Életre szóló döntés

1. Életre szóló döntés

            Hideo hunyorogva pillantott ki a vakító hóra, ami a kertet borította.

- Végre! Már kezdtem aggódni…

Ichio hangjára visszafordította a fejét a szoba belseje felé. A férfi ott térdelt mellette, és aggódva hajolt fölé.

- Ichio-san… Mi…?

- Mire emlékszel?

Ichio feszült arcát nézve, Hideónak eszébe jutott az este történtek minden másodperce. Elvörösödött, és félrekapta a pillantását.

- Kérem, bocsásson meg! Nem voltam ura magamnak…

- Nem, semmi baj! – Ichio megérintette a vállát. – Nem csináltál semmi rosszat. Én kérek elnézést, amiért… Amane téged használt, hogy elmondhassa… amit el akart… - Fájdalom suhant át a szemén, amitől Hideo felsóhajtott.

- Nagyon szerette őt, igaz?

- Mindennél jobban.

- Sajnálom.

- Igen, én is… - Ichio válla megroggyant. Ebben a pillanatban sokkal idősebbnek látszott a valódi koránál. – Kérlek, ne mondd el senkinek, mi történt!

- Nem hiszem, hogy bárki is hinne nekem – mosolyodott el keserűen Hideo. Megpróbált felülni, végül Ichio segített neki.

- Matsuméval egész éjszaka felváltva őrködtünk melletted. Örülök, hogy jobban vagy.

- Matsume-san is itt volt?

- Igen. Nem tudtam elküldeni pihenni.

Hideo lehajtotta a fejét, hogy ne látsszon, mennyire örül ennek. Aztán eszébe jutott Tatsumi, és azonnal elmúlt a jókedve.

- És… Tatsumi?

- Ő… fáradt volt. – Ichio felsóhajtott. – Sajnálom. A lányom eléggé elítélendő módon cselekedett, de minden akaratom ellenére nem volt hajlandó itt maradni.

- Az utóbbi időben… nem jövünk ki túl jól.

- Sejtettem. Utánanézettem az ügyvédemmel a viselt dolgainak. Túl jószívű ember vagy.

Hideóból kétségbeesetten tört ki a vallomás.

- Ichio-san, én már nem szeretem őt! – Szégyenében lehajtotta a fejét, de a férfi ekkor megsimogatta a haját.

- Tudom.

- Ennyire átlátszó lennék?

- Nem vagyok vak, fiam. Eleget éltem már a földön, hogy lássam az emberek igazi arcát… - Ichio kibámult a hóesésbe. – Nagyon fáj a szívem, hogy pont Tatsumi az, aki… ennyit változott. Imádnivaló kislány volt, és lehet, hogy túlontúl elkényeztettük az anyjával…

- Ez nem az önök hibája, Ichio-san. Tatsumi a saját akaratából viselkedik így.

- Igen, ez igaz… és elég szomorú.

- Hideo-san! – Matsume hangjára mindketten az ajtó felé néztek. Az asszony boldogan mosolygott, és tálcával a kezében beljebb lépett. – Annyira örülök, hogy magadhoz tértél!

Hideo elpirult.

- Igazán nagyon kedves volt öntől, Matsume-san, hogy vigyázott rám. Köszönöm.

- Ez csak természetes. Drágám, kész a reggeli – fordult a nő a férje felé, mire Ichio felállt. – Maradj csak Hideo mellett, Tatsumi majd segít a reggelinél.

- Rendben.

- Igazán nem szükséges!

- De igen! – Ichio határozottan nézett le rá. - A családunkhoz tartozol akkor is, ha nem veszed el a lányomat, és ez azt jelenti, hogy felelősséggel tartozunk érted.

Hideo döbbenten bámult utána. Matsume megérintette a kezét.

- Mi történt, Hideo-san? Nagyon megijedtünk tegnap este, amikor Ichio kiabált, hogy rosszul lettél.

- Nem tudom – felelte Hideo szemlesütve. – Csak arra emlékszem, hogy Ichio-sannal beszélgetek, aztán itt tértem magamhoz.

