Egyszer volt...

Ai: Egyszer volt, hol nem volt…

Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, hol a kurta farkú malac túr… létezett egy kicsinyke birodalom. Peace királyságában nem ismerték a viszály, a bűn fogalmát. A háborúk, a szenvedések mind feledésbe merültek. Senki nem szűkölködött, ritka volt a betegeskedés is, egy-két szomszéd vitájától, valamint a gyerekek kisebb csínyétől eltekintve csendes volt az élet az országban.

Egyesek úgy vélték, hogy túl idilli, már-már unalmas, és volt valaki, aki elhatározta, hogy változtat ezen. Csupán egyetlen személlyel nem számolt…

A gyerekcsőszként tevékenykedő komorna már berekedt a sok kiabálástól. Könnyes szemmel szipogott a lépcsőn, amikor az egyik szolga megállt mellette.

- Mi a baj, Molly?

- A herceg… Már megint nem találom. Folyton elszökdösik előlem, pedig tudja, hogy előbb-utóbb Őfelsége meg fog büntetni érte. Mi történik, ha baj éri? – tördelte a kezét.

- Nyugodj meg! – veregette vállon a férfi. – Lent a börtönben nézted már?

A lány megborzongott.

- Meghibbantál? – suttogta sikoltva. – Én oda le nem megyek!

- Pedig a múltkor is odalent játszott… - A férfi felkapta a fejét egy, csak számára hallható hangra, és bocsánatkérően mosolygott. – Most mennem kell.

A lány nagyot sóhajtott. A régi börtönt nem használták. Évek óta nem volt lakója, mióta beköszöntött a jólét időszaka. Néha pár idegen királyságból érkezőt kénytelenek voltak valamelyik cellába zárni, de amúgy a ritkán arrafelé tévedő egereken – meg mostanában a hercegen kívül – a kutya sem járt odalent.

Christian herceg mindössze tizenegy éves volt, és mindenki szerint rossz, mint egy kisördög. Folyamatosan éberen tartotta a palotaőrség és a szolgák figyelmét. Ha valaki szegekbe ült, vagy elcsúszott bizonyos apró borsószemeken, biztos lehetett benne, hogy a trónörökös benne a ludas. Édesanyja nem lévén, aki születésekor meghalt, édesatyja, a király módfelett elkényeztette. Legalábbis ezt vélte mindenki, de nem létezett senki, aki ezt Julian király szemére merte volna vetni. Mert hiszen más sem tudott ellenállni a mélykék színben pompázó, gyermeki szempárnak (főleg, ha abban könnyek is csillantak), és az ártatlanul görbülő ajkaknak. Így aztán Christian herceg azt tette, amit szeretett volna. Az egész palota az ő játszótere volt…

Molly nagyot sóhajtott, és felállt. Rogyadozó léptekkel elindult az alagsor bejáratához.

Christian eközben nagyon jól szórakozott. Épp felfedezést végzett. Hangokat hallott a börtön azon részéből, ahová még soha nem merészkedett, és nem tudta megállni, hogy utána ne nézzen a dolognak. Amikor azonban közelebb ért, zsákutcába jutott, pedig a hangokat akkor is hallotta.

- Mi lehet ez? – forgolódott körbe, aztán okos fiú révén elkezdte végigtapogatni a falat. Apjától épp elég történetet hallott titkos átjárókról. Sokat ő maga derített fel, másikakról apja mesélt neki, így szinte minden alagutat ismert a palotában. Mivel ismerte ezek rendszerét, megnyomkodta a gyanúsnak tűnő faldarabokat. Egyiknél végre sikerrel járt. Nem tudta, mire is számít a túloldalon, így óvatosan dugta be a fejét. Egy távoli homályos fényforrásnál több nem ütötte meg a szemét. A hang viszont erősebb lett, fel is ismerte benne azonnal a birodalmi mágus hangját. Nem értette, miről karattyol, de hát ez nem volt újdonság. A férfiút kevesen értették, nem ő volt az egyetlen. Viszont mi ez a hely? Christian oszloptól oszlopig osont. Az egyik mögül kilesve kis híján felsikoltott. Egy hatalmas szarkofágra esett a tekintete. Lihegve szedte össze magát. Sikerült rátalálnia a régóta keresett családi temetkezési helyre. Megnyugodva osont tovább. Később jobban is körülnézhet, csak előbb megtudja, miben mesterkedik a mester. Ezen a gondolatsoron elvigyorodott, és lelapult az egyik szarkofág mögött. Kidugta a fejét mögüle, és lélegzet visszafojtva leste, mi is történik.

Kezdjük azzal, nem volt szép látványban része. Egy levágott fejű csirke hevert a köveken, a vér émelyítően édes szagát most már ő is érezte. A mágus, Verrach nevezetű, egy könyvből kántált érthetetlent, és hadonászott egy véres késsel. Őt is beborította a vér, és nem tűnt túl épelméjűnek. Christian elhúzta a száját.

