Csak egy futó kaland?! (átdolgozott)

Ai: Csak egy futó kaland?!

Gépelte: Rojcsi. Javította: Karasu. Köszönöm a segítségüket!

 

            Seto Daichi unottan üldögélt. Barátja rávigyorgott a szoba túlsó feléből, majd megcsókolta a feleségét. A lakásavató buli jó volt, de ő mégsem találta a helyét. Talán azért, mert mindenki jött valakivel, csak ő nem. Hja, egy kicsit kényes dolog beállítani valahová, ha meleg az illető. Most éppen nem volt senkije, és határozottan magányosnak érezte magát. Talán nem ártana elmennie valahová szórakoznia a hétvégén, de ahogy végiggondolta, rájött, hogy nincs is hozzá kedve. Észrevétlenül kisurrant a nappaliból, és felment az emeletre. A fürdőben belebámult a tükörbe. Akárhogy is, de határozottan kimerültnek tűnt az arca.

Egy nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező cégnél dolgozott reggeltől napestig. Osztályvezető-helyettes volt, és keményen küzdött, hogy még feljebb kerüljön a ranglétrán. Nem volt könnyű. Az üzleti világ kemény harcokkal volt tele, és néha komolyan elgondolkodott azon, ezt akarja-e. Aztán, amikor sikerült nyélbe ütnie egy szerződést, tudta, hogy igen. Ez az élete.

A folyosón megtorpant. Nem volt kedve visszamenni a többi vendég közé. Zúgott a feje, az elmúlt két hétben sokat túlórázott, és a mostani parti valahogy kihozta a fáradtságát. Körbejárt. Az első szoba a barátjáé volt, az esküvői fotó ott díszelgett az éjjeliszekrényen. A második lehetett a kislányuké, mert a falak rózsaszínre voltak festve, és túltengett benne a csipke, meg a többi lányos dolog. A harmadik viszont barátságos volt, és hívogató. Úgy tűnt, régen használták, de minden tiszta volt. Arra gondolt, ez lehet a vendégszoba. Belépett. Becsukta maga mögött az ajtót, és hasra dobta magát az ágyon. Tudta, hogy udvariatlanság, amit csinál, de rettenetesen álmos volt. Tíz perc, gondolta. Azonnal elaludt. Arra ébredt, hogy egy kéz rázza a vállát.

- Hé, jól van?

Megfordult. Hunyorgott. A sötétben egy fiú körvonalai rajzolódtak ki.

- Mennyi az idő? – motyogta Daichi, és igyekezett elnyomni az ásítását.

- Tíz óra múlt. Mióta van itt?

- Úgy egy órája – dörzsölte a szemét. – Te ki vagy?

- Kuronaga Minato.

­- Ryu öccse vagy? – meredt rá, de nem látta az arcvonásokat, csak a lágy hangot hallotta, mely úgy hallatszott, mintha a tulajdonosa mosolygott volna.

A fiú leült mellé az ágyra.

- Igen. Most érkeztem. Halálra rémültem, hogy talán rosszul lett. A bátyám barátja?

- Seto Daichi vagyok, a főnöke, de… a barátja is. – Felkönyökölt.

- Nii-san mesélt már önről. A lakásavató bulira jött, Seto-san?

- Igen, de megfájdult a fejem. Ne haragudj, hogy használtam a szobád.

- Semmi baj. Most már jól van?

Daichi nevetett. Ez az egy óra pihenés valóban jót tett neki, bár a fáradtság még égette a szemét.

- Igen, jól. Minden rendben. Köszönöm. Megyek is, nem zavarlak.

A fiú zavarban volt, érződött a hangján.

- Nem maradna itt?

- Miért?

Odakint abban a pillanatban nagyot dördült az ég, és érezte, hogy Minato összerándul a hangra. Felült.

- Félsz a vihartól?

- Csak egy kicsit.

- Sokan vannak még odalent?

- Eléggé. Alig tudtam átverekedni magam köztük.

- Akkor maradok még. Egy kicsit…

Újabb dörrenés hallatszott, az előtte felvillanó villám fénye egy pillanatra nappali fénybe vonta a szobát. A férfinak tetszett, amit látott. Minato igen helyes fiú volt. A haja rövidre volt vágva, hosszúkás arcát hatalmas sötét szempár uralta. Az orra pisze volt, az ajka mintha mosolyra görbült volna. Daichi arrébb húzódott az ágyon.

- Gyere ide mellém. Mesélek neked, és akkor nem fogsz félni.

