Egy szerelem elmúlása

Ai: Az Imegawa-ház kísértete

Lillának

Bevezetés

            A fák között megbújó hatalmas ház csendesen tűrte a szél lökéseit. Sóhajtozott, nyöszörgött, de kitartott. Régi idők nagyságát hirdette, amelyet mostanra megkoptatott az idő. Az Imegawák építették hajdanán, amikor még az övék volt az addig elnyúló földterület, ameddig ellátott a szem. A hatalmuk viszont múló álom volt, és lassan az idők homályába veszett a nagyságuk.

A XX. század hajnalán az akkori birtokos eladogatta a felszabdalt földet, és egy kisebb falu épült a ház köré. Facsemetékkel telepítette be a környéket, hogy az elválassza a néptől, és felújította a házat is, amely egyre több európai jegyet viselt magán, de ez sem csorbította a szépségét.

Teltek az évek, gyermek-kacagás töltötte be a szobákat, amelyek aztán egy baleset miatt gyászba borultak. Számtalanszor cserélt helyet az ősz a téllel, mire újra gyermek nevetését lehetett hallani a házból. S körülbelül ettől az időtől azt suttogták a faluban, hogy az Imegawa házban kísértet járja a folyosókat, és hűs érintésével mosolyt csal a gyermekek arcára…

1. Egy szerelem elmúlása

            Szél söpört végig a fák között, magával ragadta a lehullott faleveleket, hogy aztán pár méterrel arrébb letegye őket, és továbbiakat kapjon fel a földről. Az ősz már érezte, hogy nemsokára át kell adnia uralmát a télnek, így utolsó erejével még megtáncoltatta a színes leveleket a levegőben.

Imegawa Ichio rosszkedvűen bámult ki az ablakon. Érezte a csontjaiban a hideg közeledtét, és már előre gyűlölte a hó gondolatát is. Hűs levegő érintette az arcát, mire felsóhajtott.

- Drágám, kész az ebéd! – A felesége, Matsume az ajtóban állt, és aggodalmasan ráncolta a homlokát. Ötven is elmúlt már, de megőrizte fiatalos szépségét. Kedves mosolya láttán mindenki azonnal a szívébe zárta. Ichio elszomorodott. Mindenki, csak ő nem. Csupán szeretetet tudott érezni iránta, hiába szült neki az asszony négy gyermeket is.

- Köszönöm. Saijonyi?

- Már szóltam neki. – Az asszony könnyed léptekkel elsuhant.

Nem telt el egy perc sem, valaki végigfutott a folyosón, mire Ichio kilépett a szobából.

- Megkértelek már, hogy ne rohangássz – pillantott a fiára, aki egy hatéves minden lelkesedésével mosolygott vissza rá.

- Igenis, apa.

Ichio visszavigyorgott rá. Öregségének ajándéka volt ez a csöpp gyermek, aki szeretetével enyhíteni tudta lelkének fájdalmát. Lehajolt, és felkapta.

- Beszéltem a testvéreiddel, pénteken délután érkeznek.

- Mindannyian? – kiáltott fel a fiú boldogan.

- Igen.

Ichio hatvanadik születésnapja közeledett, amire hazajöttek a világba szétszéledt gyerekei is. Mind a három dolgozott, illetve tanult már, amikor Saijonyi született. A fiú amolyan kései ajándék volt a szüleinek, és azóta is bearanyozta a napjaikat.

- Sajnálom, kicsim, hogy nem volt időm ma játszani veled – simogatta meg a fia haját az asszony, amikor már leültek az asztalhoz.

- Semmi baj, anya. Nii-san mesét olvasott nekem.

Mintha jeges szél osont volna a szobába a fiú szavaira. Matsume elsápadt, és riadtan a férjére pillantott, aki elkomorodott.

- Fiam, megbeszéltük már, hogy a te nii-sanod nem létezik.

Saijonyi, aki anyja szépségét és apja szürke szemét örökölte, makacsul szegte fel kis állát.

