Kérlek, szeress!

Ai: Két élet Side Story – Kérlek, szeress!

A történet a Két élet befejezése után körülbelül tíz évvel játszódik, a második rész vége felé. Nem kapcsolódik szorosan egyikhez sem, de főszereplői felbukkannak a későbbiekben.

 

            A reggel úgy kezdődött, hogy megállapította, szívás tizenhat éves középiskolásnak lenni. A kifejezést tegnap tanulta az egyik osztálytársától, aki éppen az anyja miatt panaszkodott a haverjának. Mellette mentek el, ő a könyvét bújta, úgy tett, mintha olvasna, de valójában a körülötte levőket hallgatta.

Másfél hete került át ebbe a suliba, miután a családja csődöt jelentett, és nem tudták tovább fizetni a magániskola költségeit. A gimnázium jó egyórányira volt az otthonától, ahová költöztek, miután eladták a házukat. Hirtelen egy teljesen új élet szakadt a nyakába, pánikba esett, egyedüli mentsváraként csak a könyvek szolgáltak.

Bár nem tűnt úgy, de szivacsként szívott magába minden szót, kifejezést, mondatot, amelyek annyira különböztek az eddig megszokottól. Tudat alatt talán abban reménykedett, hogy segítenek majd neki felépíteni egy új személyiséget. Egy olyat, aki nem rezzen össze egy hangos szótól, nem gömbölyödik össze egyetlen hirtelen mozdulattól. Ám sejtette, hogy ez nem ilyen egyszerű…

Kedvetlenül ballagott a következő órára. A többiek még öltöztek a testnevelés óra után, de ő nem tornázott, így korábban feljöhetett. A múlt héten a történelem tanár felkérte, hogy legyen térképfelelős, miután felfedezte, hogy rajong a térképekért. Letette a táskáját az első padra, ahol helyet kapott, és elindult a mosdóba. Addig akart kimenni, amíg ki nem csengetnek. Kellemetlenül érezte magát a többi diákkal a külön helyiségben. A klotyón, ahogy az itteni srácok hívták. Benyitott, és már majdnem felsóhajtott, hogy egyedül van, amikor rádöbbent, hogy ez koránt sincs így.

- Helló, új fiú!

- Helló! – lehelte, és az ajtó felé araszolt. Kis híján elérte, amikor egy kéz az ajtóra tenyerelt, hogy ne tudja kinyitni.

- Thomsonn, ha jól emlékszem…

- William Thomsonn – mondta, és a szíve csapdába esett madárként vergődött a mellkasában. Hátrálni kezdett, hogy legalább a háta védve legyen. Ezt már korán megtanulta. 

- Gondolkoztunk a haverokkal. Nem vagy te véletlenül rokona annak a kormányzónak vagy kinek? Esetleg az édes kicsi fiacskája? – A srác megfricskázta az orrát, mire összerándult, még levegőt venni sem mert ijedtében.

A mai nap új kifejezést nyert. Kibaszottul nagy szívás, ha az embert William Thomsonnak hívják, és az apja egy korrupt politikus, akit a börtönben öltek meg.

- Nem tudom, miről beszélsz – suttogta. Remegett minden izma a feszültségtől, felkészült, hogy a feje köré kulcsolja a kezét, ha a srác meg akarná ütni. Kiszakadt belőle egy fojtott nyögés, ahogy a fiú a falnak lökte. – Ne! – A régi ösztönöknek engedelmeskedve lecsúszott a földre, és összekuporodott.

- Hogy fél! – A srácok nevettek.

- Na, állj fel, beszari kölyök! – Az ajkába harapott, hogy visszafojtson egy kiáltást. A fiú belemarkolt a hajába, hogy felhúzza. A következő pillanatban azonban ajtó csapódott, valaki benyitott. Lélegzetvételnyi idő telt el, aztán a srác olyan erővel vágódott az egyik fülkének, hogy behorpadt az oldala. A többiek meglepetten hátráltak az újonnan érkezett elől, aki William elé állt, és megropogtatta az ujjait.

- Utálom, ha valaki egy nála gyengébbet zaklat. – Széttárta a karját. – Gyere, kezdj ki velem!

- Wilkes, te egy őrült buzernyák vagy!

- Ez az őrült buzernyák feltörli veled a padlót, ha nem húzol el, de sebesen. És ha még egyszer meglátlak téged, titeket – A többi srácra mutatott. – akkor annak csúnya vége lesz. Húzzátok el a beletek!

- Na, ide figyelj, Wilkes! – A srác elindult feléje, de még hozzá sem tudott érni, a Wilkesnek nevezett fiú egyszerűen arrébb hajította.

- Nem vagyok jókedvemben, fiúk! Háromig számolok. Egy. Kettő. Három.

Háromra rajtuk kívül üres volt a mosdó. William tágra nyílt szemmel nézett fel rá. Teljesen megdöbbentette az előbbi jelenet.

- Jól vagy? – A fiú kérdésére összerezzent. – Ne aggódj, nem bántalak! Fel tudsz állni?

- Azt hiszem. – Williamnek reszkettek a lábai, de végül a falnak támaszkodva sikerült feltápászkodnia. – Köszönöm.

- Szívesen. Allan Wilkes vagyok.

- Én William Thomsonn.

- Tudom. Te vagy az új fiú.

William arca megrándult.

- Igen.

- Ne is törődj vele! Egy ideig foglalkoznak csak veled, amíg nem lesz valami érdekesebb.

- Értem. – William szabadulni akart a kínos helyzetből. – Nekem most mennem kell. Még egyszer köszönöm, hogy segítettél.

A fiú a homlokát ráncolta, és a fülkék felé intett.

- Nem tudom, hogy tudtál-e… - Zavartan megrántotta a vállát.

William elvörösödött.

- Csak pisilni szerettem volna, de amikor bejöttem, már itt voltak.

- Figyelj, én kimegyek, és őrködöm, amíg… szóval tudod…

- Ez igazán rendes tőled.

- Én is voltam új fiú pár éve, úgyhogy tudom, milyen nehéz most neked.

- Téged is piszkáltak?

- Aha.

- És ki védett meg?

A fiú rávigyorgott, és felemelte ökölbe szorított kezét.

- Ez itt.

- Oh! – William megint elpirult. – Én képtelen lennék megütni valakit.

- Sokáig én is ezt gondoltam, de miután engem kezdtek bokszzsáknak használni, bepipultam. Inkább én ütöm őket, mint ők engem. Azóta békén hagynak.

- Ezért hívtak őrült buzernyáknak?

- Jah, azóta neveznek őrültnek. Be tudok gőzölni, ha felhúznak.

- És mit jelent a buzernyák?

A fiú elkomolyodott.

- Te komolyan nem tudod?

- Nem.

- A buzi becézése. Remélem, azt tudod, mit jelent.

William nagyot nyelt.

- Homoszexuális vagy?

- Pontosan. A meleg kifejezést jobban szeretem, de nekem aztán mindegy, melyiket használod. Ne aggódj, a kisfiúk nem az eseteim – kacsintott rá szinte kedves mosollyal.

William nem tudta, mit mondhatna. Csak állt tétován. Emlékek kavarogtak a fejében, megbénították.

- Nyugi, komolyan nem bántalak. – A fiú megszánta, és az ajtó felé indult. – Kint megvárlak.

- Köszönöm.

A fiú után becsukódott az ajtó, és amikor pár perc múlva kipillantott, tényleg ott találta az ajtó mellett a falnak támaszkodva.

- Végeztél?

- Igen. Mennem kell, mert elő kell készítenem a térképeket. Még egyszer köszönöm, hogy megmentettél.

- Szívesen. Ha bármi gond lenne, szólj, a feletted levő osztályba járok.

- Rendben. Szia, Allan.

- Viszlát, William! – A fiú rávigyorgott, majd megvárta, míg bemegy az osztályba, és csak utána ment be a mosdóba.

 

            Unalmasan teltek a napok. William körül lassan elcsendesedtek a kedélyek, és sikerült két osztálytársával is beszédbe elegyednie, amit haladásként értékelt. Allant látta néha a folyosón, a fiú mindig odabiccentett neki, de nem próbált közeledni hozzá. Nem tudta, ezt hogyan értelmezze. Egy részről sajnálta, hogy nem sikerült összebarátkoznia vele. Végre szeretett volna egy igazi barátot, akivel megoszthatja a szüneteket, a tanulást, a szabadidejét, és Allan szimpatikus srácnak tűnt. Más részről ott volt az előítélete. Nehezen vonatkoztatott el attól, hogy a fiú homoszexuális.

- Állítólag Wilkes megint balhéba keveredett – hallotta egyik nap irodalom órára menet. Hegyezni kezdte a fülét.

- Nem értem, ki az a hülye, aki bele mer kötni – kuncogott Nina, az egyik osztálytársa.

- Én azt hallottam, ezúttal nem úszta meg könnyen – szólt oda Martin, aki mindig jól informált volt az ilyen híreket illetően. – Az orvosiban kötött ki, Morgan mondta, hogy pár napig otthon marad.

- Kivel sikerült így összeakaszkodnia? – csodálkozott Sylvia, Nina barátnője.

- Azzal a barom Goodmannel és a bandájával.

William gyomra görcsbe rándult. Allan-nel való megismerkedése óta sikerült megtudnia, hogy Goodman és a haverjai kötöttek bele a mosdóban, és már a nevük hallatára is rosszul volt. Hát, még most, hogy megtudta, Allan talán miatta sérült meg. Goodmanék biztos pikkeltek rá, mert megvédte őt, és lehet, hogy ezért bántották.

- Thomsonn, jössz? – Morgan tartotta neki az ajtót.

- Igen, köszönöm. – Azon gondolkodott, hogy ki kellene derítenie Allan telefonszámát, hogy felhívja. Észrevette Nina kezében az okostelefont, és eszébe jutott, hogy a fiú valószínűleg fenn van valamilyen közösségi oldalon, talán úgy el tudja érni, és megkérdezni, hogy van.

Másnap szorongva ment suliba, rossz érzései voltak. Megtalálta Allant több helyen, írt mindegyiken neki, hátha olvassa valamelyik üzenetét. Testnevelés előtt ráért lemenni, már üres volt a folyosó, amikor elindult a tanteremből. Még kiáltani sem volt ideje, mielőtt valaki durván a falnak lökte, és betapasztotta a száját.

- Nicsak, kit látnak szemeink! – Goodman elég rosszul nézett ki. Be volt dagadva a bal szeme, felszakadt a szája, csúnya horzsolások borították az arcát. Mögötte két haverja is ott állt, ők se néztek ki jobban. Elégedett vigyoruk sejttette, hogy nem véletlen a találkozás. William nagyot nyelt.

- Mit akartok? – Ökölbe szorított kézzel állt, kényszerítve magát, hogy szembenézzen velük.

- Múltkor nem sikerült befejeznünk, amit elkezdtünk… - Goodman megragadta a vállát, mire ösztönösen összehúzta magát, és eltakarta az arcát. – Nagyon szórakoztató látni a reakcióidat! Ugye, fiúk?

A fiúk nem válaszoltak. Oldalra néztek, és feszültnek tűntek. Goodman halkan káromkodott, ahogy felismerte, ki áll a lépcső aljában. William legszívesebben felkiáltott volna megkönnyebbülésében, de amikor meglátta Allan zúzódásokkal borított arcát, sötét tekintetét, és felkötött karját, a részvét elszorította a torkát.

- Kopjatok le! – Allan tett feléjük egy lépést, most látszott, hogy sántít a jobb lábára.

- Azt hittem, otthon nyomod az ágyat! – vicsorogta Goodman.

- Amint látod, tévedtél! Tűnés!

- Azt hiszed, van esélyed ellenünk? Így?

Allan elindult feléjük, a mozdulatai egyre simábbak lettek. Az adrenalin elnyomhatta a fájdalmait, mert úgy lökte el Williamtől Goodmant, mintha a srác pehelyből lett volna. William elé állt, kivette a kezét a kötésből, és szokása szerint megropogtatta az ujjait.

- Na, játszunk? – kérdezte kihívóan.

Goodman szeme a társaira tévedt, akik finoman megrázták a fejüket.

- Majd legközelebb, te kis buzi!

William csak akkor mert megkönnyebbülten felsóhajtani, amikor már a lépteik zaja sem hallatszott. Lehunyt szemmel pihegett, és igyekezett megnyugodni.

- Jól vagy? – Allan halk hangjára felpillantott. A fiú közvetlenül előtte állt, aggódva méregette.

- Igen, köszönöm.

- Szívesen.

William tétován az arca felé intett.

- Nem kellene otthon lenned? Mit keresel a suliban?

Allan a hajába túrt, ahogy elmúlt a harci láz, úgy kezdett el látszani, hogy milyen sápadt a kék-zöld foltok alatt.

- Miattad jöttem be – vallotta be.

William döbbenten pislogott.

- De miért?

- Írtál üzit, ami eszembe juttatta, hogy Goodman valószínűleg ki fogja használni a helyzetet, ezért bejöttem. Kerestelek előző szünetben, de nem találtalak.

- A térkép szertárban voltam.

- Gondolhattam volna. – Allan odaballagott a lépcsőhöz, és óvatosan leereszkedett rá. – Biztos jól vagy? – kérdezte, amikor tétován melléje ült.

- Ezt inkább nekem kellene kérdeznem, nem?

A fiú elmosolyodott.

- Volt már rosszabb is, ne aggódj! – Egy ideig hallgatott, aztán elkomolyodva William felé fordult. – Azt hiszem, a testi sebek gyorsabban gyógyulnak, mint a lelkiek.

William félrekapta a tekintetét. Allannek vesébe látó világoskék tekintete volt, ami zavarba hozta.

- Nem tudom, mire gondolsz.

- Rád kerestem a neten.

William ösztönösen összekulcsolta az ujjait.

- Tényleg?

- Sajnálom.

- Nem kell a sajnálatod! – William tekintete felvillant. Fel akart állni, de Allan elkapta a csuklóját.

- Ne menj!

- Engedj el!

- William, kérlek! – Allan megdöbbentően szelíd hangon szólt, ezért lassan visszaült. – Igaz minden, amit olvastam? – Amikor William bólintott, megszorította a kezét, amit még mindig nem engedett el. – Nem tudom, milyen érzés olyan ember fiának lenni, aki olyan volt, mint az apád, de tudom, milyen kitaszítottnak lenni. Az előző sulimban… történt velem pár csúnya dolog, mielőtt az apám átíratott volna ide.

William felkapta a fejét. Allan arca komor és keserű volt, szomorúság ült a szemében. Egy pillanatra meglátta benne a rokonlelket, aki ugyanolyan sebzett, mint ő. Nem is gondolkodott, amikor összekulcsolta vele az ujjait, és megszorította a kezét.

- Sajnálom.

- Ne tedd! – Allan mély levegőt vett, remegő mosollyal nézett rá. – Fogalmam sincs, miért mondtam most ezt el. Soha senkinek nem említettem. Talán azért, mert magamra emlékeztetsz, ugyanolyan védtelennek és ártatlannak tűnsz…

- Ezért védesz meg mindig?

- E nélkül is megvédenélek.

William bólintott. Hosszú percek teltek el, mire megszólalt.

- Minden igaz, amit a neten olvastál. Az apám William Thomsonn kormányzó. A hatalomért, amit a legfontosabbnak ítélt, embereket ölt meg, és végül… elítélték. A börtönben halt meg.

- Tudod, a normális az lenne, ha megvédenéd, de te úgy beszélsz erről, mint aki elhiszi, hogy megtette.

William gyomra görcsbe rándult.

- Elhiszek mindent róla. – Allan szemébe nézett, és bármennyire igyekezett, nem tudta elnyomni magában az emlékeket, a fájdalmat, a keserűséget. – Tudom, hogy megtette.

- A francba! – Allan gyengéden magához húzta, és simogatni kezdte a haját. – Semmi baj…

William megdermedve kuporgott a karjaiban. A helyzet ismeretlen volt a számára, de a vigasztalás szíven ütötte. Bármennyire nem akarta, sóvárgott az emberi érintés után, mely nem volt szokás a családjukban, és most, hogy valaki megtette, hirtelen nem tudta, mit kellene tennie.

- Én…

- Nyugodj meg, nem bántalak! – Allan a hajába fúrta az ujjait, hagyta, hogy a puha tincsek lefolyjanak a kezén. – Azért, mert meleg vagyok, nem jelenti azt, hogy mindenkire rámozdulok, tudod?!

William szeme lassan lecsukódott. Nem is emlékezett, mikor érzett utoljára ilyen békét és nyugalmat. Elmosolyodott.

- Most vagyok először meleggel, ha az apámat nem számoljuk annak. – Megmerevedett, és Allan mozdulata is elakadt félúton. Teljesen véletlenül csúszott ki a mondat a száját.

- Olvastam róla, hogy…

- Nem akarok erről beszélni!

- Te hoztad fel a témát.

- Én csak… Mindegy, most mennem kell! – William ellökte magától a fiút, aztán ijedten utána kapott, mert Allan falfehérre sápadt és összegörnyedt. – Jaj, jól vagy?

- A doki szerint megrepedt az egyik bordám. Nem olyan vészes, de szólhattál volna, és elengedlek.

- Ne haragudj! Nem akartam…

- Hé, semmi baj! – Allan a mellkasára tapasztotta a tenyerét, és lassan vette a levegőt. Eltelt pár perc, mire visszatért a szín az arcába. – Minden rendben – bizonygatta.   

- Nem akartam fájdalmat okozni neked.

- Tudom. – Allan nekidőlt a korlátnak. – Olvastam az apádról, hogy fiúprostikhoz járt, és végül az egyik vallott ellene a bíróságon.

- Igen. – William lehajtotta a fejét. – Elég nehéz erről beszélnem – vallotta be.

- Szégyelled őt?

- Gyűlölöm őt! – Williamet zavarba hozta a kitörése, és gyorsan felállt. – Most már tényleg mennem kell. Köszönöm, hogy segítettél, és remélem, hamar felgyógyulsz!

- Engem is gyűlölsz? – Allan kérdése megállította. Nem nézett vissza a fiúra, amikor válaszolt.

- Apámat nem azért gyűlölöm, mert fiúkhoz járt éjjelente, hanem azért, mert ő egy olyan ember volt, akit csak gyűlölni lehetett…

- Akkor lehetünk barátok? – Allan hangja nagyon halk volt, kicsit mintha remény hallatszott volna ki belőle. 

- Nem biztos, hogy ez jó ötlet…

- Ki mondta, hogy minden döntésünk jó ötlet?

William végre hátrapillantott a válla felett. Allan még mindig a lépcsőn ült, a lábait kinyújtotta, kihívó mosollyal nézett fel rá. Az arca, a teste és a lelke tele volt sebekkel, vele ellentétben mégis felszegett fejjel és mosolyogva volt képes szembenézni a jövővel. Annyira különbözött tőle, és talán pont ezért vonzotta annyira.

