Csapdában

Ai: Csapdában

            Mihail Alekszejevics Danilov úgy bámult ki a moszkvai égre, mintha az megoldhatta volna a gondjait. Anyja kezelőorvosa alig egy órája hívta, és közel sem jó híreket közölt. Újabb műtét vált szükségessé, ami további ezrekbe fog kerülni. Megfordult, nézte a szerény lakást. Amióta anyját sikerült bejuttatnia egy svájci magánklinikára, igen megfontolta, mire ad ki pénzt. Üzletkötő volt egy biztosításokkal foglalkozó cégnél, mindenki tudta, hogy az utolsó centjeit is az orvosokra költi. Eltitkolta viszont másik jövedelmét. Már közel kilenc éve vagyonokat keresett titkos akcióiból: tolvaj volt, mégpedig az Interpol által legkeresettebb nemzetközi betörő. Pénze viszont kifolyt a kezéből. Anyján kívül soha nem volt senkije, és minden egyes betöréssel a lebukást kockáztatta. Az asztalhoz lépett: egy ház tervei feküdtek előtte, legújabb megbízása kellékei. Az ügyfele rendkívül segítőkész volt, megadott minden szükséges információt, hogy a lopás viszonylag simán menjen. Vajon mi lehet olyan fontos azokban a széfben tárolt iratokban, amiért valaki ennyit kockáztat? Félrelökte az egyik papírt. Mit sem számított. Legalábbis neki nem, amíg az illető tisztességgel kifizeti a magas tiszteletdíját, és hallgat, mint a sír. Visszafordult az ablak felé. Nemsokára hajnalodik, a délelőtti géppel pedig Franciaországba repül, és ha szerencséje lesz, holnapután már itthon hajtja álomra a fejét. Abba bele sem mert gondolni, mi lesz, ha nem sikerül az akciója…

            A de Cateurs villa csendes volt. Csak a riasztóberendezés halk pittyegése hallatszott, ahogy beosont az egyik hátsó ajtón. Nem volt idő arra, hogy sokáig nézelődjön. Mindennek az előre eltervezett módon kellett történnie. Nem hibázhatott. Eddig minden simán ment. A birtokot magas kőkerítés védte a kíváncsiskodó tekintetektől és a betolakodóktól, utóbbiak elriasztására szolgált a tetején az árammal teli szögesdrót is. Félóránként kutyás biztonságiak jártak körbe, és kamerák pásztázták a kert minden négyzetcentiméterét. A házban még magasabb volt a készenlét főleg, hogy a házigazda nem volt odahaza. Nem volt meglepő, hát, hogy eddig senkinek nem sikerült bejutnia és észrevétlen kijutnia. Itt jött a képbe ő. Iszonyú pénzt fizettek neki azért, ha megszerzi a dolgozószoba vagy a hálószoba széfjében őrzött üzleti papírokat. Kivételesen a rendelkezésére bocsátottak minden információt: a kamerák helyzetétől kezdve a biztonságiak elhelyezkedéséig bezárólag. Úgy suhant keresztül a házon, akár egy szellem. A fülében adrenalin dobolt, és a félelemtől úgy kalapált a szíve, hogy attól félt, valaki még meghallja. Eddig simán ment minden. A hálószobába ment először: úgy vélte, annak a legkisebb az esélye, hogy de Cateurs itt őrzi a papírokat. Kirabolt már nem egy üzletembert, és eddig egy sem akadt, aki az ágya mellett őrizte volna a céges iratait. Önkéntelenül is elakadt a lélegzete, amikor meglátta az egyszerű hálószobát. Valami nagyobbra, hivalkodóbbra számított, de nem ez volt az első meglepetés, ami itt érte. Egy-két drága bútortól eltekintve nem volt telepakolva régiségekkel, mint más gazdag családnál. Az egyszerű, letisztult, férfias stílus végigkövethető volt a házon, és itt csúcsosodott ki. Végighúzta kesztyűs ujját a fehér lepedőn, ami az ágyat feddte, és elmosolyodott. Tudott volna itt élni. Felsóhajtott. Elfordult, és megkereste a széfet. Nem pazarolhatja az időt. Alig öt perc múlva már a dolgozószoba széfjében nézte át az iratokat. Elégedetten csúsztatta a hátizsákjába a találtakat. Már éppen a helyére rakott mindent, amikor felborzolódtak az apró pihék a tarkóján. A lélegzete elakadt. Nem volt egyedül. Valaki volt még a szobában. Csapdába esett. Habozás nélkül cselekedett. Átlendült az asztal felett és az ajtó felé rohant. Útját állta egy magas alak, és első ütését is könnyedén blokkolta. Sőt, visszaütött. Hátrazuhant, neki a falnak, és rövid fájdalom után sötétség borult rá.

