Én apródom

Ai: Én apródom

            Egy messzi-messzi királyságban, hős lovagok korában éldegélt egy hatalmas birtok közepén Earston bárója, Lord Raphael Shortmoor. Lord Raphael igaz férfi és bátor lovag hírében állott. Annak idején apjától egy adósságokkal terhelt földet, és egy összeomlás szélén álló kastélyt örökölt. Jó házasság révén megmentette nevét a szégyentől, sőt, birtokait mára a királyság legszebbjeiként tartották számon. Hitvese a második esztendőben fiúval örvendeztette meg, s úgy tűnt, a báróra családja körében boldog élet vár. Asszonya azonban a gyermek születése után egyre furcsábban viselkedett, előfordult, hogy bántotta a kicsit, ami események arra kényszerítették urát, hogy az egyik félreeső szobába zárassa őt. Ám ez sem volt megoldás. Az egyre zavartabb elméjű asszony rendre megszökött, kellemetlen helyzetbe hozva a férjét és nem egyszer veszélybe sodorva a kisfiát. A lord nem volt vallásos hitű ember, de segítséget csak egyvalakiktől kérhetett. Felkereste hát, a közeli zárdát, és rövid egyezkedés után – megfelelő fizetség fejében – átköltöztette az apácák felügyelete alá hitvesét. Onnantól kezdve nyugalom költözött a kastélyra, csak néha törte meg a csendet a következő báró gyermeki kacaja. Lord Raphael magányosságán ez sem enyhített, s mivel tisztességes ember volt, évente egyszer, felesége születésnapján fiával és szűk kísérettel útra kelt, hogy meglátogassa az asszonyt. Az évek lassan elteltek, s már elvesztette a hitét, hogy a lady valaha is meggyógyul, de azért nem szalasztott el egyetlen látogatást sem, főleg fiának akarván ezzel jót. Így volt ez abban az esztendőben is, amikor a fia betöltötte a tízedik évét, nem is sejtve, hogy ez az út azért kicsit más lesz, mint az előzőek…

            Futó léptek zajára a lord megszakította utasításainak felsorolását az intézőnek, aki a birtokot fogja felügyelni arra a pár napra, míg távol lesznek.

- Minden kész, apám! – robbant be az ajtón lobogó szőke hajával és ragyogó mosolyával a fia.

- Edmund, ezerszer kértelek, hogy kopogj, mielőtt belépsz!

- Bocsánat, apám! – A fiú hangjában nyoma sem volt bűntudatnak. – Mikor indulunk?

Apja felsóhajtott.

- Mindent megértett, Vincent?

- Igen, uram.

- Rendben, akkor mehetünk.

Apja szigorú pillantására Edmund elnyomta feltörő csatakiáltását, és a férfi nyomába eredt. Kicsit szégyellte magát, hiszen lelkesedését nem az anyjával való találkozás tüzelte, hanem az út izgalmai.

- A városban vásári mulatságot tartanak a napokban, apám.

- Tudok róla.

- Megnézhetjük?

- Lehet róla szó.

Edmund felujjongott. Már alig várta, hogy ott legyenek, ehhez viszont túl kellett esnie az anyjával való találkozáson. Hajnalodott, amikor elindultak. A bárót és Edmundot négyfős lovagi kíséret vette körbe. Nem vittek magukkal szolgálókat, nagy csomagokat, amelyek lelassíthatták volna őket. A lord lovag révén az egyszerű élet híve volt. Egy napi megfeszített lovaglás után érték el a zárdát. A főnökasszony megbízásából egy apáca már várakozott rájuk, de a falakon belülre csakis apa és fia léphetett be. Azonnal a lady elé kísérték őket. Edmund szorongva húzódott az apja mellé. Anyja egy széken ült a cellájában, bámulta a szemközti falat, és előre-hátra hintáztatta a felsőtestét. Láthatóan észre sem vette, hogy nem egyedül van.

- Anyám? – Edmund félve közelebb lépett, de semmi változás nem történt. Kérdően nézett az apjára, aki a fejét ingatva magához húzta, és kiléptek a cellából.

- Lord Raphael…

A báró biccentett a főnökasszonynak.

- Mióta van ilyen állapotban?

- Sajnos, mylord, az állapota egyre romlik. Az élete Isten kezében van, de mindent megteszünk érte.

- Köszönöm. – Raphael bársonyzacskót vett elő, és átnyújtotta. – A költségekre.

- Ön igazán nagylelkű.

- Ezt pedig fogadja adományként – adott át még egyet az apácának.

- Hálát fogunk adni a Mi Urunknak, hogy ilyen kegyes hozzánk, mylord.

Raphael bólintott, majd a fia vállára tett kézzel elindultak a kapu felé.

- Anyám soha nem fog meggyógyulni?

- Kétlem, fiam.

- Akkor ez azt jelenti, hogy soha nem lesz igazi anyukám?

A férfi összeborzolta a fiú haját.

- Sajnálom. A betegsége nem engedi, hogy veled legyen, de ő ettől függetlenül nagyon szeret téged.

Edmund kételkedve bólintott.

- Engem nem zavar, mert megszoktam, hogy veled vagyok, de te nem vagy magányos?

- Melletted hogyan lennék az? – próbálta meg elviccelni a választ az apja.

- Nem úgy értem. Vendégségbe mindenki a hitvesével érkezik, és már nem vagyok kisgyerek, tudom, hogy vannak… khm… bizonyos szükségleteid.

- Utóbbi megfelelő önuralommal kontrollálható – sóhajtotta a lord. – Ami igazából hiányzik, az egy meleg test mellettem éjszaka, és… valaki, akivel megbeszélhetem a napi dolgokat.

