Egy zubbony története

Ai: Egy zubbony története

            Fogalmam sincs, hol kezdjem a történetet, amit el akarok mesélni. Csupán egy ruhadarab vagyok, aki nincs tisztában az emberi fogalmakkal, csupán néhányat ismert meg, olyanokat, mint a szülő, testvér, barát, szeretet, öröm, idő, csalódás, félelem, fájdalom, magány… háború…

Gazdámmal az utóbbi hozott össze. Ott lógtam oly sok társam között egy állványon. Voltak közöttünk vékony, nyári kabátok és vastag, bundások is. Mindegyikünk örült, ha a másikunkat elvitték, s én is vártam, hogy kiválasszanak. Féltem egy kicsit, mert nagy voltam, nehéz és szürke. Megtetszhetek-e valakinek?

Egy nap négy férfi lépett be az ellátóhelyiségbe. Egyikük kimagaslott közülük, magas volt, széles vállú, sportos mozgású. Hosszan nézegetett, forgatott, majd felpróbált. Azonnal körbefontam, melegségemmel vonzottam. Könnyedén végigsimított a hajtókámon, és elmosolyodott. Már velem lépett ki az épületből…

Már évek óta vagyok vele, úgy ismerem, ahogy senki. Sok arcát láttam: a vidámat, a szomorút, a határozottat, a bizonytalant. Amíg viselt, itt-ott megkopott a külsőm, de igazodtam hozzá, és elválaszthatatlan lett tőlem. Az ő történetét szeretném most elmesélni…

            Tisztként szolgált a hadseregben. Máig nem értem, miért robbant ki a háború, az emberek miért öldösték egymást, s mi értelme volt az egésznek. Gazdám sem tudta. Sokszor ült magányosan ezeken töprengve. Ő akkor már megjárta a frontot, éjszakánként nyugtalan volt az álma. Hánykolódott, nem egyszer kiáltozott. Én beburkoltam, melegemmel csitítottam, felitattam a könnyeit, amiket álmában hullajtott el. Nappal ő volt a legnyugodtabb, legösszeszedettebb katona, de éjszaka magára maradt az emlékeivel, s én kevés voltam a vigaszhoz… Csak egy zubbony voltam…

            Előléptették, emberek kerültek a keze alá, akik hősként tisztelték, s gyermeki szeretettel fordultak feléje. Gazdám nem okozott nekik csalódást. Mindenkihez volt egy jó szava, törődött velük. Apaként bánt a fiatalabbakkal, akik hiányolták az otthon maradt családot. Igazságosabb volt, mint tiszttársai, és ez miatt nem egyszer került összetűzésbe a feletteseivel. S bár az arca soha nem mutatta a haragját, kétségbeesését, én éreztem, miként feszülnek meg az izmai, s milyen hevesen ver a szíve.

Éjjelente egyre kevesebbet aludt, arca beesett lett, a tekintete űzött vadéhoz hasonlított. Amikor vidékre vezényelték az embereivel, kicsit elterelődött a figyelme. Félt, hogy a frontra kerül, de remélte is, mert az még mindig jobb volt, mint várni a bizonytalant. Éjszaka, hogy ne kelljen szembenéznie a csatatér hangjaival, haldoklók hörgéseivel, lövések zajaival – tulajdon emlékeivel, inkább belém burkolózott, és átsétált a közös hálósátorba, hogy horkolást, motyogást, hánykolódás hangját hallgassa: az élet zaját…

Körbejárt, apa módra betakarta, akit kellett, halk beszéddel nyugtatta a rémálmodót. Egy fiúval különösen nehéz dolga volt. Huszonéves ifjú volt, rövidre vágott barna hajjal, hatalmas őzikeszemmel. Gazdám sokszor rajta felejtette a tekintetét. Aggódott miatta. Az a fiú nem volt katonának való, alig evett, keveset aludt, azt is csak akkor, ha a gazdám ott ült az ágya szélén. Összebarátkoztak. Gazdám mindig mosolygott, ha vele beszélt. Nem szűnt meg aggódni érte, nem egyszer kanalanként diktálta belé a levest. A fiú erőt merített a gazdáméból, s hetek elteltével lassan talpra állt. Sokat volt gazdám sátrában, olvasta a versesköteteket, amiket gazdám hozott magával, s ha az egyik végére ért, gazdám szerzett neki újabbat. Sokat beszélgettek, néha egymásnak dőlve csendben kuporogtak az ágy szélén.

