Érted tettem

Ai: Érted tettem

Shun komoran álldogált a kocsija mellett. A börtön épületét nézte. Nem kellene itt lennie. A munkahelyén kellene dolgoznia, felügyelnie a szerződés lebonyolítását, ami most kulcsfontosságú a vállalatnak. De nem… neki ide kellett jönnie. Hogy lehet ilyen bolond?  Semmi keresnivalója itt. Eltemette a múltját. Van otthona, munkája, udvarlója, boldog és elégedett életet él. Mégsem mozdult. A szíve a torkában dobogott, és másodpercenként meredt az órájára.

Árnyék vetült rá, felpillantott.

- Látom, türelmetlenül vársz rám.

Shun nem tudta, mit tegyen. A férfi még így is, hogy ő megnőtt, egy fejjel volt magasabb nála. A szürke szemek most is keményen pillantottak rá, de az arc mosolygott, ahogy mindig, amikor őrá nézett.

- Én… - Elakadt a hangja. Már felnőtt férfi, mellette mégis gyereknek érzi magát, bizonytalankodó kamasznak.

- Meg sem ölelsz? – A férfi felvonta a szemöldökét.

Akarata ellenére mozdult. Egyszerűen a férfi nyakába ugrott, és csak ölelte. Közben érezte, milyen hülyén is viselkedik, hiszen már nem gyerek többé. A férfi mégis kihozza belőle a kölyköt. Erős karok ölelték át, emelték fel a földről, és pörgették körbe. Úgy, ahogy régen, mielőtt… Lehunyta a szemét, és beszívta a férfi illatát. Jellegtelen börtönszag, nyoma sincs a régi friss, tiszta illatnak, melytől olyan hevesen vert a szíve, és kipirult az arca. Mégis ott volt a pórusaiban egy illat, a férfi maga, és ettől megmozdult valami mélyen benne.

- Már féltem, hogy nem hiányoztam – hallotta a fülében.

- Sajnálom, hogy nem jöttem el meglátogatni téged.

A férfi letette, majd a vállára ejtette a kezét.

- Örülök, hogy nem jöttél. Hiányoztál, de ez nem neked való hely. Egy apa nem akarja, hogy a fia ilyen helyen lássa. Még úgy sem szerettem volna ezt, hogy nem vagy a vér szerinti gyermekem.

Shun bólintott, és zavartan a kocsi felé intett.

- Hazaviszlek, ha megengeded.

- Haza? – A szürke szemek nem eresztették a tekintetét.

- Hozzám. Van egy vendégszobám, és örülnék, ha nálam maradnál.

- Mit fog szólni a családod?

Shun mély levegőt vett.

- Nincs családom. Meleg vagyok.

A férfi épp a táskáját dobta a hátsó ülésre, de most megdermedt. A kocsi felett egymásra néztek.

- Miattam? – kérdezte halkan.

- Nem, Kazuo-san, tényleg. Így alakult.

- Boldog vagy?

Shun beült, bekapcsolta a biztonsági övet.

- Igen, azt hiszem. Van lakásom, munkám, és van valaki, aki udvarol nekem.

- Értem. – A férfi is bekötötte magát. – Akkor kérlek, vigyél egy olcsóbb hotelba.

- Mi? – Shun a férfi felé fordult. – De…

- Nem akarom tönkretenni az életed. Mit szólnának a barátaid, hogy a mostohafaterod beköltözött hozzád, mert most szabadult a sittről? Hm, fiam?

- Ez… nem érdekel, Kazuo-san. – Shun a kormányt szorította. – Én… tényleg szeretném, ha odaköltöznél hozzám.

A férfi megérintette az arcát, hogy ránézzen.

- Shun, nem vagy már gyerek. Tudod, hogy miért nem mehetek hozzád.

- Szeretném, tényleg.

- Tudom, de akkor sem. Boldog vagy, megállsz a magad lábán. Nem akarom ezt tönkretenni.