- Velem megteheted.

- Az nem ugyanaz, fiam. Ha nagyobb leszel, megérted. Most viszont elég a búsulásból! Lovagoljunk a fogadóba, mert még a végén a vásár miatt nem kapunk szobát.

Ettől persze nem kellett aggódniuk. A bárót ismerték és tisztelték, a neve hallatán azonnal lett üres szoba az egyik fogadóban.

- Hozatok fürdővizet, addig eszünk, aztán lefekszel aludni. Kora reggel kimehetünk a vásárba.

- Menjünk ki most!

- Beesteledett. Ilyenkor nem biztonságos.

- Kérlek, apám! Majd te megvédesz… - Edmund pontosan tudta, hogy ha szép szóval hízeleg, elérheti, amit akar. Most sem tévedett.

- Rendben, de csak körülnézünk, és jövünk vissza.

Nem a lordon múlott, hogy nem így történt…

            Edmund elnyílt szájjal bámult körbe. Még soha nem járt ilyen helyen. Kíváncsian nézte a kikiáltókat, a mutatványosokat, a sátraknál iszogatókat vagy vacsorázókat, az éjszakai pillangókat, akik ledér ruhában kuncsaftra vadásztak, no, és a lovagokat, szolgálókat, akik rövid időre elfelejtkeztek uraikról, akiket szolgáltak. Mindent fáklyák világítottak meg, nagy volt a nyüzsgés, a báró testőrei egyre idegesebbek lettek, de Edmund egyre csak vonszolta magával az apját, a legnagyobb tömeg közepébe. A lord arcáról lassan eltűnt a sötét felhő, vidáman nézelődött ő maga is, odafigyelt a fiára, közben arra is, nehogy egy tolvaj túl közel férkőzzön a köpenye alatt lógó bársonyzacskóhoz. Akadt olyan, aki nem volt ilyen óvatos.

- Megloptál, te kis nyavalyás! – hallatszott nem messze tőlük a kiáltás.

Edmund természetesen látni akarta, mi történt, és apja ellenkezésére ügyet sem vetve máris beleveszett a tömegbe. Raphael szitkozódva utána vetette magát.

- Nem én loptalak meg, te hájas disznó! Azt észre sem vetted volna! Azonnal engedj el!

- Ne bántsd! – Edmund harciasan vetődött a fiú elé, akit éppen ököllel akart móresre tanítani a nagydarab, meglopott fickó.

- Te meg ki vagy? A társa, mi?!

- Neki ehhez semmi köze! – közölte a megvádolt fiú. Látszott rajta, hogy szívesen elillanna, de tétova pillantása elárulta, nem akarja magára hagyni a dühöngő férfival a megmentésére siető kisfiút.

- Ne merd bántani őt! – villogott Edmund szeme. Apja igazság iránti tiszteleté örökölte, nem tűrte, hogy bárkit csak úgy megvádoljanak. – Be tudod bizonyítani, hogy ő volt, aki meglopott?

- Te csak ne okoskodj, nagyszájú! – bődült el a férfi. – Gyere csak ide, hadd tanítsalak móresre téged is!

A tömeg felmorajlott, de ekkor megszólalt egy hang.

- Levágom a kezed, ha hozzá merészelsz érni a fiamhoz! – A kíváncsiskodók utat engedtek a bárónak, aki a fia mellé sétált, és zavaróan világos szemével úgy mérte végig az ordibálót, hogy az nagyot nyelve meghátrált.

- Edmund, menjetek innen! Keresd meg a kísérőinket, és menjetek velük a fogadóba, majd ott beszélünk.

- Igenis, apám! – Edmund azonban nem tudta teljesíteni a férfi kérését, mert a fiú egy dühös szemvillanással belevetette magát az összegyűlt kíváncsiskodók közé, és eltűnt szem elől.

- Nem megmondtam, hogy tolvaj? – háborgott a meglopott férfi, de Raphael már ügyet sem vetett rá. Elkapta a fia karját, és elvonszolta onnan.

- Mondtam, hogy maradj mellettem!

- Bocsánat, de nem hagyhattam, hogy bántsák! Az a fiú olyan vékony, hogy egy ütés is megölte volna. Jobb lenne, ha megkeresnénk, mielőtt baja esik. Kérlek, apám!

- Szerintem boldogul egymaga is.

- Keressük meg! Kérlek!

Edmund addig könyörgött, míg az apja egy halk sóhajjal bele nem egyezett, hogy megkeresi. Fiát időközben előkerülő testőreire bízta, ő maga pedig elmerült a vásár látogatói között. Nem volt könnyű dolga. Szerencsejátékokat hirdető fickók, kuncsaftokra vadászó örömlányok akadtak az útjába. Utóbbiak jelentettek ugyan egy röpke csáberőt, de aztán győzött a józan ész. Nem fog lealacsonyodni odáig, hogy fizessen a pillanatnyi örömért. Sóhajtva tovább haladt. El sem akarta hinni, amikor megpillantotta a fiút. Futólag nézte csak meg, de kétség sem férhetett hozzá, hogy ő az. Vékony, inas test, sápadt bőr, hollófekete, hullámos haj, tiszta, ám itt-ott foltozott ruha. Nem lehetett több húsz esztendősnél. Éppen munka közben lepte meg: egy részeg urat zsebelt ki. Hátulról osont mögéje, átkarolta, és szorosan ölelte, nehogy elszökhessen.