Közeledett a karácsony. A társaival ellentétben a fiú a sarokba guggolva, a fülére szorított kézzel hallgatta a katonák vidám, ám mégis szomorú énekét. Gazdám átkísérte magához, átkarolta, melegségembe vonta. Csak kapaszkodtak egymásba, két elveszett ember a háború borzalmai és fájdalmas emlékeik közepette. Éreztem a változást a hangulatukban. A kétségbeesést felváltó vágyat, majd a sürgetést a testükben, amely felülírt minden beléjük ivódott tiltást. Gazdám remegve csókolta a fiút, habzsolta ajkait, s a fiú odaadóan simult hozzá. Magányukban egymás felé fordultak, s én beburkoltam őket az apró tábori ágyon, ahol gazdám megismerkedett a testével, felizgatta, majd összeolvadt vele lassú, ringatózó mozgással. Felitattam a fiú könnyeit, amit fájdalmában és örömében ejtett, elfojtottam élvezetük hangjait. S végül betakartam ellazult, kimerült testüket, amely összefonódva hevert összegyűrődött ruháikon. Vigyáztam álmukat, mely hosszú idő óta most először volt nyugodt, álomtalan pihenés.

Ettől a naptól kezdve minden idejüket együtt töltötték. Néha csak ültek, fogták egymás kezét, erőt merítettek a másik közelségéből, melegségéből. Éjjelente alattam ismerkedtek egymással, a könnyek elfelejtődtek, az eleinte csak vigasztalásképp egymásra találást felváltotta valami mélyebb, őszintébb, igazabb…

            Ködös, hideg idő volt, amikor a gazdám megkapta a parancsot: irány a front. Fagyos föld, reménytelenség, hideg fogadott minket, s nem telt el sok idő, hogy engem összemocskoljon a lőpor füstje, vörösre fessen a megsebesült katonák ráfröccsenő vére. Gazdámban tartotta a lelket a szerelem a fiú iránt. Maga mellé vette, sokszor tulajdon testével védte, s velem takarta be, ha a fiú a kimerültségtől ájult alvásba zuhant. Aztán egy minden addiginál nagyobb támadás során elvesztették egymást…

Gazdám megsérült, anyagom tépett lyukán át ömlött a vére, s én kevés voltam elállításához. Emberei fedezékbe húzták, hiába tiltakozott kétségbeesetten. Csak akkor hallgatott el, amikor a vérveszteségtől elájult. Alig tért magához, a fiút kereste. Belém burkolózva járta a sátrakat, reménykedett, rettegett, s én nem tudtam vigaszt nyújtani. Csak egy zubbony voltam…

A háború egyik napról a másikra véget ért. A gazdám számára viszont új pokol kezdődött. A fiút kereste-kutatta, de nem találta meg. Halálát nem fogadta el, a remény azonban egyre kisebb volt, ahogy teltek a hetek. Csak én maradtam a gazdámnak. Felfogtam, magamba zártam sós könnyeit. Hónapok teltek el így. Gazdám lesoványodott, új munkáját elhanyagolta, kis lakása beporosodott. Most itt lógok a fogason. Már nem csak egy zubbony vagyok, hanem emlék vagyok. A fiúé, akit a gazdám elveszített…

Újabb karácsony közeledett. Gazdám mintha észre sem venné. A kopogást is alig hallja meg, gondolataiba merülve ül a karosszékben. Végül mégis feláll, elindul az ajtó felé. Felkiált, hangjában hitetlenkedés és öröm. A fiú áll előtte. Megváltozott, a gyermek felnőtt. Megkomolyodott, de ragyogó mosolya ugyanolyan. Gazdám sírva vonja a lakásba, öleli, csókolja. A fiú kapaszkodik belé, aztán észrevesz engem a fogason. Felnevet. Tényleg jó helyen jár, ez a hely az otthona, mert itt a szíve. S innentől kezdve újra csak egy zubbony vagyok, de emlékekkel, szeretettel és szerelemmel csordultig tele…

Vége