- Értem. Biztos jobban megviselt a beköszönő tél, mint gondoltuk. És… a lányom miatt is sok mindent kellett elviselned. Kérlek, bocsáss meg neki!

Hideo szívét vaskapocs szorította össze. Kinyúlt, és megfogta az asszony kezét.

- Nem önnek kell bocsánatot kérnie, Matsume-san! Sajnálom, hogy gondot okozok.

- Te soha nem okozol gondot! – mosolyodott el gyengéden az asszony, és megszorította a kezét. – Nagyon aggódtam – vallotta be.

Hideo összefonódó ujjaikat bámulta, és Amane miatt felkavart lelke lassan megnyugodott.

- Köszönöm, hogy itt van velem… - suttogta, és amikor felpillantott, Matsume olyan ragyogó mosollyal válaszolt, hogy utána sokáig képtelen volt egy normális szót kinyögni. Csendben nézték a hóesést, és beérték azzal, hogy ujjaikon keresztül energia áramlik kettejük között.

            Nariaki nesztelenül osont az ágyhoz, és óvatosan feltérdelt rá. Nem akarta felébreszteni Tsuneót idő előtt, ám a férfi már hunyorogva ébredezett. Hóna alól kikandikált a pisztoly markolata, amit Nariaki akart magához venni.

- Jó reggelt! – csókolta meg a tarkóját. – Aludj csak!

- Már felöltöztél? – nézett rá álmosan Tsuneo.

Nariaki könnyű fekete vászonnadrágot és puha tapintású fehér inget viselt.

- Anya szerint a mai ünnepnap. Apa ma tölti be a hatvanadik születésnapját. Nem lehet csak úgy farmerban mászkálni ilyenkor a házban.

- Értem. – Tsuneo megfordult, és nagyot nyújtózott. – Hideo-san?

- Ébren van. Apa szerint jól érzi magát, valószínűleg a kimerültségtől ájult el.

- Ki volt vele éjszaka?

- Anyáék. Tatsumi nem volt rá hajlandó. – Nariaki megvetően felhorkant. Megvolt a véleménye a nővéréről. Amikor Tsuneo beteg volt, őt két ökörrel sem lehetett volna elvontatni mellőle, de persze… Tatsumi kényes a megjelenésére, és mi lesz, ha kialvatlanul jelenik meg a család előtt?!

- Az a lényeg, hogy Hideo-san jobban van. Édesapád? Ő sem nézett ki túl jól tegnap.

- Szerintem csak megijedt, amikor Hideo a karjaiba ájult. A mi családunkban nem szokás csak úgy padlót fogni – vigyorodott el Nariaki.

- Naosuke-kun?

Nariaki az órára pillantott.

- Lassan ide kell érniük. – A keze közben teljesen máshol járt.

- Hé, hová nyúlkálsz?

- Ráfeküdtél a pisztolyomra.

- Minek neked az? Legalább itt mellőzd!

- Akkor engedd, hogy elzárjam a fiókba. Nem szeretném, ha Sai megtalálná.

Tsuneo az ágyból figyelte, ahogy Nariaki a szekrénybe zárja a fegyvert, majd még egyszer nagyot nyújtózott.

- Nagyon kényelmes ágyad van – mondta.

- Örülök, hogy tetszik. Ágyba akartam hozni neked a reggelit, de ha már felébredtél, akkor akár jöhetsz az ebédlőbe is.

- Hogy te milyen kedves vagy…

Nariaki szeme nevetett, ahogy odament a férfihoz, és fölé hajolt.

- Ha nem kelsz fel, akkor nagyon el fogunk késni a reggeliről… - lehelte. – Rettentően csábító vagy az ágyamban…

- Még kicsit haragszom rád… - jegyezte meg Tsuneo.

Nariaki felegyenesedett, és elnevette magát.

- Értettem. Hozom a reggelidet. – Játékosan szalutált, és indulni akart, de a férfi elkapta a csuklóját.

