Gyógyszer a szerelemre

Ai: Gyógyszer a szerelemre

(Kimondatlan szavak folytatása)

Gépelte: Rojcsi.

Iwaki Sitarou talán még soha nem nézett olyan csúnyán az öccsére, mint ebben a pillanatban.

- Nem – közölte nyersen. Fáradtan megdörzsölte az arcát.

- Nii-san, kérlek… - Shin bevetette a szenvedő kiskutyus nézését, de úgy tűnt, most ezzel se ér célt.

- Szó sem lehet róla! – Sitarou megrángatta a nyakkendőjét. – Ha itt könyörögni van időd, az állatorvosra is legyen.

- Nem érted! – Shin kétségbeesettnek tűnt. – Ma Angliából érkeznek vendégeink, nem késhetek.

- És szívszerelmed?

Shin elpirult. Mindig így történt, ha élettársa, Kirya szóba került.

- Tegnap délután elutazott. Hétvégére jön haza. Kérlek…

- Kérj másik időpontot – javasolta Sitarou, és felhajtott egy nagy pohár vizet. Tényleg nagyon fáradt volt, nem volt kedve még azzal a döggel is vesződni, amit annyira utált. – Aludni akarok, mert délután be kell mennem a klubba. Este volt egy balhés vendégünk, összetörte a berendezés egy részét. Dolgoznak a munkások.

Shin lehajtotta a fejét.

- Szóval a munkád fontosabb, mint én?

Sitarou a homlokát ráncolta, érezte, hogy az öccse csapdába csalja, de nem tehetett ellene semmit. Imádta a fiút, és még soha nem sikerült neki nemet mondania.

- Ne hülyéskedj! – Felsóhajtott. – Természetesen nem, de mégiscsak én vagyok a tulaj. Nem tehetem meg, hogy cserbenhagyom az embereimet. Életek függnek tőlem.

- Értem… - Shin elfordult.

Sitarou nagyot káromkodott.

- Mondtam, hogy kérj másik időpontot!

- Csak hónapok múltán kapnánk. Elfelejtettünk elmenni már kettőre.

Sitarou most lett igazán mérges.

- Még jó, hogy nincs gyereketek! – háborgott. – Szegény állat!

- Elviszed? – csillant fel az öccse szeme reménykedve.

Sitarou lecsapta a poharat a konyhapultra.

- Hol az az átkozott macska?! – Shin nevetve megölelte, ő pedig legyőzötten sóhajtott. – El se hiszem, hogy rászedtél. Mi lesz legközelebb?

- Szerelmes leszel… - tippelt Shin óvatosan.

- Soha! Látom, hogy mit művel veled… - Sitarou teljesen komolyan gondolta a dolgot.

Öccse az órájára pillantott.

- Nekem mennem kell – sóhajtott fel. – Életet betettem a kosarába. A nappaliban alszik. Kilencre ott kell lenned. Menni fog?

- Igen. – Sitarou kelletlenül követte az öccsét a nappaliba. A macska ott aludt a kanapén. - Pompás! Ti fizetitek a tisztítást. Nem akarok kétpercenként tüsszögni, már most viszket a bőröm. – Hogy szavai nyomatékot kapjanak, nagyot tüsszentett. – A csudába!

- Ne haragudj! – Shin tétovázott. – Biztos minden rendben lesz?

- Menj már! Egy éjszakai klubot vezetek, csak elbírok egy dö… macskával!

Shin a hosszas nógatásra elindult. Sitarou az alvó macskát szemlélte gyanakodva. A következő tüsszentés után inkább elment lezuhanyozni. Hosszan állt a hideg víz alatt, aztán sokáig szemezett a borotvával. Végül a kötelességtudat győzött a lustaság felett, megborotválkozott. A ruhái előtt habozott, mit vesz fel az ember az állatorvoshoz, töprengett. Feszes, fekete farmert választott, sötétkék inget, fekete zakót, aztán elégedetten a tükörképére kacsintott.