Shun a fejét rázta.

- Nem teszed tönkre!

Mostohaapja keményen megszorította az állát.

- Dehogynem. Az, ami akkor történt… Az, ami köztünk volt… nem múlt el nyomtalanul. Sőt, most is… itt van. Nem vagy már gyerek, én pedig már nem vagyok a mostohaapád, aki felelősséggel tartozik irántad. Miattam lettél az, aki. – Shun szeme tágra nyílt. – Még mindig szeretlek, és épp ezért nem fogok hozzád költözni. Jobb életet érdemelsz.

Shun most érezte csak, mekkora kő gördült le a szívéről.

- Gyere hozzám, kérlek – kérte halkan.

- Shun…

- Szeretlek. Hiányzol. – Érezte, ahogy egy könnycsepp buggyan ki a szeméből. – Még mindig szeretlek. Próbáltam bemagyarázni magamnak, hogy az eltelt évek alatt elmúltak az érzéseim irántad, de kudarcot vallottam. Mindenkiben téged kereslek, és hogy őszinte legyek, nem vagyok boldog. A férfi, aki járni akar velem, nem jelent semmit, nem hasonlít rád… nem te vagy. Nem elégít ki a munkám, mert ha hazaérek, nem vagy ott, hogy elmeséljem, mi történt aznap. Üres a lakásom, mert te nem vagy ott. Ezért vagyok most itt. Bebeszéltem magamnak, hogy boldog vagyok, de nem vagyok az. Gyere velem haza!

- Fiam…

- Ne szólíts így! Soha nem voltam a fiad, és már nem vagyok gyerek többé. – Shun dühösen félreütötte a férfi kezét. – Azt mondod, szeretsz, de ennek ellenére eltaszítasz magadtól. Nagy a te szereteted! – gúnyolódott.

A férfi úgy tűnt, megüti, de ehelyett csak ennyit válaszolt.

- Megöltem miattad anyádat. Mégis mit vársz tőlem? Mit tegyek még, hogy elhidd, szeretlek?

Shun beindította a motort.

- Szeretkezz velem. Utána elmehetsz. Csak egyszer…

- Shun… - A férfi dühödten ökölbe szorította a kezét. – Tudod, mit kérsz tőlem? Tíz éve nem voltam senkivel, és amikor még arról ábrándozhattam, hogy lesz köztünk valami, nem úgy képzeltem el, hogy… - Elakadt a hangja. – Őszinte leszek veled. Nem hiszem, hogy gyengéd tudok lenni veled, ahogy megérdemled.

- Nem baj. Csak egyetlen alkalmat szeretnék. Csak egyszer… - Shun hangja is elcsuklott. Kifordult a parkolóból, és igyekezett a vezetésre koncentrálni, hogy ne kelljen a férfira néznie. Egész úton hallgattak. Kazuo nézelődött, amíg börtönben volt, sok minden megváltozott. Valójában szinte semmit sem látott a városból, mert befelé figyelt. Emlékek, vágyak és a valóság csatározott a lelkében. Csak, amikor felértek a fiú lakására, akkor szólalt meg ismét.

- Lezuhanyozhatok?

Shun levette a cipőjét.

- Isten hozott nálam! Reménykedtem benne, hogy ideköltözöl, így készültem. Van ott neked papucs, és megtalálod a fürdőben a tusfürdőd. – Idegesen megigazította a nyakkendőjét, nem pillantott a férfira. – Nekem be kell telefonálnom a céghez. Ha megbocsátasz…

Kazuo döbbenten járta végig a lakást. Olyan volt, mintha a fiú csak rá várt volna. A régi dolgai ott sorakoztak a polcon, a kedvenc samponja, tusfürdője ott állt az övé mellett, a régi ruhái ott lógtak a szekrényben. Benézett a dolgozószobába, Shun a laptop előtt ült, és komor arccal hallgatta a kihangosított telefonból kollégáját.