- Ne! Felöltözöm, és veled megyek. Mit szólnának a szüleid, ha nem jelennék meg a reggelin?

- Hogy elfáradtál – kacsintotta Nariaki vidáman.

- Szörnyű vagy! – Tsuneo nagyot rántott rajta, és nevetett, amikor a férfi mellette landolt. Odahajolt, és megcsókolta. – Szeretlek!

- Már nem haragszol? – reménykedett Nariaki.

Tsuneo elkomolyodott.

- Nem arról van szó, hogy haragszom-e vagy sem, hanem arról, hogy megbántottál. Rettenetesen éreztem magam, amikor az a fiú azt mondta, hogy lefeküdt veled. És a szívem hiába tudta, hogy te nem tennél ilyet, bennem volt a kétség, mi van, ha mégis? Hogy már nem jelentek neked annyit, mint régen… Hogy nem tudlak kielégíteni, mint korábban… És te ahelyett, hogy elmagyaráztad volna, mi történt, csapkodtál és faképnél hagytál. Ott hagytál a kétségeimmel! – Ujjai között morzsolgatta a férfi egyik hajtincsét. – Soha ne többé ne csináld ezt, kérlek! Ha tényleg szeretsz, akkor megteszed. S ha már nem… akkor mondd meg ide, a szemembe! Rendben?

Nariaki hirtelen magára rántotta.

- Annyira sajnálom! – suttogta. – Tényleg hülyeséget csináltam, de csak azért, mert annyira mérges lettem. Nem feküdtem le vele, meg sem fordult a fejemben! Azt hittem, tudod, mennyire fontos vagy nekem, és hogy soha nem csalnálak meg. De láttam a szemedben a kételyt, és ez nagyon fájt. Rossz embernek éreztem magam tőle, pedig tudtam, hogy nem tettem semmit. Téged szeretlek, és veled akarok lenni! Veled szeretkezni… S tisztellek annyira, hogy odaálljak eléd, ha egyszer… elmúlik a szerelmem irántad. Érted?

Tsuneo bólintott, és a nyakába temette az arcát.

- Igen.

Nariaki szívéről legördült egy nagy kő.

- Köszönöm.

Végül nem mentek reggelizni, csak feküdtek az ágyon, és ölelték egymást szótlanul. Tsuneo a férfihoz fészkelte magát, és a vállára hajtotta a fejét. Csak a másik szívdobbanásaira, lélegzetvételére, illatára és testének melegére figyeltek, a külvilág megszűnt körülöttük. Odakint a hó lassan, nagy pelyhekben esett tovább…

            Sai volt az, aki meghallotta a ház elé gördülő autó hangját. Felkapta a fejét, és az apjára pillantott.

- Ez nem Naosuke nii-san?

- Nem tudom. Nézzük meg! – Ichio felállt a székéből, és a kezét nyújtotta.

Matsume Hideóval volt, Tatsumi még fel sem kelt, míg Nariaki nem mutatkozott azóta, hogy elment felébreszteni Tsuneót. Nem kellett nagy képzelőerő, hogy éppen mit csinálhatnak, ezért Ichio nem is küldte értük Saijonyit.

- Sai! – Naosuke úgy ugrott ki a kocsiból, hogy majdnem hasra esett. Vigyorogva rohant az öccséhez, aki ezúttal csizmát és kabátot vett, mielőtt kilépett a házból.

- Nii-san! – Sai lelkesen ugrott a nyakába, és felsikkantott, ahogy a bátyja a magasba emelte, majd feldobta a levegőbe, és elkapta.

- Azta! Mekkorát nőttél, kölyök! – Naosuke körbeperdült vele, mire Sai úgy kacagott, ahogy csak egy kisgyermek tud.

Ichio gyengéd tekintettel figyelte őket. Maga előtt is képtelen volt tagadni, hogy harmadik gyermeke a kedvence. Naosuke, Nariaki hat perccel fiatalabb öccse, anyja törékeny termetét, de apja hollófekete haját és sötétszürke szemét örökölte. A természete azonban különbözött mindkettejükétől. Akárcsak a bátyja, ő is vidám kedélyű volt, de sokkal meggondolatlanabb és bolondosabb, mint Nariaki. Most is első dolga volt, hogy az ölelgetés után belehajította Sait a legnagyobb hókupacba. Saijonyit nem zavarta a dolog, ragyogott az arca, ahogy legfiatalabb bátyjára nézett.

