nyugodtan menj vissza az irodába. Mortimer ügynök vigyáz rám. Nem lesz semmi baj.

- Ha Micky el tudott rabolni, akkor azt Uriel is megteheti – figyelmeztette komoran a férfi.

David bólintott.

- Tudom. Én viszont nem fogok elbújni előle. – Bátran szembenézett Alexszel. – Szembe fogok nézni vele, ha eljön az ideje. Nem fogok megfutamodni.

- David…

- Nem, ne is folytasd! Eldöntöttem, és kész. Itt maradok nálad, és majd… meglátjuk, mi lesz.

- Ez veszélyes!

- Nekem már mindenhol veszélyes. Te is tudod. Inkább menj, és tedd a dolgod Cassiano-val, hogy végre vége legyen ennek az egésznek.

Alex maga sem értette miért, de a félelmen kívül, hogy valami baja eshet, büszke volt a fiúra, hogy szembe mer nézni a helyzettel.

- Rendben. Mindent megteszünk.

- Hát, akkor igyekezz! Szeretnék végre egy nyugis estét eltölteni veled itthon.

Itthon… Alex fejében még akkor is ez a szó visszhangzott, amikor már belépett a kapitányságra, és Theo tartott feléje megfejthetetlen arckifejezéssel…

- Mi történt?

- Hol a pokolban voltál, főnök? – A nyomozó szeme szikrákat hányt.

- Ne az érdekeljen, hanem inkább bökd ki, mi van – válaszolta Alex, és elindult az irodája felé. Emberei beletemetkeztek a számítógépek monitorjaiba vagy valami aktakupacba. Szinte gyászos feszültség honolt. – Mi ez a gyászhangulat? – üvöltötte el magát. – Munkára!

Lázas kapkodás indult meg azonnal, csak Theo nem mozdult.

- Főnök!

- Gyere velem! – Alex belépett az irodába, és azonnal a székébe rogyott. Mióta elment, két jelentés jelent meg az asztalán, és villogott az üzenetrögzítő lámpája. – Mesélj! – sóhajtotta. Most kezdte érezni, milyen fáradt. És még beszélnie kell Michellel is, hogy látogassa meg kedvenc gengszterüket.

- Franről van szó…

- Mondtam, hogy nem akarok hallani róla. Már nem ránk tartozik.

- A te embered! – csapott nyitott tenyérrel a jelentésekre Theo. Egész arca megfeszült, évekkel idősebbnek tűnt valódi koránál. – Nem fordíthatsz neki hátat!

- Miért nem? – Alex hangja szinte kíváncsinak tűnt.

- Mert nem ő volt!

- Értem. Ez a te megérzésed vagy bizonyítékod is van?

- Honnan a fenéből lenne bizonyítékom? Szerinted akkor itt lopnám az időt?

Alex bámulta a keskeny arcot. Theo nem hiába volt Carl után a legjobb embere. Nyomozónak született. Olyan megérzései voltak, mint senki másnak itt a kapitányságon. S egyesekkel ellentétben fel is vállalta azokat, bőszen kitartott mellettük.

- Fran volt a tégla. Szerintem ezúttal tévedsz – közölte hűvösen. Még saját maga is ridegnek érezte a hangját.

- Menj a francba, főnök! – Theo dühödten felegyenesedett, és kiviharzott az ajtón. Arnie épp befelé tartott, majdnem fellökte.

- Valami baj van?

- Semmi. Jelentenél?

- Igen.

- Még el kell intéznem egy telefont. Utána ráérek.

- Oké. – Arnie kivonult, behajtotta maga után az ajtót.

Alex a telefont bámulta elgondolkozva, majd lemondó sóhajjal felvette a kagylót. Itt az ideje, hogy a berozsdásodott fogaskerekek mozgásba lendüljenek.

- McCann? Beszélnünk kell…

 

Fran egy kihallgatószobában ücsörgött. Ezernyi gondolat repkedett a fejében, de elhessegette őket. Most tiszta fejre van szüksége, különben pórul jár, de nagyon. Ki kell jutnia innen, és örülhet, ha megússza börtön nélkül. A munkáját nagy valószínűséggel el fogja veszíteni. De jelenleg még ez sem tudta érdekelni. Csak végre érezni akarta az arcán a napsugarakat…

 

David elgondolkodva bámult ki a kertbe. Mortimer megállt mögötte.

- Minden rendben?

- Semmi sincs rendben… - sóhajtotta a fiú, és a válla felett rápillantott a férfira. – Fáj a karod? Nagyon sajnálom, ami történt.

- Túlélem. Nem a te hibád volt, hanem az enyém. Jobban kellett volna vigyáznom.

David elhúzta a száját.

- Kedves, hogy megpróbálod levenni rólam a felelősséget, de mindketten tudjuk, hogy ez az én hibám volt.

- David. – Sean arca komor volt. – Az a dolgom, hogy vigyázzak rád. Benne van a pakliban, hogy megsérülök. Ezzel élek együtt. Ezzel kelek reggel, s ezzel fekszem le este. Érted, ugye?

David csak bámulta a férfi keskeny vonásait.

- Mi van közted és Cassiano között? – tette fel teljesen oda nem illően a kérdést.

Sean arcán döbbenet futott át, de gyorsan uralkodott magán.

- Mire gondolsz?

- Te is tudod. Ne nézzetek hülyének! Alexet meg tudjátok téveszteni, de engem nem. Ahhoz korábban kell felkelnetek.

- Nem tudom, miről beszélsz. – Sean eddig nyílt arca bezárult, még a hangja is hűvös lett.

David provokálóan pislogott fel rá.

- Fogadjunk, hogy te vagy alul – vigyorodott el.

Sean mély levegőt vett, majd sarkon fordult, és minden szó nélkül kiviharzott a nappaliból. David ajkán elhalt a mosoly. Visszafordult az ablak felé, s nézte, ahogy a napsugarak ezernyi színben megtörnek a kertbe ültetett fák koronája között. Hosszas töprengés után, nesztelenül kiosont az előszobába. Belelépett a cipőjébe, felkapta a kabátját, majd olyan halkan távozott a házból, hogy Sean még az ajtó nyílását sem hallotta meg.

 

Alex a tollával játszadozott, miközben a füléhez szorította a telefont.

- Ide figyeljen, nem szórakozásból kérem… A rohadt életbe! – káromkodta el magát, amikor a hívott fél lecsapta a kagylót. Dühödten visszabújt a jelentések közé, amikor megcsörrent a mobilja.

- Szia!

- Szia, édesem! Most jövök Mickytől. Nem lettünk puszipajtások, de sikerült egy-két dolgot megbeszélnünk. – Michel hangja szokás szerint kihívó volt.

- Hasznát tudjuk venni?

- Én mindenképp. Micky viszont nem hiszem, hogy bevonul hozzád a kapitányságra tanúvallomást tenni. 

- Én is azt hiszem – morogta Alex kedvetlenül.

- David jól van?

- Igen. Micky nem mondta, miért rabolta el?

- Nagyon kíváncsi vagy… - Michel kuncogott, amivel persze jól felhúzta a férfit.

- Menj anyádba! Te is tudod, hogy én itt az életét próbálom megmenteni, miközben ő titkolózik. Ez nem játék!

- Édesem, nem ártana, ha végiggondolnád a dolgokat – Michel szelídebbre váltott. – Kyle szerelmes volt Micky-be, aki viszont szerette. Szerény véleményem szerint csupán arról volt szó, hogy ezt Micky meg akarta beszélni az angyalkáddal. Nincs szó semmi másról. A féltékeny macsót meg nem most kell játszani, hanem ha Micky újra megjelenik. Na, akkor már elgondolkoznék!

- Ezzel nem nyugtattál meg, ugye, tudod?!

- Persze. – Michel nevetett. – Carl hogy van?

- Ugyanúgy. Nem rég beszéltem Barbarával. Az állapota változatlan.

- A tégla?

- Kalitkában.

- Biztos vagy benne?

Alex félredobta a tollat, amit eddig az ujjai között forgatott. Hátradőlt a székében.

- Mire célzol?

- Nézz körül jobban a házad táján.

- Mi lenne, ha a saját dolgoddal törődnél? – kérdezte szinte szelíden a hadnagy.

Michel újfent csak nevetett, majd egy jól hallható pusszantással kinyomta a telefont.

- Hogy fulladnál meg! – morogta Alex, de nem volt harag a hangjában.

Kinézett az embereire. Theo épp akkor jött meg valahonnan, a kabátját tette le. Arnie szokás szerint egy fánkot tömött magába. Csak ők ketten voltak bent, a többiek valószínűleg az utcán voltak. Felsóhajtott. Na, akkor induljon a menet! Elégedett arcot vágott, és szinte kirobbant az irodájából.

- Most beszéltem a kórházzal – vigyorogta.

Theo azonnal felegyenesedett, míg Arnie kezében megállt a következő fánk.

- Mi történt? – morogta.

- Carl jobban van. Az orvosa szerint bármikor magához térhet.

Theo felsóhajtott, és megkönnyebbülten nekidőlt az asztalának.

- Végre!

Arnie is bólogatott.

- Már éppen ideje! Bemész hozzá, főnök?

- Most dolgom van fenn – intett az állával az emelet felé Alex, utalva ezzel arra, hogy a kapitánnyal kell beszélnie. – Valamelyikőtök bemehetne, ha van egy kis ideje. Theo?

- Jelenésem van a bíróságon – nézett az órájára a férfi sajnálkozva.

- Én ráérek. Legalább mozgok egy kicsit. – Arnie félretolta a fánkos dobozt, és felállt.

- Rendben. Bármi van, szólj!

- Úgy lesz. – Arnie felkapta a zakóját, majd Theo-val együtt elindultak kifelé.

Alex szinte futva indult meg a lépcső felé. Venoche már várta, mert azonnal kinyitotta előtte az ajtót. Ditton kapitány nem volt jókedvében, épp telefonon ordított valakivel. Amikor meglátta a hadnagyot, köszönés nélkül lecsapta a kagylót, és az asztalra könyökölt.

- Nos?

- Beszéltem McCann-al.

- Én is. Vádat fognak emelni az embered ellen.

- Tagadja, hogy bármit is elkövetett volna – vetette fel Alex.

A kapitány elgondolkodva bámult rá.

- Eddig mintha te kardoskodtál volna amellett, hogy ő a tégla. Mi változott?

- Semmi.

- Semmi – ismételte a férfi kételkedve. – Venoche! – üvöltötte el magát.

A férfi már ott is állt az asztala mellett, mintha várta volna, hogy érte kiáltanak.

- Igen?

- Jó lenne tudni, hogy a hadnagy úr mit titkol. Szerinted?

Alex Venoche-t nézte, aki viszonozta a pillantást. Mosoly játszott az ajkán.

- Bennünk megbízhatsz. Kezeskedem a kapitány úrért.

Ditton a szemét forgatta. Néha elég kellemetlen volt a számára, hogy a titkára szerepét betöltő Venoche-ban jobban megbíznak az emberei, mint benne. Azonban nem volt nyeretlen kétéves, tudta, hogyan használja ezt ki.

- Nem attól félek, hogy elárulnátok, hanem más miatt.

Venoche arca komoly volt.

- Folytasd!

- Valaki olyan információkhoz jut hozzá, amelyeket elvileg csak mi tudunk. Fran esetében gondolhatnánk arra, hogy kifeküdte ezeket az infókat, de én pontosan tudom, hogy Fran esetében ez kizárt. 

- Akkor?

- Fran okos nő. Nem hiszem, hogy esetleg lefizetett volna közülünk valakit, hiszen bármikor könnyen lebukhatott volna.           

- Ferguson, nyögd már ki, mire gondolsz! – Ditton az asztalra csapott, de Venoche melléje lépett, és nyugtatólag a vállára tette a kezét.

- Folytasd! – ismételte halkan.

Alex előrehajolt a székében.

- Nem tudom, ki a tégla, de minden nyom Franre utal. Fran okos, de ezt már mondtam.

- Épp ezért kétled, hogy olyan nyomokat hagyott volna, amelyek elvezetnek hozzá – fejezte be a gondolatmenetet Venoche.

- Pontosan.

Ditton felnézett a férfira.

- Akkor?

Venoche megrázta a fejét, és kérdően szegezte a tekintetét a hadnagyra.

- Szerinted a tégla honnan szerzi az infókat?

- Nem kell hozzá sok minden. Csupán egy kis hatótávolságú hangrögzítő.

- Poloska? – hörrent fel a kapitány.

- Igen – bólintott Venoche. – Erre nekem is gondolnom kellett volna. Át kell vizsgáltatnom a szobát – tette hozzá sötéten.

Alex megborzongott. Kezdte érteni, miért ragaszkodik annyira a férfihoz Ditton.

- Honnan tudod, hogy ezt a beszélgetést nem hallja? – Venoche karba tett kézzel dőlt neki az asztalnak.

- Nem lehet mindig a fülén a hallgató. Gyanús lenne, ha gyakran kószálna erre. 

- Kételkedsz abban, hogy Fran tette. Akkor mégis kicsoda? – A kapitány várakozva kulcsolta össze az ujjait. Rekordgyorsasággal napirendre tért afölött, hogy lehallgatják az irodáját.

- Mi lenne, ha csatlakoznánk McCannhoz?

- Ő tudja netán a választ?

- Meglátjuk. Már a kocsiban vár minket – pillantott az órájára Alex.

- Hová megyünk?

- Az titok, kapitány úr! Andrea, te is jössz?

- Menjetek csak! Nekem itt van dolgom. Sok szerencsét!

Alex Ditton társaságában hagyta el az irodát. Venoche utánuk nézett, aztán töprengve körbefordult. Pár perc után felsóhajtott, és felemelte a telefont. A laborosokat hívta. 

 

Mortimer ügynök leellenőrizte a hátsó ajtót, bevett egy fájdalomcsillapítót, aztán gyanús lett neki a csend. Tudta, hogy David az ablaknál nézelődik, és teljesen elmerült a gondolataiban, az ösztöne mégis azt súgta, valami nincs rendben. Megcsörrent a mobilja.

- Minden rendben, Sean? – Cassiano hangjától megnyugodott, de a rossz érzése megmaradt.

- Valamiért rossz érzésem van.

- Miért? David?

- A nappaliban volt még pár perccel ezelőtt.

- Akkor? – Cassiano kérdésébe aggódó felhang vegyült. – Fáj a karod? Leváltson valaki?

- Nem erről van szó.

- Mortimer ügynök, azt kérdeztem, odaküldjem-e Cruzt?

- Nem, uram. – Sean a maga megnyugtatására bepillantott a nappaliba. David nem volt ott. – Pár perc múlva visszahívlak – nyomta ki a telefont, majd sietve végigjárta a házat. David nem volt sehol. Eltűnt a cipője és a vékony fekete kabátja a fogasról. Remegő kézzel hívta fel a főnökét.

- Uram, baj van. David nincs a házban.

- Kint?

- Körülnézek. – Sean kilépett a teraszra, majd óvatosan körbejárt. Sehol senkit nem talált. – Negatív.

- Küldök erősítést, és beszélek Fergusonnal. Erőszaknak van nyoma?

- Nincs. Szerintem önként távozott.

- Akkor szarban vagyunk – morogta Cassiano dühösen.

Sean a búgó mobilra meredt, aztán felsóhajtott. Tippje sem volt, hová mehetett a fiú.

 

Alex Ditton mellett állt, és az ujját a szájára tette, hogy csendre intse. McCann komoran suttogott a mobiljába, aztán letette.

- Nem várhatunk tovább.

- Menjünk! – Alex bólintott, aztán elindult a folyosón. A szolgálatot teljesítő rendőr felpattant, és vigyázzba vágta magát.

- Ditton kapitány úr! Ferguson hadnagy! McCann hadnagy!

- Ki van bent?

- Peters nyomozó, hadnagy. Pár perce érkezett.

- Beszélt valakivel?

- Nem, uram. – A rendőr zavartan rázta a fejét. Nem értette a kérdezz-feleletet.

Alex azt akarta tudni, hogy a nyomozó tudhatott-e arról, hogy átvágták. Olyan erővel nyitott be a kórterembe, hogy az ajtó a falnak csapódott.

- Zavarunk? – kérdezte élesen.

Arnie, aki éppen egy injekciós tűt döfött az infúziós zacskóba, dermedten meredt rájuk.

- Ez… nem az… - dadogta.

McCann orvosért kiáltott. Alex odaugrott, és kiütötte a férfi kezéből a fecskendőt. Elzárta az infúziót, aztán megragadta Arnie ingét, és arrébb lendítette.

- Csak nem azt akartad mondani, hogy ez nem az, aminek látszik? Miért? Szerinted minek látszik? Gyilkossági kísérletnek? Gyáva féreg vagy, Peters! – sziszegte. – Bemocskoltad egy ártatlan zsaru nevét, hogy te tiszta maradhass.

- Ez… nem igaz!

- Nem?! – Alex egyenesen az arcába üvöltött. Még soha nem tűnt ilyen indulatosnak. – Te tervelted ki azt is, hogy Carl-t megöld, mert sejteni kezdte, hogy te vagy közülünk a tégla. Kit béreltél fel? Vagy talán mondjam én? McCann emberei megtalálták, és épp most hallgatják ki a kapitányságon, és hidd el, hogy úgy dalol, ahogy egy énekesmadárhoz illik. Szóval? Folytassam még?

- Hadnagy, elég! – Ditton előrébb lépett, mert attól félt, hogy Alex nekiugrik a nyomozónak. – Bilincseld meg!

Arnie kövérkés teste remegett a félelemtől. Izgatottan dadogott.

- Nem igaz! Nem én vagyok a tégla! Fran az! Mindenki tudja, hogy ő az! – szinte sikoltott.

Alex a fejét csóválta.

- Rohadt seggfej vagy, Arnie! Mennyit fizettek az infókért, amiket szállítottál? Mennyit kaptál volna Carl haláláért?

- Te ezt nem érted! – Arnie üvöltött, és behátrált a sarokba. – Szükségem volt a pénzre.

- Mások halála árán? – ordította Alex megvetően.

- Nem halt meg senki!

- A besúgó akkor mi volt? Egy porszem? Most pedig fordulj meg, és tedd a kezed jól láthatóan a falra. Letartóztatlak. Jogod van hallgatni… - Alex a férfi felé lépett, de Arnie úgy döntött, nem adja magát könnyen. A fegyvere után kapott. Rájuk akarta szegezni, de Alex gyorsabb volt. Elkapta a kezét, dulakodni kezdtek. Az éppen belépő orvost McCann kipenderítette a folyosóra, majd az embereiért kiáltott, akik a lépcsőfeljáróban várakoztak. Ditton Carl mellé húzódott, hogy megvédje, ha Alex nem tudja megfékezni Peters-t.

Alex sokkal erősebb volt, mint a nyomozó, de Arnie-t sem kellett alábecsülni. Kemény zsaru volt, akit az utcán edzett az élet. Alex felrántotta a karját, megpróbálta elvenni tőle a pisztolyt. A hangos dörrenés szinte fülsüketítő volt a szobában, Alex hajára vakolatpor szállt, ahogy a golyó a mennyezetbe fúródott.

- A kurva életbe, Arnie! – lihegte. – Ez nem old meg semmit!

- Nem megyek börtönbe!

Alex érezte, ahogy a jeges düh elborítja. Franre gondolt, aki egy kihallgatószobában kuporog. Barbarára, aki azért a férfiért imádkozik, akit szeret. Carl-ra, aki az életéért küzd. És a besúgóra, akinek a jutalma halál lett. Megragadta a férfi karját, nekilökte a falnak, olyan erővel, hogy Arnie feje hangosan koppant rajta. Kicsavarta a kezéből a pisztolyt, majd megfordította, és keményen nekiszorította a fejét a falnak. Bilincset kattintott a férfi csuklójára, majd McCann felé lökte.

- Olvassátok fel a jogait! És tüntessétek a szemem elől, mielőtt olyat teszek, amit magam is megbánok.

McCann beengedte az orvost, aztán a biztonsági őrökhöz fordult, akik a lövésre azonnal megjelentek. Ditton odalépett Alexhez, és megveregette a vállát.

- Szép munka volt, Ferguson!

- Tudnunk kell, kinek szállította az információkat.

- Bízd McCann-ra, majd ő kiszedi belőle, amit tudni akarunk. A továbbiakban nem vehetsz részt a nyomozásban.

- Tudom.

Alex az orvost nézte, aki éppen egy nővérnek magyarázott, és új infúziót kötött fel. Felnézett, mintha csak megérezte volna, hogy bámulják.

- Megnyugodhat, hadnagy. Nem került a szerből a nyomozó úr vérébe.

- Köszönöm.

Az orvos bólintott, aztán elhagyta a kórtermet. Alex komoran megállt az ágy mellett, megszorította Carl kezét, aztán követte a kapitányt.

 

Fran idegesen kuporgott a széken. Megivott már jó pár pohár kávét, és a sírás kerülgette. Nagy csattanással kivágódott az ajtó, Alex nekidőlt az ajtófélfának.

- Szükségem lenne a nyomozómra. Eleget lazsáltál, gyere!

Fran szája tátva maradt, azt sem tudta, mit mondjon.

- Gyere már! – Alex fáradtan cigit dugott a szája sarkába, és meggyújtotta. – Hiányzik két emberem, te pedig lábat lógatsz.

Fran felsóhajtott, ráborult az asztalra, és sírva fakadt.

- Csak ezt ne! – nyögte Alex, aztán odaballagott hozzá, és megszorította a vállát. – Minden rendben! – mondta gyengédebben. – Elkaptuk.

- Vége?

- Igen, vége. – Alex megértően mosolygott rá.

A nő megpróbálta összeszedni magát, végül kinyúlt és megszorította a férfi kezét.

- Köszönöm.

- Nem, én köszönöm, hogy kitartottál.

Theo szélvészként száguldott be a szobába.

- Mégis mi a fene folyik itt, főnök?

Alex és Fran bűntudatosan összenézett. A férfi az asztalra támaszkodott, a szeme szikrákat hányt, és láthatóan magyarázatot várt.

- Sajnálom, de becsaptunk.

Theo szája késpengévé szűkült.

- Elmondanátok, vagy találgassak?

- Ülj le! – intett a másik székre felettese, de Fran felnyögött.

- Bocs, de én ki akarok menni innen. Soha többet nem tudok úgy bejönni ide, hogy ne legyenek rémálmaim – morogta. Fejét felszegve hagyta el a kihallgatót, és bátran szembenézett azzal, aki megbámulta. Az irodában hangos ujjongás fogadta, mire vigyorogva a helyére huppant. – Soha nem hittem volna, hogy ennyire szeretem ezt az asztalt – mormolta.

- Került pár cucc rá, de nem felejtettük el, hogy a tied – szólalt meg Roger halkan.

Julia egész egyszerűen odahajolt, és puszit nyomott Fran arcára.

- Örülök, hogy minden rendben. A főnök ránk hozta a frászt! – Szemrehányó pillantást vetett a férfira, de Alex csak odahúzott egy széket, és rátelepedett.

- Ne higgyétek, hogy örömmel tettem.  

- Pedig szerintem baromira élvezted – vigyorodott el Roger, de látszott rajta, csak ugratni akarja.

Alex felsóhajtott. Valahogy megkönnyebbült. Fran végre ott volt, ahová tartozott. Arnie is. Lassan a helyére kerülnek majd a dolgok. Legalábbis itt. Vannak még megoldandó gondok, de ennyivel kevesebb. Felpillantott. Venoche állt az ajtóban, felmutatott egy bizonyítékzacskót, benne egy apró valamivel. Odabólintott, majd mosolyogva továbbállt anélkül, hogy mondott volna bármit is. Nem is kellett, Alex pontosan értette szavak nélkül is.

- Most mi lesz Arnie-val? – kérdezte elkomorodva Theo.

- Szerinted?

- Oda kerül, ahová való – morogta sötéten Roger. – Képes volt belekeverni ebbe az egészbe Frant, és közben Carl még mindig kórházban van. Hogy van?

- Nem változott semmi. Arnie McCann-nál van, de… mi még mindig csak sejtjük, mi történt akkor este.

- Azt is ki kéne deríteni, ki fizette le.

- Azt talán én meg tudom mondani… - Alex felkapta a fejét. Lassan felállt. Micky elegáns kabátjában oda nem illőnek tűnt. – Te…

- Én. Helló, Ferguson.

- Mi a francot keresel itt?

- Kiderítettem egy-két dolgot. Beszéltem a barátoddal, aki azt tanácsolta, keresselek fel.

- Honnan tudjam, hogy igazat mondasz majd? – Alex ugrásra készen meredt rá.

Micky komoly volt, a tekintete jeges és kíméletlenül őszinte.

- Meghalt valaki, akit szerettem, és most veszélyben van valaki, akit becsülök. Mi lenne, ha félretennénk az ellenségeskedést egy kis időre?

- Egy gyilkossal nem szövetkezem!

Theo lassan a főnöke mellé húzódott, mert úgy tűnt, a férfi menten nekiugrik Mickynek. Mindenki érdeklődve és ugrásra készen figyelte őket.

- Igazán? – Micky elmosolyodott, de ebben a mosolyban nem volt semmi kedvesség. – Mint mondtam, beszéltem a barátoddal… - Tekintete nem hagyott kétséget afelől, hogy pontosan tudja, Michel se egy ma született bárány.

Alex ajka késpengévé szűkült.

- A barátaimat magam válogatom, és te soha nem fogsz közéjük tartozni.

- Az biztos – értett egyet vele Micky, és szinte derűsen vállat vont. – Viszont nem is azt kértem, hogy legyünk azok. Segítséget kínálok.

- Te meg a segítséged… - Alex elnyomta a cigijét, és kesernyésen elkaccantotta magát.

- Tudod, mit vállaltam azzal, hogy ide jöttem? – Micky ebben a pillanatban igazán veszélyesnek tűnt. Mit sem törődve a nyomozókkal, egészen Alexig sétált, szinte összeért az orruk. – Szerinted milyen gyorsan fog elterjedni az embereim és a szövetségeseim között, hogy segítő kezet nyújtottam a legfőbb ellenségüknek? Célpont leszek magam is. Mégis eljöttem. Hát, becsüld meg ezt a kezet, mert ha visszautasítod, akkor a te szerelmed is meg fog halni.

- Nem fogok megbízni benned!

Micky felemelte a kezét.

- Véres – mondta halkan. – A tiéd is.

Alex ajka megrándult.

- Megölted. Hogyan bízhatnék meg benned? Honnan tudjam, hogy nem akarsz félrevezetni, hátba támadni?

- Ha én megtámadlak, azt szemtől-szembe teszem majd. Tudod, miért? Mert tisztellek.

Alex egy pillanatra lehunyta a szemét. Érezte a rájuk tapadó tekinteteket. Még az osztályra betévedő rendőrök is lélegzetvisszafojtva figyelték őket. Senki nem mozdult, csak bámulták őket, és ettől emlékek borzongatták meg. Olyan volt, mint amikor egy szélvihar felkavarja a föld porát.

- Bíztunk benned – mondta nagyon csendesen.

- Tudom.

- Elárultál minket.

- Tudom.

Alex tudta, hogy a férfitól hiába is várna bocsánatkérést. Micky már gyerekkorában sem az a fajta volt, aki sajnálta a tetteit. Nem számított, mit tett. Elfogadta, hogy rosszul döntött, és továbblépett. Ő soha nem tudta ezt megtenni. A mai napig rágódott a rossz döntéseken, amiket meghozott. És azért üldözte Micky-t olyan elszántan, mert pontosan tudta, hogy a társa halála az ő hibája is volt.

- Sajnálom. – Micky szemében fájdalom volt. Őszintének tűnt. Olyannak, mint régen… De ő egyszer már megbízott benne.

- Nem tudok bízni benned.

- Akkor ne tedd. Csak engedd, hogy segítsek. Tartozom neked, és itt az ideje, hogy visszafizessem.

- David miatt csinálod?

Micky finoman megrázta a fejét.

- Kyle miatt… - felelte.

Alex körbepillantott. A tekintete láttán, aki csak tehette, inkább gyorsan munka után nézett.

- Rendben – bólintott. – Gyere az irodámba. Fran, Theo, ti is.         

A beszélgetés feszült hangulatban folyt, Alex és Micky le sem vették egymásról a szemüket. Ami persze azt jelentette, hogy a többiek is idegesek lettek. Aztán Alex megkapta a szokásos hívást Cassiano-tól: David eltűnt otthonról. Ráadásul nagyon úgy nézett ki, hogy önszántából távozott. Senki sem tudta, hol lehet. Michelnek sem volt tippjei, őt még a kormányzó befeketítése foglalkoztatta. Micky elsápadt a hírre, és azonnal a telefonért nyúlt, hogy az emberei is bekapcsolódhassanak a keresésbe. Alex majd megbolondult, tombolt. Végül Micky megragadta a karját.

- Húzz haza! Hátha hagyott valami üzenetet, amit senki nem vett észre. Mi a fenére vársz? A zsaruid hozzáértőknek tűnnek, hagyd rájuk a többit.

- Ha a te kezed van az eltűnése mögött… - Alex hangja remegett dühében.

Micky megrázta a fejét.

- Semmit sem tudok róla. Mire esküdjek, hogy elhidd?

- A te esküd semmit sem ér… - Alex egészen közel hajolt, szinte érezték egymás leheletét. – Vérrel pecsételtük meg az ígéretet, hogy mindig… mindig vigyázunk a másikra. Megszegted. Hogy higgyek neked ezek után? Hm?

- David bízik bennem.

Alex felhorkant.

- Naiv kölyök ő, könnyen megszédítetted…

- Ne becsüld őt alá, mert így el fogod veszíteni. – Micky szúrós tekintettel nézett rá, majd mindenki legnagyobb meglepetésére a kezét a hadnagy kézfejére ejtette. – Szeret téged, s aminő féltékenységgel és aggódással kezeled őt, úgy sejtem, te is szereted őt. Akkor pedig a legnagyobb ellenséged segítségét is el kéne fogadnod. Te mégis azon acsarkodsz, ami a múltban történt. Nem tudok változtatni rajta. Szeretnék, de nem tudok. Nem tudok változtatni az életemen. Nem is szeretnék, mert az vagyok, aki. Fogadd el! Most pedig húzz, és keresd meg Davidet, mert megesküdtem Kyle temetésén, hogy megvédem a bátyját. Ha valami baja lesz, nem bocsátok meg neked.

Alex nagyot fújt, elrántotta a kezét, aztán felkapkodta a dolgait. Kiviharzott az irodából, mindenki utána bámult, de senki nem mert az útjába állni. Az alagsori parkolóban bevágta magát a kocsijába, és idegesen a slusszkulcs után nyúlt. Rühellte ezt az egész napot, és félt, hogy Uriel elkapta Davidet. Lehet, hogy kicsalta valahogy a házból. Most már mindent el tudott képzelni.

És akkor még ott volt Micky, aki váratlanul felajánlotta a segítségét. Nem volt ez valami jó hír, mert most már a múlt eseményeivel is szembe kellett néznie. Mintha nem lett volna elég baja. Megdörzsölte a szemét, indított. Belepislantott a visszapillantóba, aztán érezte a tarkójának feszülő fegyver hidegét. Olyan gyorsan vert a szíve, hogy azt hitte, kiugrik a helyéről. Percek alatt vizesre izzadta az ingét, és a félelemtől egy verítékcsepp indult meg a halántékáról.

- Helló!

A halk, behízelgő hang hallatán nagyot nyelt.

- Ki maga? – Minden erejével azon igyekezett, hogy nyugodt legyen a hangja.

- Nem is sejted?

- Kellene?

Halk nevetés, és a fegyver nyomása erősödött a nyakán. Egyetlen rossz mozdulat, és leszakítja a fejét a helyéről. Valahogy ez a gondolat nem kecsegtette semmi jóval.

- Igaz is, egy olyan nagymenő zsarunak, mint te is vagy, számtalan ellensége lehet…

Nem látta értelmét, hogy válaszoljon, mire újra felhangzott a nevetés.

- Hívj csak Urielnek…

Alex erősebben szorította a kormányt. A bérgyilkos ezen lépésére nem számított. A legrosszabb az volt, hogy valószínűleg Michel sem. Egyedül volt egy gyilkossal szemben, akihez foghatót még nem látott. Vagy megússza élve, vagy mindketten meghalnak, más lehetőség szóba sem jöhet. Nem engedheti, hogy Uriel folytassa megkezdett küldetését. A tükörben egyenesen a szemébe nézett.

- Ne félek tőled!

- Oh, most még nem… - Uriel szélesen mosolygott. – Indíts! Elmegyünk egy kicsit autókázni…  

 

 

12. fejezet

 

Alex úgy szorongatta a kormányt, hogy kifehéredtek az ujjpercei. Figyelmét megosztotta a mögötte ülő Uriel és a forgalom között. Nem mert semmi hirtelen mozdulatot tenni, mert a pisztoly csöve nem tágított a tarkójától. Fogalma sem volt, mit tegyen. Egyelőre semmit – mint kénytelen volt belátni. Uriel eddig nem bántotta, így valami célja van vele. Útközben, vagy az út végén – akárhová menjenek is – talán lesz alkalma megölni. Persze, ez annyira optimista meglátás volt. Megölni Urielt… Még Michelnek is gondot okozott a dolog, hát akkor neki…

Lázasan száguldottak a gondolatai. Nem volt sebezhetetlen, sem legyőzhetetlen. Viszont zsaru volt. Meg kell állítania Urielt, kerüljön bármibe. Egyvalami fogta csak le a kezét. A gondolat, mely kínozta, szinte belefájdult a mellkasa. Hol van David? Hol van az ő pillangója? Nem tette fel a kérdést, pedig nagyon szerette volna. Nem akart előnyt adni azzal sem, hogy Uriel lássa rajta, mennyire félti a fiút. Uriel is elrabolhatta, lehet, hogy nála van, és lehet, hogy pont hozzá tartanak. S ha mégsem? Akkor vár rá egy harc, melyből vagy győztesen, vagy vesztesen kerül ki.

- Mi jár a fejedben? – Uriel derűs hangjára összerezzent. Ettől a düh keserű epe íze öntötte el a száját, és megcsikordult a foga, hogy ne válaszoljon. – Miért nem válaszolsz?

- Mit érdekel téged, mit gondolok? – Alex éles válasza sem tudta elrontani a férfi jókedvét.

- Nem szeretem a csendet főleg, ha ilyen jó a társaság, mint te…

Alex pillantása a férfira vándorolt a visszapillantó tükrében. A homályos alakra, akit nem tudott kivenni.

- Mi a francról beszélsz? – kérdezte fojtottan.

- Alexander Ferguson hadnagy, a gyilkossági osztály vezetője. Nem mindennap van ilyen kaliberű társaságom.

- Na, persze, aki bérgyilkos, annak be kell érnie a névtelenséggel, ugye?! Most sajnáljalak?

Uriel felnevetett. Kellemes hangja volt. Alexnek egy dolog nem tetszett benne: az őrület felhangja…

- Nem kell, de azért kedves vagy…

- Hagyjuk az udvariaskodást! – Alex alig tudott a vezetésre figyelni.

- Engem még jó modorra tanítottak a szüleim.

Alex felnevetett. Nem volt a nevetésében semmi vidámság. Csupán kétségbeesett gúny.

- Jó modorra? – ismételte. – Te most szórakozol velem?

- Ne sértegess, ha kérhetlek! – Uriel elkomolyodott, és Alex gyomra összerándult. Talán nem lenne jó felbosszantani a férfit.

- Egész egyszerűen nem hiszem el, hogy egy bérgyilkos ilyesmit mond – tette hozzá finomabban. Na, jó, a finomkodás soha nem volt az erőssége.

- Michel beszélt rólam?

- Kellett volna?

- Igen. – Uriel előredőlt. – Mesélt, ugye?

Alex tétovázott, de ez is elég volt válasznak. Uriel felkuncogott.

- Hagyd abba! – Alex hátán végigfutott a hideg.

- Mit mondott rólam?

- Azon kívül, hogy komplett őrült vagy? – Igen, valóban nem szokása finomkodni.

Uriel most már hahotázott. Nem volt kellemes hallgatni, hogy ilyen jól elszórakoztat egy gyilkost főleg, hogy a pisztoly csöve még mélyebben nyomódott a bőrébe.

- Soha nem mondana ilyet rólam. – Uriel hangján érződött, hogy mosolyog.

Alex úgy érezte, az idegei kezdik felmondani a szolgálatot. Remegett a keze, és az adrenalin szinte hömpölygött a vérében. Mély levegőt vett, majd még egyet.

- Meg fog ölni – mondta, amikor már úgy érezte, nyugodt a hangja.

- Valóban?

- Igen.

- Szóval kettőnk közül rá fogadnál?

- Igen.

Uriel ezen elgondolkozott, aztán megrázta a fejét. Alex ezt érezte a pisztoly mozgásából. A veríték a szemébe folyt, marta, de nem merte letörölni.

- Nem hiszem, hogy sikerülni fog neki.

- Miért nem?

- Neki nincs aduásza, mint nekem.

- Neked sincs. – Alex utálta, hogy elbizonytalanodott.

- Bolond vagy! – Uriel olyan közel hajolt, hogy érezte a leheletét. – Te vagy az!

- Te vagy bolond! – Alex izmai kezdtek lassan begörcsölni, mégis igyekezett nyugalmat csempészni a mozdulataiba és a szavaiba. – Michelről beszélünk, nemde? Csak nem képzeled, hogy érdekli, mit teszel velem?

- Szövetséget kötött veled. Ez már jelent valamit.

- Faszt! A kormányzó a célpontja, és rács mögött akarja látni. Én pedig segíthetek neki. Örülhetek, ha ennek az egésznek a végén nem lő bele egy sírgödörbe.

- Nem lehetsz túl jó véleménnyel róla. – Uriel érdeklődőnek tűnt. – Szerinted megtenné?

- Minden bűntudat nélkül… - Alex elismerte, hogy Michel megtenné. Még akkor is, ha barátok. Nem menne börtönbe, nem vállalná a leleplezést. Uriel viszont talán nem sejti, hogy ő soha nem lenne képes elárulni a férfit. Higgye csak azt, hogy tart tőle. – Figyu, ő egy gyilkos, én meg zsaru vagyok. Kényszerűségből egyezséget kötöttem vele, de ne képzeld, hogy valaha is megbízok benne. Az meg vicc, hogy értem megtenne bármit is. Max, hogy betárazza a pisztolyát vagy megélezi a kését, amikkel majd a túlvilágra segít.

Uriel hallgatott. Alex remélte, hogy meggyőzte. Nem nagyon, csak annyira, hogy… mennyire is?!

 

Micky komoran üldögélt egy padon a kapitányság épületével szembeni parkban. Tim, az egyik embere, mellette állt, le sem vette a tekintetét a járókelőkről.

- Biztos, hogy jó ötlet segíteni nekik? – kérdezte halkan. Főnöke felpillantott rá.

- Szerinted nem?

- Baromság, főnök! – morrant a nagydarab férfi. – Árulónak fognak tartani, és nem tudlak megvédeni.

- Van benne valami… - Micky kényelmesen elhelyezkedett, a felhőket bámulta az égen. – Talán öregszem, Tim.

- Te, főnök? – Tim rámeredt, aztán újra a feladatára koncentrált. – Fiatal vagy még, főnök.

- Én fáradtnak érzem magam.

- Csak Kyle miatt vagy ilyen, főnök.

- Igen, lehet. – Micky élvezte a meleg sugarakat az arcán. – Esküt tettem Kyle halálakor, hogy megvédem a bátyját. Betartom a szavam.

- Főnök, ez oké, de ahhoz nem kellene összeállnod egy zsaruval.

- Ferguson tisztességes zsaru.

- Ez még nem jelenti, hogy nem vágna be a sittre az első adandó alkalommal.

- Ez igaz. – Micky arcán keserű mosoly futott át. – Pont ezért bízok meg benne.

- Nem értelek, főnök.

Micky felnevetett.

- Néha én sem magamat.

- Főnök! – Tim óvatos hangjára kiegyenesedett.

- Ah, Calahan nyomozó…

Fran fáradtan ballagott oda hozzá. Meglátszottak rajta az utóbbi napok történései, mégse ment haza. Amikor kiszúrta a pihengető Micky-t a parkban, valami ismeretlen oknál fogva inkább feléje indult. Még magának sem vallotta be, hogy jobb volt egy bűnözővel beszélgetni, mint hazamenni.

- Kernick… Napozgat?

- Szeretem a napsütést, nyomozó. Szólítson nyugodtan Micky-nek. Mindenki úgy hív.