            Lassan tért magához. Fájtak az izmai, és zúgott a feje. Megmozdította volna a kezét, de csak korlátozott mozgástere volt. Láncok csörgését hallotta. Felemelte a fejét, és a döbbenettől tágra nyílt a szeme. Ebben a szobában is az egyszerűség volt a jellemző, hacsak nem említjük a szexuális segédeszközöket, melyek egy asztalra voltak pakolva. Őt magát láncokkal lógatták le a plafonról, de a lába leért a földre, és viszonylag könnyen tudott mozogni, amíg a lánc elért. A talpa alatt puha szőnyeget érzett. Nem volt rajta a cipője, a maszkja, a hátizsákja. Minden ott hevert a sarokban egy széken. Háta mögött állt valaki. Ügyetlenül megfordult. A lánc akadályozta a mozgásban.

- Mi ez a hely?

Látott fotókat François de Cateurs-ról. Nála valamivel magasabb férfi volt, homlokába hulló hullámos fekete hajjal, sötét tekintettel, ragyogó mosollyal. Ám most nem mosolygott. A haja a szemébe hullott, fenyegető kinézetet kölcsönözve neki. Elegáns fehér nadrágot viselt, inge ki volt gombolva. Otthonosság és a pénz szaga áradt belőle.

- A hívatlan látogatóknak tartom fenn – mondta enyhe olasz akcentussal.

De Cateurs francia-olasz családból származott. Apja nemesi származású, gazdag üzletember, anyja pedig egy vagyonos olasz milliárdos egyetlen leánya volt. Egy fiuk született, François Alessandro Nicodemo, aki hasonló üzleti vénával volt megáldva, mint az apja és a nagyapja. Rövid házasságából egy lánya lett, akit a felesége nevelt. Nem éltek együtt, de nem is váltak el, mindkettejüket tökéletesen kielégítette a jelenlegi állapot.

- El is higgyem?

A férfi lassan elmosolyodott.

- Jól felvágták a nyelvedet…

- Mikor jönnek a rendőrök?

- Nem hívtam őket. A problémáimat szeretem magam megoldani. – De Cateurs közelebb lépett. – Ki küldött, hogy vidd el az iratokat?

- Nem tudom. Kifizette a pénzt, és én nem kérdeztem a nevét.

- Értem. Gondolhattam volna… - A férfi újabb lépést tett feléje.

Mihail addig ment hátrafelé, míg a láncok engedték.

- Engedjen el!

- Szeretném kiélvezni a sikerem, no, és… szeretném az eszedbe vésni, hogy jársz, ha még egyszer megpróbálsz ellopni tőlem valamit. – De Cateurs az asztalhoz ment, és válogatni kezdett. – Azt hiszem, még be sem mutatkoztam, François de Cateurs, szolgálatodra.

- Tudom, ki maga.

Halk nevetés volt csak a válasz. Mihail a láncoknak feszült. Idegesen szemlélte a férfi hátát.

- Mit akar tőlem?

- Egyet találhatsz… - De Cateurs megfordult, és olyan eszközöket tartott a kezében, amiket még soha nem látott. – Van barátnőd?

- Most éppen nincs.

- Értem. És… hogy bírod a fájdalmat?

Mihail nagyot nyelt.

- Nem tudom, mire akar kilyukadni ezekkel a kérdésekkel.

- Nős vagyok, de különélek a feleségemtől. Jobb így mindkettőnknek. Ő fogadhatja a fiatal szeretőit, én pedig zavartalanul hódolhatok a kedvenc elfoglaltságomnak – mutatta fel a kezében tartott tárgyakat.

- Engedjen el!