Minato bizonytalanul közelebb araszolt, de az újabb, ablakokat is megrezegtető dörgéstől a férfi karjaiba vetette magát. Reszketett, akár a nyárfalevél. Daichi addig simogatta a hátát, amíg meg nem nyugodott.

- Most jobb?

- Nem akarok a terhére lenni.

- Hülyeség! Ennyivel tartozom, amiért elfoglaltam az ágyad.

Minato teste lassan ellazult. Daichi mellkasára hajtotta a fejét.

- Mesél nekem? Attól jobban érezném magam…

- Csak modern meséket tudok… – mosolygott bele a szoba sötétjébe Daichi.

- Nem baj.

- Zavarba foglak hozni.

- Nem. Biztos nem. Kérem, Seto-san!

- Na, jó. Szóval… Egyszer volt, hol nem volt… még a régi időkben… valahol egy távoli földrészen… élt egy herceg. Magányos volt, és nem találta a helyét a palotában. Bár ellátta uralkodói feladatait, valami mégis hiányzott az életéből.

- A szerelem? – suttogta Minato, és elfészkelődött Daichi testéhez simulva. A férfi nagyot nyelt. A fiú vékony, kicsit csontos alakja tökéletesen passzolt az övéhez, és ettől az észrevételtől az összes érzéke feléledt.

- Igen – válaszolta. – Élt a palotában egy fiatal tanácsadó, akinek volt egy titka. Félt a vihartól. Ám a téli időszakban egymást érték a villámok, dörgések…

Minato felkuncogott.

- Ez én vagyok!

- Várd ki a végét – figyelmeztette. – Nos, egy éjszaka a herceg sétára indult, mert álmatlanságban szenvedett. A tanácsadó szobája előtt elhaladva meghallotta a rémült nyöszörgést, és azonnal berontott. Amikor megtudta, miért fél a tanácsadó, megölelte, és azt mondta neki, hogy ezentúl minden viharos éjszakán ott alszik majd vele, hogy ne féljen. S úgy is lett, és azóta is boldogok, ha már meg nem haltak.

Minato felkönyökölt, és egészen közel hajolt. Daichi érezte az ajkán a leheletét.

- Csak ennyi? Hol marad a szerelem?

- Mint mondtam, ez egy modern mese.

Minato elhaló hangot hallatott.

- Oh, szóval… ők ketten…

- Igen, ők ketten.

Minato idegesen gyűrögette Daichi zakójának a hajtókáját.

- Feltehetek egy indiszkrét kérdést?

- A válasz igen.

- Tényleg? – nyelt nagyot a fiú, és visszahajtotta a fejét a férfi mellkasára.

Hallgattak. Daichi érezte a fiú egyre gyorsuló szívverését a mellkasán, ahogy valószínűleg a Minato is érezte az övét. Odakint hatalmas vihar söpört végig a városon, és Daichi a szoba sötétjében, karjában a fiúval, már nem érezte magát magányosnak.

- Még mindig félsz?

- Már nem – motyogta Minato. – Jó így.

Daichi legszívesebben átfordult volna, hogy maga alá teperje. Az a halk hang, a lehelet, amely a nyakát érte, a tűrőképességét feszegette.

- Hány éves vagy?

- Most végzek a középiskolában a nyáron.

Daichi keze megsimogatta a fiú hátát. Nem gondolta volna, hogy ennyire fiatal, bár most, hogy végiggondolta, Ryu említette, hányadikas az öccse. Ez kicsit kijózanította. Nem csábíthat el egy középiskolást!

- Egyetemre mész? – kérdezte, amikor úgy érezte, sikerül normális hangon megszólalnia.

- Mangaka szeretnék lenni – sóhajtotta Minato őszinte vágyakozással a hangjában.

Daichinak bevillant a fejébe valami. Megdermedt, kellett neki egy másodperc, mire feldolgozta az információt. A következő pillanatban maga alá gyűrte a fiút.

- Te kis… – sziszegte.

- Seto-san… – fészkelődött Minato, és érződött a hangjában a kezdődő pánik. – Mi a baj?

- Te vagy KM, a mangaka, igaz? – Daichi gyerekkora óta nagy rajongója volt a mangáknak. Felnőttként nem egy BL műfajút is a kezébe vett. Hónapok óta egyik kedvence volt az újonnan megjelenő sorozat, a Tiéd vagyok!

Minato megdermedt.

- Nem értem, miről beszél – suttogta.

- A yaoi mangáról beszélek, amit készítettél – fogta le a kezeit Daichi. – Te vagy KM?