Fran tétovázott, majd leült mellé.

- A keresztnevem Fran.

- Megtisztel, köszönöm. – Micky finoman meghajtotta magát. – Miben segíthetek?

- Szeretném tudni, hogy komolyan gondolta- e, hogy segít nekünk.

- Már megmondtam a felettesének is.

Fran végigmérte a férfit. Talán túl sok minden érte, mert kifejezetten vonzónak találta. Megrázta a fejét, és maga alá húzta a lábát.

- Honnan ismeri a hadnagyot?

- Régi ismeretség a mienk – mosolyodott el Micky. – Nem mesélt arról, miért akar olyan elkeseredetten rács mögött látni?

- Megölte az első társát. Lee Miles nyomozó a barátja volt.

- Igen, barátok voltak. Tudom. – Micky újra az eget kémlelte. – Gondolom, azt már nem tette hozzá, hogy mi hárman gyerekkori barátok voltunk.

Fran meglepődött.

- Hazudik.

- Miért tenném?

- Miért tette? Miért ölte meg Milest?

Micky arca üres volt, a tekintetében sem látszottak érzelmek.

- Egy környéken nőttünk fel. Ugyanarra laktunk, egyidősek voltunk, így hamar barátságot kötöttünk. Sokat voltunk együtt, bár én eléggé különböztem tőlük. Az apám a maffia könyvelője volt, ezért telt nekünk külvárosi házra, luxuskörülményekre. Anyám azzal feküdt le, akit csak az útjába sodort az élet. Nem volt épp ideális környezet egy gyereknek, de én akkor még kicsi voltam, és egy gyerek hajlamos csak azt meglátni, amit meg akar látni. – Mély levegőt vett, de továbbra is nyugodt volt, érzelemmentes. – Apám lebukott, letartóztatták, a börtönben megölték. El kellett költöznünk, és egy olyan környékre kerültem, ahol sok mindent meg kellett tennem, ha életben akartam maradni.

- Az anyja?

- Anyám inni kezdett, férfiak jártak fel hozzá. Utóbbiak közül páran néha nálam kötöttek ki.

Fran nagyot nyelt.

- Úgy érti, hogy…

- Igen, úgy értem. – Micky a szemébe nézett. Nem szégyellte magát, nem akarta elkendőzni, mi is volt, mit is tett. – Megtanultam, hogyan éljek túl mindent. Apám régi főnöke megkeresett. Apám tartozását nekem kellett megfizetni. Higgye el, kemény meló volt… - Micky tekintetén fájdalom suhant át. – Dolgozni kezdtem neki. És onnan már nem volt megállás… - Végigmérte a nőt. – A lehallgatót is magával hozta, Fran?

- Nem hoztam. Hazafelé indultam, amikor megláttam, ahogy itt ül.

- Talán nem akar hazamenni? A családja nem hiányzik?

Fran elfordult, és az idős nénit bámulta, aki a kutyáját sétáltatta.

- Majd pont magának fogom elmondani…  

- A társainak talán elmondta?

- Nem.

- Én hallgatni fogok…

Fran összekulcsolta a kezét, és a válla megereszkedett.

- Nem számít…

Micky most figyelmesebben végigmérte, aztán nagyon gyengéden kérdezte.

- Mióta veri a férje?

- Honnan? – Fran szeme döbbenten tágra nyílt.

- Nem vagyok bolond.

Fran felsóhajtott.

- A hadnagy is rájött. Pedig azt hittem, jól titkolom. Rendőr vagyok, tudom, mik az árulkodó jelek, és igyekeztem, hogy senki ne vegye észre.

- Miért nem jelenti fel?

- Én… Mindig azt mondja, többé nem fogja megtenni… - Fran a fáradtságnak tulajdonította, hogy így kiönti a szívét egy idegennek. Mit, idegen! Bűnöző, akit le kellene tartóztatnia.

- Mégis megteszi újra meg újra…

- Igen.

Micky meg szerette volna érinteni, de inkább nem mozdult.

- Amikor újra találkoztam Lee-vel és Alex-szel, a két ellentétes oldalon voltunk – folytatta halk sóhajjal. – Rendőrök lettek, társak. Barátok voltak, míg én… Rávettek, hogy köpjem be a főnökömet, de… minden balul sült el. Lee meghalt.

- Maga ölte meg?

Micky nem válaszolt, csak vállat vont, és felállt. Gyengéden megérintette a nő vállát.

- Menjen egy hotelbe, és aludja ki magát. Szükség lesz az erejére és az eszére.

- Ne apáskodjon felettem!

- Miért? Mit mondjak, Fran? – Micky tekintete szinte perzselt a haragtól. – Ne legyen gyáva! Hagyja el! Mit tanácsolna, ha más nő lenne ugyanebben a helyzetben?

Fran lehunyta a szemét. Az éles fényben látszottak a keserű ráncok a szeme és az ajka környékén. A szeme alatti sötét foltok csak kiemelték sápadt szépségét.

- Hogy menjen el a rendőrségre…

- Akkor mire vár, Fran? Csak pár lépést kell tennie…

- Most nem… Dolgoznom kell.

Micky a fejét ingatta.

- Menjen egy hotelba, és pihenje ki magát – ismételte szigorúan. – Ferguson is ezt mondaná.

- Nem tehetem.

Micky szája keskeny vonalnak tűnt.

- Fran, mit mondjak? Mit vár tőlem?

- Semmit. Azt sem tudom, miért jöttem ide magához.

A férfi zsebre dugta a kezét, és rámeredt.

- Mert én idegen vagyok.

Fran felállt.

- Igen. Lehet.

Micky intett Timnek, aki a fejét ide-oda forgatva elindult a kocsijuk felé. Ő is követte volna, de aztán mégis visszalépett a nő felé.

- Jöjjön velem!

- Megbolondult! – Fran átkarolta magát, olyan fáradt volt, hogy szinte vacogtak a fogai.

- Jöjjön velem! Aludja ki magát. Vigyázni fogok magára.

- Hogy bízhatnék meg magában?

- Könnyen! – Micky a kezét nyújtotta.

- Aludni? Én…

Micky nem mozdult.

- Szeretkezni akarok magával, Fran.

Semmi mással nem tudta volna megdöbbenteni a nőt, mint ezzel.

- És Kyle Eichorn?

- Kyle halott. Én viszont élek. Ahogy maga is. Mikor szeretkezett utoljára félelem nélkül, csak a saját élvezetére?

- Nem tehetem. Nem bízhatok meg magában!

- Miért? Mert maga zsaru, én meg bűnöző? Na, és akkor mi van? Magának és nekem is vannak vágyaim. Magának is vannak rémálmai, ahogy nekem is, amiket szeretne elfelejteni. Épp ezért nem alszik, nem igaz?

Fran úgy érezte magát, mintha ő lenne a kezdet kezdetén Éva, és a kígyó bőrébe bújt Sátán neki suttogna a tiltott fa almájáról.

- A munkám az egyetlen, ami megmaradt nekem. Ha elmennék magával, és kiderülne… Nem vállalhatom ezt.

- Akkor kövessen kocsival. Ne legyen gyáva! Itt az ideje, hogy tegyen egy lépést előre.

- Miért akar lefeküdni velem? Mert csak én vagyok kéznél, vagy szánalomból? – Fran végre megtalálta a hangját. A sértettség érzése lassan elborította, a dühtől lángolni kezdett az arca. – Netán azért, hogy bebizonyítsa a hadnagynak, maga milyen tökös gyerek?

Micky lassan leengedte a kezét. Kihúzta magát.

- Nincs szükségem arra, hogy szánalomból megdugjak valakit, Fran – jelentette ki hidegen. Abban a pillanatban Fran elhitte róla az összes híresztelést. Ez a férfi képes ölni, lelkiismeretfurdalás nélkül. Ez a férfi nem érez bűntudatot, ha elvesz egy életet, és akkor sem, ha elcsábítja egy másik férfi feleségét, ahogy akkor sem, ha tönkretesz egy életet. És éppen ezért Fran szinte fuldoklott a vágytól. Igent akart mondani. El akarta felejteni erre az egy éjszakára az összes gondját, és másnap reggel nőként ébredni fel. Mert tudta, hogy ez a férfi képes visszaadni az önbizalmát, amit már régen elveszített.

- Mert bárkit megkaphat? – kérdezte gúnyosan.

Micky arcán most először jelent meg igazi érzelem. Szomorúság.

- Azt, akit akarok, már soha nem ölelhetem – mondta csendesen.

- Sajnálom.

- Igen, én is. – A férfi nem mondott többet, megfordult, és követte az emberét.

Fran a meleg ellenére fázott, és melegség után sóvárgott. Egy férfi melegére. Tudta, hogy nem szabadna, de a lábai mégis magától mozdultak.  

 

Cassiano idegesen dobolt az ujjával az asztalon.

- Ez az Eichorn gyerek csak gondot okoz nekünk – morogta.

- Szerintem önként távozott a házból – mondta Sean nyugodtan. Kettejük között most ő volt, aki nem vesztette el az önuralmát. – Észrevettem volna, ha valami történik.

- Biztos?

Sean tekintete megkeményedett. Kihúzta magát ültében, nem törődve azzal, hogy fájdalmasan megsajdul sérült karja.

- Ne kérdőjelezd meg a tudásomat!

Felettese mély levegőt vett, és egy pillanatra szorosan lehunyta a szemét.

- Sajnálom, nem gondoltam végig, mit mondok.

- Semmi baj. A nagyobb gondunk most az, hogy rács mögött tartsuk a kormányzót. Ha megtudja, hogy a védett tanúnk eltűnt a szemünk elől, akkor bajban leszünk. Urielről már nem is beszélek.

- Utóbbi jobban aggaszt. – Cassiano felállt, és járkálni kezdett az irodában. – A kormányzó őt bízta meg David megölésével, és bármikor a kezébe kaparinthatja. Mit csinálunk, ha megöli?

- Egyelőre várjunk – javasolta Sean. – Szerintem David vissza fog jönni. Visszamegyek a házba, és várok. Nem akarom, hogy ha hazajön, egyedül legyen.

- Nagyon bízol benne – Cassiano megtorpant, mereven tartotta magát.

- Kedves srác. Van benne elszántság.

- Csak ennyi?

Sean is felállt, és egyenesen a férfi szemébe nézett.

- Megkérdezte, hogy a szeretőd vagyok-e.

Cassiano-t nehezen lehetett meglepni, most mégis sikerült.

- Mi? – nyögte döbbenten. – Ezt nem mondod komolyan! Honnan szedte?

- Szerinted honnan? – Sean kihívóan felvonta a szemöldökét, majd kifelé indult. – Visszamegyek Ferguson házába, csörgess meg, ha kellenék.

- Mortimer!

- Nem! – Sean megperdült, a szeme szikrákat szórt. – Nem! – ismételte meg keményen.

- Nem mondtam semmit Alexnek! – Cassiano előrébb lépett, az arca komoly és őszinte volt.

- Nem is kellett mondanod semmit – rázta meg a fejét fáradtan Sean. Hirtelen semmivé lett a haragja, csupán a kimerültség maradt. – Davidnek nagyon jó szeme van a dologhoz.

- Sajnálom.

- Nem, én… Ne sajnáld! – Sean úgy fordult, hogy a kollégák ne lássák az arcát az üvegablakokon keresztül. – Fáradt vagyok, talán inkább hazamegyek lefeküdni.

- Elviszlek.

- Fenéket! Rád itt van szükség.

- Te meg nem vezethetsz! – csattant fel Cassiano. – Nem engedem, hogy kocsiba ülj!

Sean mérlegelt, döntött, bólintott. Együtt ballagtak ki az irodából. Sean megtántorodott a lift felé menet, így a végére már ő támogatta. Elbóbiskolt a kocsiban, és csak akkor ébredt fel, amikor leparkolt a lakása előtt.

- Felkísérlek.

Sean nem tiltakozott, de azt nem engedte, hogy támogassa. Egyenes derékkal ment fel a lépcsőn, és előszedte a kulcsát.

- Bejössz egy kávéra?

- Inkább csak megmosnám az arcom.

Sean becsukta maguk mögött az ajtót, aztán megállt a kis nappaliban.

- Tudod, hol van a fürdőszoba. Le is zuhanyozhatsz, van váltás ruhád a szekrényben. – Az ajkába harapott, elfordult. Cassiano a vállára tette a kezét, mire megfeszült.

- Mire gondolsz most?

- Hogy nem vagyok jó ügynök, amiért az érzelmeim elhomályosítják az ítélőképességem, és jobban lekötik a figyelmem, mint az ügy, amin dolgozom.

- Tetszik neked David Eichorn? – A férfi összeszorította az ajkát, míg a válaszra várt.

Sean arca döbbent volt.

- Te meg vagy húzatva! – közölte. – Nem! – tette hozzá felháborodottan. – Honnan vetted ezt?

- Csak egy ötlet volt.

- Ötlet? – Sean szembefordult vele. – Féltékeny vagy?

- Nem lenne szabad.

- Sok mindent nem lenne szabad, mégis megtesszük. Nem igaz? – Sean kihúzta magát, ahogy az irodában is. – A szeretőd vagyok, de meddig? Míg fontosabbnak nem ítéled a munkád, mint engem?

- Sean…

- Jack, fáradt vagyok. Szeretlek, ezerszer elmondtam már, de félek. Félek, hogy mikor fogsz ellökni magadtól, és akkor… egyedül maradok.

- Kockázatot vállalok azzal, hogy viszonyt folytatok veled, Sean. Szerinted nem komolyak az érzéseim irántad? – Cassiano kezdte felhúzni magát, pedig eddig sem volt a legnyugodtabb.

- Viszonyt… - Sean elkaccantotta magát, de ez cseppet sem volt vidám hang. – Szétteszem neked a lábam, szerelmeskedem veled, amikor csak akarod, és leteperlek, ahányszor csak akarom. Jobban ismerem a tested, mint te magad, és te ennyire méltatsz? Viszonyt egy férjes asszonnyal folytatsz, nem velem, világos?!

A férfi csak bámult rá.

- Fáj a karod?

- Mi? Hogy jön ez ide? – Sean dühösen felkiáltott, a tekintete életre kelt, az arca kipirult.

- Ezért! – Cassiano megragadta a karját, majd magához rántotta. Olyan erővel csókolta, hogy összekoccant a foguk, de a férfi nem húzódott el tőle. Lihegve húzódtak el egymástól. – Megőrülök a gondolattól, hogy más férfi tetszhet neked, és ez határozottan nem a legjobb dolog, ha rólam van szó. Soha nem gondoltam, hogy féltékeny lehetek, de az vagyok. Szerelmeskedem veled, mert szeretlek. Kockázatot vállalok, amiért ezt teszem, és baromira félek, mert ha lebukunk, te fogsz nagyobbat bukni. Ezt már megbeszéltük százszor is.

- Jack…

- A francba! Mit vársz tőlem?

Sean lassan megrázta a fejét.

- Semmit azon kívül, amit most adni tudsz.

- Mi lesz később?

- Ugye tudod, hogy nekem ez nem fog menni? – Sean komor volt.

- Igen.

- Kaptam egy ajánlatot. Teljesen mást. Érdekel.

- Elmész?

- Végigcsinálom veled ezt az ügyet, mert kedvelem Davidet, de utána… igen. Csak szerettem volna, ha tudod. Nem várom el, hogy életre szóló ígéreteket tegyél nekem. És talán jobb is lesz, ha távolabb leszünk egymástól.

- Szakítani akarsz velem?

- Önként soha. Mondtam már a legelején, amikor sikerült végre az ágyamba csábítanom téged.

- A padlódra – felelte a férfi, aztán nagyon lassan egymásra mosolyogtak. A karjaiba húzta, és halántékon csókolta. – Menj, aludd ki magad! Szükségem van az eszedre.

- Mihez is kezdesz majd nélkülem? – kuncogott Sean játékosan.

Cassiano szomorkásan rázta a fejét.

- Fogalmam sincs. Na, menj aludni! – Az ajtó felé indult, de mielőtt elérte volna, Sean hátulról hozzásimult, és nagyon merész dolgot tett. Megragadta az ágyékát, keményen.

- Aggódom David miatt, de mindig arra gondolok, hogy talán az utolsó alkalommal ölelhetlek. Szóval… tedd meg nekem azt a szívességet, hogy mielőtt elmész, segítesz ellazulni.

Jack vigyorral az arcán fordult meg. Ezért szeretett bele ebbe a férfiba. 

- Hihetetlen vagy! – közölte.

Sean megvonta a sértetlen vállát, és megnyalta az ajkát. Ez hívás volt egy keringőre, és Jack imádott vele táncolni…

 

Alex egész inge csurom víz volt.

- Félsz tőlem? – Uriel hangja a szokásos kuncogás volt.

- Igen. – Nem érezte szükségesnek, hogy hazudjon.

- Ez… megtisztelő. – Uriel egész megilletődött volt. – Egy gyilkossági nyomozó, aki fél egy gyilkostól.

- Egy gyilkostól, aki épp pisztolyt szegez a fejemhez.

- Csak ezért? Ha szemtől szemben, fegyvertelenül állnánk, akkor is félnél?

Alex mérlegelt.

- Igen.

- Miért? – Uriel kíváncsi volt.

Alex úgy érezte egy örökkévalóság óta vezet. Fáradt volt, aggódott, de az adrenalin tartotta benne a lelket.

- Michel tanítványa vagy. Nem közelíted meg az ő szintjét, de közel jársz hozzá, és természetes, hogy aggódok.

- Milyen őszinte vagy.

- Hazudjak?

- Nem. Szeretem az őszinte embereket. Michel is ilyen, csak… túl puhány.

- Ő? – Alex akarata ellenére felnevetett. – Tévedsz.

- Úgy véled?

- Igen. – Alex zsebében rezegni kezdett a mobilja. – Csörög a telefonom, ha nem veszem fel, akkor tudni fogják, hogy valami nincs rendben.

- Akkor vegyük fel. – Uriel előrehajolt, és óvatosan benyúlt a férfi zakójának a zsebébe. – Ismeretlen szám – pillantott a kijelzőre. – Tudod, ki lehet?

Alex az ajkába harapott. Nem válaszolt.

- Ezek szerint Michel – vonta le a következtetést a férfi.

- Valószínűleg ő – bólintott Alex engedelmesen.

- Beszélj vele, de nagyon- nagyon figyellek. Ezt ne felejtsd el!

- Nem fogom – ígérte Alex a fogát összeszorítva. – Ferguson! – szólt bele a füléhez tartott telefonba.

- Végre! Hol vagy?

- Hazafelé tartok. Miért? – Alex szíve úgy dübörgött, hogy attól félt, Uriel is meghallja.

- Beszélnünk kellene.

- Most?

- Igen.

- Te is tudod, hogy most nem alkalmas.

Michel hallgatott a vonal túlvégén, míg Uriel a fülét hegyezte, nehogy egy szót is elmulasszon.

- David?

- Nem tudom. – Alex tudta, hogy túl feszült a hangja, és nem tudta, hogy Michelnek feltűnik-e a dolog, vagy csak David iránti aggódásának tudja be.

- Rendben van. Ne felejtsd el, hogy dolgunk van.

- Nem felejtem. – Alex minden érzékével a férfi hangjára figyelt.

Michel kis hallgatás után válaszolt.

- Mi a baj?

- Semmi. – Alex tudta, hogy most azonnal le kell tennie a telefont, mert Michel aggódásából Uriel gyanút foghat. Ez nem történhet meg. Megállt egy piros lámpánál, és látta, hogy remeg a kormányon pihenő keze. David miatt hallgatnia kell. Az ajkába harapott. Ő, a kemény zsaru itt reszket egy kurva életéért… talán a sajátjáért is. Milyen szomorú… milyen szánalmas. Nekifeszítette a fejét a pisztolynak, a fájdalom erős volt, kicsit észhez térítette. – Semmi baj, csak fáradt vagyok – mondta nyugodtabb hangon.

- Rendben. Hívj, ha van valami.

- Oké.

Alex azt hitte, kinyomta már a mobilt, de Michel halkan csak ennyit mondott.

- Vigyázz magadra!

- Baszd meg! – válaszolta, és a kormányra csapott. A mobil búgott, ahogy Uriel lassan elhúzta a fülétől.

- Vigyázz magadra? – ismételte lágyan. Felnevetett, aztán már hahotázott. – Semmit sem jelentesz neki? Engem akarsz átejteni?

- Félreérted! – szűrte a fogai között Alex.

- Dehogy. – Uriel előrehajolt, a tekintetük összekapcsolódott a visszapillantó tükrében. – Lefeküdtél vele?

- Nem.

- El is higgyem?

- Kurvára nem érdekel, elhiszed-e vagy sem, faszfej! – Alex a gázra lépett, ahogy a lámpa zöld lett, de Uriel csak mosolygott. Pont ezért félt tőle. Ez a férfi egy pszichopata. És ha nála van David, akkor nagy bajban vannak. S ha nincs? Nagyot nyelt, és nagyon remélte, hogy a fiú elment járni az utcákat, mert most még ott is nagyobb biztonságban volt, mint vele.

- Tudod, hogy Michel szeretője voltam? – Uriel hangja elmélázó volt.

- Szerinted érdekel? – vágta oda durvábban a férfi, mint kellett volna. Fájdalmasan felszisszent, ahogy belenyomódott a pisztoly csöve a tarkójába.

- Érdekeljen! Szeretek emlékezni azokra az időkre… - Uriel kényelmesen elhelyezkedett. – Fordulj a következő kereszteződésnél balra. Újra megkérdezem, tudtad, hogy Michel szeretője voltam?

- Nem.

- Nem mondta el?

- Nem kérdeztem.

- Érdekes. Pedig Michel az ágyban eléggé fecsegő típus.

Alex majdnem megcáfolta, mert biztos volt benne, hogy Michel már nem élne, ha így lenne. Mély levegőt vett, és inkább a vezetésre koncentrált. Tudni akarta, hová mennek. Elég egy dologgal bajlódni.

- Nem válaszolsz?

- Nem tudom, milyen az ágyban – felelte engedelmesen.

- Hazudsz!

- Mi a fenéért gondolod, hogy lefeküdtem vele? – csattant fel hirtelen. Idegesítette ez a kérdezz-felelek, aminek nem látta értelmét.

- Vigyázz magadra – így búcsúzott tőled. Ez jelent valamit, kell, hogy jelentsen valamit. Te nem így látod?

- Nem.

- Akkor magyarázd el, hogy szerinted, hogy kellene értenem.

Alex fejében csak úgy száguldoztak a gondolatok.

- Nem tudom – mondta végül halkan.

- Oh… - Urielt ez meglepte, mert enyhült a pisztoly nyomása. – Ez őszinte válasz volt, ugye? – gyanakodott aztán.

- Igen.

- Kár… Bár, lehet, hogy csak jól tudsz hazudni, és elég közel állsz hozzá, hogy bármit megtegyél érte. Szerinted, mit gondoljak?

- Azt, amit akarsz. Nem vagyok Michel szeretője, nem feküdtem le vele sem most, sem korábban. Hiába is szeretnéd ezt gondolni.

- Aha… - Uriel mosolygott, ez érződött a hangján. – És hogy állsz Angyalkával? – kérdezte.

Alex elfelejtett levegőt venni.

- Semmi közöd hozzá.

- Miért?

- Ha hozzányúlsz, akár csak egy ujjal is, megöllek! – Alex érezte, hogy akarata ellenére gyilkos indulatok sütnek a hangjából. Elhallgatott, és a fogát csikorgatta. Nem mondhat többet Davidről. Nem jöhet rá, hogy ők ketten, hogy egyáltalán… ő…

- Szereted, igaz? – Uriel megértően megsimogatta a vállát. Még csak el sem húzódhatott tőle, mert a pisztoly nem mozdult a nyakától.

- Semmi közöd hozzá! – felelte színtelenül.

- Lehet. Viszont tudom, mit érzel. Tudod, lehet, hogy gyilkos vagyok, de tudom, mi a szerelem.

- El tudom képzelni.

Uriel szomorkásan nevetett, és Alex nem tudta eldönteni, hogy valódi a fájdalma, vagy csak színjáték, hogy megbízzon benne.

- Nagyon fiatal voltam még, amikor egy nap rossz helyen voltam, rossz időben. Azonnal tudtam, miest belenéztem annak a férfinak a szemébe, aki előttem lőtt fejbe egy másikat. Nem volt abban a tekintetben semmi érzelem, csak a jéghideg… halál sütött belőle. Elég rossz környéken éltem ahhoz, hogy tudjam, eljött értem is a Kaszás. Féltem, meg sem mertem moccanni. S a férfi elindult felém. Belenyomta a forró pisztolycsövet a mellkasomba, még a pulcsin keresztül is éreztem a melegét. Meg akarsz halni? – kérdezte tőlem, s én azt feleltem habozás nélkül: Nem. – Uriel úgy ejtette ki a nem-et, mintha azt mondta volna, Ámen. – Pedig meg kell, ha élni akarsz – mondta nekem, és lehajolt hozzám, hogy a szemembe nézzen. Soha életemben nem féltem annyira, és nem csodáltam senkit, mint őt. Tudod, kiről beszélek?

- Michelről… - Alex suttogott.

- Igen, róla. – Uriel megint bal felé utasította, majd halkan folytatta. – Magával vitt. Kiemelt a nyomorból, ahol éltem. Cserébe a szeretője lettem, s a másik keze, amelyet a fegyvert tartotta, amikor használnia kellett. Sokáig azt sem tudtam, ki ő valójában. Nem is gondoltam volna, hiszen olyan, mintha két énje lenne… Megtanított ölni, megtanított férfit szeretni, színészkedni, egy olyan életre, amiről nem is álmodtam, de arra nem tartott méltónak, hogy elmondja, ki is ő… Fájt, piszkosul fájt, és dühös lettem rá.

- Fellázadtál, ahogy az angyalok annak idején az Úr ellen…

- Igen. Már nem tiszteltem Michelt tovább. – Felkacagott, és előredőlt, hogy ajka súrolta Alex fülét. – Fellázadtam a mennyei hadak vezetője ellen, én, Uriel, Isten fénye… mert az megtagadott engem.

Alex nem most először érezte, hogy Uriel nagyon nem normális. Végigborzongott a hangjától.

- Ő adta neked az Uriel nevet?

- Igen. Ki más…

- Az Uriel jelentése valóban Isten fénye… Nem gondolkodtál még el azon, hogy miért ezt választotta neked?

- Kellett volna?

Alex mély levegőt vett, mielőtt kimondta volna.

- Uriel bölcs és éleslátó. A béke és nyugalom, az elfogadás és odaadás angyala. Soha nem adta volna neked ezt a nevet, ha nem lettél volna fontos neki.

- Nem igaz! – csattant fel Uriel.

Alex figyelte, ahogy lassan elhagyják az utolsó házakat is. Erre már csak üres raktárak vannak, amelyek közül nem egy romhalmaz. Miért ide hozta? A válasz ott lebegett a szeme előtt: mert meg akarja ölni.

- De igen – mondta lassan. – Szeretett téged, és azért képtelen megölni téged, pedig volt rá alkalma nem egy, nem kettő.

- A rendes életében van párja! Őt szereti…

- Ő soha nem fogja elfogadni Michel mindkét énjét. Arra kényszeríti, hogy feladja valamelyiket. Te is ezt tennéd?

Uriel kibámult a szélvédőn. A szemében most először volt értelem az őrület helyett.

- Soha nem lenne képes normális életet élni Michelként, és nem tud úgy sem, hogy nem Michel. Ha szeret is, kettőnknek nem az a sorsa, hogy szeressük egymást. Már ráléptünk az útra, amely a Halálhoz vezet, azon az éjszakán, amikor szembenéztünk abban a sikátorban… Megérkeztünk, hadnagy! – mondta erősebb hangon. – Ugye, tudod, mi vár itt rád?

Alex nem válaszolt, csak megállította a kocsit, és szembenézett a sötét raktár hatalmasan ásító sötétségével. Nem tudta, mi vár rá, csak az járt a fejében, hogy vajon David itt van-e? Imádkozott, hogy ne…  

 

 

13. fejezet

 

Alex kiszállt a kocsiból, de közben végig tudatában volt annak, hogy egy pisztoly csöve ásít rá a sötétben.

- Csak semmi meggondolatlan mozdulat – figyelmeztette Uriel.

- Hol vagyunk?

- A város külterületén. Ezek a raktárak régen egy kereskedő cég tulajdonában álltak. A tulajdonos halála után az örökösök nem tudtak megegyezni, kié legyen, így végül eladták. A város akkori vezetői jó befektetésnek gondolták, aztán mégse váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Azt hittem, hogy tudsz ezekről a dolgokról, hiszen itt élsz.

- Nem volt dolgom még errefelé. – Alex úgy gondolta, jobb, ha Uriel nem tudja, úgy ismeri ezt a kietlen helyet, mint a tenyerét. Annak idején itt játszottak ők hárman: Micky, Lee és ő. Szerettek itt bujdosni a sötét sarkokban, de aztán Micky elköltözése után soha többé nem jöttek ide. Csak bámulta a sötéthez hozzászokó szemével a lassan kibontakozó épület irdatlan tömegét. Megborzongott.

- Félsz?

- Ezt már kérdezted, én pedig válaszoltam.

Uriel halkan nevetett, majd megbökte a hátát.

- Menj csak előre!

Alex néha megbotlott a láthatatlan gödrökben és gazokban. Egyszer majdnem hasra is esett, de Uriel elkapta a könyökét. Gyors volt és mire Alex megmozdulhatott volna, hogy leteperje, már vissza is húzódott a háta mögé. Olyan volt, mint egy kígyó. Michel jó tanár volt, de ez most nem töltötte el örömmel Alexet.

- Mire gondolsz?

- Arra, hogy ne essek hasra – vágta rá a férfi, mire Uriel nem is válaszolt.

Alex továbbment, az ajtóhoz érve belökte azt. Nem mert próbálkozni egyelőre semmivel, mert Uriel úgy tűnt, sokkal jobban lát a sötétben, mint ő. Nagy volt a gyanúja, hogy infraszemüveget visel, és azzal látja minden mozdulatát. A tehetetlenség egyre nagyobb súllyal terhelte a vállát, és ettől a düh is megült a mellkasában. Mély levegőt véve próbálta magát lecsitítani. Nincs szüksége arra, hogy haragjában elhibázzon egy mozdulatot. Hunyorogva körbenézett, ahogy felvillant egy halvány lámpa a mennyezeten. Hatalmas, üres terem, ahol valamikor dobozok és ládák álltak elszállításra várva. A lámpa pont középen égett, de nem is mert arra gondolni, hogy valaki meglátja a fényt, és gyanús lesz neki a dolog. Errefelé senki sem járt, kísértetjárta hely volt.

- Miért hoztál ide? – fordult hátra.

Uriel alacsonyabb és vékonyabb volt, mint ő. A tekintete a legzöldebb, amit valaha látott. Ettől függetlenül teljesen átlagos kinézete volt, nem csoda, hogy nem tudták elkapni. Szürke vászonnadrágot és khaki színű inget viselt. Kezében egy éjjellátó szemüveget lóbált, és elégedetten mosolygott.

- Körbepakoltam a helyet némi meglepivel – utánozta Michel hangját. – Nehogy meglephessenek minket.

- Bolond vagy! Senki nem tudja, hogy itt vagyunk.

- Valóban? – Uriel felvonta a szemöldökét. – Én erre nem mernék fogadni. Michel nem hiába a legjobb bérgyilkos. Okos, és ha eléggé ismer téged, akkor tudja, hogy valami nincs rendben. Nem vagy valami jó a színészkedésben.

- Bocs, de nem nagyon van rá szükségem.

- Tudom. – Uriel beljebb intette. Két szék és egy kis asztal állt közvetlenül a lámpa alatt. Alexet kirázta a hideg ettől. Viszont akárhogy nézett is körbe, nem látta David-et. Megkönnyebbülve indult el arrafelé. – A pisztolyaid lepakolhatnád útközben. Csak ejtsd le a földre. – Alex legszívesebben puszta kézzel fojtotta volna meg a férfit. Szolgálati fegyvere hangosan csattant, ahogy a padlóra ejtette. A bokáján levőhöz meg kellett állnia, és letérdelnie, hogy kivegye a tokból. – Eszedbe se jusson! – Uriel lazán rátartotta a pisztolyát, és ettől csak még dühösebb lett, hiába próbálta meg elnyomni magában az érzést. Végül odaért a székhez, és lerogyott rá.

- Miért hoztál ide? Mit akarsz tőlem? – nézett fel a férfira.

Uriel vállat vont.

- Két oka is volt. Az egyik, hogy veled előcsalogathatom Michelt, és ha a megmentésedre siet, akkor végzek vele. – Alex akarata ellenére megfeszítette az izmait, ami nem kerülte el a férfi figyelmét, mert elmosolyodott. – A másik pedig, hogy ha titeket elteszlek láb alól, akkor végre szabad az út a prédához.

- David-re gondolsz?

- Igen, rá. A megbízóm holtan szeretné látni, és én még nem okoztam csalódást senkinek sem.

- Kivéve Michelt.

Uriel ajka megfeszült.

- Miért vagy annyira nagyra vele? – kiáltotta. – Miért nem inkább a kis szeretőd iránt aggódsz?

Alex mély levegőt vett.

- Még nem kaptad el őt, és David-re vigyáznak. Nem tudsz a közelébe jutni.

- Biztos vagy te ebben? – Uriel gúnyosan meredt rá. – Szerinted Arnie kinek dolgozott? A maffiának? Jah, nekik is… Jó pénzért viszont elvállalta, hogy nekem is juttat belső infókat. Persze, nem tudta, ki is vagyok pontosan, de ez nem is volt lényeg, míg határidőre fizettem. Neki köszönhetően pontosan ismerem minden lépésedet, ahogy az embereidét is. Követtelek, láttalak a kurváddal. Szép példány, ilyen cuki áldozatom még úgy sem volt.

Alexet hányinger kerülgette. Arnie-t megöli, miest kijut innen, ez már biztos.

- És mi van Kyle Eichorn-nal?

- Oh, a kis Kyle… - Uriel vállat vont. – Pirinyó tévedés, megesik az ilyesmi.

- Pirinyó? – Alex ott látta maga előtt a fiú kiterített testét a vérmocskos ágyon. – Ezt te pirinyónak nevezed? – ordította, és ökölbe szorult a keze.

Uriel rászegezte a pisztolyt.

- Csak nyugodtan! – A hangja jeges volt, és… egy gyilkosé.

Alex nekiugrott volna, de tudta, hogy nem teheti meg. Túl kell élnie. David miatt. Elfordította a fejét, szorosan összezárta a szemét, és csak a fiú nevét ismételgette magában. David, David, David… Nagyon úgy tűnt, hogy nincs Uriel-lel. Akkor hol lehet? Biztonságban, ugye?

- Miért hoztál ide? – kérdezte uralkodva magán. – Miért nem öltél meg azonnal?

- Elég nagy kavarodás lesz belőle, ha felfedezik, hogy eltűntél. Felbolydul a méhkas, és a kis kurvád is eléggé megijed ahhoz, hogy kevésbé figyeljen oda magára, mert… miattad fog aggódni. Addigra persze te már halott leszel Michellel együtt, de ők ezt nem fogják tudni. Angyalka nem mer majd a bíróság előtt vallani, mert téged félt. Én pedig megölöm, amikor módom lesz rá. Lassan, fájdalmasan, hogy legyen valami jó is abban, hogy tévedtem az első alkalommal. Utána pedig felveszem a pénzem, és továbblépek.

Alex egyenesen a szemébe nézett.

- Nem fogom hagyni, hogy bántsd!

- Mert olyan sokat tehetsz! – Uriel nevetett, hátborzongatóan, élesen. – Nézz magadra! Ott reszketsz egy széken…

Alex arca megkeményedett.

- Nem érdekel, ha bele is döglök, de meg foglak ölni… és élvezni fogom.

Uriel rábámult. Most először sikerült a férfinak meglepnie. Hátrált egy lépést, és elgondolkodva méregette.

- Most már tudom, miért félnek tőled a bűnözők. Michel is ezért a tűzért van oda, ami benned ég, igaz? S ezzel csábítottad magadhoz Angyalkát is… Szinte perzsel a tekinteted… - Megbűvölten bámulta. – Ha nem lenne az a vacak erkölcsöd, nagyon is élveznéd a gyilkolást, ugye, tudod?

Alex nem válaszolt.

- Tetszel nekem! – Uriel elismerően végigmérte. – Ha nem lennék az ellenkező oldalon, talán meg is próbálnálak megszerezni magamnak. Mit szólnál?

- Elküldenélek a pokolba! Nem vagyok buzi.

Uriel harsogva nevetett.

- A kurvával persze csinálod… Akkor azt minek nevezed?

- Az… - Alex az ajkába harapott. Majdnem azt felelte, hogy az más, de rájött, hogy akkor elárulná magát. Bár már megtette az előbb, ám Uriel úgy gondolhatja, hogy megvédi, ami az övé. Nem tudhatja meg, hogy… szerelmes belé. Túl nagy ütőkártya kerülne azzal a kezébe. Elfordult. – Semmi közöd hozzá – mondta.

Uriel felült az asztal szélére, de a pisztolyt nem vette le róla.

- Szerelmes vagy belé – mondta nyugodtan. – Nem is kell mondanod, az arcodra van írva.

- Egy kurvába, megőrültél? – Alex a fejét rázta.

- A szerelem nem válogat, én már csak tudom. – Uriel a lábát lóbálta. – Vagy talán még magadnak sem ismerted be, mit érzel iránta. Nem lehet könnyű. Te zsaru vagy, míg ő egy prosti. Ellenkező oldalon álltok.

Alex nem tudott erre mit mondani. A fejében már számtalanszor lefolytatott egy hasonló párbeszédet, de mindig csak egy eredményre jutott. Lényegtelen, hogy ki David, és ki ő. Belepusztul, ha baja esik, és üres test lesz csupán, ha nem lesz vele. Az ügy után ez nagyon is előfordulhat, de… most, ahogy itt Uriel kéjes vigyorát nézi, tudta, hogy ha kell, meghal, de nem hagyja, hogy ez a fickó hozzáérjen.

- Tévedsz – közölte hidegen.

Uriel felvonta a szemöldökét, majd elmosolyodott. Alexet kezdte irritálni, hogy folyamatosan olyan jókedve van. Ennél jobban nem bosszantotta még fel semmivel. Talán a szeme árulhatta el, hogy mire készül, mert Uriel már mozdult is, pontosan akkor, amikor ő is. Elérte az ökle a férfit, de Uriel ütése egy picit keményebb volt. A pisztoly agyával sújtott le rá, és ettől a koszos padlóra rogyott, miközben összegörnyedve felnyögött. Érezte, ahogy vékony vérpatak indul el a halántékán. Fogcsikorgatva mozdulatlanságot kényszerített magára. Uriel rá szegezte a fegyvert, és komoran ácsorgott felette.

- Nem szívesen bántottalak, de rákényszerítettél. Ülj vissza!

- Nem.

Uriel leguggolt hozzá, és rábámult.

- Nem félsz tőlem, ez tetszik, viszont fel is bosszant. És ne akard, hogy én mérges legyek.

Alex nem mozdult, nem válaszolt. Kemény tekintete elárulta, amit nem mondott ki. Uriel felpattant, és meglendítette a lábát. Gyors volt, Alexnek esélye sem volt megragadnia a lábát, és a földre rántani. A rúgástól összekoccant a foga, és vad düh öntötte el. Mielőtt meggondolhatta volna, mit tesz, már mozdult is.

Nekivetődött a férfinak, és feldöntötte. A pisztolyt akarta megszerezni, de arra nem számított, hogy Uriel tartogat még egy-két meglepetést a tarsolyában. Például azt az apró pengét, amivel az arca felé kapott. Ösztönösen elrántotta a fejét, de a penge így is elérte az állkapcsát. Felszisszent, megragadta a férfi csuklóját. Uriel ekkor váratlanul átkulcsolta a lábával a derekát, és piócaként tapadt rá.