- Tökéletes. Mehetünk is, cicó.

A macska nem volt a nappaliban. Nem akart hinni a szemének. Káromkodott, tüsszögött, és kétszer is körbejárt, ciccegett, Élet viszont nem adott életjelet. Érezte, hogy egy ér kezd el lüktetni a halántékán. A keresésére indult, már meg sem lepődött túlságosan, amikor a hálószobájában talált rá, a párnáján mosakodott.

- Te! Gyere ide azonnal! – Élet felpillantott, sárga tekintete kicsit szánakozva mérte végig, majd folytatta a mosakodást.

Kellett fél óra, mire magához édesgette, ebből negyedóra komoly verekedéssel telt, a végére szerteszét állt a haja, csúnya karmolás éktelenkedett a nyakán, és dühöngött. Mondani sem kell, hogy elkéstek. Élet egész úton úgy nyávogott, mintha nyúzták volna, hiába hízelgett neki, s persze hiába fenyegette, hogy lányt csinál belőle. Ráadásul kis híján megfulladt a köhögéstől, egy zsebkendőt tartott a szája elé. Az asszisztensnő komoran meredt rá.

- Beteg?

- Allergiás vagyok. Dr. Yamatóhoz jöttem.

- Időpontra?

- Egy kicsit elkéstem. Iwaki Sitarou vagyok.

- Oh, Iwaki-san, végre! Szólok a doktor úrnak, kérem, jöjjön velem a kezelőbe.

Sitarou lerakta a kosarat vagy hordozót – már nem is tudta, mi a csuda a neve – a vizsgálóasztalra, és jó messzire elhátrált tőle. Élet gyanakodva szemlélte a rácson át, de szerencsére abbahagyta a nyávogást. Szemeztek egymással, aztán a férfi nagyot tüsszentett, a varázs megszűnt. Sitarou érezte, hogy kezd bedugulni az orra, és égett a szeme is. Hazafelé be kell mennie valami gyógyszerért a patikába, mert így reggelre megfullad.  

Magas, vékony férfi robbant a kezelőbe, sötétkék ruhája kicsit az amerikai filmekben látott műtősruhákra hasonlított. Igazából csak annyiban különbözött, hogy három zsebéből három vörös kiscica lesett ki. Shin, ha látta volna, biztosan aranyosnak találja.

- Jó napot kívánok, Iwaki-san! – Sitarou elfelejtett tüsszenteni. Még soha nem látott ilyen színű szempárt, a férfinak ugyanis gyönyörű sötétzöld szeme volt. – Yamato doktor vagyok. Végre megtisztel minket! Nem akarom kritizálni, de figyelmeztetnem kell önt, hogy ha továbbra is magánál akarja tartani a macskáját, nagyobb felelősségtudatra van szüksége.

Sitarou tiltakozni akart, de a férfi máris odahajolt a hordozóhoz.

- Szia, gyönyörűségem! Aludni viszem a kicsikéket, és utána kiveszlek!

Sitarou nem akart hinni a fülének és a szemének. Élet, aki hidegen kezelte őt, heves dorombolással vetődött a kosár oldalának, és addig nyávogott édesen – semmi fülsértő nyervogás, csak mély flörtölés –, míg a doktor vissza nem jött, és ki nem vette.

- Szia, te szépség! Gyönyörű vagy! – mosolygott rá, mire Sitarou szíve úgy kezdett el dübörögni, hogy attól félt, a doktor is meghallja. Lélegzetvisszafojtva figyelte, ahogy a hosszú, kecses ujjak végigtapogatják a doromboló macskát. Férfi nem bájolog ennyit egy nőnek, mint ahogy az orvos édelgett Életnek. – Semmi eltérést nem találok, az oltásokat már megkapta, a fogai is rendben vannak. Ettől függetlenül veszek tőle vért, és majd felhívom, ha kész az eredmény. – Élet meg sem nyikkant a vérvétel alatt, Yamato doktor egyik kézzel tartotta, a másikkal ügyesen bánt a fecskendővel. Sitarou el volt bűvölve. – Élősködőket se látok – dögönyözte tovább a doktor a macskát, és végre ránézett a férfira. – Rendszeresen fürdeti, ugye?