- De létezik. Mondhatsz akármit, én tudom, hogy nem a képzeletem szüleménye, ahogy te nevezed, apa.

- Fiam…

- Mesélt rólad is… - csillant jókedv a fiú arcán. – Tényleg eldugtad nagyapa cipőjét, amikor ő nem engedett ki játszani, mert büntetésben voltál?

Az apja olyan fehér lett, mint a fal. Remegő kézzel csapott az asztalra, mire Saijonyi rémülten megdermedt.

- Elég volt! Azt mondtam, hogy nem létezik! Nem akarok többet hallani róla!

- De ő igenis… - Saijonyi már sírt, ám nem hajtott fejet az apja előtt, aki mostanra bíborvörösen bámult rá. Maga elé kapta vékony kis karját, amikor az apja a felesége sikolyával mit sem törődve, felemelte a kezét.

A szél a semmiből kerekedett. Ott termett, és mintha sziklafal lett volna, Ichio útját állta. Hűs lökés érte a mellkasát, amitől úgy érezte, megfagy a szíve, és hátratántorodott. Zihálva, falfehéren nézte a szájából kiáramló párát, és képtelen volt megmoccanni. A hűs levegő, amely a szobában kavargott, beszélt helyette is. Lesodorta az asztalról a poharakat és tányérokat, majd vadul nekicsapdosta a falnak az épen maradtakat. Aztán csend lett. Csak hármuk ziháló lélegzetvétele hallatszott…

            Ichio nekidőlt az ablakkeretnek, és komoran bámult kifelé. Hűs levegő érte az arcát, simogatta-cirógatta, mintha bocsánatáért esedezett volna. Az ablakban jól látta saját magát, fekete haját, sötétszürke tekintetét, a keserű vonásokat a szája és a szeme körül. Pár nap és betölti a hatvanat, milyen rég is volt, amikor eldugta az apja cipőjét… Egy másik életben. Szomorú mosoly jelent meg a szája szegletében.

- Drágám…

- Matsume… - Megfordult.

A felesége aggódva méregette, majd odament hozzá, és megállt mellette.

- Elaludt. Nem kellett volna kiabálnod vele…

- Tudom. Sajnálom. Egyszerűen… elvesztettem az önuralmam.

Az asszony megérintette a karját.

- Ichio, te is tudod, hogy a testvérei is látták ezt a nii-sant, ahogy ők nevezik. Mindig csak mosolyogtál a meséiken. Most miért lettél mérges?

A férfi a levegőben kavargó leveleket figyelte.

- Mesélt neki a gyerekkoromról – mondta végül halkan. – A többieknek soha, de Saijonyinak igen. Miért?

- Nem tudom – rázta a fejét Matsume. – Különben is… ő már akkor itt volt, amikor én idekerültem a feleségedként… Neked kellene ismerned.

Ichio válla megfeszült.

- Sajnálom.

- Mit?

- Hogy… nem voltam jobb férjed, és egy kísértetjárta házba hoztalak lakni.

Az asszony ekkor felkacagott, és megölelte.

- Bolond vagy, Ichio – mondta kedvesen. – Habár nem szerettünk egymásba, én nem bánom, hogy összekötöttem veled az életemet. Van négy csodaszép gyermekem, és jobb férj jutott nekem, mint egyes nőknek.

Ichio erre csak szorosan magához ölelte.

- Holnap be kell mennem a városba – sóhajtotta Matsume. – Velem jössz?

- Igen. El kell intéznem néhány ügyet.

- Megint az ügyvédhez mész?

- Igen. Szeretném, ha minden el lenne rendezve, ha velem történne valami.

- Ne butáskodj! Semmi bajod nincs, és ha vigyázol magadra, nem is lesz.

Ichio bólintott.

- Ez igaz. Ettől függetlenül nyugodtabb lennék. Megérted?

