Előszó

Ai: A szíveddel láss!

Előszó

Leslie Conrad a felső szintről bámult körbe. A korlátra támaszkodott, melege volt, és kezdett éhes lenni. Ez volt az első napja, most vezették körbe. John éppen megállt beszélgetni valakivel, így neki volt alkalma nyugodtan körülnézni. A férfi amúgy régi ismerőse volt, az ő révén sikerült elnyernie ezt az állást. Az eladási részleg tagjaként ismernie kellett a készítés teljes folyamatát, ezért járták be a részlegeket.

A termelésen mindenki csendben végezte a dolgát. Halkan búgtak a gépek, a sorokon színes textíliák tucatnyi változata készült az egyszínűtől kezdve a mintásra szőtt anyagokig. A Morrison cég a világ minden tájára szállított, kielégítette a legspeciálisabb igényeket is, nem egy divattervező csak tőlük rendelt szövetet.

Nevetés harsant, a gépsorok által keltett halk búgás sem tudta elnyomni. Kíváncsian előrehajolt. Olyan volt, mintha valaki leadta volna a drótot, hogy a vezetőség itt van, mert mindenhol mintaszerű munkavégzést és néma csendet tapasztalt. Kezdte zavarni a dolog, de most önkéntelenül elmosolyodott, amikor meglátta a hang forrását.

A férfi olyan magas lehetett, mint ő. Kezeslábast viselt, igazi jelenségnek tűnt. A fülében valami kő villogott, szélesen vigyorgott, és mindehhez volt vagy száz kiló. Akármin is nevetett, az egész teste belerázkódott. Találkozott a tekintetük, ebből a távolságból is látta, ahogy rákacsint. Mulatságos volt, ahogy mutogatni kezdett a mellette állónak, aki szintén elvigyorodott. Leslie-t most már nagyon érdekelte, hogy mi olyan vicces.

- Nehogy kiess! – John Altman megállt mellette, és felvonta a szemöldökét. – Mit nézel?

- Nem tudod véletlenül, ő kicsoda?

John a mutatott irányba nézett, aztán mosoly jelent meg a szája sarkában.

- Ian Donaldson. A részleg mókamestere.

- Elég viccesen néz ki. Mármint, ahogy mutogatott az előbb – tette hozzá.

John leplezetlenül röhögött.

- Nem láttad, amikor idekerült. Kétszer ekkora volt. Először fel se akartuk venni, mert oldalazva tudott csak közlekedni a folyosókon. – Elindultak lefelé, miközben a férfi folytatta. – Viszont senki nem ért úgy a gépekhez, mint ő. Igazi zseni. Mindenki szereti – válaszolta elkomolyodva. – Nagyon keményen dolgozik, és a legbalhésabb srácot is le tudja nyugtatni pár perc alatt. Úgy tudom, sokszor túlórát vállal, hogy segíthesse a szüleit, akik elég betegesek. Nélkülözhetetlen itt. – Megállt, és szembefordult vele. – Azért mondtam el mindezt, nehogy véletlenül másnak mondj valamit róla. Sokan kedvelik annak ellenére, hogy meleg.

- Meleg?

John felsóhajtott.

- Tudod, egy kövér férfi is lehet meleg.

Leslie csak a szemét forgatta, és nem válaszolt. John bemutatta a részlegvezetőnek, és még pár embernek. Donaldson nem volt köztük, addigra egy gép alatt feküdt, mert valami gond akadt vele. Leslie csak a bakancsa talpát látta, amikor visszanézett a válla felett.

- Csak nem te is abban a csapatban játszol?

- Hülye vagy? – förmedt azonnal Johnra. – Nem érdekelnek a férfiak. Csak mindenki olyan csendben volt, hogy biztos voltam benne, miattam van így. Erre ő úgy nevetett, hogy az egész épületben visszhangzott, pedig mennek a gépek.

- Én nem ismerem annyira, nem tudom megmondani, ebből mennyi a színészkedés, de azt hallottam, hogy a barátaiért a tűzbe menne. Segítőkész és rendes is. Ne a látszat alapján ítéld meg!

- Nem szokásom – biztosította a férfit.

John kilökte az ajtót, Leslie-t elvakította a fény. Maga sem értette, miért nézett vissza. Talán azért, mert ritkán látott olyan embert, mint Ian Donaldson, aki úgy tudott nevetni, olyan örömmel, hogy mosolyt csalt még a legkomorabb arcokra is. Az ő világában ez eddig ismeretlen volt, s valószínűleg pont ezért a nevetése maradt meg az emlékeiben róla.