- Megvársz suli után? – kérdezte, és szívdobogva várta a választ.

- Itt foglak várni.

William aggódott, hogy végül mégis hazamegy, mert a történelem utána a tanár ott marasztalta egy kis beszélgetésre. Kivételesen rohant a folyosón, Mrs. Warner rá is szólt.

- Ne rohangálj, fiam!

- Elnézést kérek! – Lassított, de a lépcsőn már szívdobogva robogott le. Megtorpant, amikor meglátta a fiút. Allan a falnak dőlve aludt, arra sem ébredt fel, hogy odakuporodott mellé. Fáradtnak tűnt, az arca határozottan dagadt volt, és a kezét is féltőn ölelte magához. Nem akarta felébreszteni, de arra gondolt, a fiúnak talán jobb lenne odahaza az ágyában.

- Allan? – Óvatosan megérintette a fiú térdét, fogalma sem volt, hol érintheti meg anélkül, hogy fájdalmat okozna neki. – Allan?!

Allan hunyorogva bámult rá. Látszott, hogy egy pillanatig azt sem tudja, hol van.

- William? Már itt is vagy?

- Már eltelt a nap. Végig aludtál?

- Aha. Mehetünk?

- Igen. Jól vagy? Segítsek felállni?

Allan erre csak legyintett. Megmozgatta a tagjait, és lassú mozdulattal felállt. Kinyújtózott, egy pillanatra megrándult az arca.

- Minden oké. Mehetünk.

Szótlanul ballagtak egymás mellett. Allannek most nem volt olyan jókedve, és ettől William is elkomorodott.

- Arra gondoltam, mégse kellene barátkoznunk.

Allan komoly hangjára megtorpant. Nem akart hinni a fülének.

- De hiszen…

- Tudom, mit mondtam, emlékszem rá. Volt időm gondolkodni, amíg vártam rád. – Allan elhúzta a száját. – Nem azért nem akarok a barátod lenni, mert nem bírlak, hanem azért, mert aggódom miattad. Goodmanék már így is rád szálltak, és ha velem látnak, akkor még inkább piszkálni fognak.

- Ennél jobban nem tudnak…

- De igen! – Allan szembefordult vele, a tekintete sötét volt, a hangjában elfojtott indulat vibrált. – Nem akarom, hogy bajod essen, mert velem barátkozol.

William tehetetlenül állt. Egész nap az járt a fejében, hogy végre van egy barátja, és olyan boldoggá tette a tudat, hogy az órákon alig tudott figyelni. És erre Allan most visszahátrál. Lehajtotta a fejét. Eufóriája elszállt, csak a keserű csalódás érzete maradt a torkában.

- William? Mondj már valamit! – Allan feléje nyúlt, mire félreütötte a kezét.

- Ne érj hozzám! – Bármennyire nem akarta, könnyek gyűltek a szemébe, amitől elszégyellte magát. Ott akarta hagyni a fiút, el akart szaladni, de Allan ügyesebb volt, mint ő, és simán elkapta. A derekánál fogva behúzta egy fa mögé, és magához szorította. William kapálózott, de sikerült megütnie a fiút, és csak a halk, fájdalmas nyögésre dermedt meg. Sokáig álltak egymáshoz simulva, Allan a hátát a fának vetette, és lassan lecsúsztak a földre. Az utcán alig jártak, azok sem velük foglalkoztak, így William kevésbé érezte zavarban magát.

- Nincs semmi baj… - Allan a fülébe suttogott. – Ne haragudj!

- Nem akartalak megütni.

- Tudom, én voltam bolond. Sajnálom.

William feszültsége lassan csökkent. Allan melege megnyugtatta. A fiú kezére tette a sajátját, és ettől valahogy sokkal közelebb érezte magát hozzá, mint bárkihez.

- Az az igazság, hogy nekem eddig nem sok barátom volt. Akikről azt hittem, azok, faképnél hagytak, miután kiderült, miket tett az apám. Nagyon szeretném, ha… - Elcsuklott a hangja.

- Mit szeretnél? Mondd el!

- Szeretnék egy barátot, akivel eltölthetem a szabadidőm, beszélgethetek, moziba mehetek, vagy nem is tudom, mit csinálnak együtt az igazi barátok. Érted? – pillantott hátra a válla felett.

Allan bólintott.

- Nekem vannak haverjaim, lányok és fiúk, melegek és heterók, akikkel jó együtt lenni. De… – Elnézett a távolba. – Olyan barátom, akiről te beszélsz, még nem volt.

William reménykedve pislogott.

- És nem szeretnél egyet?

Allan elgondolkodva méregette.

- De.

- És nem lehetnék én az?

- Elmondtam, miért nem.

- És ha én akarom?

- Fogalmad sincs, mit szeretnél, William. Van egy elképzelésed egy barátról, de valójában az csak vágyálom. A barátság nem csupa rózsaszín köd, én pedig nem vagyok a legjobb erre a célra.

- És ha én mégis téged akarlak?

- Azért, mert megvédtelek?

- Nem tudom, csak… szeretném, ha a barátom lennél. Ha mások a barátaid lehetnek, én miért nem?

- Veled ellentétben ők meg tudják védeni magukat.

- Akkor majd én is megtanulom. – Williamnek támadt egy ötlete. – Nem akarsz megtanítani verekedni?

Allan döbbenten nézett rá, aztán felnevetett.

- Te ezt tényleg komolyan gondolod, ugye?

William bólintott. Elvörösödött, amikor Allan óvatosan a tenyerébe fogta a kezét, és puszit nyomott rá.

- Nem érek annyit, hogy elcsúfítsd a szép kezedet.

- Nem is szép… - William el akarta rántani, de Allan nem engedte.

- Rendben. Legyünk barátok.

William arca felragyogott. Felállt, majd segített Allannek is, akinek úgy tűnt, elgémberedett a lába.

- Hazakísérlek.

- Nem kell, köszönöm.

- A barátok hazakísérik egymást.

- Akkor én kísérlek haza téged, elvégre miattam sérültél meg.

Allan szenvedő arcot vágott.

- Nehéz lesz veled – sóhajtotta. – Hazakísérlek, és nincs vita! Reggel pedig érted jövök, és együtt megyünk a suliba. Add meg a számod, hogy el tudjalak érni, ha van valami.

William rettenetesen büszke volt. Egész úton fél szemmel Allant leste, mintha a fiú valami csoda lett volna. Allan észrevette, de nem tette szóvá, mert William végig mosolygott, és ez rendkívül aranyossá tette. Felmerült benne, hogy ez a barátság dolog eleve hamvába halt ötlet, hiszen William rettenetesen tetszett neki, mégse akarta elrontani a fiú örömét. Bár attól a homlokát ráncolta, hogyan fog csak a barátja lenni…

- Itt lakom. – William az ajkát harapdálva mutatott fel a házra, ahol lakást vettek.

Allan felsóhajtott. Ez még mindig jobb környék volt, mint ahol ő lakott, de inkább nem mondott semmit.

- Rendben, hétre itt vagyok érted.

- Jó. – William még sosem érezte magát ennyire boldognak, mint most, amikor Allan gyengéden megszorította a kezét. Szinte lebegve ment fel a lifttel, és halkan osont be a lakásba. Az anyja aludt, mint mindig. A nyugtatók, amiket szedett, teljesen letompították. Az öccse, Gedeon a szobájában olvasott, fel sem pillantott, amikor benézett hozzá. Lily, a kishúguk a szőnyegen játszott, Barbie babáit némán sétáltatta ide-oda, William finoman megsimogatta a haját, de a kislány nem reagált. Ha a suliban tanult szóval kellett volna jellemeznie magukat, elég elcseszett család voltak, és nem tudta, hogyan változtathatna ezen. Az apjuk sötét árnyéka még mindig ott lebegett a fejük felett…

 

            Másnap reggel Allan tényleg ott várta a kapuban. Álmosnak és morcosnak tűnt, de péksüteményt hozott Williamnek, amit az iskola felé menet ettek meg. Nem kérdezősködött, milyen estéje volt, de William már attól boldog volt, hogy ott van mellette. Van egy barátja, legszívesebben világgá kiabálta volna. A második szünetben éppen a könyveit pakolta elő a következő órára, amikor a lányok összesúgtak. Felpillantott. Allan lezser mozgással tartott feléje, mögötte két másik srác ballagott.

- Szia! Milyen órád volt? – ült fel az asztal szélére.

- Irodalom. Neked?

- Matekunk volt – mondta az egyik srác, és kezet nyújtott. – John.

- Tim – nyújtott kezet a másik is.

- A barátaim, nem harapnak – mondta Allan. – Bocs, fiúk, de William Goodman óta tart egy kicsit mindenkitől.

- Megértjük – bólintott Tim. – Egy nagy faszfej az a srác.

- Ne káromkodj William előtt – szólt rá Allan.

William zavarba jött, hogy hirtelen ennyi srác veszi körbe, ráadásul mindegyik barátságos vele.

- Semmi baj, engem nem zavar.

- Látod, Allan? Nem zavarja.

Allan rosszallóan ráncolta a homlokát, és nem szólt. Helyette felvette az egyik könyvet.

- Irodalmad lesz?

- Igen. Nektek?

- Tesi.

- Nem kellene átöltöznötök?

Allan vállat vont.

- Én egy ideig nem tesizhetek, a fiúk pedig sorsközösséget vállalnak velem.

- De ebből nem lesz gond?

A srácok összenéztek, majd harsány röhögésben törtek ki. Allan összeborzolta William haját.

- Nyugi, megoldjuk.

William nyugtalanul bólintott.

- Rendben. – Meg akarta kérdezni Allant, hogy hazakíséri-e, de a két fiú előtt nem merte.

Allan láthatta rajta, hogy szeretne valamit, mert előreküldte a srácokat, majd rámosolygott.

- Igen?

William a könyveit piszkálta, és nem nézett rá.

- Csak meg szerettem volna kérdezni, hogy hazakísérsz-e?

- Megbeszéltük reggel, nem?

- De, csak arra gondoltam, hátha van valami más programod a barátaiddal… - William torka elszorult.

Allan felsóhajtott. Körbepillantott, látta, hogy mindenki fél szemmel őket lesi.

- Kijönnél velem a folyosóra?

- Miért?

- Mert utálom, ahogy ránk néznek – nézett körbe sötéten a fiú.

William riadtan követte ki a teremből.

- Mi a baj? – kérdezte, amikor elértek a lépcsőfeljáróhoz, és ott Allan behúzta a benyílóba.

- Csak szeretnék tisztázni veled pár dolgot, amihez nem kellenek mások is. – Allan keze még mindig fel volt kötve, most azonban kivette a kötésből, és finoman megpöckölte az orrát. – Barátok vagyunk. Ha azt mondom, hogy együtt megyünk haza, akkor nem fogom megváltoztatni a döntésemet csak azért, mert a haverok elhívnak valahová. Velük máskor is együtt lehetek, de veled nem, mert más osztályba jársz. Érted?

William szíve hevesen dörömbölt. Bólintott.

- Igen. Sajnálom, hogy…

- Ne kérj minduntalan elnézést! Rettentően zavaró.

- A barátok nem tesznek ilyet?

- Ha egetverő baromságot csinálnak, amivel megbántják a másikat, akkor igen, de te nem teszel ilyet, nem igaz?

- Nem! Eszembe sem jutna.

- Na, látod! – Allan a csengetésre felkapta a fejét. – Most lehúzok tornára, de még kereslek.

- Jó. – William képtelen volt levakarni az arcáról a boldog mosolyt.

Nina és Sylvia azonnal mellette termett, amikor visszament az osztályba.

- Mit keresett itt Wilkes?

Dermedten állt, a könyvét piszkálta, és hirtelen nem tudta, mit kellene mondania.

- Csak nem jársz vele? – Sylvia szeme felcsillant, William úgy sejtette, pletykára éhesen.

- Öhm, nem, csak barátok vagyunk. – Furcsa érzés volt kimondani, hogy Allan a barátja. A feltételezéstől meg fülig vörösödött. – Én nem vagyok meleg.

- Oh, bocs, csak furcsa volt, hogy Allan bejött hozzád.

A két lány leült a helyére, mert becsengettek, de persze összehajolva sugdolóztak. William kedvetlenül lehuppant a székre. Igazából boldog volt, hogy Allan a barátja lett, de rájött, hogy mennyire kínos is egyben, hiszen a fiú meleg volt, a saját nemét szerette. Mindenki azt fogja gondolni, hogy ők ketten járnak, mert ha az apja meleg volt, akkor ő miért ne lehetne az?! Ettől egész nap képtelen volt figyelni, és szinte vonszolta magát kifelé az órák végeztével.

Allan a barátaival ácsorgott a kapuban, őt várta. Nevettek valamin, mire megtorpant. Vajon Allan tényleg a barátja, vagy csak szánalomból van vele? Vagy mi van, ha megtetszett neki, és csupán el akarja csábítani? Legszívesebben elfutott volna, de Allan éppen ekkor vette észre, és rámosolygott. Odaballagott hozzá.

- Sziasztok!

- Szia! – Tim és John egyszerre köszöntek, majd ott is hagyták őket.

- Nyugodtan velük mehetsz. – William nem mert a fiúra nézni.

- Mi a baj?

- Semmi, csak fáradt vagyok.

- És ezt el is higgyem? Goodmanék?

- Nem.

- Akkor valaki mondott valamit?

- Csak Nináék kérdezték meg, hogy járok-e veled?

Allan fuldokló kis hangot hallatott, de sikerült komoly arcot vágnia.

- Mit válaszoltál?

- Az igazat. Csak barátok vagyunk.

- Értem. Mehetünk?

William nem mozdult. Allan két lépés után jött rá, hogy nem megy vele.

- Mi jár az okos kis fejedben? – fordult vissza.

- Tetszem neked? – William hangja elfulladt a kérdéstől.

Allan meglepetten pislogott, majd halk sóhajjal visszasétált hozzá.

- Nem vagy az esetem, de nem hagysz hidegen – felelte komoly tekintettel. Nem köntörfalazott, és nem próbált hazudozni sem.

- Oh…

- Megleptelek?

- Egy kicsit, de tudat alatt számítottam valami hasonló válaszra. Én nem vagyok meleg, még a lányokkal is hadilábon állok, szóval…

- Hé, lassíts! – Allan feltartotta a kezét, nevetett. – Egyelőre csak barátok vagyunk, nem? Ha tetszel is, nem fogok semmit kezdeményezni, mert a barátság többet ér egy kalandnál.

- Eddig csak kalandjaid voltak?

Allan elkomorodott.

- Mi lenne, ha elindulnánk?

William nem akarta erőltetni a témát, így engedelmesen követte. Felvették egymás ritmusát. Allan belerúgott egy kőbe, rugdalni kezdte maga előtt.

- Sajnálom, nem akartalak megbántani.

- Nem bántottál meg. – Allan habozott, majd lassabb tempóra váltott. – Már általánosban tudtam, hogy én más vagyok, mint a barátaim és a többi srác. Amikor bekerültem középsuliba, és rájöttem, hogy tetszem a lányoknak, az… elég zavaró volt. Valahogy… rosszul, vagy inkább kellemetlenül éreztem magam velük. A barátaim cikiztek miatta, de nem érdekelt. Aztán megismertem Spence-t… Fölöttem járt, meleg volt. Megkérdezte, hogy nem járnék-e vele. Iszonyúan meglepett a dolog, azt hiszem, addig fel sem fogtam igazán, hogy meleg vagyok. Négy hónapig voltunk együtt, rendes srác volt, de az apja máshol kapott munkát, és elköltöztek.

- Szeretted őt?

- Igen, ő volt az első, akivel teljesnek éreztem magam… Miután elment, magányosnak éreztem magam, hiába lógtunk a telefonon meg a neten. Ő megismerkedett ott valakivel, és nekem is megtetszett egy srác, így… már jó ideje nem beszéltünk.

- Hiányzik?

- Néha.

- És sok kalandod volt azóta?

- Néhány. Nem vagyok az a típus, aki a legyet is röptében, ha erre gondolsz.

- Ez azt jelenti, hogy gyakran cserélsz partnert?

Allan felkuncogott.

- Elfelejtettem, hogy te burokban nevelkedtél.

- Nem…

- Hé, minden oké! – Allan játékosan beleborzolt a hajába. William szinte fel sem fogta, a fiú már visszahúzta a kezét, és összerezzenni sem volt ideje. – Volt egy időszak, amikor elég kanos voltam, és minden nap mással mentem el, de nem éreztem jól magam tőle. Apám a haját tépte tőlem akkoriban.

- Apukáddal élsz?

- Igen. Anyu meghalt, amikor kicsi voltam. Apu könyvelő, a saját bevallása szerint is unalmas életet él, amit általában csak én pörgetek fel.

William kihallotta a fiú hajából, hogy mennyire szereti az apját. Ő soha nem érzett hasonlót a sajátja iránt, így most egy kicsit irigykedett.

- Van testvéred?

- Nincs. Neked?

- Egy öcsém és egy húgom.

- Te vagy a legidősebb?

- Igen.

- Nem lehet könnyű dolgod. Anyukád?

- Ő… - William keresgélte a szavakat. – Anya sokat beteg, és nagyon megviselte, hogy el kellett költöznünk a régi házból. Nem tudom, hogy valaha túllép-e rajta.

- Itt vagy neki te és a tesóid, csak adj neki időt.

William megtorpant, és felsóhajtott.

- Még soha senkinek sem mondtam, de elég elcseszett család a miénk – vallotta be. Allan felvont szemöldökkel hallgatta. – Szeretem anyut, de… mindig a betegsége mögé rejtőzött. Hagyta, hogy apa csinálja a kisded dolgait, és egyszer sem… lépett közbe…

- Tehetett volna valamit? – Allan halkan szólalt meg.

William a földet nézte.

- Őt még úgy nevelték, hogy egy férfinak, főleg a férjének nem szegülhet ellent. Én megértem, de az apám… erőszakos ember volt. Megtehette volna, hogy elválik tőle.

Allan egyik lábáról a másikra állt.

- Én nem ismerem anyukádat, de ha az apád erőszakos fickó volt, akkor nem lehet, hogy félt tőle? Ha beadja a válókeresetet, ki tudja, mit tett volna az apád, és szerintem inkább vállalta, hogy vele él, mintsem elveszítsen titeket.

William erre csak keserűen elfintorodott, és továbbindult. Allan két lépéssel utolérte, és elkapta a könyökénél fogva megállította.

- Nem hibáztathatod az anyukádat, amiért az apád egy szemét seggfej volt! Biztos vagyok benne, hogy nagyon szeret titeket, és nem akart ártani nektek.