- Fogalmam sincs. – Sitarou hangja rekedt volt, de biztosan csak az allergia miatt.

Az orvos felkapta a fejét. Most először vette jobban szemügyre a gazdit.

- Nem értem… - zavarodott meg.

- Nem az enyém a macska, hanem az öcsémé, csak ő nem ért rá eljönni. Iwaki Sitarou vagyok.

Yamato doktor zavartan nevetett.

- Sajnálom. Iwaki-sant, az ön öccsét nem ismerem személyesen. Szabadságon voltam, amikor először járt nálunk, és a kollégám látta el a cicát. Kérem, bocsásson meg!

Sitarou válaszul tüsszentett kettőt.

- Megfázott? – Yamato doktor visszarakta a kosarába Életet, aki ezt bánatos nyafogással fogadta. Búcsúzóul megsimogatta, majd résztvevőn fordult Sitarou felé. Közelebb lépett, a tekintete ellágyult, így nézte alig pár perccel ezelőtt a macskát, és Sitarou maga se értette, miért, zavarba jött tőle. Valamiért olyan érzése támadt, hogy ha dorombolni kezdene, a doktor őt is úgy vonná a karjaiba, ahogy az előbb Életet.

- Allergiás vagyok a macskaszőrre – motyogta.

- Az öccse ezt átgondolhatta volna, ez nem játék! Maga szegény… - Yamato-san megérintette a karját. – Egy kicsit piros az arca. – Nem kért engedélyt, egyszerűen végigsimított az arcán, az ujjai hűvösek voltak és kecsesen vékonyak.

Sitarou legszívesebben hanyatt-homlok menekült volna, és legalább akkora hévvel teperte volna le a férfit a halványzöld linóleumra. Ettől a gondolattól megrémült, nagyot nyelt.

- A macska miatt. Megkarmolt, amikor le akartam méltatni az ágyamról.

- Igen, látom, itt. – Yamato-san az állánál fogva feljebb emelte a fejét. Összehúzott szemmel méregette a karmolást. – Fertőtlenítette? – Aggódónak tűnt.

- Nem. Siettünk.

- Maradjon itt! – A férfi kiviharzott, Sitarou pedig mogorván bámulta a kosárban mosakodó macskát, aki mintha vigyorgott volna.

- Ez az egész a te hibád! Bolhás dög…

- Mint mondtam, nincs élősködője. – A doktor mosolyogva érkezett, Sitarou nem is hallotta, amikor belépett az ajtón. – Csüccsenjen fel ide!

- Mellé?

A férfi elvigyorodott, a szemében világos pöttyök jelentek meg, az arcán édes gödröcskék. Nagyon jóképű férfi volt, a lányok a klubban odáig lettek volna érte. Könnyed mozdulattal áttette a macskát egy székre, Élet erre szemrehányóan pislogott. Sitarou nem tehetett mást, felült a vizsgálóasztalra.

- Maga nem állatorvos? – meredt az üvegcsére, amiből az orvos csípős szagú folyadékot öntött egy vattapamacsra. – Mi az?

- Sssh… Nem eszem meg! Ez csak fertőtlenítő. – Yamato-san tétovázás nélkül Sitarou combjára tette a kezét, és széttolta a lábait. A combjai közé állt, és rámosolygott. – Kicsit csípni fog, de megfoghatja a kezem, ha úgy jobb.

Sitarou elvörösödött. Nem tudta, mi van vele. Férfi még nem bánt vele ilyen… nem is tudta, mi erre a jó szó. Habozva megfogta a férfi kezét, kicsit gyereknek érezte magát, és egy kicsit… valahogy másnak. Olyan volt, mintha meseországba került volna, és a rút boszorkány elvarázsolta volna.