- Jaj, dehogy! Még nem végeztünk… - De Cateurs nevetett. Egy kis ládikához fordult, kivett belőle valamit, és az ajkára kente. – Élvezni fogod, vagy… nem. – Odalépett hozzá, és megragadta a haját. Kényszerítette, hogy megcsókolja. Ellenszegült. Rúgott, de a férfi a két lába közé szorította a bokáját. Összeszorított fogakkal tűrt, de ekkor megérezte de Cateurs hozzásimult, átkarolta, ajka finoman súrolta az övét. Soha nem volt férfi szeretője, meglepődött, hiszen egyáltalán nem volt rossz érzés. Önkéntelenül elnyílt az ajka. Édes ízt érzett az ajkán, a nyelvén. Mohó vágy serkent benne, de amikor a férfi megperdítette, hogy neki háttal álljon, ösztönösen ellenállt. Megfeszült izmokkal rángatta a láncokat, de ez semmit sem ért. A szájába pecek került, és a férfi vetkőztetni kezdte. Közben végigcsókolta a testét, nem hagyott ki egyetlen helyet sem, amit érinthetett. Megvonaglott, pedig nem akarta élvezni, ahogy fogak mélyedtek a tarkójába, ujjak fonódtak a merevedésére, majd a fogak nyomot hagytak a vállán, az oldalán, a combján. A vágytól ködösen látott, a fájdalom lassan édes kínná olvadt össze. Ujjak hatoltak belé, feszítették. Nyögve próbált elhúzódni, de a férfi keményen magához rántotta. A testébe hatolt, és fájt, hogy ráharapott a pecekre, és megmarkolta a láncot.

- Ne mozogj! – A férfi rekedt hangjára megrezzent. – Most nekem se kellemes. Próbálj ellazulni! – A fejét rázta, mire de Cateurs megmarkolta a vesszejét, és simogatni kezdte. Nem volt benne semmi gyengédség, és mégis… jó volt. – Nekem így is élvezetes… - lihegte a fülébe. – Ugye, érzed? – harapott a fülcimpájába, hogy kiserkent a vér. – Mondd a nevem! – szedte ki a szájából a pecket.

- Nem! – Megfeszült a teste, neki a férfiénak, és remegve rázta a fejét. Felkiáltott, ahogy a férfi kíméletlenül még mélyebbre nyomult a testébe. Nem akarta élvezni, nem akart itt lenni, nem akarta ezt az egészet, és mindezek ellenére… a férfi nevét akarta kiáltani. – Nem!

De Cateurs lassan mozgott, mintha csak kínozni akarná. A mellkasa verítéktől volt síkos, és ebben a pillanatban még ez is kéjjel töltötte el. Ajkak csókolták a vállát, és fordították a férfi felé az arcát. Az esze tiltakozott, de a teste már engedelmesen behódolt. Nyögve mozdult a férfival egyszerre, a nyelvük csatát vívott.

- François! – Mihail kiáltása visszaverődött a falakról. Ernyedten hullott volna a földre, ha a láncok nem akadályozzák meg benne. Kábán hagyta, hogy a férfi lecsatolja őket a csuklójáról, és az ágyhoz vigye. Mielőtt elaludt volna, még látta, hogy François de Cateurs ott áll felette, és sötét szemével őt nézi…

            Napok teltek el. Újfent a moszkvai lakásából bámult kifelé. Fogalma sem volt, hogyan vagy mikor hagyta el a de Cateurs villát. Egy hotelszobában ébredt, és a hátizsákjában ott voltak az iratok, amikre megbízást kapott. Nem értett semmit, de nem volt vesztenivalója. Még aznap este átadta a papírokat a megbízónak, jobban mondva, a megadott helyen hagyta őket, majd elhagyta Franciaországot. Átutalta a klinikának a megbeszélt összeget, és újra lenullázódott. Keserűen elmosolyodott, nem volt újdonság. A pénznélküliség azonban most csak másodlagos volt. Képtelen volt kiverni a fejéből a férfit. Éjszaka vele álmodott, és bár megpróbált lefeküdni egy nővel, egész egyszerűen nem jött össze neki. Gyűlölnie kellett volna François-t, de a teste sóvárgott utána, ahogy még soha semmi után sem. Aztán jött egy újabb megbízás. Csak bámulta. A célpont újra a de Cateurs villa volt, a megbízó ismeretlen. Gondolkodás nélkül helyet foglaltatott egy repülőgépre, és másnap este már lélegzetvisszafojtva osont keresztül a villán. A hálószobába tartott. A megbízás ékszerekre szólt, amiket az ottani széfben látott. Most sem állta meg, hogy végig ne simítson az ágyon, amit ezúttal sötétzöld selyem borított.