- Mondd meg neki, hogy lehetetlent kér. A második pontot tudjuk módosítani, de az ötödikbe nem megyünk bele. Vagy elfogadja, vagy keressen másik vállalkozót.

Kazuo csak nézte, és ekkor döbbent rá, hogy a fiú már valóban nem gyerek többé. Ez annyira zavarba hozta, hogy inkább megfordult, és elindult zuhanyozni. Amikor végzett, Shun még mindig telefonált, bár már összekócolta a haját, és a homlokát ráncolta.

Amikor először látta, tizenkét éves volt, és félénken nézett fel rá. Nem bízott benne, bár ez nem volt csoda. Kevesen bíznak meg egy közel százkilencven centis óriásban, főleg egy kisgyerek. Kimagaslott a japánok közül. Félvérnek lenni csak azért jelentett előnyt, mert hatalmasra nőtt. Shun anyja kedves nő volt. Beleszeretett. Megkedvelte a fiút is, de amikor összeköltöztek, sok minden megváltozott. Misako folyamatosan féltékenykedett, veszekedett vele, és nem egyszer arra ment haza, hogy Shun félájultra verve fekszik a padlón.

Kazuo nekidőlt az ajtófélfának, és képtelen volt levenni róla a szemét. Beitta a vonásait, kócos haját, nem túl széles vállát, hosszú ujjait, amelyek a billentyűzeten száguldoztak. Az emlékek elől azonban nem jelentettek menekvést.

Szerette Misakót, de féltette a fiút, aki lassan kamasszá cseperedett, és egyre többször keresték egymás társaságát. Akkoriban testőrködött, és sokat volt távol. Mennyit költött telefonra! Minden nap felhívta Shunt, és órákat beszélgettek esténként, ha épp volt ideje. Ha tanácsadás miatt el kellett utaznia, vitte magával. Misako féltékeny lett, még többet veszekedett vele. Ők viszont ekkor már annyira összeszoktak a fiúval, hogy szétválasztani sem lehetett őket. Imádták egymást, de Kazuónak rá kellett jönnie, hogy beleszeretett. Misako előtt volt kapcsolata férfiakkal is, így nem érte váratlanul a dolog, de az igen, hogy pont a nevelt fiába. Úgy nézett ki, hogy Shun viszonozza érzelmeit, így az egész helyzet még bonyolultabbá vált.

Akarata ellenére ökölbe szorult a keze. Mennyit agyalt azon, hogyan vegye rá Misakót, hogy engedje el vele a fiát. Szeretett volna vele élni még akkor is, ha esetleg Shun elhagyta volna később. Akart egy esélyt adni kettejüknek, mert már akkor tudta, hogy a fiút a végzet neki rendelte. Félt persze. Shun szinte még gyerek volt, nem tudta, milyen felelősségteljes meghozni egy ilyen döntést. Viszont az anyja mellett sem hagyhatta. Döntések, melyeket végül mégsem kellett meghoznia.

Misako nagy nehezen megértette, ha nem akarja, hogy a férfi feljelentse, akkor elengedi vele a fiút. Már be voltak dobozolva a holmijaik, amikor egy este… Shun tizennyolcadik születésnapján későn ért haza. Úgy volt, hogy haza sem megy, de mégis sikerült elszabadulnia. Amikor belépett az ajtón, már hallotta Misako visítását, de csak valami nyöszörgés volt a válasz. Benézett a nappaliba, mérges volt, hogy Misako megint kihasználja Shun szeretetét iránta, és tudván, hogy fia nem üt vissza, megint agyba-főbe veri. A padlóba gyökerezett a lába a látványtól. Mindent vér borított. Shun vére. Összekaszabolva vergődött a szőnyegen, miközben próbálta letépni a nyakáról anyja ujjait.