Verrach két esztendőn belül a második varázsló, akiben csalódniuk kell. Az előző előzője öreg volt már, mint a poros út, amelyen járnak, sajnos, megadta magát a halálnak. A Verrach előtti egy nagy csaló volt, ráadásul Christian szívszerelmére, annak tulajdon apjára, a királyra vetett szemet. A galád. Nem lehetett hosszú életű, hiszen Christian egyet nem tűrt. A konkurenciát. Apja csak őt szerethette, senki mást, és volt nemulass annak, aki mégis megpróbálta. Pórul járt nem is oly rég a szomszéd királykisasszony is, lábát törte szegényke, és persze, hogy nem hittek neki, amikor bizonyos manóról hebegett, aki lelökte a lépcsőkről. Christian amúgy sejtette, hogy apja tudja az igazat, mert utána majd egy hétig együtt aludhatott vele, de mivel nem hozta szóba a dolgot, ő is elméje mélyére száműzte a „kissé” véres eseményt. Nos, visszatérve a hirtelen elhalálozott mágusra, amaz egy megbokrosodott ló elé lépett, és mivel csaló volt ugyebár, elmenekülni sem tudott előle. Ekkor lépett színre Verrach, aki egészen eddig kiállt minden próbát, amiben Christian részesítette. Nem nézte kócsányan lógó szemekkel Őfelségét, tudott varázsolni, és nem volt öreg sem. Élhetett.

Christian ezeket végiggondolva úgy találta, korai volt öröme. Mert mit csinálhat most a mágus? Kérdésére meg is kapta a választ, mert Verrach végre normális beszédre váltott.

- Kérlek, démon, jöjj el hozzám. Ím, áldozattal könyörgök neked, gyere, és vedd vérét annak, kinek életére áhítozom.

Újabb halandzsa következett, de Christian már osont is visszafelé. Értesítenie kell az apját. Szerencséje volt, mert ahogy visszaért a börtön folyosójára, belebotlott a halálra rémült Mollyba.

- Végre! A legjobbkor! – ragadta meg a félholtnak tűnő lány kezét.

- Őfelsége…

- Hagyd ezt! Menj vissza apámhoz, és mondd meg neki, hogy Verrach gyilkosságra készül.

- Mi… - Molly sikoltott volna tovább, de a kis gyerekkéz befogta a száját.

- Elhallgass, még meghall minket! – Christian sápadtnak rémlett, így a lány kezdte elhinni, hogy talán mégis igazat beszél. – Azonnal menj apámhoz! Érted? Mondd meg neki, hogy Verrach a kriptában van. Levágott egy csirkét, mindent vér borít, és egy könyvből olvas valamit, amit nem értek. Szerintem varázsol. Siessen oda!

- Gyere velem… - Molly most ügyelt a hangjára.

- Nem, szemmel kell tartanom Verrach-ot. Még elmenekül. Fuss!

Molly fején egy pillanatra átfutott, hogy ez is egyike lehet a herceg csínyjeinek, de ekkor a halovány fáklya fényében megpillantotta a nadrágján a vérfoltokat.

- Az ott…

- Ah, biztos beletérdeltem. Verrach szétfröcskölte a vért mindenhol. Menj már, ne velem törődj! Mi van, ha apámat akarja mágiával megölni?

Molly habozás nélkül elrohant, Christian pedig visszatért a szarkofág mögé. Épp jókor, hiszen Verrach befejezte a beszédet, és lehunyt szemmel, széttárt karral állt. A mágia első hullámai megborzongatták Christian bőrét, amitől fázósan összébb húzódott. Egy hang szólalt meg, amelytől még a lélegzete is elakadt.

- Honnan veszed, hogy engedelmeskedem egy olyan fekete szívű mágusnak, mint amilyen te is vagy, Verrach?

Christian körbepillogott, sehol senki. Verrach vigyorogva válaszolt.

- Egy kis vér lenne a jutalmad. Nem csábít a lehetőség?

Sötétség borult az egyik félhomályos sarokra, szerencsére a túloldalt, így Christian rejtve maradhatott. Köd gomolygott, szikrák villantak a mélyében.

- Nem igazán. Kinek a vére lenne? A választól függ, engedelmeskedem-e.

- Elegem van a tespedésből ebben az unalmas kócerájban – morrant fel Verrach. – Itt minden idilli, csupa szépség, boldogság. Hányingerem van tőle.

- Kinek a pap, kinek a papné… - kuncogott az ismeretlen a sötét, ködös sarokban.

- Itt minden a királytól függ. Benne hisznek, ő pedig igazságos, és nem sorolom tovább a nyálas baromságokat, amiket el lehetne mondani róla.