- Végre! Már mindenhol kerestelek! Elnézést, uram! – vonszolta el onnan, és áldotta, hogy a fickó részeg.

- Engedj el! Ki vagy? – A fiú hangja elakadt, amikor a báró megfordította és szembekerültek egymással. – Te vagy annak a kölyöknek az apja…

- A fiam aggódott érted. Mondtam neki, hogy meg tudod védeni magad, de kötötte az ebet a karóhoz. Nekem lett igazam, hiszen amint látom, jól elboldogulsz…

- Engedj el! – rángatta a karját a fiú, de Raphael szorosan fogta.

- Elég sokáig kutattam utánad, ne hidd, hogy csak úgy elengedlek!

- Mit akarsz csinálni? Feladsz?

A lord maga után húzta.

- Eszem ágában sincs. Nem érdekelsz. A fiamat viszont annál inkább, csak ezért foglalkozom veled.

- Nem érdekel a fiad! Engedj el!

- Engem viszont igen. – Végre kiértek a vásár területéről, és a férfi magához rántotta. – Nem érdekel, hogy kinek a pénzét lopod el, de az igen, hogy a fiam aggódik érted. Ő még egy gyermek, hiszékeny és naiv, így hajlandó vagyok ajánlatot tenni neked.

- Ajánlatot? – gyanakodott a fiú.

- Fizetek neked, ha velem jössz és megnyugtatod őt. – Előszedte a bársonyzacskót, aranyat borított a tenyerébe, és átnyújtotta. – Meg is vacsorázhatnál vele, aztán mehetsz Isten hírével, lopkodhatsz tovább. Mit szólsz?

A fiú az ajkába harapott.

- Honnan veszed, hogy nem lépek meg az aranyaddal?

- Mert kapsz még, ha elvégezted a munkát.

- Biztosan megbízhatok benned? Lehet, hogy utána arany nélkül kihajítasz az utcára.

- A fiam megvédett, én pedig nem adtalak fel lopásért, pedig megtehettem volna. Szerinted mennyire nem bízhatsz meg bennem?

A fiú eltöprengett.

- Nem bízok senkiben – jelentette ki.

- Vedd úgy, hogy üzletet kötöttünk.

A fiú végül bólintott.

- Rendben.

- Mi a neved?

- Raven.

- Holló? – csodálkozott el a férfi, majd elmosolyodott. – Illik a fekete szemedhez, és az életmódodhoz is.

- És te ki vagy? – A fiú elengedte a megjegyzést a füle mellett.

- Raphael Shortmoor.

- Felejtsd el, hogy a talpnyalóidhoz hasonlóan lordozni foglak – közölte Raven hűvösen.

- Igazán? – A báró jól mulatott rajta, de nem engedte el a karját, míg el nem érték a fogadót. Fia odafenn volt a szoba biztonságában, idegesen járkált fel s alá, az asztalra odakészített kései vacsorára ügyet sem vetve.

- Apám! – derült fel az arca, amikor beléptek. – Tudtam, hogy megtalálod! – ugrott Raven nyakába, aki döbbenten dermedt meg. – Jól vagy?

- Öhm… igen. Kösz, hogy megvédtél. – Raven kicsit ellazult a fiú társaságában, aki a kandalló elé székhez húzta, és leültette.

- Hogy hívnak?

- Raven.

- Miért rohantál el?

- Én… khm, megijedtem. – A fiú futólag Raphaelre pillantott, aki elégedetten bólintott. Ledobta a köpenyét az egyik székre, és nekidőlt az asztalnak. Elvett a tálcáról egy csirkecombot, és jóízűen harapdálni kezdte, ám a tekintetét nem vette le a két fiúról.

- Hány éves vagy? A szüleid hol vannak? Nem aggódnak érted, ha későn mész haza? – zúdította Ravenre a kérdéseit Edmund.

- Nincsenek szüleim.

- Oh… - Edmund elszomorodott. – Sajnálom. Nekem a zárdában van az anyukám, mert beteg. Kicsit olyan, mintha meghalt volna, de szerencsére apám mellettem van.

Raven figyelmét nem kerülte el, hogy a báró arcán árnyék fut át a felesége említésére. Edmund viszont észre sem vette, tovább fecserészett.

- Én Edmund vagyok, tíz esztendős. Ő az apám, Lord Raphael. Őt nem tudom, hány éves. Te idősebb vagy nálam, ugye, Raven?

- Úgy tudom, hogy tizenkilenc esztendőmet töltöm be idén.

- Hol élsz, ha árva vagy?

- Itt-ott – felelt Raven kitérően.

- Nincsenek rokonaid, akikhez mehetnél?

- Senkim sincs.

Edmund újra kérdezni akart, de az apja közbeszólt.

- Fiam, ne zaklasd! Inkább gyertek enni.

Mindhárman leültek az asztalhoz. Raven még soha életében nem evett ilyen finomakat, s bár próbált lassan és keveset enni, a másik kettőhöz képest szinte falta az ételt.

- Óvatosan, mert rosszul leszel – figyelmeztette a lord. – Csomagoltatok neked egy kosárral, ha mész el.

- Én nem akarom, hogy elmenjen! – ijedt meg Edmund. – Apám, kérlek, hadd maradjon!

- Ravennek megvan a maga élete.

- Kérlek!

- Ez nem rajtam múlik, fiam! Nem kényszeríthetjük, hogy velünk maradjon, Edmund. – ingatta a fejét Raphael, és komoran Ravenre pillantott, aki elvesztette érdeklődését az étel iránt, és megfeszülő izmokkal figyelte őket. – Szeretné, ha velünk maradnál…

- Te pedig mindig a kedvére teszel?