- Naosuke! - Matsume mosolyogva állt meg a férje mögött Hideóval.

- Már megint nem bír az energiájával – mormogta Nariaki, aki Tsuneóval támaszkodott neki az ajtófélfának.

Naosuke nevetett, haját kisimította az arcából, majd felnézett a családjára. Apját meglátva már rohant is fel a lépcsőn, ahogy nem sokkal előtte Sai szaladt elébe.

- Apa!

Ichio kitárta a karját, és hagyta, hogy a fia a nyakába ugorjon. Szorosan magához ölelte, és lehunyta a szemét.

- Agyon aggódtuk magunkat! – korholta szeretettel. – Hol voltatok ilyen sokáig?

- Te ki vagy? – Sai kérdésére mindenki figyelme visszafordult a kocsi felé. Most tűnt fel mindenkinek, hogy nem Naosuke terepjárója, hanem egy elegáns autó parkolt le Hideo és Nariaki kocsija mellé. Tulajdonosa pedig éppen lehajolt Saihoz, és könnyedén lesöpörte róla a havat.

- A nevem Ogura Eiichirou. A bátyád barátja vagyok. Örülök, hogy megismerhetlek, Saijonyi-kun.

- Öhm, azt hiszem, mást vártatok… - Naosuke ártatlanul pislogott, és huncutul az apjára mosolygott. – Remélem, nem haragszol!

Ichio felsóhajtott. Meg sem fordult a fejében, hogy elutasítsa a fiát.

- Legalább tisztességesen mutass be neki!

Naosuke felujjongott, és leviharzott a férfihoz, hogy felrángassa a családhoz. Hideo döbbenten ingatta a fejét. Nariaki odahajolt hozzá.

- Apa Nao tenyeréből eszik. Ha az öcsém azt mondaná, hogy nyár van és harminc fok, apa arra is rábólintana.

Hideo teljesen meg volt döbbenve. Ichiót mintha kicserélték volna. Látta, hogyan viselkedett Tsuneo láttán, de most mosolygott, és mintha nem is érdekelte volna, hogy a fia férfit hoz haza. Naosukéval különben ő még egyetlen egyszer sem találkozott, mert a férfi az ország másik felében élt. Érthetetlen volt, hogyan tudja ennyire elvarázsolni az apját. Aztán ahogy megállt izgés-mozgás nélkül a vele érkező férfi kezét fogva, végre jobban is szemügyre vehette. Elállt a lélegzete. Mintha a szellem állt volna vele szemben rövid hajjal farmerban és divatos dzsekiben…

- Apa, ő itt a párom, Ogura Eiichirou. Kérlek, fogadd el őt, és gondoskodj rólunk! – Naosuke komoly arcot próbált vágni, de felkuncogott.

A mellette álló férfi szemrehányóan megrántotta a kezét, majd meghajolt.

- Örülök, hogy megismerhetem, Imegawa-san. Ogura Eiichirou vagyok. Kérem, gondoskodjon rólam! – Kellemes mély hangja komolyan hangzott. Aranybarna szeme volt, és sötétszőke haja. Egy fejjel magasodott Naosuke fölé, karcsú, elegáns férfi volt, aki jobban nem is különbözhetett volna a fiútól.

- Én kérem, hogy viselje el a fiamat, és vigyázzon rá! – Ichio meghajolt. – Naosuke mindezidáig nem említette, hogy férfi a párja, ezért… kérem, nézze el a meglepetésünket.

Ekkor Eiichirou elmosolyodott. Ahogy ezernyi nevetőránc szaladt át az arcán, már értették, miért őt választotta párjául Naosuke. Látszott rajta, hogy szeret mosolyogni, és sokat nevet, és Naosuke egyszer azt mondta, hogy szerinte ezek elengedhetetlenek a boldogsághoz.

