Egy kis kockázat?

Ai: Egy kis kockázat?

            Az eső csillapíthatatlanul szakadt odakint, a város kihalt lett. Senkinek sem volt kedve kimozdulni otthonról. A szemben levő parkot eltakarta a sűrű esőfüggöny. A zöldellő fák rejtve maradtak Hamano Seiji előtt, aki komoran ácsorgott az ablak előtt, és a kávéját kortyolgatta. Fáradt volt, és nagyon elege volt abból a személyből, aki mögötte ült a kanapén.

- Biztos, hogy ezt a részt muszáj kivennem? Szerintem egész jó lett, Seiji-san…

Seiji megfordult, és szemügyre vette a népszerű mangakát, aki mostanában mintha csak azért nyavalygott volna minden javítandó fejezet miatt, hogy őt bosszantsa.

- Megbeszéltük, hogy ez a rész még korai.

Takamura Kenji, írói álnevén Murata Satsuki felvonta a szemöldökét, és huncut mosollyal hátravetette magát ültében.

- Ahhoz a részhez soha nincs elég korán, Seiji-san… - vigyorogta ragyogó szemmel.

Seiji visszafordult az ablak felé. Nyolcadik éve dolgozott manga- szerkesztőként, de eddig nem volt oka panaszra. Aztán tavaly az egyik munkatársa váratlanul szívrohamot kapott, és meghalt. A hozzá tartozó mangakák közül Murata Satsuki az ő felügyelete alá került. Azóta elátkozott minden percet, amit együtt kellett tölteniük.

- Nagyon lehangoló tudsz lenni, Seiji-san – sóhajtotta a férfi, és félrebillentette a fejét. – Fáradtnak látszol. Gyere ide, megmasszírozom a vállad!

Seiji a nyelvébe harapott, hogy ne válaszoljon valami nagyon csúnyát. Amikor elvállalta, hogy ezentúl felelősséget vállal a férfiért, még nem tudta, mire vállalkozik. Kenji ugyanis huszonöt éves volt, vonzó, ennek megfelelően egoista, lusta, szemtelen. És ha nem lett volna elég, hogy általában romokban hevert a lakása, és elfelejtkezik egy határidőről, ott voltak a szeretői. Férfiak. Kenji ugyanis meleg volt. S nem volt olyan alkalom, hogy ne akarta volna elcsábítani szerkesztőjét. Seiji egyedül nevelte hatéves kisfiát, soha nem érdekelték a férfiak, de Kenji… teljesen más lapra tartozott. Karcsú testének minden mozdulata felkavaró volt, mosolya pedig maga volt a csábítás. Ellenállt neki. Nem volt kedve egy viszonyhoz, ami ki tudja meddig tartana, a szakítás meg bonyodalmakat okozna a munkájában. S különben is, neki a nők tetszenek. Meghalt feleségéhez hasonlóan a törékeny, ám okos asszonyok.

- Seiji-san, figyelsz rám? – Kenji felállt, és odasétált hozzá. – Merre jársz?

- Amerre te nem vagy – vágta oda csípősen.

- Nem kell ilyen morcnak lenned. Kiveszem azt a részt, ha ennyire szeretnéd – komolyodott el a férfi, és Seiji majdnem felsóhajtott. Kenji tudott komoly és felelősségteljes is lenni, de… olyan ritka volt ez, mint az a bizonyos fehér holló.

- Köszönöm.

Kenji bólintott, és visszasétált a kanapéhoz. Az asztalt mangájának második fejezetének oldalai borították. Most beszélték át, melyik jelenetek kerüljenek bele ebbe a részbe, s ha ez megvan, véglegesítik majd a szövegbuborékok helyét. Megint nem fognak végezni időben. Rohanhat az oviba.

- Adok pénzt taxira, ha későn végzünk – pillantott az órára Kenji is, mintha pontosan tudta volna, mi jár a fejében. 