- Ésszerű keretek között. Úgy sejtem, téged nem vonz a velünk való élet.

Raven ebben igazat adott neki. Sokkal jobban vonzotta a kettejük között érződő szeretet teljes kapocs. Látszott, hogy apa és fia milyen közel állnak egymáshoz. Neki ez nem adatott meg. Szülei korai halála óta egyedül állt a világban, s magányosan próbált boldogulni. Viszont a büszkesége nem engedte, hogy igent mondjon.

- Megvan a magam útja – felelte.

- Kérlek! – Edmund megragadta a kezét. – Lehetnél apám fegyverhordozója, habár már jó ideje csak földesúr és nem lovag. Nálunk biztonságban lennél, és étel is jutna számodra. Néha játszhatnál velem, vagy együtt tanulhatnánk apámtól a kardvívást és a történelmet.

- Nem leszek a játszópajtásod, kölyök! – morrant ár bosszúsan Raven.

- Nem kell annak lenned! – vágott vissza a fiú. – Akkor csak legyél apám mellett. Tudom, hogy magányos… - motyogta.

- Fiam… - A lord már rá akart szólni, de Raven gyorsabb volt.

- Honnan veszed, hogy alkalmas lennék apád mellé apródnak vagy mifenének?

- Nem hagytál ott, amikor eléd álltam. Megvártad apámat, pedig cserbenhagyhattál volna.

- Tévedsz, kölyök! – Raven hangja bizonytalanabb volt, mint szerette volna. Sietve felállt. – Kösz, hogy aggódtál, de most mennem kell – indult az ajtó felé.

A lord vállon veregette a fiát, majd utána sietett.

- Lekísérlek.

A hátsó ajtón mentek ki, hogy ne keltsenek feltűnést. Raven kinyújtotta a kezét, és elégedetten bólintott a bele ejtett aranyak láttán.

- Vigyázz magadra!

- Aggódsz is te értem… - mormolta a fiú, de a lord komor arcára nézve, elhallgatott. – Te is vigyázz a fiadra – mondta halkan. – Rendes gyerek, és szerencsés is…

Olyan hirtelen veszett bele az éjszakába, hogy Raphael csak pislogni tudott. Elgondolkodva visszaballagott a szobába. Edmund elaludt az asztalra borulva. Óvatosan levetkőztette, és ágyba dugta. Az ablakhoz lépett, miközben egy almát rágcsált, az utcai életet bámulta. Hirtelen megdermedt, és közelebb hajolt az üveghez. El nem tévesztette volna Raven vékony alakját, fekete haját ezer körül se. Hárman állták körbe, a mellettük elsietők ügyet sem vetettek rájuk. Lecsapta az almát az asztalra, felkapta a köpenyét, és kirohant a szobából. Emberei már lepihentek, és idő sem lett volna, hogy megvárja őket. A földszinten még javában zajlott az élet. Keresztülvágott a nevetgélő tömegen, és kirobban az utcára. A fáklyák fénye sápataggá tette az arcokat, felsejlő árnyakat vetített a falakra. Arrafelé indult, amerre a fiút látta. Feldühödött, amikor meglátta, hogy a földön fekszik, összekuporodva pórbált védekezni a bordái felé lendülő rúgások ellen. Gondolkodás nélkül vetődött közéjük. Az első fickónak belerúgott a térdhajlatába, majd elébe lépve követhetetlen mozdulattal lesújtott a torkára. Meg sem várta, míg a férfi fuldokolni kezdett, már a másikat rúgta hasba, majd állon vágta. A harmadik volt a legfőbb gondja, hiszen azt már nem érte meglepetésként a támadás. A fickó kést rántott, úgy jött feléje, akár egy felbőszült bika. Nem számolt azonban Ravennel, aki felemelkedett, és átbukott rajta. A lord fejbe rúgta, majd felrántva a földről a fiút, a fogadó felé húzta. Lihegve kerülgették az embereket, egyikük sem szólt, míg be nem csukódott mögöttük a szoba ajtaja.

- Csendesen, Edmund alszik – intett a lord, majd a távollétében odakészített fürdővíz láttán elégedetten felsóhajtott. – Hogy vagy? – mérte végig a fiút.

Raven arca falfehér volt. Az orrából vér szivárgott, csúnya zúzódás kezdett sötétedni a jobboldali arccsontján. A ruhája sáros volt, friss szakadások éktelenkedtek rajta.

- Túlélem.

- Azt nem kétlem. – A férfi levette a köpenyét, és lerogyott egy székre. – Jobb lenne, ha ma estére itt maradnál.

- Majd elbújok valahol.

- Inkább vetkőzz le, fürödj meg, aztán feküdj le Edmund mellé.

- Hogyan bízhatsz meg bennem? – tört ki a fiúból. – Álmodban ki is rabolhatnálak!

- A fiam jó emberismerő, mint a legtöbb gyermek. Ha ő bízik benned, akkor én is.

Raven hosszú ideig bámult rá, majd lassan vetkőzni kezdett. Látszott, hogy nehezen mozog, de egyetlen jajszó sem hagyta el az ajkát.

- Mit akartak tőled?

- Pénzt. Láttak veled, és úgy vélték, lefeküdtem veled pár aranyért.

A báró érdeklődve figyelte a karcsú testet, amelyen számos régi és új seb látszódott, néhány kék folttal egyetemben.

- Gyakran fekszel le férfiakkal?

- Ugyanolyan gyakran, mint nőkkel.

- Hm.