- Én kérek elnézést, amiért ilyen váratlanul magukra törtünk.

Matsume kilépett férje árnyékából.

- Örülünk, hogy végre itt vannak. Most már mindegyik gyermekem itthon van – nézett végig rajtuk szeretettel.

- Menjünk be! – javasolta Ichio.

Naosuke kézen fogta Eiichirout, apját meg karon ragadta, és behúzta a házba.

- Remélem, nem fázol meg! – aggodalmaskodott.

Ichio nevetett, és megborzolta a fia haját.

- Ne butáskodj!

Éppen helyet foglaltak a nappaliban, és mindenki bemutatkozott, amikor Tatsumi jelent meg az ajtóban. Elegáns volt, mintha skatulyából húzták volna ki, és a sminkje olyan tökéletes volt, hogy az már fájt.

- Mi ez a hangzavar? – Felfedezte Naosukét. – Végre megjöttél!

- Szia, nővérkém! Jesszus, mit csináltál a hajaddal?

Tanulmányt lehetett volna írni arról, a lány milyen arcot vágott erre a kiáltásra. A hajához kapott, és elsápadt.

- Miért? Milyen?

Naosuke gonoszul vigyorgott.

- Rövidebb, mint amikor legutóbb találkoztunk.

Tatsumi úgy tűnt, átveti magát a méteres távolságon, és nekiugrik az öccsének, de ekkor felfedezte, hogy ismeretlen személy is ül az asztalnál. Ahogy Eiichirou felállt, és udvariasan meghajolt, Tatsumi ajka elnyílt és fülig pirult. Azonnal elfelejtette, hogy mérges.

- Üdvözlöm. Imegawa Tatsumi vagyok.

- Ő a nővérem, Eiichi – kotyogott közbe Naosuke, és még gonoszabbul vigyorgott. – Nővérkém, Eiichi a szeretőm.

Tatsumit mintha pisztolylövés érte volna, hátratántorodott.

- Mi? – hebegte.

Eiichirou ajka gyanúsan megrebbent, de komoly maradt, amikor bólintott.

- Naosuke-kun élettársa vagyok.  

Hideo érdeklődve figyelte a kibontakozó családi drámát, és teljesen megdöbbent. Amikor megismerte a családot, azt gondolta, hogy egy hagyománytisztelő, csendesen éldegélő családdal van dolga. Mostanra ez a véleménye a semmibe foszlott. A családfő, Ichio-san láthatóan egy szellembe volt szerelmes, aki gyanúsan hasonlított hozzá. Matsume-san az érdekházasság híve volt. Nariaki és az öccse férfiba szerettek bele. Sai egy szellemmel társalgott egész nap. Tatsumi meg… nos, ő Tatsumi volt. És ő? Hogyan illik bele ebbe a családba? Ahogy Tatsumi feldúlt arcára pillantott, és hallotta Naosuke nevetését, majd meglátta a kísértetet a falnak támaszkodva állni és mosolyogni, rájött, hogy jobban illik ide, mint gondolta volna. Ichio-san csókjára gondolt, és elvörösödve kipillantott az ablakon.

Odakint éppen abbamaradt a hóhullás, ám a téli nap fénye ragyogóan visszatükröződött a hó fehér felszínén. A fák lassan felvették téli hótakarójukat, fehér köntösbe bújtak, és ő a vitával mit sem törődve az ablakhoz lépett, hogy kibámuljon a tájra. A kísértet odalépkedett hozzá, csak ő látta az ablak üvegéről visszaverődő képben, ahogy kecsesen keresztül suhant a szobán. Köntöse lágyan hullámzott a teste körül, s olyan fájdalmasan gyönyörű volt, mintha nem is férfi, hanem asszony lett volna.

- Ichio nagyon boldog – mondta lágyan, ahogy szellő suhan könnyedén a mező virágait meghajlítva.