- Igen. – Matsume hosszan vizsgálata férje feszült vonásait. Tudta, hogy a tél közeledtével mindig sokkal ingerültebb és nyugtalanabb lesz, így nem nyaggatta, hanem megpróbálta elterelni a figyelmét. – Bevásárolok hétvégére. Van valami különleges kívánságod?

- Itt lesznek a gyerekek, az bőven elég lesz – mosolyodott el a férfi. – Tatsumi hozza Hideo-sant is, és elvileg az ikreknek is lesz kísérőjük.

- Értem. Előkészítem a szobákat. Most viszont még egyszer megnézem Sait.

- Rendben. Nemsokára megyek én is.

Az asszony bólintott, és nesztelenül kiment a szobából. Ichio visszafordult az ablak felé, nézte, ahogy megnyúlnak az árnyékok, és a nappalt felváltja az éjszaka. Menetrendszerűen megérkezett a hűs szellő, és körbevonta, mintha átölelte volna…         

            Kellemes, bár borús idő lett péntek délutánra. Ichio érezte, hogy nemsokára leesik az első hó. Saijonyi természetesen lelkesen várta, hogy végre hóembert építhessen és szánkózhasson, de a szülők már nem várták annyira a téli csapadékot.

Ichio és Matsume egymásba karolva álltak a ház előtti lépcsőn, és döbbenten figyelték, ahogy nagylányuk a vőlegénye mellett állva éppen kiszedeti vele a csomagjaikat.

- Tatsumi, ez mind a tiéd? – jött meg az apja hangja, mire a lány feléjük fordult.

- Persze, apa.

- Hány napra jöttetek, ha nem vagyok indiszkrét?

Tatsumi vörösre rúzsozott ajka lebiggyedt. Elegáns kosztümöt viselt, és a hidegre fittyet hányva, magassarkú szandált. A haját levágatta, és göndörre szárította. A szülei el voltak hűlve, amikor meglátták. Ez a lány ugyanis nem az a lány volt, akit elengedtek dolgozni a városba. Affektálás érződött a hangjából, és úgy utasítgatta a jegyesét, mintha csak egy szolga lett volna.

- Elhoztam azokat a ruhákat, amiket meg kellene varrni, vagy át kellene alakítani. Anya, megcsinálod, ugye? A városban annyira drága egy szabó…

- Kicsim… - Az anyja tétovázott.

- Tatsumi, nagyon jól tudod, hogy édesanyád látása sokat romlott az utóbbi időben.

- Apaaaa…

- Tatsumi!

Matsume gyorsan közbevetette magát, mielőtt apa és lánya között kirobbant volna a veszekedés.

- Majd olyankor varrok, amikor világos van. Nem lesz semmi baj, drágám.

Ichio kedvetlenül bólintott. Tudta, hogy hiába vitatkozik a feleségével, nem ő kerül ki belőle győztesen.

- Beviszem a csomagokat – szólt közbe Tatsumi vőlegénye. Isaoka Hideo öt évvel volt idősebb a lánynál, csendes és nyugodt szemléletű férfi volt, aki egészen eddig alig szólt pár mondatnál többet. Keskeny, csontos arcát élénk, gesztenyebarna szeme uralta. Rövidre vágott haját gondosan hátrafésülte. Meleg kabátot viselt, amely tovább nyújtotta amúgy is magas, vékony alakját. 

- Azokat a varrószobába – mutatta Tatsumi. – Anya, odavezeted Hideót?

- Természetesen.

Hideo megállt a lány mellett.

- Saijonyi-kun ajándékát a hátsó ülésen hagytam. Kérlek, vidd be!

- Az öcsém majd kijön érte – vont vállat Tatsumi, aztán látva apja pillantását, gyorsan bólintott. – Beviszem neki. Hol van most?

- Elaludt a tévé előtt.

Tatsumi bebillegett tűsarkain a házba, míg Hideo Matsume után indult a ház körül húzódó verendán. Beszívta a hűs levegőt, és elmosolyodott. Eddig egyszer volt az Imegawa házban és azonnal beleszeretett. Megérintette a lelkét a csend, a nyugalom, a fák alkotta biztonság. Pillantása mégis visszatért az előtte haladó asszonyra. Fiatalos kecsességgel lépkedett, hosszú haja lágyan omlott a hátára. Aprónak és törékenynek látszott, de Hideo sejtette, hogy mindez csupán a látszat.