- Nos, emelje rám a szép szemét! – Sitarou rámeredt. Yamato-san mosolygott, a tekintete figyelmes volt és kedves. – Jófiú! – dünnyögte csendesen, valószínűleg az állatokhoz is így beszélt, nyugtatóan, lágyan, mégis kellő határozottsággal, amitől mindenki biztonságban érezte volna magát.

Sitarou nem érezte, mit csinál, mert azon morfondírozott, hogy mit tenne, ha megcsókolná. A gondolattól olyan hevesen vert a szíve, hogy alig kapott levegőt. Tényleg nem értette, mi történik vele. Nem meleg, mint az öccse, soha nem mozdult rá egy férfira sem, és most mégis, Yamato doktor valamiért teljesen elbűvölte.

- Így ni! Készen is vagyunk. Majd kérje meg a barátnőjét, hogy ezt ismételje meg estére.

- Nincs barátnőm.

- Oh, akkor… valakit… - A doktor nem mozdult a lábai közül, hirtelen tétovázni kezdett.

Egymást nézték. A hangulatot Sitarou törte meg, amikor eltüsszentette magát.

- Elnézést!

- Semmi baj! – Yamato-san nevetett, beletúrt a hajába, és hozzádörzsölte az arcát az övéhez. Élettel is így bánt, a macska majd szétolvadt a gyönyörűségtől. – Aranyos…

Sitarou nagyot nyelt, elhúzódott. Vajon őt is beteg állatnak nézi?

- Mennem kell! Mennyivel tartozom?

- Az öccsével majd rendezem. Ennyi szenvedés után, azt hiszem, ez így fair. – A férfi elkomorodott, a vattapamacsot tartó keze lehanyatlott, és ellépett a vizsgálóasztaltól. Hirtelen nagyon komolynak tűnt. – Köszönöm, hogy minket választott! Viszontlátásra!

Sitarou mozdulatlan maradt, bár erősen szorította az asztal szélét.

- Van egy klubom. Ha esetleg ráér valamelyik este… - Elhallgatott, és maga se értette, miért hívta el a férfit. Vagyis dehogynem, de még sose csinált ilyesmit, és ettől nagyon hülyén érezte magát. Ezt meg még nehezebben viselte, és hirtelen ideges kamasz volt megint, aki megpróbál dadogás és árulkodó vörösödés nélkül elhívni valakit egy randira.

Yamato-san bólintott, az arcáról nem sok mindent lehetett leolvasni, ám a szeme egészen sötét volt. Sitarou ideges lett, zavartan lesütötte a tekintetét.

- Nos, nem tartom fel! Elnézést! – Leugrott, de Yamato-san váratlanul elkapta a csuklóját.

- Vörös az arcod – mondta, mire Sitarou szája tátva maradt. Nagyot nyelt.

- Csak az allergia… - suttogta.

- Tudok rá egy jó gyógyszert – mondta a doktor, és egészen közel hajolt.

Sitarou nem akart hinni az érzékleteinek. Csak állt bénán, reagálásra képtelenül. Yamato-san vele egymagas volt, a leheletük keveredett. A csók kicsit futóra sikerült. Sitarou nehezen ismerte be, hogy kicsit csalódott. Egymást bámulták, aztán mivel ő nem tiltakozott, a férfi letette a vattát az asztalra, és közelebb lépett.

Sitarou érezte, milyen hevesen ver a szíve. Felmerült benne a gondolat, mégis mi az ördögöt művel?! Ellökte magától a férfit, és zihálva hátrált neki az asztalnak. Hirtelen minden olyan gyorsnak tűnt, nem tudta, mi történik benne. Ő nem meleg, mint az öccse, akkor meg miért hódol be ilyen könnyen egy férfinak, akit most látott életében először?!