Raven minden szégyenérzet nélkül csupaszra vetkőzött, és elnyúlt a meleg vízben. Felnyögött, élvezet ült ki az arcára.

- Még soha nem fürödtem ennyi meleg vízben – vallotta be. – Hideg vízben szoktam mosakodni. Te utánam akarsz fürödni? Kénytelen leszel új vizet hozatni, mert elég koszos vagyok.

- Nem koszosabb, mint én – vélte Lord Raphael. Nem mozdult, a fiút nézte. – Ebből tartod fenn magad?

Raven felvonta a szemöldökét.

- Ebből? A lopásra vagy a kurválkodásra gondolsz?

- Mindkettőre.

- Valamiből élnem kell. Te ezt nem értheted…

- Magyarázd el!

Raven felelet helyett inkább a szivacsért nyúlt, és gondosan megmosta minden porcikáját. A férfi kelletlen sóhajjal feltűrte az ingujját, és odasétált hozzá.

- Add ide! Megmosom a hátad.

Raven gyanakodva pislogott, de aztán megnyugodva ellazult. Sóhajtva tűrte, hogy a férfi végigdörzsölje a hátát és a vállait.

- Ilyen lehet a mennyország – dünnyögte.

- Döntsd hátra a fejed! Megmosom a hajad.

- Miért segítesz nekem?

A lord gondosan átdörzsölte a fejbőrét.

- Fogalmam sincs – mondta. – Nem tűnsz olyannak, aki szeretetre vágyik, mégis… láttam a szemedet, ahogy ránk néztél…

- Nem kell a szánalmad! – kapta el a csuklóját Raven. Víz fröccsent a padlóra és a férfira, de oda sem figyeltek rá.

- Ahogy a kedvességem sem, igaz?

- Pontosan.

Lord Raphael bólintott.

- Értem. Akkor miután megfürödtél, menj csak vissza az utcára, hiszen nincs szükséged a kezemre sem, amivel támaszt nyújthatnék…

Raven dühödten meg akarta ütni, de a férfi sokkal erősebb volt nála, és legalább olyan mérges.

- Ne hidd, hogy én is olyan könnyen bolonddá tehető vagyok, mint akikkel eddig dolgod volt! A fiamnak hála, felfigyeltem rád, és mivel ő megkedvelt, hajlandó vagyok, segíteni neked. Minden más rajtad múlik. Vagy olyan bátor, hogy megbízz bennünk, és új életet kezdj?

- Nem értem, miért akarsz segíteni! És ha én jól érzem magam így?

Raphael világos szemében megvillant valami sötét. Raven érzékelte, el akart húzódni, de nem tudott. A férfi kirántotta a padló hidegére, és szinte belepréselte a fa deszkái közé. Tehetetlennek és rémültnek érezte magát, olyannak, mint minden egyes alkalommal, amikor le kellett feküdnie egy férfival. Akarata ellenére riadt madárként próbált szabadulni.

- Igen, látom, milyen jól érzed magad…

Raven elfordította a fejét.

- Erősebb bennem az élni akarás, mint a szégyen és a fájdalom iránti félelem – suttogta.

A férfi gyengéden megsimogatta az arcát.

- Időtlen idők óta földesúrként élek, a lovagi életet elfeledtem, de egy apródra azért szükségem lenne…

- Nem vagyok én az ilyesmihez már túl idős?

- Miért lennél? Okos fiú vagy, megállod a helyed – biztosította a lord, majd felsegítette, gondosan megtörölgette, és bebújtatta a fia mellé.

Raven elhelyezkedett.

- Milyen finom puha… - lehelte a takarót simogatva.

- Várj, míg meglátod az otthonunkat – mosolyodott el a férfi. – Most viszont aludj, reggel indulunk.

- Raphael…

- Igen?

- Köszönöm.

- Szívesen.

A férfi egészen addig állt ott, míg el nem aludt. Utána odavitte a karosszéket az ablakhoz, újra felvette az almáját, és várta a napfelkeltét…

            Így történt, hogy Lord Shortmoor egy apródra tett szert útja alkalmával a szemtelen, ám talpraesett Raven személyében. Edmund lelkes ugrálásba kezdett, amikor megtudta, hogy a fiú velük tart majd, s onnantól kezdve elválaszthatatlan barátok lettek. Edmund megtanította illedelmesen viselkedni Ravent, cserébe az kalandos életének történeteivel szórakoztatta. A birtokra hazatérve a bárót ritkán látta, általában csak akkor találkoztak, ha kardvívásra oktatta őket.

- Mintha apródnak vettél volna fel – emlékeztette az egyik ilyen alkalommal.

- Nem érzed jól magad itt?

- Azt nem mondtam… - Ravennek nem volt oka panaszra: szép ruhákat, külön szobát kapott, sőt, fegyvereket és egy saját lovat is. Kezdte úgy érezni, mintha örökbe fogadták volna, nem szolgának érkezett ide. Az agya egy szegletében mindig attól félt, hogy elküldik, és megint az utcán kell élnie. Képes lenne rá, de valamiért nem is a jólét hiányzott volna neki, hanem Edmund nevetése és gyerekes ragaszkodása, valamint a lord csendes komolysága. Elszorult a torka. Mi lesz, ha megszereti őt? Ez megrémisztette. Elejtette a kardot, amivel gyakorolt és futásnak eredt.

- Raven! – Edmund riadtan fordult utána, de az apja megállította.

- Majd én.

- Rendben, apám. Te tudod, mi a baja?

- Megrémült attól, hogy életében először megszeretett valakit.

- Minket?

- Igen, fiam.

- És az olyan nagy baj?