- Az édesapja hogy van, Hideo-san? – Matsume, mintha csak megérezte volna, hogy a férfi rá gondol, visszanézett a válla felett.

- Az utóbbi időben sokat betegeskedik – sóhajtotta Hideo szomorúan. – Sajnos, elég kevés időt tudok vele tölteni, így nagyon aggódom érte.

Matsume lépései lelassultak.

- A lányom azt mondta, azért nem tudtok gyakrabban jönni, mert az édesapját kell meglátogatniuk.

Hideo erre nem tudott mit felelni. Nem akart hazudni még a menyasszonya kedvéért sem, így inkább hallgatott, azonban ez ékesebbül szólt, mint bármely szó. Matsume elszomorodott. Fájó szívvel lépett be az üveggel borított kis melegházba, amit évekkel ezelőtt még Ichio álmodott meg és készített el neki. Ez volt az ő kis kuckója, ahová visszahúzódott, ha egyedül akart lenni.

- Oda tegye le, kérlek!

- Rendben. – Hideo felegyenesedve körbenézett. – Nagyon szép.

- Ez az én birodalmam – mosolyodott el az asszony. – Ichiótól kaptam a negyvenedik születésnapomra. Elküldött egy fürdőbe, és amikor hazaértem, már elkészülve várt. – Körbefordult a virágokkal teli helyiségben. Az asztalon ott várakoztak a varrásra szánt ruhák, és könyvek borították a kis polcot, amelyet utólag faragott meg neki a férje, amikor rájött, hogy a könyveket nem tudja hová tenni.

- Ez igazán nagyon kedves volt tőle. – Hideo már az asszonyt nézte. – Biztos nem jelent gondot, hogy önnek kell megvarrnia Tatsumi ruháit?

- Ő a lányom, hogyan jelentene gondot?

Hideo nézte a finom vonásokat, a kedves mosolyt, és elszorult a torka.

- Bárcsak…

- Igen?

- Bárcsak Tatsumi is olyan lenne, mint ön! – tört ki a férfiból, majd lehunyta a szemét. – Bocsásson meg! Ezt nem kellett volna mondanom.

- Hideo-san…

- Ön olyan… kedves és segítőkész. Tatsumi pedig… annyit változott, hogy lassan rá sem ismerek. – A férfi a hajába túrt. – Fontosabb neki egy kollégákkal elköltött vacsora mint az, hogy velem töltse az estét. Odahaza nem hallok tőle mást, csak hogy ki mit viselt, mennyibe került. Ha rákérdezek az esküvőre, mindig csak legyint, mert nincs ideje vagy éppen pénze. Jól tudja, Matsume-san, hogy jó családból származom, és mindent hajlandó vagyok állni, de… - Tehetetlenül rázta a fejét.

- Üljön le! – Matsume lenyomta az egyik párnára, és melléült. – Tatsumi esküvőjére a férjem félretett egy nagyobb összeget, tehát a lányomnak nem kellene ilyesmi miatt aggódnia. Megmondtuk neki, hogy a fizetéséből nem kell félretennie a szertartásra, inkább szálljon be a lakás bérébe.

Hideo kifelé bámult.

- Nem panaszkodni akarok, főleg nem önnek, Matsume-san, de… Belefáradtam, hogy elveri a pénzét, mert menőzni akar a kollégái előtt, és nekem kell kölcsönadnom a hónap végén. Nem sajnálom tőle, de ez nem helyes.

- Beszélt vele erről?

- Azonnal sírva fakad, ha szóba hozom a dolgot. Nem akartam önre zúdítani a problémáinkat, de az apámmal nem beszélhetem meg, mert nem kedveli Tatsumit, és nem volt senki, akivel…

Matsume megérintette a kezét.