Hideo válaszolni akart, de rádöbbent, hogy nem teheti. Még a végén bolondnak hiszik, hogy magában beszél. Amane ekkor felkacagott. Olyan volt a kacaja, mint a szélcsengők hangja.

- Nem kell semmit mondanod. Jólesik, hogy nem gyerekhez beszélek, hanem felnőtthöz, aki megért. Bocsáss meg, amiért a testedbe bújtam. Te vagy az első, akivel megtettem.

Háttal az ablaknak dőlt, és a családot nézte. Naosuke Eiichi válláról nyújtotta a nyelvét a nővérére, aki láthatóan szívesen megpofozta volna. Matsume a lányát csitította, Ichio szemrehányóan pillantott kedvenc fiára. Nariaki a tenyere mögött vigyorgott, Tsuneo viszont aggodalmasan járatta ide-oda a tekintetét. Csak Eiichi nem vesztette el a nyugalmát. A káosz közepén is, amikor mindenki egyszerre beszélt, némán ült, és hallgatott.

- Az ikrek nagyon jól választottak párt. Tsuneo-san és Eiichirou-san is jó ember. Ahogy te is… - Amane Hideóra pillantott. – Akármi történjék is, ezt jól jegyezd meg! Jó ember vagy.

Hideo értetlenül pislogott, de Amane csendes mosollyal hűs szellővé vált, majd újra alakot öltve, Ichio vállára támaszkodott. 

- Matsume-san, kaphatnék egy teát? – A hangja elvágott minden vitát. Néma csend lett, és mindenki úgy bámult rá, mintha egy ufó csöppent volna közéjük.

Tatsumi arca kivörösödött dühében, és kiviharzott. Naosuke felkuncogott, mire Nariaki fejbe verte, de ő is vigyorgott. Eiichirou komolyan, Tsuneo aggodalmas arccal ültek a helyükön. Sai értetlenül ücsörgött. Matsume elmosolyodott, és már fel is állt.

- Természetesen, Hideo-san. Udvariatlan voltam, bocsássatok meg!

Ichio kicsit oldalra döntötte a fejét, találkozott a tekintete Hideóéval. Azonnal tudta, hogy a kísértet ott van mellette, mert Hideo nem rá, hanem melléje nézett. A szeme elkomorodott, s ahogy egymást nézték a szobán keresztül, elcsendesedett a világ, s odakint újra szitálni kezdett a hó…

            Naosuke ledobta a táskáját a sarokba, és lehuppant az ágyra.

- Végre! – dőlt hátra, és elégedetten nyújtózott.

Eiichirou felvonta a szemöldökét, de egyetlen szó nélkül arrébb pakolta a férfi csomagját, és letette mellé a sajátját is. Betette az ajtót, majd körbenézett. A számos poszter és manga láttán elmosolyodott. Az asztalra tette a telefonját, majd leült Naosuke mellé, aki lehunyt szemmel szuszogott a takarón.

- Ezt inkább én mondhatnám – mondta. – Már régóta szeretném látni a gyerekkori szobádat.

- És? Mit szólsz hozzá?

A férfi halkan nevetett.

- Le sem tagadhatnád, hogy a tiéd.

Naosuke szeme felpattant.

- Miért?

- Olyan, mint te.

- És ez mit is takar pontosan? – érdeklődött kíváncsian Naosuke.

Eiichirout a megcsörrenő telefon akasztotta meg a válaszadásban. Felvette, majd felsóhajtott. Néha egy halk igennel vagy nemmel felelt, majd letette.

- Fumiko-chan volt az? – komolyodott el azonnal Naosuke, és közelebb húzódott hozzá.

- Igen. Megkérdezte, hogyan döntöttünk. Egyáltalán döntöttünk-e már…

Naosuke felült, a vállának dőlt. Már egyáltalán nem volt olyan vidám, mint ideérkezésükkor.

- Ez nem olyan könnyű! – mondta keserűen. – Ez egy életre szóló döntés. Egy kisgyermeket nem fogadunk csak úgy magunkhoz!

Eiichirou megdörzsölte az arcát.

