Évzáró gondolatok

Sziasztok!

Elég sok idő eltelt, mióta jelentkeztem. Ez az év utolsó napja, holnap pedig egy új kezdődik. Milyen gyorsan eltelt egy év, mintha csak tegnap lett volna, hogy lezártuk a 2020-at. Most pedig lezárjuk a 2021-et.

Nem tudom, ti hogyan vagytok vele, de sokkal nehezebbnek, embert próbálóbbnak bizonyult, mint a tavalyi. Belefáradtunk. Ha bárki megkérdezi, bizony ez jut először eszembe: fáradtság. Jobb esetben kipihenjük, feltöltődünk és megyünk tovább újult erővel. Napok óta itthon vagyok, nem dolgozom, de a kimerültség még mindig jelen van. Nem hagy nyugodtan aludni, pihenni és töltekezni.

Tavaly év végén megfogadtam, bár fogadkozni már rég nem szoktam, hogy ha lehet, egy picivel kevesebbet dolgozom. Odafigyelek a családomra és a barátaimra. Önmagamra. Többet írok, fejlesztem magam, hogy még jobb legyek. Kínaiul tanulok, egészségesebben étkezem és nekiállok végre valami sportnak. Az év első hónapjaiban úgy tűnt, hogy még sikerül is, de aztán április táján már érződött, hogy elbukom. Két munka mellett szinte lehetetlen volt, hogy mindezekre képes legyek, vagy csak én éreztem így. Aztán jött valaki, aki úgy döngölt a földbe, hogy szinte levegőt sem kaptam. Nem volt neki semmi jó, mosolyogva kritizált oktalanul, alázott szemrebbenés nélkül mások előtt, üvöltött velem mások hibája miatt.  Küszködtem rendesen pedig, hogy megfeleljek. Nem neki. Magamnak és a társaimnak. Közben pedig hisztiztem, dühöngtem és sokszor ott álltam, fogat csikorgatva, hogy mi a fenéért…

Azonban ezen közben rengeteget tanultam is. Például azt, hogy megbukni nem szégyen. Aki ismer, tudja, nehezen tudok nemet mondani. Most viszont megtettem, mert elértem a határaimat. Ott és akkor nem volt jó. Leszívott, kimerített, feldühített és kihozta belőlem az összes negatív érzést, amit valaha éreztem. Volt, aki azt mondta, hogy ez csak egy munka, engedjem el, csináljam és kész. Volt, aki azt kérdezte, megéri? Kitartottam, amíg ki kellett, megcsináltam, amit elvállaltam és képes voltam nemet mondani arra, hogy tovább csináljam ugyanilyen körülmények között. Iszonyatosan rossz érzés volt, mert csalódtam magamban. Azt hittem, többet bírok. Másrészt büszke voltam, hogy kiálltam magamért. Bebizonyosodott, hogy semmi sincs ok nélkül. A rossz és a jó sem.

A múzeumban háromszor annyit dolgoztunk, mint eddig. Hanyagoltuk a macskákat, a barátokat, a családot, a terveinket. Hajtott minket, hogy behozzuk a járvány ideje alatti bezárások elmaradt programjait. Azt kell mondjam, lehetetlenre vállalkoztunk, de legalább megpróbáltuk. Továbbra is csúszásban vagyunk, ám decemberre itt is nyilvánvalóvá vált, hogy nekünk is vannak korlátaink. Nekem is vannak határaim, fizikálisan és mentálisan is még akkor is, ha nem akarom tudomásul venni őket.

A nehéz év ellenére mégis azt mondom, így év végén, hogy nem bánom, hogy így történt. 2021 ugyanis önmagamról szólt. Nemrég a határidőnaplómat lapozgatva jót nevettem. Még januárban egy Neil Gaiman idézetet választottam magamnak „mantrául”, amit el is felejtettem már: „Lehet, hogy a következő éved tele lesz varázslattal, álmokkal és jófajta őrültséggel. Remélem, olvasol majd pár remek könyvet és csókolózol valakivel, aki gyönyörűnek lát; és nem felejtesz el valami művészit alkotni – élni, rajzolni, építeni, énekelni vagy élni, ahogy csak tudsz. És azt remélem, a következő évben egyszer csak meglepődsz majd önmagadon.” Őrület volt ez az év – minden kapott pofonnal, csalódással, kritikával együtt őrülten jó volt ez az év. Nem csak azt tanultam meg, hogy hol vannak a korlátaim, hanem azt is, hogy képes vagyok nemet mondani és harcolni magamért. Nem a családomért, a macskámért, a barátokért, hanem ÖNMAGAMÉRT. Nem hajoltam meg, nem bólintottam, nem nyeltem és nem küszködtem azért, hogy megfeleljek. Soha nem éreztem magam ilyen bátornak és erősnek és kimerültnek (nevet). S ha már a fenti idézetnél tartunk: nagyon hosszú évek óta nem éreztem azt, hogy élek. Éltem, csak nem hagytam, hogy bárki hozzám érjen – még képletesen sem. Valahol belül megfagytam és rettegtem magamtól, a világtól, az emberektől, mert mi lesz, ha megbántanak és én megint összetörök és megfagyok – még azt sem voltam képes közel engedni magamhoz, akit pedig mindennél jobban akartam. Az ember azonban sokkal erősebb és makacsabb ennél, azt hiszem, csak időre volt szükségem.