- Semmi baj. – Szomorúan felsóhajtott. – A lányom nagyon sokat változott. Egy anya észreveszi az ilyesmit, de arra gondoltam, hogy ha tőlünk el is távolodott, az önnel való kapcsolatával minden rendben.

Hideo az asszony profilját bámulta. Egy bánatos anya arcát látta, akinek szépségén még az eltelt évtizedek sem tudtak csorbítani. Önkéntelenül fordította meg a kezét, és fonta bele az ujjait az ujjaiba. Soha nem érezte még, hogy egy nővel ennyire egy hullámhosszon lenne, és megérintené egymást a lelkük. Tatsumi iránt érzett szerelme az elmúlt hónapok viharai során megkopott, vagy talán… soha nem is létezett. Matsume viszont… Akárhányszor látta újra, mindig örült a mosolyának, ami beragyogta az arcát, és felmelegítette a szívét a nevetése, amely csilingelő csengő volt, lágy és dallamos.

- Hideo-san! Nézze, esik a hó! – Matsume arca kigyúlt örömében.

A férfi követte a pillantását. Apró pelyhekben lassan szállingózott az idei első hó.

- Menjünk ki! – állt talpra, és felsegítette az asszonyt is.

Egymás kezét fogva bámulták a hóesést.

- A fiam nagyon fog örülni – mosolyodott el Matsume. – Elmehetek vele szánkózni, és építhetünk hóembert. Talán Ichio is velünk tart… - A mosoly megfakult az ajkán. – Nem szereti a telet.

- Talán a korával jár, nem mintha olyan idős lenne…

- A korának ehhez semmi köze – mondta Matsume komoran. Fázósan megborzongott. – Volt egy öccse, alig egy évvel fiatalabb nála. Nagyon közel álltak egymáshoz. A testvére imádott lovagolni, és egy ehhez hasonló napon balesetet szenvedett. Már mindent belepett a hó, mire Ichio rátalált. A karjaiban halt meg, és azóta… Ichio gyűlöli a telet, a havat, a hideget, mindent, ami az öccse halálára emlékezteti.

- Sajnálom, ezt nem tudtam.

- Ichio nem szeret erről beszélni, én is az édesanyjától tudok a testvéréről.

- Hogyan ismerkedtek össze?

Matsume elmosolyodott.

- Érdekházasság a miénk, Hideo-san. A szüleim gazdagok voltak, de nem volt rangunk. Hideo családja viszont rangos volt, ám időközben elszegényedtek. Kétszer találkoztunk, mielőtt beleegyeztünk volna a házasságba, és… nem bántuk meg.

- Ennyire… boldogok együtt?

Matsume a férfi felé fordult, talán észre sem vette, hogy még mindig fogják egymás kezét.

- Nem vagyunk szerelmesek egymásba a férjemmel, de egymáshoz tartozunk. Összeköt minket négy gyönyörű gyermek és hosszú évtizedek, amit együtt töltöttünk békében, bizalomban, szeretetben és barátságban. A szerelemnél több kell a boldogsághoz, Hideo-san. Megértés, bizalom, barátság, szeretet – minden, amit a másik nyújtani képes. S ha ezek megvannak… akkor talán a szerelem is érni fog valamit.

Hideo teljesen bénultan állt. Matsume szavai az elevenébe vágtak. Az asszony még egyszer megborzongott.

- Menjünk vissza! Biztosan éhesek vagytok.

Hideo engedelmesen az asszony után lépkedett. Elgondolkodva söprögette le a hajáról a hópelyheket, és a maga számára is meglepetés volt, hogy visszavágyódik jövendőbeli anyósa melegházába, hogy akár napokig hallgassa lágy hangját…

            Ichio a lányát nézte, aki percekig igazgatta a haját a tükörben.

- Nem fogok várni rád a teával. Hidegen kell meginnod.

- Jövök.