Lehunyta egy pillanatra a szemét. Állandó rémálma volt a börtönben, hogy későn érkezik, és a fiú halott, üveges tekintete egyenesen rá mered…

Olyan düh fogta el akkor, amit még soha nem érzett. Megragadta az asszonyt, és egyszerűen arrébb hajította. Csattanás, és Misako nem mozdult. Ő viszont nem ért rá vele foglalkozni. Remegő kézzel tárcsázta a mentőket, s közben ezerszer elmondta Shunnak, hogy ne merjen meghalni, mert szereti. Sírt és könyörgött, és próbálta elállítani a vérzést. A fiú végig eszméleténél volt, őt nézte, miközben az életéért küzdött. Mire kiértek a mentők, Misako halott volt… Shun viszont életben maradt. Őt elítélték, hiába volt véletlen baleset Misako halála. Amikor ellökte a fiú mellől, az asszony beverte a fejét, és azonnal meghalt. Nem érzett lelkiismeretfurdalást, mert ez azt jelentette, hogy Shun végre megszabadult zsarnoki természetű anyjától. A boldog vég viszont úgy tűnt, soha nem jön el számukra.

- Mire gondolsz? – Shun megállt előtte. Magas lett, karcsú, igazán csinos fiúvá cseperedett. Már huszonnyolc éves, nem gyerek többé valóban. Felnőtt férfi, aki tudja, mit akar az élettől. Jelen pillanatban őt.   

- Rád.

- Tényleg? – Shun elmosolyodott.

- Rémálmaim vannak, hogy nem éled túl… - Kazuo nem is tudta, miért mondja el.

A fiú arca azonnal elkomorult.

- Túléltem, neked köszönhetően. Ha te nem vagy…

- Talán ha én nem bukkanok fel az életetekben, akkor ez az egész meg sem történik.

Shun megrázta a fejét, és mérgesen nézett rá. A pillantása semmit sem változott, most is megmosolyogtatta őt.

- Ne butáskodj! Ezt verd ki a fejedből. Oka volt, hogy így történt.

Kazuo vállat vont, és a konyha felé indult. Shun ott volt a nyomában. Gyerekként is mindig ott téblábolt a lába alatt.

- Éhes vagy? Elkészítettem a kedvenceid, bent vannak a hűtőben, csak fel kell őket melegíteni. Van sör és bor is, meg gyümölcslé. Választhatsz. Vagy elmenjünk valahová? – Shun feléje fordult, de megcsapta az orrát a férfi illata. Nekitántorodott a pultnak, és csak nézte a férfit.

- Hé, ne sírj! – Kazuo magához vonta, és az állát a fejére támasztotta. – Itt vagyok.

- Ne menj el! Kérlek! Olyan rossz volt nélküled… - Shun a pólóba markolt, és reszketett. – Maradj velem…

Kazuo erre csak még jobban szorította magához.

- Szeretnék, de nem jó ötlet. Se állásom, se semmim. Még önbecsülésem se, hogy maradhatnék így veled?

- Felhívtam a céget, ahol régen dolgoztál. Mitarashi-san sokat segített, miután téged elítéltek. Amikor megtudta, hogy kiengednek, nagyon örült. Van egy helye a számodra, ha elfogadod.

- Nem tudom, akarom-e. Eltelt már tíz év.

- Próbáld meg, ha az én kedvemért nem is, akkor magadért. Kérlek, kérlek…

Kazuo felsóhajtott. Nagyon szeretett volna új életet kezdeni. Új életet a fiúval, de… félt, hogy Shun ráébred, nem valók egymáshoz. Már nem valószínű, hogy kibírna egy újabb kudarcot.

- Mire gondolsz most?

- Kiskorodban is mindig ezt kérdezted. – Kazuo elhúzódott, hogy lássa a férfi arcát. – Mindig tudni akartad, mi jár a fejemben, mintha ez számított volna.

- Mindig azt felelted, hogy rám gondolsz.