- Nem…

- Ne nézz bolondnak! Azok a rajzok… a főszereplő, aki rám hasonlít. Véletlennek tulajdonítottam a dolgot, de most, hogy tudom, te vagy KM, nem lehet az, nem igaz?! Azt mondtad, Ryu mesélt rólam, és ha voltál bent az irodában, akár láthattál is. Igaz?

- Nem… – feszült meg Minato teste.

- Mondd meg az igazat, különben megcsókollak! – Daichi fején átfutott, hogy a fiú még mindig csak középiskolás, nem tehet ilyesmit, de egy tehetséges és szexmániás középiskolás, ha a mangára gondolt. A fenyegetés viszont arra jó lesz, hogy kiszedje belőle az igazságot.

Csend lett. A fiú lélegzete elakadt, aztán kitört belőle.

- Ez titok!

Daichi a feje fölé szorította a kezeit, és megcsókolta. Durván, gyengédség nélkül. Tényleg csak büntetni akarta, de a fiú reakciója akaratlanul is hatással volt rá.

- Ne! Kérem, én… – Minato vonaglani kezdett alatta, ki akart szabadulni, bár nem fejtett ki akkorra ellenállást, mint kellett volna.

Daichi nyelve behatolt a szájába, megharapta az ajkait.

- Az igazat! – mormolta.

- Én… én vagyok KM… – zihálta a fiú. – Maga tehet az egészről!

Daichi újra megcsókolta, most már csak azért, mert Minato ajka édes volt, és olyan csábító. Végigfeküdt a testén, valóban illeszkedett hozzá, mintha neki teremtették volna.

- Megláttam egyszer a bátyámmal… – kapkodott levegő után Minato. – Nem tudtam kiverni a fejemből. Azt hittem, ha lerajzolom, akkor vége lehet…

Daichi nyelve végigcsúszott a fiú ajkán. Édes, édes, finom édes…

- De nem így lett… – nyelt egy nagyot a fiú, küszködve a szavakkal. – Már külön lakásban lakom, hogy ne zavarjam nii-sanékat, de eljöttem, mert tudtam, hogy itt lesz, és nii-san elmondta, hogy a fiúkat kedveli és, hogy most nincs senkije.

Daichi szája a fiú nyakára siklott, onnan a füle mögé. Nyalogatta. Bekapta a fülét, szopogatta, harapdálta. Az járt a fejében, hogy eleget büntette, le kellene állnia, de képtelen volt rá.

- Ne, kérem! – Minato újra szabadulni akart, de nem eresztette el.

- Legalább a vihartól félsz? – szegezte neki a kérdést.

- Sajnálom!

Büntetésből újra megcsókolta. Csak annyi időre hagyta abba, míg lerángatta a fiúról a pólót. A pokolba ebbe a fiúba, teljesen elveszti tőle a fejét! Nem teheti! Még csak egy gyerek… De mégis milyen édes, ahogy összerándul egyetlen érintésére…

- Élvezed.

- Nem, én…

Daichi levette a zakóját, az ingét, de nem hagyta abba a csókot. Minato nyelve követte az övét, és bizony hiába tiltakozott, hatással volt rá. Csókolni kezdte a mellkasát. Simogatni a bőrét. Minato a lepedőt markolászta. Bármit is mondott a szája, a teste úgy vonaglott, akárha Daichi hárfán játszott volna. A villámok fénye néha megvilágította a hófehér bőrt, a karcsú testet, és Daichi fejéből törlődött, hogy nem érhet hozzá.

- Seto-san, kérem…

Már késő volt. Kikapcsolta és leráncigálta róla a nadrágot, a zoknit, az alsónadrágot. Ő maga is levetkőzött, és melléje simult. A keze végigsiklott a hasán, a combján, miközben a fülét nyalogatta. Minato reszketett.

- Ne…

- Ne hazudj magadnak! – suttogta Daichi – Kívánsz! A testedet nem csaphatod be, de ezt te is tudod, ugye? Máskülönben nem lennél itt. – Keményen megmarkolta a fiú combját.

- Nem – nyögött fel Minato. Eltakarta az arcát, amikor Daichi odahajolt hozzá, érezte, hogy ég a bőre, annyira zavarban volt. Nem értette, mi ütött belé, szinte a fiúra erőszakolja magát, állapította meg, de még mindig nem tudott leállni. A fejében a manga lapjai peregtek.

- Tetszettek a rajzaid – vette a szájába a lapos mellbimbókat.

Minato beletúrt a hajába.