Alex szeme előtt fordult egyet a világ. Az előbbi ütéstől a szemébe folyt a vére, és nem látott rendesen. Nem gondolta volna, hogy ilyen erős ütés érte. Nem morfondírozott ezen tovább, mert Uriel kiszabadította a kezét, és újra ütésre emelte a kezét. Alex felkiáltott, és megpróbált kiszabadulni a szorításából. Átkozta Michelt, aki oly tökéletes tanár volt. Tovább nem gondolkozhatott, mert a pisztoly lesújtott pontosan ugyanoda, ahová az előbb is. Kábán hanyatlott a férfira. Utolsó gondolata David volt…

 

David eközben mit sem sejtett a férfi élet-halál harcáról. Komoran üldögélt a temetőben az öccse sírjánál. Egyenesen a földre ült le, így az este beköszöntével egyre jobban rázta a hideg. Nem vett róla tudomást. Ahogy arról sem, hogy valószínűleg égre-földre keresik, és Alex nagyon pipa lesz, ha visszamegy. Bár, ha tényleg szereti őt, akkor tudnia kellene, hol van. Ki kellene találnia ki nem mondott gondolatait. Felsóhajtott.

- Annyira nehéz nélküled, Kyle – mondta halkan. Tudta, hogy az öccse nem halhatja, amit mond, de őt valamelyest megnyugtatta a dolog. – Tudod, baromira utáltam őt… - Kesernyésen elmosolyodott. – Zsaru volt, és olyan bunkó modora, hogy a falat kapartam tőle. Viszont, amikor… meghaltál… kedves volt. Együttérzett velem, és őszinte volt. Igazak voltak a hírek róla. Egy tisztességes zsaru… - Felbámult a csillagokra. – Olyan furcsa érzés volt, ahogy rám nézett… Úgy éreztem, belelát a lelkembe. Féltem tőle, és nem azért, mert bevághatott a sittre, hanem mert… az érzések miatt, amiket bennem keltett. Egy prosti soha nem érez megvetésen és utálaton kívül semmit egy rendőr iránt. Képtelen voltam megvetni, amikor láttam, milyen keményen dolgozik, és tényleg komolyan gondolta, amikor megesküdött, hogy elkapja a gyilkosod. Éreztem, amikor rám nézett, hogy ő is harcol valami ellen… Amikor megjelent az ajtómban, tátva maradt a szám, és féltem. Őt féltettem. Téged elveszítettelek, és most volt valaki, aki fontos volt nekem, és nem akartam őt is… Nem akartam, hogy meghaljon! – csuklott el a hangja. – Te megértesz, igaz? – Kis ideig hallgatott, hogy összeszedje magát. – Eleinte… csak vágy volt. Semmi más. Amikor megcsókolt, úgy éreztem… fellángol a vérem. Még soha nem éreztem ezt, pedig volt már nem egy, nem kettő férfi az életemben. Ő mégis más volt. Te is ezt érezted Micky iránt? – Még jobban összekuporodott, hogy védje magát a hideg ellen. – Beszéltem vele is. Elhittem neki, hogy szerelmes volt beléd, és te boldog voltál vele. Ugye, nem tettem rosszul? – Kimorzsolt a szeme sarkából egy könnycseppet. – Az élet megy tovább, legalábbis ő így gondolja, de te is igazat adnál neki. Te úgy éltél mindig, hogy semmit nem bántál meg… Örülök, hogy mielőtt… - A szájára szorította a kezét, és csak fuldokolva tudta folytatni. – megtette volna veled az az ember… boldog voltál… Bárcsak másképp történt volna! – tört ki belőle. –Bárcsak ne mentél volna fel hozzám aznap! Bárcsak én… - Nem tudta folytatni, előre- hátra ringatózott, míg valamelyest megnyugodott. – Szeretlek, Kyle! – szipogta.

A szél feltámadt. A fák súgva-búgva hajoltak össze. Leveleik olyan hangot adtak ki, mintha egy ember suttogna… megértően, megnyugtatóan. David lesöpört egy levelet a sírkőről, és reszketve mély levegőt vett.

- Szeretem őt, Kyle! – mondta csendesen. – Nem akartam beleszeretni, hiszen ő mégiscsak egy rendőr, míg én csak egy prosti vagyok. Úgy képzeltem, hogy ha ennek az egésznek vége lesz, akkor visszatérek oda, ahová tartozom, ő pedig elfelejt, ahogy én is őt. Mostanra kezdem úgy érezni, hogy nem tudom megtenni. Tudom, hogy ha nem is szerelmes belém, de kedvel, és jót akar nekem. Nem hiszem, hogy valaha is megbocsátaná, ha visszatérek az utcára. Én pedig nem hiszem, hogy tudnám folytatni, ahol abbahagytam… - A levelet morzsolta az ujjai között. – Ha nem is lehetek vele együtt, azt akarom, hogy büszke legyen rám. És büszke legyél te is… Vissza akarok menni a suliba, elvégezni, rendes munkát találni. Tudom, hogy nem lesz könnyű, de meg akarom próbálni. Érted, és érte. Nem tudom, hogy… lehet-e közös jövőm, de… nagyon önző lennék, ha azt akarnám, hogy legyen? Vele akarok maradni… - suttogta. – Néha… elkapom a pillantását, ahogy engem néz. Hátborzongató szürke szemek, amik a vesémig hatolnak, és látják minden titkomat. Még azokat is, amiket el akarok titkolni előle… Tele vannak érzelemmel, miközben… belém hatol. Egyenesen a szemembe néz, nem engedi a pillantása az enyémet, és ettől… még soha nem éreztem így.

 

Alex zihálva feküdt a földön, és próbálta fókuszálni a pillantását. Még kába volt, és kellett pár perc, míg rájött, hol van, és kivel.

- Végre! Elég nagyot ütöttem, bocs. – Uriel odahajolt hozzá. Amíg eszméletlen volt, felültette a székre, és odabilincselte. Elégedetten körözött körülötte, ahogy dögkeselyű teszi a haldokló körül.

- Mit akarsz tőlem? – kérdezte, amikor már képes volt érthetően beszélni.

- Megütöttél, és gondoltam, ezt nem hagyom szó nélkül. Elszórakoztathatnánk egymást, míg Michel ideér. Mit szólsz?

- Menj az anyádba! – Alex keményen nézett rá. Felegyenesedett, és nem hagyta, hogy bármilyen érzelem kiüljön az arcára. Nem fogja hagyni, hogy ez a szemét az ő érzelmein élvezkedjen.

Uriel megcsillantotta a pengét a szeme előtt.

- Talán kezdhetném a szemeddel, amivel olyan gyűlölettel bámulsz rám… Szép szürke szempár… Mennyi érzelem tükröződik benne…

Alex a bilincset rángatta, és érezte, ahogy felsebzi a csuklóját. Nem érdekelte. Összeszorította a fogát, és dacosan szembenézett a pengével az arca előtt.

- Talán előtte… meg kellene szabadítanom pár dologtól. Mondjuk a szemhéjadtól… Elcsúfítsalak? Vajon a kurvádnak akkor is kellenél?

- Kapd be!

Uriel felnevetett.

- Olyan jó móka veled lenni!

Alex nem szórakozott ilyen jól főleg, amikor a vékony kis penge éle belevágott a szemöldökébe, majd lassan lefelé haladt a szeme körül. Nem mert moccanni, még levegőt venni sem.

 

David hangja elszomorodott.

- Micky is így szokott rád nézni? Ezt már soha nem fogom megtudni… Tudod, mi van még nagy hatással rám? – kérdezte kis hallgatás után. – Az ajka… Mindig összeszorítja, mintha fájna valamije, de amikor mosolyog… Akkorát dobban a szívem, hogy attól félek, kiugrik a helyéről. Olyan kedves mosolya van. Teljesen megváltoztatja az arcát…

 

Alex igyekezett nyugodtan venni a levegőt, és nem venni tudomást a fájdalomról a szeme körül, ahol Uriel végigvágta a bőrét. A férfi időközben már egy másik testrészével szemezett.

- Szép a szád. Láttalak mosolyogni, nevetni is néha, miközben figyeltelek. Megdöbbentő, mennyire megváltozik tőle az arcod. Nem olyan kemény, kérlelhetetlen. Kimondottan kedves. Nem akarsz rám mosolyogni?

Alex csak még szorosabban összezárta az ajkait. Nem tesz semmit, amivel örömet szerezhet neki.

- Biztos vagy benne? – Uriel a véres pengét az alsó ajkához szorította. Még nem vágott bele, talán csak tesztelni akarta. Alex elmeredt a levegőbe, és igyekezett minimálisra csökkenteni a lélegzetvételt. A penge hidegére és a fájdalom szúrására ökölbe szorult a keze, de meg sem szólalt.

 

David arrébb hajította az agyongyűrt falevelet, és elmosolyodott.

- A keze teljesen elveszi az eszem. Ahogy hozzám ér. Gyengéden, finoman, mintha porcelánt érintene. Megdöbbentő, hiszen tudja… ki vagyok, és mégis. Még a legnagyobb hév közepette is odafigyel, ne okozzon nekem fájdalmat. Szeretem, amikor megérint… Amikor hozzám simul… A teste tökéletes. Szerinte persze nem, de… én láttam sok férfitestet már, és pontosan tudom, mit beszélek. Imádom nézni a mellkasát, a karján az izmokat, a feszes hasát, a combjait… Na jó, ezzel már el is árultam, hogy odáig vagyok minden porcikájáért… - nevette el magát.

 

Uriel csípőre tett kézzel állt előtte, és az ajkát harapdálta.

- Nem is tudom, mivel folytassam… Le kellene téged vetkőztetnem, de ugyebár most nem a legalkalmasabb, hogy a kapcsolatunkat új szintre emeljük.

Alex nem válaszolt, csak lenyalta az ajkáról a vért. Piszkosul fájt ez a vékony kis seb, de nem mondott semmit, még csak fel sem jajdult.

- Miért nem mondasz semmit? Annyira uncsi, amikor hallgatsz… - Uriel tisztára törölte a pengét, és visszatette a helyére.

Alex nem mert reménykedni, hogy véget értek a megpróbáltatásai.

- Lehet, hogy szereted a fájdalmat? – Uriel a homlokát ráncolta. – Ez persze teljesen új alapot adna a dolgoknak. Nem gondolod? Lehet, hogy valami komolyabb dologgal kéne folytatnom? Segíthetnél kicsit…

Alex úgy tett, mint aki még a kérdést sem hallotta.

 

David felállt, és megmozgatta kicsit a lábait.

- Teljesen elzsibbadtam – mondta. – Fázok is, elég hűvös van ma este. Sean biztosan nagyon mérges rám, amiért bajba kevertem. Cassiano talán szereti annyira, hogy nem veszi le az ügyről. Arról nem is beszélve, hogy Alex meg fog fojtani, ha hazaérek. Biztos égre-földre keres már Michellel együtt. – Visszatérdelt a földre, és gyengéden megsimogatta a kis sírkövet, ami mellett egy hatalmas rózsacsokor hervadozott. – Ezt Micky hozta, igaz? Ő is szokott mesélni neked? Valószínűleg csak magában, ő nem égeti magát, mint én – mosolyogta. Újra felnézett az égre, amelyen ezer és ezer csillag ragyogott. – Gyönyörű esténk van ma. Szerinted, ha cuki leszek Alexhez, akkor nem fog annyira haragudni rám? Majd kiderül. Most mennem kell, túl régóta vagyok már itt. Mg eljövök. Szeretlek. – Felállt, és mélyen beburkolózva a kabátjába, elindult a sírok között. A szél ott sündörgött mellette, mintha csak vigyázni, óvni akarná…

 

Uriel lehuppant az asztal szélére, onnan meredt a férfira.

- Nem tudom, mihez kezdjek veled – sóhajtotta. – Magas a fájdalomküszöböd, valószínűleg ért már egy s más a munkád során, így még megfélemlíteni sem tudlak. Ez számomra igazi kihívás lenne, ha nem várnánk ide ma este valaki mást is.

- Nem fog eljönni – felelte Alex nem törődve a fájdalommal az ajkában. Hasogatott a feje, ahol a pisztoly elérte, és sajgott minden pislantásnál a szeme is. Elege volt a megfigyelő szerepéből.

- Jaj, dehogynem! – Uriel mindentudóan mosolygott.

Alex gyanút fogott, a szeme tágra nyílt.

- Szóltál neki, igaz?

- Kapott egy üzenetet, valóban. Igazán kíváncsi vagyok, milyen gyorsan ér ide. – Uriel zöld szeme határtalan jókedvvel csillogott, de a mélyén ott kavargott a feszültség sötétje.

Alex mély levegőt vett, és finoman megmozgatta az izmait. Ha Michel tényleg bármikor ideérhet, szükség lesz az erejére, nem zsibbadhat el. A szeme óvatosan ide-oda járt, ami nem kerülte el a férfi figyelmét.

- Észre fogjuk venni, ha jön – mondta derűsen.

Alex ebben nem volt olyan biztos, de nem szólt semmit. Ő még hitt abban, hogy a tanítvány nem nőtte túl mesterét. Michel nagyon jó volt, talán nem is volt nála jobb. Uriel viszont elbizakodott volt, és fűtötte gyűlöletét a vélt sérelme. A haragnál és a gyűlöletnél viszont nincs rosszabb tanácsadó, ezt Alex nagyon is jól tudta.

- Még mindig hiszel benne, hogy ő kerül ki győztesen a mi kis párbajunkból, igaz?

Alex egyenesen a szemébe nézett.

- Michel szeret téged. Te pedig meg akarod ölni. Olyan választás elé állítod, amibe bele fog halni a lelkének egy darabja. Hogy vagy képes rá?

Uriel döbbenten meredt rá. Alex hangja annyira komor és vészjósló volt, hogy önkéntelenül is megborzongott.

- Becsapott, elárult, elhagyott. Ne mondd nekem, hogy szeret! – suttogta fájdalmas hangon.

- Bolond vagy, ha azt hiszed, hogy valaki csak akkor szeret, ha melletted van, fogja a kezed, és megvéd mindentől. A szeretet sokféle. Van, hogy szeretetből mondunk le valakiről. Meg akarjuk védeni. Mi van, ha vele is ezt történt? Megkérdezted valaha tőle, hogy miért történt mindaz, ami történt? Megpróbáltad megérteni őt?

- Ez… Te ezt nem értheted! – Uriel leugrott az asztalról és kétségbeesetten keringeni kezdett egy kis képzeletbeli kör mentén. – Szerettem őt, de ő még csak arra sem méltatott, hogy őszinte legyen velem. Még azt sem tudtam, ki ő valójában!

- Min változtatott volna, ha tudod, hogy ki ő?

- Sok mindenen!

- Mégis min? – Alex felvonta a szemöldökét. – Min? Kevésbé szeretted volna? Kevésbé bíztál volna benne? Kevésbé tisztelted volna?

- Én… - Uriel most először bizonytalannak tűnt. Alex szavai láthatóan összezavarták, és a férfinak pont ez volt a célja. Igazából egy kicsit sajnálta, hogy ezt teszi, de szükségesnek vélte. Uriel már elég szétesett volt ahhoz, hogy attól féljen, nem fog leállni, hiába is beszél a lelkére.

- Nem változtatott volna semmin, ha tudod, ki ő a civil életben. Te Michelbe szerettél bele, nem a valós énjébe. Te ezt a veszélyes, szenvedélyes, halálos énjét szereted, nem azt a másikat, akit… nem is ismersz. Honnan tudod, hogy képes lennél-e szeretni azt a másikat?

- És az a férfi, akivel együtt él? Ő talán mindkettőt szereti?

- Nem. – Alex szomorúan gondolt arra, hogy talán soha nem is fog ez megtörténni. – Ő nem ismeri azt a világot, amely Michelnek az életet jelenti. Ő csak az álcát látja, amelyet láttatni enged.

- Akkor miért ő és miért nem én? – Uriel tanácstalanul széttárta a karját. – Én is szeretem őt.

- A lelke mélyén Michel is normális életre vágyik. – Alex ismerte annyira a férfit, hogy tudja, így van. – A lelke mélyén… elege van abból, hogy bujkál, hogy üldözik, hogy hazudik és gyilkol. Talán ez az utolsó az, amelyet a legjobban szeretne hátrahagyni. Gyilkol, mert élvezi, hogy igazságot szolgáltathat, de gyűlöli is, mert hiszen akárhonnan is nézzük, gyilkos, akit elítélnek az emberek. Az a férfi is, akit párjául választott.

- Én nem tenném!

- Ha együtt lehetnél vele… nem akarnál egy idő után te is normális életet? Közös otthont, hétvégi programot, egy munkát, amelyről beszélhetsz másokkal. Netán családot.

- Ezt megtehetnénk így is…

- Nem. – Alex halkan felelt. – Te is tudod, hogy nem. Hogy lehetne boldog élet az, amely hazugságokra és csalásra épül? Meddig bírnátok?

- Képesek lennénk rá, ha igazán akarnánk!

- Még magadnak is hazudsz… - Alex várta, hogy a férfi megüti, mert egy pillanatra olyan arcot vágott, hogy kétség sem férhetett hozzá, nekiugrik, de aztán Uriel visszahúzódott.

- Hallgass!

Alex kihúzta magát ültében, igyekezett nem figyelni izmai bizsergésére, a rákényszerített póz fájdalmas sugallatára a hátában.

- Megölhetsz, és megölheted őt is, de ez nem változtat azon, hogy nem leszel boldog. Megölni azt, akit a legjobban szeretsz a világon… Képes vagy rá?

- Igen.

- Erre mondják, hogy a gyűlölet és a szerelem között nagyon vékony a határvonal.

- Nem értesz te semmit – motyogta Uriel fájdalmas hangon.

- Azt hiszed? – Alex Davidre gondolt. – Ne hidd, hogy valaha is boldog lehetsz, ha megölöd őt. Egy ideig talán éltet majd, hogy bosszút álltál. Aztán ahogy telnek majd az évek, elfásulsz, megtörsz… Mert milyen élet az, amit a szeretett személy nélkül vagy kénytelen tölteni?

- Nem tudsz a lelkemre beszélni!

- Tudom. Sajnálom.

Uriel rápillantott.

- Tényleg sajnálod – állapította meg.

- Igen. Sajnálom, hogy Michel egy olyan férfit szeret, aki képtelen megérteni őt, és ezért meg kell ölnie majd téged. Sajnálom, hogy azzal a tudattal kell majd élnie, meggyilkolta azt, aki a világon mindennél jobban szerette.

- Úgy beszélsz, mint valami szappanopera színész… - próbált gúnyolódni a férfi, de Alex csak nézett rá szótlanul. Szürke szemében ott volt a bizonyosság, komolyan gondolta, hogy az úgy is van, ahogy elmondta.

- Igaza van – szólalt meg egy halk hang Uriel háta mögül, ahová már nem ért el a lámpa fénye.

Michel sötét ruhájában beleolvadt az árnyékok közé, csak a szemében csillant meg a fény. Nem viselte a maszkját, mintha ezzel is a játszma végét hangsúlyozta volna. Kezében egy pisztolyt tartott, egyenesen Urielre szegezte, arckifejezése nem hagyott kétséget afelől, hogy meg fogja húzni a ravaszt. Ez most nem egy játék volt, mint amit Alex házában játszott Daviddel. Ez most a valóság volt, ahol neki meg kellett hoznia egy nehéz döntést. A fájdalom szinte tombolt a szemében, de a keze nem remegett. Profi volt, akit még az érzelmek sem tudnak eltántorítani a céltól.

- Ügyes vagy! – Uriel arcán fájdalmas fintor jelent meg. – Kikerülted a csapdákat, észre sem vettük, hogy jössz.

- Engedd el Alexet!

- Miért tenném?

- Mert neki semmi köze kettőnk dolgához! – Michel keményen pillantott rá, és egy pillanatra úgy tűnt, Uriel meghajlik az akarata előtt. Végül mégis nemet mondott. 

- Felejtsd el! Azt hiszed, nem látom, hogy mennyire véded őt?

- Nagyon kevés embert mondhatok a barátomnak, ő az egyik. Arról beszéltél eddig, mennyire szeretsz. Ha ez így van, akkor elengeded, és lerendezzük ezt egymás között.

- Marad, ahol van. Megöllek, és utána ő jön.

- Mégis hogyan képzeled? – vonta fel a szemöldökét Michel. – Hogyan akarsz megölni, miközben egy pisztolyt szegezek a fejednek?

- Nem fogsz lelőni. Nem vagy elég kemény hozzá, hogy meghúzd a ravaszt.

- Azt hiszed, Michel gyenge? – Alex halkan szólalt meg. – Miért? Miért hiszed ezt, amikor tudod, ki ő?

- Te hallgass! Ne szólj bele! – Uriel szinte sikoltott, ahogy egy pillanatra feléje fordult.

Alex állta a pillantását.

- Szereted őt. Azt az énjét szereted, aki itt áll előtted. Michel kemény, mint a kő, és soha nem fél megölni valakit. Nézz a szemébe, és lásd az igazságot! Téged azért kímélt meg eddig, mert… szeret téged.

- Azt a másikat szereti!

- Miért nem fogod fel végre, hogy minden szerelem más és más? Minden embert másképp szeretünk, hiszen mi magunk is különbözünk. Nincs egyforma ember, sem egyforma szerelem, ahogy a hópihék is különböznek egymástól.

Uriel arca eltorzult. Lihegett. Látszott az arcán, hogy tudja, igaza van a férfinak, de a gyűlölet, a viszonzatlan szerelem gyűlölete már megfertőzte a szívét, és ott suttogott neki arról, hogy Alex hazudik, csakhogy mentse a saját és Michel bőrét.

- Seth, elég legyen! – Michel hangja nagyon fáradtnak tűnt. – Elég! – ismételte keményebben, de így is érződött rajta, hogy mennyire felindult. – Szeretlek!

- Nem igaz! Te őt szereted!

- Francist? Igen, szeretem őt. – Michel fájdalmas arccal bólintott. – Jobban mondva… nem is én szeretem, hanem Jamie. Olyan, mintha két énem lenne, és mindkettő más embert szeret. Nehéz dolog ez, de… képtelen vagyok dönteni kettőtök között. Sajnálom, megpróbáltam, de nem megy…

- Nem lehet egyszerre két embert szeretni! – vágott vissza Uriel kétségbeesetten. Most leginkább egy gyermekre hasonlított, aki az igazát védte, holott tudta, hogy reménytelen.

Michel a rászegezett pisztoly felett szomorúan ingatta a fejét.

- Tévedsz. Te vagy Michel szerelme. Te vagy az én tökéletes társam, amikor sötét utakon járok, amikor meghúzom a ravaszt. Te vagy a titkaim tudója, aki pontosan ismeri azt az énemet, akit mindenáron titkolni akarok mások elől. Olyan ez, mintha skrizofén lennék – nevetett fel kesernyésen, de az arca komoly maradt. – Szeretlek! Annak szeretlek, aki vagy. Indulatos és szenvedélyes, ám hűvös és érzéketlen, ha épp arra van szükségem. Te vagy én fényem, amikor a sötétben járok.

- Hazudsz! – Uriel hinni akart, annyira hinni…

- Seth… - Michel lassan leengedte a fegyvert, ott lógatta a combja mellett. – Elég… Kérlek… Hagyjuk ezt abba! Nem tudlak bántani! – kiáltott fel. Elfordította a fejét, szorosan összezárta a szemét. – Azt gondolod most rólam, hogy gyenge vagyok. Lehet, hogy igazad is van. Nem tudom bántani azt az embert, aki ilyen sokat jelent nekem még akkor sem, ha tudom… Ha tudom, hogy meg kellene tennem. Szeretlek! Szeretem a szemed, amikor rám nézel… A mosolyod, amikor rám mosolyogsz… A kócos hajad, amit mindig elfekszel… A kezed, amellyel megérintesz… Még azt is szeretem, amikor megölsz valakit… Az elégedettséged, a győzelmi mámorod, amellyel akkor csókolsz… - A hangja suttogássá halkult. Egyenesen Uriel szemébe nézett. – Elítélhetsz, amiért Francist is szeretem, de… ő a te tökéletes ellentéted. Szórakozott professzor, aki mindig komolykodva pillant rám a szemüvege felett, és néha gyerekként kezel. Jamie-t szereti, aki hegedül esténként az ablak előtt, és romantikus vacsorával várja haza. Azt a Jamie-t, aki mindig vidám és optimista, szenvedélyes és egyben ártatlan. Azt a Jamie-t szereti, akivé Michel soha nem válhat…

- Michel is Jamie része… - suttogta Uriel ugyanolyan fájdalmas hangon.

- Igen… - Michel sírt. Leperegtek a könnyek az arcán. – De… szabad akarok lenni. Nem tudok tovább hazugságban élni. Nem tudok… - elcsuklott a hangja. Felemelte a kezét, a férfi felé mutatta a tenyerét. – Véres, és… hiába tudom, hogy jó ügyért öltem embereket… A lelkem mélyén tudom, hogy pénzt fogadtam el érte, és… rossz ember vagyok. És Francis szeret annyira… hogy megérdemelje… Nem is… Megérdemli, hogy érte új életet kezdjek.

- Miért nem mondtad el, ki vagy?

- Attól féltem, hogy nem szeretnél… Jamie annyira más, mint Michel. Alex a megmondhatója. Úgy éreztem, belehalok, amikor elmentél, és… - Michel megrázta a fejét, nem tudta folytatni.

- És most… ellenségek vagyunk… - Uriel felsóhajtott.

- Kérlek, Seth… Legyen elég!

Uriel felnézett a csupasz villanykörtére, mely körül apró bogarak keringtek.

- Én is olyan vagyok, mint ők… - mondta. – Addig keringtem a fény körül, míg megégettem magam. Nekem te vagy a fény, mindig is az voltál. Úgy éreztem, elárultál, pedig… csak bolond voltál. Szeretlek. Nem érdekel, hogy népszerű hegedűművész vagy, vagy egy bérgyilkos. Michel és Jamie… egy és ugyanaz. Michel… Jamie, és Jamie… Michel. Nem vagy skrizofén, nem is voltál az soha. Csupán nem tudtad összeegyeztetni két vágyadat. Most viszont… itt az ideje, hogy dönts…

- Seth…

- Nem. – Uriel arca megkeményedett. – Seth meghalt azon a napon, amikor először találkoztunk, és eltemettem azon az éjszakán, amikor először öleltelek. Uriel vagyok… Isten fénye… A te fényed. Épp ezért azt akarom, hogy soha ne feledd el… Lényegtelen, hogy Michelként élsz vagy Jamie-ként, és lényegtelen, hogy hegedülsz vagy a sötét utat járod, amíg… az vagy, akibe beleszerettem.

Michel szeme tágra nyílt, mintha csak sejtette volna, mi fog történni. Finoman ingatta a fejét, és hátrált egy lépést. Uriel viszont követte, lassú, könnyed lépés volt, mintha táncoltak volna.

- Gyönyörű vagy. Az én szememben mindig is olyan voltál, mint egy angyal. Tiszta és hittel teli, mégis erős és kérlelhetetlen. Az álmaidért harcolsz, még úgy is, ha tudod, hogy ezzel te is a sötét határvonalon jársz. Büszke vagyok, hogy… téged szeretlek.

- Állj meg! – Michel felkiáltott, de már későn. Uriel feléje vetődött, a pisztoly ott volt a kezében. Csak egy pillanat volt… Michel felemelte a sajátját, és mintha lassított felvételen látta volna a történteket. Tudta, hogy Seth nem húzná meg a ravaszt, de már oly sok éve élt a csatamezőn, az ösztönei előbb cselekedtek, mint kiadhatta volna a parancsot, hogy állj… - Ne! – Egymás szemébe néztek, amikor a golyó becsapódott a férfi testébe, és akkor is, amikor utána kapott, hogy együtt zuhanjon vele a padlóra. – Ne! Ne! – Kétségbeesetten dobta el a pisztolyt, és szorította a tenyerét a sebre. Reménytelen kísérlet volt, mert Uriel smaragdtekintete már üresen meredt a levegőbe. Halott volt, mire a padlóra ért volna.

- Jamie! Jamie! – Alex a bilincset rángatta, és csak hosszas szólongatásra sikerült magára terelnie a férfi figyelmét. – Segíts, kérlek! A zsebében van a bilincs kulcsa.

Michel letörölte a könnyeit, és óvatosan a földre fektette Urielt. Kivette a kulcsot a nadrágzsebéből. Lágy mozdulattal lecsukta a szemét, majd lassan, kimerülten felállt, és odabotorkált a férfihoz. Alex fájdalmas fintorral dörzsölte a csuklóját, és aggódva szemlélte Michel arcát.

- Jól vagy?

- Hogyan lehetnék jól? – Michel megrázta a fejét, de Alex átkarolta a vállát, és magához húzta.

- Azt akarta, hogy te öld meg! Bármit is tett, szeretett téged, és az volt a legfőbb vágya, hogy a te kezed által haljon meg. Boldogan halt meg.

- Nem hiszem, hogy valaha is túlteszem magam a halálán… - rázta a fejét Michel tompán.

Alex megsimogatta a haját, és az állát felemelve a szemébe nézett.

- Be akarta fejezni, mert nélküled nem tudta volna folytatni. S tudta, hogy te szabad akarsz lenni, de addig nem hagyod abba, míg ő él. Azt tette, ami helyes. Engedd el őt…

Michel ajka megremegett, de bólintott.

- Menjünk haza! – Alex a férfi derekát átfogva a kijárat felé indult. – Elegem volt a mai napból…

- Nem hagyhatom csak úgy itt… - tiltakozott Michel gyengén.

Alex felvette a pisztolyait, majd a férfiét is. Komoran rápillantott, majd a kezébe nyomta.

- De igen – mondta halkan, határozottan. – Bízz mindent rám, gondom lesz rá!

- Megígéred?

- Igen. – Alex legszívesebben elföldelte volna a sivatagban, mert szerény véleménye szerint Uriel nem érdemelt mást, de szerette annyira Michelt, hogy tudja, akármi is történt… ő mindig is szeretni fogja a férfit. – Kiküldök egy járőrt, mert névtelen telefonhívást kaptam. Senki nem fog kérdezősködni, csak az osztályomnak lesz eggyel több kinyomoznivalója.

Michel tétován bólintott, és engedte, hogy Alex kézen fogva kihúzza az éjszakába.

- Menjünk haza! Van egy kis elintéznivalóm, és nagyon remélem, hogy az illető előkerült, különben megfojtom – morogta a férfi.

Michel maga sem tudta, miért, de hangosan felnevetett. Alex csatlakozott hozzá, és hirtelen nem is tűnt olyan rossznak a világ…  

 

 

14. fejezet

 

Alex még soha nem érezte magát olyan fáradtnak, mint amikor végre bevonszolta magát a házba. Michel kitette az utcán, és eltűnt, ki tudja, felbukkan-e még valaha. Előtte persze megeskette őt, hogy vigyázni fog Urielre, így kénytelen volt felhívni az ügyeletet, hogy kapott egy fülest, és ellenőrizzék. Michel megnyugodva hajtott el, míg ő komoran szemlélte a fényben fürdő házat. Vajon David hazaérkezett, vagy csak Mortimer ügynök tisztelte meg a látogatásával? Az ajtó kinyílt, mielőtt odaért volna hozzá. David szinte a karjaiba vetette magát.

- Hol voltál? El kellett menned?

Alex nem tudta, hogy most leüvöltse a fejét, vagy szorosan magához ölelje. Végül utóbbi mellett döntött. Kiabálni ráér később is, most az a fontos, hogy a fiú épségben van idehaza.

- Hol voltál? – kérdezte, amikor végre lerogyott a kanapéra.

David elszörnyedve nézte az arcát.

- Ezt inkább én kérdezhetném…

- Ne húzd ki a gyufát! – csattant fel a hadnagy, majd lerángatta magáról a zakót. – Tudod, milyen kurva szar érzés volt, amikor kiderült, hogy eltűntél? Mortimer ragaszkodott ahhoz, hogy valószínűleg önként hagytad el a házat, de… nem tudhattam biztosra. Halálra aggódtam magam, te kis hülye, és még van képed neked számon kérni, merre jártam?! – Alex hangja elfulladt. Most jött rá, hogy ordít. Kimerülten legyintett, és a tenyerébe temette az arcát.

David elszégyellte magát, és a hajába túrt. Most nagyon gyerekesen viselkedett, gondolhatta volna, hogy keresni fogják, és Alex aggódni fog.

- Ne haragudj! Kimentem egy kicsit Kyle sírjához. Szükségem volt egy kis csendre. Nem is gondoltam végig, hogy mit indítok el ezzel.

- Pedig jó lett volna… - Alex fel sem emelte a fejét. – A kormányzó a fejedre pályázik, te pedig az utcán flangálsz. Nem biztonságos, hányszor rágjam a füledbe? – nézett David szemébe.

- Sajnálom, csak egyedül akartam lenni.

- Akkor meg miért nem szóltál? – háborgott Alex, és lerúgta a lábáról a cipőjét. – Nehezedre esett volna felemelni azt a rohadt telefont, hogy szólj?

- Ne beszélj így velem!

- Akkor hogyan beszéljek? – ordította a férfi, az ajka sajogni és vérezni kezdett, amit a kézfejével törölt le. – Legalább annyit megtehettél volna, hogy szólsz Mortimernek, mit akarsz csinálni.

- Nem engedtek volna el.

- Honnan a fenéből tudod, ha meg sem kérdezted? – Alex felugrott, majd saját dühén felindulva elkezdett fel-alá mászkálni. – Nem vagy kölyök, és pontosan tisztában vagy azzal, milyen veszélyben vagy.

- Nem történt bajom…

- De történhetett volna! – perdült feléje a hadnagy. – Mi van, ha ma este Uriel nem engem, hanem téged szemelt volna ki? Mi lett volna akkor?

David próbálta összerakni a mozaikokat.

- Uriel? – mormolta értetlenül, aztán felpattant. – Azt akarod mondani, hogy megtámadott?

- Elrabolt. Engem használt csalinak, hogy elkapja Michelt.

David átült a kanapéra, és lehúzta maga mellé a férfit is.

- Mesélj el mindent! – kérte komoran.

Alex hátradőlt, és elterpeszkedve mesélni kezdett. A fiú sápadtan hallgatta, de egyszer sem szólt közbe. Csak, amikor elhallgatott, akkor szorította meg a kezét.

- Annyira sajnálom. Komolyan. Butaság volt tőlem, hogy szó nélkül elmentem. Nem gondoltam végig, mi történhet velem. Olyan bolond vagyok… - hunyta le a szemét. – Megölhetett volna…

- De nem tette, mert szerencsém volt, és Michel időben érkezett.

- Tényleg szerették egymást?

- Fogalmam sincs – sóhajtotta Alex, és barátja fájdalmas tekintetére gondolt.

- Nagyon fáj? – simogatta meg az arcát gyengéden David.

- Túlélem.

David hallgatott, majd a férfi vállára hajtotta a fejét.

- Tényleg nagyon sajnálom, hogy olyan bolond voltam.

- Újra megtennéd, szóval ne kérj bocsánatot.

- Ez nem…

- Fogd be! – Alex megragadta a derekánál fogva, és az ölébe húzta. – Ismerlek.

- De…

Alex megcsókolta. Nyers, kemény csók volt, Davidet szinte perzselte a férfiból áradó hő. Szenvedély. Vágy. Átkarolta a férfi nyakát, és közelebb húzódott hozzá. Kétségbeesett éhséget érzett ebben a csókban, ahogy Alex szinte felfalta. Nem bánta. Lassan rajta is türelmetlen vágy lett úrrá. Ennek egy oka volt, amivel mindketten tisztában voltak. A halál közelsége, amelyet ma megtapasztaltak. Alex elveszíthette volna Davidet, vagy David Alexet, és még csak nem is lett volna tudatában. Ugyanolyan mohón viszonozta a férfi csókját, mint ahogy az rávetette magát. Nem tiltakozott, amikor lekerült róla a ruha, néhol elszakadt, de ő csak arra tudott gondolni, hogy még, most.

- Majd megőrültem a félelemtől… - mormolta Alex, ahogy végigcsókolta a mellkasát.

- Sssh… Itt vagyok! – David átkarolta a vállát, és magához húzta. Újabb vad, véres fémízű csókba menekültek a félelem elől.

Alex később felemelte, és felvitte az emeletre. David közben a nyakát és a vállát csókolgatta, így még a hálószoba elérése előtt nekitántorodtak a falnak. Alex káromkodott valamit az orra alatt, de a fiú nem értette, mit. Viszont pontosan tisztában volt azzal, miért. A férfi merevedése nekifeszült, kielégülést és megkönnyebbülést keresve. Nyelvük újabb vad csatába kezdett, és most már Alex is tisztában volt azzal, hogy nem fognak elérni az ágyig. Ott hatolt belé a sötét folyosón, és David örömmel fogadta a nyers, kemény lökéseket. A ritmus szenvedélye tökéletesen kifejezte mindkettejük érzéseit.  

 

Alex hosszan engedte magára a forró vizet. Amikor kilépett a fürdő csempéjére, David már várt rá egy törülközővel.

- Felhívtam Seant, hogy ne aggódjanak – mondta.

- Jól tetted. Nekem is beszélnem kell velük, és fel kell hívnom a kapitányságot is.

- Jelented, ami történt?

Alex átsétált a hálószobába, és elővett egy nadrágot.

- Nem tehetem. Michel komoly bajban lenne, ha megtenném.

- Akkor?

- Jelentek egy névtelen bejelentést egy hulláról a régi raktáraknál. Kiküldenek egy járőrt, és megindul a nyomozás.

- Eljuthatnak hozzád?

Alex inget húzott, és a fejét rázta.

- Nem.

- Biztos? – David aggódva állt mögötte. Ő is lezuhanyozott, és átöltözött. Komor arca nem hagyott kétséget afelől, hogy eléggé megviselte Alex története.

- Igen, ne aggódj!

David úgy nézett rá, hogy megdermedt.

- Ne aggódjak? Ne kezelj gyerekként! – A fiú hátrált egy lépést, és a fejét rázta, szőke fürtjei repkedtek az arca körül. – Szeretlek! És majdnem elveszítettelek… Veszélybe sodortalak.

- Rendőr vagyok, David. Ez a munkám!

- Persze, a munkád! Én is a munkád vagyok, vagy talán elfelejtetted volna?

- Ez nem igaz!

- Te is jól tudod, hogy soha többé nem találkoztunk volna, ha nincs Kyle halála.

- Legfeljebb a te hulláddal, valóban – bólintott Alex feszülten.

- De akkor te nem kerülsz veszélybe!

- Hogy lehetsz ilyen bolond? – Alex elveszítette a türelmét, és úgy nézett ki, mindjárt felpofozza. – Ez nem csak arról szól, hogy mi lett volna, ha… David, te fontos tanú vagy, akit a kormányzó meg akar öletni. Előbb-utóbb mindenképp idáig fajultak volna a dolgok, és ezt te is tudod. Az már tényleg a véletlen volt, hogy… összeakadtunk. Tényleg azt hittem, Micky áll az egész mögött, és eleinte csalinak tekintettelek. Neked is tudnod kellene, hogy ez már rég nem így van…

David elfordította a fejét, és a könnyeit nyelte.

- Tudom.

- Akkor?

- Bármennyire is tudom, hogy fontos vagyok neked, tudom azt is, hogy… kettőnknek nincs jövője.

- David…

- Vagy talán te felvállalnád a kapcsolatunkat?

- Ne csináld ezt!

- Mit?

Alex összeszorította a száját a provokatív kérdés hallatán.

- Miért kell veszekednünk? Miért jössz most ezzel? Miért nem tudsz örülni annak, hogy élek?

- Halálra vagyok rémülve, te barom! – üvöltötte vissza a fiú. – Eddig lekötöttek az irántad való érzéseim, és fel sem fogtam, igazából mekkora vészt szabadítok a fejedre. Most viszont… Meghalhattál volna, és én még azt sem tudtam, hogy veszélyben vagy. Szeretlek, de azt is tudom, hogy ez így nem mehet tovább. Nem sodorhatlak bajba.

- Már ott vagyok, David – emlékeztette a férfi komoran.

- Igen, ott. Miattam. – David a kézfejével letörölte a könnyeit, és ahogy egymás szemébe néztek Alex érezte, hogy most valami visszafordíthatatlan fog történni. – Elfogadtam a védett házat. Összepakoltam a holmim, és ha Sean megjön, elmegyek.

- Miért?

- Elmentem Kyle sírjához, és rólad meséltem neki. Arról, mennyire szeretlek… Mennyire szeretem, amikor megérintesz… Mennyire szeretem a mosolyod, a hangod… Mennyire szeretnék melletted maradni. Egészen idáig, azt hiszem, megpróbáltam szemet hunyni afelett, mekkora veszélyben vagyok. Miattam majdnem te haltál meg, és ez felnyitotta a szemem. Nem csak arról van szó, hogy mi ketten két külön világból származunk, hanem arról is, hogy soha nem lennék képes arra kérni téged, vállalj fel engem mindenki előtt. Márpedig egy kapcsolat másképp nem működik.