- Ez most sem változott. Félek, Shun. – Kazuo sóhajtott is a vallomáshoz.

- Mitől?

- Hogy rájössz, mégse én vagyok az igazi. Fiatal vagy, nem mellettem lenne a helyed.

Shun erre kibontakozott az ölelésből, és kézen fogta. A nappaliba húzta, leültette a kanapéra, majd kisvártatva egy dobozt nyomott a kezébe.

- Ezeket neked írtam. A születésnapodra, a névnapodra, ünnepekre, vagy amikor hiányoztál. Soha nem mertem elküldeni neked. Én is félek. – Letérdelt a férfi elé. – Attól félek, hogy csalódsz bennem, és kiszeretsz belőlem. Hiába vagyok már huszonnyolc éves, valójában még mindig gyerekként gondolkodom. Mi van, ha az eltelt évek alatt rájöttél, hogy nem én vagyok számodra az igazi?

- Shun… - Kazuo torka elszorult.

- Emlékszem minden szóra… - Shun lassan kibontotta a nyakkendőt, és kigombolta az ingét. Előtűntek a hegek a nyakán, a mellkasán. – Minden egyes kimondott szóra – ismételte. – A mondatokra, amik közben elcsuklott a hangod, mert közben sírtál és imádkoztál, hogy… ne haljak meg. Annyira boldog voltam azon az estén. Elmehettem onnan veled. Vártalak, fel-alá járkáltam a szobában, míg be nem jött anyám… és akkor minden reményem szertefoszlott. – Nem vette le a pillantását a férfiról. – Ma már tudom, hogy milyen nehéz volt meghoznod a döntést, hogy magaddal viszel. Kettőnk közül én csupán még gyerek voltam, és az érzelmeim oly’ mulandóak… Tudom, hogy féltél, hogy vajon meddig leszek veled, mégis vállaltad. Felnőttként kihasználhattál volna, nem tetted. Megmentettél.

Kazuo megrázta a fejét, és a dobozt nézte.

- Nehéz volt meghozni azt a döntést. Felnőttként el kellett volna utasítanom téged, és elmennem tőled jó messzire. Képtelen voltam rá, mert szerettelek. Soha, senki iránt nem éreztem még olyan szerelmet, mint irántad. Veled önmagam voltam, és ez boldoggá tett. A börtönben majd megőrültem, annyira hiányoztál. Elviseltem, mert Mitarashi-san mesélt rólad, amikor havonta egyszer meglátogatott. Hozott rólad fényképeket… férfivá értél, miközben én ott sínylődtem, de nem bánom, hogy így történt.

- Mitarashi-san nem mondta, hogy bement hozzád. – Shun csodálkozva ült a sarkára.

- Én kértem rá. Nem akartam, hogy… te is bejöjj. Nem tudtalak volna elengedni… - Kazuo elfordította a tekintetét. – Érzelgős, vén bolondnak is tarthatsz, de… csak azért bírtam ki, mert tudtam, hogy jól vagy. Igaz, a féltékenységgel akadtak problémáim, de elfogadtam, hogy nem lehetsz örökké egymagad.

Shun elmosolyodott, és kivette a férfi kezéből a dobozt, hogy ő telepedjen a helyére. Kazuo finoman tiltakozott, de erre a mutatóujját a szájára nyomta.

- Nem feküdtem le senkivel – mondta gyengéden. – Egy csóknál több soha nem történt.

A férfi nagyot nyelt.

- Miért?

- Mert téged vártalak… - Shun lecsúsztatta a válláról az inget, és lovaglóülésbe helyezkedett.

Kazuo szeme sötétre mélyült a fellobbanó vágytól.

- Azt akarod mondani, hogy szűz vagy?

- Igen.

A férfi erre lehunyta a szemét.

- Mit gondolsz, hogyan fogok ehhez méltón bánni veled, miután… erre vártam már több mint egy évtizede? – kérdezte halkan.