- Köszönöm, de nem szükséges. Inkább dolgozzunk! – Seiji leült a férfi mellé. Tett pár megjegyzést, és megkönnyebbült, hogy Kenji végre odafigyel rá, és nem az elcsábításán ügyködik. Bár a manga tartalma sem töltötte el örömmel. Kenji története ugyanis ezúttal egy yaoi volt: egy problémás ifjúról szólt, aki kalandot kalandra halmozott, míg meg nem ismerkedett egy elvált férfival, ám ahhoz, hogy elnyerje a szerelmét, keményen meg kell küzdenie. A jelenetek valahogy kísértetiesen hasonlítottak kettejük macska-egér viszonyára.

- Ide ezt szeretném – hajolt hozzá Kenji, és keresgélni kezdett a papírok között. – Ezt – tette a férfi elé. – Szerinted?

- Nekem tetszik. Jó ötlet. – Seiji tisztában volt a férfi tehetségével. Kenji szülei módosak voltak, jó iskolába járatták legidősebb fiukat is, de őt jobban érdekelte a rajzolás. Kenji lehetett volna valamelyik cég megbízottja, kimehetett volna külföldre, de nem tette. A mangakák nehéz, néha szegény, ám szabad életét választotta. Ez volt az, amit a legjobban becsült benne.

- Köszönöm. – Kenji elmosolyodott.

Némán dolgoztak tovább egymás mellett. Gyorsan teltek az órák, mire Seiji felpillantott, rémülten látta, hogy el fog késni.

- Mennem kell! – ugrott fel.

- Még nem végeztünk…

Seiji nem tudta, mit tegyen. Este már nem tudta kire bízni a fiát, de a munkát is be kellett fejeznie, mert ha holnap nélküle jelenik meg, akkor abból baja származhat.

- Kora reggel eljövök, és befejezzük.

- Mi lenne, ha inkább elhoznád ide a fiadat, és befejeznénk még ma? Ki tudja, meddig bíbelődünk vele. Készítek vacsorát, amíg te itt dolgozol, és Tarou-kun nézheti a tévét is. Ígérem, tisztességesen fogok viselkedni! – Kenji a szívére tette a kezét.

- Biztos? – Seiji gyanakodva nézett rá, mire a férfi szemében felvillant némi derű.

- Amennyire képes leszek rá – javította ki magát.

Seiji a fejét ingatta, de nem tett megjegyzést. Felkapta a kabátját, és elrohant. Odakint már csak szemerkélt az eső, szerencsére, mert Kenjinél hagyta az esernyőjét. Tarou nevelése sok gondot rótt rá, de esze ágában sem volt nevelőotthonba adni. Többen javasolták, hogy keressen végre egy asszonyt, aki fiának anyja lehet. Pár éve próbálkozott is, volt nem egy nőismerőse, de a szerelem messzire elkerülte. Márpedig e nélkül nem volt hajlandó elvenni senkit. Azt olvasta valahol, hogy az olyan érzelmek, mint a szerelem és a szeretet, már idejét múlt érzelmek. A házassághoz ma már elég egy megállapodás, és esetleg a tisztelet vagy a barátság érzete. Márpedig milyen élet az olyan? Hogyan lehet boldog két ember szenvedélyes szerelem és megértő szeretet nélkül?

- Apa! – Tarou az apja sötét szemét, és édesanyja fekete haját örökölte. Élénk, rosszcsont kiskölyök volt, aki mellett nem lehetett unatkozni. Az óvónő most is mosolyogva köszöntötte Seiji-t, és átadta a fiú kis hátizsákját, amiben a cuccait hordta.

- Hamano-san, biztos nem jelent gondot, hogy ilyenkor elvigye Tarou-kunt?

- Megoldom, köszönöm. – Seiji-t mindig zavarba hozta, hogy mások mennyire segítőkészek, ha a fiáról van szó. Megsimogatta a gyerek haját. – Ma egy barátomnál vacsorázunk – mondta, maga sem tudva, miért.

- Ennek örülök. Viszontlátásra, holnap!

Tarou lelkes integetéssel búcsúzott, aztán már mesélte is a napi kalandjait az apjának, amiből mindig volt jó pár.

- Képzeld, Aya-chan azt mondta, hogy járni akar velem, de nekem Mayu-chan tetszik.

- Komolyan? Mit mondtál Aya-channak?

A gyerek szeme kerekre tágult.