- David…

- Tudom, hogy te még azzal sem vagy tisztában, mit érzel irántam. Fontos vagyok neked, de vajon… igazán szeretsz-e? Nem csak múló szeszély vagyok neked?

- Hogy mondhatsz ilyet köcsökséget? – hördült fel Alex, és ökölbe szorult a keze. – Szerinted seggbe kúrtalak volna, ha múló szeszély vagy? Ilyennek ismertél meg?

David mély levegőt vett.

- Nem.

- Akkor? – Ezúttal Alex szájából hangzott el egy provokatív kérdés.

- Nincs akkor, Ferguson – válaszolta David csendesen. – Eldöntöttem, hogy elmegyek. Te visszatérhetsz a normális életbe, kereshetsz magadnak egy barátnőt, és elfelejthetsz. Ennyi.

Alex mellkasa fájt, és dühében ököllel sújtott a tükörbe. Ezernyi apró szilánk hullt szanaszét körülöttük.

- Menj! Ne is lássalak többet! – sziszegte.

David nem nézett rá. Megfordult, és kirohant. Pár perccel később egy autó állt meg a ház előtt, s Alex hallotta a bejárati ajtó csattanását. Lepillantott a tükörcserepekre. Tökéletesen kifejezték mostani hangulatát, úgy egészében az életét, amely épp most tört ezernyi apró darabra. Ráadásul olyan gyorsan, hogy követni is alig tudta az eseményeket. Összeszorította az állkapcsát, hogy szinte már fájt, de most ezt is örömmel fogadta. Átlépte a cserepeket, kötszert keresett, bekötözte a kezét, majd lement a földszintre. Cassiano komoran ücsörgött a kanapé szélén.

- Mi a fészkes fene történt, hm?

- Most nem vagyok abban a hangulatban, hogy kiöntsem a lelkem.

- Igazán? Összevesztetek? Figyelj, Alex, tudom, hogy mérges vagy rá, amiért csak úgy eltűnt, de érthető a viselkedése. Nem szokott hozzá, hogy be legyen zárva egy lakásba, és ne mehessen sehová. Csak szabad akart lenni egy kicsit. Nem hibáztathatod ezért… Beszélj vele! Úgy nézett ki, amikor lejött az emeletről, mint akinek megszakadt a szíve…

- Pompás, hogy ennyire aggódsz érte – felelte halkan a férfi, és elfordult. – Menj el!

- Alex…

- Menj el, a kurva életbe! – perdült meg Alex, és a szeme szikrákat hányt. Ordított. – Menj el!

- A francba, Ferguson! – Cassiano felállt, közelebb lépett. – Ha neked is fáj, miért engedted elmenni?

- Mert… el akart menni… Ő akart elmenni, s nem én küldtem… Érted? – Alex csak állt tehetetlenül a nappali közepén, a tenyerébe temette az arcát.

- Mit fogsz csinálni most? – Az ügynök hangja együttérző volt.

- Világossá tette, hogy köztünk már semmilyen kapcsolat nem jöhet szóba. Megpróbálok… visszatérni a saját életemhez. Keresek magamnak egy barátnőt, és elfelejtem, hogy valaha is közöm volt hozzá.

- Ezt te sem gondolod komolyan! – háborodott fel Cassiano.

- Miért? Mit kéne tennem? Könyörögjek neki? Büszke ember vagyok, Cass, ezt te is tudod. Soha nem könyörögtem egy nőnek sem, akkor majd pont nála kezdem el… Nem… - Alex kihúzta magát, és megkeményítette a vonásait. – Dolgozom, felkészülök a tárgyalásra, gyakrabban meglátogatom Carl-t, és megpróbálom rendbe hozni a házam. David a múlté.

Cassiano a fejét ingatta.

- Nem olyan embernek ismerlek, mint aki egykönnyen feladja. 

- Nem élhetek együtt egy férfival, Cass… Nem helyes…

- Sok minden nem helyes az életben, Alex, mégis megtesszük. Én a helyedben nagyon erősen elgondolkodnék azon, hogy mi értelme van az életnek, ha a szeretett lény nincs mellettünk.

- Szeretett lény… Cass, túl sok szappanoperát néztél!

A férfi arca komoly volt.

- Tudom, hogy szereted őt, szóval ne handabandázz itt nekem kemény, férfias érzéketlenségedről. Nem feküdtél volna le vele, ha nem így lenne. Ismerlek, Alex.

- Kussolj, Cass!

- Néha fáj az igazság… - Cassiano az ajtó felé indult. – Próbálj pihenni egy keveset. Reggel beszélünk.

Alex hallotta, ahogy bekattan utána a bejárati ajtó. Megtámaszkodott a kanapéban. Fáradtnak, üresnek, érzelmileg teljesen kifacsartnak érezte magát. Végül mégsem ment lefeküdni, csak ücsörgött a konyhában, és bámult a levegőbe. 

 

Másnap reggelre nem változott semmi. Ugyanolyan ürességet érzett, mint előtte. Az anyja felhívta, és kérdezte, mi van David-del, mire ő közölte, hogy mostantól a fiú nem részese az életének, és kinyomta a telefont. Kitakarított, hogy eltüntesse David nyomait a házból, de tudta, hogy ez nem segít. Nicole állított be épp akkor, amikor munkába indult volna.

- Anyád felhívott, és mondta, hogy jöjjek át hozzád. Mi történt? Hogyan nézel ki?!

- Dolgozni megyek, nem érek rá fecserészni – közölte Alex érzelemmentes hangon, és megfordult, hogy bezárja az ajtót.

- Ha nekem van időm eljönni hozzád, neked is legyen időd meghallgatni engem! – csattant fel az asszony, de a férfi ügyet sem vetett rá.

- Nem én kértelek, hogy gyere el ide! – Alex félretolta, és elindult a kocsija felé. – Nem vagy az anyám, szóval kopj le rólam!

- Ne beszélj velem így! – Nicole utolérte, és belökte a kocsiajtót, amit éppen kinyitott. – Aggódom miattad, ahogy az anyád is! Annyit igazán megtehetsz, hogy válaszolsz a kérdéseimre.

- Nincs mire válaszolnom. – Alex mély levegőt vett. – David elfogadta a tanúvédelmi programot, és ennyi.

Nicole értetlenül állt.

- Elfogadta?

- Igen, el.

- Eddig hallani se akart róla!

- Mit számít az már? – vont vállat Alex, és finoman lefeszítette az ujjait az ajtóról. – Engedj, hadd menjek dolgozni.

- Miért engedted el? – Nicole megragadta a vállát.

- Mert el akart menni – nézett rá a férfi reményei szerint nyugodtan.

- Megkérdeztem egyszer tőle, hogy mit akar tőled. Azt felelte, csak a szívedet.

Alex érezte, ahogy az említett testrészbe valaki kést döf. Annyira fájt, hogy biztos volt benne, megrándultak az arcizmai.

- Valóban? – A hangja berekedt.

- Igen. Az a fiú tényleg szeret, ne engedd el, Alex! – Nicole a szemét forgatta. – El se hiszem, hogy ezt pont én mondom neked…

- Már késő – vélte Alex, majd türelmét vesztve behuppant a kocsiba. – Bocs, de most már tényleg mennem kell.

- Alex, a pokolba is! Miért vagy ilyen gyáva? – Nicole dühödten csapott az autó tetejére. – Harcolj érte!

- Hagyj békén, Nicky! – Alex indított, és levegőnek nézve az asszonyt, elhúzott a járda mellől a kapitányság felé. – A francba! – morogta az első piros lámpánál, és a kormányon nyugvó kezét nézte, amelyen a kötést pirosra színezte a vére. Megszólalt a telefonja, előkotorta a zsebe mélyéről. Rémület szorította össze a torkát, nehogy David miatt hívják. Venoche volt az.

- Carl felébredt. Gyere a kórházba!

- Végre! – Alex az anyósülésre dobta a mobilját, majd bekapcsolta a szirénát, és a piros jelzést figyelmen kívül hagyva, átvágott a kereszteződésen. Úgy hajtott, akár az eszelős, és hasonló tempóban vágott át a kórházon is. Venoche a folyosón várt, Carl kórterme előtt, és Right-tal beszélgetett.

- Hadnagy! – vágta magát vigyázzba az egyenruhás.

Alex csak legyintett, és arrébb húzódott Venoche-val.

- Szarul nézel ki – jegyezte meg a férfi azonnal.

- Jah, tudom. Carl?

- Most éppen Barbara van benn nála. Iderendeltem egy gépírót is, hogy rögzítsük a tanúvallomását.

- Nem korai még egy kicsit?

Venoche komoran rázta a fejét.

- Tudod, hogy nem várhatunk, Ferguson. Peters előzetesben van, de csak akkor tudjuk ott tartani, ha Carl vallomást tesz ellene. Remélhetőleg látta, ki ült a kocsiban, vagy legalábbis emlékszik rá. A doki szerint lehetséges, hogy rövid távú memóriavesztés áll fenn nála.

- A francba! – Alex a cigije után kotorászott, de Venoche a karjára tette a kezét, és a fejével egy Dohányozni tilos! táblára mutatott a falon. – Teljesen megőrjítenek ezek a hülye tilalmak – morogta kedvetlenül.

Venoche bekopogott a körterem ajtaján, és beléptek. Carl valóban ébren volt, de az arca sápadt volt, az ajka cserepes, a tekintete pedig fáradt.

- Helló, haver! – szorította meg a kezét Alex.

- Helló, főnök! Hogyan nézel ki… – Carl hangja rekedt volt, reggel vették ki a torkából a lélegeztető csövét. – Bocs, de nem tudok sokat beszélni.

- Semmi baj.

Barbara eközben összeszedte a táskáját és a kabátját. Nem kérdezte, hogy Alex miért van tele ragtapaszokkal.

- Lemegyek a büfébe, iszok egy kávét. Vele maradtok addig?

- Persze, Barb, menj csak! – Alex leült a székre, amiről az asszony kelt fel, és rámosolygott Carl-ra. – A frászt hoztad ránk!

- Bocs.

Venoche odaállt Alex mögé.

- El tudod mondani, mi történt?

Carl mély levegőt vett, megrándult az arca.

- Nem mindenre emlékszem…

- Nem gond, majd lassan eszedbe jut minden – nyugtatta Alex.

- Letettelek téged az utcán, aztán elindultam a Kék Madár felé. Úgy volt, hogy az informátorral a parkolóban találkozunk, már várt rám. Átvágtunk az úttesten, de nem emlékszem… miért. – Carl a víz felé nyúlt, ami az éjjeliszekrényen állt, de Venoche gyorsabb volt, és tartotta a poharat, míg a férfi ivott pár kortyot a szívószállal. – Kösz.

- Láttad a kocsit?

Carl a falat bámulta, mielőtt válaszolt volna.

- Hülyének fogtok tartani.

- Talán nem. Tegyél egy próbát!

- Arnie kocsija volt. Megismertem, mert amikor felcsapódtam a motorháztetőre, ott himbálózott a visszapillantón az a hülye szerencsemalac, amit mi vettünk neki tavaly. – Carl a fejét ingatta. – Aztán egy pillanatra… a francba! Miért akart megölni, Alex? – tört ki belőle az értetlenség.

Alex keze ökölbe szorult. Mit mondhatott volna?

- Arnie volt a tégla a kapitányságon – felelte helyette Venoche halkan.

Carl kibámult az ablakon.

- Sejthettem volna, de igazából Fran volt az, aki olyan furcsán viselkedett, és… nem gondoltam végig az egészet.

- Nem a te hibád – veregette meg a kezét Alex.

- Elkaptátok?

- Igen, el. – Alex azt már nem tette hozzá, hogy ebben a kórteremben, amikor újabb kísérletet tett, hogy megölje az egyetlen szemtanút, aki elmondhatta volna, mi is történt a Kék Madár előtt. Carl ráér megtudni akkor, ha már teljesen felépült. – Most már lakat alatt van, és hidd el, hogy nem szabadul onnan egyhamar, erről mi kezeskedünk.

- És mi van az osztályon?

- Theót visszarendeltem a szabadságáról.

- Szemét vagy…

- Jah, mondták már mások is – hunyorgott rá Alex, mire Carl elmosolyodott.

- És hogy van a kis cukorfalatod?

Venoche azonnal nemet kezdett el mutogatni Alex háta mögött. Carl kíváncsian bámult rájuk.

- Mi a fene van? Mi történt? Ne mondd, hogy Michel kinyírta!

- Kicsit le vagy maradva… - mondta Alex, majd tömören elmesélte, mi történt, míg a férfi kómában volt.

- A kormányzó tehát előzetesben… - bólintott Carl.

- Igen. David elfogadta a tanúvédelmi programot, és jelenleg az FBI ügynökei védik. Nem hiszem, hogy valaha is látni fogjuk. Hét lakat alatt tartják.

Carl kért még egy kis vizet, majd kérdően pillantott a férfira.

- Miért érzem azt a hangodon, hogy épp megszakad a szíved?

- Hülye vagy! – Alex erőltetetten felnevetett. – Ne viccelj! Mondtam már, hogy David és köztem nem volt semmi.

- A legjobb haverodat akarod átejteni, aki a tanúd volt mindkét esküvődön? – vonta fel a szemöldökét Carl.

- Az nem jelenti azt, hogy ismersz is – felelte a férfi, és felállt. – Most viszont mennem kell, mert vár a munka. Andrea iderendelt egy gépírót, aki felveszi a vallomásod. Right pedig nem mozdul az ajtód elől, szóval, ha bármi gond van, csak szólj neki.

Carl aggódva bámult utána, amikor becsapódott mögötte az ajtó. Venoche lehuppant Alex helyére, és keresztbe tette a lábát.

- Kérdezz csak!

- Mi a fene van vele? – tette fel azt a kérdést Carl, ami már a felettese megpillantásakor felvetődött benne. Köhögött kicsit, de közben Venochét bámulta a válaszra várva.

- Te magad mondtad, hogy összetört a szíve. David elég fontos volt neki.

Carl fáradtan ejtette vissza a fejét a párnára.

- Már akkor sejtettem, amikor láttam, hogyan néznek egymásra… - mondta komoran. – Mi lesz most?

A férfi a hajába túrt.

- Peters egyezséget kíván kötni az ügyészséggel.

- Valóban?

- Csökkentetni akarja a büntetését.

- Sikerülhet neki?

- Lehet, de ha rajtam és Alexen múlik, akkor nem.

- Van még valami, amiről tudnom kellene?

Venoche felállt, és vállon veregette.

- Most az a dolgod, hogy gyógyulj meg! Mindent csak utána.

Kifelé menet megcsörrent a telefonja, és semmi jó hírt nem hallott. Bevágta magát a kocsijába, és a kapitányságra indult.

 

Alex berobbant az irodába.

- Oké, édeseim, jelentéseket várok! – ordította el magát. – Fran hol van? – kérdezte Roger-t, amikor nem látta a nyomozót.

- Telefonált, hogy késni fog.

- Óriási! – morogta a hadnagy, és megállt. – Mire vártok? Kérvényt nyújtsak tán be?

Az emberei behúzták a fejüket, és jegyzeteiket felkapva indultak utána.

- Ki kezdi? – gyújtott cigire Alex, és keresgélni kezdett a fiókban. Emlékezett rá, hogy beledobott egy bontatlan dobozzal. Felpillantott. – Mi van? 

- Semmi – rázta a fejét Theo, és lerogyott a kanapéra. A többiek is elhelyezkedtek, Roger már mondta is.

- A rablógyilkosság ügye lezárva, átadtam az ügyet az illetékeseknek.

- A két srác volt?

- Igen.

Alex mélyre szívta a füstöt, aztán a plafon felé fújta.

- A Miholchek üggyel hogy haladsz?

- Senki nem látott semmit, vagy éppen senki nem mer beszélni. Még kutakodom egy kicsit.

- Adjak melléd valakit?

- Mindenki el van havazva, főnök!

- Kértem a kapitánytól embert, ne aggódj! Jah, és majdnem elfelejtettem, Carl magához tért.

Heves ujjongás tört ki a szavaira, Theo és Roger összecsapták a tenyerüket.

- Végre! – mosolyodott el Julia is.

- Gyereknapnak vége! – morrant rájuk Alex, és végre rábukkant a cigire. – Ki vette át Arnie ügyeit? Theo?

A férfi belelapozott a füzetébe.

- Enyém lett a lövöldözéses eset. Arnie-nak igaza volt, két banda lövöldözött egymásra a múltkor. A lány meghalt a kórházban anélkül, hogy ki tudtuk volna hallgatni.

- A francba! – Alex körmére égett a cigi, elnyomta a teli hamutartóban, amiből csikkek záporoztak az asztalára. – A kurva anyját! – morogta az orra alatt. – Folytasd!

- Próbálok kihallgatni pár bandatagot, Fran kijön velem.

- Oké. Knox ügye kié lett?

- Frané – válaszolta Julia.

- Jó, akkor azt félretesszük. Theo, a saját ügyeid?

- Sikerült azonosítani az ismeretlen holttestet. Karla Jennings-nek hívták, harminckét éves volt, bolti eladó. Úgy volt, hogy a barátjához utazik a hétvégére, így a családja nem aggódott érte.

- Tudod már, mi történt?

- Most keressük a barátját, akit elvileg meglátogatott.

- A többiben nincs előrelépés?

Theo a fejét rázta. Alex újabb cigire gyújtott.

- Julia?

- Az éjszaka kiraboltak, és meggyilkoltak egy munkából hazafelé tartó férfit. A neve James MacKenzie, negyvenhat éves, alkalmazott egy vállalatnál, nős, két gyerek.

- Gyanúsított?

- Most akartam átnézni az utca biztonsági kameráit.

- Egyéb?

- Van még egy késeléses esetem. Két barát összeveszett, és egymásnak ugrottak. Egyikük meghalt. A másik előzetesben.

- Jól van. Menj ki Theóval az utcára, mert nem tudom, Fran mikor ér be.

- Rendben, főnök.

- Most pedig tűnés, mert tengernyi dolgom van, és nem érek rá veletek bíbelődni! – Alex a széke háttámlájára dobta a zakóját, majd a homlokát ráncolva forgatta a kezében a cigarettásdobozt. Úgy emlékezett, nem hiányzott belőle egy sem. Vállat vont, kirázott belőle egy szálat, és meggyújtotta.

- Valami baj van, Theo?

A férfi tétován ácsorgott az ajtóban.

- Jól vagy, főnök?

Alex csak bámult rá, és döbbenten jött rá, hogy legszívesebben sírva fakadna.

- Na, kopj le! – mondta, de a hangjának nem volt éle.

- Szívesen segítünk, ha tudunk valamiben – kötötte az ebet a karóhoz Theo, amiből Alex rájött, hogy tényleg cefetül festhet, ha a nyomozó ennyire rászállt.

- Kösz, tényleg. Most menj dolgozni!

Theo bólintott, és nyitva hagyta maga után az ajtót. Alex be akarta csukni, de csörögni kezdett a telefonja. Felvont szemöldökkel meredt a kijelzőre.

- Maddie? – szólt bele.

- Szia, Ferguson! Most jöttem vissza anyáméktól, és gondoltam, elmehetnénk valamikor enni valamit. Mikor érsz rá? – A nő úgy mondta mindezt, mintha nem is dobta volna a férfit.

- Te most szórakozol velem, édesem? – kérdezett vissza a hadnagy, és érezte, hogy kaparni kezdi valami a torkát. Dacosan újabbat szívott a cigiből. – Úgy kidobtál, hogy a lábam se érte a földet, ha jól emlékszem.

A nő nevetett.

- Nőből vagyok, szivi, és mint ilyen, megadatott, hogy változtassak a döntéseimen. Mit szólsz?

Alex nemet akart mondani, aztán mégis tétovázott. Talán itt lenne a lehetőség, hogy elfelejtse Davidet? Eltakarta a szemét. Eddig nagyszerűen sikerült kivernie a fejéből a fiút, most viszont újra itt volt, nevetett, és incselkedett vele, mérgesen kiabált, és aztán ott volt az ajtó, amely becsapódott mögötte. Alex megmozgatta bekötözött ujjait, és keserű epét érzett a szájában.

- Hahó, Ferguson, itt vagy még?

- Jah, bocs. – Alex szédült. Nekidőlt az asztal sarkának. – Nem hiszem, hogy időközben megváltoztam volna, ami azt jelenti, hiába is reménykedsz abban, több időm lesz rád.

- Ezt gondoltam, viszont én most épp nagyon magányos vagyok.

Alex nem tudott mit mondani. Csak hümmögött valamit.

- Legyünk őszinték, Ferguson! – csattant fel a nő. – Találtál magadnak valakit?

- Volt valaki, igen. – Alex homályosan látott, és a cigit nem a hamutartóban, hanem az egyik jelentésen nyomta el, lyukat égetve rá ezzel. Érezte, hogy valami nagyon nincs rendben.

- Volt? Most már nincs?

- Nincs.

- Gyors voltál – kuncogott Maddie, és Alex újra mély levegőt vett. Elég nehezen ment.

- Jah, az biztos.

- Jól vagy? Elég furcsa a hangod…

Alex nézte, ahogy egy könnycsepp landol a kézfején.

- Maddie… - Igent akart mondani. Annyira akarta, hogy végre ne kelljen Davidre gondolnia, ne kelljen az érzelmeit semmibe vennie. – Bocs, de nem megy – válaszolta mégis erőtlenül. Tudta, hogy ha David kérte volna, mondjon igent, gondolkodás nélkül megteszi. Akkor meg mi a fenéért engedte el maga mellől? Miért nem mondta ki azt a kurva szót, amely már megfogalmazódott benne, és lyukat égetett a szívébe, mert az, akinek címezte, már nem volt vele?

- Szerelmes lettél, Ferguson? – hitetlenkedett a nő.

- És, ha igen?

- Most sikerült meglepned – vallotta be Maddie. – Nem gondoltam volna, hogy ez valaha is megtörténik veled. Olyan magányos farkas típus vagy.

- Én is ezt gondoltam… eddig.

- És milyen csaj? Rendőr, mint te?

Alex összegörnyedt. Határozottan nem érezte jól magát.

- Nem – préselte ki a szót.

Maddie hallgatott egy kicsit.

- Várjunk csak! – mondta. – Te most szenvedsz, igaz? Elhagyott?

- El… - Alex keserűen nevetett.

- Szívás, szivi!

- Nekem mondod? – Alex fel akart állni, de nem ment, forgott körülötte a világ. Cigiért nyúlt, de a doboz kicsúszott az ujjai közül.

- Miért?

- Szerinte… - Alex számára a beszéd is egyre nehezebben ment, de azért hősiesen folytatta. – nem illettünk össze. Más a hátterünk… - A cigisdobozért nyúlt újra, de most sikerült lelöknie a padlóra. Némán káromkodott.

- Ez nem kifogás, Ferguson. Ha tényleg szeretitek egymást, akkor ez tényleg nem lehet gond. Mindent meg lehet oldani.

Alex érezte, ahogy a telefon kicsúszik a kezéből, és az is a cigi mellett köt ki. Zihálva küzdött azért, hogy talpon maradjon, de nagyon nem akart sikerülni. Az asztalba kapaszkodott, de az ujjai cserbenhagyták, és a földre rogyott. Homályosan hallotta, hogy Theo szólongatja, és érezte, ahogy a vállát rázza, de ekkor már nem igazán volt tudatánál. A földön feküdt, a cigisdoboz ott hevert az orra előtt. Kezdte megérteni, mi történt, és az járt a fejében, hogy ezt baromira elszúrta. Davidre gondolt, mielőtt a keze a padlón koppant volna.     

 

 

15. fejezet

 

Homályos érzékletek, hangok, fény, majd sötétség, és aztán csend. Valahonnét a távolból a szülei hangja, Nickyé, Theóé, Frané, Andreáé és a főnöké, Cassé, de egyik sem hozza azt a megnyugvást, amit szeretne. Hűs kezek érintik a homlokát, az arcát, ujjak túrnak a hajába, simítják finoman az ajkát. A vágyott hang a fülébe súg, könnyes arc simul az arcához, de hogy igazi-e vagy csak sejtelem, nem tudja megkülönböztetni. – David… - Kimondta vajon, vagy csak akarta? Erről sincs fogalma. Álom és ébrenlét mezsgyéjén mozog. Emlékek veszik körbe, érzések árasszák el, repítik a magasba, lökik a mélybe. Valaki fogja a kezét, kérleli, hogy éljen, és ő engedelmeskedni is akar, de aztán megint csak a mélység húzza lefelé. – David. – A szó tisztán visszhangzik az ajkáról, amikor teljesen éberen kinyitja a szemét.

 

- Kicsim! – Az anyja hajolt föléje, mosolygott, de látszott rajta, hogy arcára mély árkokat vésett az aggodalom. – Felébredtél? Annyira aggódtunk apáddal…

- David… Itt volt?

Az anyja nagyot nyelt, és összenézett odalépő férjével. James felsóhajtott, és megveregette a kézfejét.

- Aludj inkább, fiam!

- Történt… vele valami? – Alex úgy érezte, száraz tapló a nyelve, és alig bírt nyelni. Mióta fekhet itt? Egyáltalán mi történt? Minden olyan homályos volt. A legfontosabb, ami ott járt az agyában, hogy hol van David, s jól van-e. – Anya… Anya, kérlek…

- Járt itt – sóhajtotta az anyja. – Elbúcsúzni jött, mielőtt átszállították valahová. Sajnálom, édesem!

Alex lehunyta a szemét. Nem tudott mit mondani, nem is jöttek szavak a szájára. Mert mit mondhatott volna? Bocsánatot kérni, vagy végre bevallani a nagy érzelmeket? Davidnek akarta mondani őket, szemtől szembe, de a fiú már nem volt itt. Elkésett. Tiszta bolond volt. Azt ígérte neki, ha tényleg szerelmes belé, soha nem fogja elengedni maga mellől, és erre… cserbenhagyta.

- Fiam! – Az apja érintette meg a vállát. – Szóltam az orvosnak, mindjárt itt lesz.

- Emlékszel, mi történt? – simította ki a haját a homlokából az anyja. Segített neki inni pár kortyot, amitől végre nem érezte annyira szörnyen magát.

- Nem… David elment. Nicky reggel megvárt a ház előtt. Vitatkoztunk. Bementem dolgozni, aztán behívtam eligazításra az embereimet. Többre nem emlékszem… - Fáradtan sóhajtott, majd hirtelen kinyitotta a szemét. – A cigisdobozom… Fel volt bontva.

A szülei összenéztek.

- Megmérgeztek, kicsim. Az volt a szerencséd, hogy Theo azonnal kihívta a mentőket, amikor látta, hogy összeesel.

- Látom, magához tért, hadnagy! Isten hozta újra az élők között – lépett a szobába az orvos. Látásból már ismerték egymást, Alex eleget forgolódott a kórházban, hogy a legtöbb orvost ismerje távolról.

- Helló, doki!

- Kimennének, kérem?

- Igen, természetesen. – Az anyja az apjába karolt, úgy mentek ki. A nővér becsukta mögöttük az ajtót, és csatlakozott a doktorhoz.

- Doktor Simmons vagyok, hadnagy. Ő itt Karen. Bármire van is szüksége, csak szóljon, és megkapja.

- Mi történt?

- Mennyire emlékszik?

Alex nekik is elmondta, amit nem sokkal előtte a szüleinek.

- Megmérgezték. Ismeri a saxitoxin nevű anyagot?

- Hallottam már róla. Vegyi fegyverként alkalmazzák. Ellenszere nincs, de nem halálos dózis esetén… - Alex felköhögött. – Bocsánat. Kérhetnék egy kis vizet?

Karen segített neki inni, majd visszafektette a párnára. Már ennyitől teljesen kimerült.

- Nem halálos dózis esetén esély van arra, hogy túlélje, ha ezt akarta mondani.

- Igen.

- Magával is ez történt, hadnagy. Létfenntartó gépekre kapcsoltuk, míg le nem bomlott az anyag a szervezetében. Kétszer élesztettük újra. Nem hittem volna, hogy megmarad, szóval valaki nagyon szereti magát odafönn, vagy… valaki nagyon jól tud imádkozni idelent – kacsintott rá a doktor. Meghallgatta a szívét, EKG-t csináltatott a nővérrel, alaposan megvizsgálta, új infúziót köttetett be, majd vállon veregette. – Jól van. Most pihenjen. Később még benézek. – Mielőtt kiment, visszafordult az ajtóból. – Gondoltam, szeretné tudni, hogy a kapitányságról kétóránként telefonál valaki, hogy az állapotáról faggasson minket. Két őr áll az ajtaja előtt, és csak az igazolványok felmutatásával engednek be ide bárkit. Ne aggódjon, biztonságban van.

Alex Davidre gondolt, és elszorult a torka.

- Nem magam miatt aggódom, doktor – suttogta, és elfordította a fejét.

- A csinos, szőke fiú miatt, igaz? – kotyogta közbe Karen.

Alex döbbenten meredt rá.

- Maga látta őt?

- Igen. Nem engedhettük, hogy egyedül jöjjön be, mert akkor még rá volt kapcsolva a gépekre, hadnagy, így én maradtam bent. Sírt, és csak azt hajtogatta, hogy nem halhat meg. – A nő felsóhajtott. – Igazán megható volt, és igazán szomorú, mert nem tudtuk, hogy maga életben marad-e. Aztán maga váratlanul megszorította a kezét. Utána kezdett javulni az állapota, de a fiú nem jött többé.

- A francba! – Alex a szemére szorította a kezét. – Kimennének, kérem? Egyedül akarok lenni.

- Természetesen. – A doktor kiengedte a nővért maga előtt, majd csendesen betette az ajtót.

Alex egyedül maradt. Kibámult az ablakon, de homályba borult a világ. Halkan káromkodva törölgette a szemét. Mint valami csitri, sír. Egy fiúért, akit soha többé nem fog látni. Ő döntött így. Nem ment utána, míg megtehette volna. Késő bánat. Túl fogja élni. Akkor mégis miért szorítja össze a torkát a fájdalom?

 

Napok múltával annyira megerősödött, hogy fel tudott kelni. Apjába kapaszkodva körbejárta ezerszer a szobát, majd egy rendőr felügyelete mellett a folyosót.

- Haza akarok menni – mondta az orvosnak minden nap, amikor eljött a vizit ideje.

Simmons doktor felsóhajtott, és jó alaposan megnézte a kórlapját.

- Szépen javul. Elengedem, de dolgozni még nem mehet.

- Ne csinálja ezt velem! Mégis mi a francot csináljak otthon?

- Bámulja a tévét, aludjon, pihenjen, és csak finoman terhelje magát. Rendben?

Alex dünnyögött valamit, de a férfit nem tudta meghatni. Nem a hadnagy volt az első nehezen kezelhető betege.

- Itt is maradhat… - vetette fel, de erre csak dühös pillantást kapott válaszul. – Megegyeztünk, hadnagy?

- Meg – szűrte a fogai között a szót Alex.

- Jól van, akkor beengedem a látogatóját, hátha a barátja jobb kedvre deríti… - mosolyodott el ravaszul Simmons, és Karen nővérrel az ajtó felé indultak.

Alex szíve úgy kalapált, hogy alig kapott levegőt. David lenne az? Butaság, dehogy ő. A fiút egy védett házban őrzik, nem lehet itt. Jamie-t látva először csalódottságot érzett, de amikor a férfi a mellkasára vetette magát, és hozzábújt, megenyhült.

- Lemászhatnál rólam! – bökte oldalba.

- Idióta! – Jamie felhúzta az orrát, és morcosan lehuppant az ágy szélére. – Halálra aggódtam magam miattad!

- Semmi bajom.

- Majdnem feldobtad a talpad! – kerekedett el a férfi szeme. – Van képed azt mondani, hogy semmi bajod?

Alex csak nézte Jamie arcát. Ismerős- ismeretlen vonásait. Mióta nem találkoztak, mintha éveket öregedett volna, viszont a szemébe nézve most először látta meg benne a békét. Lezárta a múltját, és ettől megnyugvásra lelt.

- Most már jól vagyok.

- Igen, azt látom – enyhült meg a férfi arca. – Teljesen kiborultam, amikor megtudtam. Bemondta a tévé, pont akkor léptem be az ajtón otthon. Frances alig bírt visszafogni, hogy ne jöjjek vissza, és nyírjak ki mindenkit, aki részt vett ebben a gané ügyben. Mázlijuk, hogy visszavonultam.

Alex ajkán lassú mosoly jelent meg, és nevetés kaparta a torkát, hosszú idő most először.

- Frances mit szólt?

- Boldog volt, gondolhatod. Már voltunk itt egyszer, de akkor még élet- halál között lebegtél, és nem jöhettem be hozzád. Frances is eljött velem. Nem bízik bennem, érthető okokból – vont vállat Jamie, és a szeme körül apró ráncok jelentek meg, ahogy elvigyorodott. – Tudja, hogy milyen fontos vagy nekem…

- Miért nem jött be veled?

- Nem akart zavarni, szerintem viszont piszkosul féltékeny.

Alexből kitört a nevetés. Jó érzés volt.

- Hiányoztál, a francba is!

- Ennek örülök, drágám! – kacsintotta Jamie, majd könnyed léptekkel az ajtóhoz ment, és kitárta. – Na, gyere, te mamlasz! – rángatta be a párját, aki a rendőrökkel beszélgetett odakint.

Frances Taggerty professzor első pillantásra szórakozott professzornak tűnt, de aztán mindenkinek szemet szúrt éles tekintete, izmos teste. Kezet fogtak Alexszel, miközben Jamie úgy pillantgatott rájuk, mint szuka a kölykeire.

- Ülj le! – nógatta a férfit, majd az ölébe telepedett. – Mondtam Alexnek, hogy féltékeny vagy, és ezért nem hagyhatlak sokáig odakint – mondta, miközben átkarolta a nyakát.

Frances komoly arcán mosoly suhant át.

- Valóban? El is hitte?

- Persze. Nekem mindent elhisz.

Alex kétkedően ciccegett, mire Frances gyengéden meghúzta Jamie haját.

- Inkább az a helyzet, hogy te vagy a féltékeny. – Alexre pillantott. – Nem állhatok szóba lassan senkivel, különben egyórás litániát tart a hűség szentségéről.

- Nem is igaz!

Alex és Frances egymásra vigyorogtak.

- Bejöhetünk? – Cassiano dugta be a fejét az ajtón.

- Cass! – Alex azonnal felült. Reménykedve feszültek meg az izmai, de Sean láttán megmerevedtek a vonásai.

- Mást vártál? – Cassiano bemutatkozott, és bemutatta Seant is, majd az ágy végébe álltak. Láthatóan egyikük sem gyanakodott, hogy találkoztak- e már Jamie-vel. Sean keze nem volt felkötve, de látszott, hogy pihenteti. Jack élesen végigmérte a barátját. – Hiányzik, mi?

- Az orrom alá akarod dörgölni, hogy rosszul döntöttem?

Jamie aggódva ráncolta a homlokát.

- Miről van szó?

- Alex kis angyalkájáról – válaszolta Cassiano.  

A férfi arca felderült.

- Ah, Davidről?!

- Igen.

- David az én dolgom, szóval szeretném, ha nem a fejem felett beszélnétek róla – szólt közbe Alex jegesen.

Jamie a fejét ingatta.

- A barátaid vagyunk, és csak azt szeretnénk, ha boldog volnál.

- Menjetek a fenébe! – dörrent rájuk a férfi. – Semmit sem tudtok erről az egészről, rólunk meg a legkevésbé. Én sem szólok arról, hogy Cass Seant dugja vagy, hogy Jamie-nek hány pasija volt Frances előtt! – A többiek arcán azonnal látta, hogy elvetette a sulykot. Legszívesebben üvöltött volna a tehetetlenségtől. – Törődjetek a magatok dolgával, ne velem!

- Na, ide figyelj, te seggfej! – hajolt előre Cassiano kemény arccal.

- Jack, ne! – ragadta meg a karját Sean, hogy visszatartsa, ám a férfi lerázta a kezét.

- A fenéket nem! Azt hiszi tán, hogy nekünk ez az egész helyzet olyan fenemód klassz? Hát, nem! – Cassiano szeme sötét volt a haragtól. – Tudod, milyen érzés volt elmondani Davidnek, hogy mi történt? Egészen addig tartotta magát, amíg meg nem látott téged a gépekre kapcsolva. Úgy zokogott, mint egy szaros csecsemő, és a te rohadt életedért aggódott. Velünk együtt! – Az ajka késpengévé szűkült. – Lehet, hogy ezt te nem tudod értékelni, de azért némi – minimális – tiszteletet megérdemelnénk!

Jamie nyugtalanul mocorgott.

- Igaza van Jacknek – mondta halkan, megbántott tekintettel. – Itt ültünk a folyosón, és vártuk a híreket, hogy életben maradsz-e vagy meghalsz. A barátunk vagy, szóval azért, mert volt egy hülye ötleted, amivel elszúrtad az életed, ne rajtunk töltsd ki a dühödet!

Frances megsimogatta a haját, és a halántékon csókolta.

- Ne vedd magadra, Ferguson, de Jacknek és Jamie-nek igaza van. Bele sem gondolok, hogyan érzed magad. Én már beleőrültem volna, ha elveszítem Jamie-t… Ettől eltekintve, nem vagyunk az ellenségeid.

- Együtt érzünk veled, ez viszont nem jelenti azt, hogy elviseljük szó nélkül, ha bunkó vagy, hadnagy – bólintott Sean is. – A kapcsolatom Jackkel a magánügyünk, de ha akarod tudni, szeretem, és ő is szeret engem. Mindketten ott hagyjuk az ügynökséget, és elköltözünk innen.

Alex szeme tágra nyílt. Megerősítést várva fordult Cassiano felé, de barátja csak biccentett.

- Ezt komolyan gondoljátok?

- Igen. – Jack mély levegőt vett. – Megpályáztam egy állást vidéken, Seant pedig felkérte a gyerekkori haverja, hogy társuljon be az üzletébe.

Alex csak nézte őket. Most tűnt csak fel neki, hogy Sean milyen közel áll Jackhez. Tényleg összetartoznak.

- Davidnek igaza volt – morogta összeszorított szemmel.

- Miben? – érintette meg aggódva Jamie.

- Mindenben… Olyan hülye voltam… - nézett fel rájuk.

- Ezt most nem vitatjuk le – közölte Jack, majd vállat vont. – Itt az a kérdés, hogy hajlandó lennél-e Davidért harcolni?

A kérdés a levegőben lógott.

- Fogalmam sincs. Talán mindkettőnknek jobb lenne egymástól jó távolra élni.

- Miért? – Jamie megfogta a kezét, bár így Francesnek közelebb kellett húznia a székét, ha nem akarta, hogy leessen az öléből.

- Ti is tudjátok, hogy ki vagyok, ő kicsoda. Nem lehet közös jövőnk!

- A kapitányságon megbecsülnek, és azon kívül, hogy piszkálnának vele, elfogadnák.

- Ezt nem kétlem, csak éppen mi lesz azokkal a gecikkel, akik nem a jófiúk csapatában játszanak?

Jamie arca finoman megrándult a csúnya szó hallatán, de nem szólt érte.

- Az eddigi barátnőidért nem aggódtál ennyire – jegyezte meg.

- Mert egyikbe sem voltam szerelmes! – csattant fel Alex, majd nagyon mély levegőt vett.

Barátai döbbenten meredtek rá.

- Végre beismerted! – lelkesült fel Jamie, de Jack komoran legyintett.

- Mit érünk azzal, hogy beismerte, ha volt olyan idióta, és elengedte?

Alex felnyögött, amikor kopogtattak az ajtón, és tolókocsin Carl gurult be, mögötte Frannel és Theóval.

- Ti meg mit kerestek itt?

- Látogatóba jöttünk – felelte Carl vidáman. – Kupaktanács? – vonta fel a szemöldökét, majd kezet rázott Cassianóval és Seannal, majd bemutatkoztak Jamiéknek is. 

Alex végigmérte a barátait. Jamie a lábát lóbálta Frances ölében, de még mindig fogta az ő kezét. Cass úgy állt, hogy a karja hozzáért Seanéhoz, és csak a vak nem látta, hogy milyen szoros kötelék fűzi össze őket. Carl sokkal jobban nézett ki, mint egy héttel korábban. Igaz, még hetek kellenek, amíg munkába állhat, de ez is nagy előrelépés volt. Theo vette át az osztály irányítását, amíg ők ketten lábadoztak, és eddig nem volt rá panasz. Fran tekintete kimerült volt, de a szeme alatt már nem húzódtak sötét árnyak. Két nappal ezelőtti látogatásán elmesélte neki, hogy beadta a válókeresetet, és elköltözött a közösen bérelt lakásból. Igaz, új otthona vészesen közel volt a Micky által bérelt házhoz, de Alex úgy vélte, nem forog veszélyben.