Shun felnevetett.

- Nem kell gyengédnek lenned velem. Szeress… - Odahajolt hozzá, ajka súrolta a száját. – Csak szeress… - Hozzásimult. – Simogass… - Átkarolta a nyakát. – Csókolj… - Nekidörgölőzött. – Harapd a bőröm… - A hangja elfulladt a türelmetlenségtől. – Kerekedj fölém… - Nyelve végigsiklott Kazuo nyakán. – Hatolj belém…

A férfi eddig bírta önfegyelemmel. Megragadta Shun derekát, és egy könnyed mozdulattal maga alá teperte. A férfinak viszont eszébe sem jutott tiltakozni, csupán széttárta a karját, hogy magához ölelje. Kazuo pedig ráhajolva csókolta, harapta. Éhes vággyal, szótlan, kétségbeesett szenvedéllyel. Úgy, ahogy már egy évtizede szerette volna. S a vágy csak nőtt az évek, a hónapok alatt, míg egymaga volt odabenn, s a fiú egymaga idekinn. Most azonban már képtelen lett volna megállni, még ha akart volna sem. Soha ilyen birtokolni akarást nem érzett. Csak a fiú arcát látta, rajta a mohó éhséget. Ugyanazt, mely ő magát is kínozta. Tépte-szaggatta a nadrágját, hogy végre érinthesse csupasz bőrét. Shun legalább olyan vad volt. A pólóját rángatta, és végül kénytelen volt levenni, mielőtt elszakítja. Nem bánta, hiszen összesimult a bőrük. Szinte sistergett a testük…

- Siess… - Shun tekintete lángolt, hangja sürgető volt. – Minden éjszaka erről álmodtam… - nyögte, amikor elhelyezkedett a combjai között. – Kazuo-san… - A hangja maga volt a bűnre csábítás, és Kazuo szinte felszisszent, ahogy az ujjai beléhatoltak. Forróság, reszkető lüktetés…

- Nem hiszem… hogy… - zihálta. – Fájni fog… - hördült fel, amikor Shun felhúzta a lábát, és szinte hívogatóan megvonaglott.

- Kérlek… - Shun megragadta a csuklóját, a tekintetük összefonódott. – Nem fog… Gyere…

Kazuo még levegőt venni sem mert. Pillantásuk nem engedte a másikét, az ujjaik összekulcsolódtak. Már semmi türelmetlenség nem volt benne. A vadság megszelídült, és már nem volt szükség arra, hogy megfeszített izmokkal visszafogja magát. Lassan, óvatosan hatolt a férfiba, lélegzetük keveredett, ahogy az ajkára hajolt. Shun lábai a csípője köré fonódtak, testük összeolvadt, ahogy csak két szerelmesé tud.

- Fáj? – suttogta aggódva a férfi fülébe, de Shun nemet intett.

- Csodálatos… - Megmozdította a csípőjét, és elégedett mosoly jelent meg az ajkán, amikor Kazuo arcán megjelent egy feszült vonás.

- Megőrjítesz…

- Ahogy te is engem… - Shun azon kapta magát, hogy felkacag, és mégis könnycseppek csordulnak ki a szeméből. – Szeretlek… Szeretlek… Szeretlek… - lehelte.

Mozdulataik lassan önálló életre keltek, a testük vette át az irányítást az elme felett, de nem bánták. Nem létezett más számukra, csak a másik vágytól vibráló tekintete, forró teste, és őszintén hitték, hogy ez így van jól, ennek így kell lennie…

Kazuo nézte a mélyen alvó férfit. Felöltözve állt az ágy mellett, odakint hangosan zuhogott az eső. Már hajnalodnia kellett volna, de a sötét felhők eltakarták a napot. Úgy érezte, ez tökéletes aláfestés az érzelmeinek. Nesztelen léptekkel hagyta el a szobát. Nem akart arra gondolni, hányszor szeretkeztek, hányszor merült el a forróságában, hányszor csókolta végig vágytól vonagló testét. Ha megteszi, képtelen lesz elmenni. Pedig nem maradhat, mi értelme lenne. Nem fiatal már, börtönviselt. Nem teheti tönkre Shun jó hírnevét. Nem lenne tisztességes…