- Nagyon szégyelltem magam…

Daichi zihált, és masszírozni kezdte a fiú golyóit. Minato vergődött. Az arca tűzpiros volt a villám fényénél. Daichi simogatni kezdte, majd keményen megszorította a már keményen meredező hímvesszőt.

- Ez… annyira jó! – Minato eltakarta a saját arcát.

Daichi megnyalta a pénisz csúcsát, épp csak a nyelve hegyével ért hozzá, de máris nedves lett.

Elmosolyodott.

- Különösen a szex jelenetek – mondta nehezen.

Minato a hajába tépett.

- Csak fantáziáltam. Képzelgés volt – vallotta be nehezen. – Én még soha…

- Ez nem az – lehelte Daichi, és tövig benyelte a vesszőt. Minato felkiáltott, és ökölbe szorult a keze. Daichi újra megnyalta a pénisz csúcsát. Épp csak érintette a fogaival. Finoman szívni kezdte. Minato vonaglott.

- Seto-san…

- Ne beszélj! Csak érezz!

- De… – Minato elharapta a mondatot, és elgyötörten felkiáltott.

Daichi érezte, ahogy a nedvesség a szájába fröccsen. Felcsúszott, és átölelte a fiút, aki reszketett, és össze-összerándult. Megcsókolta, bár nem tudta, a fiú mit fog szólni, ha a saját ízét érzi majd, de Minato kábán, szinte öntudatlanul visszacsókolt. A férfiban felmerült, hogy mi van, ha az előbb azt próbálta a tudtára adni, hogy még soha nem volt senkivel. Ám komolyan csak a képzelete révén rajzolta azt a mangát, kételkedett.

Minato szívverése lassan elcsitult, de Daichi még nem ért a szeretkezés végére. Űzte valami, amit nem tudott hová tenni, a fejfájását és fáradtságát közben elűzte a vágy. Simogatni kezdte a fiú testét, és lassan újra felcsigázta. Keményebben megmarkolta a fenekét, Minato engedelmesen felhúzta a lábait. Félig már újra merev volt, amitől ösztönösen takarni igyekezett magát. Daichi erre ügyet sem vetett, félrehúzta a kezét.

- Jobb volt, mint a fantáziálgatás? – mormolta, és csókolgatni kezdte a fiú combjának a belső felét.

- Igen, sokkal jobb…

Daichi újra nyalogatni kezdte a vessző csúcsát. Minato levegő után kapkodott. Daichi finoman simogatni kezdte az apró lyukat, mire a fiú megmerevedett.

- Ssh… nem lesz semmi baj! – susogta Daichi. A nyelve vette át az ujjak helyét, és Minato teste újra ellazult. Óvatosan felnyúlt… egy ujjal. A fiú teste megrezzent, de nem úgy tűnt, hogy ellenére lenne a dolog. Két ujjal próbálkozott, hosszú csókolózás után hárommal, Minato zihálásától kezdte az eszét veszteni. Feljebb húzódott, és a vállára tette a fiú lábát. Megcsókolta, majd kínzó lassúsággal beléhatolt. Minato ujjai nyomokat hagytak a karján.

- Fáj! – szűrte a fogai között. – Seto-san…

- Csak még egy kicsit… bírd ki – lihegte a férfi, és lassú mozdulatokkal tövig nyomult a fiúba. Addig simogatta, míg a fiú újra merev nem lett, és ujjai már nem mélyedtek a karjába. Lassan újra mozdult, Minato felnyögött.

- Seto-san, ez…

A férfi megmozdult. Megmozdította a csípőjét, majd kijjebb csúszott, aztán újra be. Lassan, aztán egyre gyorsabban döfte magát a fiúba. Minato apró nyögései csak még jobban feltüzelték. Kicsúszott a fiúból.

- Gyere! Ülj az ölembe! – húzta magával.

Minato reszketve engedelmeskedett. Mély sóhajjal kuporodott bele a férfi ölébe, miközben Daichi beléhatolt, most is hagyott időt a fiúnak, hogy hozzászokjon, bár sejtette, hogy nem kellemes neki. Síkosító kellett volna, és persze az is eszébe jutott, hogy óvszert sem húzott, ami még soha nem fordult elő vele. Mi a fenét művel vele ez a kölyök?! Ám Minato forró, szűk mélysége húzta magával, és már amúgy is késő volt minden megbánás.

- Engedd el magad! – súgta a fülébe.

Minato válaszul átkarolta a nyakát. Csókolóztak, könnyektől volt nedves a fiú arca, ám a mozgása alapján úgy tűnt, hogy már kevésbé fáj neki.