- Zavarok? – Micky arca megrezdült, amikor észrevette a seregnyi zsarut a férfinál. – Reméltem, hogy egyedül talállak – sóhajtotta, és letette a nagy csokor virágot a kisasztalra, ahol hatalmas vázákban már legalább egy tucatnyi illatozott, illetve hervadozott.

- Ki a fene engedett be? – hördült fel Alex, ahogy végre rátalált a hangjára.

- Khm, bocs, de azt hiszem, az én bűnöm – tipródott Theo. – Elengedtem az ajtó előtt őrködő járőröket egy szendvicsre.

- Nem zavarok… - indult az ajtó felé Micky, de Alex hangja megállította.

- Várj!

A férfi döbbenten visszafordult.

- Miért?

- Beszélnünk kell…

- Te mondtad, hogy nincs miről – nézett rá kérdően Micky.

- Kimenjünk? – kérdezte Fran halkan, mintha csak tudta volna, mi játszódik le a két férfi agyában.

- Megköszönném.

Senki nem tiltakozott, még Jamie sem. Alex figyelmét viszont már az vonta magára, ahogy Fran és Mickey egy pillanatra megérintik a másik kezét. Valójában futó tizedmásodpercnyi mozdulat volt, de ő pont akkor nézett oda. Megvárta, amíg mindenki kimegy, csak akkor szólalt meg.

- Megdöntötted Frant?

Micky meglepetten nézett, majd elfoglalta Frances helyét a széken.

- Jó szemed van.

- Francokat! Szóval?

- Zavar?

- Kirúghatják, ha kiderül.

- Tudom.

- Neki csak a munkája maradt.

- Menj a pokolba! – válaszolta Micky minden indulat nélkül. Abban a pillanatban kifejezetten fáradtnak látszott. – Ő nem csak egy zsaru, hanem nő is, akit éveken át megalázott és megvert a férje. Szüksége van valakire, aki mellett visszanyeri a lelki egyensúlyát.

- Oh, és ez a becses személy te lennél?

- Miért ne?

- Nem is tudom… Gyilkos vagy, egy maffiózó. Nem éppen életbiztosítás a barátnődnek lenni főleg, ha egy rendőrről van szó.

- Nem a barátnőm. Ezt akartad hallani? – Micky szelíden kérdezte, és a térdére könyökölt.

Alex halkan felsóhajtott.

- Nem szereted.

- Ő sem engem.

- Csak szex, semmi más?   

- Pontosan. Egyelőre mindkettőnknek megfelel ez a helyzet.

- Fran jó nő, ha rám hallgatsz, nem cseszed el.

- Én a helyedben nagyon hallgatnék…

- Miért? Azért, mert én elszúrtam, még nem muszáj hagynom, hogy más is megtegye.

- Hülye vagy, de mindig is szentimentalista barom voltál.

- Komolyan beszélek.

- Szerettem Kyle-t, ahogy te szereted Davidet – nézett egyenesen a szemébe Micky. – Képes volnál a halála után pár hónappal beleszeretni valaki másba?

Alex gondolkozás nélkül felelt.

- Nem.

- Hát, én sem. Ebben az egyben hasonlítunk.

Alex kibámult az ablakon.

- Sajnálom.

- Tudom.

- Nem, én… Kyle-t is sajnálom, persze, de nem rá gondoltam, hanem… a régi dolgokra.

- Azt hittem, nem akarsz a múlton rágódni – dőlt hátra a székén Micky.

- Majdnem meghaltam, jogom van hozzá, nem?

Micky erre felnevetett. Kis ideig mindketten hallgattak.

- Fegyverszünet? – nyújtotta a kezét Alex.

- Fegyverszünet – ragadta meg a csuklóját Micky habozás nélkül úgy, ahogy évekkel ezelőtt.

Ugyanarra gondoltak. Sok hibát elkövettek az évek során, egyikük sem rendelkezett már patyolat tiszta lélekkel, de az vesse a másikra az első követ, aki bűntelen. Egyikük sem volt az. Alex sok mindent másképp látott a gyilkossági kísérlet óta. Kis híján meghalt. Nem hozta helyre a hibáit, nem mondta el azokat a szavakat, amiket el kellett volna. Lehet, hogy hülyeség volt, de akkor is… ezt meg kellett tennie.

- Én is sajnálom – komorodott el Micky arca. – Komolyan. Bárcsak minden másképp alakult volna annak idején.

- Most már nem változtathatunk a múlton.

- Hát, nem. – Micky megbökte a karjából kilógó infúziós csövet. – Hogy vagy?

- Kiengednek, de még nem dolgozhatok.

- Pihend ki magad.

- Nem tudod, mit beszélsz! Soha nem rajongtam a semmittevésért…

- Jah, ez igaz! – jelent meg egy kaján mosoly Micky szája sarkában. – Emlékszel, amikor elvállaltad a mi nevünkben is, hogy rendbe teszed Mrs. Devon hátsó kertjét?

- Ti meg cserbenhagytatok! – morogta az emléken jót derülve Alex.

- Mert te voltál olyan barom, hogy dolgozni akartál láblógatás helyett. Már akkor is egy parancsolgatós idióta voltál.

- Te meg egy hülye kis szarzsák! – vágott vissza a férfi.

Egymásra vigyorogtak, aztán Micky tekintete a számos életmentő gépre vándorolt, amik körülvették régi barátja ágyát.      

- Mi történt pontosan?

- Folyamatban levő…

- Kímélj meg a zsaru szövegedtől! – vágott a szavába Micky élesen.

Alex mérlegelt, majd válaszolt.

- Az irodában tartott cigimet egy saxitoxin nevű anyaggal itatták át.

Micky a homlokát ráncolta.

- Mit kell tudni róla?

A hadnagy elmondta neki, amit csak tudott.

- Sejtitek, hogy ki tette?

- Arnie tagadja, de elvileg csak ő férhetett hozzá.

- Vagy Uriel – mondta a férfi. – Úgy járt- kelt a kapitányságon, mint egy szellem.

- Honnan tudod te ezt?

- Michel búcsúzóul felkeresett.

- Valóban? – Alex izmai elernyedtek. – És?

- Azon kívül, hogy kiherél, ha hozzád érek, semmi különleges nem történt.

- Ezt mondta?

- Ezt. Ki neked az a figura?

Alex habozott, majd vállat vont.

- Most már senki.

- Halott?

- Nem.

Micky fürkésző pillantást vetett rá, de aztán csak legyintett.

- Tartsd meg a titkodat! Nekem is épp elég van.

- Kösz a nagylelkűségedet!

Kinyílt az ajtó. Andrea Venoche állt meg a küszöbön.

- Megérkeztek a szüleid, Ferguson! – Ügyet sem vetett Micky-re, aki vette az adást, és felállt.

- Megyek! Viszlát, hadnagy! – biccentett Alexnek, majd eloldalazott Venoche mellett. Odakint kénytelen volt megállni, mert belebotlott a szülőkbe, akik örömmel üdvözölték. Az ő számukra még mindig az a kisgyerek volt, aki állandóan náluk lógott.

- Jól vagy? – Venoche betette maga után az ajtót, és a háttal nekidőlt.

- Ma mindenki értem aggódik…

- A doktor azt mondta, hazaenged, persze a megfelelő feltételekkel.

- Még nem dolgozhatok.

- Ez így van – sóhajtotta Andrea, és beljebb sétált. A háttámlájánál fogva megperdítette a széket, és úgy ült rá. Komoran méregette.

- Milyen rossz híreid vannak? – szorult össze Alex gyomra.

- Honnan veszed, hogy azok vannak?

- Ne nézz hülyének! Mióta is ismerjük egymást? Ismerlek.

Venoche láthatóan nyugtalan volt.

- Megkettőztem az őrséget a szobád előtt, és ha távozol, otthon egy járőrkocsi áll majd a nap 24 órájában a házad előtt, valamint egy rendőr bent lesz veled.

- Felejtsd el!

- Thomsonn halott.

Alex megmerevedett.

- Biztos vagy benne?

- Te ezt most komolyan kérdezed? – vonta fel a szemöldökét jegesen a férfi.

- Mi történt? – Alex válaszokat akart.

- Még nem tudjuk.

- Andrea, a jó kurva életbe, ne szívózz velem! – ordított rá a hadnagy, mire Cassiano azonnal belesett az ajtón.

- Mi történt?

- Miért nem mondtad?

- Mit? – kérdezett vissza értetlenül az ügynök, de aztán megszólalt a mobilja, így intett, és visszahúzódott, hogy fogadja a hívást.

- Teljes hírzárlatot rendeltünk el az ügyben, a főnök valószínűleg nem rég értesítette az FBI helyi irodáját.

- Nem lesznek elragadtatva, hogy ők az utolsók…

- Majd túlteszik magukat rajta. – Andrea kedvetlenül megdörzsölte az arcát. – Az a nagy helyzet, hogy a kapitány épp most nyaggatja a börtönigazgatót. Fletchert te is ismered.

- Jah, egy nagy bunkó.

- Pontosan. Azt ígérte, hogy felülvizsgálják a történteket, de természetesen védi az embereit.

- Ez érthető.

- Az, de így nem jutunk előrébb. Nekünk kell megtalálni a tettest, ami a jelen esetben szinte reménytelen.

- Elmondanád végre a részleteket is, vagy találgatnom kell?

- Nem dolgozhatsz – emlékeztette a férfi.

- Cseszd meg!

Andrea lassan elmosolyodott, majd kényelmesebben elhelyezkedett.

- Egykori kormányzónk visszavonult a cellájába vacsora után. Kilenckor zárták a blokkot, az őr végigjárta a folyosót, akkor még mindent rendben talált. Elvileg az ellenőrzéseknél nem figyeltek fel semmi rendkívülire vagy szokatlanra. Hajnalban az őrváltásnál újra ellenőrizték a blokkot és a cellákat. Az őrnek feltűnt Thomsonn szokatlan testtartása, és hogy nem volt betakarózva. Állítólag nagyon tudott horkolni, zengett tőle a cella, de ma csendes volt. Jelentette. Először hülyének nézték, de amikor a kormányzó többszöri felszólításra sem tudták felkelteni, riadót fújtak. Thomsonn azonban már halott volt, a hullamerevség kezdeti szakaszában.

- Egyedül volt a cellájában?

- Tudod, hogy igen. Elég nagykutya volt, hogy kiküzdje magának a különtermet.

- Hogyan halt meg?

- Megmérgezték. A szakértői véleményre még várok.

- Kit bíztál meg a nyomozással?

Venoche habozott.

- Az a nagy helyzet, hogy ide nagykutya kell. Theo a helyettesed, de nem ismeri eléggé a dörgést.

- Andrea!

Venoche előrehajolt, amennyire csak lehetett.

- Gyere vissza dolgozni!

Alex felhörrent.

- Te is tudod, hogy lehetetlen!

A férfi élesen nézett rá.

- Mindketten tudjuk, hogy kutya bajod. Ugyanolyan vérbeli kopó vagy, mint én – ütött a csípőjére, emlékeztetve Alexet, mi is történt vele.

- Te is tudod, hogy érdekelt voltam a kormányzó lesittelésében… - érvelt a hadnagy.

- Köpök rá, meg köp rá a kapitány és a rendőrfőnök is. A média tombolni fog, ha nem megfelelő rangú embert állítunk az ügyre. Látniuk kell, hogy komolyan vesszük Thomsonn halálát.

- Thomsonn egy beteg állat volt!

- Mindaddig ártatlannak minősül, míg a bíróság az ellenkezőjéről nem határoz – vágott vissza Venoche.

Alex a fogait csikorgatta, majd felült, és lelökte magáról a takarót.

- Igazából csak a médiacirkusz miatt akartok visszarángatni.

- Mondtam én valaha az ellenkezőjét? – nyílt tágra Andrea szeme, de Alex már nem tudott visszavágni, mert Cassiano viharzott be, felettébb dühösen.

- Mi a faszért nem lehetett korábban hívni?

- Ezt odakinn vitassátok meg! – szólt rájuk Alex, majd hozzátette. – Jamie-t küldjétek be!

A két férfi kioldalazott, egymással ordítoztak. Jamie beóvakodott utánuk, és felvonta a szemöldökét.

- Mi a baj?

- Csukd be az ajtót!

- Mi történt?

- Thomsonn halott. Nem tudsz róla valamit?

Jamie némán tátogott.

- Azt hiszed, én voltam? – jött meg aztán a hangja.

- Szerinted mit higgyek? – ült az ágy szélére a férfi, és felsóhajtott. – Fogalmam sincs, mit gondoljak.

- Mi lesz most?

- Húzok vissza dolgozni. Jól fog mutatni a címlapokon, hogy a halálból visszatért zsaru vezeti a nyomozást a meggyilkolt ex-kormányzó ügyében.

- Még nem dolgozhatsz!

- Muszáj lesz.

Jamie lehuppant mellé, és a vállának dőlt.

- Egyetlen jó hatása van annak, hogy Thomsonn halott.

- Éspedig?

- David hazajöhet.  

Alex megmerevedett. Erre eddig nem is gondolt. A kormányzó ellen kellett volna tanúskodnia, de a gyanúsított halott, így az ügy is az. Persze, ez nem ilyen egyszerű, de azzá lehet tenni. A szíve reménykedve dobbant.

- Biztos nem te voltál?

- Becsszó! – emelte esküre a kezét Jamie nagy komolyan. – Munkába álljak?

- Menj haza szépen, és törődj Frances-szel.

- Te meg mész, és megöleted magad…

Alex nemet intett.

- Van egy sanda gyanúm. Utánajárok, aztán meglátjuk. A szekrényben vannak a ruháim, add ide őket, aztán húzz kifelé! Nem hiányzik egy féltékeny professzor az életembe!

Jamie nevetett, de engedelmeskedett. Alex öltözködés közben a fejét törte Thomsonn halálán, de David mindig az előtérbe tolakodott. Vajon mi lesz most? Kitárta a kórterem ajtaját, és kilépett a folyosóra. Mindenki rámeredt.

- Fiam… - kezdte az anyja, de lehajolt hozzá, és megölelte, hogy elejét vegye a kioktatásnak.

- Szeretlek, anya! Mindent köszönök.

- Fiam, ezt nem gondolhatod komolyan! – Az apja már nehezebb eset volt.

- Apa, Thomsonn kormányzó meghalt a börtönben. Én vagyok a rangidős a gyilkossági osztályon, muszáj nekem vezetni a nyomozást, különben a média darabokra szed minket.

- Ez nem a te ügyed!

- De igen, az enyém! David Thomsonn miatt kénytelen vadidegen helyen lenni.

A szülei egymásra néztek.

- Nagyon vigyázz magadra! Még egy ilyet nem bírunk ki… - figyelmeztette az apja.

- Köszönöm.

Theo, Fran és Carl neheztelő pillantást vetettek Andreára.

- Nem rángathatod vissza dolgozni! – morrant Carl dühösen.

- Muszáj.

- Muszáj a fenéket! – csattant fel Fran.

- Elég, kiscicáim! Ezt ne itt vitassátok meg! Hol van Cassiano és Mortimer?

- Elviharzottak, miután Cassiano megkapta a telefont a kormányzó megöléséről. Nagyon pipa volt – mondta Theo.

- Menjünk! – Andrea szeme sem rebbent a többiek mogorva arca láttán. – Tudom, hogy nem szabad dolgoznia, de ez most vészhelyzet.

Alex végigmérte az embereit.

- Carl kivételével mindenki húzás vissza dolgozni! Eddig tartott a nyári szünet!

Simmons doktor láttán felnyögött, de végül hosszas egyezkedések után, Andrea nyomában elhagyta a kórházat. Nem volt jól, tudta, hogy úgy néz ki, mint egy többnapos hulla, de ez nem szépségverseny volt, hanem az élete. Eleget pihengélt, itt az ideje a munkának főleg, ha ezzel elősegíti, hogy David visszajöhessen hozzá, vagy legalábbis a közelébe. Minél közelebb, annál jobb…

 

 

16. fejezet

 

Csend honolt az egész irodában. Mindenki lábujjhegyen közlekedett, és suttogva beszélt. Theo ugyanis félórája bepillantott a hadnagyhoz, de a férfi az asztalra borulva mélyen aludt. Egy hete dolgozott látástól vakulásig, alig pihent, még a kórházba sem ment vissza kontrollra. Munkába állása után első dolga volt átnézni a folyamatban levő és a lezárt ügyeket. Megbeszélt mindent az embereivel, majd Andrea-val újra és újra átrágták a börtönben történteket.

- Belső munka volt, ehhez kétség sem férhet – sóhajtotta Alex kimerülten már a legelején. Hamar nyilvánvaló lett, hogy még koránt sincs olyan jól, hogy egy gyilkos után futkározzon.

- Kihallgattunk minden számba jöhető személyt. Fenyegetőztünk, ígérgettünk, de senki nem beszél – dünnyögte most Venoche.

- Nem mi vagyunk a legnagyobb ragadozók a prérin – morogta a hadnagy, és hátradőlt a székében. Ujjai között egy cigarettát forgatott, de láthatóan nem tudta rászánni magát, hogy meg is gyújtsa.

- Attól félnek, ha beszélnek, ugyanarra a sorsra jutnak, mint Thomsonn?

- Miért ne?

Venoche rosszkedvűen hümmögött.

- Az elején azt mondtad, motoszkál benned valami. Még nem nyertél bizonyosságot?

Alex elmerengve hintázott a széken.

- Ez bosszú volt.

- Nem lehet, hogy elhallgattatták?

- Lehetséges, de nekem mást súgnak az ösztöneim.

- Valakinek személyes érdekében állt eltenni láb alól?

- Pontosan. Bosszút akart állni. Beszéltem Micky-vel, ha figyelmeztetésül ölték volna meg, akkor már elterjedt volna az alsóbb körökben, de minden csendes.

- Értem. – Andrea majdnem olyan fáradtnak látszott, mint a hadnagy. Fintorogva felhajtotta a keserű, zaccal teli kávé utolsó cseppjét, majd felállt. – Megnézem a kapitányt, később még benézek. Mikor mész haza?

- Egyelőre maradok. – Alexnek körülbelül a második aktánál bukott le a feje.

Vésztartalékait élte fel. Már a ruháin is meglátszott, hogy mennyit fogyott az utóbbi időben. Aludni sem igazán tudott, csak ha már teljesen kimerült. Emberei egyre jobban aggódtak érte. Theo egyenesen odáig merészkedett előző nap, hogy felhívta Cassianót, mit tud Davidről, mikor jön vissza. Az ügynök meglepetten adta a tudtára, hogy a fiú már két napja odahaza van. Akkor miért nem látogatta meg a hadnagyot?

- Kihasználta volna? – vetette fel a lehetőséget Julia, akit véglegesen áthelyeztek a csoporthoz.

- Szakítottak, mielőtt a főnök bekerült volna a kórházba… - emlékeztette őket Roger.

- Ez igaz – bólintott Fran. – Lehet, hogy szégyelli magát.

- Ez akkor sem fair… - biggyesztette le az ajkát Theo.

- Ferguson se kajtat utána – mondta Andrea komoran. Visszajött, hogy még beszéljen pár szót a hadnaggyal, de aztán leragadt a nyomozóknál.

- Egy kaland lett volna a számukra?

- Ne hülyéskedj, Theo! – csattant fel Fran. – Nézz már rá! Teljesen ki van bukva! Bele sem merek gondolni, David hogyan érzi magát…

- Látogassuk meg! – csillant fel Julia szeme.

- Davidet?

- Ki mást?    

Másnap reggel Theo és Fran még munka előtt bedörömbölt hozzá.

- Ki az?

- Rendőrség!

Kis csend után a fiú kipislogott rájuk.

- Sejtettem, hogy maguk azok – sóhajtotta, és sarkig tárta az ajtót. – Megismertem a hangját – nézett Franre. – Jöjjenek be!

Theo és a nő egymásra néztek, majd besétáltak. David arcán nyoma sem volt a megszokott derűnek, a vidám mosolynak. Látható volt, hogy jó pár kilót leadott, és sápadt volt, mintha beteg lett volna.

- Minek köszönhetem a látogatásukat? – állt meg előttük a mellkasán összefont karral.

- Tudni akartuk, hogy vagy.

- Valóban? Alibit is kell igazolnom valamikorra?

- Dehogy! Nem azért jöttünk, mert gyanúsítunk valamivel – tiltakozott Theo hevesen.

- Aggódunk a hadnagyért – bökte ki Fran gyorsan.

David szemöldöke a homlokáig szaladt.

- Miért? – kérdezte. Hangjában nyoma sem volt érzelmeknek, de szinte észrevétlenül átkarolta magát. – Történt vele valami?

- Te is tudod, hogy megmérgezték…

- Cassiano ügynök azt mondta, már kijött a kórházból, és visszament dolgozni.

- Ő vezeti a Thomsonn halála ügyében indult nyomozást. Nincs könnyű dolga – magyarázta Theo halkan.

- És nincs is jól hozzá, de ezt megpróbálja eltitkolni előlünk – tette hozzá Fran.

David mély levegőt vett.

- Mit akarnak tőlem? Semmi közöm hozzá.

A két nyomozó gyors pillantást váltott egymással.  

- Azt hittük…

- Mit? – vágott a nő szavába David élesen. – Nem vagyunk egymáshoz valók. Ő mindig is rendőr lesz, én pedig soha nem fogok megszabadulni a bélyegtől, amit az utcán való munkával szereztem. Mindegyikünknek jobb, ha távol tartjuk magunkat egymástól.

- Ezt te sem gondolod komolyan!

- De igen.

Fran ideges lett.

- Azt hittem, tényleg szereted őt! – szorult ökölbe a keze. – De csak kihasználtad! Addig jó volt, amíg a hasznát vetted…

- Fran…

- Kuss, Hyams! – mordult Theóra mérgesen a nő. – Láttuk, hogyan néz rád. Fontos voltál neki, nem egyszer kis híján meghalt, mert te belekeverted ebbe a szarba! Most meg, amikor már biztonságban vagy, elfelejted, mit tett érted! Szeretted egyáltalán, vagy csak játszottál vele?

David olyan falfehér volt, hogy Theo aggódni kezdett, nehogy elájuljon. A fiú azonban kihúzta magát.

- Nem képesek megérteni? – tört ki belőle a kétségbeesés. – Ha mellette maradok, előbb-utóbb újra bajba sodrom, vagy kirúgják miattam. Lehet, hogy most épp nem strichelek, de az elmúlt pár évben utcai kurva voltam. Tegyem tönkre őt azzal, hogy bemocskolom a nevét?

- Miért nem hagyod, hogy ennek a lehetőségét ő mérlegelje? Felnőtt ember, aki pontosan ki tudja következtetni a döntéseinek a súlyát és a következményeit!

David az ajkába harapott.

- Mellettem akarna maradni, de az nem lenne helyes.

- A francba, ne próbálj meg helyette dönteni! – lépett elébe Fran villámló szemmel. – Micky azt mondta, szereted a főnököt. Mi lenne, ha végre félretennéd az önzésedet, és megpróbálnál felnőtt módjára viselkedni? Menjünk, Theo!

A nyomozó bólintott, és követte. Amikor elment a fiú mellett, aki reszketve állt az előszoba közepén, megérintette a karját.

- Szerintem a főnök őszintén szeret téged… - mondta nagyon halkan. David csodálkozva felnézett rá. – Ott voltam mellette, amikor megmérgezték, és rosszul lett. Mielőtt elvesztette az eszméletét, téged hívott, és te voltál az első, akit keresett, amikor valamelyest magához tért. Az utóbbi egy hétben alig eszik, nem tud aludni, mert felriad, és már egyáltalán nem olyan, mint annak előtte. Szerintem sok mindent átértékelt azóta, hogy majdnem meghalt. – Kicsit habozott, majd tétován rámosolygott a fiúra. – Nem tudom, mit szeret benned, de értékelned kellene az érzelmeit.

- Félek, hogy rájön, nem én vagyok számára a megfelelő… - motyogta David.

A nyomozó úgy nézett rá, mint aki a veséjébe lát.

- Mi lenne, ha inkább félretennéd az aggodalmaidat, és adnál magatoknak egy esélyt? Soha nem tudod, mi lett volna, ha meg sem próbálod. Ha tényleg szereted… inkább élj vele addig, ameddig lehet, mintsem nélküle éld le az életed, és megbánd a gyávaságod. Nem gondolod? – Theo játékosan megpöckölte az orrát, és Fran után sietett.

- Mit mondtál neki? – pillantott rá a kocsijuk oldalának támaszkodva a nő.

- Semmi különöset… - vont vállat a társa, és behuppant a kormány mögé.

Fran csak a szemét forgatta, majd beült mellé.

- Pasik…

Theo rábámult.

- Micky alatt ugye nem Kernicket értetted? – kérdezte hirtelen.

A nő felnyögött.

- Miért van az, hogy a tengernyi szövegből csak erre az egyre figyeltél fel?

A férfi csak vigyorgott, nem válaszolt. Indexelt, és besorolt a forgalomba.

 

Alex kezet fogott a férfival.

- Elnézést kérek a zavarásért, Mr. Carrathian!

- Örömmel látom, hadnagy! Foglaljon helyet, kérem! – Stephen Carrathian, az egykori politikus, C. J. Carrathian apja nehézkesen megpróbált kényelmesebben elhelyezkedni a tolószékben.

- Várj, nagyapa, segítek! – Unokája, Cecil John odaugrott hozzá, és könnyedén megemelte, hogy eligazítsa alatta a plédet.

- Köszönöm, fiam!

Cecil John vagy, ahogy mindenki nevezte az apja után, C. J. megállt az öreg mögött, és komoran bámult a hadnagyra.

- Miben állhatunk a szolgálatára, uram?

Alex a két férfit nézte. Személyesen is ismerte annak idején Carrathiant, becsülte az elveiért, így most különösen nehezére esett, hogy a családjával beszéljen.

- Talán önök is tisztában vannak azzal, hogy Thomsonn kormányzó halála ügyében nyomozok…

- Természetesen. Olvasunk újságot – bólintott az öreg. Merev tartásán a szélütés se tudott változtatni, amit a fia halálhírére kapott.

- Mi közünk van hozzá?

- Fiam, ne légy tiszteletlen!

- Bocsánat.

Alex a fiút nézte. Cecil abbahagyta az egyetemet, amikor az apja meghalt, azóta nagyapjának segített intézni a családi ügyeket. Legalább olyan okos volt, mint az apja, de örökölte nagyapja ravaszságát is. Most, ahogy ott ácsorgott egyetlen megmaradt családtagja mögött, jeges tekintetében ott volt minden előítélete és gyűlölete.  

- Nem szeretném felkavarni a múltat, Mr. Carrathian, de mint ön is tudja, a kormányzót megvádolták az ön fia befeketítésével, valamint a gyilkosságra való felbujtással.

Az öreg arca fájdalmasan megrándult.

- Igen, tudom.

- Nem értem, miért kell megjelennie itt és kérdezősködnie! – mordult fel C. J. jegesen. – Az apám halott, ahogy Thomsonn is.

- C. J…

- Ne szólítson így! – A fiú hideg tekintete egyenesen az ő szemébe meredt. – Az apám ügyét egyszerűen a szőnyeg alá söpörték, de most, hogy az a nyomorult Thomsonn meghalt, maga vezeti a nyomozást. Hol van itt az igazság?

- Fiam! – próbálta a nagyapja csitítani.

- Sajnálom. – Alex nem tudta, mit is mondhatna. – Nagyra becsültem édesapádat – sóhajtotta komoran. – Már akkor nagy volt a gyanúnk, hogy valaki meggyilkolta, de nem volt bizonyítékunk, és te is tudod, hogy bizonyíték nélkül nem tehetünk semmit…

- Bah, a törvényes igazságszolgáltatás… - sziszegte C. J. dühödten, majd szó nélkül kiviharzott a szobából.

- Kérem, bocsásson meg neki, hadnagy – kérte az öreg. – A mai napig nem tudta túltenni magát az apja halálán…

- Igen, látom. – Alexben ez megerősítette a megérzést, hogy jó helyen kutakodik. – Mr. Carrathian, van valami ötlete, hogy kinek állhatott érdekében megölni a kormányzót?

Az öreg rekedtesen nevetett.

- Maga is tudja, hogy jó sok ellensége volt…

- Igen, ez igaz.

Idősebb Carrathian éles szemmel fürkészte a férfit.

- Ránk gyanakszik, ugye?

Alex nem válaszolt. Az öreg bólintott.

- Gondoltam. Sajnálom, de nem tudok segítséggel szolgálni önnek, hadnagy.

Alex eltette a jegyzetfüzetét, és felállt.

- Nem is zavarom tovább. Köszönöm, hogy fogadott. – Kezet fogtak, de a férfi utána szólt, amikor már az ajtónál járt.

- Egész kellemes modora lett…

- Én is öregszem… - válaszolta a hadnagy kesernyés mosollyal.

A készenlétben álló inas kivezette a házból, egészen a kocsijáig. Ott viszont a motorháztetőnek dőlve C. J. várakozott.

- Hagyja békén nagyapát! – mondta szigorúan. – Láthatja, hogy nagyon beteg.

- Igen, láttam.

- Azt hiszi, én ölettem meg Thomsonnt? – vonta fel a szemöldökét a fiú.

- Felmerült bennem. Szemet szemért ugyebár…

C. J. tekintete megrebbent, de továbbra is a férfi szemébe nézett.

- Mint az előbb felhívta a figyelmem a tényre, bizonyíték nélkül nem tehet semmit…

- Előbb- utóbb megszerzem, amire szükségem van.

- Csak nehogy közben megüsse a bokáját! – figyelmeztette a fiú. Apja halála megkeményítette, hangja olyan jeges volt, hogy megfagyasztotta volna a langyos vizet is.

- Fenyegetsz?

C. J. kuncogva ellökte magát a kocsitól, és elindult a ház felé.

- Gondolja végig, hogy megérné-e a dolog… - Az első lépcsőfokról visszafordult. – Az apám is becsülte magát, hadnagy. Ne rontsa el azzal, hogy gyilkossággal gyanúsít…

Alex egészen addig nézett utána, míg be nem záródott mögötte a bejárati ajtó.

 

Fran és a többiek megkönnyebbülten felkurjantottak, amikor meglátták az étterembe belépő hadnagyot. Páran csatlakoztak hozzájuk, főleg egyenruhások, akik itt mulatták az időt, hogy igyanak egyet szolgálat után. Alex néhányukkal kezet rázott, váltott velük pár szót, aztán feléjük indult.

- Megkaptad az üzenetünket? – húzódott arrébb a boxban Roger, hogy a férfi le tudjon ülni.

- Ez hülye kérdés volt – közölte Alex fáradtan, és lehuppant a szabaddá váló helyre. – Szabad estét tartotok? – nézett végig rajtuk.

- Néha azt is kell – vont vállat Theo.

- Neked se ártana – kortyolt a sörébe Fran nagy élvezettel.

- Nincs nekem időm arra.

- Nem jutottatok előrébb az ügyben?

Alex nemet intett, majd odakiabált a pincérnőnek, hogy kávét kérjen.

- Enned kéne valamit – mondta Julia, aki előtt nagy adag sült krumpli és sajtburger illatozott.

- Nem vagyok éhes.

Emberei élesen néztek rá.

- Juliának igaza van – veregette vállon a mosdók felől érkező Andrea.

- Te meg mi a nyavalyát keresel itt? – hökkent meg Alex.

- Azt hiszed, hogy én fotoszintetizálok? Nekem is szükségem van vacsorára.

- Örülök, hogy ilyen jókedved van – morogta a férfi.

Andrea nevetett, és leült a helyére.

- Mindjárt itt a pizzánk. Ehetnél belőle pár falatot – mondta aggodalmasan Fran.

- Nem vagy az anyukám!

- Kár, mert akkor nem mernél nemet mondani.

- Menj a francba! – Alex odabólintott a pincérnőnek, aki letette elébe a kávét.

- Imádom, amikor káromkodik – jegyezte meg a nő. – Olyan szexi!

A férfi arcát látva hangosan kacarászva visszaindult a pulthoz.

- Régen megpróbáltad volna felcsípni – jegyezte meg Theo.

- Régen? – Alex a kávéjába menekült.

- Angyalka előtt.

- Ne szórakozz!

- Most nincs igazam? – fordult a többiek felé a nyomozó.

Egyhangú bólintás volt a válasz.

- Kapjátok be!

- Elnézést, hadnagy! A kapitányságon mondták, hogy itt találom. – Fiatal járőr tartott egyenesen feléjük, megszakítva a beszélgetést. Zavartan megtorpant, amikor hat szempár meredt rá kíváncsian.

- Igen? – Alex felegyenesedett.

- Bocsánat, hogy zavarom, de…

Alex elkomorodott, és odaintette magához.

- Valami probléma van, Smiths?

- Semmi, hadnagy úr. – A rendőr mély levegőt vett, láthatóan rászánta magát, hogy lesz, ami lesz, közli a mondandóját. – Csupán úgy véltük a társammal, hogy értesítjük önt arról, hogy az Angyalka nevű fiúprostituált újra dolgozik.

Alex úgy nézett ki, mintha hirtelen fejbe verték volna.

- Biztos ebben?

- Igen, uram. Elnézést, tudom, hogy nem ránk tartozik, de úgy gondoltuk… hogy talán érdekli… - Smiths hangja elhalkult a férfi arcát látva.

- Teljesen megőrült az az idióta? – Alex már fel is ugrott, de aztán rámeredt a járőrre. – Honnan vették, hogy engem ez érdekel? – kérdezte gyanakodva.

Smiths elvörösödött. Valószínűleg most már bánta, hogy egyáltalán betette a lábát az étterembe.  

- Hát, beszélik bent, hogy ön és ő… szóval…

- Miest megtudom, hogy melyikőtök pletykálkodott, megnyúzom, és kifeszítem a bőrét az irodám falára – meredt az embereire Alex, mielőtt kiviharzott volna. – Smiths, jöjjön! – kiáltott vissza az ajtóból. – A kapitányság előtt hagytam a kocsim, maguknak kell elvinniük.

- Jövök, hadnagy úr! – rohant utána a rendőr lélekszakadva.

- Ki volt az? – kérdezte Fran kíváncsian.

- Én nem – rázta a fejét Theo.

- Én sem – harapott bele egy krumpliba Julia.

- Semmi közöm hozzá – mondta Roger.

- Nem hiszem, hogy hozzám merne nyúlni – vigyorodott el Andrea.

- Te voltál?

- Ki más? – vonta fel a szemöldökét a férfi, és elégedetten felmorrant az érkező pizza láttán. – Muszáj volt valamit lépni. Még dolgozni sem tud rendesen, márpedig nekem egy olyan nyomozóra van szükségem, aki a topon van testileg és szellemileg is.

- Ezért kinyuvaszt – jósolta Theo.

- Mással lesz elfoglalva, ha minden jól megy. Kíváncsi vagyok, az Eichorn fiú miért ment vissza az utcára…

- Erre szerintem nem csak mi, de a hadnagy is felettébb kíváncsi… - válaszolta Theo halkan.

 

Alex komoran bámult ki a szélvédőn. A két járőr idegesen hallgatott. Próbáltak beszélgetést kezdeményezni, de hamar kiderült, hogy a hadnagynak semmi kedve társalogni.

- Itt álljon meg! Nem akarom, hogy észrevegye a rendőrautót, és elillanjon.

- Igenis, hadnagy úr. – Az őrmester engedelmesen leparkolt a járda mellé. – Megvárjuk?

- Nem, folytassák csak a munkájukat.

- Értettük.

Alex már kiszállt, de most behajolt a kocsiba.

- Köszönöm.

- Szívesen, uram. – A két rendőr ültében vágta magát vigyázzba, aztán csodálkozva összenéztek. – Tényleg megváltozott… - suttogta az őrmester, amikor a férfi már nekiindult az utcának.

Forgalmas este volt. Alexnek járókelőket kellett kerülgetnie, bár jó néhányan voltak, akik a láttára inkább messzire kitértek előle. Hosszú kabátja úgy lengett mögötte, akár egy madár szárnya. Egy pillanatra megállt a sarkon, mielőtt befordult volna az utcába, ahol a fiú placca volt. Egy alak lökte el magát a faltól.

- Tudtam, hogy nem fogod tudni magad távol tartani tőle…

- Micky…

A férfi elmosolyodott.

- Eddig senkivel sem ment el. Olyan, mintha várna valakire…

- Kopj le, és a tanácsaidat tartogasd másnak!

Micky nevetett, és elindult arra, amerről Alex érkezett. Karcsú alakja hamar beleolvadt a tömegbe. Alex mély sóhajjal megállt a sarkon. Jól látta Davidet, aki apró rövidnadrágban és lenge pólóban támaszkodott egy oszlopnak. Haja körbeölelte angyalarcát, épp nevetett valamin, amit egy prostituált mondott neki, aki mellette várakozott kuncsaftra.

Egy pillanatra úgy tűnt, hogy nem változott semmit, nem viselte meg az ügy, de aztán Alex éles szeme felfedezte, hogy szeme alatt karikák sötétlenek, és még soványabb, mint volt. A mosolya sem volt az igazi, csak halvány utánzata a réginek. Vajon ő hiányzik neki? A keze ökölbe szorult, amikor egy férfi lépett oda hozzájuk, és láthatóan Davidhez intézte a szavait. A fiú a fejét rázta, és vállat vont, amikor a fickó szidni kezdte. A mellette álló nő felmorrant, és úgy állt, hogy védje a fiút. Alex gondolkodás nélkül futásnak eredt, amikor a fickó arrébb lökte a kurvát, és megragadta David karját.

- Ne kéresd magad! Jól megfizetlek, ahogy régen is… - rángatta, de David kirántotta magát a szorításból.

- Azt mondtam, nem. Várok valakit!

- Végzel, mire ideér, vagy vár rád egy kicsit…

David szeme Alexre tapadt, ahogy átvágott az úttesten, és komor arccal fellépett a járdára a fickó mögött. Még soha nem látta ilyen sebezhetőnek, mint abban a pillanatban, amikor düh és aggódás sötétítette el a vonásait. Hát, eljött…

- Már itt van… - mondta halkan, és önkéntelenül is mosolyra húzódott a szája.

A fickó megperdült, pont szembe találta magát a hadnaggyal.

- Enyém az elsőség! – vágta oda neki, de Alex egyetlen szó nélkül odavágta a falhoz, és az arcába hajolt.

- Most jól figyelj, te kis féreg! Ha még egyszer a közelébe mész, levágom a tökeidet és feldugom a seggedbe, aztán meglátjuk, utána hogyan boldogulsz! Világos?

- Rendőrt hívok! – nyelt egyet a fickó.

Pár kurva az utcáról köréjük gyűlt. Erre a mondatra felvihogtak, hiszen ismerték a hadnagyot. Alex a fickó szeme elé tartotta a jelvényét.

- Itt a rendőrség, te kis buzi! – Ellépett a férfi elől, és megtaszította. – Kotródj innen, amíg jó kedvemben vagyok!

A fickó úgy rohant el, hogy majd felbukott. A lányok megtapsolták Alexet, és Davidre mosolyogtak.

- Szerencsés flótás vagy, Angyalka! – mondta egyikük, majd visszatértek a helyükre.

- Kösz, Mariette! – bólintott a Davidet védő nőnek a hadnagy.

- Angyalkát kedveljük, így meg is védjük. – Mariette nem tett lakatot a szájára. – Maga tisztességes fakabát, Ferguson, így nem bánom, ha maga lesz Angyalka pasekja, de aztán vigyázzon rá, mert különben… - Nem fejezte be a mondatot, csak ráhunyorított a férfira, és vállon veregette Davidet. – Én most léptem, de ti menjetek, és érezzétek jól magatokat! Egy kis ágytorna mindkettőtökre ráférne, ahogy látom…

Alex Mariette után bámult, majd a fiúra nézett.

- Engem vártál, igaz?

- Reméltem, hogy eljössz. – David kihúzta magát. – Azt mondtam magamban, ha csak futó kaland voltam a számodra, akkor úgy sem látlak többé, mert nem fog érdekelni, hogy visszatértem az utcára.

- Ez hülyeség!

David felsóhajtott.