- Szerintem kicsit tart attól, hogy elküldjük.

- Már nem gyerek – ellenkezett Edmund. – Tudhatná, hogy ez butaság!

Apja nevetett, majd Raven keresésére indult. Az egyik lovászfiú az istállóban némán felmutatott a padlásra, ahol a szénát tartották.

- Gyere vissza később – intette a fiút, aki bólintott, és kiment.

Fellépdelt a létrán, és halkan a fiúhoz lépett.

- Nincs semmi baj… - simogatta meg a haját.

- Tudod te azt… - rántotta le a fejét Raven, és szipogott. – Nem szoktam sírni.

- Bárkivel előfordul.

- Fogadjunk, hogy veled nem.

- Vesztenél. – A férfi leült mellé a szénára. – A feleségem egy alkalommal rátámadt Edmundra, aki úgy megijedt, hogy elfelejtett levegőt venni. Azt hittem, elveszítem… Iszonyúan megrémültem, de nem is akkor borultam ki, hanem utána, amikor már minden rendben volt.

- Nem akarlak megszeretni titeket… - suttogta Raven szorongva. Korábbi magabiztossága és fölényessége már a múlté volt.

- Miért?

- Nem akarok gyenge lenni.

Raphael maga felé fordította a fiú arcát.

- Csak az képes őszintén szeretni, aki erős szívvel rendelkezik.

- Én… - Raven nagyot nyelt. – képtelen vagyok úrrá lenni a félelmeimen. Elrejtettem egy zsákot, ruhákkal és lopott tárgyakkal tele, hogy ha elküldesz, ne kelljen üres kézzel elmennem. Közben meg tudom, hogy nem tennél ilyet, és szégyellem magam miatta.

- A túlélési ösztön vezérelt, nincs miért szégyellned magad.

- Nem vagyok már gyerek, de… itt úgy érzem magam, mintha mégis az lennék. Ilyennek képzeltem el az otthont, és… sajnálom. Én csak… - Eltakarta az arcát. Egész testében remegett az elfojtott sírástól.

A férfi válaszul odahúzta magához, és megölelte. Nem szólt semmit, csak ölelte, míg a zokogása el nem csitult.

- Menjünk vissza! Edmund már biztosan aggódik.

A kisfiú valóban ideges volt, de amikor látta, hogy a házba már nagy egyetértésben lépnek be, megkönnyebbülten ugrott a nyakukba.

Késő este Ravennel először fordult elő, hogy nem tudott aludni. A könyvtárszobában sokáig égni szokott a tűz, így egy szál ingben, mezítláb leballagott. Már amikor belépett, tudta, hogy nincs egyedül. A lord szintén mezítláb, nadrágban és kigombolt ingben üldögélt, kezében aranyló itallal teli pohárral.

- Miért nem alszol?

- Mert nem tudok – válaszolt flegmán Raven. Odasétált hozzá, elvette tőle a poharat, belekortyolt az italba, majd visszaadta. – Finom.

- Miért van olyan érzésem, hogy képes lennél az asztal alá inni?

- Minden további nélkül – bólintott a fiú, és lekuporodott a férfi lábához. – Te miért nem alszol?

- Olyan… üresnek éreztem az ágyat.

- Mennyit ittál? – nézett fel rá Raven.

- Nem vagyok részeg! – Raphael meglökte a lábával, mire felnevetett. – Jó látni, hogy boldog vagy.

- Te nem vagy az?

- Túl sokat vettél át a fiamtól. Ő olyan kíváncsi, mint most te.

- Miért nem felelsz inkább? Edmund szerint magányos vagy. A feleséged távozta óta üres az ágyad, és a fiad szerint ez boldogtalanná tesz téged.

- Önuralom kérdése az egész.

- Vagy inkább a hűségé?

A férfi elgondolkodó pillantást vetett rá.

- Komolyan veszem az eskümet, de… egyre nehezebb.

- Miért?

- Mert itt vagy.

Raven megdermedt, lassan felnézett rá.

- Úgy értem, igen. Szerintem miért kerüllek már azóta, hogy idejöttél?

- Azt hittem, sok a dolgod.

- Igyekeztem elfoglalni magam.

- Azért nem akarsz lefeküdni velem, mert hűséges vagy a ladyhez, netán azért, mert nem akarod, hogy azt higgyem, ez a fizetséged, vagy azért, mert férfi vagyok, mint te?

- Talán egy kicsit mindhárom.

- Értem. – Raven tétovázott. – Jobb lesz, ha elmegyek. Nem akarlak kísértésbe hozni.

- Csak ennyit mondasz?

A fiú felállt, nyúlánk teste a férfi fölé magaslott.

- Miért? Mit mondjak?

- Amit gondolsz és érzel. Nem fogok megbántódni – tette félre a poharat Raphael halk sóhajjal.

Raven előrehajolt, két kezét a karfára tette, csapdába ejtve ezzel a férfit.

- Te vagy az első, akinek önként akarom széttenni a lábam. Ezt gondolom. És hogy mit érzek? Áll a nemesebbik testrészem, ha éppen tudni akarod. – Fel akart egyenesedni, de a báró visszarántotta az ölébe, és mielőtt mondhatott volna valamit, az ajka kétségbeesett szomjúsággal tapadt a szájára.

- Nem akarlak kihasználni – mormolta két csók között.

- Én viszont igen – lihegte Raven, és elhelyezkedett a combjain. Lábát szétvetette, ágyékát a férfiéhoz dörzsölte. Az ing alatt nem viselt semmit, így csupán Raphael nadrágja állt közöttük. Az se sokáig, mert miközben a férfi a mellbimbóját szívogatta, kigombolta, és megszorította a vesszejét. A lord felhördülve megmerevedett.