- Az igazat. Elkezdett sírni, majd megdobott az egyik építőkockával – mutatta felhorzsolt állát. – Nem árultam el Mei-sannak, mert akkor biztosan megbüntette volna. Jól tettem?

- Igen.

- Akkor jó – nyugodott meg Tarou, aztán felnézett az apjára. – A lányok bonyolultak – jelentette ki. – Aya-chan nem sokkal később már Ken-kunnal játszott, mintha nem is történt volna semmi.

Seiji nem állta meg nevetés nélkül.

- Ebben igazad van. A nők bonyolultak. Soha nem fogod kiismerni őket, de pont ez a szép bennük.

Tarou felsóhajtott.

- Ezért nincs még anyukám? Mei-san azt mondta Midori-sannak, hogy mindkettőnknek jobb lenne, ha találnál nekem végre egy anyukát.

- Sajnálom, kicsim. – Seiji megállt, és letérdelt elé. Kereste a szavakat. – Egy nagyon különleges anyukát szeretnék találni neked, és az bizony… időbe telik. Megértesz?

Tarou komolyan bólintott.

- Igen, de az se baj, ha ketten maradunk. Én téged is szeretlek!

Seiji meghatódott. Magához ölelte, és belefúrta az arcát a kócos fürtök közé. A boldogság szétáradt benne, mint mindig, ha a kisfia szavakkal is érzékeltette szeretetét.

- Én is szeretlek! – mondta rekedten, majd megköszörülte a torkát, és felállt. – Most viszont induljunk, mert elkésünk.

- Milyen barátodhoz megyünk? – kíváncsiskodott Tarou.

- Kenji-san mangaka. Már meséltem neked róla. Nem tudtuk befejezni a mai munkát, és így kénytelen vagyok visszamenni hozzá. Nála vacsorázunk ma, és utána addig nézheted a tévét, amíg apa nem végez. Rendben?

- Igen. Ha odaértünk, megmutathatom a rajzomat? Midori-san beletette a táskámba.

- Természetesen.

Kenji szélesre tárta az ajtót, amikor csengetett nála.

- Végre! – mosolyodott el, és azonnal lehajolt a kisfiúhoz. – Szia! Te bizonyára Tarou-kun vagy. Édesapád már nagyon sokat mesélt rólad – ölelte meg.

Seiji bokán tudta volna rúgni.

- Mégis mikor? – morogta, de inkább elsétált mellettük, be a lakásba. Levette a cipőjét, belelépett egy papucsba, felakasztotta a kabátját, és letette a táskáikat. Tarou eközben teljesen elbűvölten hagyta, hogy Kenji körülugrálja.

- Tényleg mangaka vagy?

- Bizony. Rajzolhatok neked valamit, ha szeretnéd. – Kenji a karjaiba kapta a gyereket, és bevitte a nappaliba. – Tudok állatot, embert, tájképben viszont nem vagyok olyan jó.

- Te itt élsz? – Tarou csodálkozva nézett körül.

- Igen. Kicsit rendetlen, de a rajzolás mellett nem igazán jut időm takarítani.

- Jutna rá, ha nem a pasik után futnál – mormolta Seiji, és a konyhába bepillantva csak a szemét forgatta. Kenji egy evőpálcikát nem tett arrébb, láthatóan eszébe sem jutott, hogy nekiálljon a vacsorának. Sóhajtva nekiállt mosogatni, amíg Kenji a fiával beszélgetett.

- Apukád nagyon sokat segít nekem a munkámban. Most is dolgozunk…

- Megmutatod?

A konyhából tányércsörgés kíséretében felhangzott egy szigorú hang.

- Nem.

Kenji elhúzta a száját.

- Olyan gonosz vagy, Seiji-san!

Tarou körbejárt. A könyvespolcon levő mangák láttán elmosolyodott.

- Apa is ezeket olvassa. El szokta hozni a munkahelyéről, és amikor végzett, akkor visszaviszi őket. Tudod, nincs pénzünk, hogy megvegyen akár csak egyet is – mondta halkan, vigyázva, nehogy az apja meghallja, mintha nagy titkot árulna el. – Sokba kerül a lakbér és az óvoda.