Christian felfújta az arcát, nehogy kiugorva a szarkofág mögül, jól bokán rúgja a szeretett apját ócsárlót. Mit képzel ez az alak magáról?

- Meg akarod öletni velem a királyt?

- Pontosan. Ha ő nincs, én gyámkodom majd bűnrossz fiacskája felett, aki kicsi fiúcska révén, még nem uralkodhat.

- És te ülsz a trónra… - Az ismeretlen hangja karcos volt, bűnösen csábító, amit még a lent lapuló Christian is érzett. – Tetszik ez az ötlet… Bűnös, izgató…

Verrach kis híján örömtáncot járt.

- Ugye? Tudtam, hogy benne leszel a dologban. Megölöd nekem a királyt, én mosom kezeimet, és észrevétlen átveszem a trónt.

Christian kilesett óvóhelyéről. Az ismeretlen érdekelte, de nagyon. Újfent teljesült a kívánsága. A köd lassan foszlani kezdett, egy magas férfit hagyva maga után. Nem sok ruhát viselt, csak egy vékony köntöst, amely hullámzott körülötte hollófekete hajával összeolvadva. Bőre fehér volt, akár a leghibátlanabb márvány, arca pedig tökéletesebb volt, mint Őfelségéé, pedig aztán bárki megmondhatta, hogy Julian szépségével még a nők is nehezen versenyezhetnének. Christian leesett állal bámulta. Első pillantásra az ismeretlen embernek tűnt, de ekkor egy fáklya fénye villant a szemébe felragyogtatva ragadozó vadmacska pillantását. Kisimított egy tincset az arcából, normálisnál hosszabb körmei hegyesek voltak, akár a pengék. Elmosolyodott, és ettől Christian arcába szökött a vér. Nem volt egyedül.

Verrach nagyot nyelve nézett félre.

- Segítesz nekem? – kérdezte megilletődötten.

- Mit kapok cserébe?

Verrach már nem tűnt zavartnak. Bosszús pillantást vetett megidézettjére.

- Cserébe? Ölhetsz. Ez nem elég neked?

Az ismeretlen felkuncogott, s hangja olyan volt, akár a dorombolás.

- Úgy nézek ki, mint aki beéri némi vérrel…?

Christian eddig bírta. Felpattant, és dühösen a szarkofág tetejére csapott.

- Némi vérrel? – hördült fel mérgesen. – Hogy mered lealacsonyítani az apám tiszta vérét?

Verrach szája tátva maradt.

- Kis vakarcs… Hogy kerülsz ide?

- Mi közöd hozzá, te felségáruló? – villogott Christian szeme.

- Ő ki is? – érdeklődött az ismeretlen, és ha Christian jobban odafigyel, bizony észrevehette volna az összeszűkülő szempárt, az elmélyülő hangot.

- Christian herceg – szűrte a fogai között Verrach. – Valamit kell csinálni vele, mielőtt felveri a palotát. Te ki tudod törölni az emlékeit, igaz? Gyorsabb, mint ha én veszem kezelésbe.

- Késő! Az apám már tud mindent, és ide tart, hogy jól fenékbe billentsen.

- Csinálj vele valamit! – Verrach az ismeretlenre ordított, aki felvonta a szemöldökét. – Megparancsolom…

- Parancsolod? – Az ismeretlen hangja tovább mélyült, majd táncos, lágy léptekkel elindult a kisfiú felé. – Christian… Egész szép neved van. Félsz tőlem?

- Fenéket! Ha hozzám érsz egy ujjal is, apám ágytakarót csinál a márványfehér bőrödből.

A férfi fejét hátravetve kacagott. Finoman megérintette a fiú gesztenyeszín haját.

- Tényleg nem félsz tőlem…

- Csináld már! – Verrach már toporzékolt.

Christian szemrebbenés nélkül nézett a férfi szemébe, aki lehajolt hozzá, hogy jobban megnézze.

- Még most sem félsz tőlem? – kérdezte.

Christian válaszul egyszerűen lábon rúgta. Az ismeretlen döbbenten hátrahőkölt, felszisszent, bár inkább a meglepődés, mint a fájdalom miatt.

- Hogy mindent nekem kell csinálnom… - Verrach elindult a fiú felé, de ekkor több dolog is történt egyszerre.

Az ismeretlen egyszerűen Verrach elé lépett, úgy tűnt, nem engedi, hogy a fiúhoz jusson. Christian ekkor döbbent rá, hogy életveszélyben van, de nem a démontól. Apjáért kiáltott, és mintha csak angyalok hada vigyázott volna rá, kicsapódott az ajtó, és beviharzott egy szál maga Őfelsége, módfelett bosszúsnak tűnve.

Julian komor pillantást vetett tanácsosára.