- Engedj el! Raven…

- Iszonyúan jó megérinteni téged… - A fiú gondosan megnyálazta két ujját, és magába csúsztatta őket, hogy felkészítse a testét a férfira. Raphael szeme elsötétedett, a tűz kipirosította az arcát. Megérintette a fiút elöl-hátul. Raven nyögdécselve vonaglott a karjaiban. Raphael a pohárért nyúlt, megnedvesítette az italban az ujjait, és tovább ingerelte. Raven belemarkolt a hajába, megcsókolta, közben megemelte a csípőjét, hogy magába fogadja a férfit. Egymásra meredtek, ahogy lassan az ölébe ereszkedett.

- Raven… - A rekedt, döbbent nyögés akaratlanul hagyta el a báró ajkát.

- Ez életem első alkalma, amikor élvezem – válaszolta megfeszített izmokkal a fiú.

- Csináld, különben…

- Olyan jó így…

Raphael elvesztette az önuralmát. Felfelé lökte a csípőjét, és Raven elégedetten felmorrant. Egymásba kapaszkodva vetették le az illem álarcát, hogy csak a kéj szenvedélye maradjon, s a fájdalmas és gyönyörű lüktetés a testükben a gyönyör csúcspontján.

Remegve bújtak össze.

- Szívesen így maradnék örökre… - suttogta Raven alig hallhatóan.

A férfi elmosolyodott.

- Nem hiszem, hogy jó példát állítanánk Edmundnak.

- Jaj! – Raven felült, és riadtan az ajtó felé kapta a fejét. – Nem láthat meg minket!

Raphael felnyögött, és leszorította a csípőjét.

- Ne mozogj!

- De…

- Csak ne moccanj! – szűrte a fogai között a szavakat a férfi.

Raven megmerevedett. Élveteg mosoly jelent meg az ajkán.

- A te felelősséged, ha meglát minket…

- Reméltem, hogy ezt mondod… - dünnyögte a lord, és könnyed mozdulattal lecsúszott a székről, a kandalló előtt elterülő vastag szőrmére. Raven az ajkába harapott, nehogy felkiáltson. Lábát a férfi csípője köré fonta, aztán lehúzta magához a fejét.

- Ne fogd vissza magad! – kérte.

A báró vad mozdulattal hatolt mélyre a testébe, s olyan mohón csókolta, ahogy csak az képes, aki hosszú évekig magányosan töltötte az éjszakákat…

            Ettől az éjszakától kezdve Edmund azonnal észrevette a változást. Apja igyekezett minél több időt velük tölteni, Ravent tanítgatta, összevesztek, aztán kibékültek. Az sem kerülte el a figyelmét, hogy a lord arca azonnal felderül, miest Raven feltűnt előtte. Apa és fia viszonyuk nem változott, de Ravennel való kapcsolata igen. Valami több lett… mélyebb, bizalmasabb. Raven is sokkal vidámabb lett, és ha véletlenül egymáshoz értek szikrázott közöttük a levegő. Eltöprengett. Szerelmesek lennének egymásba? Két férfi? Ilyesmiről még soha nem hallott. Egy éjszaka addig gondolkodott ezen, míg meg nem hallotta apja ajtajának nyikordulását. Felkelt, óvatosan kilépett a teraszra, és a nyelvét kidugva, nagy bátran átmászott apja erkélyére. Az ablakhoz osont, szerencséjére a sötétítőfüggönyök nem voltak behúzva, így meglapult. A lord az ágyon feküdt félkönyékre támaszkodva. Nevetve figyelte Ravent, aki bort töltött két pohárba, és közben magyarázott valamit. Csak egy inget viselt, ami láthatóan a báróé volt, és minduntalan lecsúszott a válláról. Az apja csupaszon hevert a takarón, csupán egy vékony pléd fedte az ágyékát. Elvette a bort, és csókot nyomott a fiú ajkára. Edmund kíváncsian figyelte őket. Amikor Raven mosolyogva elvette a poharat, és letette az éjjeliszekrényre, felvonta a szemöldökét, aztán meg tátva maradt a szája, mert a fiú egyetlen lökéssel az ágyra döntötte a lordot. Válláról lecsúszott az ing, teste nem hagyott kétséget afelől, mire vágyik. Edmund eltakarta a szemét, amikor a takaró lekerült az apja testéről, és összesimultak. Visszamászott a szobájába, és bebújt az ágyba. Választ kapott a kérdésére.

            Edmund örült, hogy az apja végre boldog. Kedvelte Ravent, jobban örült neki, mint egy kényes nőszemélynek, aki az anyjának képzelné magát. Épp ezen gondolkodott, amikor észrevette, hogy Raven sápadtan, komor arccal átvág az udvaron. A nyomába eredt. Nem akart hinni a szemének, amikor az istállók mögötti árnyékos falnál két idegen várta a fiút. Közelebb osont, elbújt egy hordó mögött.

- Nocsak, a kis úrifiú… Látom, a báró kedvedet leli benned – mondta az egyik férfi vigyorogva.

- Mit akartok tőlem?

- Úgy látjuk, jól megy sorod. Esetleg némi aranyhoz juttathatnál minket.

- Nem fogom meglopni őket – közölte keményen Raven, egy csepp habozás sem volt a hangjában.

A két férfi összenézett.

- Hm, akkor más jövedelemforrás után kell néznünk. Vajon azért a helyes kis kölyökért mennyit fizetnének?

Raven keze ökölbe szorult.