- Tudom. Te már csak jószívűségből is eljönnél, hogy jó útra téríts, de…

- De?

- Reménykedtem, hogy azért jössz el, mert tényleg szeretsz. Őszintén, igazán.

Alex látta a szeme sarkából, hogy a lányok összegyűlnek, és onnan bámulják őket.

- Menjünk innen!

- Fenéket! Itt kell kimondanod, ha jelentek neked valamit.

- Miért?

David arca komoly volt.

- Mert ha én felvállallak mindenki előtt, akkor elvárom, hogy te is megtedd. Nem leszek eltitkolt szerető. Még akkor sem, ha… szeretlek.

Alex tekintete meglágyult.

- Sok mindent szerettem volna elmondani neked, amikor magamhoz tértem a kórházban, de te nem voltál ott. Anyámék elmondták, hogy órákig ültél mellettem, de én eszméletlen voltam. Átkoztam a sorsot, hogy nem lehettél ott velem végig… - Zsebre dugta a kezét, válla megroggyant. – Az, hogy majdnem meghaltam, sok mindenre rádöbbentett. Mielőtt rosszul lettem volna a méregtől, érdekes beszélgetést folytattam az exnőmmel. Felajánlotta, hogy igyunk meg valamit, legyünk megint együtt. Nemet mondtam, pedig tudtam, hogy vissza kellene térnem a hetero élethez. Ám nem ment, hogy kiverjelek a fejemből. – Nagyot fújt. – Te tudod a legjobban, hogy nem vagyok a szavak embere…

David közelebb lépett. Az ajka remegett.

- Csak mondd ki! Kérlek…

- Szerelmes vagyok beléd.

David arca úgy derült fel, ahogy a nap süt ki egy zivatar után.

- Én is szeretlek!

Csak bámulták egymást sóvárogva. Egyszerre nyúltak a másik felé, összefonódtak az ujjaik, majd Alex lassan magához húzta a fiút, átölelte. Belefúrta az arcát a hajába, beszívta az illatát, és elcsitult a lelke.

- Csókolja már meg, hadnagy! – kiabált oda Mariette szemtelen vigyorral.

- Ne is figyelj rájuk! – nevetett fel David vidáman, és felemelte a fejét. Aztán tágra nyílt a szeme, mert Alex két tenyere közé fogta az arcát, és odahajolt hozzá.

- Tudom, hogy nem lesz könnyű, és nem fogok nagy ígéreteket tenni, de ettől függetlenül komolyan gondoltam, amit mondtam – mosolygott rá. Megcsókolta. Gyengéden, finoman, aztán ahogy megízlelte az ízét, mohón, birtoklóan.

Hangos taps és fütyülés hallatszott Mariette-ék irányából, de ügyet sem vetettek rájuk.

- Menjünk haza!

- Az én lakásom közelebb van.

- Úgy emlékszem, nagyon jól érezted magad a nagyanyám házában…

David meglepetten felvonta a szemöldökét.

- Álmaim háza – vallotta be.

- Most már nekem is… - vigyorodott el Alex vidáman. – Menjünk haza! – ismételte, és húzni kezdte a fiút maga után.

- Hol a kocsid?

- A kapitányság előtt. Ne aggódj, fogadjunk, hogy még itt kószál valahol az a járőrautó, amin jöttem.

- Te nem vagy komplett.

- Csupán hiányoztál – vont vállat Alex, majd elégedetten felmordult. – Nem megmondtam?

Az őrmester és a tizedes még mindig ott parkolt, ahol megálltak. Őt várták, mert Smiths azonnal ugrott ajtót nyitni. Érdeklődve méregette Davidet, de nem szólt semmit. A fiú most értette meg, érdes modora ellenére mennyire tisztelik a hadnagyot. Eszükbe sem jut megkritizálni a választását még akkor sem, ha ezzel bizonyítottá válik biszexuálissága. Biztos, hogy vannak rosszakarói, akik ezt kihasználva ki akarják majd túrni az állásából, de amíg olyan emberek veszik körbe, mint Fran, Theo és a többi nyomozó, addig nem lesz baja. Alex behuppant mellé, és rámosolygott.

- Kérsz bilincset?

- Majd otthon – kacsintott rá, mire elfojtott nevetés volt a válasz.

- Vigyen minket haza, őrmester!

- Igenis, hadnagy úr!

Egész úton hallgattak. Élvezték egymás társaságát, melegségét, az összefonódó ujjaik alkotta kapcsot, amely egymáshoz kötötte őket. A ház előtt elbúcsúztak a rendőröktől, majd megindultak a nagy járókövekkel kirakott járdán a bejárati ajtó felé. Mire beléptek, mindketten hangosan szedték a levegőt. Alex becsapta maga mögött, és odafordult hozzá.

- Nem hiszem, hogy gyengéd tudok lenni veled.

- Nem is kell – rázta a fejét David. – Mindig úgy éreztem, hogy amikor velem vagy, egy részedet nem engeded át nekem. Most meg akarlak kapni egészen. – Hátrálni kezdett a falig, ahogy a férfi lépdelni kezdett feléje. Várakozva nézett fel rá, amikor Alex a feje mellett megtámaszkodott.

- Olyan, mintha hosszú idő óta most először kapnék rendesen levegőt… - vallotta be a férfi.

- Alex…

Még szinte ki sem mondta a nevét, Alex ajka már lecsapott az övére. Úgy itta magába, hogy majd elnyelte, de David nem bánta. Belecsimpaszkodott a vállába, lábujjhegyre állt, és viszonozta ugyanolyan szenvedéllyel. Szerette a férfit. Szerette, ahogy csókol, ahogy magához emeli a testét, ahogy süt belőle a vágy. Felnyögött, ujjait a hajába fúrta, és hátravetette a fejét. Alex ajka a nyakára csúszott, majd addig ügyeskedett, míg levette róla a felsőt. Végigcsókolta a mellkasát. Letérdelt elé, és úgy simogatta, mintha szent tárgyat érintene. Levette a lábáról a cipőt, majd lehúzta róla a rövidnadrágot. Nem hagyott ki egyetlen centimétert sem, miközben lázba hozta. David lába rogyadozott, megtámaszkodott a vállán.

- Alex… - Fordult egyet körülötte a világ. A szőnyegen találta magát, széttárt lábai között a férfival. Még soha nem látta ilyen veszélyesnek, ilyen mohónak. Félnie kellett volna, de tudta, hogy soha nem lenne képes bántani őt. Felült, hogy segítsen neki levetkőzni. Megcsókolta a mellkasát, miközben kigombolta a nadrágját. Hallotta, ahogy a férfi beszívja a levegőt az érintésére. Azt akarta, hogy elveszítse a fejét. Az őrületig akarta taszítani, ahová őt lökte minden egyes alkalommal, amikor szeretkeztek. Lehajolt, ajkaival kényeztette, de nem engedte, hogy a férfi diktálja a tempót. Feljajdult, mert Alex a hajánál fogva kényszerítette a befejezésre. Visszalökte a szőnyegre, és durva mozdulattal széttárta a lábát. Ajkával, nyelvével és ujjaival fedezte fel érzékeny pontjait, hogy a végén kiabált a gyönyörtől, de ez még nem volt elég.

- Alex… - Kitárta a karját feléje. – Szeretlek! – A szó kiáltássá vált, mert a férfi olyan erővel lökte magát a testébe, hogy a gyönyör szétcikázott minden sejtjében.

Az ajkuk újra megtalálta egymást. Minden mozdulatra a másik mozdulata felelt. Nem volt visszaút, nem volt tétovázás, nem volt elfojtott kiáltás. Csak egymás, és önmaguk. Tánc volt ez. A szenvedély tánca a gyönyör csúcspontjáig.

- David! – Alex hangos kiáltása visszaverődött az üres házban. Remegő testtel ölelte a fiút, és átfordult, hogy ő kerüljön alulra. – Szeretlek! – mormogta zihálva, rekedten.

Nem szóltak. Ölelték egymást. Magukba szívták a másik melegét és illatát. A béke és megnyugvás pillanata volt ez.

- Álmos vagy? – David felemelte a fejét, amikor Alex ásított.

- Bocsáss meg, de mostanában nem alszom túl jól – mentegetőzött a férfi.

- Menjünk fel! Én is fáradt vagyok.

Felballagtak az emeletre, még arra sem vették a fáradtságot, hogy összeszedjék a ruháikat. Alex egyedül a telefonját és a pisztolyát kapta fel, majd kézen fogva nekiindultak a lépcsőnek. Némán bújtak ágyba, Alex magához húzta a fiút, és elégedetten felsóhajtott.

- Most jó.

- Micsoda?

- Ott vagy, ahol kell.

David elmosolyodott.

- Nagyképű vagy.

- Dehogy.

- Dehogynem. – David nézte, ahogy Alex szeme lassan lecsukódik. A vállára hajtotta a fejét, és ő maga is álomba szenderült. Álmodott. Gyengéd érintésről a testén, forró ajakról a bőrén, élvezetről, de ami a legjobban megmaradt benne, az Alex hangja volt, ahogy a nevét suttogta elélvezéskor. Mosolyogva zuhant egy mélyebb álomba.

- Mi a…?! – Alex felmorrant a telefon éles csörgésére. – A fenébe!

David nagyot nyújtózott mellette, majd az órára pillantva felült.

- Reggel van! – kiáltott fel.

Valóban reggel hét órát mutatott a digitális kijelző.

- Ennyit aludtunk volna? – dörzsölte borostás állát a hadnagy, majd felvette a mobilját. – Azonnal indulok! – sóhajtotta, majd visszahajította az éjjeliszekrényre a telefont. Magához húzta a fiút, és megcsókolta. – Jó reggelt! – dörmögte.

- Jó reggelt! Van időd reggelizni?

- Nem hiszem – dörzsölte a szemét a férfi, és kikászálódott a takaró alól. – Kipihentnek érzem magam – jegyezte meg.

- Ugye, nem felejtetted el, hogy a kocsid a kapitányság előtt áll? – szólt utána David, amikor elindult a fürdőszoba felé.

Alex felmorrant, mert ekkor megszólalt lent a csengő.

- Majd én megyek, te csak menj zuhanyozni! – sietett el mellette a fiú, és lerohant a lépcsőn. Magára kapta a férfi ingét, a többi ruhát sietve az előszobaszekrénybe tömködte, majd kilesett. Az idegen férfi láttán a homlokát ráncolta, de azért ajtót nyitott.

- Jó reggelt! Segíthetek?

A férfi végigmérte, majd lebiggyedt az ajka.

- Fergusonhoz jöttem.

- Éppen zuhanyozik. Mit mondjak neki, ki keresi?

- A nevem C. J. Carrathian.

David megmerevedett. Egymásra meredtek a férfival. A név ott lebegett közöttük.     

 

 

17. fejezet

 

A nappali két végéből méregették egymást. Alex haja még vizes volt, az ingét gombolta, a nadrágja öve szabadon lógott.

- Miben segíthetek, Mr. Carrathian? – A gúnyos hang alapján a férfi nem felejtette el, miket mondott neki a fiú a nagyapja házában.

- Elnézést a korai zavarásért, de mint megtudtam, ön csak ilyenkor található idehaza.

- Nem mindig – kotyogott közbe David, miközben két csésze forró kávéval egyensúlyozott. – Tessék – osztotta ki őket.

- Nem kértem semmit.

- Idd meg, jól fog esni! – mosolygott rá David.

- Nem igazán viselem jól, amikor egy kis buzi utasítgat!

David mosolya elhalványult, a szeme összeszűkült. Alex arca megdermedt.

- Kifelé, C. J.! – mutatott az ajtó felé a csészével.

- Hadnagy…

- A múltkori után idejössz, én és a párom megértően és kedvesen fogadunk, és neked mégis van képed így beszélni a házamban? Kifelé! – Alex magához húzta Davidet, és ellenmondást nem tűrően méregette a fiút.

C. J. kedvetlenül letette a csészét az asztalra.

- Elnézést kérek – bökte ki. – A nagyapám szeretné meghívni holnap ebédre.

- Valóban? Azt hittem, már mindent megbeszéltünk a múltkor.

- Én is, de úgy látszik, mindketten tévedtünk. Nagyapa ragaszkodik az ön jelenlétéhez, és… szívesen látja az ön… párját is.

David csodálkozva fonta össze a karját.

- Érdekes – mondta.

- Igen – bólintott Alex, és kortyolt egyet a kávéból. – Rendben. Hányra menjünk?

- Egy óra megfelelő lenne.

- Ott leszünk.

A fiú arcán nem látszott elégedettség. Szótlanul az ajtóhoz indult, David követte, hogy kiengedje. C. J. már kilépett az ajtón, amikor utána szólt.

- Mr. Carrathian…

- Igen?

- Sajnálom az édesapját.

C. J. állán megrándult egy izom, de amúgy érzéketlen maradt az arca.

- Köszönöm. Viszlát!

David addig nézett utána, míg beszállt a kocsijába. Alex hátulról átölelte.

- Bocsáss meg!

- Semmi baj, nem a te hibád, még csak nem is az övé. Érzékenységét leplezi a rossz modorával. Szenved.

- Úgy véled?

- Igen.

Visszasétáltak a nappaliba, Alex engedte, hogy David megigazítsa a ruháját, és megkösse a nyakkendőjét.

- A fájdalom úgy öleli körbe, akár egy fekete felhő – folytatta a fiú. – Nem találja a helyét, amióta az apja meghalt, és ezért nem hibáztatom. Carrathian hiábavalóan halt meg, egy gonosz, nagyravágyó ember kedvéért…

- C. J. most a nagyapját gondozza. Utánanéztem, ott hagyta az egyetemet.

- Szerinted köze van Thomsonn halálához?

Alex habozott.

- Úgy vélem, hogy… ők ölették meg.

- C. J. és a nagyapja? – kapta fel a fejét David.

- Igen. Bizonyítékom viszont egy szál sincs…

- Majd lesz. Meg fogod szerezni.

- Örülök, hogy ennyire bízol bennem, de nem tudom, hogy egyáltalán akarom-e… - Alex a konyhába indult, és elöblítette a csészéjét. – Megértem őket. Ha az apámmal ugyanez történne, megtalálnám a módját, hogy bosszút álljak.

- Nem tennéd meg. Hiszel az igazságszolgáltatásban, és beérnéd azzal, hogy börtönbe kerülne élete végéig.  

Alex nekidőlt a konyhapultnak, és magához húzta Davidet.

- Már nem vagyok ebben olyan biztos. Tudod, amióta veled találkoztam, teljesen felfordult az életem. Thomsonn- nak hála nem csak magamban, az embereimben, a barátaimban, hanem a törvényben is kételkedni kezdtem. – A fiú homlokának döntötte a homlokát, kesernyés mosolyra húzta a száját. – Már nem hiszek abban, hogy képes vagyok őszintén hinni az igazságszolgáltatásban. Eddig is tisztában voltam, milyen piszkos játszmák folynak a háttérben, de most közvetlenül érintett, és ez sok mindent megváltoztatott.

David elszoruló torokkal érintette meg az arcát.

- Lehet, hogy már nem hiszel vakon, de ez nem jelenti azt, hogy képes lennél igazságtalanul, a törvény szellemének ellenében cselekedni. Te vagy a legigazabb ember, akit valaha is ismertem, és ezt nem tudja kiölni belőled még a Thomsonn félék gonoszsága sem.

- Bárcsak úgy lenne… - sóhajtotta Alex, és szorosan átkarolta a fiút.

Kopogás hallatszott.

- Ez Theo lesz. Megkértem, hogy jöjjön értem. – A hadnagy kedvetlenül kibontakozott az ölelésből. Fricskát nyomott David orrára. – Megígérem, ha ennek az egésznek vége, elmegyünk egy hétre valahová kikapcsolódni.

- Valaki nagyon szerelmes lehet, ha hajlandó a munkája elé helyezni – huncutkodott David.

- Legszívesebben itthon maradnék veled, és ki sem mozdulnék az ágyból – vallotta be a férfi, majd a nappaliba indult, és felkapta a zakóját. – Együtt ebédelhetnénk.

- Beugrok hozzád a kapitányságra – javasolta David. – Tudom, hogy sok a dolgod.

- Köszönöm. – Egymás derekát átkarolva ballagtak az ajtóhoz. Theo már visszaült a kocsiba, így Alex nem érezte kínosnak, amikor csókot nyomott David ajkára. – Te mit csinálsz ma?

- Rendbe szedem a lakásod, utána együtt ebédelek a szerelmemmel. A továbbiakat még nem tudom.

Alex beletúrt a hajába, amikor szenvedélyes megcsókolta.

- Inkább csomagolj össze.

David szemöldöke megemelkedett.

- Miért?

- Költözz ide!

- Mennyire jó ötlet?

- Semennyire – vágta rá a férfi. – Iszonyúan féltékeny leszek a férfiakra, akikkel majd szóba állsz, és gyakran vagyok morcos meg kiállhatatlan, le fogom mondani minden második közös vacsoránkat, és utálni foglak, amikor valaki lebuziz, mert csakis a te hibád, hogy beléd szerettem…

- De? – David szeme ragyogott, ajka lassú mosolyra húzódott.

- De vigyázni fogok rád, és szeretni, ahogy senki más nem tenné meg. Mit szólsz?

- Benne vagyok. – David nem említette a legfontosabb problémákat, amiktől tartott. Alex bizalmi állást töltött be, rendőr volt, és ha a legtöbben tisztelik annyira, hogy elfogadják másságát, akkor is lesznek ellenzői. Egyelőre azonban elég szerelmesek ahhoz, hogy szembeszálljanak akár az egész világgal egymásért. – Szeretlek!

- Én is téged. – Alex mosolyogva megpuszilta, és a kocsihoz sietett. Intett, mielőtt beszállt, és David visszatért a házba. Ahogy betette maga után az ajtót, nekidőlt, és felnevetett. Nevetve pördült körbe a házban, és olyan boldognak érezte magát, mint Kyle halála óta egyszer sem.

- Remélem, nem zavarok…

Ijedten perdült a hang irányába, Susan láttán azonban megkönnyebbülten megtorpant.

- Én… nem, persze, hogy nem. Jó reggelt!

- Jó reggelt! Alex már elment?

- Igen, pár perce. Beszélni szeretett volna vele?

Susan egy tál friss péksüteményt tett az asztalra.

- Csak meg akartam kérdezni tőle, mégis mikorra tervezi a háza felújítását. Már ideje lenne.

David felsóhajtott.

- Úgy vettem észre, hogy ideköltözött.

- Igen, én is – mosolyodott el az asszony. – Nem bánom, mert közelebb van, de ez nem jelenti azt, hogy többet látom. Jó volt, amíg nálunk laktál, mert miattad minden este hazajött.

- Valamelyik este átjöhetnének mindketten. Vacsorára – tette hozzá David sután. – Főzök valami finomat…

- Ez jól hangzik. Ti most… Mi van köztetek? – Susan leült, és láthatóan addig nem volt hajlandó távozni, míg választ nem kap a kérdéseire.

David mindkettejüknek kávét töltött, és leült vele szemben.

- Szeretem a fiát – mondta egyenesen a szemébe. – Alex is szeret engem.

- Értem. – Susan beletörődve bólintott. – Láttam már az elején is, hogy szikrázik közöttetek a levegő, de reménykedtem, hogy ez csak pillanatnyi megingás. Ne haragudj érte…

- Semmi baj, tudom, hogy nehéz ezt elfogadni. Ezért hagytam el őt – vallotta be David. – Azt gondoltam, hogy nem illünk össze, hiszen ő tisztességes családból való, és előbb- utóbb gyerekekre vágyik majd…

- Ma már meleg párok is fogadhatnak örökbe.

- Utánanézett?

Susan vállat vont.

- Igen. Ez egy kis vigasz. Még esküvőt is tarthattok – mosolyodott el derűsen.

A fiú felnevetett.

- Kétlem, hogy Alex hajlandó lenne rá.

Susan végre a kávéért nyúlt, és belekortyolt.

- Ne lepődj meg, de a fiam a lelke mélyén olyan, mint az apja. Kívülről úgy tűnik, hogy jégből van a szíve, de valójában egy megveszekedetten romantikus alak. Tudod, amikor James udvarolni kezdett nekem… jó pár évvel ezelőtt, bizony csuklóból hárítottam a közeledését. Katonaember volt, akiből nem néztem ki, hogy kedves is lehet. Nagyon meglepődtem, amikor gyertyafényes vacsorára vitt, aztán egy alkalommal piknikezni és vadvirágot gyűjtött nekem, rózsákkal udvarolt, verset írt… Lehetetlen volt, nem beleszeretni, és elutasítani, amikor megkérte a kezem. Alexander születésekor végig ott volt, és fogta a kezem. Utána meg sírt, mint egy kisgyerek, még én vigasztaltam… - Susan arca egészen megfiatalodott. – Sokáig azt hittem, nincs életre szóló szerelem, de most már tudom, hogy a miénk az. Nem mondom, hogy néha nem veszekszünk, de ez nem jelenti azt, hogy nem szeretjük egymást. A mai napig minden reggel elmondja, mennyire szeret… és a legboldogabb asszonnyá tesz, aki csak létezik a földön.  

- Alexnek már volt két felesége, velük milyen volt?

- Csodálatos esküvőt tartott mindkettővel, és szerette őket… a maga módján, de szerintem nem volt beléjük szerelmes. Nicole és Beatrice is nagyszerű, önálló, határozott nő, nem meglepő, hogy nem tudták kezelni a fiamat. A szerelem pedig lassan elmúlt. Barátok maradtak, aminek nagyon örülök. Nicole gyerekeire néha még vigyázni is szoktam.

- Értem.

- Attól félsz, hogy a ti szerelmetek is elmúlik majd?

- Lehet, hogy így lesz, de… akkor sincs vesztenivalóm. – David komolyan nézett az asszony szemébe. – Szeretem őt, és ha ő hajlandó engem felvállalni, akkor én képes leszek a félelmeim ellenére a társa lenni.

- Nem lesz könnyű…

- Nem – értett egyet vele a fiú, aztán bizonytalan mosoly jelent meg az ajkán. – Ennek ellenére meg fogjuk próbálni.

Susan kis ideig szótlanul nézett rá, aztán felállt, felhúzta őt is, és megölelte.

- Isten hozott a családunkban, David! Nem mondom, hogy nem örülnék jobban egy lánynak, de beérem még egy fiúval is, ha már így hozta az élet.

- Ez igazán kedves öntől, asszonyom.

- Szólíts nyugodtan Susannak, vagy anyunak – kócolta össze a haját a nő, majd az órára pillantott, és felszisszent. – Mennem kell, de még átjövök. – Még egyszer megölelte Davidet, aztán már csak a hátsó ajtó kattant mögötte. Visszadugta a fejét. – Jobb, ha tudod, hogy a fiam még soha nem tűnik ilyen boldognak, mint veled. Makacs, önfejű, határozott, kemény, mint a szikla, de nagy szíve van, és ha szeret valakit, akkor azt teljes szívvel teszi, ahogy az apja. Vigyázz rá!

- Úgy lesz – ígérte David, és komolyan is gondolta.

 

A gyilkossági osztályon a szokásosnál is nagyobb zaj fogadta Alexet, amikor Theo-val belépett.

- Mi az isten folyik itt? – üvöltötte el magát. – Mindenki húzzon vissza a helyére, tíz perc múlva eligazítás az irodámban. Kurvára gyorsan szedjétek össze magatokat!

Egy hosszú másodpercig teljes csend honolt, aztán mindenki elvigyorodott, és ment a dolgára, de ezúttal rendezettebben, mint korábban. Alex a fejét csóválva lépett be az irodájába, aztán csak nézte a csokor rózsát az asztalán. A hófehér kártya jól látható volt, így kivette a virágok közül, és szétnyitotta. Elmosolyodott. – Az osztály emberei gratulálnak a boldogságához, hadnagy! – állt benne Andrea írásával.

- Hogy tetszik? – Andrea az ajtófélfának támaszkodva állt, és mosolygott.

- A te kezed van a dologban, igaz?

- Valakinek tennie kellett valamit, ha te nem voltál rá képes.

- Menj a pokolba! – vágta rá Alex, de nem volt indulat a hangjában.

Andrea belépett, és hátba veregette.

- Szépek ezek a virágok.

- David majd hazaviszi, ide nem illik.

- De legalább nem dobtad automatikusan a kukába.

- Nagy a kísértés – nevette el magát a hadnagy. A zakóját a széke háttámlájára dobta, aztán elkomolyodva kezet nyújtott. – Köszönöm.

Andrea jól megszorította a kezét.

- Szívesen. Máris kipihentebbnek tűnsz, és talán hasznodat veszem a Thomsonn ügyet tekintve.

Alex a szemét forgatta.

- Már ne haragudj, de vannak más ügyek is, amiket nem hagyhatok függőben.

- Menj a picsába! – káromkodta el magát Andrea, pedig ez nála ritka volt, mint a fehér holló. – Tudod, hogy ki tette, ugye?

- Sejtéseim vannak, de egyelőre még csak a sötétben tapogatózom.

- Tapogatózz gyorsabban!

- Menj a fenébe! – Alex érezte, ahogy a dühtől feljebb megy a vérnyomása. – Hogyan kérheted, hogy kapjam el Thomsonn gyilkosát, amikor a lelkem mélyén legszívesebben futni hagynám? Te is tudod, hogy miket tett az a seggfej, és mégis vágjak jó fejet a nyomozáshoz?

- Nem engedhetjük meg magunknak, hogy a média rajtunk köszörülje a nyelvét!

- Szarok a médiára! Az a dolgod, hogy kordában tartsd őket!

- A tiéd meg az, hogy az áldozat kilététől függetlenül, elkapd a gyilkosát!

- Megteszem, amit tudok, de ne várd, hogy nagy erőfeszítéseket fogok tenni!

- Pedig nem ártana…

- Mert akkor mi lesz? – Alex fenyegetően Andrea elé lépett. – Ne fenyegess, te szemét! Lehet, hogy a kapitány kiskutyája vagy, de ne feledd, hogy Ditton hamarosan nyugdíjba vonul, és a te hatalmadnak is leáldozik akkor…

- Abban reménykedsz, hogy te léphetsz a nyomába? Gondoskodom róla, hogy ez ne történhessen meg!

Alex közvetlen közelről nézett a szemébe, szinte összeért az orruk.

- Dugd fel magadnak a kapitányi kinevezést! Nekem nem kell, és ezt már megmondtam Dittonnak is. Most akkor mivel fogsz fenyegetni?

Andrea a fogát csikorgatta, és metsző tekintettel hátralépett.

- Ne hidd, hogy nekem ez olyan felemelő élmény! Az a dolgom, hogy azt tegyem, amire a kapitány utasít, és akár tetszik, akár nem, az érzéseimet nem vihetem bele. Zsaru vagyok, és tudom, hogy Thomsonn megérdemelte a halált, de a kapitány a nyugdíjazása előtt szeretné elkapni a gyilkost, mert akkor úgy mehet el innen, hogy véghez vitt valami nagyot. És nekem csak az számít, hogy ő elégedett legyen, semmi más, még te sem. Érted?

Alex arckifejezése megenyhült.

- Igen. Megteszem, amit tudok.

- Nekem ez elég. – Andrea az ajtó felé indult, onnét fordult vissza. – Köszönöm.

Alex csak bólintott. A rózsát bámulta, és arra gondolt, hogy végül Andrea csak elérte, amit akart. Ekkor azonban az emberei elkezdtek besorjázni hozzá, így félretette a gondjait. Vannak fontosabb ügyek, mert míg Thomsonn nem érdemli, hogy egy gyufaszálat is keresztbe tegyen érte, addig vannak ártatlanok, akik igen.

Délben David papírzacskóval érkezett az irodába. Az emberei lelkesen fogadták.

- Mindenkinek köszönöm – mosolygott rájuk a fiú, amivel annak idején belopta magát a szívükbe. – A hadnagy?

- A szokott helyén. Kétpercenként lesi az óráját – vihogta Fran.

- Szia! – lesett be a férfihoz David, majd gondosan betette az ajtót. – Szép csokor – jegyezte meg a rózsákat nézegetve.

- Éhes vagyok. Hol voltál eddig? – Alex morcosan állt fel.

- Most van déli tizenkettő – csodálkozott David, és a zacskót az asztalra tette. – Itt az ebéded.

- Végre! – ragadta meg Alex a derekát, és magához rántotta. Mohón csókolta, mit sem törődött azzal, hogy az ablakon keresztül az egész iroda láthatja őket. David a nyaka köré kulcsolta a karját, és elégedetten felsóhajtott. Susannak határozottan igaza volt…  

 

David aggódva pislogott a hatalmas házra.

- Biztos, hogy jó ötlet, ha veled jövök?

- Téged is meghívtak, nem?

- Ez igaz, de nem érzem jól magam itt.

- Pedig jól nézel ki – Alex elégedetten szemlélte a fiút, aki fehér nadrágot és inget viselt. – Menjünk!

Az inas a teraszra kísérte őket, ahol a korlátnál Stephen Carrathian a kertben gyönyörködött. Az asztalon már meg volt terítve.

- Jó napot, hadnagy úr!

- Uram, köszönjük a meghívását! Kérem, hadd mutassam be a páromat, David Eichorn-t. David, az úr C. J. nagyapja, Stephen Carrathian.

David kedvesen mosolygott.

- Örülök, hogy megismerhetem.

Az öreg viszonozta a mosolyt.

- Kíváncsi voltam, milyen ember lehet az a férfi, aki képes volt elcsavarni egy megrögzött heteroszexuális fejét…

- Nagyapa, ne hozd zavarba! – C. J. a kert felől érkezett, a lépcsőn lépkedett fel. Fáradtnak és kedvetlennek látszott.

- Bocsánat, nem akartam megbántani. Nézze el nekem az őszinteségemet! – Stephen olyan kedvesen hunyorgott, hogy David felnevetett, és Alex izmai is elernyedtek.

- Semmi gond.

C. J. udvariasan kezet fogott mindkettejükkel.

- Mindjárt kész az ebéd, addig talán egy italt?

- Nem, köszönjük – utasította el Alex. – Hogy van, Mr. Carrathian? – fordult Stephen felé.

- Most éppen jobban – derült az öreg. – Szeretem a vendégeket, már persze azokat, akik szórakoztatnak.

David kuncogott, láthatóan a szívébe zárta a férfit. Alex oda sem figyelve, átkarolta a derekát, és úgy válaszolt.

- Gondolom, nincsenek túl sokan.

- Úgy véli?

- Tévednék?

Még C. J. is elmosolyodott a vidám szóváltáson.

- Nagyapa nagyon kevés vendéget fogad – mondta.

Megjelent a szobalány, és jelentette, hogy kész az ebéd. Asztalhoz ültek, derűs, semmitmondó beszélgetés folyt, míg ettek. Még C. J. bekapcsolódott néha, de akkor is csak nagyapjához intézte a szavait. Ebéd után Stephen Carrathian a könyvtárszobába gurult, ahol a sarkig tárt ablakokon kellemes szellő suhant be.

- Fiam, te mutasd meg Davidnek a házat – fordult az unokája felé, aki engedelmesen bólintott.

Alex megszorította David kezét, mielőtt elengedte volna. Figyelmeztető pillantást vetett C. J.- re, de nem tett megjegyzést.

- Cecil John megsértette önt valamivel a múltkor?

- Miért gondolja?

- Megérzés. Látom, hogyan néznek egymásra.

- Semmiség volt, már tisztáztuk.

- Értem. Foglaljon helyet!

- Nem, köszönöm. – Alex az ablakhoz sétált, a függöny az arcába csapódott, félrelökte. – Nagyon szép a kert – jegyezte meg.

- Igen, de nem a kertemről akarok magával beszélni, hadnagy.

- Alex. Kérem, szólítson csak Alexnek.

- Köszönöm. Én Stephen vagyok.

- Nos, Stephen, miért akart beszélni velem?

Az öreg kis ideig hallgatott, aztán halk sóhajjal vállat vont.

- A fiam halála nagyon megviselt. Cecilen kívül nincs senkim. Az időm pedig… lassan lejár. Ne mondd el az unokámnak, de a legutóbbi vizsgálaton kiderült, hogy rákos vagyok. Áttétes.

- Mennyi időd van?

- Pár hónap. Ez elég arra, hogy mindent elrendezzek.

Alex nem szólt, de a szemöldöke megemelkedett.

- Igen, mi ölettük meg Thomsonn-t, ahogy sejtetted. – Az öreg nem kertelt, egyenesen a szemébe nézett. – Hajlandó vagyok mindent magamra vállalni, ha cserébe vigyázni fogsz Cecil John-ra.

Alex ajka késpengévé szűkült.

- Ne kérj tőlem ilyet!

- Okos fiú, csak most nem találja a helyét. Szeretném, ha visszamenne az egyetemre, és az apja nyomdokaiba lépne, ahogy mindig is szerette volna. Ehhez viszont kell egy apafigura az életébe.

- Nem leszek senki gardedámja!

- Egy öregember kéri ezt tőled, Alex. A fiam nagyra tartott téged, és tudom, hogy te vagy az egyetlen, akit C. J. elfogad. Amióta hazajött tőled, átnézte az összes ügyedet, és bár nem vallja be, de tisztel. Nincs senki, akit megkérhetnék erre… - halkult el az öreg hangja. – C. J. makacs és sebzett, de már majdnem felnőtt. Nem kellene sokáig egyengetned az útját.

Alex hátat fordított a férfinak.

- Hogyan kérhetsz tőlem ilyesmit, amikor azt sem tudom, az én életem hogyan alakul? Felvállaltam, hogy biszexuális vagyok, és egy férfival élek együtt. Bár a legtöbben elfogadják a rendőrségen, de rosszakaróim azért vannak a testületben. Diszkrimináció elvileg nincs, de fognak találni ürügyet, hogy kirúgjanak, ha már nagyon bököm a begyüket. Addig vagyok biztonságban, míg Ditton… kapitány és Ballard… rendőrfőnök, mert ők támogatnak.

- Titokban is tarthattad volna a kapcsolatod Daviddel…

- Megtehettem volna, de én soha nem voltam a titkolózós fajta. Nem érdemelte meg, ahogy én sem. Többet ér ez a szerelem, mintsem takargassam.

- Nem értem, hogy egy heteroszexuálisból hogyan lesz meleg.

- Biszexuális – javította ki Alex. – Bármilyen meglepő, megnézem a nőket az utcán annak ellenére, hogy szeretem Davidet. Nem akarom megcsalni, egyszerűen… ilyen vagyok – vont vállat. – Mostanában sokat gondolkodtam ezen. A két legjobb barátom szintén meleg, ami azért eléggé sokatmondó. Ők merészebbek voltak, mint én, de nekem talán a megfelelő embert kellett megtalálnom, akiért érdemes küzdenem.

- Ennyire nehéz?

- Néha igen. Szégyellem, amiért korábban lenéztem a melegeket. Hiba volt, hiszen ők is ugyanúgy szeretnek, szenvednek, mint egy hetero… - Alex megfordult, Stephen szemébe nézett. – Miért én?

- Nem akarom, hogy C. J. is bemocskolódjon, és te elég erős vagy, hogy harcolj érte. Azt akarom, hogy neki legyen egy jövője… Egy jobb jövője… Te képes vagy megteremteni a számára.

- Hülyeség!

- Nem. – Stephen határozottan felszegte az állát. – C. J. elvesztette az apját, és most engem is. Azt szeretném, ha lenne egy mentsvára, egy otthona, egy családja, akik mellett megtanulhatja, amiket eddig nem tudott.

- Lebuzizta Davidet. Kétlem, hogy arra vágyik, mi legyünk a családja.

- Nem akar megszeretni senkit, mert attól fél, újabb csalódás éri… Kérlek, Alex!

- Nem ígérhetek semmit – ingatta a fejét Alex.

- De gondoskodsz arról, hogy tisztán kerüljön ki ebből az egészből?

Alexnek eszébe jutott a fiú rebbenő tekintete.

- Segítek neki, ha hagyja.

Stephen megkönnyebbülten elernyedt.

- Azt hiszem, ez a legtöbb, amit kiszedhetek belőled.

- Úgy van. Semmi több. – Alex biztosra vette, hogy azért ez koránt sincs így…

- Megjöttünk! – David derűsen robogott be, mögötte a kicsit vidámabbnak tűnő C. J.-vel. – Nagyon szép ez a ház, Mr. Carrathian.

- Köszönöm. – Stephen felsóhajtott. – Elnézést, de elfáradtam. Megbocsátanak, ha visszavonulok?

- Nekünk is mennünk kell – pillantott az órájára Alex. – Vissza kell mennem a kapitányságra.

- Cecil John kikíséri önöket. Köszönöm, hogy eljöttek.

David odalépett hozzá, és megölelte.

- Vigyázzon magára!

Az öreg arcán meglepetés suhant át, aztán elmosolyodott.

- Igyekezni fogok.

Alex gyengéden megszorította a férfi vállát.

- Viszlát!

A tekintetük megértően kapcsolódott össze egy pillanatra, majd Alex kézen fogva Davidet, elhagyta a házat. C. J. ott jött mögöttük. Látszott rajta, hogy kíváncsi, mit beszélt a hadnagy a nagyapjával, de uralkodott magán. David ölelését meglepetéssel fogadta, Alex kinyújtott kezét gyanakodva, de végül még integetett is utánuk.

- Ők tették, igaz?

- Igen. – Alex elmesélte, mit beszéltek Stephen Carrathian-nel. – Nem tudom, hogyan leszek rá képes… - tette hozzá.

David megszorította a kormányon nyugvó kezét.

- Menni fog. Itt leszek, ha segítségre lesz szükséged.

Alex rámosolygott.

- Ajánlom is.

David nevetve hátradőlt az ülésen.

 

Alex másnap épp a jelentéseket nézte át, amikor Theo nyitott be hozzá.

- Főnök, vendéged van.

- Ki az?

- Mr. Stephen Carrathian.

Alex megmerevedett. Lassan felemelte a fejét. Mély levegőt vett.   

- Egyedül jött?

- Nem. Egy öltönyös alak van vele, és ha nem tévedek, az ügyvédje.

- Megmondta, mit akar?

- Nem. Elküldjem? – Theo bizonytalanul vetette fel a dolgot, hiszen mindketten tudták, mekkora befolyással bír Stephen Carrathian.

- Kérlek, vezesd be!

Stephen elektromos székével beügyeskedte magát az iroda keskeny ajtaján.

- Jó napot, Ferguson hadnagy!

Alex felállt, elébe ballagott, kezet fogott vele.

- Magának is, Mr. Carrathian. Hogy van?

- Jól. – Az öreg szeme csillogott. – Hadd mutassam be magának az ügyvédemet, Ashton Beishert.

A két férfi üdvözölte egymást, majd Alex hellyel kínálta. Beisher a fejét ingatta.

- Talán jobb lenne, ha hivatalos keretek között folytatnánk. Az ügyfelem vallomást kíván tenni Thomsonn kormányzó halálát illetően.

Alex zsebre dugta a kezét, hirtelen ólmos fáradtságot érzett.

- Hagyja ezt, Stephen, nincs szükség erre. Egy szem bizonyítékunk sincs, hogy maga tette, ez az egész… szükségtelen. C. J. össze fog omlani.

Az öreg összeszorította a száját.

- Akkor majd összeszedi magát. Erős fiú, akárcsak az apja.

- Az apjának nem kellett szembenéznie azzal, hogy a nagyapját elítélik gyilkosságért.

Stephen egyenesen a szemébe nézett.

- Te is tudod, hogy nincs más választásom. Döntöttem, és ragaszkodom a vallomástételhez. Ha te nem vagy hajlandó meghallgatni, majd a rendőrfőnök meg fog.

Alex az ajkába harapott. Bólintott.

- Értesítenem kell a felettesemet.

Innentől kezdve minden úgy haladt, ahogy a nagykönyvben meg volt írva. Stephen Carrathiant és az ügyvédjét egy kihallgatószobába kísérték. Kaptak ásványvizet és kávét. Felolvasták a jogaikat. Megérkezett a kapitány és Andrea, majd Ballard rendőrfőnök. Az üveg túlsó oldaláról figyelték, ahogy az idős férfi elmeséli, miként ötölte ki a gyilkosságot, s hogyan hajtotta végre. Alex végig tárgyilagos maradt, bár sokkal nagyobb tiszteletet tanúsított Carrathian felé, mint eddig akármelyik gyanúsított iránt. Kimerültnek tűnt, mire végeztek, és akkor sem mozdult a szobából, amikor Stephent elkísérte egy egyenruhás. Befutott az ügyészségről Tom Denton, és beszélt vele. Andrea aggodalmasan figyelte a hadnagyot.