- Küldd el mihamarabb a levelet Dominic királynak. Nem akarok viszályt a két birodalom között.

- Igen, felség, de remélem, tisztában van vele, hogy a hercegnek végre anyára lenne szüksége. Marietta hercegnő jó vérvonalból származik, és apja halála után ő örökli a trónt…

- Úgy beszélsz, mintha én ezt nem tudnám! – csattant fel Julian, és felállva kétszer körberohanta a szobát. – De te is nagyon jól tudod, hogy életveszélyes lenne neki a palotában. Christian élve falná fel, ha akár fél méternél jobban megközelítene.

- Felség…

- Tudom. – Julian gondterhelten kihúzta magát.

Tizenegy éve egymaga uralkodott, és igyekezett jó apja lenni szeretett fiának. Megígérte feleségének, hogy mindennél jobban fog vigyázni rá, és ezt minden körülmények közt igyekezett betartani. Na jó, arra már rájött egymaga is, hogy a nevelést elbaltázta, hiszen Christian el volt kényeztetve. Nem nagyon, csak épp annyira, hogy mindig megszerezze, amit akar. És jelenleg tizenegy éves kicsi fia minden vágya körülötte forgott. Nem engedett nőnemű lényt a közelébe, sőt némely hímnemű is komoly veszélyben forgott.

Julian még emlékezett a pórul járt álvarázslóra, aki oly furcsa tekintettel méregette őt, amikor nagy néha összefutottak. Rút véget is ért, a váratlanul megvadult ló furcsa módon csak őt taposta halálra. A másik eset alig egy esztendeje történt. Az egyik grófnő megpróbálta elcsábítani, aminek az lett a következménye, hogy enyhén megőrülve távozott haza. Valami szellemről gagyogott, aki ágya szélére ülve förtelmes mesékkel szórakoztatta. Mivel a szellem elég kicsi méretű volt, Juliannak nem kellett sokat tippelgetnie, ki is lapult az álruha alatt. Most pedig kis híján botrányt és háborút okozott, amikor a szomszéd királyság trónörökösét törött lábbal szállították haza, és valami manót emlegetett.

Julian csak sóhajtott, és elhatározta, ezen túl cölibátust fogad, és a fián kívül senki másra nem néz. Csak vele fog törődni, meg az uralkodással.

- Apropó, Christian merre van? – fordult meg.

- Az egyik komorna vigyáz rá – felelte megnyugtató modorban a férfi, és egy papírra írogatott.

Juliannak rossz érzése támadt. Valahogy mindig megérezte, ha fia épp rossz fát tett a tűzre. Most viszont az a képtelen gondolata támadt, hogy Christian veszélyben van.

- Látni akarom.

- Felség…

- Nem érdekel, hogy…

Kivágódott az ajtó, és Molly, a herceg felügyeletével megbízott komorna rontott be.

- Bocsásson meg, felség… - hullott térdre.

- Mi történt?

- Hogy merészelsz… - A királyi tanácsos fel volt háborodva, de folytatni nem tudta, mert Julian leintette.

- Hol van a fiam?

- A kriptában, felség. – A lány falfehér volt. – Elszökött előlem, így lementem a börtönbe, mert mostanában sokat játszik ott. Belém rohant. Véres volt a ruhája, és sápadt volt…

- Már megint az egyik tréfája… - legyintett a tanácsos.

- Nem, uram, nem! – Molly a fejét rázta, a kezét tördelte. – Azt mondta, Verrach mágus odalent véráldozatot mutatott be, és varázsol. Gyilkosságra készül.

Julian szeme összeszűkült.

- Ki ellen?

- Felség, a herceg szerint ön ellen…

- Na hiszen… - A tanácsos kételkedett, de ekkor Julian mágiát érzékelt. Finoman megrezzent, hajában apró szikrák villantak. Molly és a férfi szeme tágra nyílt.

- Senki nem jöhet le a kriptába! – szisszent fel Julian, és a falhoz lépett. Lekapta kardját, amelyet nem is oly rég – a szokásos reggeli kardforgatást követően – akasztott vissza a helyére.

- Felség…

- Elhallgass… - Julian megmozdult, arca körül szikrák villantak, egészen mágikus kinézetet kölcsönözve számára.

Mollyt félresöpörve indult kifelé. Nem volt senki, aki ki ne tért volna útjából. Szépségét méltóan aláfestette kardja, aranylón lobogó haja, sötéten villogó tekintete. Nagyon rég volt utoljára, amikor ilyen harciasan festett. Még a régi időkben, a háborúk korában, amikor vezér volt, harcos, és feladata volt, hogy védje országát és népét.