- Mozdítsd a csípőd! Le… föl… Igen, így…

Minato lélegzete egyre gyorsabb lett. Daichi átfordult, és újra kicsúszott belőle.

- Ne! – A fiú utána nyúlt, de Daichi lefogta a karját.

- Fordulj oldalra!

Minato megtette. A férfi mögéje feküdt, és a hátához simult. Szopogatni kezdte a fülét, mert úgy vette észre, az az egyik érzékeny pontja, és ezúttal keményebben hatolt belé. Minato megszorította a lepedőt. Halk kis kiáltását elnyomta a dörgés hangja. A férfi megmarkolta a merevedését, le-föl mozgatta a kezét, míg a fiú nyöszörögve, sírva fel nem kiáltott.

- Még!

Daichi átkarolta, és döfött újra és újra. Mélyre, még mélyebbre, aztán sekélyen, szinte teljesen kicsúszva belőle, és aztán újra mélyre, egészen mélyre, és közben nem engedte el a fiú vesszejét sem.

- Seto-san olyan furcsán… érzem magam… – motyogta Minato, Daichi alig értette a szavait.

- Csak érezz! – zihálta, és szorosan tartotta, amikor a minden eddiginél hevesebb rándulások végigsöpörtek a fiú testén. Csak utána ment el ő is, de úgy remegett, hogy képtelen volt megmoccanni. Sokáig feküdtek mozdulatlanul, a vihar hangjait és a másik lihegő lélegzetvételét hallgatva.

- Seto-san…

- Szólíts Daichi-nak – csókolta meg a férfi. – Hiszen ezt szeretted volna, nem?

Minato lassan megnyugodott.

- Én arra gondoltam, hogy egy alkalommal… vagyis… én…

Daichi halkan felnevetett. Furcsa módon egészen energikusnak érezte magát, habár még mindig reszkettek az izmai. Biztos túl régen volt szexuális együttléte, azért vágyott ennyire a fiúra. Igen, csak ez lehetett az oka.

- Lehet közöttünk futó kapcsolat, ha ilyenre gondoltál – mondta. Sejtette, hogy a fit zavarba hozza a viszony gondolata, meg hát, ő sem egy középiskolás szeretőre vágyott, aki ráadásul az egyik legjobb barátja kisöccse. – Egyéjszakás kaland.

Minato bólintott.

- Igen, valami ilyesfélére.

- Akkor jó.

Minato pár percen belül elaludt, és Daichi-nak nem volt szíve felébreszteni. Betakarta, felöltözött, majd elhagyta a szobát. A névjegykártyáját az íróasztalon hagyta annak ellenére, hogy Minato ragaszkodott az egyéjszakás kaland kifejezéshez. Ryu mit sem sejtve búcsúzott tőle, és ettől volt egy kis bűntudata. Ahogy hazafelé tartott, mégis az járt a fejében, hogy valamiért jó lett volna még látni a fiút. Tanítgatni, csókolni, kínozni… szeretni…

 

Minato elgondolkozva ballagott az utcán. A bátyjához tartott, és félt, hogy találkozik a férfival. Seto Daichi-t nem tudta elfelejteni, holott abban reménykedett, hogy az után a szó szerinti viharos éjszaka után ki tudja verni a fejéből. Tévedett. A két hét alatt folytatta a mangáját, bár eleinte csak egy fejezetesre tervezte. A vágyait azonban nem tudta kordában tartani, és így próbálta kiadni magából. Ez sem sikerült. Olyan volt, mintha a vágyait tovább növelte volna a szeretkezésük. Attól félt, hogy leteperi a férfit, ha meglátja. Rémisztő lehetőség volt.

A vállalatnál bejelentkezett a portán, és kapott egy Látogató feliratú kitűzőt. Felment az emeletre. A bátyja elmesélte, hogy az előző héten kinevezték Seto-sant osztályvezetőnek, és bár azon az egy éjszakán kívül semmi nem kötötte a férfihoz, ha csak az érzelmei nem, öntudatlan büszkeséget érzett.

Ryu rámosolygott, amikor meglátta. Ő lett Seto-san helyettese, amit nagyon is megérdemelt.

- Minato, végre!

- Miért szerettél volna látni?

- Meg szeretnélek kérni valamire. Számíthatok rád?

- Igenis.

- Nos, meséltem Seto-sannak rólad, és hogy milyen jól rajzolsz. Jövő héten lesz az igazgató úr születésnapja. Szeretne készíttetni veled egy portrét.

Minato halálra rémült. A lehetőségtől és az elvárástól, de legfőképp attól, hogy talán találkoznia kell a férfival.

