Én, a gonosz varázsló

Ai: Én, a gonosz varázsló

            Azothel birodalma minden birodalom legszebbike a nyugati féltekén. A tengerrel határos, mezők, erdők, hegyek váltják egymást. Az emberek barátságosak és segítőkészek, jómódban él a nép nagyobb része. A király már ötvenegy esztendeje uralkodik felettük, örököse nemsokára átveszi tőle a hatalmat, és már kitűzték nászát a szomszédos birodalom királykisasszonyával. A két fiatalabb herceg számára is megfelelő leányt találtak, házasságuk tovább növeli a birodalom gazdagságát, aminek mindenki örül. Kivéve engem.

A nevem Jassen, évekig én voltam a királyi udvar főmágusa, míg össze nem különböztem pár nemesúrral. Igaz, megtehettem volna, hogy „meggyőzöm” Őfelségét igazamról, de bevallom, megsértődtem, amiért nekik hitt, és nem nekem, ezért elhatároztam, hogy visszaadom a tisztemet. Természetesen a rangomra pályázó mágusok kapva kaptak az alkalmon, hogy a helyemre léphessenek, így Őfelségét nem viselte meg a távozásom. Annál inkább engem. Valójában nagyon szerettem az udvart minden intrikájával, titkával együtt. Én felügyeltem a hercegek tanulását is, de azt a királynő javaslatára egy messzi földről érkezett tudósnak adta át Őfelsége. Ez eléggé szíven szúrt, hiszen nagy megtiszteltetés volt velük foglalkozni. Arról nem is beszélve, hogy megkedveltem őket, különösen a legkisebbet, Dominic herceget. Elég fájdalmasan érintett, hogy elhitte a rólam szóló pletykákat, és ma már szóba sem áll velem. Csak akkor, ha raportra rendel, és kihallgat.

Khm, nos, be kell vallanom, hogy főmágusi posztom visszaadása után eléggé bosszús voltam. Mérges lettem Őfelségére, a tanácsnokokra, úgy egészében az emberekre. Kicsinyes bosszú fűtött, így olyanokat tettem, amikre nem vagyok büszke. Nem mintha most jócselekedetek fűződnének a nevemhez. Én lettem a gonosz varázsló, akitől mindenki tart. Okkal, azt hiszem. Bánhatnám, de nem teszem. Elmúltak azok az idők, amikor érdekelt a világ véleménye. Egy valakié számít, de őt meg az nem érdekli, hogy én mit gondolok róla, így… sajnos, bele kell törődnöm, hogy magányosan élem le hátralevő éveimet, és halálom után elföldelnek valami eldugott helyen, messze a fővárostól, s egy bot jelöli majd a birodalom leggyűlöltebb mágusa sírjának helyét.

- Jassen mágus!

A nevemre felegyenesedek, és megfordulok. Oh, talán el is felejtettem mondani, hogy éppen a kiskertemet művelem. Kigyomlálom szeretett növényeim közül a gazt, hogy szépen növekedjenek, és segítségemre legyenek a munkában. Na, jó, nem kertelek, épp „gyógy”növényeimet dédelgetem.

- A herceg látni kíván! – A katonák komoran bámulnak rám.

Felsóhajtok, és engedelmesen leteszem a szerszámaimat. Nincs ellenemre a látogatás, bár ők ezt nem tudják. Amíg oda nem érünk a herceghez, hadd szóljak a testvérekről pár szóban. A trónörökös okos, büszke férfivá serdült, aki már régen túltesz apján is nemességben, vitézségben. A középső fiú megpróbál Istennek tetsző életet élni, azt beszélik, hogy nem akarja elvenni jegyesét, mert pap akar lenni. A legkisebb viszont kiválóan ért a rendbontók nyelvén, így egy ideje ő a karhatalom parancsnoka. És mivel én vagyok a legfőbb gondja, gyakran látjuk egymást, aminek ő nem, de én annál jobban örülök.

Dominic herceg apja magasságát, anyja karcsúságát és szép arcát örökölte. Határozottsága azonban úgy hírlik a nagyapjáé, aki annak idején úgy lett uralkodó, hogy a bátyja meghalt egy lovasbalesetben. Komoly, sötétkék szeme most kedvetlenül néz rám.

- Már megint…

- Felség!

- Ne hajolgass itt nekem, inkább ülj le, és válaszolj a kérdéseimre!

- Ahogy parancsolod, herceg!