Egykoron, közel húsz esztendővel ezelőtt, apja halála után ő vette át a trónt. Álma az volt, hogy népe boldogságban és békében élhessen. Mindent alárendelt e célnak. Nem csak a kardforgatásban lett legyőzhetetlen, hanem a mágiát is megtanulta használni. Utóbbiról hamar felismerte, kegyetlen és kiismerhetetlen társ. Azon a napon, amikor megnyerte utolsó csatáját, megfogadta, soha többé nem használja képességeit. Megnősült, gyermeke született. Asszonya halálával rászakadt a fia nevelése és az ország is, így nem is kellett attól tartania, hogy valaha is megszegi esküjét. Most azonban úgy tűnt, valaki felelevenített egy régi varázslatot, és ezt nem tűrheti. Főleg, ha a fia is veszélyben van. Christian az élete, és jaj annak, aki kárt tesz benne.

Úgy robbant be a kriptába, akár egy igazságosztó angyal. Hajában továbbra is szikrák pattogtak, kardján megcsillant a fáklyák fénye.

- Mi folyik itt? – csattant számonkérően a hangja.

Egy pillantással felmérte a jelenlevőket. Verrach épp egy indulatos mozdulatot hagyott félbe, hogy döbbenten rámeredjen. Az előtte álló férfi viszont azon igyekezett, hogy Christiant védje. Julian nem ma esett le a falvédőről, azonnal felismerte benne a démont. Találkozott már párral, volt, akit legyőzött, volt, akit maga mellé állított. Még nem tudta, ennek mi lesz a sorsa. Sokkal jobban érdekelte a fia.

- Christian, jól vagy?

- Apa! – A fiú ijedtnek tűnt, pedig nem lehetett könnyen megijeszteni. Úgy tűnt, hogy Verrachnak sikerült.

- Felség… - A mágus épp nagy lendülettel hátrált. – Félreérti…

- Mit? – Julian közelebb lépdelt.

A démon nem mozdult, szinte kíváncsian bámulta őt. Christian mély levegőt vett, és elhadarta, mi történt eddig. Verrach arca egyre jobban rút vicsorrá torzult.

- Meghalsz, király! – ordította.

- Apa! – Christian a démon háta mögül lesett a mágusra.

- Menj ki innen! Most, fiam!

- Nem.

- Hallgass apádra, Christian. – A démon lágy hangja betöltötte a teret.

Julian úgy meredt rá, hogy tátva maradt a szája. Aztán Verrach felé fordult.

- Mit szabadítottál rám, te esztelen? – hördült dühödten.

- A gyilkosodat… - Verrach nevetett, de eközben észrevétlen hátrált.

Julian a démont nézte, aki rákacsintott, és védelmezően átölelte a fia vállát.

- Még, hogy gyilkos… - Julian most tűnt igazán dühösnek. – Bolond varázsló! Hol találtad az idézés szövegét?

Verrach megnyalta az ajkát. Kezdett bizonytalan lenni.

- Tőled loptam. Mágus vagy te is, régi korok tudásával. Mindenki tudja, hogy bár nem használod a varázslataid, de eltemetted mágikus könyvedet asszonyod tetemével együtt…

Julian arca elsápadt.

- Te most arra célzol, hogy meggyaláztad nejem testét, és elvetted varázskönyvemet? – kérdezte, s tekintetében ezer démon dúlt.

- Pontosan. – Verrach büszkén húzta ki magát. – Saját fegyveredet fordítottam ellened. Saját démonoddal foglak legyőzni.

- Legyőzni? – Julian lefelé fordította kardjának hegyét. – Őrült vagy – közölte nyugodtan.

- Miért nem félsz? Egyetlen szavamra apró darabokra tép! Én vagyok megidézője, nekem engedelmeskedik.

Julian mérgesen nézett rá.

- Hogy miért nem félek, te idióta? Mert a nyakamra akasztottál egy kéjdémont! – morrant nagyot fújva.

Verrach heherészett.

- Hazudsz! Így akarsz megmenekülni…

Julian a démonra pillantott.

- Megtennéd, hogy leveszed a mancsod a fiamról? – nyikkant, amikor Christian már szinte a démon karjaiban kuporgott.

A démon felkuncogott.

- De miért? Hiszen olyan aranyos…

Christian kezdett magához térni ijedelméből.

- Apa, mi az, hogy kéjdémon?

Julian mély levegőt véve épp hozzálátott volna a magyarázathoz, amikor Verrach felkiáltott.

- Öld már meg végre! Mire vársz még?

A démon könnyedén a karjaiba emelte a herceget, és felegyenesedett. Odahúzódott Julian mellé.

- Miért tenném? Abban nincs semmi szórakozás – felelte csábos mosollyal, amitől Juliannak égni kezdett az arca.

Christian mindjárt fel is csattant.

- Vedd le a szemed az apámról, mert megjárod!

Verrach a dühtől lihegve bámult rájuk.