- Az apám egy szemét seggfej volt, az anyám mégis az éjjeliszekrényén tartja a fényképét! – tört ki Williamből a harag. – Egyszer sem védett meg, amikor az apám szíjjal vert, mert nem vagyok elég határozott, kemény és olyan gonosz, mint ő! Egyszer sem próbálta meg megállítani az apámat, amikor a húgomat a hajánál fogva vonszolta a szobájába, mert szerinte útban volt! Eladta mindenünket, hogy azt a szemetet – aki nem érdemelt mást, csak hosszú, kínkeserves halált – kihozza a börtönből, és közben nem érdekelte, hogy a gyerekeit és önmagát is visszataszítja abba a pokolba, amiben éltek! Abból a pénzből vett lakást, ami a mi egyetemi tandíjunkra volt félretéve, és egész nap fekszik az ágyban, szedi a hülye altatóit, mert saját bevallása szerint képtelen élni az apám nélkül, aki naponta megverte! Nem törődik velünk, és ha nem lenne a házvezetőnő, akkor szemét között és kaja nélkül élnénk! És ezek után azt várod, hogy megértsem őt?! – William a szájára szorította a tenyerét, szinte fizikai rosszullétet érzett.

Allan lassú mozdulattal megfogta a csuklóját, majd magához húzta, és megölelte. Nem mondott semmit, látszott rajta, hogy képtelen rá, csak simogatta a fiú hátát. William nagyon hálás volt ezért, és belefúrta a nyakába az arcát. Nem akart sírni, de közel volt hozzá, hogy elbőgje magát. Allan melege, a vigasztaló simogatás azonban megtette a hatását, és lassan megnyugodott.

- Jól vagyok – motyogta. – Köszönöm.

- Szívesen. Nem vagyok a helyedben, de… a szerelem furcsa dolog. Ha az anyukád tényleg szerette az apádat, akkor csak az idő lehet gyógyír a bánatára. Remélhetőleg mihamarabb rájön, hogy milyen nagyszerű gyerekei vannak, és ők többet érnek, mint a hülye altatói…

- Bárcsak igazad lenne…

Allan elengedte, és megpöckölte az orrát.

- Bármikor meghallgatlak, oké?

- Igen.

- Jól van. Van kedved egy sütihez?

- Aha, de nincs nálam pénz.

- Semmi gond, meghívlak.

William torkát elszorította ez a könnyed kedvesség. Csak hosszú idő után tudott megszólalni.

- Azt mondtad, rózsaszín ködben látom a barátságot, és tőled nem várhatok ilyesmit, de azt hiszem, hogy nem volt igazad.

Allan zavartan csóválta a fejét.

- Jó kis páros vagyunk mi ketten – dünnyögte, és William hiába faggatta, nem volt hajlandó megmagyarázni, mire gondol. Helyette elkezdte arról faggatni, milyen sütit szeret, mi a kedvenc étele, itala? Mit csinál a szabadidejében, mert lóghatnának együtt délutánonként. Szereti-e a pattogatott kukoricát, mert akkor elmehetnének moziba a hétvégén. Sportol-e valamit, mert ő imádja a kosárlabdát, és dobálhatnának palánkra valamelyik este. William csak kapkodta a fejét, de Allan elérte, hogy a keserű gondolatok helyett vigyorogva menjen haza, és ez még soha nem fordult elő vele.

 

            Eltelt két hét is, mire felismerte, hogy Allan mindazokat a dolgokat, amiket azon a napon kérdezett, igyekszik valóra váltani. Meghívta cukrászdába, ahol William kedvenc sütijét is árulták. Utána hosszú sétát tettek a városban, Allan révén rácsodálkozott a világra, amely egészen eddig olyan távolinak tűnt. Pizzáztak a parkban, közben Allan a gyerekkoráról mesélt, vagy a legújabb videójátékról, amit meg akart szerezni. Voltak moziban, megnéztek egy akciófilmet, amire Allan kíváncsi volt, és pattogatott kukoricát ettek, ami olyan sós volt, hogy William részét is a fiú ette meg. William azonban egy szóval sem panaszkodott, rég, vagy talán soha nem érezte ennyire boldognak és szabadnak magát.

- Gyerünk, cselezz ki! – Allan rávigyorgott, miközben a kosárlabda palánkja alatt állt.

- Nem hiszem, hogy menne. Te túl jó vagy ebben.

- Ne légy ennyire nyuszi, okoska! Amíg meg nem próbálod, honnan tudod, hogy nem fog menni? – húzta fel a szemöldökét bosszantó mosollyal a fiú, mire William felsóhajtott.

Besötétedett már, mégis a pályán maradtak, mert Allan szerint tök jó sötétben játszani, amikor csak az utcai lámpák fénye világít. Nem mert nemet mondani, és különben is, jól érezte magát, nem akart hazamenni.

- Allan…

- Gyerünk! – Allan a kezével hívta, sérülései már rég a múlté voltak, de azért William aggódott miatta. Viszont azt is tudta, hogy addig nem fogja békén hagyni, amíg ki nem próbálja.

- Oké. – A labdát pattogtatva indult el feléje, eleinte bizonytalanul, de aztán valahogy előjöttek a mozdulatok, amiket Allan mutatott neki délutánonként. Kétszer is sikerült kitérnie a fiú elől, aztán tett egy félfordulatot, és hirtelen az üres palánk került a szeme elé. Gondolkodás nélkül rádobott, és először fel sem fogta, hogy sikerült kosárra dobnia.

- Látod?! Én mondtam! – Allan oldalba bökte, ránevetett. William tudta, hogy hagyta magát kicselezni, de az érzés, ami elöntötte az elgurult labda láttán, minden mást elnyomott benne. A fiú nyakába vetette magát olyan erővel, hogy Allan hátratántorodott.

- Köszönöm!

- Én nem csináltam semmit, okoska! – Allan lehelete lágyan cirógatta a nyakát, érezte, hogy mosolyog. Ettől csak még szorosabban ölelte, és elnyomta a könnyeit. Aztán meglepetten felkiáltott, mert Allan felkapta, és körbepörgette. Nevetett hozzá, ugyanazzal a nyíltsággal, amivel mindig, és ettől William mellkasát majd’ szétvetette egy érzés, amit nem tudott hirtelen hová tenni.

- Allan? – A fiú nevetése elhalt, mire aggódva hátrahajtotta a fejét, hogy ránézhessen.

Allan rettentően komoly volt, még soha nem látta ilyennek. A szemében volt valami sötét, az árnyékok amúgy is éjfeketére színezték, és ettől William szíve nagyot dobbant. Lassan leengedte a földre, a testük összesúrlódott, amitől úgy érezte, hogy gyorsabban kell szednie a levegőt. Meg akarta kérdezni, mi a baj, de Allan a két tenyere közé fogta az arcát.

- Ne haragudj!

- Allan, mi… - Nem is értette, miért akarta megkérdezni, mit akar csinálni, amikor valahol a tudata mélyén pontosan tudta, hogy meg fogja csókolni. Az ajka olyan lágy volt, amilyen a nevetése, amikor vele volt. Képtelen volt moccanni. Ezernyi gondolat futott át az agyán, fogalma sem volt, mit kellene mondania, tennie, reagálnia. Mit tesz az ember, ha először csókolják meg? Mit tesz egy fiú, ha az az ember történetesen szintén fiú?

- Sajnálom. – Allan a homlokának döntötte a homlokát. – Ezt most nem kellett volna tennem, de… már azóta ez járt a fejemben, hogy megismertelek.

William nagyot nyelt.

- A barátság az hazugság volt?

- A barátod vagyok, és az is maradok. Sajnálom, hogy a vágyaim kicsit elragadtak, többé nem fog előfordulni, hidd el! – Allan elhúzódott tőle, arca árnyékba borult, és hideg lett, már nem melegítette a teste. Tétovázás nélkül nyúlt utána, tisztán érezte, hogy a fiú megdermed. – Ezt ne tedd! Most egy kicsit… szeretnék távol maradni tőled. Csak egy picit, jó?

William előítéletét az apja táplálta, egy ember, aki még önmaga előtt sem ismerte be, hogy homoszexuális. Az Allan-nel töltött idő ráébresztette William-et, hogy anélkül ítélte el a melegeket, hogy az apján kívül egyet is ismert volna. Allan a barátja lett ítélkezés nélkül, mutatott neki egy olyan világot, ami maga volt a csoda és a nevetés. És bár azt hitte, hogy undorodna, ha egy fiú megcsókolná, most csak arra tudott gondolni, hogy megfagy, ha a fiú nem öleli át.

- De én nem akarom… - suttogta.

Allan visszafordult, láthatóan nem akart hinni a fülének.

- De hát…

- Nem értem magam sem, mielőtt megkérdezném, csak… nem akarlak elveszíteni.

- Az előbb mondtam, hogy barátok maradunk, most csak szükségem van egy kis időre.

- Én nem bánom.

- Mit?

- Ha… ha megcsókolsz… - William hangja elfulladt, ahogy kimondta az utolsó szót.

- Tudod te, mit mondtál?

William eltakarta az arcát.

- Igen, tudom, de akkor sem érzek másképp!

- A fenébe, William! – Allan közelebb lépett hozzá, és durván megrázta a vállánál fogva. – Ez nem játék! Ne játssz az érzéseimmel! Tudom, hogy nem kedveled a melegeket az apád miatt, és azért, mert magányos vagy, ne hitesd el magaddal, hogy szívesen fogadod a csókjaimat!

- Én soha nem ismertem más meleget, csak az apámat, de azóta megismertelek téged, és jó veled. Tudom, hogy a suliban is azért verekszel, mert másokat vagy magadat próbálod megvédeni, és engem sem bántanál soha. Igen, magányosnak érzem magam, ha nem vagy velem, de ez még nem jelenti azt, hogy hagynám magam megcsókolni, ha annyira undorodnék tőled. – Nem tudta megállni, hogy ne fonja maga köré a karját. – Én sem értem saját magamat, azt kellett volna tennem, hogy ellöklek, igaz? De valamiért ez meg sem fordult a fejemben, csak arra tudtam gondolni, hogy milyen melegség árad belőled…

- Oh, a pokolba veled, okoska! – Allan újra a két tenyere közé fogta az arcát, és ezúttal rendesen megcsókolta. William megdermedt, mintha kívülről figyelte volna önmagát, nem értette, mégis mi a jó a csókolózásban főleg, amikor Allan nyelve finoman a szájába csúszott.

A szíve vadul dübörgött a mellkasában, és mély levegőt vett, amikor a fiú keze végigsiklott a nyakán és a vállán át a hátán egészen a derekáig. Volt ebben valami… forróság izzott fel az érintés nyomán, a póló vékonynak tűnt, átsütött rajta Allan tenyerének melegsége. Önkéntelenül úgy mozdult, hogy még közelebb érezze magához, és mintha szikra lobbant volna a teste mélyén.

Allan nyelve tolakodás nélkül, nyugodt természetességgel járta be a száját, kóla íze volt, az illata pedig olyan megszokott, hogy édes borzongás futott végig tőle a bőrén. Lassan lehunyta a szemét, a keze kis bizonytalankodás után Allan vállán kötött ki, tenyere alatt érezte a finom izmokat. Közelebb lépett, mert Allan vonta magához, és mert vonzotta a belőle áradó forróság. Pofonként érte, amikor rádöbbent, hogy Allan mennyire is vonzódik hozzá, merevedése nekifeszült. Mozdulatlanná dermedt, mire Allan azonnal hátrébb lépett.

- Bocsáss meg! Elragadtattam magam. Minden rendben?

William lehajtott fejjel bólintott. Iszonyúan zavarban volt, nem tudta, mit kellene tennie.

- Igen.

- Figyelj, tényleg sajnálom! Nem kell ezt erőltetned, oké? Nem fogok megharagudni. – Allan ezt úgy mondta, hogy még mindig kapkodta a levegőt, és áradt belőle a forróság, akár egy kohóból.

- Holnap megbeszéljük? – kérdezte tőle egy kicsit félve.

- Persze. Menjünk haza! Hozom a labdát.

William örült, hogy egy kicsit magára maradt, bár a fiú után nézve feltűnt neki, hogy furcsán megy. Ettől égni kezdett az arca, bár valamiért büszkeséget is érzett, hogy ez miatta van így.

Egymás mellett baktattak haza, Allan nem akart buszra szállni, és William sem erőltette a dolgot. Csak úgy kavarogtak benne a dolgok, kérdések, lehetséges válaszok.

- Minden oké? – Allan megbökte az állát, mielőtt elköszöntek volna egymástól.

- Igen. Jó éjt!

- Holnap találkozunk. Szép álmokat! Szia, okoska!

- Szia!

Allan megvárta, amíg William után becsukódik az ajtó, csak utána indult tovább. William úgy vonszolta fel magát az emeletre. A szokásos némaság fogadta, ami már oly’ megszokott volt. Benézett a testvéreihez, a húga babázott, az öccse olvasott. Az anyja kivételesen ébren volt, de a vacsorája érintetlenül hevert az éjjeliszekrényen.

- Anya, nem vagy éhes? – ült le az ágy szélére.

Az anyja szeme megrebbent, és az eddigi plafonbámulás helyett rápillantott.

- Nem bírok enni.

- Enned kellene valamit, csak egy kis levest, jó?

- Nem kérek semmit, csak a gyógyszeremet add ide!

William ült az anyja mellett, és az a düh, ami elöntötte, olyan erős volt, hogy alig kapott tőle levegőt.

- Én elhiszem, hogy hiányzik az apám, mert szeretted, de nem gondolod, hogy most már ideje lenne, ha a gyerekeiddel is törődnél?!

- Képtelen vagyok rá. Aludni akarok…

William épp időben markolta fel a gyógyszeres üveget, mielőtt az anyja elérhette volna.

- Nem csinálsz már hónapok óta mást, csak alszol, vagy bámulod a mennyezetet! Nem volt még elég?! Meddig akarsz élőhalottat játszani? – kiáltott rá. – A húgomnak és az öcsémnek szüksége van rád! Nem szenvedtek még eleget? – Felállt, hogy az anyja ne érje el a gyógyszert. – Az anyjukra van szükségük! Rád van szükségünk!

- Már az apád is megmondta, hogy pocsék anya vagyok, jobb nektek nélkülem. Már nem vagytok kicsik, elboldogultok. Add ide a gyógyszerem, hadd aludjak végre! – Az anyja sápadt jelenésként emelkedett fel az ágyról.

- Mert aludni egyszerűbb, mint szembenézni a valósággal és a hibáiddal, igaz?! Hát, vedd tudomásul, hogy nekem ebből elegem van! A seggfej apám szavait visszhangzod, aki nem okozott mást nekünk, csak fájdalmat, és még el is hiszed, mert az egyszerűbb, mint felállni a földről, ahová önmagad taszítottad, ugye?! – Kiviharzott a fürdőbe, és olyan erővel vágta a kukába a gyógyszeres üveget, hogy összetörött, és szanaszét pattogtak a tabletták az üvegcserepekkel együtt. Lihegve fordult az anyja felé, aki nagy léptekkel követte. – Tessék, ez a véleményem rólad, meg a szaros gyógyszeredről!

A pofon kicsit váratlanul érte, kicsit feleszmélt, mit is mondott, de sziklaszilárdan nézett az asszonyra.

- Ettől jobban érzed magad? – kérdezte jegesen. – Talán át akarod venni apám szerepét? – szegte fel az állát. – Hozzam netán a nadrágszíjat?

Az anyja a hajába tépett.

- Hallgass! Ugyanolyan vagy, mint az apád!

William-et szíven ütötte a kiáltás. Eszébe jutott Allan csókja, emlékek villantak fel benne az apjáról. Úgy érezte, megfullad, ha nem jut ki a szobából.

- Minden egyes nap belenézek a tükörbe, és látom, hogyha a külsőleg hasonlítok is rá, szerencsére belül a tökéletes ellentéte vagyok. És anyám, ennek neked kellene a legjobban örülni… - Nem fejezte be a mondatot, de az anyja így is rendesen belesápadt, pedig már eddig is halovány volt. – Jó éjt!

Átsétált a saját szobájába, nem akarta megijeszteni a testvéreit, ezért kiment az erkélyre, és ott ütötte a korlátot, amíg meg nem fájdult a keze. Árnyék mozdult, hátrafordult. A húga magához ölelte a kedvenc babáját, öccse pedig az éppen olvasott könyvét, és úgy bámultak rá.

- A francba! – sóhajtotta. Mit kellene most tennie, töprengett, de ekkor megszólalt a csengő.

- Ki lehet az ilyen későn? – kérdezte Gedeon kíváncsian.

- Biztos az egyik szomszéd. Elég hangos voltam, bocsánat. – William elment ajtót nyitni, aztán nem akart hinni a szemének, mert Allan állt a küszöbön. – Hogy’ jutottál be az épületbe?

- Az egyik lakó éppen két lánnyal távozott, én meg udvariasságból tartottam az ajtót, utána meg simán besétáltam. Zavarlak?

- Nem, csak meglepődtem.

Allan elhúzta a száját.

- Sajnálom, oké? Vagyis azt, hogy ezzel lehet, elrontottam mindent, de azt akartam, hogy tudd, még soha nem vágytam így senkire, mint rád. A döntés a tiéd, akárhogy is, én a barátod maradok, vagy… szóval érted.

William nekidőlt az ajtófélfának, a sírás kerülgette.

- Értem – mondta csendesen.

Allan figyelmesebben végigmérte.

- Miért piros az arcod? Mi történt?

- Összevesztem az anyámmal. Sajnálom. – Remegve összeszorította a száját, nehogy kibukjon belőle a düh és a keserűség.

- Megütött? – Allan nagyon óvatosan megérintette az arcát.

- Nem akart vacsorázni, én meg kidobtam a gyógyszereit. Azt mondta, olyan vagyok, mint az apám.

Allan arca erre fenyegetően elsötétült.

- Ugye, nem baj, ha bejövök? – tolta félre az ajtóból.

- Ez nem jó ötlet…

Allan oda sem figyelt rá, már éppen összeborzolta Lia haját és megpöckölte Gedeon könyvét.

- Sziasztok, skacok! Én Allan vagyok, a bátyátok legjobb haverja. Az anyukátok merre van? – Valami belső sugallatnak engedelmeskedve sikerült pont az anyjuk szobájába benyitni. – Elnézést a zavarásért! Allan vagyok, William barátja. Mrs. Thomsonn?

William megérezte a hangjában az elbizonytalanodást, ezért utána rohant. Az anyja az ágyon feküdt, az ujjai véresek voltak, és láthatóan nem volt magánál. A fürdőbe rohant, a kukában nem voltak ott a tabletták, csak két szemet látott. Az anyja ezek szerint kiszedte, közben az üvegcse darabkái összevagdosták az ujjait. Vajon mennyit szedhetett be? Kétségbeesetten nézett Allanre.

- Mennyit vett be?

- Minimum tizenöt szem volt az üvegben.

- Oké. Rég vette be?

- Nem, most lehetett. Alig pár perc telt el, de ez elég gyorsan hat.

- Jó, gyere, segíts!