Kenji leguggolt mellé.

- Honnan tudsz te ilyeneket?

- Apa mindent megbeszél velem – nézett rá a kisgyerek. – Mármint, amiről úgy gondolja, hogy rám is tartozik, és megértem. Ő a legjobb apuka a világon – tette hozzá büszkén.

Kenji elmosolyodott. Megérintette Tarou arcát.

- Nagyon szerencsés vagy.

- Tudom. Rajzoltam neki ma az oviban. Megnézed? – csillant fel a gyerek szeme, és már rohant is a táskájához. Lelkesen nyújtotta a lapot. – Milyen?

Kenji próbált komoly arcot vágni, ha már kritikával kellett illetnie a nagy művet.

- Szép rajz – kezdte óvatosan. – Ez egy kacsa? Miért van a fején egy ecset?

- Ne azt nézd! Ezt! – mutatott a kép sarkában levő rajzra Tarou izgatottan. – Kitalálod, mi az?

- Egy delfin?

Tarou felnevetett.

- Igen. Apa imádja a delfineket.

A gyermeki kacaj valami sóvárgó érzést váltott ki Kenjiből, és megbűvölten állt, kezében a rajzzal. A hangra Seiji kinézett a konyhából.

- Mi történt?

- Apa! Ez a tiéd! – Tarou kikapta Kenji kezéből a képet, és odarohant az apjához. Seiji lehajolt hozzá, és megölelte.

- Hűha! Ez nagyon jó lett. Lassan segíthetsz Kenji-sannak rajzolni. Talán akkor be tudná tartani a határidőket – mondta kicsit figyelmeztetően, de amikor felpillantott, elakadt a szava. Kenji zsebre dugott kézzel állt, szokásos lezser ruhájában, de most mégis… más volt. A tekintete annyira… gyengéd volt. Az arca szokatlanul komoly, a szája sarkában viszont lassan megjelent egy tétova mosoly. Seiji érezte, ahogy lassan elpirul. Olyan volt, mintha megállt volna az idő.

- Apa! – Tarou az apja ingét húzta. - Kenji-san lesz az anyukám?

A két férfi döbbenten meredt rá, mire elbizonytalanodott, és lebiggyedt az ajka.

- Kenji-san férfi – mondta Seiji. – Nem lehet az anyukád.

Tarou elszomorodott.

- Értem. – Kicsit hallgatott, majd megkérdezte. – Nézhetek mesét?

- Hát, persze.

Kenji bekapcsolta a tévét. Seiji visszament a konyhába, és nekitámaszkodott a pultnak. Kenji megállt mellette.

- Jól vagy?

- Nem. Összeütök valamit, aztán dolgozhatunk tovább.

- Sajnálom.

- Nem a te hibád, hogy elveszítette az édesanyját – mondta élesen Seiji. Egymásra meredtek.

Kenji olyan halkan szólalt meg, hogy a férfi először nem volt biztos benne, mit is hallott.

- Eleinte azt gondoltam, egy újabb hódítást jelentesz majd, de… bolond voltam, mert nem számoltam azzal, milyen érzéseket ébresztesz bennem. Fontos vagy nekem. Nem csak egy éjszakára kellesz. Nem a fiad nélkül, hanem vele együtt. Engedd, hogy részt vegyek a nevelésében, és levegyek némi gondot a válladról. – Habozva közelebb lépett a férfihoz, hogy szinte összesimultak. – Veled egy együttlét nem egy menet lenne, nem csak szex a sok közül, hanem valami sokkal mélyebb… és több. Szeretlek. – Amikor Seiji a száját nyitotta, gyengéden rátette az ujját az ajkára. – Nem kérem, hogy hidd el, csak… adj egy esélyt…

- Te csak bonyodalmat okoznál az életemben…

Kenji arcán megjelent szokásos, huncut mosolya.

- Kockáztass egy kicsit! Az élet magányosan unalmas. Egy kis izgalom nem árthat.

- Mondod te… - Seiji észre sem vette, hogy sóvárogva bámulja a férfi ajkát.