- Én… - nyögte, aztán nem tudta tovább folytatni, a fejét rázva kirohant. Hallotta, hogy Yamato doktor utána kiabál, de túlságosan össze volt zavarodva. Már majdnem kihajtott a parkolóból, amikor váratlanul egy alak állta el az útját. A fékre lépett, és nagyot nyelt.

Yamato-san arca ki volt pirulva, valószínűleg futott, hogy utolérje. A kezében ott tartotta a hordozót, benne az értetlenül figyelő Élettel. Sitarou-nak most jutott az eszébe, hogy ott hagyta a macskát a vizsgálóban. A kormányra hajolt, amikor a férfi elindult feléje.

Yamato doktor szemrebbenés nélkül betette a macskát a hátsó ülésre, még az övvel rögzítette is, aztán erősen bevágta az ajtót. Sitarou összerezzent, felnézni sem mert, nagy lúzernek érezte magát. A kopogásra felnézett. Yamato doktor rámosolygott az üvegen keresztül, és bocsánatkérő mozdulattal meghajolt. Reszkető kézzel indította be ismét a motort, és kihajtott a parkolóból. Visszanézve látta, hogy a férfi zsebre dugott kézzel, komolyan bámul utána. Soha többé nem teszi be a lábát ide, fogadkozott. Nem számolt az öccsével…

            Shin a nyakában lógott.

- Légyszi, nii-san!

- Nem!

- Kérlek!

- Nem!

- Tudom, hogy Élet felbosszantott a múltkor, de most jó kisfiú lesz, becsszó!

Sitarou erre csak felhorkantott. Most mondja el, hogy nem a macskával van a legfőbb baja? Inkább nem mondott semmit, és a fejét rázta.

- Ti vagytok a gazdái, oldjátok meg!

- Te is tudod, hogy neked lazább a munkaidőd. Mi napközben dolgozunk, de te itthon vagy.

- Igen, pihenni próbálok, mert éjszaka dolgozom. Rémlik valami?

- Mindketten tudjuk, hogy beéred hat óra alvással…

Sitarou a fogát csikorgatta.

- Ez nem jelenti azt, hogy nem akarok pihenni még.

- Ne csináld, nii-san! Kérlek! Most az egyszer…

- Nem.

- Többé nem kérek ilyesmit, csak most még vidd el, kérlek! Légyszi!

Sitarou felsóhajtott, megint vesztésre állt az öccsével szemben. Ránézett a macskára, miután ketten maradtak.

- Ezért még megfizetsz… - mormolta dühösen, és elment zuhanyozni.

Igazság szerint az elmúlt két hétben nem tudta kiverni a fejéből az állatorvost. Többször, általában a leglehetetlenebb pillanatokban jutott az eszébe, és ettől rém bosszús volt. Az a csók futó volt ugyan, de azóta komolyan elgondolkodott azon, hogy talán nem is annyira hetero, mint azt vélte magáról. Megnézett magának pár férfit, de egyik sem gyakorolt rá olyan hatást, mint Yamato-san. Ezen okból kifolyólag egyrészről a háta közepére sem kívánta a vele való találkozást, másrészről meg rettentően kíváncsi volt, mi is sülhet ki a helyzetből.

Ezúttal negyedórát kellett várnia Élettel kint a folyosón. Yamato doktor nem mosolygott rá, amikor meglátta, és ettől rosszul érezte magát. Talán már el is felejtette. Lehet, mindennapos nála, hogy megpróbál megkörnyékezni valakit…

- Iwaki-san? – Az asszisztens intett, hogy bemehetnek a vizsgálóba.

- Jó napot, Iwaki-san. – Yamato-san megvárta, amíg leteszi a hordozót az asztalra, utána rámosolygott Életre. – Szia, szépségem! – Végigtapogatta a macskát, közben magyarázott valamit a vérvétel eredményéről, de Sitarou oda sem figyelt. Az járt a fejében, hogy a férfinak tényleg ennyit jelentett az a csók? Vagy elutasításnak vélte, hogy ő elrohant? A hajába túrt, teljesen tanácstalan volt. Arra riadt fel, hogy a férfi megérinti a karját.