- Tetszik? – François a fürdőszoba ajtóban állt, csak a nadrágja volt rajta, az is kigombolva.

- Te hívtál ide?

- Én? – A férfi ártatlan mosolya magáért beszélt.

- Mit akarsz?

De Catuers elindult feléje, ő pedig csak bámulta, és úgy vert a szíve, hogy majd kiugrott a helyéről. Legszívesebben a nyakába ugorva megcsókolta volna, de ez a sóvárgás annyira ismeretlen volt a számára.

- Téged. – A meglepetést látva a férfi vállat vont. – Tudom, hogy meglepő, de nem tudtalak kiverni a fejemből, és mivel elég hamar ideértél, úgy vélem, hasonlóan vagy ezzel te is. – Komolyan állt meg Mihail előtt. – Nem fogok nagy szavakkal ódákat zengeni arról, hogy milyen klassz egy gazdag üzletember szeretőjének lenni. Lehet, hogy soha nem foglak szeretni sem, csak kihasznállak majd. Az is megtörténhet, hogy beléd szeretek, de egyet már most megmondok: soha nem fogok neked hazudni.

- Nem kenyered a romantika – állapította meg Mihail remegő ajkakkal.

- Nem. Te tudod ezt a legjobban…

Felnézett rá. Nézte a sötét szempárt, amelyben vad vágyak ragyogtak, és buja ígéretek sodródtak. François nem ígért semmit, de ugyanúgy nem volt képes kimondani a nagy szavakat, ahogy ő sem. Mindezek ellenére akarta. Akart végre valahová, valakihez tartozni, aki tudja, ki is ő valójában, és ismeri az igazi lényét.

- Továbbra is lopni fogok, mert az anyám egy drága magánklinikán van, és fizetnem kell a kezelése költségeit.

- Kifizetem.

- Nem leszek fizetett szerető.

- Nem? – De Cateurs csak bámult rá, aztán olaszul mondott valamit.

- Ezt nem értettem jól…

François közel hajolt, a leheletük keveredett, a tekintetük egymásba kapaszkodott.

- Talán nem csak azokat a papírokat loptad el tőlem, hanem valami sokkal fontosabbat is.

- Miért adtad oda őket?

- Nem került semmibe megváltoztatni az eredeti terveket, és te se keveredtél bajba miattuk.    

Mihail mély levegőt vett.

- Mi az a fontos dolog, amit állítólag elloptam?

François az ajkára lehelte a választ.

- A szívemet…

Mihail szeme kerekre tágult.

- Én…

- Ssh… - A férfi a mutatóujjával zárta le az ajkát. – Ne mondj semmit! Épp elég, hogy visszajöttél. Ez többet elmond, mint bármely vallomás – mosolygott.

Mihail szíve nagyot dobbant, és hozzásimult. Lehunyta a szemét, ahogy megcsókolta. Aztán a vágy elsodorta őket, egymás ruháját rángatva zuhantak az ágyra. Francois hirtelen megállt, rámeredt.

- Erről jut eszembe! Még a nevedet sem tudom.

Mihail úgy nevetett, hogy a könnye is kicsordult.

- Mihail Danilov – mondta, miután sikerült összeszednie magát.

François de Cateurs fölébe hajolt, és a lepedőre szorította.

- Mihail – ismételte, majd fölhúzta mindkét kezét az ágy rácsához. – Remélem, nem bánod! – tette hozzá, amikor rákattantotta a bilincset.

Összerezzent, majd a férfi sötét szemébe nézett. Félt, sóvárgott, és ezernyi érzelem suhant át rajta. Lassan a rácsra fonta az ujjait. Behódolt.

- Kérlek, légy velem kíméletes!

François elégedett mosollyal térdelt fölé, és a ragyogó mosoly ezúttal nem csak birtoklás iránti elégedettségét, hanem az iránta érzett mélységes gyengédségét is kifejezte, ami az utolsó kis félelmét is eltüntette. Lehet, hogy később megbánja, hogy eljött ide, de egyelőre ez volt az a hely, ahol lennie kellett. François mellett.

VÉGE