- Mit csinálsz? – William rémülten figyelte, ahogy Allan habozás nélkül felülteti az anyját.

- Vigyük a fürdőbe, muszáj meghánytatnunk!

- Nem lenne jobb egy orvos?

- Mire kiér, majd kihívja a mentőket, az idő. Hívhatnánk a 911-et, de ha rá tudjuk venni, hogy kihányja, akkor talán nem lesz gáz. – William habozott, mire Allan arca megfeszült. – Ha kihívom a mentőket, és beviszik anyukádat, lehet, hogy öngyilkossági kísérletnek fogják gondolni, és titeket elvisz a gyámügy. Ezt te sem akarod, ugye? Gyerünk, William!

Együtt cipelték ki az asszonyt a fürdőbe, majd Allan elszaladt a konyhába. William hallotta, ahogy csapkodja a konyhaszekrény ajtajait. Kicsivel később egy pohár valamivel tért vissza, ami zavaros színű volt. Addig ügyeskedett, amíg sikerült valamennyit leerőltetnie az asszony torkán.

- Mi az?

- Szerintem nem akarod tudni – kuncogott Allan, de a feszültségtől élesek voltak a vonásai. Megmosta a kezét, és William tiltakozására ügyet sem vetve, lenyomta az anyja torkán az ujjait. Az asszony végre öklendezni kezdett. Ketten tartották meg, míg kihányta a gyógyszert.

- Semmit sem evett? – Allan a homlokát ráncolta.

- Nem.

- Akkor nem csoda, hogy olyan gyorsan kiütötte ez a szar. Mrs. Thomsonn, hall engem?

- William?

- Itt vagyok, anya! Nincs semmi baj!

- Állítsuk a zuhany alá!

- De…

- Nem érünk rá szemérmeskedni, okoska! – Allan határozottsága hallatán Williamnek eszébe sem jutott tovább tiltakozni. Őszintén szólva halálra volt rémülve, és ha nincs Allan, valószínűleg nem tudta volna, mit tegyen.

Félóra múlva az anyja kimerülten került az ágyba. Gyorsan elnyomta az álom, miután Allan megetette, sikerült beleerőltetnie pár kanálnyi levest. William közben feltakarította a fürdőt, és elküldte Gedeont maguknak ruháért. Nem akart csuromvizesen átcsattogni a lakáson. Igyekezett gyors lenni, és azelőtt végezni az átöltözéssel, mielőtt Allan benyit, de nem volt szerencséje. Zavartan eltakarta magát a pólóval.

- Nyugi, láttam már olyat!

- De nem az enyémet! – William fülig vörösödött.

Allan fáradtan nekidőlt az ajtónak.

- Nyugodtan öltözz csak, nem fogok odanézni! – Mivel lehunyta a szemét, William a nadrágjáért nyúlt. Felpillantott, Allan égő szemmel nézett rá.

- Azt mondtad, nem nézel ide – mondta vadul verő szívvel.

- Öltözz! – Allan hangja rekedt volt.

William magára kapkodta a maradék ruhát, és kimenekült. Még akkor is a fülében csengett a fiú nevetése, amikor a szobájába ért. Leült az ágy szélére. A húga megállt az ajtóban, rámosolygott.

- Most már minden rendben van, anyu alszik.

Lia bólintott, de amúgy nem reagált. Aztán kerekre tágult a szeme, és levegő után kapott, mert Allan hátulról átkarolta a derekát, és a magasba emelte.

- Nicsak, egy kis tündérke került az utamba! – William döbbenten nézte, ahogy a levegőben megperdíti, és rávigyorog. – Imádom a tündéreket, hamm! – Játékosan beleharapott a kislány babát markoló kis ujjaiba.

- Allan, ne! Kérlek, tedd le! Lia nem szereti az ilyesmit!

- Ne már! Komolyan nem szeretsz? – Allan ajka lebiggyedt. – Most sírni fogok. – Szipogott kettőt, nyilvánvaló volt, hogy nem sír, de Lia ajka azért megremegett. – Kérek egy puszit! – nyüszítette vékonyka kis hangon.

William más körülmények között jót nevetett volna, de most csak az járt a fejében, hogy meggyőzze a fiút, tegye le a húgát.

- Kérlek, Allan! Megijeszted!

- Tényleg? – Allan elkomolyodott. – Azt nem akarom – mondta. A mellkasához húzta a kislányt, és gyengéden ringatni kezdte. – Nem bántalak, semmi baj! – mormolta. – Tudod, nagyon szeretem a bátyádat, és ha ő azt mondja, megijesztelek, akkor elhiszem neki. Nagyon szép babád van, ugyanolyan gyönyörű, amilyen te vagy, kicsi Lia.

William döbbenten nézte, ahogy zárkózott húga egyre nagyobb érdeklődéssel figyel a fiúra. A baba dicsérete hallatán mintha mosoly futott volna át az ajkán.

- Van még ilyen szép babád? Megnézhetem őket? – Allan elindult kifelé a kislánnyal. William lerogyott az ágyra. Allan hihetetlen volt, majdnem elsírta magát.

- Ő tényleg a barátod? – Gedeon óvatosan osont be hozzá.

- Igen.

- Lia kedveli.

- Igen, szerintem is.

- Anya jobban van?

- Igen, de azért felhívom Mr. Essence-t. – Andrew Essence az ügyvédjük volt, neki volt köszönhető, hogy még volt valamijük, és ki voltak fizetve a számláik. William megbízott benne már csak azért is, mert a férfi ki nem állhatta az apjukat, és annak idején képviselni sem volt hajlandó.

- Megnézem Liát. – Gedeon kiment.

William szorongva emelte fel a telefont. Nem szívesen hívta fel ilyen későn a férfit.

- Jó estét, Mr. Essence! William Thomsonn vagyok.

- William? Szia! – A férfi hangja felvidult, aztán el is komorodott. – Valami baj van?

- Elnézést kérek, amiért zavarom, de tanácsot szeretnék kérni.

- Nem zavarsz, William! Miben tudok segíteni?

William behajtotta a szobája ajtaját, és kisétált az erkélyre. Megértő fülekre talált, ezért kibukott belőle a kétségbeesés. Elmesélte anyja gyógyszerfüggőségét és depresszióját, a pénz miatti aggodalmát, azt, hogy annyi zsebpénzt sem kap, amiből elhívná a barátját a McDonald’s-ba. Tudni akarta, miből fognak továbbtanulni, és Lia némaságával lehet-e kezdeni valamit. Végül képtelen volt magában tartani az esti gyógyszertúladagolást, aminek hallatán a férfi közölte, hogy félórán belül ott van. William egy kicsit megkönnyebbülve tette le a telefont, aztán összerezzent. Megfordulva ugyanis Allan-be ütközött, aki láthatóan már ott állt egy ideje.

- Azt hittem, Liával vagy.

- Játszik.

- Oh.

- Kivel beszéltél?

- Az ügyvédünkkel. Benéz. Aggódik anya miatt.

- Felhívtam apámat, csak egy óra múlva tud értem jönni.

- Nem baj. Addig megmelegíthetnénk a vacsorát. Mit szólsz?

Allan nem mozdult az ajtóból.

- Jól áll neked ez a póló – mondta.

William elvörösödött. Gedeon a világoskék-rózsaszín alvópólóját hozta át, amin macik kergetőztek. A házvezetőnő Mathilde vette neki a születésnapjára, és imádta, hiába tudta, hogy giccses és lányos.

- Kaptam. – Zavartan gyűrögetni kezdte az alját. – Sajnálom, hogy nincs akkora ruhám, ami jó rád. 

Allan nevetett. William legnagyobb pólója ráfeszült a felsőtestére, és a melegítőnadrágja is szűknek és rövidnek bizonyult.

- Apa hoz ruhát, semmi gond.

William nem akarta mondani, hogy de van. Allan-nek szép teste volt, ráadásul a szűkebb nadrág semmit nem hagyott a képzeletre.

- Menjünk vacsorázni! – kiáltott fel tetetett vidámsággal, és elindult befelé.

- William?

- Igen? – Visszafordult.

Allan tekintete megint sötét volt, és nem mosolygott. William szíve hevesen kezdett verni, és nyirkos lett a tenyere, majdnem elejtette a telefont. Most meg fogja csókolni? Önkéntelenül is lehunyta a szemét. Tévedett. Allan szorosan megölelte, és a nyakába puszilt, amitől libabőrös lett. Bár pontosan érezte, hogy a fiú mennyire vágyik rá, nem ment tovább, és ettől William lassan megnyugodott. Átkarolta a derekát, és ellazult. Nagyon hosszú ideje nem érezte magát olyan biztonságban, mint Allan karjaiban. Biztos volt benne, hogy a fiú mellett semmi bántódása nem eshet. Átsuhant rajta a gondolat, de vajon önmagától ki fogja megvédeni?

- Menjünk enni, okoska! – Allan összeborzolta a haját.

Kis idő múlva csengettek. William rohant ajtót nyitni. Andrew Essence elegáns volt, mintha skatulyából húzták volna ki.

- Szia, William!

- Jó estét, Mr. Essence! Elvehetem a kabátját?

A férfi nevetett, és maga akasztotta a fogasra a felöltőt.

- Megnézem anyukádat, és utána beszélünk, rendben?

- Épp vacsorázunk, velünk tart?

- Ha nem zavarok, akkor igen. – Az ügyvéd rámosolygott, majd halkan bement az anyjához.

William még egy terítéket tett az asztalra. Allan-re pillantott.

- Apukád is itt eszik?

- Szerintem ő már bent vacsorázott.

- Mindegy, azért teszek neki is. – William rég érezte ilyen jól magát otthon. Allan-nek köszönhetően Lia és Gedeon is segédkezett az előkészületekben, és mindketten nagyon büszkének tűntek, amikor a fiú megdicsérte őket.

- Sziasztok! – Mr. Essence megállt az asztal mellett. – Anyukátok alszik, majd holnap beszélek vele. – Kíváncsian mérte végig Allan-t. Kezet nyújtott neki. – Andrew Essence.

- Allan Wilkes. William barátja vagyok.

- Értem, ennek örülök. Mielőtt ennénk, megkérhetlek rá titeket, hogy tegezzetek? A nevem Andrew vagy Andy, ahogy szeretnétek. – A gyerekek igenjére Andrew elvigyorodott, és összedörzsölte a tenyerét. – Hová ülhetek? Esetleg a kisasszony mellé? – hajolt meg Lia felé.

Lia, mindenki meglepetésére, elpirult, majd bólintott.

- Köszönöm. – Andrew leült, és megvárta, amíg mindenki helyet foglal. – Mit eszünk?

- Fogalmam sincs. Mathilde főzte – válaszolta William őszintén.

Allan és Andrew egyszerre kuncogott fel.

- Nos, akkor szedhetek mindenkinek? – Andrew magára vállalta az ételosztást. Levette az öltönyét és a nyakkendőjét, még az ingét is feltűrte. Allan azon gondolkodott, hogy alapból ilyen vidám a személyisége, vagy most azért viselkedik így, hogy elterelje a gyerekek figyelmét az anyjukról? Akárhogyan is, a cél nemes volt, ezért nem haragudott.

Már végeztek a vacsorával, de Allan apja még nem volt sehol. Küldött egy sms-t, hogy késik, így Allan vállalta, hogy addig elmosogat. William elvitte Liát fürdeni, Andrew pedig megágyazott a gyerekeknek. Láthatóan meg sem fordult a fejében, hogy mint ügyvéd, ez nem kötelessége.

- Andrew? – Allan felvonta a szemöldökét, amikor William egyedül jött vissza a konyhába.

- Mesét olvas Liának és Gedeonnak.

Allan nézte William szomorú tekintetét. Halk sóhajjal megtörölte a kezét, és megsimogatta az arcát.

- Mi jár a fejedben, okoska?

- Andrew nagyon kedves.

- Igen, szerintem is.

William odalépett hozzá, és belefúrta az arcát Allan nyakába. A fiú átölelte, és puszit nyomott a hajára.

- Miért nem lehet Andrew az apukánk? – kérdezte William elveszett gyermekhangon, amitől Allan szíve elszorult.

- Tudod, hogy a szüleinket nem válogathatjuk meg.

- Én azért szeretném…

- Tudom, William, tudom. – Allan hátradőlt, hogy rálásson William arcára. – Nem lesz semmi baj, oké?!

William ajka megremegett. Allan odahajolt hozzá, és minden figyelmeztetés nélkül megcsókolta. Hallotta a döbbenettől elakadó lélegzet hangját, érezte az egy pillanatra megmerevedő izmokat, aztán William olyan természetességgel simult a karjaiba, hogy attól a magasba szökött a vérnyomása.

Lépett egyet előre, így nekiszoríthatta a fiút a pultnak. Hiába próbált uralkodni magán, William behódolása pillanatok alatt elvette az eszét. Falta a puha ajkakat, amiknek a finom mosolya mindig megdobogtatta a szívét. Behatolt a fogak közé, és élvezte, hogy William bizonytalanul, majd egyre nagyobb szenvedéllyel kel birokra a nyelvével.

- Elnézést kérek!

A rémülettől először megdermedtek, aztán igyekeztek kibontakozni az ölelésből. Allan vörös arccal igyekezett takarni magát. William olyan erővel markolta a karját, hogy biztos volt benne, meglátszik majd a nyoma.

- Andrew…

A férfi egyik lábáról a másikra állt.

- Bocsánat, nem akartalak megzavarni titeket, de a gyerekek alszanak, és beszélni szerettem volna veled, William, mielőtt elmegyek.

- Én… persze, üljünk le, oda, vagy ahová…

- Hé, nyugalom! – Andrew elmosolyodott. – Nincs semmi baj!

- Én…

- Az én hibám, elnézést kérek! – Allan előbbre lépett, ösztönösen védeni akarta a fiút.

Andrew felsóhajtott.

- Üljünk le, rendben?!

A nappaliban ültek le, William és Allan egymás mellé, Andrew velük szembe. A férfi elgondolkodva bámult rájuk.

- Jártok?

- Nem, csak barátok vagyunk… - William is érezte, milyen suta ez a válasz, miután Andrew szemtanúja volt szenvedélyes ölelkezésüknek a konyhában.

- Barátok? – Andrew felvonta a szemöldökét.

- Én meleg vagyok, de William nem. – Allan úgy döntött, őszinte lesz.

- Nekem ez nem úgy tűnt.

- William barátként tekint rám, de mivel tudja, hogy vonzódom hozzá, attól fél, ha nem hódol be nekem, akkor vége köztünk mindennek.

- Ez nem igaz!

- De igen!

Andrew mogyoróbarna szeme hosszan meredt rájuk.

- Őszinte leszek. Ismertem William apját, egy ideig az ügyvédje voltam. Kevés olyan embert ismerek, mint amilyen ő volt. Remélem, a Pokol fenekén ég a világ végezetéig – mondta halk horkantás kíséretében.

A fiúk megdermedtek. William tudta, hogy a férfi nem kedvelte az apját, de nem sejtette, hogy ennyire gyűlölte. Allan, mintha megérezte volna, hogy most milyen viharok dúlnak benne, megfogta a kezét.

- Nem lepett meg, hogy egy fiúprosti volt a koronatanú, ahogy az sem, hogy meghalt a börtönben. Számítottam valami hasonlóra. Akkor azért ajánlottam fel a szolgálataimat anyádnak, mert ismertem az ő… mániás ragaszkodását apád felé, és tudtam, hogy ennek ti fogjátok a kárát látni. Sajnos, nem tévedtem. – Andrew most először nagyon fáradtnak tűnt. – Holnap elküldöm az orvosomat, és huszonnégy órás felügyeletet kérek mellé. Mielőtt megkérdeznéd, hogy miből fogjátok fedezni, nyugodj meg, a pénzetek egy részét befektettem, és egész jól. Nem lesz anyagi gondotok egy ideig.

William most majdnem elsírta magát a megkönnyebbüléstől.

- Köszönöm!

- Ez a dolgom, fiam! – Andrew megdörzsölte a szemét. – Beszélek továbbá egy gyermekpszichológussal a testvéreid miatt. Segítségre van szükségük, gondolom, ezt te is látod.

- Igen.

- És itt vagy még te…

- Én jól vagyok!   

Andrew halványan elmosolyodott.

- Igen, én is észrevettem. Ha jól sejtem, ezt neked köszönheti – pillantott Allan-re, aki zavartan vállat vont. – Nincs semmi bajom azzal, ha a fiúkhoz vonzódsz, William, de valamiért úgy érzem, hogy még nem tisztáztál le mindent magadban. Vagy tévedek?

William lassan nemet intett.

- Nincs semmi baj. Allan rendes fiúnak látszik, és ahogy kivettem a szavaiból, akkor is a barátod marad, ha te azt szeretnéd. Ha viszont így döntesz, akkor mondd el neki, ne sebezd meg mindkettőtöket. Rendben?

William bólintott.

- Ha pedig mégis mellette szeretnél maradni, akkor én támogatlak.

- Te is…?

Andrew elmosolyodott.

- Volt már barátom, igen, de amúgy hetero vagyok.

- Akkor inkább biszex – javította ki Allan.

Andrew hangosan felnevetett, aztán rájött, hogy felébresztheti a gyerekeket, és a szájára szorította a kezét. A szeme csillogott, ahogy felállt, és összeborzolta a hajukat.

- A kis szemfülesek… - morogta, de a hangja inkább kedves volt, mint bántó. Felvette az öltönyét és a nyakkendőjét, benézett William anyjához, aztán vette a kabátját. – Ha nem gond, akkor gyakrabban jönnék – mondta. Meglepetten hátratántorodott, amikor William váratlanul megölelte. Kérdőn nézett Allan-re, aki rávigyorgott. – William? – Aggódva megérintette a fiú vállát. – Minden rendben?

- Igen, bocsánat! – William gyorsan hátrébb lépett, és a földre szegezte a tekintetét.

Andrew csak bámult rá, aztán megértette. Az arcát elöntötte a harag, majd a szomorúság. Magához ölelte a fiút, és kedvesen megsimogatta a hátát.

- Oh, hogy apátok mekkora egy bolond volt! Egy mázlista, szerencsétlen bolond… - sóhajtotta.

William elhúzódott tőle. A kézfejével dörgölte le a könnyeit. Rámosolygott a férfira.

- Nincs semmi baj!

Andrew Allan-re pillantott.

- Vigyázz rá! – kérte, majd a kabátját felvéve, elköszönt.

William és Allan visszament a konyhába. Szótlanul folytatták a mosogatást.

- Nagyon gáz volt? – William csak nagy sokára szólalt meg.

- Nem.

- Hazug!

Allan maga elé mosolygott, és nem válaszolt. Már mindketten ásítoztak, amikor végre megérkezett Allan apja. Vékony volt, kopaszodott, de le sem tagadhatta volna a fiát. Ugyanaz a szempár nézett William-re.