- Ki van borulva – jegyezte meg.

Ballard keserűen felhorkant.

- Mindannyian ki vagyunk. Vád alá kellett helyeznünk egy idős embert, aki csak a fiát akarta megbosszulni. Mi voltunk azok, akik hagytuk, hogy Thomsonn játssza a kisded játékait, és mégis Stephen Carrathian volt az, aki elvégezte a piszkos munkát.

- Haldoklik – mondta Alex, aki már egy ideje ott állt mögöttük. – Nincs vesztenivalója.

- Azt akarom, hogy próbáljátok bebizonyítani az ártatlanságát. Kavarjátok meg egy kicsit az állóvizet. Lehet, hogy csak az unokáját akarja védeni.

Alex arca hideg volt, ahogy végigmérte őket.

- Nem szenvedett az a szegény gyerek még eleget, ugye?

- Már nem kisgyerek! – tiltakozott Ditton.

- Valóban, mert elvették tőle az álmait, amikor meggyilkolták az apját. Mind a ketten, ő és a nagyapja is harcoltak az igazságért, de siket fülekre találtak. A homokba dugtuk a fejünket, mert így volt kényelmes. Féltettük a szaros kis életünket, a zsíros állást, a hatalmat… - Olyan megvetés érződött a férfi hangjából, hogy mindhárman meghátráltak. – Egy öregembernek kellett bemocskolnia a kezét, hogy mi nyugodtan aludjunk, és most képesek lennétek tönkretenni az egyetlen személy életét, aki még fontos neki?! Nincs gyomrotok ahhoz, hogy a bíróság elé citáljátok, mert ő egy beteg öreg, és féltek az emberek reakciójától, de nincs más választásotok. Nem engedem, hogy C. J. Carrathian bármi módon belekeveredjen ebbe az egész szarságba! Ennyivel tartozunk neki, ha már nem tudtunk igazságot szolgáltatni az apja gyilkosának, és gyilkosságért vádoljuk az egyetlen megmaradt rokonát, miközben mindannyian pontosan tudjuk, hogy… csak azt tette, amit nekünk kellett volna.

Egyikük sem állította meg, amikor faképnél hagyta őket. Az irodájában ledobta magát a székére, és azt kívánta, bárcsak többet tehetne… Fáradtan hajtotta hátra a fejét. Hasogatott a halántéka, gyógyszeres dobozt keresett, víz nélkül nyelte le az aspirint. Nem volt gyomra ehhez az egészhez, és mégis végig kellett csinálnia. Elordította magát. Theo-t és Frant bízta meg, hogy ellenőrizzék Stephen állításait. Ő maga visszatért a jelentésekhez, de egyszerűen nem bírt koncentrálni.

- Hazamentem – szólt oda Rogernek, aki bólintott.

Oda sem figyelve vezetett egész úton. Nem vágyott másra, mint David megnyugtató hangjára, az ölelésére, vacsorára, egy forró fürdőre és hosszú alvásra. Előtte viszont bele akart temetkezni a fiú testébe, addig akarta ölelni, csókolni, szeretni, míg elmúlik a tehetetlenség fájdalma a mellkasában. Tudta, hogy reménytelen menekülés, de egy időre mentsvára lehet. A járda mellé parkolt, ha sietnie kell, ne kelljen kiállnia a garázsból. Már becsapta a kocsiajtót, amikor felfigyelt arra, hogy valaki a háta mögül közeledik felé. Megfordult, nem volt elég gyors.

- Hogy tehette?! – C. J. Carrathian nekilökte az autónak, a szemében fájdalom égett, el nem sírt könnyek, teljes kétségbeesés.

- Sajnálom, de a nagyapád maga jött be vallomást tenni.

- Én tettem! Én csináltam! – tört ki a fiúból. – Gyerünk, bilincseljen meg, vigyen be, mindent bevallok, de a nagyapámat engedje el! – A két kezét előre tartotta, mint aki azt várta, hogy Alex tényleg megteszi, amire kéri.

- Nem tehetem, te is tudod.

- Tegye meg!

A tornácon felkapcsolták a villanyt, David lépett ki a házból. Nem indult feléjük, csupán átkarolta magát, és aggódva figyelte a szeme előtt kibontakozó drámát.

- Senki nem hinné el, C. J. Mindenki azt gondolná, hogy csak meg akarod védeni a nagyapámat.

- Azt is akarom! Nem ő tette! Én terveztem meg az egészet, én, csakis én! – C. J. dühösen Alex mellkasára ütött, hogy megtántorodott. Elkapta a fiú csuklóját.

- Elég! A nagyapád téged akar védeni, ne tedd ezt neki még nehezebbé!

- De nem akarom… elveszíteni őt is… - C. J. a fejét rázta. Elcsukló hang tört fel belőle. Az elfojtott sírás hangja. Nem sírt az apja temetésén, azóta egyszer sem, de most összeomlott.

Egyre több házban gyulladtak ki a lámpák. A környék viszonylag csendes volt, ezért a fiú kiabálása felkeltette a szomszédok figyelmét. Alexet viszont jobban érdekelte az, hogy megvigasztalja. Magához húzta, és megölelte.

- Sssh…

- Engedjen el! Én nem vagyok buzi! – próbált kiszabadulni C. J.

- Lényegtelen, hogy valaki buzi vagy hetero… néha mindenkinek szüksége van egy ölelésre. Még neked is… - Alex lágyan simogatni kezdte a hátát, ahogy régen apja tette, amikor őt kellett vigasztalni.

- Nem akarom őt is elveszíteni! – nyögte a fiú, és görcsös zokogásban tört ki.

- Tudom, fiam, tudom.

Alex csak állt ott vele az utca közepén, és olyan szorosan ölelte, hogy mindketten alig kaptak levegőt. Abban a pillanatban mindketten erre a vigaszra vágytak. Hosszú percek múltán a férfi bevezette a házba, ahol David gőzölgő kakaóval és csokis sütivel várta őket. Nem kérdezett semmit, csupán megágyazott a vendégszobában, és segített C. J.-nek levetkőzni, aki most nem mondta el minden buzinak, csak hálásan rámosolygott. Gondosan betakargatta, és résnyire hagyta a szobaajtót, hogy azonnal meghallják, ha valami baj van. Alex a hálószobában, az ágyuk szélén ücsörgött.

- Úgy érzem magam, mintha a nyakunkba szakadt volna egy gyerek – mondta, amikor észrevette, hogy David nem zárja be az ajtót. Mindketten lezuhanyoztak, lefeküdtek. David nem tiltakozott, amikor Alex gyengéden csókolni kezdte. Olyan lágyan becézték egymást, hogy David legszívesebben sírva fakadt volna. Halkan zihálva fonódtak egybe, David átkarolta Alex nyakát, és az ablakon beszűrődő holdvilágnál a szemébe nézett. Minden fájdalom ott volt a tekintetében, minden kétely, vád, harag, szomorúság. Egyre mélyebbre temetkezett belé, és ő megadta magát neki, s ahogy egyre magasabbra hágtak a gyönyör lépcsőfokain úgy tűnt el az összes érzelem Alex szeméből, hogy végül csak egy maradjon: a David iránt érzett szerelem.

Egymáshoz bújtak. Nem mondott semmit egyikük sem. Alex David hajával játszott, aki mosolyogva bámulta a holdat az ablakon keresztül. Motoszkálás hallatszott az ajtó felől. C. J. egy párnát szorított magához, és ők kérdés nélkül szorítottak neki helyet maguk mellett. David megfogta a kezét, és puszit nyomott az arcára. Alex figyelte mindkettejüket, és valahogy béke költözött a szívébe. Lehet, hogy nem tehet semmit Stephen-ért, de C. J.-ért igen. Családot és otthont adhat neki, ha hagyja. Átnyúlt David felett, és ő is rátette a kezét összefonódó ujjaikra. Mosolyogva aludt el.

 

 

18. fejezet

 

A Stephen Carrathian elleni vádemelés az egész közvéleményt megrázta. A média felbolydult. Élő adásokban találgatták, mi lesz az idős férfi sorsa. Ballard rendőrfőnök és Ditton kapitány állta a rohamokat, és közben reménykedtek, hogy az esküdtek felmentik Carrathiant. A nyomozók közben minden bizonyítékot felleltek, amelyekről a férfi szót ejtett a beismerő vallomásában. Ferguson hadnagy nehéz helyzetbe került, amikor nyilatkoznia kellett a sajtónak. Fáradtan válaszolgatott az újságírók kérdésire, hiányzott belőle a kirobbanó energia, ami mindig is jellemezte.

Másnap egy olyan cikk látott napvilágot, miszerint ő az egyetlen, aki meg van győződve az idős férfi ártatlanságáról, aki valószínűleg valakit védeni akar, ezért vállalta a gyilkos szerepét. A figyelem abban a pillanatban C. J. felé fordult, mint egyetlen lehetséges tettesre. A fiú képtelen volt meglenni odahaza, hiszen a kapuban ott tanyázott a média, és moccanni sem tudott tőlük. Végül sikerült meglépnie előlük, és ideiglenesen beköltözött Alex házába. Hogy elüssék az időt, Davidnek segített felkészülni az érettségire, aki végre elhatározta, hogy továbbtanul.

Alex továbbra is rengeteg időt töltött a kapitányságon, az új és régi ügyek eléggé lekötötték az idejét. Ballard rendőrfőnök láttán, aki besétált hozzá, és gondosan betette maga után az ajtót, csak kérdően felvonta a szemöldökét.

- Mi járatban?

- Beszélnünk kell.

- Hivatalos minőségben?

- Igen. – Mario Ballard leült vele szemben. – Beszéltem Ronnal.

- Pompás. – Alex a cigisdobozáért nyúlt, és rágyújtott. – Elpanaszolta, hogy nem akarok kapitány lenni? Mert gondolom, erről van szó.

- Fején találtad a szöget. Alex, gondold át! Nagyszerű lehetőség lenne ez neked.

- Mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz. Elfelejtetted, hogy egy férfival élek együtt? – Alex idegesen kifújta a füstöt. – A média és a közvélemény vajon mit fog szólni hozzá, ha kiderül? Elvileg diszkrimináció van és demokrácia, de ezek csak a nagy szavak… A valóság az, hogy addig folyna ellenem és ellened a támadás, hogy a polgármester megelégelné, és leváltással fenyegetne, ha nem rúgsz ki. Nem vagyok hülye, Mario. Jól megvagyok én itt az embereim között. Nem kívánok kapitány, majd rendőrfőnök lenni. Zsaru vagyok, nem politikus.

- Ez nem igaz. Egyszerűen arról van szó, hogy gyáva vagy, hogy kiállj magadért!

Alex keserűen elmosolyodott.

- Tévedsz, ám legyen, meghagylak eme hitedben.

- Te vagy a legjobb jelölt erre a munkára, Alex!

- Leszarom – nézett rá keményen a cigifüstön keresztül a hadnagy. – Amúgy meg ebben is tévedsz. A legmegfelelőbb jelölt ott van az orrotok előtt.

Ballard a homlokát ráncolta.

- Kiről beszélsz?

- Andrea Venoche nagyszerű rendőr, jó taktika, még jobb politikus, jah és jobban tud hazudni, mint én.

- Venoche? Az lehetetlen!

- Miért? A közvélemény és a média imádná, higgy nekem. Olasz származású, generációk óta a felmenői között mindig volt minimum egy rendőr, jó a megjelenése, okos, karizmatikus, ráadásul szolgálatban megsérült, amiért anno kapott egy halom kitüntetést. Ő a legjobb erre a munkára.

- Beszélnem kell erről Ronnal – állt fel Ballard.

- Hajrá!

Mario az ajtóból fordult vissza.

- A Carrathian fiú hogyan viseli?

Alex elkomorodott.

- Rosszul.

- Vigyázzatok rá!

Csak a rendőrfőnök, a kapitány és Andrea tudott arról, hogy C. J. náluk húzta meg magát. Beleegyeztek azzal a kitétellel, ha a fiú nem hagyja el a házat, nem hívja fel magára a figyelmet. Mivel C. J. utálta a sajtó embereit, ezt nem tűnt nehéznek betartani.

- Meglesz.

Ballard kiment, nyitva hagyta az ajtót. Alex egy hirtelen döntéssel felugrott, felkapta a zakóját, és kiviharzott.

- Elmentem a kórházba Carlhoz, ha kellenék – szólt oda Juliának.

- Rendben.

Carl-t aznap engedték haza, és bár úgy volt, hogy Barbara megy érte, Alex nem akarta kihagyni semmi pénzért. Lifttel ment fel az osztályra, Carl szobájában már minden készen állt, hogy a férfi elhagyja a kórtermet.

- Már ideje volt, haver! – dőlt neki az ajtófélfának.

Carl rávigyorgott.

- Barbara most ment el az orvosért, hogy aláírassa vele a zárójelentést. Utána szabad vagyok.

- Hogy vagy? – Alex beljebb lépett, majd leült mellé az ágy szélére.

- Jól. Barbara nyaggat, hogy tűzzük ki az esküvő időpontját.

- Mi az akadálya?

- Egy kicsit beszartam – nyögte a férfi.

Alex nevetett.

- Attól félsz, hogy meggondolja magát?

- Jah. Mi lesz, ha rájön, hogy mégsem én vagyok a legmegfelelőbb a férje szerepére?

Alex végiggondolta a dolgot, és vállon veregette.

- Ettől nem kell félned. Barbara imád téged, olyannak, amilyen vagy. Együtt éltek már évek óta, ismer, mint a tenyerét, és ha eddig nem lépett le, ezután sem fog. Szerelmes beléd. Kisírta a szemét, miközben azért imádkozott, hogy felébredj. Ő nem kételkedik benned, te miért kételkedsz benne?

Carl elgondolkodva piszkálta az infúzió helyét a kézfején.

- Nagy szakértő lettél, mióta összejöttél Angyallal. Milyen vele élni?

- Pokoli. Soha nem gondoltam volna, hogy valaki ilyen idegesítő. Reggelit készít nekem, az ebédet maga hozza be a kapitányságra, vele kell vacsoráznom. Ordítozik, ha rendetlenséget hagyok magam után, aztán duzzogva rendet rak. Elalszik a kanapén, miközben arra vár, hogy hazaérjek.

- Szörnyű lehet – bólogatott együttérzően Carl.

Egymásra vigyorogtak. Alex vállat vonva folytatta.

- A lakás patyolattiszta, amióta ott van. Beszerzett még egy tucat cserepes virágot, és mindig friss virág van az asztalon. Olyan, mintha kitalálná a gondolataimat, elém teszi a hamutartót, ha cigire akarok gyújtani, pedig még elő sem vettem a dobozt; odaadja a távirányítót, ha tévét akarok nézni, pedig nem is mondtam semmit. Reggelit, ebédet, vacsorát készít, a kedvenceimet, és megzsarol, hogy megegyem a spenótot meg a gombát. Ha látja rajtam, hogy fáradt vagyok, szótlanul tesz-vesz körülöttem, és addig masszíroz, míg kiáll a vállamból a görcs.

- Jó dolgod van mellette.

- Nem vagyok már kölyök, Carl, volt két feleségem, számtalan barátnőm, de egyikkel sem éreztem annyira jól magam, mint vele. Nem mondom, hogy néha nem veszekszünk. Ordítok rá, ő meg hetykén visszakiabál. Fél óra múlva viszont már egymást keressük, hogy bocsánatot kérjünk a másiktól. Lehet, hogy ez csak az újdonság varázsa, de akkor is… kibaszottul élvezem.

- Elvállalod a kapitányi előléptetést?

- Nem.

- Miatta?

- Magam miatt. A gyilkosságin érzem jól magam, ehhez a munkához értek, nem a jópofihoz a politikusokkal. Másrészről viszont így nem vagyok annyira szem előtt, és nem érnek támadások David miatt.

- Hajlandó lennél kiállni vele a világ elé?

Alex habozás nélkül válaszolt.

- Igen.

- Ennyire szereted?

- Ennyire tisztelem.

Carl felsóhajtott.

- Soha nem gondoltam volna, hogy buzi leszel.

- Fogd be, seggfej! Inkább azt mondd meg, hogy hová költöztök, ha összeházasodtok? Gondolom, közös porontyot is akartok, nem fogtok elférni nálad, és Barb lakása is elég kicsi.

- Ezen még nem gondolkodtunk, de jó lenne kibérelni egy házat.

- Pompás. – Alex egy kulcsot himbált a kezében Carl orra előtt. – Itt van álmaitok háza.

- Mi a fenéről beszélsz?

- A régi házam. Most végeztünk a felújítással a földszinten, apu felügyelt mindent. Egész pofás lett. Nekem viszont már van egy házam, és jól érzem magam ott. Szükségem lenne egy bérlőre. Ti megfelelőnek tűntök. Persze lenne egy jelképes összeg havonta, de igazából csak a rezsire kellene költenetek. Mit szólsz? 

- Megőrültél!

- Naná. Szóval? Kéred a kulcsokat, vagy nem?

- Nem dönthetek Barb nélkül.

Alex derűsen hunyorgott, és felállt. A takaróra dobta a kulcscsomót.

- Aztán mihamarabb állj talpra, mert elegem van a sok kétbalkezesből, akik téged helyettesítenek az osztályon – mondta, miközben kilépett a folyosóra.

- Alex, te megbuggyantál! – ordított utána Carl döbbenten.

A férfi azonban zsebre dugott kézzel, elégedetten vigyorogva indult a lift felé.

 

Stephen Carrathian tárgyalására egy hűvös, esős napon került sor. David ült C. J. mellett, aki nem sokkal a kezdés előtt tudott még pár szót váltani a nagyapjával. Stephen derűs volt, gyengéden megpaskolta unokája arcát, majd minden előzetes jel nélkül elbóbiskolt. Beisher elhúzta onnan az ijedt fiút.

- Semmi baj. Mostanában gyakran előfordul.

- Tegyen meg mindent érte!

- Ne aggódjon, Mr. Carrathian! Senki nem akarja a nagyapja fejét, még a vád is azon igyekszik, hogyan tudnánk ezt finoman, nagyobb büntetés nélkül megoldani. Nem lesz semmi gond.

- Köszönöm.

C. J. visszatért a tárgyalóterembe, és leült David mellé. Tucatnyi újságíró keringett körülötte, de David úgy védelmezte, akár egy anyatigris, így esélyük sem volt, hogy közel kerüljenek hozzá.

- Hol van Alex?

- Neki is a tanúk padjára kell lépnie, ő lesz az első – súgta David. Elegáns fekete csőszárú farmert, félcipőt, fehér inget és könnyű kabátot viselt. Haját hátrafogta a tarkóján, az arca sápadt volt.

Stephen Carrathiant betolták a védelem asztalához. Beisher odahajolt hozzá, és biztatóan mosolygott. Beszéltek pár szót, aztán megérkezett Traveler bíró, bevonultak az esküdtek. A tárgyalás megkezdődött.

Újabb és újabb elnapolások után, az esküdtek döntésképtelensége miatt egyre nagyobb lett a feszültség. David és Alex gyakran ébredt arra, hogy C. J. a szobájában járkál fel s alá. Alex is egyre morcosabb lett saját tehetetlensége nyomasztó súlyától. A média persze élvezte a helyzetet, egyre több találgatás kapott szárnyra, mindenki egyre idegesebb lett. A negyedik tárgyaláson C. J. mellé már beült Alex is, másik oldalról David támogatta. Alex szülei, akik közben megismerték és megkedvelték a fiút, mögöttük foglaltak helyet.

- Most már határozniuk kell valamit – mormolta reménykedve C. J. – Nagyapa idős, nem bírja sokáig ezt az egész hercehurcát. Bárcsak…

- Sssh… - David megfogta a kezét. – Semmi baj.

C. J. bólintott, de olyan erővel szorította David ujjait, hogy azok belesajdultak. Alex felpillantott, amikor valaki megveregette a vállát. Jack és Sean mosolygott rá. 

- Sziasztok! – Kezet ráztak, a két ügynök leült Jamesék mellé, Alexék mögé.

- Gondoltuk, lelki támaszul szolgálunk – mondta Sean Davidnek, aki lelkesen a nyakába omlott, amikor odahajolt hozzá.

- Arra szükségünk is van.

Bevonult a bíró, az esküdtek. Beisher türelmetlen volt, a vád kedvetlen. Alex a fogát csikorgatta dühében. C. J. arca olyan sápadt volt, hogy David aggódva méregette. Hosszú percek teltek el. Beisher megérintette védence vállát, amikor Traveler bíró kérdezett valamit. Nem volt semmi reakció. Az ügyvéd a homlokát ráncolta, közelebb hajolt, aztán ijedten az idős férfi után kapott, mert Stephen feléje dőlt. Azonnal orvosért kiabált, aki hamar ott termett.

- Nagyapa! – C. J.-t Alex fogta le, nehogy odarohanjon.

- Most nem mehetsz oda hozzá!

A teremőrök azonnal kitereltek mindenkit a teremből. Csak a hozzátartozók maradhattak bent, így C. J., David és Alex nem mozdult. Jack és Sean kimentek a Ferguson házaspárral együtt, de kint a folyosón megálltak, és a sajtóval egyetemben türelmetlenül várakoztak. Odabenn nagy volt a felfordulás. Az orvos tehetetlenül ingatta a fejét. C. J. sírt. Másnap az újságok a címlapon hozták, hogy a Stephen Carrathian elleni vádakat ejtették a vádlott váratlan halála miatt…

 

Stephen Carrathian temetésére másfél héttel később került sor. Szívmegállást mutatott ki a boncolás, így végül az idős férfit fia és menye mellett helyezték végső nyugalomra. David és Alex ott álltak végig mellette, C. J.-nek ugyanis pár nagyon távoli rokontól eltekintve nem maradt senkije. Stephen végrendelete alapján a teljes Carrathian vagyon az ő kezébe vándorolt. Nem mintha a fiút érdekelte volna a pénz. Bár hozzászokott a jó életkörülményekhez, nem esett volna kétségbe, ha nincstelen lesz. Különben is egész otthonosan berendezkedett Alex házának vendégszobájába.

- Menjünk! – Alex gyengéden átkarolta a vállát. – Itt már nincs semmi keresnivalónk.

- Hiányozni fog…

- Tudom, fiam, tudom!

- Elolvastam a boncolási jelentést. Rákos volt. Te tudtad?

Alex habozott.

- Igen.

- Nekem miért nem mondta el? Vagy te?

- Úgy vélte, neki már úgyis mindegy. Védeni akart téged.

- Nem volt rá szükség…

David megfogta a kezét.

- De igen, te is tudod, bár nehéz elismerned.

- Én csak… az apámat és nagyapát akarom… - C. J. lehajtotta a fejét, alig értették a motyogását. Mivel édesanyját egyévesen elveszítette, őt nem hiányolta annyira.

- Sajnálom.

- Mérges vagyok mindkettejükre! – tört ki a fiúból.

Alex megragadta az állát, és keményen a szemébe nézett.

- Ne rájuk legyél, hanem Thomsonn-ra, mert ez az egész az ő műve! Gondolj arra, hogy már a Pokol fenekén ég, és szenved az örökkévalóságig.

- Ezzel most nem hiszem, hogy megvigasztalod – vetette a szemére David.

- Miért, drágám, téged nem vigasztal a tudat, hogy Kyle a mennyországban van, és onnan néz le rád?

David arca megváltozott. Ellágyult.

- De igen.

- Akkor tudni, hogy egy olyan faszkalap, mint Thomsonn egy üstben ég, nem vigasztaló?

C. J. fojtott torokhangot hallatott. Olyan volt, mint egy visszafogott nevetés.

- De, nagyon is. – Belekarolt Alexbe és Davidbe, úgy indultak a kocsijuk felé.

A sajtó a távolból fotózott, nem engedték őket közel a szertartáshoz. Nem csak C. J. érdekelte őket, hanem a hadnagy is, akiről az a pletyka járta, hogy egy volt fiúprostituálttal él együtt. A szőke, elegáns benyomást keltő David egyáltalán nem tűnt kurvának, ami eléggé megzavarta az újságírókat, így most mindenáron bizonyítékot akartak ezen pletyka igazolására vagy cáfolására. Ezt kihasználva fellobbant a meleg-ellenesség, a melegek viszont tiltakoztak. Alex már készült egy interjúra Ballard javaslatára. Andrea Venoche-t közben előléptették. Ditton kapitány visszavonult, bár ez nem jelentette azt, hogy nem ült minden nap az irodájában. Reggelenként bevetette magát a fotelba, újságot olvasott, néha tanácsokkal látta el utódját, és láthatóan nagyon jól érezte magát ebben a helyzetben.

- Jobban érezném magam, ha otthon olvasnád azokat az újságokat – mondta Andrea szemrehányóan.

- Itt sokkal izgalmasabb.

- Akkor nem kellett volna nyugdíjba menned!

Az egykori kapitány ártatlanul mosolygott.

- Csak neked akartam jót.

- A francokat! Alexet akartad az asztalod mögé, nem engem. Amíg ő fel nem vetette az eshetőséget, eszedbe sem jutottam.

Ditton talányos pillantással visszamélyedt az újságjába.

- Ki tudja…

Andrea felhorkant, és visszatért a jelentésekhez. Akarata ellenére mégis jó érzés töltötte el, ha a férfira nézett, aki kényelmesen üldögélt a legjobb fotelja mélyén.

 

Alex pár nappal később találkozott Cassianóval.

- Mikor lesz az interjú? – kérdezte Jack, aki sötét napszemüveg mögé rejtette vonásait.

- Holnap.

- Ideges vagy?

- Kellene?

- Bátor vagy – sóhajtotta Jack, aki közben otthagyta az ügynökséget, és már készült a költözésre. Megválasztották szülővárosának seriffjévé. Sean már korábban kilépett, Alexék nagy meglepetésére egy modellügynökségnek kezdett dolgozni.

- Meg kell tennem. Csuda sem gondolta volna, hogy ekkora botrány robban ki miattunk.

- Melletted állunk.

- Kösz.

Alex aznap éjszakába nyúlóan beszélgetett C. J.-vel, aki eldöntötte, hogy visszamegy az egyetemre.

- Elvégzem a jogot.

- Ideje volt már, hogy ne itt lábatlankodj!

- Persze, mert bezavartam a szexuális életedbe, mi?

- Ne húzd ki a gyufát, kölyök!

David odabújt hozzá, amikor C. J. elment aludni.

- Jó ötlet ez az interjú?

- Nem.

- Akkor miért vállaltad?

- Mert itt volt az ideje, hogy tiszta vizet öntsünk abba az átkozott pohárba. Úgy akarok veled élni, hogy ne kelljen titkolóznom. Szeretlek, és ez miért lenne bűn? Nem bántunk vele senkit.

- Ez nem ilyen egyszerű…

Alex szorosan magához ölelte.

- Tudom – sóhajtotta.

Másnap késő este a város leghallgatottabb rádiós műsorvezetője, Tony Kingdale barátságosan köszöntötte élő adásban Alex Fergusont, a gyilkossági csoport hadnagyát, és Andrea Venoche kapitányt.

- Örülök, hogy mindketten elfogadták a meghívásunkat! Szeretnék a beszélgetés előtt néhány szót szólni a hallgatókhoz. Nos, mint önök előtt nyilvánvaló az utóbbi időben olyan pletykák kaptak szárnyra, miszerint a nagy nőcsábász hírében álló Alex Ferguson hadnagy, a kapitányság méltán tisztelt csoportvezetője egy fiúval él intim közelségben. Azért vagyunk itt, hogy végre megtudjuk az igazságot. Hadnagy? 

- Mit szeretne tudni?

- Úgy tudom, hogy kétszer volt nős, és mindkétszer elvált. Mi volt ennek az oka?

- Nem azért jöttem ide, hogy kiteregessem a magánéletem titkait.

- Dehogynem. Nos?

Alex mély levegőt vett.

- Két nagyszerű asszonyt vettem feleségül, akik mind a mai napig a legjobb barátaim. A házasságaink mégsem működtek, hiszen határozott, modern nők, én meg elég maradi vagyok. Eleinte néhány nézeteltérésünk volt, aztán egyre több, és végül a szerelem is elmúlt. Úgy vélem, ma jobb viszonyban vagyunk, mint amikor még együtt éltünk.

- Volt valaha homoszexuális kapcsolata? Érzett valaha… késztetést, hogy egy férfival viszont kezdjen?

Alexnek eszébe jutott Jamie, és elmosolyodott.

- Nem.

Tony kíváncsian előrehajolt.

- Akkor ki az a fiú, akivel együtt él? Megszánta, és maga mellé vette, igaz? Nem szégyen, ha mindenki megtudja, azért a maga mellkasában is érző szív dobog…

Alex a pultra könyökölt. A Jamie-vel való beszélgetése járt a fejében, hogy sokan úgy vélik, neki nincsenek érzései, s lám, a közvélemény is így hiszi. Davidre gondolt, aki aggodalmasan igazgatta a nyakkendőjét, mielőtt útnak indult volna.

- Davidnek hívják – mondta halkan, de a mikrofon felerősítette a hangját. - Prostituáltként dolgozott, hogy el tudja tartani és iskolába járathassa az öccsét. Eladta magát néhány fillérért hitvány embereknek, hogy az öccse olyan taníttatást kapjon, amiről ő csak álmodni mert. Az öccsét azonban meggyilkolták…

- Így ismerkedtek meg?

- Igen.

- Miért vette maga mellé?

- Eleinte egy bosszantó kis kölyök volt, de valójában… kedves, segítőkész, megértő.

Tony bólintott.

- Értem. Megkedvelte.

Alex Andreára pillantott, aki biztatóan bólintott.

- Kezdem úgy érezni, hogy megpróbál belém beszélni egy maga számára elfogadható verziót kettőnk kapcsolatáról, de ezt jobb lesz tisztázni – nézett Tony szemébe, aki érezte, hogy most valami fontos fog történni. Alex mély levegőt vett. – David a támaszom volt, amikor senki másban nem bíztam. Megbízott bennem, amikor mindenki mástól tartott. Kedves volt velem, amikor én lekurváztam. Nem bántam vele jól, ő mégis töretlenül hitt abban, hogy jó ember vagyok. Minden rossz ellenére, ami érte, hitt bennem… - Habozott, de aztán folytatta. – Tudom, hogy mások mit gondolnak rólam. Érzéketlen, hideg tuskónak tartanak. Megértem. Elzárkóztam mindenki elől, mert nekem is vannak érzéseim, és a munkámat csak azok nélkül tudom jól végezni… Azért dolgozom minden egyes nap éjszakákba nyúlóan, hogy gyilkosokat dugjak rács mögé, és igazságot szolgáltassak azoknak, akikért már senki nem emeli fel a szavát. Nem kérek bocsánatot a bunkóságom miatt, mert én így dolgozom, és amíg jól csinálom a munkám, addig senkinek sincs joga követ dobni rám. Vannak rosszakaróim, tudom, hogy a lábra kapó pletykák is az ő művük. Én viszont nem fogok meghátrálni senki elől. Nem érzem magam bűnösnek, amiért beleszerettem egy férfiba…

Bombaként robbantak a szavai az éterben. Tony szeme kidülledt, munkatársai megdermedtek, csak Alex és Andrea ült nyugodtan.   

- Azt akarja mondani… ? – Tony hebegve próbálta összeszedni magát.

- Nem tartottam jó ötletnek, hogy kiteregessem a magánéletemet a város előtt, mert ehhez senkinek semmi köze, de a mostani tiltakozások miatt, sajnos, másképp kellett döntenem. Heteroszexuális férfinak tartottam magam, aki ugyanúgy megvetette a melegeket, mint a többi, úgymond normális ember. Ma már tudom, hogy tévedtem, és ezért bocsánatot kérek. A homoszexuális is ember. Ő is szeret, őt is érik csalódások, és ő is boldog akar lenni. Ugyanazok a vágyai, mint egy heterónak, csak éppen a párja egy saját nembéli. Nem tartom szégyennek, hogy szerelmes vagyok egy férfiba. Nem fogok bocsánatot kérni senkitől, mert ez az én életem. És én Davidet választottam páromnak…

- Nagy bátorság kell hozzá, hogy ezt ilyen nyíltan felvállalja, hadnagy.

Alex a fejét ingatta.

- Nem bátorság kell hozzá, hanem szeretet és tisztelet. Szeretem és tisztelem annyira Davidet, hogy felvállaljam őt a nyilvánosság előtt. Jobb ember, mint én valaha is leszek, és megérdemli, hogy ezt mindenki tudja róla. Nem érdekel, ki volt, csak az, hogy szeret.

- Nem akarom megbántani, de nem lehet, hogy maga csak egy ugródeszka a számára?

Alex majdnem felnevetett. David, ha itt lenne, ezért kikaparná Tony szemét.

- Sok mindent vészeltünk át együtt. Egyikünk sem akarta ezt a szerelmet. Ő a legkevésbé, hiszen én egy zsaru vagyok. Én meg… heterónak tartottam magam. Úgy alakult, hogy sok fájdalom árán meg kellett tanulnunk, mit is jelent a másik elfogadása. Hiszek Davidben, ahogy ő énbennem. Nem lennék itt, ha nem így lenne.

- Venoche kapitány, a testület miképp viszonyul Ferguson hadnagy… másságához? – fordult Andrea felé Tony.

- Nálunk demokrácia van, Tony – közölte nyíltan a kapitány. – Elfogadjuk a hadnagy választását, mert ettől még az egyik legjobb rendőr a városban.

- Nem tart attól, hogy esetleg ebből problémák adódhatnak?

- Arra gondol, hogy a hadnagyot majd szexuális visszaéléssel vádolhatják a férfi kollégák egy esetlegesen félreértett mozdulata miatt?

- Például.

- Nem. Úgy vélem, hogy a hadnagy egyetlen férfi iránt táplál érzelmeket, és az a párja.

- Ez igazán megnyugtató… - Tony közben az órát nézte. – Még egy utolsó kérdés mindkettejükhöz. Kapitány, gratulálva a kinevezéséhez, milyen új intézkedéseket foganatosít a kapitányságon?

- Jelenleg nincs szükség változtatásra.

- Ezt jó hallani. – Tony Alexhez fordult. – Ferguson hadnagy, mit gondol, mi lesz a reakció az előbbi vallomására?

- Nem igazán érdekel, amíg a sajtó békén hagy. Én csak a munkámat akarom végezni, és a szabadidőmben úgy élni, ahogy nekem tetszik. Zsaru vagyok, nap nap után emberi hitványsággal találkozom, de ez nem jelenti azt, hogy nem akarok boldog lenni.

- Remélem, sikerül. Köszönöm, hogy itt voltak. Kedves hallgatóim, Tony Kingdale-t hallották a…

David kikapcsolta a rádiót, és mosolygott. Majdnem az egész város hallotta Alex szavait. Nem volt szükség több kételyre. A férfi szereti.

 

Alex millió telefont kapott, így végül megunva az egészet, kikapcsolta a mobilját. A rádió parkolójában elbúcsúzott Andreától. Behuppant a kocsijába, és hazaindult. Fáradt volt, ez a beszélgetés teljesen kiszívta minden erejét. Az utcán parkolt, és szinte úgy vonszolta magát a bejárati ajtóig. David kinyitotta előtte, és rámosolygott.

- Ilyenkor kell hazajönni, zsarukám? – kérdezte kihívóan.

- Sajnos, be kellett mennem a rádióhoz, hogy eloszlassak némi félreértést – csókolta homlokon, majd szájon Alex. Megölelték egymást.

- Nagyon büszke vagyok rád.

- Tök ideges voltam. Eleinte azt sem tudtam, mit kellene mondanom.

- Jól csináltad. Nem hiszem, hogy minden ellenlábasod vitorlájából kifogtad a szelet, de nem kedvelhet mindenki.

Alex belökte az ajtót, és a konyha felé indultak.

- Éhes vagyok – mondta. Elvigyorodott, amikor meglátta a kétszemélyes terítéket, a gyertyákat. – Ünneplünk valamit?

- Téged.

- Inkább téged kéne. – Alex mosolyogva beletúrt a hajába.

A lépcső felől dübörgés hallatszott, ahogy C. J. leviharzott.

- Elmentem! – kiabálta.

- Vigyázz magadra! Ha iszol, akkor inkább hívj taxit és azzal gyere haza! – szólt utána Alex.

C. J. megjelent a konyhában.

- Itthon vagy?

- Amint látod. Hová mész?

- Az egyik barátomhoz.

- Lány az illető?

- Közöd? – húzta fel az orrát C. J.

- Van egy kevés, miután nálam laksz.

- Hagyd, hadd menjen! – érintette meg a karját David.

- Nem akarom, hogy baja essen! Nem kisgyerek már, ő is beláthatná.

- Ti meg nem vagytok a szüleim! – háborgott C. J.

- Amíg nálam laksz, addig vedd úgy, hogy azok vagyunk! – dörrent rá Alex szigorúan.   

- Inkább Daviddel törődj, amióta meghallgatta a szerelmi vallomásodat a rádióban, vigyorog, mint egy idióta – válaszolta C. J. szemtelenül.

- Beszélj vele tisztességesen!

David felsóhajtott.

- Fejezzétek már be! C. J., tűnés, amíg meg nem gondolom magam. Alex, te ülj le, vacsorázzunk.

C. J. a nyelvét nyújtotta a férfira, és jókedvűen elsietett.

- Mintha lenne egy kamasz gyerekünk – nyögte Alex, és magához rántotta Davidet. Beletemetkezett a nyakába, és beszívta az illatát. A vágy úgy csapott le, hogy belesajdult a teste.

- Majdnem olyan. Alex… - David hátrahajtotta a fejét. – A vacsora… - próbált tiltakozni, de amikor a férfi megcsókolta, felnyögött, és átkulcsolta a nyakát.

- Szeretlek! – suttogta.

- Én is… - Alex felemelte a konyhapultra, hogy egy vonalba kerüljön az arcuk, és apró csókokkal borította. – Annyira gyönyörű vagy…

- Alex…

- Olyan sok mindent kellett volna mondanom, de azokat nem lehet nyilvánosság előtt… Hogy mennyire szeretem, amikor melletted ébredek reggel, és este, amikor hullafáradtan hazaérek, mosolyogsz, és úgy bánsz velem, mint egy értékes kinccsel…

- Az is vagy… Alex, hagyd abba… - David a férfi csípője köré fonta a lábát. – Mi lesz így… a vacsorával?

- Majd megmelegítjük… - csókolta meg a kulcscsontját a férfi. – Te most fontosabb vagy…

David hagyta, hogy lerángassa róla a rövidnadrágot és a pólót. Ő maga kihúzta a férfi ingét a nadrágból, és lehúzta a sliccét. Türelmetlen mozdulatokkal hajszolták egymást a végső csúcs felé. Egyszerre nyögtek fel, amikor a férfi beléhatolt. Mohó csókban forrt össze az ajkuk. David ujjai a férfi vállába markoltak, míg Alex beletúrt a hajába, és szorosan magához ölelve a falhoz vitte. Nekitapasztotta, és harapta az ajkát, egyre mélyebbre lökte magát a testében. David minden egyes lökéssel lejjebb csúszott, rá a férfira. Forró gyönyör burkolta be, amikor Alex a feje fölé szorította a két kezét, és a nyakát szívta. Megvonaglott, karcsú teste úgy zenélt, ahogy a férfi játszott rajta, és mindketten élvezték. Nem számított, hogy melyikük a hangszer és melyikük irányította, amíg összetartoztak.

- Irány a hálószoba! – mormogta Alex David fülébe, amikor halk, zavart torokköszörülésre kapták fel a fejüket.

- Bocsi a zavarásért, de nem indul a kocsim – C. J. pipacspiros arccal, az ellenkező irányba nézve toporgott az ajtóban.

- A pokolba! – Alex letette Davidet, és idegesen igazgatni próbálta a nadrágját. David magára kapkodta a ruháit. – Nem megmondtam, hogy olyan, mintha lenne egy kamasz gyerekünk? – háborgott a férfi.

- Legalább gyakoroltok a saját előtt – vetette oda C. J.

- Kizárt. Nem kell gyerek. Te épp elég vagy.

David elfojtotta a mosolyát.

- Menj, nézd meg a fiunk kocsiját, míg én megmelegítem a vacsorát.

- Még te is ezzel jössz… Várj csak, ha visszajövök! – Alex megcsókolta, majd C. J. után indult. – Mutasd azt a tragacsot!

- Az a te kocsid!

- Ne szájalj vissza!

- Mert te aztán sértegethetsz! Amúgy remélem, a konyhát fertőtlenítitek a vacsi előtt.