- Jól van, Iwaki-san? Nagyon piros az arca.

- Valószínűleg csak az allergia.

Yamato-san közvetlenül előtte állt, tisztán látta, hogyan változik meg egyik pillanatról a másikra a tekintete. Sitarou-nak most tűnt fel, hogy az asszisztens kiment, Élet pedig visszakerült a helyére, és ott mosakszik. Égni kezdett az arca, és zavartan lesütötte a szemét. A halk nevetésre felpillantott. Kérdő tekintetére válaszul Yamato-san ujjai az arcára siklottak, és mielőtt felfoghatta volna, mi történik, az ajka már ott volt a száján.

A csókja ezúttal sokkal mohóbb és alaposabb volt. Ahogy csókolt… Sitarou fejéből kitörlődött a macska, az allergia, és csak a férfi létezett. A nyelve a szájában, a keze az inge alatt a bőrén, a teste, ahogy hozzásimult. A vizsgálóasztalnak dőlt, remegve kapaszkodott a férfiba, aki lágyan simogatta a hátát. Lehunyt szemmel várta, hogy visszaálljon légzése a normálisra.

- Piros már a füled is – Yamato-san megcirógatta az arcát.

- Csak az allergia…

- Mondtam már, hogy… ?

- Igen. – Sitarou felsóhajtott. – Mi is az?

- A szerelem… - Yamato-san mosolygott, a gödröcskék megint megjelentek az arcán.

- Nem! Nem leszek szerelmes. Attól olyan idiótán viselkedik az ember. – Sitarou idegesen fészkelődött. – Az öcsém is…

- Akkor pedig semmit sem tehetek az allergiád ügyében. – A férfi el akart húzódni, de Sitarou elkapta a kezét.

- Na, jó. Talán most az egyszer… - suttogta, mire a doktor nevetve ölelte magához.

A macska összegömbölyödve aludt a kosarában...

            Sitarou reszketve próbált tiltakozni, de kezdett rájönni, hogy ugyanúgy, ahogy az öccsének, Yamato-sannak is képtelen nemet mondani. Ezt persze nem kötötte a férfi orrára, de sejtette, a titka amúgy sem titok már egy ideje.

Fél éve jártak, ezalatt bármennyire tiltakozott, bizony alaposan szerelembe esett. Ezt még magának sem akarta beismerni, hát, még a férfinak, akinek a keze éppen rátalált a merevségére, és nem habozott a nadrágjába nyúlni, hiába voltak a vizsgálóban a rendelőben. Igaz, mindenki hazament már, de akkor is…

- Ne… - Nem értette, mi történik vele. Ő ennél megfontoltabb! Belefúrta az arcát a férfi nyakába. A lábai is remegtek, és ha a doktor nem tartotta volna, összecsuklik. – Elég!

Összerándult, és Yamato-san nyelve ismét a szájába csusszant. Megingott, és a férfi egyszerűen engedte, hogy a földre csússzanak. A kő hideg volt, fertőtlenítő illatú, de nem is érzékelte ezeket, Yamato-san nyelve körbefonta, nyalogatta a keménységét, ő meg ott zihált, reszketett.

Két ujj hatolt belé, megrezzent, tiltakozni akart, de a doktor teste leszorította, az ajka újra megtalálta az övét, és lassan beléhatolt. Az első alkalommal nagyon fájt, de ahogy hozzászokott, az érzés kellemetlenről igazán gyönyörtelivé változott. Yamato-san tövig nyomult belé, a tekintete sötét volt, és az arca feszült, ahogy egyre mélyebbre temetkezett a testébe, majd visszahúzódott, Sitarou teste ívbe feszült. Soha olyan gyönyört nem élt még át, mint ami ebben a pillanatban végigcikázott legapróbb sejtjén is…

Vége