- Örülök, hogy megismerhetlek! – szorította meg a kezét. – Anyukád jobban van?

- Azt hiszem, köszönöm.

- Ha bármiben tudok segíteni, csak szólj!

- Köszönjük!

- Fiam, te mire vársz? Holnap iskola, siess átöltözni, és megyünk!

Allan morogva eltűnt William szobájában.

- Sajnálom, ha gondot okozott!

- Dehogy! Nélküle nem tudom, mit csináltam volna.

- Rendes gyerek, csak az anyja természetét örökölte. – August Wilkes halkan nevetett.

- Tényleg?

- Bizony. Ez gyors volt! – Allan már robogott feléjük.

- Igen, mert még a végén elkezded tömni a fejét a gyerekkori történetekkel, meg előszeded a fényképalbumot, amit magadnál hordasz, ne is tagadd!

A férfi kuncogott, és rákacsintott William-re.

- Majd legközelebb! – súgta oda, mire Allan csak a szemét forgatta. – Menjünk, fiam!

- Holnap érted jövök! – Allan gyengéden megérintette William arcát, mielőtt követte volna az apját.

William becsukta mögöttük az ajtót, és fáradtan nekidőlt. Máris hiányzott neki Allan. Tanácstalanul bámult a levegőbe. Andrew-nak igaza volt, el kellett döntenie, mit akar a fiútól. De mit tegyen, ha fogalma sincs, mi az, amit valójában érez?!

 

            Ettől a naptól kezdve nem csak Allan, de Andrew is állandó vendég lett a lakásban. Míg Andrew az anyjuk lelkét ápolta, és órákig beszélgetett vele, addig Allan videójátékot hozott Gedeonnak, babát Liának. Játszott velük, nevetése visszhangzott a lakásban. William észrevette, hogy Gedeon már nem hordja magával az éppen olvasott könyvet, ha Allan üdvözlésére siet, és Lia is képes megválni a babájától, ha Allan kéri. Lia ráadásul néha elmosolyodott, ami nagy haladás volt.  

Beköltözött hozzájuk egy ápolónő, aki nem csak az anyjukat, de a gyerekeket is szemmel tartotta. Kedves nő volt, kicsit telt, asszonyos alkattal, mély hanggal. Jól megértették egymást Mathilde-dal, nemsokára egészen megváltozott a lakás hangulata. Heti rendszerességgel, néha többször érkezett egy fiatal doktornő, aki gyerekekkel foglalkozott, és Liával igyekezett kapcsolatot kialakítani.

Allan-nek köszönhetően változóban volt William világa, és ahogy a többiek egyre inkább megnyíltak a fiúnak, ő egyre inkább magába zárkózott. Nyomasztotta a döntéskényszer. Hogyan döntse el, Allan a barátja vagy a szerelme legyen? Allan nem erőltette, azóta meg sem csókolta, és ettől még rosszabbul érezte magát. Szeretett a fiúval lenni, szerette a melegségét, a hangját, az érintését, az illatát. De honnan kellett volna tudnia, hogy mi a különbség szerelem és barátság között, ha még egyiket sem érezte? Ez volt az igazán nagy dilemma…

Péntek volt, amikor William szembesült azzal, hogy mindkettő érzelem rejt magában némi negatív érzést. Nináék beszélgettek, és kihallgatta őket. Állítólag Allan összeverekedett a volt barátjával a második szünetben. Ő az elsőben találkozott vele, akkor még nem volt semmi baj. Most azonban a féltés és a féltékenység között ingadozott, ahogy várta a fiút a kapunál, hogy együtt menjenek haza. Rezegni kezdett a telefonja. Sms-t kapott, Allan szerint elhúzódott az edzés, ha akarja, várja meg, de nyugodtan haza is mehet, ha nehéz napja volt. Ettől mérges lett. Meg akarta várni, de ettől a „ha akarja” szövegtől rendesen felhúzta magát, és nekiindult a városnak. Nem nézte, merre viszi a lába, csak ment dühösen, átkozta Allan-t, a világot, és mindenkit.

- Hé, kicsi fiú, nem tévedtél el?

Felrezzent, amikor valaki megérintette a karját. Riadtan hátrált. Egy prostituáltnak látszó nő állt mellette, és rámosolygott.

- Rossz környékre tévedtél, kicsi fiú! – mondta.

- Én nem… - William körbenézett. Fogalma sem volt, hol van. Ettől annyira megijedt, hogy átrohant az úton, és fejét leszegve igyekezett láthatatlanná válni. Próbált taxit találni, miközben a telefonjával bíbelődött. Utóbbi viszont úgy tűnt, lemerült. Legszívesebben sírva fakadt volna, de ekkor megállt mellette valaki.

- Szia!

Felpillantott. Elakadt a lélegzete. A férfi gyönyörű volt, a haja szőke, a tekintete a legcsodálatosabb kék, a vonásai tökéletesek, akárha márványból faragták volna. A legszebb mégis az a kedves mosoly volt, amivel köszöntötte.

- Én…

- Ne ijedj meg! A nevem David Ferguson, szociális munkás vagyok, és fiatalokkal foglalkozom – mondta, és megmutatta az igazolványát. – Eltévedtél?

- Azt hiszem.

- Értem. A szüleid érted tudnának jönni?

- Lemerült a telefonom. – William a homlokát ráncolta, úgy érezte, valahonnan ismeri a férfit.

- Semmi gond. Tudod fejből valamelyikük számát?

- Apám meghalt, anyukám pedig beteg, nem tud értem jönni.

- Oké, akkor hazavihetlek én? A kocsim éppen szerelőnél van, de a párom elvileg már úton van értem. Ő rendőr, ha úgy éreznéd, hogy nem bízol bennem.

William arra gondolt, mit fog szólni az anyja és Andrew, ha a rendőrség viszi haza. Elsápadt. Első gondolata Allan volt.

- A barátomnak edzése van, de nemsokára végez. Ő is értem jöhet?

- Jobban örülnék egy felnőttnek.

- Az apukája?

A férfi felsóhajtott.

- Rendben. Tudod a számát fejből?

William bólintott.

- Oké, akkor üljünk be a kávézóba, és a mobilomról felhívhatod őket. Hogy hívnak?

- William.

A férfi most már határozottan gyanakodva pillantott rá. Látszott rajta, hogy ő is az emlékei között kotorászik.  

- Csak William?

- Hé, Angyalka, kit szedtél össze? – Egy idősebb férfi sétált el mellettük, és David fenekére csapott. William nem akart hinni a szemének. David a férfi után fordult.

- Hé, Manny, ugye, tudod, hogy ezért Ferguson tőből fogja kitépni a karodat? – kiáltott utána.

William úgy állt ott, mint akit villám sújtott. A férfi rámosolygott.

- Bocs. Túl sok embert ismerek errefelé. No, gyere, Csak William!

A kávézóban William küldött egy sms-t Allan-nek, miután nem vette fel a telefont. Megadta a címet, és kérte, hogy jöjjön érte az apjával. Remélte, hogy Allan meg fogja érteni, és siet.

- Mit kérsz inni?

- Narancslevet, köszönöm.

- Egy kávét és egy narancslevet, Liuna! – kiáltott a pult felé David. Vidám hangja szárnyalt a vendégek feje felett, többen odaintettek neki. Látszott, hogy ismerik és szeretik.

- Hol a hadnagyod, Angyalka? – kiáltott vissza a pult mögül egy vénségesen vén asszony.

- Már úton, anyó!

- Ha esetleg késne, akad jelentkező, aki szívesen hazavisz! – vihogta egy girhes figura.

David kedvesen rámosolygott.

- Aztán esetleg másnap baleset érné… Elütné egy autó, a mentősök véletlenül leejtenék, a kórházban összetévesztenék a kasztrálandó beteggel… Ezt igazán nem akarhatjátok!

Többen felnevettek. William némán kapkodta a fejét. David odafordult hozzá.

- Nyugi, csak viccelődnek!

- Te is?

- Én igen, de a párom nem. – David elmosolyodott. – Hány éves vagy?

- Tizenhat.

- Középsuli?

- Igen.

- Hogy megy?

- Jól. Miért neveznek Angyalkának?

- Ez a becenevem. Nem tetszik?   

- Gyerekkoromban ilyennek képzeltem az angyalokat.

A férfi kacagva nevetett.

- Nem te vagy az első, aki ezt mondja. Köszönöm.

William zavartan piszkálta a terítőt.

- Nem muszáj velem foglalkoznod, elég lett volna, ha hívsz nekem egy taxit.

- Szeretek biztosra menni. – David elkomorodott. – Túl sok rosszat láttam már. Tudod, az jár a fejemben, hogy már láttalak valahol…

William megdermedt. Lassan felemelte a tekintetét.

- Emlékeznék – motyogta.

David ekkor felsóhajtott. Beletúrt a hajába, és szomorú pillantást vetett a fiúra.

- Most pont úgy néztél rám, mint az apád…

William elfelejtett levegőt venni, riadtan elkerekedett a szeme.

- Sajnálom!

David a fejét ingatta. Megvárta, amíg a pincérnő leteszi eléjük a rendelést, és elmegy. Nem viccelődött vele, az arca komor volt, a tekintete fáradt.

- Tudod, hogy ki vagyok?

- Igen. Az Angyal nevű fiúprosti, aki annak idején koronatanú volt az apám tárgyalásán. A te vallomásod alapján ítélték el.

- Haragszol rám?

- Nem.

- Pedig megérteném, ha mégis…

William felnézett a férfira.

- Neked tudnod kellene, hogy miért nem haragszom rád, hiszen tudsz mindent az apámról…

David bólintott, és a csészéje köré fonta az ujjait.

- Igen, tudtam róla, hogyan bánt veletek. Az anyáddal, veled és a testvéreiddel. Azt is tudom, mit tett a dadátokkal. És tudok még sok minden mást is… bárcsak ne tudnám!

William a poharát tologatta az asztalon.

- Életem legszebb napja volt, amikor elítélték, és többé nem jött haza. Sírtam örömömben.

- Sajnálom.

- Nem kell. – William lassan, tétován elmosolyodott. – Elköltöztünk, új suliba járok, lett barátom, és a testvéreim is kezdenek hozzászokni, hogy most már nem bántja őket senki.

- Az anyukád?

- Neki még kell egy kis idő.

- Értem. Akkor adjatok neki, és ne felejtsétek el, hogy egy életet élt le az apátok mellett, és többet szenvedett, mint az elképzelhető.

William ujjai a pohárra fonódtak.

- Van valami, amit nem tudok, igaz?

- Vannak dolgok, amiket nem mondtam el a bíróságon, hogy ne szégyenítsem meg az anyukádat.

- És most elmondod?

- Inkább nem, de tegyél meg nekem egy szívességet! Ha hazamész, öleld meg az anyukádat, és mondd el neki, hogy mennyire szereted! Hogy mindig az anyukád lesz, akármi is történik.

- Már elmondtam neki, de nem használt! – tört ki Williamből. – Gyógyszerfüggő lett, és depressziós. Lakik nálunk egy ápolónő, hogy figyeljen rá, és az egyik barátja is többször meglátogatja, de nem használ.

- Adjatok neki időt, William!

- De mennyit még? Az anyukámat akarom! – William lehajtotta a fejét, mert szégyellte a könnyeit, és a kirohanását.

David átnyúlt az asztalon, és megfogta a kezét.

- Anyukádnak fel kell dolgoznia, hogy szabad lett. Olyasmi ez, mint a Stockholm szindróma. Tudod, mi az? – William bólintására folytatta. – Újra önállóvá kell válnia, de fél ettől. Fél attól, hogy tényleg apátoknak volt igaza, és alkalmatlan anyának és nőnek. A csalódástól és a fájdalomtól védi önmagát, ahogy minden ember tenné.

- Szerinted megváltozik valaha?

- Megértem a keserűséged, kicsim, de anyukádnak most rengeteg türelemre és szeretetre van szüksége.

- És nekünk? Mi lesz velem és a testvéreimmel?

David oldalra billentette a fejét.

- Ti már elindultatok a gyógyulás útján, vagy tévedek? Lehet, hogy életre szóló sebeket szereztetek, de nem lesz semmi baj, amíg ott vagytok egymásnak.

- Olyan könnyen beszélsz!

David kinézett az ablakon.

- Az öcsémet helyettem ölte meg egy szadista bérgyilkos. Érte dolgoztam az utcán, mert jobb jövőt akartam adni neki, mint ami nekem jutott. Azért kellett meghalnia, mert az apád nem bírta befogni a száját, miközben megdugott. – Az eltemetett fájdalom és harag ott szikrázott a férfi hangjának mélyén. – Soha nem fogom elfelejteni Kyle tekintetét… - Hirtelen William felé fordult, a kék szempárt elhomályosították a könnyek. – Onnantól kezdve már csak bosszút akartam, nem érdekelt, milyen árat fizetek érte. Azon a napon én is meghaltam, és már nem számított semmi. – A könnyek lassan végigfolytak az arcán. – Azt hittem, már nincs semmim, amit másnak adhatok, és mint kurva, nem számítok senkinek. Az élet azonban másképp döntött. Hosszú utat tettem meg, amíg idáig eljutottam, de tapasztalatból tudom, hogy a türelem, a szeretet és az idő csodákra képes. – Újra kipillantott az ablakon, és megjelent egy mosoly az arcán. Letörölte a könnyeit, és a tekintete felragyogott. – Látod azt a férfit ott? – intett kifelé.

William kipillantott az utcára. A férfi, akire David mutatott, nem volt túl bizalomgerjesztő alak. Azonnal felismerte, néha látta a tévében. Ő volt a kapitányság gyilkossági csoportjának vezetője, Alex Ferguson. Nagydarab, komor arcú férfi, akin az látszott, hogy hírből sem ismeri a vidámságot, és képes bárkit a földbe döngölni. De ahogy William Davidre nézett, és látta a szerelmet a szemében, megértette, hogy David ölne ezért a férfiért.

- Ő a párod?

- Ő az életem. – David felnevetett. – Néha úgy vélem, a világ legbunkóbb pasasa, de aztán bebizonyítja, hogy méltó a szerelmemre. Két csodálatos gyermeket nevelek vele, családot kaptam tőle, és rengeteg szeretetet, türelmet, és időt, ami átsegített a nehéz időszakokon.

- Nem volt nehéz? Elvégre ő rendőr, te meg prostituált voltál.

- Magam is úgy véltem, hogy eleve elvetélt ötlet, de Alex nem így gondolta. Megharcolt értem és a boldogságunkért, amiért mindennap hálás vagyok.

- Miből tudtad, hogy szerelmes vagy belé, és ő az igazi?

Alex megállt beszélgetni egy gyanús kinézetű figurával, még csúnyábban nézett, mint eddig. David a mellkasára tette a kezét.

- Innen tudtam. A szerelmet nem lehet összetéveszteni a barátsággal.

William elhúzta a száját.

- És mi van, ha még soha nem volt igazi barátod, és szerelmes sem voltál soha? Akkor honnan tudod, melyiket érzed?

David nevetett. Alex ekkor lépett be a kávézóba, többen füttyögetni kezdtek, mire fenyegetően felmutatta a középső ujját.

- Liuna, a szokásosat! – szólt a pincérnőnek, és elindult feléjük. David nem fordult hátra, fogva tartotta William tekintetét.

- Olyan gyorsan ver a szíved, mintha ki akarna ugrani a helyéről, amikor meglátod. Boldog vagy már attól is, ha mellette lehetsz, meg sem kell szólalnia. És amikor megérint, nincs más vágyad, mint örökre a karjaiban maradni…

- Kinek a karjaiban akarsz maradni? – Alex megállt mellettük, majd lehajolt, és megcsókolta a férfit. Nem egy egyszerű kis csókkal üdvözölte, hanem olyan alapossal, hogy William zavarba jött, és páran hangosan tapsoltak. Alex David mellé csúszott, és átkarolta a vállát. – Elnézést a késésért! David egyik védence vagy? Alex vagyok, a párja.

- Tudom.

- Drágám, hadd mutassam be neked William Thomsonn-t.

Alex mosolya, amelyet úgy látszik, csak Davidnek tartogatott, elhalványult.

- Thomsonn? – ismételte.

William félve bólintott.

- Igen.

Alex a párjára nézett, úgy tűnt, mintha szavak nélkül kommunikálnának, aztán a férfi visszafordult felé. Úgy látszott, David sugallta neki, hogy minden rendben van, mert aggódva kérdezte.

- Mit keresel erre?

David pár szóban elmesélte, hogyan találkoztak, és hogy William barátját várják.

- És hogy’ jön ide az örökre a karjaiban akarsz maradni szöveg? – vonta fel a szemöldökét a férfi.

William elvörösödött. David kuncogott.

- Azt hiszem, kis barátunknak szerelmi problémája akadt.

- Nem is… - motyogta a fiú.

- Lány vagy fiú? – Alex nem teketóriázott, egyenesen a lényegre tért.

- Fiú. Felettem jár a suliban. Megvédett pár sráctól, amikor piszkáltak, és összebarátkoztunk. Allan meleg, és… beszélgettünk erről. Tetszem neki, de nem erőltet semmit. Én viszont nem akarom elveszíteni őt!

- Ha nem erőltet semmit, akkor fontosabb vagy neki, minthogy elveszítsen. Miért nem hagyod, hogy alakuljanak a dolgok?

- Mert… - William az ajkába harapott. – Már egy ideje még csak hozzám sem ér!

- Szeretnéd?

- Igen. – William eltakarta az arcát. – Ez nem barátság, igaz?

A két férfi összenézett, majd egyszerre ingatták a fejüket. Alex elmosolyodott.

- David egy igazán fárasztó nap végén robbant az életembe. Szemtelen volt, szívesen felpofoztam volna, mégsem tudtam kiverni a fejemből. Nem tudom, mennyit mesélt el neked, de az apád megölette az öccsét. Őt akarta, hogy elhallgattassa, de a bérgyilkos összetévesztette Kyle-lal. – William figyelmét nem kerülte el, hogy szorosabbra fonta az ölelést David vállán. – Nekem soha nem volt testvérem, nem tudom, milyen elveszíteni, de amit akkor láttam David szemében… azt az embertelen fájdalmat, azt soha nem fogom elfelejteni. El akartam kapni a gyilkost, adni neki egy új esélyt az életre. Cserébe a feje tetejére fordította a világom, amelyben egészen addig nem volt férfinak szerepe. Sajnálom, hogy a bosszúnk apád elítélésével végződött, bár valamiért úgy sejtem, nem haragszol ránk.

William megrázta a fejét.

- Nem.

Alex mély levegőt vett.