- Tussaud tanácsnok meghalt az éjszaka. A főmágus a te nyomaidat találta a helyszínen.

A szememet forgatom.

- Most komolyan, olyan hülyének nézek ki, hogy nem tűntetek el mindent magam után?!

- Ezek szerint nem te voltál…

- Nem, de ha mégis, azt sem vallanám be.

- Ezt mindjárt gondoltam! – dörren rám. – Tudsz valamit a haláláról?

- Nem, de hallottam hírét, hogy a fia mily sok pénzt költ a Madame egyik lányára. – Hogy mindenki értse, a Madame egy bordélyházat üzemel, és a lányok nem a gyermekei. – Sőt, bizonyos váltókról is hallottam…

Dominic a homlokát ráncolja, és annyira jóképű, hogy legszívesebben egész nap sóhajtozva bámulnám. Beleharap az alsó ajkába, ez annyira… érzéki, hogy a szívem hevesen kezd el verni tőle. Hát, azt hiszem, sejthető, hogy táplálok némi vonzalmat iránta. Na, jó, szerelmes vagyok belé. Igen, egy férfiba. Az én szülőhazámban ez teljesen természetes, de itt… bár nem tiltják, de nem is nézik jó szemmel. Néha nagyon hiányzik az igazi otthonom, de pont Dominic miatt nem megyek sehová.

- Utánanézek a dolognak, de ne hagyd el a várost!

- Tudod, hogy nincs hová mennem… - állok fel.

Hosszan bámul rám, majd int, hogy távozhatok. Borúsan engedelmeskedem. Régen mindig mosolygott, ha látott, és most… Sötét arccal vonulok végig az utcán, és aki teheti, kitér az utamból. Hogy őszinte legyek, van egy kevés közöm a tanácsnok halálához, de majd hülye leszek beismerni. Jobban oda kell figyelnem a munkámra. Dominic túl sokat jár a fejemben.

Valaki rám kiált, épp időben ugrok félre, mielőtt a lovak agyontaposnának. Összevonom a szemöldököm. Ez a hintó Dominic jövendőbelijéé, Simonee-é. Hová siet ennyire?

- Kérem a lovadat! – ragadom meg egy férfi vállát.

- Mégis hogy képzeled! – förmed rám, ahogy megfordul, de az arcomra pillantva hátrahőköl.

- Visszakapod, csak most add ide!

- Igenis, persze! – Már el is engedi a kantárt, én pedig úgy kapok utána, mintha az életem függne tőle. Fellendülök a herélt hátára, és könnyed csettintéssel vágtára bírom. Könnyű dolgom lenne, ha tudnám, hová megy Simonee, de mivel úticélja homály, nem tudom magam odavarázsolni. Mily bosszantó!

Az erdő keskeny ösvényein majdnem eltévedek, a nyomokat figyelem, majd kénytelen vagyok varázsjeleket festeni a levegőbe, hogy követhessem a hintót. Amikor meglátom az út mellett várakozni, lecsúszok a ló hátáról, majd a tomporára ütök, hogy visszatérhessen a gazdájához. Lábujjhegyen lépdelek, fától fáig osonok. Tényleg nem értem, mit keres itt a kisasszony. Mezőre bukkanok, megállok a szélén, egy bokor mögé bújok. Simonee vörös haja szinte lángol a zöldben. Nevetve, karját kitárva táncikál a magas fűben. Értetlenül szemlélem. Mindig is józan, komoly hölgynek véltem, mitől ez a változás? Csak nem Dominic miatt? Keserű féltékenység tőre szúr a mellkasomba. Ám a mező túlfeléről lovas közeleg. Simonee elébe rohan, majd a férfi karjaiba ugrik, amikor az leszáll az állatról. A férfi nem Dominic, így szenvedélyes csókjuk némileg váratlanul ér. Nyilvánvalóvá válik a jelenet. Simonee szíve másé. Ökölbe szorul a kezem. Mit kellene most tennem? Nekitámaszkodom egy fa törzsének, és a fák között áttörő napsugarak játékát figyelem. Simonee nevetésének hangjára düh fog el. Mindig tisztában voltam azzal, hogy Dominic soha nem lesz az enyém, de Simonee megfelelő ifjú hölgynek tűnt, aki méltó feleségévé válhat majd. Most azonban…

A szavak fojtottan törnek elő belőlem. Évek óta szimpla varázslóként éltem, mérgeket kotyvasztottam, halált hoztam, s mélyre elnyomtam magamban mágikus tudásomat. A valós énemet. Köd gyűl körém. Dominic lép ki belőle értetlenül, döbbenten. Mielőtt szólhatna, megragadom a vállát, és a tenyeremet a szájára szorítom. Tiltakozna, de megperdítem, így szinte pofonként éri az ölelkező pár látványa. Nekem tántorodik. Sajnálnom kéne, de túl dühös vagyok. Azt akartam, hogy Dominic boldog legyen azzal a lánnyal, és most ez a lány…

- Vigyél el innen! – hallom a tenyerem alól érkező suttogást.