- Te tényleg… - mutatott a démonra.

Az pedig két ujjával integetve ránevetett.

- Bocsika, de ezt a tényt elfelejtettem közölni…

Verrach felüvöltött, aztán hirtelen mozdulatára sötétbe borult a terem. Mire a démon világosságot varázsolt, a mágusnak lába kélt.

- Most kerestethetem országszerte… - sóhajtotta Julian, majd a démonra nézett, aki épp Christian szaglászásával volt elfoglalva. – Hagyd abba! Ha akár egy ujjal hozzáérsz, levágatom a… - A folytatást a démon fantáziájára bízta, össze is rezzent rendesen az illető.

- Ne légy ilyen gonosz… Mégiscsak kéjdémon vagyok, ez a lételemem. Bár az is igaz, hogy gyerekekre nem bukom. – Pilláit rezegtetve mérte végig Juliant, szemében félreérthetetlen szándékkal. Azonnal fel is szisszent, hiszen Christian megtorolta a tiszteletlen pillantást, sőt, még a karjaiból is lekérezkedett.

- Ne nézz így rá!

Julian megdörzsölte az arcát.

- Elég! – A két vitatkozó feléje fordult. – Ha jól tudom, csak a megidéző tud visszaküldeni a semmibe.

- Jól tudod. Addig maradnék, ha nem baj.

- De baj! – Julian nem tűnt boldognak. Magában jegyzetelt. Intézkednie kell asszonya szarkofágjának rendbetételéről, meg kell találni Verrachot, és valamit csinálnia kell a démonnal is. – Egyáltalán hogy hívnak? – morrant az illetőre, akit a háta közepére kívánt.

- Mit számít? Mostantól nincs nevem.

Christian a homlokát ráncolta.

- Miért? – szólt közbe.

- Minden megidézéskor új nevet kapok. Az lesz a névadó, akinek szolgája leszek. Vajon melyikőtök lesz az? – A démon kuncogva mosolygott.

- Felejtsd el! – Julian kifelé indult. – Egyikünk sem, kéjdémon!

Christian toppantott, mire apja megállt és a démon is rá figyelt.

- Elárulnátok végre, mi az, hogy kéjdémon?

Apja és a démon összenézett, majd egyszerre válaszoltak.

- Kicsi vagy még hozzá.

Christian az égnek emelte kezét.

- Honnan sejtettem, hogy ez lesz a válaszotok? Felnőttek…

Julian nem volt elragadtatva. A démon, akinek még mindig nem adtak nevet, állandóan a nyomában koslatott. Igaz, már kétszer lezuhant a lépcsőn, egyszer evett mérgezett ebédet, és ledobta a ló. Természetesen, tisztában volt vele, hogy a „balesetek” mögött egy szem kisfia áll, aki nem igazán tűrte a vetélytársat, de szemet hunyt a dolgok felett. Hagyta, hogy Christian rájöjjön, semmit sem tehet, amivel maradandóan meg tudja sebezni a démont.

Lassú mozdulatokkal forgatta a kardját, épp reggeli tornáját végezte, amikor a démon felbukkant előtte. Megállt, kardjának hegye pontosan a hívatlan látogató szegycsontjának szegeződött.

- Mit akarsz?

- Nevet. Elég zavaró, hogy démonként emlegetnek.

- Nem mondod… - Mély levegőt vett, és folytatta a megkezdett mozdulatot.

- Nem gyakorolhatok veled?

A démon hangja jóleső borzongatással suhant át a testén.

- Inkább ne. Jobb lenne, ha elmennél.

- Christian még alszik. Egész jókat játszik velem.

Julian majdnem felnevetett. Játszani? Hát, végül is…

- Örülök.

- Nem kedvelsz engem, igaz? – A démon szomorúnak tűnt, így Julian megállt. Leengedte a kardját.

- Nem a te hibád. Megtanultam óvatosnak lenni a démonokkal.

A démon lassan közelebb húzódott.

- Tőlem nem kell félned. Nem akarom a lelked, sem a halálod.

Julian rámeredt.

- Csupán a testem.

A démon felkuncogott.

- Nem fájna…

Julian arca tűzbe borult.

- Tisztában vagyok vele – csattant fel.

- Akkor?

- Nekem Christianon kívül nincs szükségem másra.

A démon éles pillantással felelt.

- Legalább magadnak ne hazudj! Vonzódsz hozzám, hiszen nem vagy fából.

Julian a fogait csikorgatta.

- Nem érdekel, mit mondasz. – Meglegyintette a karját, a kard szinte választóvonalat húzott kettejük között. – Távozz!

A démon tekintete perzselt.

- Ilyen könnyen nem szabadulsz tőlem, főleg hogy érzem vágyad illatát.