Kenji nem mozdult, de a pillantása elmondott mindent. A vágy ott volt a szemében, szinte perzselt.

- Szeretlek! – ismételte csendesen. – Szeretem a munkamániádat, még azt is, amikor kiabálsz velem. Azért nem végzek soha időre, mert tudom, hogy akkor itt maradsz, míg be nem fejezem. Giccsesen hangzik, amit mondani fogok, de számomra olyan vagy, mint a napfény. Öröm jár át, amikor belépsz, és hallom a hangodat.

- Igen, ez határozottan giccses… - suttogta Seiji, mielőtt összeért volna az ajkuk.

Összesimulva álltak, Kenji nem erőltetett semmit, a hangulat érezhetően sokat javult. Sokáig ölelkeztek, míg Seiji meg nem hallotta, hogy Kenjinek korog a gyomra. Elmosolyodott.

- Meg kellene csinálni a vacsorát.

- Nem sok minden van itthon.

- Észrevettem.

Kenji leugrott a boltba, míg Seiji megpróbált rendet tenni. Tarou elmerült egy mesében, és oda sem figyelt rá. Rájött, hogy teljesen reménytelen a kísérlete, így inkább leült az asztalhoz. Kenji ázottan tért haza, mert megint szakadt az eső. Seiji elküldte zuhanyozni és átöltözni. Felnevetett, mert a szatyorból előkerült egy sárga gumikacsa és egy kövér plüssbálna is.

- Sajnos, nem volt delfinjük – mondta Kenji a háta mögött, és átkarolta a derekát.

- Tarou kotyogott?

Kenji nevetve puszit nyomott az arcára, és kiment a nappaliba. A nyakába akasztott törölközővel szárogatta a haját, és közben megbízta Tarou-t, hogy az egyik nem kellő jelenetet húzza ki tussal. A fiú örült, hogy ilyen komoly munkával bízták meg, Seiji viszont meg tudta volna fojtani a férfit.

- Ne a gyereket fogd munkára, hanem inkább gyere dolgozni, amíg fő a vacsora! – szólt rá szigorúan, miközben a ceruzáját keresgélte a papírok között.

- Nem ez az? – kérdezte Kenji, és lehajolt a földre esett cerkáért. Seiji ekkor lépett oda, de megbotlott, és hanyatt vágódott, magával rántva a férfit is. Idegesen kapta ki a kezéből a ceruzát.

- Nem mondom, mire gondolok most – sziszegte villámló szemekkel.

Kenji kényelmesen elhelyezkedett rajta. Mosolygott.

- Én sem. – A teste beszélt helyette is.

Tarou játéknak vélte az egészet, és felmászott a hátára, mit sem sejtve apja kínjairól. A lábát lóbálva felnevetett, de ő sem mondta ki, mire gondol. Másnap reggel viszont hangos lelkesedéssel rohant az óvónő elé.

- Végre van anyukám!

Seiji fülig vörösödött, és fogalma sem volt, mit mondhatna. Hogyan mondhatná el, hogy bármennyire is tiltakozik ellene, Kenji lassan helyet követel a szívében?

S később, ahogy teltek a hetek… a tiltakozás a semmibe veszett, a szerelem nyilvánvalóvá lett. Azon a napon, amikor utolsó fejezetéhez ért Kenji mangája, és Tarou elaludt a kanapén, Seiji a sejtelmes holdfényt bámulta az ablakon keresztül. A férfi a hátához simult.

- Mire gondolsz?

- Valamit ki kell találnunk a mangád befejező mondatainak…

Kenji felkuncogott, és a füléhez hajolt.

- Én már kitaláltam:

„Ha két szemedbe nézek

Csillogása feltüzeli testem

Reszketve hajolok ajkaidra

Hogy csitítsam a tomboló vihart.

Mint a hurrikán

Lelked úgy söpör át a szobán

Melyet gyermeki kacaj zeng be

Mindkettőnk szíve nagyot dobban erre.”[1]

Suttogó hangja borzongató hatással volt a férfira. Remegve fordult meg a karjaiban, és elégedetten gondolt arra, milyen jól tette, hogy kockáztatott. Az élet tényleg sokkal jobb izgalmasan…

Vége