- Biztos?

- Kérlek…

Felsóhajtok. Minden dühöm köddé válik, olyan köddé, amilyenné mi is. Átkarolom, a szemére csúsztatom a kezem, és csak akkor veszem el onnan, amikor már a szobámban állunk. Ellépek tőle, pedig vonz a melege, és olyan szívesen megvigasztalnám. De inkább leülök egy karosszékre, és némán nézek fel rá.

- Mondd el, mi történt! Hogy találtál rájuk?

- Simonee hintója majdnem elütött, amikor hazafelé tartottam tőled. Követtem. Furcsa volt a sietsége. Akkor érkeztem, amikor az a férfi.

- Az a férfi Poltar báró középső fia.

- Értem. – A hangom megtévesztően lágy.

Dominic feldúltan felém perdül, az arca ijesztően sápadt.

- Azt hittem, hogy…

- Mit?

- Már magam sem tudom… - suttogja tágra nyílt szemmel.

- Dominic…

A szavamba vág.

- Azt hittem, hogy ő más! Hogy érte… megéri olyan életet élnem, amilyet a szüleim akarnak.

- Milyen életet?

- Asszony, gyerekek, meg minden, ami ezzel jár.

Előrehajolok. Van valami a hangjában, amitől remegni kezd a térdem.

- És te? Te milyen életet szeretnél?

Eltakarja az arcát. Felállok, és gyengéden elhúzom a kezét. Kínzó fájdalom ül a szemében.

- Jassen, szerinted tényleg rossz, ha valaki más? Ha… nem kívánja az asszonyi ölelést?

Nem akarok hinni a fülemnek.

- Úgy érted, hogy…?

- Nem érzek vágyat egyetlen asszony iránt sem. Apám szerint csak a megfelelőt kell megtalálnom, de… - A fejét ingatja. – Amióta rájöttem, hogy más vagyok, igyekszem a legjobb fia lenni, hátha ezzel jóvátehetem…

- Jóvátenni? – csattanok fel élesen. – Dominic, hercegem, ez nem bűn! Ez vagy te, és csak magadnak teszel rosszat, ha elnyomod magadban azt, aki valójában vagy. – A kemény parancsnok most tétova fiú, aki bizonytalanul néz rám.

- Te ezt nem értheted…

- De igen, értem. – Közelebb lépek hozzá, bár így szinte összesimul a testünk. – Szerelmes vagyok beléd.

Mély levegőt vesz, döbbenten tátog. Bámuljuk egymást. Aztán teljesen váratlanul előredől, és a vállamra ejti a fejét.

- Soha nem hittem volna… - hebegi.

- Én sem. Hidd el, én sem. – Megsimogatom a haját, majd magammal húzom a szófára. Ülünk némán, fogjuk egymás kezét. Próbálom felfogni, mi is történik. A boldogságtól hevesen ver a szívem. Nem tudom, Dominic fejében mi jár, de le nem veszi rólam a szemét.

- Tényleg szerelmes vagy belém?

- Igen.

- Miért nem mondtad el?

- Mert én vagyok a gonosz varázsló. Elfelejtetted?

- Nem vagy te gonosz – mosolyodik el. – Csak próbálsz az lenni.

Most én mosolyodok el. Jobb, ha megmarad ebben a hitben. Miért ábrándítsam ki?

- Akkor próbálok az lenni…

- Kimondanád újra? – Dominic hangja fátyolos.

- Szeretlek! – ismételem újra és újra, majd óvatosan feléje hajolok. Bár ő nem tudja, de tényleg gonosz varázsló vagyok. Éppen most csábítom el őt, és még csak észre sem veszi. Igaz, nem is tűnik úgy, hogy bánja a dolgot. A kedvéért talán újra jó ember leszek. Talán.

Vége