Julian erre sarkon fordult, és visszasietett a palotába. Szíve úgy dübörgött a mellkasában, hogy szinte nem is hallott mást…

Christian természetesen nem aludt. A palota ablakában kucorgott, és szemmel tartotta a démont, akit magában csak Problémaként emlegetett. Elég baj volt, hogy eddig minden merénylete kifogott rajta. Pedig igazán gyönyörű esést produkált a lépcsőn fejest esve, mégis életben maradt. A méreg is erős volt, Christian direkt neki csente el. A Probléma viszont elégedett vigyorral bekanalazta a levest, és szeme sem rebbent, amikor Christian felpattant.

- Neked most meg kéne halni! – mutatott rá vádlóan.

Egynapos szobafogság volt a jutalma, amiért csak még jobban utálta a démont. Alig telt le a büntetés, már nagy könnyes szemekkel, bocsánatért esedezve keringte körbe. Békülésként közös lovaglásra csábította. Természetesen a Problémát ültette Vadócra, aki nevével ellentétben nem Vadóc volt, hanem kezelhetetlen. A lovászfiú nagyokat nyelt, de engedelmesen felnyergelte a lovat. Utána pedig csukott szemmel állt, míg meg nem hallotta a szinte kötelezően felhangzó esés hangját. Probléma viszont leporolta magát az oltári nagy esés után, és csípőre vágta a kezét.

- Beleszerettem ebbe a lóba – közölte, és almával kedveskedett a csődörnek. Vadóc pedig viszonozta érzelmeit. Azóta kedves nyerítéssel fogadja, és a tenyeréből eszik.

Őt pedig továbbra is eszi a fene, hiszen a Probléma továbbra is probléma. És ha ez nem lenne elég, most már az apját hálózgatja. Az ő apját! Christian éles szemmel figyelte befelé siető királyát. Julian kipirult arca, hevesen emelkedő-süllyedő mellkasa nem kerülte el a figyelmét. Amint az sem, hogy amióta Probléma felbukkant, az apja egyre többször felejti rajta a szemét, elpirul, vagy álmatlanul bolyong éjszaka. Az apját összezavarta ez a démon, de ő majd gondoskodik arról, hogy eltűnjön.

Juliant e pillanatban azonban más foglalkoztatta.

- Rablóbanda? – hörrent királyhoz méltatlanul. A kardját felhajította a falra, aztán az asztalra tenyerelt. – Mégis hogy kerültek ezek az én birodalmamba? – kérdezte a tanácsost, aki nyakát behúzva állt előtte.

- Nem tudom, felség.

- Nem tudod… - Julian a haját tépte. – Verrach keze van a dologban, biztos vagyok benne. Küldess oda katonákat, nem szeretném, ha tovább rongálnák a birodalom jó hírét, a népemről nem is beszélve.

- Igenis, felség.

- Verrachról se feledkezz meg! – kiáltotta utána Julian, és tehetetlenül sóhajtott.

- Tudok segíteni valamiben? – A bűnösen csábító hang mögötte hangzott fel, a király megperdült.

- Te mit keresel itt?

- Igyekszem segíteni neked… - A démon kecses mozdulattal közelebb hajolt. – Gondok gyötörnek.

- Mind miattad van.

- Miattam? – A démon felhúzta a szemöldökét, s csábos mosolyra húzódott a szája. Nem kerülte el a figyelmét Julian felvillanó tekintete. – Talán inkább Verrach miatt. – Ujja hegyével megérintette a férfi állát. – Miért akarod rám kenni az egészet?

- Mert ha te nem vagy… - Julian hangja elfulladt. Képtelen volt folytatni. Képtelen volt másra gondolni, mint a démon ajkára, melyen vágyakozó mosoly játszott. – Fejezd be! – nyögte. – Nem hódolok be neked.

- De be akarsz. A tested őszintébb… - A démon hozzásimult, Julian az asztalhoz szorult.

- Nem…

- De igen… - A démon ajka lassan közeledett az övéhez, és bármennyire nem akarta, lehunyta a szemét. Lélegzetvisszafojtva várta a csókot.

- Hagyod békén az apámat! – Christian kiáltása belehasított a szenvedély csendjébe.

A démon felkiáltott, és elugrott a király közeléből. Julian kábán nyitotta tágra a szemét, majd ő is felkiáltott. Christian ugyanis meggyújtotta a démon ruháját, amely nagy lángokkal fellobbant. A démon szemében pánik csillant, Julian pedig jól tudta, hogy ez egyszer nem játékból. Fia megtalálta az egyetlen fegyvert, amellyel elpusztíthat egy kéjdémont. A tüzet. Gondolkodás nélkül vetette előre magát, hogy saját testével fojtsa el a lángokat. Christian felsikoltott, mire két őr robbant a szobába. Segítségért kiáltottak, teljes lett a káosz.