- De én nem vagyok olyan jó! – Minato fején átsuhant a mangája borítója a kirakatban. Elvörösödött. Ryu tudta, hogy megjelent egy mangája, de furcsa módon soha nem firtatta, milyen műfajú, és eddig egyszer sem akarta elolvasni.

- Ez butaság! – veregette meg Ryu a vállát. – Gyere, bemutatlak Seto-sannak.

Minato menekülni vágyott.

- Nekem dolgom van – kezdett el hátrálni.

- Már elvállaltam a nevedben – jelentette ki Ryu.

- Tessék? – lehelte Minato nagyot nyelve.

- Ez egy nagy lehetőség, Minato. Ne légy buta! – ragadta meg a karját. – A jövődet alapozhatod meg vele.

Minato szabadulni próbált, de érezte, hogy már késő. Ha nem vállalja el a munkát, akkor szégyent hoz a bátyjára. Ezt végképp nem akarta. Fejét lehajtva, engedelmesen követte a férfit.

Seto-san épp akkor lépett ki az irodából, gondolta, átmegy a barátjához. Mindenképpen járni szeretett volna egy kicsit, hogy elterelje a gondolatait Minatóról. Álmodozásának tárgya azonban éppen szembesétált vele a folyosón Kuronaga Ryu-val.

- Épp hozzád indultam.

- Seto-san, ő itt az öcsém, Minato. Nagyon örül, hogy elvállalhatja a felkérést.

Minato arcát látva, ezt Daichi erősen kétlette, de nem tett megjegyzést.

- Menjünk be hozzám. Ott nyugodtan beszélhetünk.

Az iroda kényelmes volt, és Minato érezte a férfi szappanjának az illatát. Zavarban volt, és lesütött szemmel ült le a mutatott helyre. Seto-san úgy viselkedett vele, akár egy idegennel, ami egy részről megnyugtatta, más részről csalódást okozott neki.

Daichi üzleti hangon elmondta a megbízás jellegét, a fizetést, az elvárásokat. Ryu végig bólogatott, majd aláírták a már előre elkészített szerződést. Minatónak rossz érzései támadtak, ahogy alákanyarította a nevét a lap aljára. Ryu figyelmét igen, de az övét nem kerülte el Seto-san szemének elégedett villanása.

A férfi ragaszkodott hozzá, hogy Minatónál maradjanak a szerződés lapjai, ne Ryu-nál. A fiú látta, ahogy belecsúsztat egy kis lapot a mappába. Alig várta, hogy elbúcsúzzanak, és magára maradjon. Az utcán behúzódott a falhoz, és kivette, hogy elolvashassa.

 

Kedves Minato!

Nem mondtam, te pedig nem tudhattad, de nem szeretem a futó kapcsolatokat. Ma este várlak a lakásomban. Ha tétováznál, olvasd el figyelmesebben a szerződés 5. alpontját.

Üdvözlettel:

                                                                                  Seto Daichi

 

A papír alján a férfi címe volt, és egy kis térkép. Minato idegesen olvasta a szerződést. Az 5. alpontot látva kis híján elájult.

5. alpont: A szerződést aláíró fél köteles eleget tenni a megbízó minden kérésének.

Minato kiborult. Hol a pokolban járt a bátyja esze, amikor átolvasta a papírokat? Észre kellett volna vennie! Bár valószínűleg a bátyjának meg sem fordult a fejében, hogy Seto-san mást ért ezen pont alatt, mint amire hivatalosan felkérték.

5. alpont/a:   Ha a szerződést aláíró fél ezen kötelességének nem tesz eleget, a szerződés 5. alpontjának és a 7. pontjának értelmében kártérítés fizetésére kötelezhető.

Minatóval megfordult a világ. A férfi most zsarolni akarja? Romantikus vágyait elfújta a szél, ahogy felmerült benne ez a lehetőség.  

 

Daichi a zuhany alatt állt, amikor megszólalt a csengő. Elzárta a vizet, egy törülközőt csavart a derekára, és úgy csuromvizesen ajtót nyitott. Minato fülig vörösödött a láttára.

- Gyere be! Nyugodtan helyezkedj el, amíg felöltözök – mosolygott rá, és eltűnt a hálószobában. Cseppet sem zavartatta magát az egyáltalán nem udvarias fogadtatás miatt.

Minato egy ideig mozdulatlanul ácsorgott, aztán erőt vett magán, és körbejárt a lakásban. Tetszett neki, amit látott. A nappali könyvespolcán sorakozó könyvek láttán megtorpant. A fotelban egy magazin hevert, az ő mangájával a borítón. A második fejezet a Tiéd vagyok!-ból.