Igyekezett halkan behúzni maga mögött a bejárati ajtót. Nem akarta felébreszteni a férfit, de azt sem akarta, hogy nyitva maradjon. Amikor kilépett a házból, megtorpant. Semmi kedve sem volt bőrig ázni. Mégis kilépett az utcára. Sötét volt, és lehűlt a levegő, csak a lámpák fénye jelentett némi világosságot. Pillanatok alatt átázott. Megállt, felnézett az égre, az arcát verték az esőcseppek.

- Nem hittem volna, hogy ilyen gyáva vagy…

Shun hangjára megperdült.

- Te…

A férfi csak egy nadrágot és egy begombolatlan inget viselt. Mezítláb volt, de nem úgy tűnt, hogy érdekli.

- Búcsú nélkül akartál itt hagyni? – kérdezte jegesen, és dühtől villámló tekintete láttán Kazuo nagyot nyelt. Ha így áll itt, mint valami bosszúálló angyal, képtelen lesz elhagyni.

- Igen – nyögte ki.

- Értem. – Shun bólintott. A ruha a testére tapadt. Intett. – Akkor menj csak! Mire vársz?

- Én… Meg fogsz fázni… - mormolta, de a férfi vállat vont.

- Mit érdekel az téged? – vágta oda gúnyosan. – Menj már! – kiáltott rá. – Hagyj el! Gyerünk!

Kazuo szívét vasabroncs szorította. Megfordult, de nem tudta megtenni az első lépést sem. Megállt, majd mély levegőt vett.

- Szeretlek.

- Hát persze… - Shun hűvös hangja késpenge volt. – Ha tényleg szeretnél, akkor nem mennél sehová, hanem megpróbálnál velem élni. Tudom, hogy azt gondolod, az én javamat szolgálja, ha elhagysz, de belegondoltál abba, hogy mit érzek? Hogy mit fogok érezni, ha reggel felébredve, újra az üres ágy fogad majd? Úgy, ahogy minden egyes rohadt reggel, miután álmaimban te öleltél és veled aludtam el… de reggel sehol sem voltál!

Kazuo mellkasában összetört valami. Megperdült, és két lépéssel a férfi előtt termett. Olyan erővel rántotta magához, hogy Shun fogai összekoccantak. Egymásba kapaszkodva álltak, az eső pedig csak szakadt, míg Kazuo képes volt kimondani a szavakat.

- Érted teszem… Ezt mondogattam magamnak. Közben majd belepusztultam. Sajnálom. Szeretlek. Szeretlek. – ismételgette remegve.

Shun sírt, és nevetett egyszerre.

- Akkor nem mész sehová?

- Ha nem bánod, hogy egy gyilkossal kell együtt élned… akkor… maradni akarok. Veled akarok élni.

Shun két tenyere közé fogta a férfi arcát.

- Nem vagy gyilkos, Kazuo-san. Ami akkor történt, baleset volt. Tudom, hogy nem akartad megölni. Én soha nem tekintettelek gyilkosnak, és kérlek, te se tedd. Megfizettél érte, és én is. Ez már a jelen. Ha értem akarsz tenni valamit, akkor maradj velem.

Kazuo felsóhajtott. Egy évtizedes súly illant el a mellkasáról. Beletúrt a férfi hajába.

- Menjünk vissza. Még megfázol…

Shun bólintott, és egymás derekát átölelve ballagtak vissza a házba. Az eső elcsitult, és Kazuo nevetve figyelte, ahogy Shun gyerekes vidámsággal az égre mutat.

- Nézd, felkelt a nap…

VÉGE