Fotó az örökkévalóságnak

A férfiruhaszalonban mindenki izgatottan tett-vett. A tulajdonos próbált nyugodtnak látszani, de azért néha rápillantott a fotósra.

- Jó lesz így?

- Minden tökéletes – nyugtatta a férfi, miközben az asszisztense a fényeket állította be.

- Ne aggódjon! – A Kuroneko Modellügynökség vezetője megállt a hátuk mögött.

Fujioka Ichirou magas, jóképű férfi volt, s bár mindenki ösztönösen a bátyjához hasonlította, mostanra legalább olyan hírnévre tett szert, mint a családi céget igazgató testvére. Mindenki tisztában volt azzal, hogy ez nem csak neki, hanem a partnereként működő Takayashi Kazumónak is köszönhető.

Az egykor modellként dolgozó Kazumo egy támadás után vonult vissza a szakmából. A szerzett sebeket – lelkieket és testieket egyaránt – bőszen takargatta, míg Fujioka meg nem jelent az életében. Azóta sokat változott, néha a fényképezőgép elé állt, az erőszak ellen kampányolt, összeszabdalt teste mementóként szerepelt nagyon sok magazinban és az internetes platformokon.

- Takayashi-san? – ismerte fel a tulajdonos és rohant, hogy üdvözölje.

- Nagyon szépek az öltönyei. – Kazumo eddig nézelődött, most meghajolt és rámosolygott a férfira.

- Nem próbálja fel az egyiket? Minőségi anyagból készülnek.

- Érzem. – Finoman végigfuttatta a kezét az egyik darabon. – Kezdhetünk? – pillantott Ichirou-ra, aki melléjük lépett.

- Késett a gép.

Kazumo elkomorodott. Modelljük Európából tartott hazafelé, s az időeltolódás és a hosszú út ellenére vállalta, hogy a repülőtérről azonnal a szalonba siet. Határidős munka volt, a férfiaknak készült, méretre szabott öltönyök reklámjának a divathétre ki kellett kerülnie az utcára.  

- Valami gond van? – A tulajdonos aggódva nézett egyikükről a másikukra.

Kazumo elmosolyodott.

- Felpróbálhatom? – mutatott az egyik öltönyre. Egyrészről figyelemelterelésnek szánta, másrészről tényleg tetszett neki az anyaga és a színe.

Ichirou hálásan bólintott.

- Megtiszteltetés! – A tulajdonos azonnal elfelejtette, hogy aggódnia kellene valamiért és szinte körbetáncolta, hogy segítsen neki.

Átöltözött. A nadrág, ing, mellény és zakó úgy simult rá, mintha rá szabták volna. Kilépett az öltözőből. A tulajdonost lekötötte egy telefonhívás, így Ichirou ment elébe.

- Nagyon jól áll.

- Kényelmes. A nyakkendőt elfelejtettem.

- Ez az? – Ichirou az odakészített darabért nyúlt.

- Igen. Segítesz?

- Boldogan. – Ichirou elkomolyodott, ahogy nekiállt megkötni.

Már a negyedik éve éltek együtt, de még mindig nem tudta megunni a vonásait. Szerette a hangját, amivel nyugtatta, az erős kezét, amivel támaszt nyújtott neki, a mosolyát, amivel elgyengítette és ezt a komoly tekintetét is, ami azt jelezte, mennyire komolyan veszi a kérését.

- Megfelel? – A férfi kicsit igazgatta a csomót.

A kézfejére csúsztatta a tenyerét. Elmosolyodott.

- Tökéletes. Köszönöm.

Elmerültek egymás tekintetében, így nem látták, hogy a fotós szinte vaktában a gépe után nyúlt és már nyomkodta is a gombot.

            Kazumo átlépte a két macskát, akik a nappali közepén a vastag szőnyegen birkóztak egy játékegérért.

- Még nem jöttek meg a képek? – Letette a férfi bögréjét a kisasztalra. 

- Mindjárt mutatom. – Ichirou a tabletjén pötyögött.

- Milyenek?

- Egy pillanat.

- Aime! – Kazumo rászólt a macskára, mert az éppen a kanapén kezdett el körmöt élezni. – Baj van? – pillantott a férfira.

Ichirou valamit nagyon nézett, az egész arckifejezése megváltozott, majd feleszmélt. Kinyújtotta a kezét és az ölébe húzta.

- Azt hiszem, ezt úgy nevezik, hogy lesifotó.

Nem tudott megszólalni. Kettejüket nézte. Jobban mondva önmagát, ahogy fogja a férfi kezét és rámosolyog. Csak ő látszott a képen és Ichirou keze, de aki ismerte őket, tudta, kire néz így. Elpirult.

- Jól áll az öltöny – állapította meg kis csend után.

- Ennyit tudsz mondani? – Ichirou felvonta a szemöldökét.

- Kell ennél többet mondanom? – Kazumo átkarolta a nyakát.

A férfi ellágyult arccal válaszolt.

- Nem. – Végignézték a többit is. – A tulajdonos ezt akarja az egyiknek – tért vissza az elsőhöz.

- Mi? Ezt? De ez…

- Gyönyörű.

Mindig megdobogtatta a szívét, amikor ezt mondta. Odahajolt hozzá és gyengéden megcsókolta.

- Köszönöm.

- Ne köszönj semmit. Nemet mondtam neki – vallotta be Ichirou. – Önző vagyok, azt akarom, hogy ezt az arcodat csak én láthassam. Bocsáss meg!

A két macska kerekre tágult szemmel bámulta a hangosan kacagó Kazumót…

Vége