- Megvettem, amint megláttam – szólalt meg mögötte Daichi. Fehér vászonnadrágot viselt sötétkék selyeminggel. A haja még vizesen csillogott, és körbelengte a tusfürdő illata.

Minato nagyot nyelt, aztán elővette a szerződést. Az íróasztalra dobta.

- Ez szemétség volt!

Daichi felült az asztal szélére. Mosolygott.

- Tudom.

- Miért csináltad?

Daichi derűs tekintettel vállat vont.

- Tetszettél.

- Tetszettem? – hökkent meg a fiú.

- Miért? Mit vártál? – komorodott el a férfi. – Hogy nagy szerelemről beszélek majd?

Minato zavartan a fejét rázta.

- Csak megleptél. Nagyon különbözünk, és nem gondoltam volna, hogy még látni szeretnél. Nem illek hozzád.

- Jövőbelátó vagy? – kuncogott Daichi. – Nem hallottad még, hogy a tűz és víz egymás ellentétei ugyan, de mégis tökéletesen összeillenek?

- De.

- Akkor?

Minato a kezét tördelte.

- Félek, hogy csalódást okozok – vallotta be.

Daichi a szemébe nézett.

- Az meg sem fordult a fejedben, hogy talán én is félek ettől? – szegezte neki a kérdést.

Minatónak elakadt a szava. Daichi felállt, és megölelte.

- Nem igazán vagyok a nagy szavak embere, de szeretném, ha megpróbálnánk együtt. A testi része azt hiszem, már megy… – vigyorodott el –, a többin pedig ráérünk csiszolni.

- Mit akartál elérni azzal az alponttal?

- Hogy biztosan elgyere, s lám itt vagy.

Minatónak égett az arca.

- Akkor is szemétség volt! – motyogta.

A férfi szemében feneketlen mélység lobbant.

- Büntess meg érte! – súgta, mielőtt a szája Minatóéra tapadt.

A fiú a vállába kapaszkodott, az első tétovázás után visszacsókolt.

- Büntess meg! – mormolta a férfi ismét, és beleharapott az ajkába.

Minato elfelejtette, hogy megfogadta, nem és nem enged a férfinak. Le akarta teperni! Büntetni akarta. A vágyai elnyomtak benne minden óvatosságot, előre eltervezett elutasítást. Beletúrt Daichi hajába, és szinte észrevétlenül átvette a kezdeményezést. A fotel felé húzta a férfit, majd könnyed tánclépésekkel úgy fordította, hogy Daichi háttal álljon neki. Belelökte, és utána hajolt. Az ölébe ült. Csókolta, harapta. Daichi élvezte a dolgot. Sokat mélázott azon, hogy milyen lenne, ha a fiú szabadjára engedné a szenvedélyét… Most ízelítőt kapott belőle.

Minato türelmetlenül lerángatta az ingét. Végignyalta a nyakát, a mellkasát, a keze remegett, és a füle vörös volt, de a láz, ami a szemében égett, teljesen lenyűgözte a férfit.

- Ez az… Még… – A feje hátrabicsaklott.

Minato habozás nélkül gombolta ki a nadrágját, igaz, hallatszott, ahogy mély levegőt vesz előtte. Daichi kicsit megemelte a csípőjét, segített neki. Felszisszent, amikor a fiú marokra fogta. Kemény volt, a csúcsa már nedves, a szeretkezésük óta sokat gondolt a fiúra, most elég nehezen bírt magával. Minato kíváncsiságát érezvén az ajkába harapott. A fiú simogatta, megszorította, le-föl húzogatta, az ujja hegyével cirógatta.

- Minato! – Daichi megragadta a csuklóját. – El fogok menni…

A fiú váratlanul elengedte, és felállt. Ledobálta magáról a ruháit, nem nézett rá, tiszta piros volt az arca, ahogy az ölébe mászott. Daichi keze bejárta a testét, miközben csókolóztak, majd megmarkolta a fenekét. Minato reszketve hajtotta hátra a fejét. Felnyögött, ahogy megsimogatta a merevedését. Megmarkolta, mire Minato fogai fájdalmasan az ajka puha húsába mélyedtek, érezte a kiserkenő vér fémes, édes ízét. Magára húzta a fiút, nyáltól nedves ujjai a testébe hatoltak. Minato izmai megfeszültek.

- Seto-san, kérlek…

Daichi lehunyta a szemét, és a fogait csikorgatta.

