Előszó az eredeti borítóval

Hangok bűvkörében

Hakaima Suitsi ötlete alapján írta: Amano Aime

Illusztrálta: Samatura Yurima

A szöveget átnézte és javította: Rain Yuki

Csurgó, 2012

Előszó

Két évvel korábban

Yoshiro Kaname a fiatal fiút nézte, aki izgalomtól kipirult arccal elmondta első szerepét az egyik jelentéktelen anime harminckettedik percében. A szerep szerint a fiúnak meg kellett halnia, elég gyorsan ahhoz, hogy hamar túlessenek rajta, viszont elég szívbemarkolóan, hogy mindenkinek felkeltse a figyelmét. A fiú hangja elhalt. Talán használt is, hogy ez volt első szerepe, hiszen idegessége elhalóvá és kapkodóvá tette „utolsó” szavait. Kaname a rendezőre nézett, aki elégedetten bólintott.

- Jó a hangja, és a javaslataimat is megfogadta. Nem is kell még egyszer felvennünk.

- Reménykedhetem benne, hogy legközelebb is gondolsz rá?

A férfi megigazította a szemüvegét, és komoran Kanaméra pislantott.

- Ebben biztos lehetsz. Ez a fiú nagyon jó. Még pár év, és ki tudja… - Rámosolygott a nőre, aki viszonozta a mosolyt. A fiú tehát vette az első akadályt. Lesz még több is, de a nő biztos volt benne, hogy Maeda Itoh nem fog szégyent vallani.

Mindenki jókedvűen jött ki a teremből. Közben Itoh-t dicsérték, aki szelíd mosollyal köszönte meg a segítségüket.

- Mehetünk? – lépett oda.

A többiek ránéztek, tiszteletteljesen köszöntek. Kaname legenda volt. Mindenki tudta, hogy előző pártfogoltját a semmiből emelte alig három és fél alatt a legjobb seiyuu-k közé.

- Igen, csak felveszem a kabátom – bólintott Itoh, majd elhagyták az épületet.

Kaname egy kis étterem felé indult. Éhes volt, s szüksége volt egy jó nagy adag borra, hogy eltüntesse tagjaiból a feszültséget. Itoh csendes fiú volt, most is alig szólalt meg. Kaname azonban már felfedezte, hogy korántsem olyan szelíd, mint amilyennek első pillantásra látszik. A beszélgetések során kiderült, hogy Itoh határozott egyéniség saját álmokkal, döntésekkel, véleményekkel. Egy éve élt a városban, már elkezdte levedleni kisvárosi naivságát. Nem volt buta. Tudta, ahhoz hogy neves seiyuu váljék belőle, még hosszú út áll előtte. Viszont nem félt tenni érte. Az egyetemen beiratkozott a neves színész, Naoteru Shigeru óráira, s már pár alkalom is csodát tett a hanglejtésével, beszédmódjával. Naoteru maga is névtelen seiyuu-ként kezdte, de mára elég ismert volt ahhoz, hogy csak azokat a szerepeket vállalja el, amik tetszettek neki. Nem ült azonban a babérjain: koncertekre járt, tévéműsorokban szerepelt, modellkedett, s mellette elvállalta, hogy heti pár órában beszédkészséget tanít a legtehetségesebb diákoknak. Utóbbi elég sok pénzébe került Itoh-nak, így két mellékállásban is dolgozott. Gyorsan rápislogott az órájára. Esténként mosogatófiú volt egy kis étteremben, s a főnöke nem vette volna jó néven, ha elkésik.

- Elviszlek – ajánlotta fel Kaname, majd az elfogyasztott bor mennyiségére gondolva, kijavította magát. – Hívok neked egy taxit.

- Nincs rá pénzem, Yoshiro-san.

Az asszony a szemét forgatta, de bólintott.

- Rendben van, akkor menj csak.

Itoh a nőt nézte. Tudta róla, hogy idősebb nála, és nem házasodott meg. Hallotta, hogy a seiyuu-k nagyon tisztelik. Eddigi két pártfogoltja ma már sztárnak számított, hála neki. Egy kicsit megijedt, amikor Kaname lett a menedzsere, hiszen nem csak hogy nő volt, de még a kedvessége is hagyott némi kívánnivalót maga után. Viszont Kaname-nak volt egy tulajdonsága, amivel tudtán kívül nagyot nőtt a fiú szemében: az őszintesége. Mindjárt első találkozójukon közölte, hogy fantasztikus a hangja, s ő ebből igyekszik majd a lehető legtöbbet kihozni. Itoh úgy látta, ő a legtökéletesebb személy arra, hogy segítsen valóra váltani az álmait.

- Köszönöm a mai segítségedet, Yoshiro-san – hajolt meg ültében.

- Szívesen – mosolyodott el a nő. – Most viszont menj, vigyázz magadra útközben, és holnapra próbáld meg kipihenni magad. Köszönöm a munkádat!

Itoh udvariasan elköszönt, aztán már sietett is kifelé. Visszanézve még látta, hogy az asszony egy férfit bámul a mellette levő asztalnál. Ha iszik egy keveset, mindjárt pasikereső üzemmódba lépett, ismerte már annyira. Ha lett volna ideje, szívesen hazakísérte volna, de így is örülhet, ha időben beér. Hát, akkor hajrá! Futásnak eredt…