- Edmundnak ehhez semmi köze!

- Márpedig nem hagysz nekünk más választást…

Raven habozott, megfeszült a válla.

- Ne tedd! – Edmund gondolkodás nélkül lépett ki a fedezéke mögül.

- Edmund! – Raven már mozdult is, és sikerült a két férfi útjába állnia. – Fuss!

A kisfiúnak nem kellett kétszer mondani. Sarkon fordult, és rohanni kezdett a gyakorlótér felé, ahol az apját az előbb látta a többi lovaggal gyakorlatozni.

- Apám! – kiáltotta. – Raven… - elfulladt a hangja, amikor erős karok emelték a magasba.

- Mi történt? – Raphael aggódva mérte végig. – Éppen titeket kereslek.

- Két férfi… Ravennel… - zihálta Edmund rémülten. – Az istállóknál. Azt akarták, hogy lopjon meg minket… Nemet mondott, de megfenyegették, hogy elvisznek és eladnak, ha nem teszi, amit mondanak. Észrevettek, és Raven az útjukba állt, hogy el tudjak futni. Kérlek, siessünk! Védd meg!

Lord Raphael arca elsötétült. Lecsúsztatta a földre, majd magához intette két emberét.

- Zárjátok le a kapukat! Két rabló van a kastély területén, veszélyesek.

A lovagok szó nélkül is tudták a dolgukat. Hárman csatlakoztak a báróhoz, egy Edmund mellett maradt, a többiek szétoszoltak. Raphael rohanni kezdett az istállók felé. Mindenki ellépett az útjukból, még soha nem látták ilyen dühösnek. Szinte berobbant az épület mögötti szűk és homályos sikátorba. Raven a földön feküdt, kétségbeesetten próbált szabadulni, de rongyot tömtek a szájába, és leszorították.

- Csak egy kis kurva vagy! – vicsorgott az egyik férfi.

- A francba! – A másik felfigyelt a báróra és embereire. – Tűnjünk innen!

Mind a ketten felugrottak, és el akartak inalni, de lovagok állták az útjukat mindkét irányból.

- Adjátok fel!

Fogcsikorgatva szorongatták a kardjukat.

- Minek neked ez a kis kurva? – vágta oda az egyik, amikor Raphael lehajolt, és óvatosan felemelte a fiút. Kiszedte a szájából a rongyot, hagyta, hogy kiöklendezze magát, utána magához húzta, és a karjaiba kapta.

- Raven hozzám tartozik! – jelentette ki hidegen. – A tömlöcbe velük! – vetette oda a lovagoknak, akik bólintottak. Nem fért kétség ahhoz, hogy a két férfi hamar el fogja dobni a fegyverét.

Raphael elindult a ház felé. Edmund a lépcsőn várt rájuk, lelkesen a levegőbe bokszolt, amikor meglátta őket.

- Sajnálom! – Raven a nyakába fúrta az arcát.

- Edmund elmesélte, mi történt. Büszke vagyok rád. Megtehetted volna, hogy kirabolsz, és elmész velük, de te mégis minket választottál.

- Képtelen lennék itt hagyni titeket – vallotta be a fiú. – Letennél? Mindenki minket néz…

Valóban. A kastély népe mind összegyűlt, hogy megnézze, mi történt, és a láttukra csendesen fejet hajtottak.

- Nem érdekel.

- Raven! Jól vagy? – futott eléjük Edmund.

- Igen, köszönöm. Neked hála.

A kisfiú elmosolyodott.

- Csak nem hagyhattam, hogy elmenj… Tudom, hogy apám szerelmes beléd, és te is szereted őt. Most nem magányos, és te se vagy az… és ha ti boldogok vagytok, akkor én is – mondta.

A báró megtorpant a szavaira.

- Honnan veszed, hogy szerelmes vagyok?

- Kisgyerek vagyok, nem vak.

Raven elvörösödött. Felpillantott a férfira.

- Tényleg igazat mond?

Raphael kis tétovázás után bólintott.

- Igen. Szeretlek. Nem mertem elmondani, mert tudom, hogy az érzelmek megijesztenek.

Raven sötét szeme felcsillant.

- Ha rólatok van szó, akkor nem. Már nem. Én is szeretlek, és persze Edmundot is.

- Juhé, újra van anyukám! – lelkesedett a fiú, mire Raven azonnal visszatalált régi modorához.

- Egyszer szólíts így, kölyök, és kupán váglak!

Edmund nem ijedt meg, csak körbeugrálta őket.

- Míg a halál el nem választ! – nevette.

- Szólj már rá! – húzta meg Raphael haját Raven.

- Most már nem csak az én gyerekem…

Raven morcos arcot vágott, de aztán elnevette magát. Képtelen volt komoly maradni, miközben apa és fia ragyogó arccal bámult rá. A báró vállára hajtotta a fejét, és elégedetten felsóhajtott. Cserébe, amiért a lord ilyen boldoggá tette, megfogadta, hogy egész további életében szeretni fogja mindkettejüket…

            Így esett, hogy Earston bárója, Lord Raphael Shortmoor megtalálta a boldogságot egy egyszerű, sok mindent átélt fiú mellett. A kastélyba újra visszatért a nevetés, Edmund hangjához ezúttal gyakran apja és újdonsült mostohája kacagása is csatlakozott. A következő esztendőben Lady Shortmoor meghalt a zárdában, és ettől kezdve nem indultak szűk kísérettel útnak arrafelé. Nem is volt szükség rá. Már mindhárman meglelték azt, amire a legjobban vágytak: a családot…

VÉGE