Egymással szemben ültek le. Ichio nézte a lányát, aki a felesége szépségét örökölte, és elszorult a torka. Hol volt már az ő kicsi lánya, aki mindig csínyeken törte a fejét, amikkel az öccseit tudta megtréfálni?!

- Milyen a munkád?

- Nagyon jól megy – lelkesedett Tatsumi. – Múlt héten Tokióban voltunk egy megbeszélésen. Limuzinnal vittek minket a szállodába, hihetetlen élmény volt. A záróestén aranyozott pezsgőt ittunk.

- Elég komoly megbeszélés lehetett…

- Igen, ez volt az éves találkozó. Jól teljesítettem, ezért előléptettek csoportvezető helyettesnek, és ha sikerül teljesítenem az ez évi kvótát december végéig, akkor saját csoportot kapok.

- Ez nagyszerű! Gratulálok!

Tatsumi arca elkomorodott.

- Viszont a csoportvezetőnek elengedhetetlenül szüksége van egy autóra. Hideónak van, és arra gondoltam…

- Hideo-san vidéken dolgozik, természetes, hogy szüksége van kocsira.

- Tudom, nem is azt mondtam, hogy nem kell neki hanem, hogy nekem is kell vennem egyet, ha feljebb akarok kerülni a cégnél. Viszont te is tudod, milyen drágák a városban az albérletek, és mivel a pénzem nagy része elmegy arra, hogy fedezzem a költségek felét, nem tudok félretenni annyit, hogy vegyek egy kocsit. Arra gondoltam, hogy esetleg… tudnál-e kölcsönadni annyit, hogy… - Tatsumi hangja elhalkult, ahogy az apja erőteljes mozdulattal letette a csészéjét.

- Nem.

- Miért? Apa…

Ichio a fejét rázta.

- Tudom, hogy milyen árak vannak a városban, és azt is tudom, mennyibe került a kosztüm, amit viselsz… - Egyenesen a lánya szemébe nézett. – Azt hiszed, nem tudom, mire költöd a fizetésedet? Nekem mersz hazudni? – A hangja megemelkedett, a szürke szemek villámokat szórtak. – Nekem, a tulajdon apádnak?

- Én nem hazudtam neked! Hideo mondott neked valamit?

- Az a fiú akkor sem mondana rosszat rólad, ha levágnák a kezét! Örülhetnél, hogy ilyen férfit sikerült találnod, de te többre becsülöd az aranyozott pezsgőt és a műkörmöket, mint a családot. Szégyellem magam helyetted is!

Tatsumi szemébe könnyek gyűltek.

- Nem beszélhetsz így velem!

- Az apád vagyok! Én vagyok az egyetlen, aki megteheti!

- Elmegyünk! Nem maradunk itt tovább…

- Ülj vissza! – Ichio éles hangjára hűs szellő remegtette meg a lány haját. – Itt maradtok a hétvégén. Vasárnap ebéd után még beszélgetünk arról a kocsiról.

- Komolyan? – Tatsumi könnyei azonnal felszáradtak.

- Feltételei vannak, amiknek nem fogsz örülni. Valamit valamiért, kislányom.

Ichio teát töltött magának, és a levegőbe bámult, amikor a lánya után bezáródott az ajtó. Hűs szellő simított végig az arcán, mire kipillantott az ablakon. Amikor meglátta a hópelyheket, mintha kést forgattak volna a mellkasában.

            Tatsumi morogva csapkodott Hideóval közös szobájában.

- Apa csak feltételekkel ad kölcsön kocsira, anya húzza a száját a ruháim miatt, és az öcsém megbolondult. Komolyan, a városban kellett volna maradnunk.

- Apádnak igaza van. Édesanyádnak meg tényleg romlott a látása. Az öcséd pedig… hm, amikor megismerkedtünk, te is említetted, hogy gyerekkorodban egy szellemalak ücsörgött az ágyad mellett.

A lány csípőre vágta a kezét.