- Nagyon szeretem a húgomat, de most kedvem lenne felpofozni. Teherbe esik, aztán amikor már nem lehet elvetetni, közli, hogy nem akarja megtartani, neki mégsem kell… - A tenyerébe temette az arcát. – A francba!

- Nagyon szeretnék egy babát! – sóhajtotta sóvárgó arccal Naosuke. – Csak kérdés, hogy készen állunk-e rá?

Eiichirou ránézett.

- Láttalak az öcséddel, és szerintem nagyon jó szülő lennél.

- Ahogy te is…

- Akkor?

- Ha esetleg mégsem a halálig szeretjük egymást, mi lesz a kicsivel?

- Nem ő lenne az egyetlen, akinek elváltak a szülei. S különben is… - Eiichirou megsimogatta Naosuke arcát, és megcsókolta. – Szeretlek. Úgy százéves koromig szeretni is foglak, előbb elhagyni téged nem akarlak. Kizárt, hogy elváljak tőled. – Felvillanó szemmel kulcsolta ujjait a férfi nyakára. – Előbb öllek meg, mintsem elhagyjalak és átengedjelek valakinek.

Naosuke arca meglágyult. Hátrahajtotta a fejét.

- Ne hidd, hogy élhetnék nélküled, szóval ne habozz!

Eiichirou inkább megcsókolta. Összesimultak, és csak sokára bontakoztak ki egymás karjaiból.

- Át kellene öltöznünk az ebédhez. Vacsorán adjuk át az ajándékokat?

- Utána. Szerintem én le is zuhanyozom. Gyere, megmutatom a fürdőt!

Útközben összefutottak Naosuke édesanyjával. Matsume éppen Tatsuminak vitt teát.

- Megmutatom a fürdőszobát Eiichinek, anya!

- Rendben. Ha valamire szükségetek van, akkor szólj!

- Köszi, anya!

Naosuke a fürdőszobában megnyitotta a zuhanyt, és megmozgatta a vállait.

- Te biztos nem akarsz zuhanyozni? – kérdezte, ahogy az ingét gombolgatta.

Eiichirou a mosdónak dőlt, és éles tekintettel méregette. Lassan mindent beborított a gőz.

- Visszamész a szobánkba? – nézett át a válla felett Naosuke, amikor a férfi elindult az ajtó felé.

Eiichirou azonban csak elfordította a kulcsot a zárban. Két lépéssel átszelte a köztük levő távolságot, és Naosuke hirtelen a forró víz alatt találta magát ruhástul.

- Te nem vagy normális! – nyögte, de engedelmesen simult a férfihoz, amikor az fölé hajolt.

- Te veszed el az eszem – mormolta a fülébe Eiichirou, és magához szorította. – Amikor kutatómunkán vagyok, majd megőrülök a hiányodtól. Nem tud pótolni az északi fény látványa sem, pedig annál csodálatosabb állítólag nem létezik a bolygónkon…

- Egyszer elmegyek veled…

- Legszívesebben magamra tetováltatnálak, hogy mindig velem legyél… Még a hó és jég birodalmában is… - Eiichirou ajka bejárta a férfi arcát, nyakát, majd lejjebb vándorolt. – Milyen giccsessé tett a szerelem…

Naosuke felnyúlt, és két tenyere közé vette a férfi arcát.

- Boldog vagyok – mondta, és meglágyuló vonásai, ragyogó tekintete mind-mind ezt támasztották alá. – Ha giccses is, kit érdekel… amíg mi boldogok vagyunk…

Eiichirou nekidöntötte a csempének, és ahogy a víz záporozott rájuk, elmosolyodott.

- Amíg veled nem találkoztam, el sem tudtam képzelni, hogy szerelmet vallok egy férfinak…

- Megbántad?

Eiichirou a férfi kihívó tekintetét nézte, és a nadrágja csatjához nyúlt.

- Ez az, amit soha nem fogok – mondta, és csillogó szemmel letérdelt a férfi elé.

A hangosan rájuk zúduló víz elnyomta Naosuke kéjes nyögéseinek hangját…