- Davidnek köszönhetően megértettem, hogy nem minden fekete vagy fehér, és a szerelem is lehet más, mint az addigiak. David előtt két feleségem volt, nagyszerű nők, akiket a mai napig mélységesen tisztelek és szeretek. Ám egyikük sem tudta azt nyújtani, amit David. Az, hogy férfi, eleinte rettentően zavart. – David megszorította a kezét. – Akkor is, ha gyönyörűbb, mint a legtöbb nő, azért mégiscsak férfi, és nehéz volt beismernem, mit is érzek iránta. Felkavart, leigázott, összetört és végül összerakott. Valami félresikerült közben, mert már csak vele vagyok teljes egész, de nem bánom. Boldog vagyok, hogy mertem kockáztatni, és felvállaltam a szerelmet.

William nem nézett ki ennyi költőiséget a férfiból.  

- Mi lett volna, ha nem sikerül? Ha különmentek?

A két férfi megint összenézett.

- Nem azért küzdöttünk egymásért, hogy feladjuk a nehézségeknél – felelte David csendesen. – Ha tényleg nem működött volna, akkor elbúcsúzunk egymástól, és igyekszünk új életet kezdeni, tovább folytatni a másik nélkül.

William arra gondolt, hogy ő mihez kezdene Allan nélkül, aki lassan az élete része lett.

- Az élet nem egyszerű, William – mondta Alex halkan. – Ezt te tudod hármunk közül talán a legjobban. Minden egyes döntésünknek következménye van, és minden döntés rejt magában némi buktatót. Ám magányosak lennénk, ha nem mernénk kockáztatni.

William nem tudta, mit mondhatna. Nem is volt rá ideje, mert hirtelen nyílt az ajtó, és Allan rontott be, akár a szélvész. Az apja lassabban követte.

- William, jól vagy? – Allan rémülten termett mellette, és aggódva ölelte át a vállát.

- Igen, minden rendben. Csak eltévedtem, és lemerült a telefonom.

- Megijesztettél. – Allan a két férfira pillantott. – Allan Wilkes vagyok, ő az apám, August Wilkes.

- Szia, Allan! – David szokás szerint szélesen mosolygott. – David Ferguson vagyok, ő a párom, Alex.

- Ismerem magát a tévéből – szegezte a tekintetét Alexre Allan.

- Rendőr vagyok.

- Tudom. Hazavihetjük William-et?

- Nyugodtan.

William felállt, August kezet fogott Davidékkel, és elköszönt. Már az ajtónál jártak, amikor David utánuk szaladt.

- William, csak egy szóra! – Allan aggodalmasan ráncolta a homlokát, de kilépett az utcára.

- Tessék.

- Itt a számom, ha esetleg beszélgetni szeretnél valakivel. – David egy névjegyet nyújtott oda neki.

- Köszönöm.

- Én köszönöm. – David legnagyobb megdöbbenésére kedvesen megölelte, és rámosolygott. A tekintete meleg volt és kedves, a mosolya ragyogott. Tényleg angyalnak tűnt. Alex derekát átölelve utánuk integetett, William sokáig bámult vissza rájuk. Olyan boldognak látszottak…

- Biztos minden rendben van?

- Igen.

- Fiam, téged is hazavigyelek, vagy szeretnél William-nél maradni?

- Maradhatok? – Allan lopva megérintette a kezét, mire William szíve hangos dübörgésbe fogott, már meg sem lepődött tőle. Bólintott.

Odahaza nagy volt a nyüzsgés. Mathilde és Loretta főztek, az anyjuk a nappaliban üldögélt, és Andrew-t hallgatta. Már az is nagy előrelépés volt, hogy kijött a szobájából. Lia a lábánál babázott, Gedeon a fotelban összegömbölyödve olvasott.

- Milyen napotok volt? – Andrew feléjük fordult, amikor beléptek.

- Fárasztó – válaszolta gyorsan Allan, hogy elvágja a további kérdéseket. – Mentünk tanulni!

- Majd szólok, ha kész a vacsora – kiabált utánuk Mathilde.

William letette a táskáját a székre, míg Allan nagy ívben elhajította a sajátját, és csípőre vágott kézzel megállt előtte.

- Megtudhatom, mit kerestél azon a környéken?

- Eltévedtem.

- Merre járt az okos kis fejecskéd? – Allan ajka fel volt szakadva, ékes bizonyítékul, hogy Nináék nem a levegőbe beszéltek.

- Tényleg összeverekedtél a volt barátoddal?

- Ki mondta?

- A lányok az osztályban.

Allan rosszkedvűen felsóhajtott.

- Igen.

- Miért?

- Azt mondta, milyen helyes fiúkát találtam magamnak, mire elszállt egy kicsit az agyam.

William maga köré fonta a karját.

- Miattam verekedtél?

- Sajnálom. Ezért nem vártál meg?

- Nem. Mérges lettem, amikor azt írtad, hogy megvárhatlak, ha nem volt fárasztó a napom. Te is tudod, hogy lényegtelen, milyen szörnyű napom volt, akkor is szeretek veled hazajönni.

Allan arca megenyhült.

- Ismerted azt a két fickót?

- Igen. David Eichorn Ferguson volt az a fiúprostituált, akinek a vallomása börtönbe juttatta az apámat, és Alex Ferguson hadnagy vezette a nyomozást az apám megölése ügyében.

- Hű, hát… A francba! Jól vagy?

- Azt hiszem. Tudom, hogy az lenne a normális reakció, ha mérges lennék, vagy gyűlölném őket, de David nélkül az apám még mindig élne, és az életünk nem lenne más, csak szenvedés.

- Ennyire rossz volt? – Allan hallott már néhány dolgot a fiútól, de érezte, hogy William mostanáig nem tisztázta le magában az apja iránti érzelmeket, és nem mondott el mindent róla.

William a könnyeivel küszködött.

- Imádta, ha látta mások szenvedését és félelmét. Állandóan megverte anyát, és minket is, ha olyan kedve volt, és gyakran volt olyan kedve… Gyűlöltem őt! – Nehezen tudta folytatni. – Láttam, amikor megerőszakolta Simone-t, Lia dadáját. Ezt még senkinek sem mondtam el – suttogta. – És nem tettem semmit…

- Gyerek voltál, William! – Allan nem mert mozdulni, félt, hogy megijesztheti a fiút. Mostanra megértette, miért fél Lia az emberi érintéstől, Gedeon miért menekült a könyvek világába, és az anyjuk a gyógyszerek okozta kábulatba. S William-nek miért nem volt soha barátja…

- Simone-t baleset érte, elütötte egy autó. – William nagyokat lélegzett. – Tudtam, hogy apám volt, ő intézte így, mert Simone fel akarta jelenteni. David felbukkanásáig azt hittem, az apámat senki nem állíthatja meg. El tudod képzelni, milyen boldog voltam, amikor elvitték a rendőrök? – William lehunyt szemmel állt a szoba közepén, egyszerre sírt és nevetett. – S milyen boldog, amikor kimondták rá az életfogytiglant? Az élet igazságos, ezt egészen addig nem hittem el. Aztán jött a hír, hogy megölték a börtönben. Míg anyámhoz ki kellett hívni az orvost, mert rohamot kapott, addig én zokogtam a megkönnyebbüléstől.

Allan odalépett hozzá, és óvatosan a karjaiba vonta.

- Sssh… Semmi baj! Most már minden rendben van!

- Azért, mert te itt vagy!

- Ez nem az én érdemem, okoska, hanem a tiéd. Én csak a barátod lettem, minden mást te értél el. Neked kellett nyitnod az emberek felé, azt nem tehettem meg helyetted.

- Azért voltam képes rá, mert te itt voltál, és támogattál.

Allan a fejét ingatta, de nem vitatkozott vele tovább, sejtette, hogy képtelen lenne meggyőzni a fiút. Helyette inkább gyengéden simogatta a hátát, hogy megnyugtassa. William remegése lassan megszűnt, átkarolta a fiú derekát, és a mellkasára hajtotta a fejét. Hallgatta a szívverését, amely hangos dobszólónak érződött, még az ő teste is belerezgett. Allan még egy puszit nyomott a hajára, majd eltolta magától.

- Mindjárt jövök! Addig nyugodtan öltözz át!

William megfogta a kezét.

- Allan?

- Igen, okoska?

- Sokat gondolkodtam az utóbbi időben. Miért nem csókoltál már meg egy ideje?

Allan meglepetten állt.

- Én… Azt hittem, időre van szükséged. Nem akartam, hogy azt hidd, erőszakoskodom, vagy ilyesmi.

- Fel sem merült bennem, hogy erőszakoskodsz.

Allan határozottan idegesnek tűnt.

- Nem vagyok fából, William! Már nagyon hosszú ideje visszafogom magam, és ilyen még nem fordult elő velem. Attól félek, ha… - Megnyalta a száját. – Attól félek, hogy nem tudok majd leállni, ha arra kérsz.

William lélegzete elakadt.

- Azt hittem, már nem érdekellek úgy.

Allan hosszan bámult rá némán, soha nem látott arccal, zavarba jött a tekintetétől.

- Szeretlek, William! – mondta ki végül nagyon halkan. – Nem, mint barátot, hanem mint fiút. Vágyom rád, sokkal jobban, mint valaha gondoltam volna. Szeretkezni akarok veled, felfedezni a vágyaid határát, megismerni tested minden érzékeny pontját. Veled szeretném tölteni az elkövetkező éveket, szeretném látni, ahogy végre önmagad leszel, és kinyílsz, akár egy virág. Ám tisztellek és szeretlek annyira, hogy ha te azt kéred tőlem, legyünk barátok, akkor a barátod leszek. Lényegtelen, amíg melletted lehetek.

William elsírta magát, és újra Allan karjaiban találta magát.

- Nem akarom, hogy csak barátok legyünk! – markolta a fiú pólóját. – Szeretlek! – A vallomás kibukott belőle, a szó, amelyet még soha nem mondott senkinek, szinte megkönnyebbült kiáltásként hagyta el az ajkát.

- Hál’ Istennek! – Allan apró csókokat lehelt a szájára, majd rendesen is megcsókolta. William alig kapott levegőt, szipogott, de átkarolta a fiú nyakát. – Szeretlek! – Allan az ajkára lehelte a szót újra és újra, míg el nem nevette magát.

Csak akkor figyeltek fel Liára, amikor a kislány leejtette a babáját. William nagyot nyelt, megdermedt, de Allan szerencsére gyorsan kapcsolt.

- Szia! Nahát, új babád van? – hajolt le a kislányhoz. – Megnézhetem? Gyönyörű! Kitől kaptad? Andrew-tól? Milyen szerencsés vagy!

Lia kérdően pillantott fel a bátyjára. Allan finoman megérintette az arcát.

- Hallottad, amit neki mondtam? – Lia bólintott. – Értem. Neked bevallom, hogy nagyon szeretem a bátyádat! – William elvörösödött, de nem szólt közbe. – És ha szeretsz valakit, akkor nagyon sokszor kell elmondani neki, hogy soha ne felejtse el, és belevésődjön ide. – Lágyan a kislány mellkasára tette a kezét. – És ha így van, akkor mindig melletted lesz, és soha nem fog elhagyni.

A kislány elgondolkodva bámult rá, majd hirtelen megfordult, és kirohant a szobából. William és Allan aggódva követték. Lia azonban az anyjához szaladt, és megfogta a kezét, hogy magára terelje a figyelmet. Andrew, aki éppen valami házról mesélt az asszonynak, elhallgatott.

- Szeretlek!

A lakásban döbbent csend lett. Mathilde és Loretta kidugták a fejüket a konyhából, és hitetlenkedve meredtek a többiekkel együtt a kislányra, aki várakozóan nézett az anyjára. William jól látta, hogy az asszony mennyire megdöbbent. Tudta, hogy az anyjuk reakcióján sok múlhat, ha most rossz választ ad, lehet, hogy Lia megint visszasüllyed abba a mély apátiába, amelyben eddig volt. Valerie Thomsonn arcán ezernyi érzés hullámzott át, egy pillanatra úgy látszott, elsírja magát, aztán hirtelen kinyúlt a lánya felé, és magához ölelte.

- Én is szeretlek, kicsim!

William megkönnyebbülten nekidőlt Allan-nek, aki átkarolta a vállát. Andrew és Mathilde-ék mosolyogtak, és Gedeon is vigyorgott.

- Lia első szava – mondta.

- Ezt megünnepeljük! – Loretta nevetve tapsolt egyet. – Kész a vacsora!

William felpillantott Allan-re, aki rákacsintott. Kedve támadt őrült módon kacagni, amiből végül csak egy halk kis kuncogás lett, de mosolyt csalt vele a fiú arcára. Találkozott a tekintete az anyjáéval, akinek hosszú idő most először volt tiszta a pillantása. Fájdalmat látott átsuhanni benne, sejtette, hogy az anyja előtt nyilvánvalóvá vált Allan-hez fűződő kapcsolata, és ettől az apja jutott az eszébe. Jobban mondva az apja fiúkhoz való viszonya…

Elkomolyodott. Vajon a homoszexualitás öröklődő, vetődött fel benne?! Nem tudta, de azt igen, hogy Allan iránti érzelmei köszönőviszonyban sincsenek az apja szadista megnyilvánulásaival. Ettől megnyugodva nézett vissza az anyjára, aki végül lehajtotta a fejét.

William-nek volt egy kis bűntudata, hogy rossz emlékeket idéz fel, ám úgy érezte, az anyjának meg kell értenie, joga van a boldogsághoz. S amíg a boldogságot Allan jelentette, addig Allan része lesz az életének, ez akármennyire is nem fog tetszeni az anyjának.

 

            William álmosan fordult a másik oldalára, majd kipattant a szeme, amikor megérezte, hogy nincs egyedül. Hunyorogva próbált magához térni. Allan őt bámulta, mosolygott.

- Elaludtál – mondta.

- Miért nem ébresztettél fel? Mennyi az idő? – William zavartan húzódott hátrébb, majdnem le is esett az ágyról.

- Nyugi, még korán van. Nem akarsz itt aludni?

William már félig lelépett a szőnyegre, félúton dermedt mozdulatlanná.

- Itt aludni? – visszhangozta döbbenten.

- Aha. Eskü, hogy nem erőszakollak meg éjszaka! – Allan kuncogott, és rákacsintott.

Elvörösödött.

- Kimegyek a mosdóba – motyogta, és kirohant, mielőtt Allan elkaphatta volna.

Sokáig ácsorgott az ajtónak vetett háttal. Közel egy hete hivatalosan is jártak egymással. Ez nem azt jelentette, hogy bármi változott volna, csupán Allan többször érintette meg, gyakrabban fogta a kezét, és búcsúzáskor hosszasan csókolóztak. Péntek volt, másnap nem volt suli, ezért Allan elhívta moziba. Utána feljöttek a fiúhoz, úgy volt, hogy August hazaviszi, ha végez a munkával, de még nem érhetett haza, arra felébredt volna.

Rettentően kínosan érintette, hogy elaludt, eddig ez soha nem fordult elő, bár az is igaz volt, hogy húzós hét állt mögötte. Beszélgetni szeretett volna Allan-nel, kifaggatni mindenről, amit még nem tudott róla, és bizony úgy érezte, semmit sem tud. Meg sem fordult a fejében az itt alvás gondolata, de érezte, hogy még a füle is ég a lehetőségtől.

Allan közelsége mindig felkavarta, izgalomba jött, ha csókolóztak, és sokáig tartott, míg megnyugodott. Tudta, hogy ez normális reakció, de akkor is zavarba jött. Az, hogy együtt aludjanak, és ha csak alvásról is legyen szó, na, attól olyan vadul kezdett dörömbölni a szíve, hogy rá kellett tennie a kezét.

A szerelembe nem lehet belehalni, nyugtatgatta magát. Erre felkuncogott, majd az arcára szorította a tenyerét, amely forró volt, mintha lázas lett volna, pedig csak vágyott Allan-re. Az utóbbi napokban a könyveket és a netet bújta, hogy mindent megtudjon a homoszexualitásról és a két férfi közötti szexuális együttlétről. Oké, ez elég okostojásul hangzott, de így volt.

Tisztában volt persze azzal, hogy a tudományos cikkek és tanulmányok, valamint esetleírások, vallomások és filmek nem űzhetik el a bizonytalanságát és a kételyeit, mégis megnyugtatta a tudat, hogy legalább elméleti szinten, de ismer pár dolgot. A gond persze az elméleti szinttel volt, mert Allan kínosan ügyelt arra, hogy egyelőre ott is maradjanak. Nem akarta megijeszteni, időt akart hagyni a számára, amitől William boldog és csalódott is volt egyszerre. Boldogsággal töltötte el a tudat, hogy Allan ennyire törődik vele, és csalódással, hogy ennyire ura önmagának, amikor ő képtelen volt erre.

- Minden rendben? – Allan halkan bekopogott, valószínűleg jó pár perce ácsorgott már a mosdóban.

- Igen, mindjárt megyek! – William lehúzta a vécét, kezet mosott, majd felsóhajtott. Félt attól, hogy Allan csalódik benne, nem fog tetszeni neki, vagy kiábrándul belőle, ha ügyetlenkedik majd. Már persze, ha valaha is lefekszenek, mert Allan önuralma, úgy látszott, végtelen. Akarja ezt ő egyáltalán? Komolyan felmerült benne, hogy nem. Annyi mindent olvasott fájdalomról, sérülésekről, betegségekről, hogy volt egy éjszaka, amikor nem aludt semmit. Aztán, amikor reggel meglátta Allan-t a falnak támaszkodni, az összes félelmét elfújta a szél. Szerette a fiút, és hajlandó volt bármekkora árat megadni, hogy boldoggá tegye.

- Itt vagyok. – Allan-t a konyhában találta, éppen a hűtőből lógott kifelé.

- Nem vagy éhes?

- Egy kicsit.

- Mert én éhen halok. – Allan általában éhes volt, William kezdte megszokni, hogy a fiú mindig rágcsált valamit. – Egy lovat is fel tudnék falni. – Keresgélni kezdett a polcokon. – Gondolkodtál?

- Tessék?

- Gondolkodtál? – ismételte meg a fiú, és sajtot, szalámit szedett elő. – Csinálok meleg szendvicset. Jó lesz?

- Igen.

- Melyik kérdésemre igen?

William csapdába esett, morcosan zsebre dugta a kezét.

- Mindkettő – bökte ki.

- És?

- Nem készültem úgy, hogy itt alszom.

- Semmi gond, van plusz pizsim és akad új fogkefe is a házban.

William a szemét forgatta.

- Nem csak erről van szó. Még soha nem aludtam másnál.

- Dehogynem, nem rég ébredtél fel.

William tényleg kezdett mérges lenni.

- Tudod, hogy mire gondolok.

- Persze, hogy tudom. – Allan huncutul rávigyorgott. – Cuki vagy, amikor alszol.

- Nem igaz.

- De. Elnyílt a szád, és úgy bújtál hozzám, akár egy kiscica.

William arca megint felforrósodott. Nem akarta a dolgot nagyon feszegetni, így gyorsan visszatért az eredeti problémához. 