- Biztos csak képzelődtem, ahogy Sai is. Nem értem, apáék miért nem viszik el az orvoshoz. Ha én lennék az anyja…

- Még saját magadért sem tudsz felelősséget vállalni, nemhogy egy gyerekért. – Hideo bosszúsan megállt az ablak előtt. Mostanában nem csináltak mást, ha együtt voltak, mint veszekedtek. – Ha már itt leszünk két napig, jó lenne, ha a saját dolgainkat is megbeszélnénk, nem csak a kocsit.

- Az fontos.

- Mert a kapcsolatunk nem az? – Hideo türelmét vesztve fordult meg. – Elegem van! Mindennek van határa, Tatsumi. Feleségül kértelek, mert szerettelek, és úgy éreztem, összeillünk. Te viszont… megváltoztál. Szégyellsz talán, hogy nem akarsz hozzám jönni? Nem illek már bele kétkezi munkásként az aranyozott pezsgő és a limuzin világába?

Tatsumi elfehéredett.

- Ez nem így van.

- Nem? Szerintem meg igen. Belefáradtam, hogy egyedül térek aludni, mert te egy megbeszéléssel egybekötött bulin vagy. Nekem egy feleség kell, aki otthon van, amikor hazaérek, és együtt tölti velem az estét.

- Túl maradi vagy! Ma már a nők is dolgoznak, és nekik is jár annyi szórakozás, mint a férfiaknak!

Hideo megrázta a fejét.

- Ezt nem vitatom. Csak úgy érzem, hogy te egy kicsit túlzásokba estél.

- Hogy merészeled?

Hideo megállt a lánnyal szemben.

- Fogalmam sincs, hol van az a kedves, melegszívű nő, akibe beleszerettem. Ki tudja, lehet, hogy mindig is benned volt ez a hideg számítás és hatalomra éhség. Én viszont ebbe az új Tatsumiba… már nem vagyok szerelmes…

Tatsumit ajka elnyílt döbbenetében, de a férfi ügyet sem vetett rá, és halkan elhagyta a szobát. Egy hosszú pillanatra nekidőlt a falnak. Lehunyta a szemét. Hűs kéz érintését érezte az arcán. Amikor felnézett, fiatal férfi nézett vissza rá. Hosszú haj keretezte keskeny vonásait, hosszú szempillák sötétszürke tekintetét. Döbbenten hátrahőkölt, a férfi viszont ugyanolyan meglepettnek látszott. Megbotlott, mire az ismeretlen utána kapott. Hűs érzés suhant át a testén, jeges ujjak érintették. Önkéntelen mozdulatot tett, s mindketten meglepődtek, amikor sikerült eltaszítania magától a férfit.

- Ki vagy? – Rekedt nyöszörgésként buktak ki a száján a szavak.

Saijonyi kiáltása érte el őket.

- Nii-san! Láttad? Esik a hó!

A férfi ekkor elmosolyodott. A kezével búcsút intett, és Hideo előtt vált hűs széllé, amely körülfogta. Végigsimított a bőrén, megérintette a haját, olyan volt, mintha ismerkedni akart volna vele, majd lágy suhanással a semmibe veszett.

Hideo a falnak támaszkodott, majd lassan lecsúszott a földre. Soha nem hitt a szellemekben, megmosolyogta Tatsumi, majd Saijonyi meséjét is a kísértetről, ám… az előbb a saját szemével látta. De miért mutatta meg neki magát? Ő miért láthatta, amikor még Matsume-sanék előtt sem mutatkozott? Vagy… ő hogyan láthatta, ha a gyerekeken kívül más nem? És az első alkalommal miért nem látta? Igaz, akkor nem töltöttek itt sok időt, meg soha nem volt egyedül… Bár, ahogy visszaemlékezett, végig úgy érezte, mintha valaki figyelné, és néha a szeme sarkából mozgást látott, de mire odakapta a fejét, nem állt ott senki. Nekiszorította a fejét a falnak, és szorosan lehunyta a szemét. Olyan érzése volt, hogy ez a mostani látogatása valamiért meg fogja változtatni az egész további életét…