Valahol két idegösszeomlás között valami megváltozott. Nem erre számítottam, sőt, egyáltalán nem számítottam rá, elvégre nem hiszek a szőke hercegben fehér lovon. A sorsban viszont igen. Oka volt, hogy nyár elején találkoztam valakivel, aki tükröt tartott elém. Rádöbbentett arra, hogy mennyire kíváncsi tudok lenni, bizony képes vagyok őrültségekre és ha önmagam vagyok – harsány és meggondolatlan –, akkor sincs semmi gond, a barátok így is elfogadnak, a többiek pedig nem számítanak. Megtanultam mellette kimondani a véleményemet, kritikusan szemlélni magam, kialakítani a magam stílusát. Megtanított arra, hogy szeressem önmagam úgy, ahogy vagyok – teltkarcsún, színesen, furcsán és kicsit őrülten. S ha belenézek abba a tükörbe, azt az embert lássam, aki tényleg vagyok és akivé lenni akarok. Ez a nyár és az ősz tehát valójában egy utazás volt. Mintha most ismertem volna meg magam. Néha kíváncsian szemléltem én is, nos, most mit fogok tenni? Gondolom, nem lep meg senkit, ha azt mondom, hogy fejjel mentem a falnak. S baromira élveztem (vigyorog).

Az ősz végére ugyan a lendületem megfogyatkozott és a tél lassításra késztetett, ám valaki más megint más utakat mutatott. Megdöbbentett, kimozgatott a maradék csigaházból is és nevettem, sírtam, dühöngtem miatta, de így december végére hálás tudok lenni minden percért. Tudom, mennyit érek, ki akarok lenni és kit akarok magam mellé – s már nem érem be félmegoldásokkal, féligazságokkal, ígéretekkel, kimondatlan szavakkal, megvalósítatlan tettekkel. Nem bármi áron akarom, engem nem ijeszt az egyedüllét, egyszerűen csak… jöjjön, aminek jönnie kell és a többi majd alakul.

Így hát, aki azt kérdezi, merre jártam ebben az évben, hogy eltűntem hónapokra, azt kell mondjam, önző voltam. Vadidegen férfival sétáltam késő éjszaka, fesztiválon koptattam le magamról a pasikat, csillagokat néztem a semmi közepén, életemben először söröztem, flörtöltem, üvöltöttem, ha fájt, dolgoztam reggeltől estig, bámultam a napfelkeltét, zokogtam, csókolóztam vadul levegő után kapkodva, dühöngtem, nevettem, hogy belefájdult az oldalam és azt hiszem, boldog voltam.     

Az írás harmadik helyre szorult az életemben idén, sem időm, sem erőm nem volt az oldal fejlesztésére, amiért ne haragudjatok rám! Igyekszem pótolni mindent, ami elmaradt. Az egyik gépem majdnem teljesen használhatatlan, az öcsém dolgozik rajta, meglátjuk. A másik talán kitart még egy ideig, mert egyelőre nem tudok újat venni. A történetekkel haladtam, volt, amihez több oldal, volt, amihez csak néhány sor született. Lettek újak, van, ami hamvába halt, de van, amibe időt fogok fektetni, mert nektek is tetszeni fog. A napokban folytatni fogom az oldal fejlesztését, amíg itthon vagyok és remélhetőleg a végére érek.

Nem ígérek semmit a jövőre vonatkozóan, viszont az biztos, hogy írni akarok és fogok is. Rengeteg minden zsong a fejemben, annyi gondolat és mosoly, nevetés, ölelés, szeretet, szerelem, amit muszáj leírnom. Hálás vagyok Nektek a türelemért és a szeretetért, meg sem érdemellek benneteket! Köszönöm ezt az évet, minden kommentet, üzenetet, de legfőképp azt, hogy olvastok! Remélem, mindenki jól van és egészségben kezdi az évet!

Nagyon boldog új esztendőt kívánok!

Ai