Egy angyal gyötrelmei a Pokolban...

Talán ezt a címet is adhattam volna Amenadiel történetének, ha komorabb szerettem volna lenni, pedig az alapcselekmény felvázolásánál pár évvel ezelőtt erről még szó sem volt. Egy könnyed tűzoltós írást akartam, amin lehet nyálat csorgatni, helyette pedig megszületett egy másik, ami minden, csak nem könnyed. Az ok egyszerű, tavaly nyáron volt egy játék – Még egyszer köszönöm mindenkinek, aki részt vett benne! –, aminek a nyertese választhatott, hogy egy adott történethez szereplőt, helyszínt vagy szituációt szeretne kitalálni. Ruka végül szereplőt választott, és az elképzelései alapján kötöttünk ki a Ments meg!-nél.

Bevallom töredelmesen, és bocsánatot kérek Rukától, bizony nehezen született meg ez a mű. Agyaltam rajta, amikor csak volt időm, de valahogy Amenadielt nem éreztem magaménak. Viszont abból, amit tudtam róla, éreztem, hogy jelen esetben inkább ő van a középpontban, mintsem Ryan. Karácsony felé jött a nagy fáradtság, amikor elegem volt a világból, viszont végre volt időm dolgozni a történettel. Ezt terveztem szilveszterre, de ember tervez. Ettől függetlenül azonban leültem írni, és azon kaptam magam, hogy csak írom és írom.

Di-t egyre inkább megkedveltem, néhány jelenetet bizony végigbőgtem. Nem tudom, mit szólt volna, aki olyankor lát. A szilveszter elmúlt, én pedig már lassan túlléptem a negyven, majd az ötven oldalt. Itt már erősen sejthető volt, hogy nem fogom olyan könnyen elengedni őket, így hagytam, hadd bontakozzanak ki az események.

Biztos, hogy lesznek, akik belekötnek, hiszen Di nem azt mondom, hogy gyorsan és egyszerűen, de képes lesz új életet kezdeni a fogság után. Magam sem voltam biztos abban, hogy menni fog neki, volt egy pillanat, amikor megértettem volna, ha ő maga is feladja az életet. Di viszont nemhiába kapta egy angyal nevét, igazi harcos típus, aki már csak dacból sem lett volna képes öngyilkos lenni, elbújni egy sarokban, feladni önmagát. Ezt szerettem meg benne, és ezért nem voltam hajlandó tanúvédelem alá helyeztetni. Azt akartam, hogy Di jelkép legyen. Minden olyan fiúért, akit az ilyesmi érint, hogy akármi is történjék, de ő élni fog úgy, ahogy szeretne, és nem az állandó félelemtől összeomlani.

Korához képest pontosan tisztában van azzal, hogy bizony ez normális lenne, ő azonban dacol az elvárásokkal. Csak azért is felszegi a fejét, és azt mondja, szép az élet. Fél ő is, ennyi év után egy új világ tárul a szeme elé, ám azt hiszem, az, ami történt vele, adott neki egyfajta bátorságot is. Ahogy Howard, a bátyja mondja, nincs vesztenivalója valaki olyannak, aki elvesztett mindent. Ez igaz. Hat év nagy idő. Ezen idő alatt elveszíthetjük önmagunkat, a világba és az emberekbe vetett hitünket. Di ezzel szemben makacs. Látni akarja a kék eget, szerelmes akar lenni, meg akarja ölelni az anyukáját. Azokat a dolgokat akarja újra megtapasztalni, amiket elvesztett. Ám csak Ryan megismerésével döbben rá, hogy ténylegesen mit veszített.

Ryan a saját szereplőm, ettől függetlenül egy idő után kevesebb szerephez jutott. Foglalkozása is mellékes lett, egyszerűen az lett a fontos, hogy biztos támasz Di-nek egy olyan világban, ahol kettejüknek talán nem is lehet jövője. Határozott férfi, aki képes mosolyogni a sok szörnyűség látása után, és büszke arra, hogy másoknak segít. Őróla igazából nem is derül ki sok minden, lehet majd ezt is kritizálni, de számomra Ryan volt a biztos pont. Akármi is történik Di-vel, Ryan ott lesz, és az a türelem, kedvesség, és szeretet, amivel körbevette a fiút, azt hiszem, elmond róla mindent, amiről nem esett szó. Talpig férfi.

Di családjáról kell még szót ejtenem. Azt hiszem, az a kitartás és hit, amit Di magáénak tud, a szüleitől ered, hiszen ennyi év elteltével is keresték és várták haza a fiukat. Az apja, akármennyire nem tetszett neki Di mássága, kutatott utána. Igaz, hogy az elfogadás első lépései Ryannek köszönhetőek, viszont ettől függetlenül én úgy látom, hogy a nemtetszése inkább a társadalom előítéleteitől való félelem, mintsem valódi ellenérzés. Di anyukáját nagyon megszerettem. Szinte belerokkant a fia eltűnésébe, mégis ő volt az, aki elsőként volt képes engedni, hogy Di a saját lábára álljon. Ez bizony hatalmas bizalmat jelent. Nem csak a fiát nézve, de a világban való hitét tekintve is. Di testvérei ugyan kevesebb szerephez jutottak, viszont talán az átjött, hogy jó testvérek, és a kapcsolatuk csak még erősebb lett a Di-vel történtek után.

Utószóként beszélhetnék még arról, hogy az egész fikció. Jó lenne, de mindannyian tudjuk, hogy nem Di az egyetlen, akivel ilyesmi megesik. Ez maga a valóság. Ugyan Di képes lett egy új életre, de a valóságban ez keveseknek sikerül. Ha túlélik. Nem akarok erről mást mondani, csak megjegyezném, hogy mindenki gondolja át, hogy milyen szerencsés. Egyikük sem egy Anton, és nem egy Amenadiel…

Jó olvasást!