- Nem akarom, hogy anya aggódjon – vallotta be nehezen.

- Jó helyen vagy.

- Nem is ezzel van baj.

- Akkor? – Allan közben nagy zajjal végezte az előkészületeket a vacsora elkészítésére.

- Szerinted?

Allan ránézett, felvonta a szemöldökét.

- Arra gondolsz, hogy anyukád azt fogja gondolni, nem csak itt aludtál, hanem velem aludtál?

- A hangsúly nem hiszem, hogy az alváson van – sóhajtotta William.   

- Hanem? – kérdezte Allan ártatlanul, mire William szívesen fejbe verte volna. Miket hoz ki belőle ez a srác?!

- Azt fogja hinni, hogy lefeküdtünk egymással!

- Oh! – Allan töprengve állt a kenyérszeletek felett. – Sajtosan vagy nem sajtosan? – tette fel az oda nem illő kérdést.

- Allan!

A fiú feléje fordult, elkomolyodott.

- Az önuralmam véges, William, és igen, van némi hátsó szándékom az éjszakát illetően, de nem fogok semmi olyat tenni, amit te nem akarsz.

William csak állt ott, mintha Allan verte volna fejbe őt, és nem tudott mit mondani. Allan odasétált hozzá, és beletúrt a hajába, majd puszit nyomott az orrára.

- Szeretlek! Nem akarlak bántani, csak veled lenni. Nem kötelező, és nem kényszer. Rendben?

- Igen. Sajnálom.

- Nem kell, teljesen jogos az aggódásod, és őszintén szólva az anyukádé is.

William elhúzta a száját.

- Anyu nem aggódik értem, csak azzal, hogy együtt vagyok veled, apámra emlékeztetem.

- Apád tudtommal kurvákhoz járt.

- Fiúkhoz, akik prostitúcióval keresték a kenyerüket – javította ki.

- Ugyanaz. Azt hiszem, ez rám nem igaz.

- A hangsúly most a fiún van.

- A homoszexualitáson, igaz?

- Igen. Ne haragudj, ez nem ellened irányul, egyszerűen anya nehezen tudja túltenni magát ezen az egészen.

- Fejlődsz, már véded őt.

William erre felhorkant.

- Nem mondom, hogy néha nem szeretném megrázni, hogy ébredjen fel végre, de egy ideje látszik rajta, hogy igyekszik.

- Miért gondolom azt, hogy soha nem fog elfogadni, mint párodat?

William azt érezte, hogy nagyon fáradt.

- Mert ez az igazság. Ezzel is csak azt bizonyítom, hogy apám fia vagyok, és valljuk be, akármennyire szerette apámat, ugyanannyira gyűlölte is, mégha magának is képtelen beismerni. Mindig rá fogom emlékeztetni, akármit teszek is.

Allan magához húzta.

- Mi lenne, ha megcsinálnánk a vacsorát, és utána felhívnánk aput, hogy kéressen el a hétvégére?

William szorosan megölelte.

- Jól hangzik.

A szendvics finom volt, Allan megégette az ujját, William a száját. Allan elviccelte az egészet, ezért William szinte büszkén nyalogatta az alsó ajkát. Aztán felfigyelt arra, hogy a fiú egyre sötétebb tekintettel méregeti. Lenyelte az utolsó falatot, és felkapta a tányérját.

- Elmosogatok! – Ahhoz képest, hogy régebben az sem tudta, hogyan álljon neki a mosogatásnak, mostanra egészen belejött. Allan megállt mögötte, elakadt a lélegzete, de csak a tányérját ejtette a vízbe.

- Felhívom aput!

William folytatta a mosogatást, közben a szoba felé fülelt. Allan halkan beszélt, így nem hallott semmit. Már végzett, amikor Allan besétált.

- Beszél anyukáddal, és visszacsörög. Elmész addig fürödni?

- Ennyire biztos vagy benne, hogy anyu el fog engedni?

- Bízd apára! – Allan nevetett. – Keresek neked pizsamát. Törölköző a szekrényben, a felső polcon levő tusfürdő az enyém. Moshatsz vele hajat is, ha akarsz. A hajszárító az alsó szekrényben.

- Köszönöm. – William addig nem akart nekiállni a fürdésnek, amíg Allan vissza nem ér, de a fiú nem sietett. Halk sóhajjal vetkőzni kezdett, éppen a pólóját hajtogatta gondosan a mosdó szélére, amikor Allan kopogás nélkül benyitott.

- Engedély megadva! – vigyorogta. – Ezt találtam, még apától kaptam, de egyszer sem volt rajtam – mutatott egy kék-szürke kockás pizsamát.

William a pólót maga elé rántva aggodalmaskodott.

- Nem volt gond?

- Apa szerint nem, bár azt hiszem Andrew-val beszélt, és nem anyuddal.

William felsóhajtott, és megadta magát.

- Rendben. Fogkefét kaphatok?

- A fiókban van bontatlan, de arra gondoltam, ehetnénk még egy pudingot.

- Én tele vagyok.

- Akkor ketten eszünk egyet – csillant fel Allan szeme, és ezen fellelkesülve kirobogott a fürdőből, még az ajtót sem csukta be maga után.

William tanácstalanul állt a pólóval a kezében, és nem tudta eldönteni, megsértődjön-e, amiért a fiút jobban érdekelte a puding, mint az ő meztelensége. Zörgés hallatszott a konyha felől, de Allan nem jött vissza. Betette az ajtót, befejezte a vetkőzést, és megengedte a vizet. Allan tusfürdőjének finom volt az illata, elmosolyodott, amikor arra gondolt, hogy ugyanolyan illatuk lesz. Aztán felmerült benne, hogy hány srácnak volt már ugyanolyan illata, mint Allan-nek?! Megpróbálta elhessegetni maga elől a képeket, de nem ment.

A víz alá állt, elhúzta a függönyt, és hagyta, hogy a meleg víz kicsit megnyugtassa. Tisztában volt azzal, hogy Allan-nek nem ő az első. Felesleges lett volna féltékenykedni, hiszen a fiú most vele volt. Ettől függetlenül komolyabban szemügyre vette magát. Vajon Allan-nek mi tetszhet benne? Túl vékony, sápadt a bőre, semmi vonzó nincs rajta.

Lekuporodott a kádban, és a térdére hajtotta a fejét. Azon a téren már nem is merte magát más fiúkhoz mérni. Bár biztosra vette, hogy Allan lesz felül, azért mégis kínosnak tartotta magát. Mármint képeket látott más nemi szervekről, de élőben még soha, és nem tudta, hogy fog reagálni. Eltakarta az arcát, mennyi hülyeség kavarog most benne, pedig az lenne a legegyszerűbb, ha beszélne erről Allan-nel.  

- Mi jár a fejedben, okoska?

William hangosan felkiáltott, és rémülten meredt a függönyt hirtelen elrántó Allan-re.

- Te mit keresel itt? Menj ki! – Még jobban összehúzta magát.

- Gondoltam, segítek!

- Nem kell! – William érezte, hogy kicsit duzzogóan hangzanak a szavai.

- Hol jártál? Észre sem vetted, amikor bejöttem. – Allan leült a kád szélére, és mit sem törődött azzal, hogy ráfröcsköl a víz.

- El fog ázni a fürdő!

- Dehogy. Én soha nem húzom el – rángatta meg kicsit a függönyt.

- Az te vagy!

Allan nevetett, majd lassan elkomolyodott.

- Elmondod?

William lesütötte a pillantását. Nehezen jöttek szájára a szavak.

- Azon gondolkodtam, hogy hány barátod fürdött már itt…

- Az otthonom szentnek számít, eddig két barátomat hoztam fel ide. Mindkettő elég komoly volt ahhoz, hogy bemutassam őket apunak.

- Miért mentetek szét?

- Az elsőről már meséltem. A másodiknál a családja eltiltotta tőlem, ő pedig nem harcolt velük.

- Inkább elhagyott?

- Igen.

- Sajnálom.

Allan megrázta a fejét.

- Már minden rendben. Van még más is?

William hallgatott. Allan lenyúlt, és az állánál fogva felemelte a fejét.

- Mi a baj?

- Mi tetszik bennem? Mármint nem vagyok vonzó, vagy ilyesmi. És így – bökött fél kézzel magára – pláne nem hiszem, hogy tetszeni fogok neked.

Allan felsóhajtott.

- Mi lenne, ha nem döntenéd el helyettem, mi tetszik nekem? 

- Nem úgy értettem, csak…

Allan lehajolt, és megcsókolta. El akart húzódni tőle, de Allan két tenyere közé fogta az arcát, és nem engedte el, míg el nem felejtette, miről is beszéltek, és át nem karolta a nyakát. Utána kis lihegéssel rámosolygott.

- Túl sokat töröd felesleges dolgokon a pici kobakodat, okoska! – mondta. – Én így látlak szépnek, amilyen vagy. Úgyhogy siess a fürdéssel! – Elégedetten megnyalta a száját, és felállt. Az ajtóból még visszaszólt. – Tíz perc múlva érted jövök, ha addig nem végzel!

- De apukád…

- Apu későn jön haza. – Allan sötét tekintettel kisétált, és magára hagyta.

William bénán ült. Az ajka bizsergett, a teste lüktetett, az ágyékáról nem is beszélve. Így nem állhat Allan elé! Megpróbált megnyugodni, de nem ment. Lehunyta a szemét, mély levegőt vett. Allan-nel akart lenni, akkor miért is pánikol? Persze tudta, hogy a csalódástól fél. Mi lesz, ha mégsem fog tetszeni a fiúnak? Meg elég bátor ő ahhoz, hogy kitárulkozzon Allan előtt?

- Öt perc! – Allan kopogása felriasztotta. Hülyeségeken agyal tényleg. Szívdobogva nekiállt zuhanyozni. Otthon próbálkozott pár dologgal, örömet akart okozni Allan-nek, de most konkrétan semmi nem jutott az eszébe. Ettől még idegesebb lett. Összerezzent, amikor meghallotta a fiú hangját a függöny túlsó feléről.

- Nem akarlak bántani, és komolyan nem akarok semmit rád kényszeríteni. – Allan hangja nagyon komoly volt. – Beérem azzal is, ha mellettem vagy, és veled alhatok. Nem mondom, hogy nem lesz kényelmetlen, de túl fogom élni. Oké?

William szívéről legördült egy nagy kő. Nekidőlt a csempének.

- Még soha nem mutattam meg senkinek magamból ennyit, mint neked. S te vagy az első, aki elfogadott olyannak, amilyen vagyok. Azt akarom, hogy boldog legyél velem. Éppen ezért szeretnék veled lenni, de félek is. Megérted?

- Igen. Viszont nem kell kényszerítened magad, hogy lefeküdjünk, ha még nem állsz készen. Én várok rád, ameddig kell. Nem ez a feltétele a szerelmemnek. Érted?

William lassan kidugta a fejét a függöny mögül.

- Nem kényszerítem magam – vallotta be. – Sokszor álmodtam rólad az utóbbi időben, és szeretek veled lenni, szeretek veled csókolózni. Szeretnék veled lenni. Még pár könyvet is elolvastam. – Elvörösödött, mert Allan felvonta a szemöldökét. – Tudni akartam pár dolgot.

- És megtudtad? – Allan hangja határozottan rekedt volt.

- Egy keveset igen. Baj, ha tőled szeretném megtudni a többit?

- Nem. – Allan óvatosan elhúzta a függönyt, nehogy az abba kapaszkodó William elessen, majd nagyon gyengéden megcsókolta. – Szeretlek, okoska!

- Én is szeretlek! Befejezhetem a zuhanyzást?

Allan elvigyorodott.

- Aha. Kíváncsi vagyok, mennyit tudtál meg erről…

William meglökte, és visszarántotta a függönyt.

- Eleget! Mars ki!

Allan nevetve kiballagott. William leült a kádba, a víz rázubogott. No, igen! Meddig akar, vagy meddig fognak elmenni a fiúval? Otthon tényleg kísérletezett, nem is volt rossz, sőt, amikor arra gondolt, hogy Allan-nel van, akkor határozottan jól érezte magát. Most azonban a fiútól alig egy szobányi választotta el, és bármikor besétálhatott.

Allan-re gondolt, a mosolyára, a sötét tekintetére, arra, milyen erővel ölelte minden alkalommal. Akarta a fiút, akarta azt a forróságot, amelyet nem értett, de összekötötte őket. Hevesen dobogó szívvel erősebbre állította a vizet, letérdelt, és szorosan lehunyt szemmel simogatni kezdte magát. Elől és hátul. Eközben arra gondolt, hogy Allan cirógatja, a vízpermet az ő csókjai. Megborzongott.

Hűs levegő érte, meleg test fogta el előle a hideget. Forró ajak tapadt a szájára, lázas hang suttogta a nevét, erős karok ölelték, simították végig csupasz bőrét. Felnyögött, ahogy a hosszú ujjak körbefonták, a testébe hatoltak. Reszketve hajolt hátra, forró csókok borították a mellkasát. Alig kapott levegőt, a rövid ideje megtapasztalt gyönyör ívbe hajlította a gerincét.

- Allan… - Elfúló kiáltása egybeolvadt a zubogó víz hangjával. Zihálva támaszkodott a kád szélének. Az első, amit megpillantott, Allan feldúlt arca volt. Képzelete mintha valósággá vált volna, a sötét tekintet most egyenesen fekete volt, a vágy vad maszkot festett a fiú arcára.

- Gyere! – Allan olyan könnyedén emelte ki, mintha tollpihéből lett volna.

- A víz…

Allan káromkodott, fél kézzel megtartotta, a másikkal elzárta a csapot, majd az odakészített törölközőt felkapva a hátára terítette.

- Ne, hadd mossam le magam! – William még soha nem érezte ilyen kínosan magát. Az előbb elképzelte, milyen lenne Allan-nel, és annyira elmerült a képekben, hogy észre sem vette, a fiú valóban ott áll előtte.

Allan nem válaszolt, csak a vállára hajította, és átcipelte a szobájába. Bár William azt hitte, ledobja majd az ágyra, a fiú olyan óvatosan tette le, mintha porcelánból lett volna. Hatalmasat dobbant a szíve, amikor Allan fölébe helyezkedett.

- Rám gondoltál közben?

Bólintott. Tagadni értelmetlen lett volna. Allan odahajolt hozzá, és finoman megcsókolta. A lágy csókok és pillangófinomságú érintések ellentétben álltak vágytól megfeszülő izmaival, ziháló lélegzetével. El akarta takarni magát, de Allan lefogta a kezét.

- Ne! Hadd lássalak… - Sóvárgó pillantással mérte végig. – Én vagyok az első, aki így lát?

William nagyot nyelt, és bólintott. Fel akarta húzni a lábát, a fiú rekedt hangjára ugyanis megmozdult benne a vágy, hiába reszkettette meg nem is olyan régen a gyönyör. Allan könnyedén leszorította a lábát is, elégedett mosoly jelent meg a szája sarkában, amitől William lélegzete akadozóvá vált.

- Ne nézz! – tört ki belőle, szabadulni akart, túlságosan zavaróvá vált számára a pillanat.

Allan azonnal elengedte, és hátrébb húzódott. Nehezen szedte a levegőt, és merevek voltak a mozdulatai, de azonnal teljesítette a kérését. Nagyot fújt, és megdörzsölte az arcát.

- Behozom a pizsamádat – mozdult bizonytalanul. – Amíg lezuhanyozom, lefeküdhetsz aludni. Apunál alszom, nincs semmi baj.

William megrémült, hogy megbántotta.

- Ne haragudj! – Felpattant, hátulról átkarolta a fiú derekát.

- Nincs semmi baj, oké?! Ráérünk. – Allan rámosolygott a válla felett, amitől sírhatnékja támadt. – Törölközz meg, mert még megfázol – paskolta meg a kézfejét. A hangjában annyi feszültség volt, hogy William érezte, ahogy rezeg a levegő.

- Most elszúrtam, igaz?

- Nem szúrtál el semmit. Van időnk, nem kell sietnünk, nem kell erőltetnünk semmit. Én így is szeretlek! – Allan megfordult, és puszit nyomott az arcára.  

- Akkor szeress!

- William…

- Nem csak tőled félek, hanem önmagamtól is. Attól a valakitől, akit nem ismerek, mert idegen a számomra. Attól az énemtől, akit az apám módszeresen kiírtott belőlem… - William mély levegőt vett. – Szeretlek, és veled akarok lenni! Vágyom rád, hiszen te is látod… Ne add fel, ha én elbizonytalanodom, kérlek!

Allan sokáig bámult rá.

- Mondd ki!

- Kérlek, szeress!

- Bolond… - Allan magához húzta, és addig csókolta, míg el nem lazultak merev izmai. Lassú tánccal az ágy felé indultak, rázuhantak. William nevetni akart, ez olyan romantikus regényben játszódó jelenetre hasonlított, de amikor meglátta a fiú arcát, már nem volt kedve nevetni. Allan tekintete vad volt, az arcvonásai feszültséget sejtettek. A vágy, amely sütött belőle, büszkeséggel töltötte el William-et.

Allan csókolta hevesen, gyengéden, ránehezedett, simogatta a bőrét, ahol érte. Nem tolakodóan, hanem pillekönnyűen felcsigázva az ő vágyait is. Eltakarta az arcát, amikor Allan feltérdelve nézett le rá. A fiú megfogta a kezét, és a párnára tette. Nem kellett kérnie, William tudta, hogy ott kell maradnia, bármennyire szeretné eltakarni magát, vágyát. Remegve figyelte Allan arcát, ahogy őt mérte végig. Úgy érezte, nem éli túl, ha nem fog tetszeni a fiúnak. Aztán találkozott a tekintetük, és nem látott mást Allan szemében, csak csodálatot és vágyat.  

- Minden rendben? – Allan hangja aggódó volt.

- Igen. – Valóban így érezte. A félelem, amit az apja plántált belé, hogy őt senki nem fogja szeretni, mert egy mihaszna és nyámnyila kölyök, lassan a semmibe foszlott. Tudta, hogy egy örök seb lesz majd a lelkén, de most, ahogy Allan keze és ajka bejárta a testét, és eddig ismeretlen utakra vezette, ráébredt, hogy ezzel a sebbel együtt tud élni. S ki tudja, talán évek múltán képes lesz ezt a sebet beforrasztani. Allan-ért és önmagáért.

- William…

- Igen? – Alig bírt válaszolni, reszketve feküdt a fiú alatt, aki egyre sötétebb arccal bámult rá.

- Meddig mehetek el?

William fejében száguldottak a gondolatok, aztán összeszedte minden bátorságát, és átkarolta a fiú nyakát. Remegve húzta le magához egy csókra, és remélte, hogy Allan érteni fogja, amit még nem volt elég bátorsága kimondani. Allan értette, mert feltérdelt, és megszabadult a pólójától. Lerángatta a nadrágját is, és William végre láthatta teljes testi valóját. Nagyot nyelt, mire Allan elmosolyodott, és megcirógatta az ajkát. Megfogta a kezét, és a mellkasára húzta. Vezette végig a bőrén, a mellkasán, a vállán, a nyakán, le a hasáig. William lenyűgözve simogatta, tenyere alatt a fiú bőre sima és forró volt.