Christian duzzogva ült az ágya szélén. Apja parancsára ide zárták, míg rendet nem tesznek a szolgálók, és a démon jobban nem lesz.

- Most honnan tudhattam volna, hogy ezzel tényleg meg lehet ölni? – morogta, és végigvetette magát az ágyon.

- Nem tudhattad… - A démon hangja betöltötte a szobát.

A herceg felült, és rámeredt.

- Te mit keresel itt?

- Gondoltam, megnyugtatlak, hogy még élek.

- Pompás… - Christian ellenségesen meredt rá.

Legnagyobb meglepetésére a démon kedvesen rámosolygott. Nem volt benne ezúttal semmi vágykeltő. Leült mellé, és gyengéden megsimogatta a haját.

- Nagyon szerencsések vagytok, te is és apád is. Itt vagytok egymásnak. Most haragszik rád, miattam. Ezt tényleg nem akartam. Bocsáss meg!

A fiú szája tátva maradt.

- Te most bocsánatot kérsz, amikor nekem kéne? – döbbent meg.

- Igen. Láttam, mekkora szeretet fűz össze titeket. Egy kicsit irigykedem… - A démon hangjába vágy vegyült, a szeretet utáni vágy. – Tudod, eddig úgy éltem, hogy elvettem, ami kielégítette a testem. Most viszont olyasmi után vágyakozom, amit soha nem kaphatok meg.

Christian elszomorodott.

- Nagyon szeretem az apukámat, de bele sem gondoltam, hogy van valaki olyan, akit még soha nem szerettek. – Elszégyellte magát. – Önző voltam. Apa nem boldog, ha csak velem van, igaz? Láttam, hogy néz rád. Ez teljesen más, mint amikor velem van.

- Ez így van jól. Így kell lennie.

Christian bólintott, aztán huncut mosoly jelent meg a szája sarkában.

- Nem adom könnyen… - jelentette ki.

- Én pedig nem adom fel! – vigyorgott rá a démon.

Amikor kilépett a szobából, az ajtó mellett álló királyra esett a pillantása.

- Mindent hallottál?

- Cseles vagy – pislogott rá Julian, majd mély levegőt vett, és magához rántotta a meglepett démont. Egy suhintására szellő kapta fel őket, és mire kettőt pislantottak, már a királyi lakosztályban álltak. - Isten hozott… Serosa…

A démon felnevetett, majd felkapta a férfit, és az ágy felé indult vele. Ezúttal nem volt semmi, ami megakadályozta volna ebben. Julian önként hódolt be neki, és egész éjszaka csak egy név hagyta el az ajkát… Serosa… 

Christian az apját figyelte, aki jókedvűen mászkált a kertben. Démonja épp rózsát szedett, és közben énekelt. Julian hátulról átölelte, egymásra mosolyogtak.

- Elnézést, felség!

A királyi tanácsos toporgott mögötte. Az eltelt évek nyomot hagytak rajta, háta meggörbült, arca megráncosodott. Christian hálát adott a sorsnak, hogy apja, mint mágiahordozó, szemernyit sem öregedett.

- Igen?

- Megtaláltuk! Verrach, a mágus előkerült. Az ország túlfelében fogták el. Mit tegyenek vele a katonák?

Christian visszafordult a kert felé. Serosa idekerülése óta nagyot fordult a világ. A rablóbandát felszámolták, de újak jöttek helyettük. A teljes béke reménytelen volt, de talán jobb is volt így. Az élet túl unalmas lenne…

Verrach előkerült tehát. Serosa hazamehet a semmibe tíz év elteltével. Az apját nézte, aki felnevetett, és engedte, hogy Serosa a bokrok mögé húzza. Christian jól tudta, most addig csókolja, míg apja tekintete elhomályosul, és önként hódol be a férfinak. Bár most már nem számított, ki hódol be kinek. Christian most már elég idős volt, hogy felismerje, mi a szerelem.

- Engedjék el! Adjanak neki két nap előnyt, utána pedig keressék tovább.

- De, felség! – A tanácsos hebegett.

Christian elmosolyodott.

- Csak tegyék, amit mondtam. Apámnak meg egy szót sem erről. – Kilépett az erkélyre, és elkiáltotta magát. – Látlak ám titeket! Fényes nappal ilyet csinálni…

- Megölöm ezt a gyereket! – csattant fel azonnal az apja hangja.

Serosa válaszolt rá.

- Engedd meg, hogy én!

Christian felnézett a ragyogó kék égboltra. Széttárt karokkal kacagott, és amikor az apja Serosával odaért hozzá, a nyakukba ugrott. Gyerekes vidámsága ragadós volt, nevetésük betöltötte a királyi palota kertjét… és talán még ma is hallatszik, ha közben meg nem haltak…

Vége