- Hogy utálom a gyerekeket! – nyögött fel Alex, de nem volt él a hangjában.

David rendet rakott. Elpirulva gyorsan áttörölt minden fertőtlenítővel, amíg a vacsora melegedett. Meggyújtotta a gyertyákat, és elégedetten a hajába túrt. Minden tökéletes. Felsóhajtott a telefoncsörgés hallatán. Felvette, majd Alex keresésére indult. A férfi éppen C. J. kocsijának motorháza fölé hajolt.

- Hadnagy, telefon.

- Nem vagyok itt.

- Theo az.

Alex a szemét forgatta, de végül átvette, és morcos vitát folytatott a helyettesével. David C. J.-hez fordult.

- Mi van a kocsival?

- Alex sem tudja. Azt ígérte, elvihetem az övét.

- Kétlem. Szerintem el kell mennie.

- Franc, mégis kénytelen leszek taxit hívni – fanyalgott a fiú.

Alex kinyomta, majd visszaadta a telefont Davidnek.

- Be kell mennem. Ne haragudj!

- Sejtettem. Vigyázz magadra!

Megcsókolták egymást. C. J. öklendező hangot adott ki, de a szeme vidáman csillogott a kivilágított ház fényében. Alex felvonta a szemöldökét.

- Elvigyelek, fiacskám?

- Nem kell, hívok taxit, apuskám.

Egymásra mosolyogtak, Alex a kocsijához sietett. Intett, mielőtt beszállt volna. Indított, a visszapillantóba pillantott. C. J. átkarolta a nála valamivel alacsonyabb David vállát, mindketten mosolyogtak. Furcsa módon egy régi kép jutott az eszébe. Apja sokszor utazott el, ilyenkor anyjával ugyanígy átkarolva egymást, integettek utána, míg el nem tűnt a szemük elől a kocsija. David és C. J. otthont és családot adtak neki, és a boldog tudatot, hogy mindig várja valaki haza. Talán pár gyerek nem is lenne olyan rossz ötlet…

Extra – Tíz évvel később

 

Gyerekhangokra ébredt. Hunyorogva nézett fel a hintaágyból, ahol szundikált. David éppen ekkor terelt be a srácokat a házba, miközben megfeddte őket a kiabálásért. Önkéntelenül is elmosolyodott. Nagyot nyújtózott, és tovább ejtőzött. Nesztelen léptekkel David osont oda hozzá.

- Bocsánat, hogy felébresztettek – hajolt oda hozzá.

- Semmi baj. Már úgyis épp ideje volt, hogy felkeljek. – Alex maga mellé húzta a férfit, és elégedetten átkarolta.

Idén volt pont tíz éve, hogy együtt éltek. Alex továbbra is a gyilkossági osztály vezetőjeként dolgozott, míg David elvégezte az iskolát, szociális munkásként drogfüggő és csellengő fiatalokkal kezdett el foglalkozni. Hat éve bejegyzett élettársi kapcsolatban éltek, és két éve neveltek egy ikerpárt. Jayne és Jaycee teljesen megváltoztatták az életüket, a huncut négyévesek minden alkalmat megragadtak, hogy szórakoztassák a szüleiket.

- A szüleid elvitték őket a McDonald’s-be, remélem, nem etetik tele őket mindenféle vacakkal, mint a múltkor. Náluk is alszanak, szóval kivételesen miénk a ház – David átfordult, és a férfi nyakába fúrta az arcát.

Alex a hátát simogatta. David még mindig alacsony volt, és törékenynek tűnt, de a vonásai az elmúlt évek alatt megkomolyodtak, felnőttesebbek lettek. Hosszú, szőke haját levágatta, bár még így is hosszabb volt, mint Alexé.

- Legalább kipihenjük magunkat – válaszolta, miközben szemügyre vette a kertben elhelyezett asztalokat, székeket, a grillsütőt. – Remélem, holnap nem esik. Apa ideges lesz, ha nem próbálhatja ki az új grillezőnket.

- Apád inkább pihenjen. Az infarktusa óta jobban kellene vigyáznia magára.

- Tudod milyen. Beszélhetsz neki. – James Ferguson fél éve kapott egy enyhe lefolyású szívrohamot, amivel a frászt hozta az egész családra. Az idős férfi idén töltötte be a hetvenkilencedik évét, s annak ellenére, hogy jól tartotta magát, a katonaságnál eltöltött megfeszített tempójú évek nyomot hagytak a szervezetén.

- Ez igaz. Anyád az egyetlen, aki parancsolni tud neki, de ő meg biztos Trixie babájával lesz elfoglalva.     

Alex felhorkant.

- Még mindig nem akarom elhinni, hogy férjhez ment egy japánhoz.

- Ez már lejárt lemez, drágám – mosolyodott el David, majd kibontakozott az ölelésből, és felállt. – Bemegyek, lezuhanyozom. Jössz?

- Még egy kicsit maradok.

- Rendben. Ne aludj el, mert kezd lehűlni a levegő és megfázol!

- Igenis, anyu!

David halkan felnevetett, és besétált a házba. Alex addig nézett utána, míg el nem tűnt a hátsó ajtóban. Szerencsés embernek tartotta magát. Ennyi éven át kitartottak egymás mellett. Voltak hullámvölgyeik, nem volt könnyű megszoknia, hogy David dolgozni kezdett. Ásítva ringatózott tovább. Holnap lesz ötvenkét éves, meghívták a barátaikat egy kerti partira, David egész nap sütött-főzött, az anyja úgyszintén. Nem igazán volt kedve ünnepelni, hogy ennyi idős, de jól érezte magát a bőrében, és amíg David vele van, kit érdekel, hányadik x-et tölti be.

Felkelt, a ház felé bandukolt. Belépett a konyhába, és kivett a hűtőből egy üveg sört. Elkortyolgatta. Utána az emeletre indult. Az ikrek örökbe fogadása után át kellett alakítani a házat. Az emelet régi vendégszobájában rendezték be a gyerekszobát, és beépítették a tetőteret, ahol két szoba és egy kis fürdő kapott helyet a vendégeknek. A hálószobájukat David átrendezte, sokkal meghittebb lett, mint korábban. Résnyire nyitva volt az ajtó, halk zene szűrődött ki. Belesett. David zenét hallgatott, miközben megágyazott. A refrénnél együtt dúdolt az énekessel, és a csípőjét ringatva csábos táncot lejtett. Észre sem vette a férfit, aki mosolyogva figyelte.

- Csatlakozhatok?

- Alex… - David meglepetten megtorpant, majd mosolyogva a kezét nyújtotta. Együtt ringatóztak tovább a zene lassú dallamára. – Ki hitte volna tíz éve, hogy idáig jutunk? – suttogta.

Igaza volt. Alex maga is kételkedett abban, hogy a kapcsolatuk hosszú távon is működőképes, és lám, mégis együtt maradtak. Sőt, gyerekeket nevelnek, és úgy élnek, mint bármely hetero pár.

- Legszívesebben seggbe rúgtalak volna, amikor felém csörgetted a bilincset.

- Vörös volt a fejed, és azt hittem, megüt a guta.

- Viccesnek találtad volna.

- Természetesen. – David nevetve nézett fel rá.

Alex szíve nagyot dobbant. Mennyire szereti… Soha nem gondolta, hogy létezik ekkora szerelem, talán csak a mesékben. Ráadásul egy másik férfi iránt. David azonban megváltoztatta az életét, a felfogását. A feje tetejére forgatta az egész világát, és Alex határozottan élvezte.

- Most jut eszembe… jól emlékszem, hogy azt mondtad, a srácok anyáméknál maradnak ma este? – mormolta, miközben lehajolt hozzá.

- Miért olyankor akarsz elcsábítani, amikor hullafáradt vagyok? Egész héten felém se néztél…

- Mert itthon voltak a srácok, te meg hangos vagy. A múltkor is ránk nyitottak, mert elfelejtetted bezárni az ajtót.

- Véletlen volt, azt hittem, te megtetted.

- Akkor is a te hibád.

- Persze, kiscserkész – gúnyolódott David, és ellépett mellőle. Alex hátulról átkarolta. Beszívta friss, tiszta illatát.

- Szeretlek – súgta a bőrére, és könnyű csókot lehelt a tarkóján pihenő pillangóra.

- Ez nem ér… - A férfi lemondóan sóhajtott, de az egész teste izgatottan simult Alexhez.

- Nem csináltam semmit, csak ezt… - Alex újabb csókokkal borította a lepkét, és érezte, ahogy a karcsú test megremeg a karjaiban.

- Hadd forduljak meg!

- Az előbb még visszautasítottál…

- Ne játssz velem… - David hangja elfulladt, és Alex teste bizsergett. Élvezte a hatalmát a férfi fölött. Bár ő ötvenkettő volt, David meg harmincegy… a vágy nem csitult kettejük között. Megperdítette, és az ajka lecsapott Davidéra. Csókolózva zuhantak az ágyra. Megszabadultak a ruháiktól, meztelenül simultak egymáshoz. Úgy ismerték a másik testét, mint a saját tenyerüket, mégis minden szeretkezésük különleges, megismételhetetlen pillanat volt, ami után szorosan összebújva aludtak el annak biztos tudatában, hogy összetartoznak.

 

Alex a kislánya után sietett, aki épp azon volt, hogy becserkéssze a szomszédasszony macskáját.

- Jayne, hagyd a cicát! – emelte a karjába, mire dacos kapálózás volt a válasz.

- Meg akarom simizni!

- Az akarom szót töröld a szótáradból, édesem! – Alex a nyakába ültette a lányát, mire azonnal abbamaradt a hiszti.

- Jay, nézd! – sikította a kislány, mire ikerbátyja azonnal irigyen felkiáltott.

- Én is! Én is! – rohant feléjük lelkesen csillogó szemmel.

- Fiam, várj egy kicsit! Jayne után téged is felveszlek, jó?!

- De én most akarom! – toppantott dacosan a kisfiú.

David kilépett a verandára a szóváltásra.

- Fogadjatok szót apátoknak! – szólt szigorúan. Lisztes volt az arca, a kötényét pácfoltok tarkították, Alex mégis elmosolyodott a láttára.

- Igenis. – A két gyerek azonnal meghunyászkodott. Bármilyen meglepő, de kettejük közül általában Alex volt a lágyabb szívű, és David a szigorú. Utóbbinak jobban szót fogadtak, mint a majdnem kétméteres, kilencven kilós Alexnek.

Autó fordult be a ház elé. Jay azonnal elvesztette érdeklődését, már rohant is a hang felé. Alex levette a lányát a nyakából, és utána rohant. A derekánál fogva kapta el a ház előtt, és emelte a magasba.

- Ezerszer megmondtam, hogy nem mehettek a ház elé nélkülünk, Jay!

- Fogadj szót, öcskös! – C. J. derűs vigyorral ragadta el a kisfiút, aki hangosan visított örömében.

- C. J.! – Jayne a karját kitárva futott a férfi felé. 

- Az én szépséges hercegnőm! – C. J. az egyik karjára ültette Jay-t, a másikra a húgát, és rávigyorgott az apjukra. – Kiszednéd a csomagokat a kocsiból?

- Mi vagyok én, a hordárod? – morgott Alex, de engedelmesen a sportkocsi felé indult.

C. J. a nagyapja halála után valóban visszament az egyetemre, elvégezte a jogot, majd rendőrnek tanult tovább. Kitűnővel végzett, és jelenleg Alex keze alatt dolgozott a gyilkosságin. Az egyik legjobb nyomozója volt, aki soha nem fogyott ki a viccekből és az ötletekből, hogy hogyan törjön borsot az orra alá, de kemény zsaruvá vált, ha a gyilkosokról volt szó.

- A barátnődet hol hagytad? – kiáltott utána.

- Dobott – nevetett C. J. és puszit nyomott az őt üdvözlő David arcára. – Szia, anyu!

David a gyerekeire való tekintettel elharapta a szót, amely a nyelvére kívánkozott, és csak finoman rúgta bokán a férfit.

- Gyere be! Mi történt, hogy Chrissy is hajított?

C. J. szenvedő hangon mesélni kezdett, közben Alex kivett egy nagy ajándékodobozt, amiben nagy valószínűséggel az ő ajándéka volt található és egy letakart tálcát, amelyen frissen vásárolt garnélarákok sorakoztak. C. J. elég vagyonos volt, hogy ilyen vásároljon, és Alex meg sem lepődött a választásán. David ugyanis imádta az ilyenfajta ínyencségeket, és a férfi abban lelte örömét, ha a kedvére tehetett… Alex nagy bosszúságára. Épp csak lepakolt a tálcát a konyhában, a dobozt meg a verandán felállított asztalra, újabb kocsit hallott megállni a ház előtt. David nem ért rá, máris belemerült a rákok elkészítésének műveletébe, C. J. pedig kint kergetőzött a gyerekekkel, így rá várt a feladat, hogy ajtót nyisson.

- Alex, édesem! – Jamie lelkesen integetett neki a kocsi mellől.

Alex szíve elszorult. Jamie négy évvel ezelőtt autóbalesetet szenvedett az egyik koncertről tartva hazafelé. Olyan súlyosak voltak a sérülései, hogy eleinte az is kétséges volt, túléli-e a műtétet. Frances teljesen kiborult, ők meg azonnal odarepültek Daviddel, hogy mellette legyenek. Jamie szerencsés volt, életben maradt, de a gerince olyan mértékben károsodott, hogy lebénult. Most a tolószékéből vigyorgott rá, miközben Frances kipakolta a holmijaikat a bérelt kocsiból. A mindig kecses mozgású Jamie két lépést sem tudott megtenni egyedül, és ettől Alex elszomorodott. A férfi nem ezt a sorsot érdemelte. Ennek ellenére boldognak látszott, Frances támogatásával viszonylag túltette magát a vele történteken, és továbbra is olyan mozgékony életet élt, mint a baleset előtt. Csak éppen most a koncerteket egy tolószékből adta a hegedűjével… 

- Sziasztok! – Lehajolt, és megölelte a férfit. – Jól utaztatok?

- Fogjuk rá. Tudod, hogy Frances utál repülni. Egész úton úgy szorongatta a kezemet, hogy teljesen elzsibbadtak.

Frances megigazította a szemüvegét, és felhorkant.

- Azért ez nem teljesen így volt.

Jamie viszont a szemét forgatta, és Alex felnevetett.

- Itt maradtok éjszakára?

- Nekem különleges igényeim vannak, szóval lefoglaltunk egy szállodai szobát éjszakára. Nem akarom, hogy Francesnek kelljen cipelgetnie. Már nem fiatal.

Frances erre újabb horkantással felelt, és meghúzta a haját.

- Azért annyira öreg sem…

Jamie huncutul rámosolygott a válla felett.

- Tudom. Éjszaka bebizonyítottad.

Frances elvörösödött. Mentegetőzve pillantott Alexre, aki együttérzően mosolygott rá.

- Hoztunk neked ajándékot! – Jamie az egyik dobozra mutatott. – Meg a gyerekeknek is. Hol vannak?

- A kertben C. J.-vel.

- Biztos nagyot nőttek, amióta nem láttam őket. – Jamie könnyedén hajtotta a székét, és már meg is kerülte a speciálisan neki kialakított járdán a házat.

- Ezt úgy mondta, mintha David nem küldene neki hetente egy tucat fotót az ikrekről – jegyezte meg Alex.

Frances a hajába túrt.

- Ő is szeretne gyereket.

- És mi az akadálya?

- A tolószéke – felelte nyíltan a férfi. Hajába már ősz szálak vegyültek, de még mindig ugyanaz a jóképű, kissé szórakozott tudós volt, akibe Jamie annak idején beleszeretett.

- Az nem akadály, csupán kifogás.

- Én is ezt mondtam neki. Beszélhetnél vele.

- Rendben. Most viszont gyerünk befelé. Ne mondd, hogy ez mind a srácoké! – mordult fel, amikor vagy tucatnyi dobozt kellett becipelnie.

- Jamie ötlete volt.

- Honnan sejtettem?

David már üdvözölte Jamie-t, most kedvesen megölelte Frances-t, és leszúrta a sok ajándék miatt. A gyerekek azonnal rávetették magukat a dobozokra, C. J. és Jamie segített nekik kicsomagolni őket. Frances csatlakozott Davidhez a konyhába. Alex látta, hogy a hátsó kerten keresztül a szülei érkeznek tálakkal megpakolva, és eléjük sietett.

- Miért nem szóltál, anya? – nyúlt az egyik tál felé, de Susan rászólt.

- Menj inkább vissza, és hozd el azt a két tálca süteményt, amit ott hagytam a konyhapulton. David?

- Francesszel a konyhában van. C. J., Jamie és a gyerekek a nappaliban játszanak.

- Pompás. Apád nekiáll grillezni, én meg segítek Davidnek.

- Apának inkább pihennie kellene… - vetette fel Alex, de James erre úgy pillantott rá, hogy behúzta a nyakát. – Értettem, megyek a sütikért.

Pár perccel később lepakolta a süteményeket a kerti asztalokra, és töltött az apjának egy pohár bort. Segített neki az előkészületekben, és közben aggodalmasan figyelte a mozdulatait.

- Nyugodj meg, fiam! Jól vagyok – veregette meg a vállát az apja.

- Azért aggódhatok, nem?

James csak somolygott. Alex újabb kocsit hallott, így előresétált. Egy bérelt Lexus mögött Nicky autója állt meg. Nicole, a férje és a két kisfia odaintegetett neki. Trixie szállt ki a Lexusból, kiemelte a kisfiát a babahordozóból, míg a férje előszedte a cuccaikat.

- Sziasztok! – Alex megölelte Nicole-t, akit már alig ért át, mert az asszony most várta kései, harmadik gyermeküket, aki az előzetes jelentések alapján már kislány lesz. – Egyre nagyobb vagy, tudtad?

- Szúrd le magad, Ferguson! – horkant Nicky nem túl nőiesen. – Srácok, irány a ház! – Fiai hangos csatakiáltással megrohamozták a bejárati ajtót, amit David éppen ekkor nyitott ki előttük. Nicky kacsázó léptekkel elindult Trixie felé. Megölelték egymást, és elgügyögtek a kisbaba felett, aki mélyen aludt. Nicole és Trixie férje kezet fogott Alexszel.

- Félelmetesek együtt – motyogta utóbbi férje, a művészettörténész Mitsuhara Takami.

- Egyetértek – bólogatott John Meade, Nicky hitvese.

Alex vigyorgott. Számára e két asszony a legjobb barátot jelentette. Nem felejtette el nekik, hogy mennyit szekírozták David miatt, és támogatták, amikor támadások érték nyíltan felvállalt szexuális hovatartozása miatt.

- Remélem, a srácoknak nem hoztatok semmit – ráncolta a homlokát a sok csomag láttán.

A két férfi sokatmondóan összenézett.

- Menjünk be! – legyintett Alex.

Behurcolkodtak. Közben Trixie megegyezett Nicole-lal, hogy utóbbiéknál töltik az éjszakát. Susan és David azonnal körbevette őket, így Alex kivezett John-t és Takamit az apjához, aki már Francesszel ügyködött a grillsütőnél. Jamie és C. J. a gyerekekkel játszott, és hangosan nevetgéltek közben. Alex megnézte Jay autóját, Jayne babáját, megdicsérte őket, és figyelte, ahogy mindketten visszarohannak Jamie-ékhez. David egy sört nyomott a kezébe.

- Minden rendben?

- Azon kívül, hogy komornyik lettem a saját házamban? – kérdezte Alex morcosan.

David megcsókolta, és visszasétált a házba. Alex leült a veranda lépcsőjére, és elégedetten nézelődött. Kisvártatva megérkezett Andrea Venoche és Ron Ditton. Ismerték a járást, így megkerülték a házat.

- Nem késtünk el, ugye? – Ron haja teljesen fehér lett, bottal járt. Az utóbbi időben eléggé leromlott az egészségi állapota, így Andrea, amikor csak tehette, vele ment mindenhová.   

- Dehogy. Keressetek magatoknak helyet! – Alex elvette az ajándékot Andrea-tól. – Mondtam, hogy nem kell semmi.

- Fogd be! – Andrea rámosolygott. – Boldog ötvenkettedik születésnapot!

- Eddig mindenki megállta, hogy fel ne köszöntsön, de te nem tudtad kihagyni… - morogta Alex leverten. Beszélgettek, aztán megérkezett Carl a családjával. Ők is a kertbe sétáltak, a két kisebb gyerek hangos üdvrivalgással rohant C. J.-ékhez. Tim, aki az évek alatt magas, komoly fiúvá nőtt, a barátnőjével jött. Carl és Barbara süteményt és bort pakoltak az asztalra.

- Mondtam, hogy semmit se hozzatok – csóválta a fejét Alex. – Így is annyi kaja van már, ami elég lenne egy egész hadseregnek.

- Még nincs itt mindenki – jegyezte meg Carl.

- Ez igaz. – Alex füle kocsiajtó csapódást észlelt, így előresétált. – Cass!

Jack Cassiano napbarnított és jókedvű volt. Megölelték egymást.

- Helló, haver! Nem késtünk el?

- Nem. Helló, Sean!

Sean Mortimer már egyáltalán nem hasonlított FBI- ügynökre. Divatos ruhát viselt, mozgása sokkal kecsesebbé vált, haját hosszabbra hagyta nőni. Ugyanolyan barna volt, mint Jack, és ugyanolyan boldognak látszott.

- Jól néztek ki – mérte végig őket Alex elégedetten.

- Te sem panaszkodhatsz – bokszolta vállon Jack. – Gyors kérdés, itt aludhatunk, vagy béreljek egy hotelszobát?

- Maradhattok. Jamie-ék szállodába mennek, Trixie-ék pedig Nicole-nál alszanak. Végszükség esetén C. J.-nél is van szoba. Akkora az a ház, hogy az enyém háromszor belefér.

- Irigykedsz?

- Francokat! Ez sokkal otthonosabb – nevetett Alex. – Gyertek be! Már majdnem mindenki itt van.

Később megérkezett Theo és a felesége a kislányukkal, Roger és Julia, majd maga Mario Ballard.

- Fran nem jön? – nézett körbe David, aki közben befejezte a sütést, és éppen átöltözni indult.

- Már itt kellene lennie – pillantott az órára Alex aggodalmasan. – Remélem, nem jött közbe egy újabb ügy…

- Ott jön! – David megragadta a kezét. – És, nicsak, kivel…

Fran szoknyát viselt, haját beszárította. Szép volt főleg, hogy úgy mosolygott, mintha megütötte volna a lottófőnyereményt. Mellette Micky Kernick lépdelt, aki már tartózkodóbb volt, de a szeme elégedetten csillogott, ahányszor csak a nőre nézett.

- El sem hiszem, hogy képes volt idetolni a képét! – mormolta Nicky rosszkedvűen. – Egy bűnöző! Miért nem tudta otthon hagyni?!

Alex figyelmeztetően végigmérte a volt feleségét.

- Mindenkinek jár egy második esély. Micky visszavonult. Jelenleg nem tudunk arról, hogy bármilyen illegális tevékenysége lenne. Ehhez tartsd magad, mielőtt megbántod őt vagy Frant.

David közben a pár elé sietett.

- Sziasztok! Úgy örülök, hogy eljöttetek! – Megölelte mindkettejüket.

Alex is kezet fogott Micky-vel, majd végigmérte nyomozóját.

- Nagyon csinos vagy ma.

- Köszönöm. – Fran az ajkába harapott, de képtelen volt levakarni az arcáról elégedettségét, miközben kinyújtotta a kezét. – Nézzétek!

David felkiáltott, és tágra nyílt a szeme a gyűrű láttán. Alex elvigyorodott, és felkapta a nőt. Megpörgette, miközben Fran kacagott. Letette, majd szorosan megölelte.

- Gratulálok! – A tekintete Micky-ét kereste. A férfi talányos arckifejezéssel vállat vont.

- Azt mondtad, Fran nagyszerű nő, és nem kéne elszúrnom. Megpróbálom.

- Ezt tíz éve mondtam, te idióta!

- Jobb későn, mint soha – vigyorodott el végre a férfi. Magához húzta Frant, és puszit nyomott az arcára.

Később ettek, Alex kibontotta az ajándékait. A hangulat vidám volt. Carl és Barbara táncoltak, Tim és a barátnője egymáshoz bújtak a hintaágyon. James a verandán szunyókált, Susan a volt menyeivel beszélgetett. Jamie a gyerekekkel játszott, Frances segített Jayne-nek felfújni egy lufit. C. J. kiterült az udvar közepén, és mélyen aludt, mellkasán Trixie kisfiával. Ron Marióval vitatkozott, Andrea félig lehunyt szemmel hallgatta őket. Roger és Julia voltak az ügyeletesek, őket egy gyilkossághoz riasztották, így korán távoztak. Takami, Micky, Fran, és John az asztalnál ültek, és Seant hallgatták, aki arról mesélt nekik, milyen az élet a vidéki kisvárosban, ahol Jack-kel ők voltak az első homoszexuális pár. Jack felpakolta a lábát egy székre, és sört iszogatott. Alex az egyik gyümölcsfa alá húzta a székét, és onnan nézte őket. Csendes, elégedett boldogság vette körbe. David odament hozzá, és az ölébe ült. A vállára hajtotta a fejét.

- Boldog vagy – mondta halkan.

- Honnan veszed?

- Le se tagadhatod. Minden nyavalygásod ellenére egész nap vigyorogsz.

- Idióta, használhatatlan ajándékokat kaptam, kivéve persze tőled. Kiesznek a kajámból, egész nap nálunk tespednek, és a többit már nem is sorolom. – Alex elmosolyodott. – Igen. Az vagyok. – Az állát David fejének támasztotta. – Köszönöm.

- Mit?

- Hogy szeretsz…

- Te buta… - David könnyes szemmel hajolt hozzá. – A világon mindennél jobban szeretlek, és ezt nem kell megköszönni. Elég, ha ugyanúgy szeretsz, bízol bennem, és tisztelsz, mint eddig. – Gyengéden megcsókolta. – Boldog születésnapot!

- Neked pedig boldog évfordulót előre is! Idén vagyunk tíz éve együtt, ha a találkozásunk napjától számoljuk, és mit szólnál egy kis ünnepléshez kettesben?

- Mire gondolsz?

- Anyáék vállalják, hogy hétvégére a srácok náluk maradhatnak. Mi pedig… itthon maradunk, és addig szeretkezünk, amíg lábra sem tudunk állni. Mit szólsz?

David nevetett.

- Képes leszel rá? – incselkedett.

- Oh, igen… - Alex odahajolt hozzá. – Ebben biztos lehetsz… - mormolta az ajkára lehelve a szavakat, mielőtt megcsókolta volna.

 

David gondosan lesöprögette Kyle sírjáról a száraz leveleket. Eligazította a vörös rózsacsokrot, amit Micky az öccse halálának évfordulójára tett rá. Ő maga fehér liliomot hozott, és most összeügyeskedte a két csokrot. Leült a fűre, ahogy mindig szokott, és a virágokat nézte.

- Sejtettem, hogy itt vagy. – Alex lehuppant mellé. Kimerültnek tűnt, a múltkori hétvégi szerelmeskedésből nem lett semmi, mert történt egy gyerekgyilkosság, és a férfi maga vette kézbe az ügyet. Hetek óta alig találkoztak.

- Elkaptad?

A férfi fáradt sóhajjal bólintott.

- Igen. Az apja beismerte, hogy ő ölte meg.

- Az apja? – döbbent meg David.

- Nem tudom megérteni az ilyen embereket… - mondta a hadnagy. – Soha nem tudnék kezet emelni a srácokra, hát még… megölni őket. Azt mondta, véletlen volt, de hogyan lehet véletlenül megölni egy gyereket? Mekkora erővel kell megütni ahhoz, hogy eltörjön a nyaka?

- Jaj, Alex, annyira sajnálom… - David megszorította a kezét. – Tudok valamiben segíteni?

- Nem. Köszönöm. Voltam bent nálatok, Stevie mondta, hogy elmentél. Gondoltam, megnézlek itt, mielőtt hazamegyek.

David minden héten kiment az öccse sírjához, akár csak pár percre, de leült a fűre, és eligazgatta a virágokat.

- Én is már indulóban voltam. Be kell menni a gyerekekért az oviba.

- Felhívtam anyát, hogy menjen el értük. Ma egyszerűen… nem hiszem, hogy… - Alex elhallgatott, de David megértette.

- Ha hazaérünk, elmész zuhanyozni. Készítek vacsorát, utána megnézünk egy szomorú filmet, amin kisírhatjuk a szemünket, aztán lefekszünk. Rendben?

- Jól hangzik.

Odahaza David nekiállt vacsorát készíteni, és csendben ettek. Alex végül felment aludni, és kisvártatva a férfi is követte. Bebújt mellé az ágyba, és aggódva megsimogatta az arcát.

- Azzal csak magadnak teszel rosszat, ha ezen töröd az agyad. Megtetted, amit kellett.

- Tudom. – Alex magához húzta.

Az eltelt években David volt az, aki mentsvárául szolgált, amikor egy-egy nehéz ügy leomlasztotta a szíve köré emelt védőkorlátot. A férfi meghallgatta, vigasztalta, vagy csak ölelte hajnalig. Ez volt az, amire a leginkább szüksége volt. Az ajkuk lassan talált egymásra. Néma csendben, lassan, finoman szeretkeztek, s utána csak feküdtek összegabalyodott végtagokkal, lihegve, elégedetten.

Kopogás hallatszott lentről.

- Ki lehet az?

- Nem tudom. – Alex már magára is kapta a nadrágját, és felvette a pisztolyát. Felkapcsolta lent a villanyt, és kilesett. C. J. nyomorultul festett. – Gyere be! – nyitotta ki az ajtót.

- Bocs, hogy így rátok török, de… - C. J.-vel együtt nyomoztak a gyermekgyilkosság ügyében, nem volt csoda hát, hogy megjelent.

- Semmi baj. – David lépkedett lefelé a lépcsőn. Rövidnadrágot és Alex pólóját viselte. – Csinálok kakaót.

- Itt maradhatok éjszakára?

- Hát, persze. – Alex felkapta a kabátját. – Átmegyek a srácokért.

David megértően bólintott. Nem sokkal később a gyerekek lelkesen ugrándozták körbe a konyhát. Elmesélték a napi kalandjaikat, és végre Alex szeméből is eltűnt a szomorúság. C. J. kergetőzni kezdett Jay-jel a nappaliban, amihez Jayne is csatlakozni akart.

- Apa, gyere te is! – húzta Alexet.

A férfi felkapta, és magához ölelte. A kislány azonnal megérezte, hogy apjával valami rossz dolog történt, mert kedvesen megsimogatta a haját.

- Elmondod?

- Inkább nem.

Jayne komolyan tovább simogatta a haját.

- Börtönbe zártátok a bácsit, aki bántott valakit?

- Igen.

Jayne mosolya felragyogott.

- Akkor jó.

Alex viszonozta a mosolyt, és legördült a szívéről egy súly.

- Menjünk, és kapjuk el C. J.-t.

Jayne ajka lebiggyedt.

- Ő nagyon gyors, te pedig már öreg vagy.

David a szájára szorította a kezét, nehogy felnevessen Alex arckifejezésén.

- Lehet, hogy ő gyors, én viszont ravasz vagyok.

- Rendben, próbáljuk meg!

David a hasát fogva dőlt az ajtófélfának, ahogy azt figyelte, apa és lánya hogyan cserkészi be C. J. személyében a nagyvadat. A férfi sejtett valamit, mert Jay-t fedezékül használva igyekezett elmenekülni, de Alexnek szerencséje volt. A derekánál fogva emelte a magasba.

- Megvagy.

- Ezt nem hiszem el! – C. J. felkuncogott, amikor Alex megcsikizte. – Ne csináld! Ne, Alex! David, azonnal szólj rá!

A férfi viszont úgy tett, mint aki nem hallja a segélykérést. A gyerekek megrohanták C. J.-t és folytatták a támadást. A férfi végül fuldokolva kapkodott levegő után.

- Elég! Megadom magam!

David megfürdette az ikreket, míg Alex és C. J. rendet tettek a nappaliban. Kivételesen Alex megengedte, hogy Jayne és Jay közöttük aludjon éjjel. C. J. duzzogva felvonult az egyik vendégszobába, és amikor már a gyerekek mélyen szuszogtak, akkor jelent meg újra.

- Tudom, hogy nem vagyok már kisgyerek, de azért nem maradhatnék? Az ágy végében esetleg?

- Nem vagy komplett – közölte Alex hűvösen.

- Ezzel nem mondtál neki újat – vélte David félálomban, majd nagyot ásított. – Ott a fotel.

- Rendesek vagytok – dünnyögte C. J. kedvetlenül.

Alex felhúzta a lábát.

- Addig helyezkedj el, míg meg nem gondolom magam. Tiszta hülye vagyok, amiért megengedem, hogy te is itt aludj.

- Nagyapának megígérted, hogy vigyázol rám.

- Azt mondta, hogy nem lesz rád sokáig gondom, mert felnősz, és kirepülsz a fészekből. Mekkorát tévedett.

- Tekintsd úgy, hogy van az előző házasságaid egyikéből egy fiad.

- Lerúglak!

- Akkor kiabálni fogok, és felébresztem a srácokat.

- David, szólj rá!

- Fejezzétek már be! – morogta a férfi.

Kis ideig csend volt, aztán C. J. helyezkedni kezdett. Alex véletlenül vagy készakarva, nem tudni, megrúgta. Egymásra vicsorogtak.

- Egy esélyed volt, elbaltáztad! Kifelé!

- Csak szeretnéd!

- Na, ide figyelj!

- Elég! – David szeméből kiment az álom. Felült. – Holnap dolgozni kell mennem, és szeretném magam kipihenni, ami nektek sem ártana. Ennek megfelelően mi lenne, ha befognátok?

- Igenis. – A két férfi meghunyászkodva suttogott.

Két perccel később megszólalt C. J. telefonja. Az ügyelet riasztotta egy újabb esethez, és kelletlenül rángatta magára a nadrágját. Alex lekísérte, és a lámpafényben jobban szemügyre vette a sápadt arcot.

- Ne vedd magadra!

- Mintha te nem tennéd.

- Nekem a gyerekek miatt nehéz érzelmi távolságot tartanom egy ilyen ügytől.   

C. J. bólintott.

- Bocs, hogy rátok akaszkodtam.

- Annak idején megígértem a nagyapádnak, hogy vigyázok rád. Már régen nem azért teszem, hanem mert megkedveltelek, sőt, szeretlek is, mintha a fiam volnál, amivel kéretik nem visszaélni. Érthető?

- Igen. – C. J. tétován megölelte. – Apám helyett apám vagy. Köszönöm.

- Szívesen, kölyök. – Alex játékosan állon ütötte. – Most pedig kopj le! Reggel beszélünk.

- Oké. – C. J. halkan betette maga mögött a bejárati ajtót.

Alex felballagott az emeletre. Visszabújt az ágyba.

- Beszéltetek?

- Igen.

- Minden rendben?

- Most már igen.

- Ennek örülök. – David kinyújtotta a kezét, és összefonták az ujjaikat. – Szeretlek.

- Én is. Jó éjszakát!

- Jó éjt!

Két perccel később Jay fordult egyet álmában és hason rúgta az apját. Alex mély levegőt vett.

- Jól vagy? – riadt meg David.

- Fogjuk rá. Ha egy kicsivel lejjebb megy…

David a párnával fojtotta el a kuncogását.

 

Másnap reggel a gyerekek élénkek, a szülők meg holtfáradtak voltak. David reggelit készített, Alex közben felöltöztette őket. A konyha kész káosz volt, mire mindegyikük evett.

- Hűha! – Susan meglepetten nézett körbe.

- Jó reggelt, anya! – Alex arcon csókolta az asszonyt, és a kezébe nyomott egy csésze kávét. – Mi járatban?

- Arra gondoltam, elviszem az oviba a gyerekeket.

Alex és David megkönnyebbülten sóhajtott fel.

- Anya, te egy csoda vagy! – ölelte meg a férfi.

Susan csak mosolygott. Negyedórával később csend borult a házra. David takarított a konyhában. Alex felment összekészülni. Éppen végzett a borotválkozással, amikor a férfi benyitott hozzá.

- Nagyon sietsz?

- Nem. Miért?

- Éhes vagyok.

Alex ránézett. Lassan leengedte a villanyborotvát tartó kezét. Kikapcsolta a készüléket, majd leöblítette az arcát. Megtörölközött, és arckrémet kent a bőrére.

- És mit ennél? – kérdezte megtévesztő könnyedséggel.

- Téged.

- Valóban? – Alex felvonta az egyik szemöldökét, és a tükörben a mögé lépő férfit nézte.

David nem valami gyengéden beleharapott a vállába.

- Valóban, hadnagy úr – nyalta végig a harapás nyomát.

A szeme ragyogott, a haja nedves és kócos volt, valószínűleg a földszinti fürdőszobában lezuhanyozott. A ruhája nem állt másból, mint egy rövidnadrágból és egy szinte átlátszóvá mosott pólóból. És mégis ő volt a legcsábítóbb alak, akit csak hátán hordott a Föld… legalábbis Alex számára.

Megfordult, és nekitámaszkodott a mosdónak. Csak egy törölközőt viselt, ami kezdett lefelé csúszni a csípőjén. A haja még vizes volt, a szeme viszont úgy mérte végig, ahogy egy ragadozó nézi a prédát. Rég volt az az idő, amikor David megijedt tőle.

- Akkor mégis mire vársz? – Nyílt kihívás volt, s a válasz nem is késett sokáig.

Egymáshoz tapadva csókolóztak. Alexről lehullott a törölköző, David megszabadult a ruháitól. Mohó vágytól hajtva Alex végignyalta a férfi minden porcikáját. Felhajtotta a csúcsra, leűzte onnan. Felcsigázta, megőrjítette. Hátulról hatolt belé, és a tükörben összeolvadt a pillantásuk. David teste ívbe feszült, az ajkával a férfiét kereste, mikor a csúcsra ért. Zihálva kapaszkodott meg a vállában, mert Alex a karjaiba kapta, és a hálószobába vitte. Újra összeolvadtak, az ujjaik összefonódtak a gyűrt ágyneműn, David a férfi dereka köré fonta a lábát. Egyszerre mozdultak, tökéletes összhangban, kéjes gyönyörrel, őszinte szerelemmel. S abban a csodálatos pillanatban, amikor a hangjuk a másik nevét kiáltotta… ez a szerelem volt a legtökéletesebb az egész univerzumban…

 

Alex derűsen sétált be a gyilkossági osztályra. Emberei összesúgtak a háta mögött.

- Mi történt vele? – kérdezte Julia.

C. J. szemtelen vigyorral válaszolt – jó hangosan.

- A reggeli szex eredménye.

- Kapd be, C. J. fiam! – Alex a középső ujját mutatta. – Kisírtad magad tegnap?

- Nem is sírtam! – kapta fel a vizet azonnal a férfi.

- Hajjaj, ha láttátok volna! – Alex élvezettel forgatta meg benne a kést. – Ott zokogott a vállamon, alig győztem ellátni zsepivel.

- Nem igaz!

Alex jókedvűen rákacsintott, és bevonult az irodájába. Lehuppant a székére, elővett egy szál cigit és rágyújtott. Mostanában csak a kapitányságon dohányzott, mert a gyerekek nem szerették a füstöt. Rápillantott a bekeretezett fotóra az asztalán. Azután készült, hogy örökbe fogadták az ikreket. Ő tartotta Jay-t, míg David Jayne-t, mind a négyen maszatosak voltak a csokis sütitől, amit Susan sütött desszertnek, ő átkarolta David vállát, és ez tökéletessé tette az egész képet. Tíz évvel ezelőtt még egy morcos medve volt állandó migrénnel, elhagyott barátnőkkel, munkába ölt magánnyal. Elvigyorodott, majd felkapott két jelentést, és kisétált az előtérbe, ahol tucatnyi nyomozó várta a parancsait.

- Nyuszikáim, jelentéseket várok az asztalomra, mégpedig kurva gyorsan, mert csak kettőt találtam ott. Mindenki erőltesse meg magát, mintha élnétek! Carl és Fran, gyilkosság a parkban, húzzatok oda!

- Ne már!

- Kérvényt nyújtsak be? – Alex megemelte a hangját, és az emberei úgy oszlottak szét, hogy öröm volt nézni.

Visszasétált az irodájába. Elégedetten újabb cigire gyújtott, és megállapította, hogy kibaszottul szerencsés pasas.

 

Vége