Allan elengedte a kezét, hagyta, hogy ő maga kalandozzon a testén. Félig lehunyt szemhéja mögül figyelte őt, az, hogy egyre mélyebbről szedte a levegőt, elárulta William-nek, hogy nem hagyja hidegen az érintése. Ez olyan boldogsággal töltötte el, hogy elfújta a maradék félelmét is. Lejjebb csúsztatta a kezét, Allan megmerevedett.

- Nem muszáj megfognod.

- Szeretném. Szabad?

Allan felnevetett, igaz, a mélyről felszakadó szenvedő nyögés és a vidám nevetés furcsa keverékével.

- Buta kérdéseid vannak.

- Bocsánat.

- William…

Felnézett a fiúra. Allan odahajolt hozzá, a leheletük keveredett.

- Allan?

- Semmit sem szeretnék jobban…

William reszketve, az ujjai hegyével érintve simított végig a fiú merevedésén. Allan vett egy nagyon mély levegőt, megremegtek az izmai, és ökölbe szorult a keze a takarón.

- Úgy nézel ki, mint akinek fáj…

Allan tekintete az övébe mélyedt, még soha nem látott ennyire gyönyörű szempárt.

- Valóban? – kérdezte rekedten. – Nekem is szabad?

William félénken rámosolygott.

- Buta kérdéseid vannak.

Allan megcsókolta, a nyelve elmélyedt a szájában, a keze pedig vándorútra kelt a testén. Ezúttal nem hagyott ki egyetlen millimétert sem, William hiába vonaglott, hogy egyes helyeken csiklandós. A vágy elűzött minden más gondolatot, amikor Allan ujjai körbefonták, kényeztették, simogatták.

- Allan…

- Nincs semmi baj. – Allan lejjebb csúszott, és William hiába tiltakozott, markolt a vállába, az ajka és a nyelve finoman kínozta.

- Ne! – William-et ismeretlen érzés borította be, félt tőle és akarta is, e kettősség majd’ szétszakította. Allan megérezhette ezt, mert visszacsúszott mellé. Az ajka a szájára tapadt, hozzásimult, összesimította a merevedésüket. William görcsösen átölelte, levegő után kapkodott, Allan keze forró volt, merevedése kemény, és olyan jó érzés volt érezni.

- Allan…

- Sssh… - A fiú suttogása a fülét érte, összerándult, de Allan csak ölelte és simogatta véget nem érően, türelmesen, mégis mohó vággyal. Akadozó lélegzetvétele William fülében csengett, az izmai remegtek a tenyere alatt. Önuralma határán mozgott, ám az érintése még így is gyengéd volt. William sírni tudott volna, aztán meg is tette, a könnyek végigfolytak az arcán, ahogy a forró tűz végigáramlott rajta, és összekapcsolódott Allan-nel az ágyékuknál.

- Szeretlek! – Allan nyögése beléivódott, bőre mélyére szivárgott. – William? – Allan aggódva törölgette a könnyeit. – Jól vagy?

Felnézett rá, a szíve csordultig volt a fiú iránt érzett szerelemmel. Képtelen volt válaszolni, csak szorosabban ölelte, és belefúrta a nyakába az arcát. Allan megérthette, mert hanyatt fordult, és magára húzta. Kis idő múlva magukra húzta a takarót, de közben sem engedte el. Az illatuk keveredett, a verítékük egymásba folyt, a takaró alatt összesimuló testükből áramló hő összeolvadt. William vad szívverése nem akart elcsitulni, és valamiért úgy vélte, amíg Allan mellette van, soha nem is fog.  

Mindketten hallották, amikor August hazaér. William ösztönösen mozdult volna, de Allan visszahúzta, és mosolyogva cirógatta a haját. Lekapcsolta a kislámpát, és jobban elrendezte rajtuk a takarót. August benyitott, a résnyire nyitott ajtón lesett be, majd némán vissza is húzódott.

- Nem lesz baj ebből? – William képtelen volt elnyomni a hangjában a félelmet.

- Apu kedvel téged, és szerintem örül, hogy egy normális sráccal jöttem össze.

- Valóban? Baj van apukád értékítéletével. Nem vagyok egy normális srác – szipogta William, és elbújt a takaró alatt. A fiú oldalához gömbölyödött. Allan nevetett, és a hátát simogatta.

- Dehogynem.

William motyogott valamit, valószínűleg tiltakozott, de Allan-t ekkor már más kötötte le. Konkrétan a fiú lehelete, amely az oldalát érte, és felizzította a vágyait.

- Nem jönnél ki?

- Inkább nem.

Allan nagyot nyelt.

- Akkor megtennéd, hogy megérintesz újra?

William olyan hirtelen ült fel, hogy a takaró lecsúszott róluk a földre. Allan nem tudott nem nevetni, pedig szinte sajgott a teste, hogy újra összesimuljon a fiúval.

- Te… megint…

- Sajnálom.

Allan nem láthatta, de úgy sejtette, William éppen eltakarja az arcát a tenyerével. Felsóhajtott, és kotorászni kezdett a takaró után.

- Gyere, feküdj vissza! Mindjárt hozok egy törölközőt, és letörölgetlek, aztán alhatunk. William?! – Allan megdermedt, mert William is keresgélni kezdett, csupán a hasánál. – Nem muszáj…

- Akarom.

Allan mély levegőt vett, ez a fiú előbb-utóbb meg fogja ölni ezekkel a finom érintésekkel.

- Lejjebb, még, ott! – Hátravetette a fejét, és az ajkába harapott. Úgy érezte, hosszú éjszakának néz elébe, aztán lehunyta a szemét, és keményen megmarkolta a párnát. Édes kínnal lesz teli minden közös pillanat, és azt kívánta, bárcsak örökké tartana ez az éjszaka. – William!

William ismeretlen büszkeséget érzett, ahogy Allan ajkáról halk kiáltásként szakadt fel a neve. Kis híján elsírta magát a boldogságtól. Az, hogy örömet tud okozni a fiúnak, soha nem érzett magabiztosságot eredményezett, s ráébresztette, hogy az apjának nem volt igaza. Igenis ért valamit, ha másnak nem, de Allan-nek mindenképpen. Mindig is arra vágyott, hogy tartozzon és méltó legyen valakihez, és most először úgy érezte, megtalálta ezt a valakit.

S amíg boldoggá tudja tenni, addig ér valamit ez az élet, amelyről sokáig azt hitte, igazságtalan, kegyetlen, fájdalmas és üres. Most, hogy Allan ölelte, már tudta, hogy ez nincs így. Számtalan csoda várja, hogy felfedezze őket, és nem akart elmulasztani egyet sem. Amikor Allan zihálva magára rántotta, már tudta, hogy a fiú boldogan lesz a partnere ebben. S a csodák csak rájuk várnak…

 

 

15 évvel később

 

            William duzzogva bámult ki az ablakon, a karját összefonta a mellkasán, és úgy tett, mintha nem látná, hogy Allan egyre idegesebben dobálja a bőröndbe a ruháit.

- Miért nem érted meg, hogy muszáj odamennem?!

Megperdült, és villámló szemekkel vágta csípőre a kezét.

- És te miért nem fogod fel, hogy hosszú ideje ez az első szabadnapom, és azt veled akartam tölteni?! Erre te bejelented, hogy a kollégád elhívott valami buliba, és inkább oda mész!

- Ez nem buli, hanem a munkám része!

- A munkádé, amely az utóbbi időben egy centet sem fizet!

Allan dühösen csapta le a bőrönd tetejét.

- Gondolom, ezzel arra akarsz célozni, hogy a kitartottad vagyok!

William úgy érezte, menten felrobban.

- Soha meg sem fordult a fejemben ilyesmi!

- Na, persze. Doug is megmondta… - Tovább nem folytathatta, William olyan erővel lökte meg, hogy hátrazuhant az ágyra, lesodorva a bőröndöt a szőnyegre.

- Elegem van! Mióta ennél a Douggal kezdtél el dolgozni, nem ismerek rád! Éjszaka jársz haza, iszol, és oda sem figyelsz rám!

- Nem, mintha te odafigyelnél rám! – Allan visszaüvöltött, és felpattant. Hirtelen túl közel kerültek egymáshoz. – Látástól vakulásig dolgozol, hiába kértelek, hogy kérj egy szabadnapot, amit együtt tölthetünk, valamiért soha nem értél rá! Miközben egyre feljebb kerülsz a ranglétrán, úgy érzem, egyre inkább eltávolodunk egymástól! És ezek után csodálkozol, ha a munkába temetkezem?!    

- Én csak szeretném megalapozni a jövőnket!

- Miért nem fogod fel, hogy engem nem érdekel, igazgató vagy csak egy egyszerű alkalmazott vagy a vacak cégednél, amíg szeretjük egymást?!

- Egy egyszerű alkalmazott nem keres annyit, mint egy igazgató, és…

- Nem érdekel a pénz! – Allan teljesen kikelt magából. – Én téged akarlak, amikor hazaérek! Szeretném veled tölteni az estéket, és nem egyedül lefeküdni, mert te hülye jelentéseket írsz! Szeretnék végre egy közös hétvégét, amikor elmehetünk apámhoz, és együtt lehetünk a családoddal!

William szívébe mintha kést döftek volna. Hirtelen elszállt a mérge.

- Én csak azt szeretném, ha büszke lennél rám! – suttogta.

- Szeretlek, William, és úgy is büszke vagyok rád, ha csak egy aktakukac vagy.

William megdörzsölte a szemét.

- Sajnálom. Szerettem volna, ha nagyobb lakásba tudnánk költözni, megvehetnéd azt az autót, amire már régóta vágysz, és…

- Mikor fogod már fel, hogy nem kell nagyobb lakás és drága autó? – vágott a szavába Allan türelmetlenül. – Én itt vagyok boldog veled!

William követte a tekintetével, ahogy körbemutatott. Közvetlenül az egyetem elvégzése után bérelték ki ezt a lakást. Mindketten pénzügyi tanulmányokat folytattak, de csak William-nek lett utána mindjárt munkája. Allan elvégzett két tanfolyamot, végül az apja cégénél kezdett dolgozni. Két hónapja átkerült másik osztályra, ekkor lett a munkatársa Doug valakinek, William mindig elfelejtette a nevét. Doug nem csinált nagy ügyet abból, hogy Allan meleg, és egyre többször rángatta magával különféle összejövetelekre. William meg, aki tényleg keményen dolgozott, hogy vigye valamire, és megalapozza a jövőjüket, hirtelen második helyre szorult, és ezt nem viselte olyan könnyen, mint szerette volna.

A lelke mélyén tisztában volt azzal, hogy ő is elszúrta. Túl sokat dolgozott, és ez rossz hatással volt a kapcsolatukra. Eltávolodtak egymástól. Igaza volt Allan-nek, már idejét sem tudta, mikor voltak együtt egy napot, vagy mikor szeretkeztek. Most, hogy ő akart Allan-nel lenni, és a férfi volt az, aki nem ért rá, pofonként érte az elutasítás. Allan hányszor érezte ezt, míg belefáradt, hogy könyörögjön neki?

- Sajnálom. Ne haragudj!

Allan megrázta a fejét.

- Ezt én is elszúrtam, sajnálom. Már korábban le kellett volna ülnöm veled megbeszélni a dolgot, de… könnyebb volt duzzogni, mint beismerni, hogy baj van. – Megfogta a kezét, és lehúzta maga mellé az ágyra. – Akármit mond is az anyád, nem érdekel a pénz. Csak veled akarok lenni.

- Tudom. Csak…

- Nincs csak! Szeretlek, és ezen az se fog változtatni, ha szűkösebbre kell húznunk a nadrágszíjat. Ismerhetnél már annyira, hogy tudd, nem vágyom nagy dolgokra, és igazából pontosan tudom, hogy te sem. Boldog vagy itt velem?

- Igen.

- Akkor?

William lehajtotta a fejét, és nagyon szégyellte magát. Könnyek gyűltek a szemébe, mire Allan átkarolta a vállát, és magához húzta.

- Nincs semmi baj! – súgta, miközben a haját simogatta. – Nincs semmi baj…

- Tényleg bolond vagyok. Sajnálom. Nyugodtan menj el Douggal, hétvégén nem megyek be dolgozni, és akkor együtt lehetünk.

- Meg tudod állni?

William bólintott. Allan végre elmosolyodott.

- Nem megyek sehová. Itthon maradok veled.

- De…

Allan nem hagyta, hogy befejezze, megcsókolta. Finom, puha csók volt, amitől bizseregni kezdett William ajka. A szikra pillanatok alatt lobbant lángra. Az utóbbi időben nem csak, hogy alig látták egymást, de ha otthon is voltak, túl fáradtak volna. A mostani veszekedés eléggé felhúzta őket, a fáradtságot elnyomta a sürgető vágy.

William hagyta, hogy Allan hátradöntse, és ráfeküdjön. Átkarolta a nyakát, átadta magát Allan ízének, illatának, érintésének. A testében lüktető sóvárgás lassan alakot kapott, gyönyörteli óceánná változott, amiben elmerülve hangosan felkiáltott.

- A francba! – Allan morranása nem neki szólt, a férfi éppen a száját törölgetve emelkedett fel, hogy lerángassa róla a ruhát, amikor egyszerre szólalt meg William mobilja és a csengő is. – Maradj!

William összeszedte magát, és lekászálódott az ágyról, hogy a telefonjáért menjen, míg Allan morcosan elindult ajtót nyitni. Mielőtt felvehette volna, a mobil elhallgatott, a húga viszont úgy robbant be a lakásba, mint egy forgószél.

- Minek neked a telefon, ha nem veszed fel? – támadt neki.

- Mit keresel itt? Neked nem Oregonban kellene lenned a jövendőbeli anyósodéknál? – William próbálta észrevétlenül rendbe szedni magát, szerencséjére Lia oda sem figyelt rá.

- Nem megyek hozzá! Az anyja egy hárpia, az apja egy idióta, az öccse meg egy seggfej, és akkor még nem beszéltem a haverjairól!

William felsóhajtott. Ahhoz képest, hogy a húga sokáig meg sem szólalt, később ezt pótolta.

- Nem hozzájuk mész feleségül, hanem Tomhoz.

- Tudom, de ha belegondolok, hogy akár csak egy napot is együtt kell töltenem velük, elkap egy idegroham! Gedeon nincs itt?

- Mit keresne itt?

Lia már pötyögött is a mobilján.

- Írtam neki, hogy idejövök. Haza nem mehetek, mert anya tuti kiakadna.

- Így is ki fog – jegyezte meg Allan, majd halk sóhajjal ajtót nyitott, amikor kopogtak.

Gedeon megigazította a szemüvegét, és felvonta a szemöldökét, amikor meglátta William gyűrt ruháját. Nem tette szóvá, inkább összeborzolta a húga haját.

- Mit csinálsz itt, kislány? Tom égre-földre keres.

- Hívott téged?

- Aha, kétszer is. Nem hiszi el, hogy nem tudom, merre vagy.

William meg sem kérdezte, őt miért nem hívta a férfi, tudták, hogy Tom nem kedveli a melegeket, és az, hogy egyáltalán elviselte, csak Lia iránti szerelmét tükrözte. Valamiért eddig nem tudatosult benne, hogy Gedeon legújabb szeretője éppenséggel férfi volt. Egyikük sem akarta erről felvilágosítani, a család biztosra vette, hogy Gedeon nagyon jól szórakozik rajta.

- Ha tényleg szeret, akkor tudja, hol vagyok! – csattant fel Lia, és Allan mellkasára borult. – Utálom a férfiakat!

Allan átölelte, és a haját simogatta. Nem mondott semmit, csak cinkosan Williamékre kacsintott. Gedeon a kanapéra dobta a kabátját, és elindult a konyha felé.

- Csinálok egy kávét. Kér valaki?

Ebből William azonnal tudta, hogy a kettesben töltendő napnak lőttek Allan-nel. Találkozott a tekintete a férfiéval. Akármit is olvasott ki Allan az övéből, hirtelen eltolta magától a húgát, és határozottan megszólalt.

- Mi lenne, ha hazamennél, kisírnád magad anyád és Andrew vállán, és megvárnád, amíg Tom beállít a vörös rózsacsokorral?

- Kidobsz? – Lia felháborodva pislogott.

Gedeon megjelent a konyhaajtóban. A szemét összehúzva mérte végig a bátyját és Allan-t, majd elvigyorodott. Most sem mondott semmit, csak felkapta a kabátját, és megragadta a húga karját.

- Gyere, elviszlek!

- De… Mi folyik itt? William! Allan! Gedeon, mi a fene történt? 

Gedeon rájuk kacsintott az ajtóból, majd kituszkolta a lányt a lakásból. William nem tudta, nevessen, vagy sírjon.

- Anya elég mérges lesz, ha Lia elmondja, hogy szinte kidobtuk.

- Majd Andrew megbékíti. – Valerie öt évvel a férje halálát követően mondott igent Andrew-nak, aki akkor már évek óta udvarolt neki. A férfi volt az egyetlen, aki képes volt kezelni a düh-és hisztirohamait, amellett pedig a gyerekek imádták.

- Remélem, máskülönben hetekig nem áll velünk szóba.

- Tudod, hogy annyira nem rajongok anyádért. Nem esek kétségbe, ha egy ideig nem beszél velem.

William akarata ellenére felnevetett.

- Szerinted Tom meg tudja békíteni a húgomat?

- Eddig is mindig sikerült neki. Bár jobban örültem volna, ha Will-t választja.

William nevetése most már betöltötte a lakást.

- Tudod jól, hogy Gedeon odáig van Will-ért, és örökké hálás lesz a húgomnak, amiért dobta Tom miatt.

Allan vállat vont, és végre elindult feléje.

- Őszinte leszek, nem érdekel, kit választanak, míg mindketten boldogok.    

William egyre nehezebben tudott a beszélgetésre koncentrálni. Fogva tartotta Allan mozgása, a tekintetét lassan betöltő vágy. Amikor a férfi odaért hozzá, és átölelte, érezte, milyen hevesen ver a szíve. Elmosolyodott. David szavai jutottak az eszébe. Akárhányszor vesztek is össze Allan-nel, vagy ha napokig nem találkoztak, akkor is mindig ugyanúgy dobogott a szíve, miest Allan a közelébe került.

- Mire gondolsz?

William felnézett rá. Beitta az ismerős vonásokat, amelyeket jobban ismert, mint a sajátját. Elmerült a gyönyörű szempárban, amiben most is vágy volt és szerelem. A vágyott csodák mindegyike ott tükröződött Allan tekintetében.

- Rád…

 

 

Vége