- Menjünk át a hálószobába!

- De…

A férfi ellenmondást nem tűrően eltolta magától, majd magával húzta a hálószobába. A síkosító és az óvszer a legfelső fiókban volt, Minato arca felismerést tükrözött, ahogy elővette őket. Még mindig vörös volt az arca, a nyakán meglátszott Daichi csókjainak a nyoma, a vágya nem lankadt. Daichi türelmetlenül hajolt fölé, és addig csókolta, míg a fiú újra vadul köré nem fonta a lábát. Síkos ujjai elmélyedtek benne, aztán ő maga is. Lélegzetvisszafojtva hatolt belé, az izzadtság végigfolyt a homlokán. A fiúra pillantva, a karcsú test kitárulkozását látva, ráborult, és csak csókolta, a testébe mélyedt, míg a gyönyör be nem burkolta őket.

Testük nyirkosan tapadt egymáshoz, lihegve kapkodtak levegő után.

- Nem is tudom, most ki büntetett kit – motyogta a férfi kábán.

Minato úgy érezte, ezen nevetnie kell. Pár döbbent másodperc múlva Daichi csatlakozott hozzá.

- Mi lenne, ha most egy kicsit kényeztetnénk is egymást? – kérdezte élveteg vigyorral.

Minato elhaló sóhajjal adta meg a választ. Kezdődött minden elölről.

 

Minato több hétig dolgozott, mire tökéletesnek kiáltotta ki az igazgató úr portréját. Fotó alapján festett, nehéz dolga volt, mert a férfi olyan szabályos vonásokkal rendelkezett, hogy azt nehéz volt vászonra álmodni. Ryu rendkívül büszke volt rá, a sógornője agyonölelgette, unokahúga pedig azonnal akart egyet saját magáról.

Ahogy aláfirkantotta a nevét a kép aljára, egy pillanatra megdermedt. A stílusa és a képaláírás kétséget kizáróan az ő védjegye volt. Különlegesek, egyediek, összetéveszthetetlenek voltak. Igaz, hogy a manga rajzolás és a festészet két különböző stílusba tartozott, de ha valaki egyszer is kézbe vette a mangáját, össze nem tévesztette máséval. Vajon mennyi van ebből az egyedi stílusból a festményen? – merengett el.  

Daichi hátulról átkarolta, és belecsókolt a nyakába, miközben a képet nézegette. Nem rég ment el érte, az elmúlt hetekben sokszor aludt nála, rengeteget beszélgettek telefonon, és lépésről lépésre kerültek egyre közelebb egymáshoz. Minato térde elgyengült, ha csak meglátta, vagy meghallotta a hangját.

- Nagyon tehetséges vagy – jelentette ki éppen, lehelete a fülét érte.

Minato megszorította a csuklóját.

- A szerkesztőm szerint egyedi stílusom van. Tudod, ez mit jelent, ugye? Valaki előbb-utóbb fel fogja ismerni.

- Magad, a bátyád vagy miattam aggódsz?

- Nekem nem árthatnak, de nektek igen. Mindketten magas pozícióban dolgoztok a vállalatnál. Hallottam rebesgetni, hogy az igazgató úr helyettese külföldre megy, és a helyére új embert keresnek. Árthat az esélyeidnek, ha kiderül, hogy egy meleg mangakával vagy együtt, aki ráadásul még csak középiskolás.

Daichi felsóhajtott.

- Nem bonyolítasz túl mindent? Senki nem tudja, hogy együtt vagyunk. A festményt az elnökön kívül nem látja senki, aki pedig mégis, kétlem, hogy azonnal egy BL mangához kapcsolná. És gyorsan nőj fel!

Minato nem állta meg mosolygás nélkül, de továbbra is a homlokát ráncolta.

- Nem tehetek róla, muszáj átgondolnom az ilyesmit. Senkinek nem akarok gondot okozni.

Daichi hallgatott egy ideig, aztán bólintott.

- Jól van. Gyere velem! Látogassunk meg valakit.

- Most? Kit?

Daichi csak mosolygott. Minato kíváncsi volt, de nem erőltette a dolgot. Hagyta, hogy a férfi kocsiba ültesse. Az elit negyed láttán viszont összevonta a szemöldökét.

- Miért jöttünk ide? Barátod lakik itt?

- Egy nagyon közeli – felelte titokzatosan Daichi, és távirányítóval kinyitotta az előttük magasodó kaput. Minato nem értette, hogyhogy kapunyitója van egy ilyen házhoz. Az autóból kiszállva tátva maradt a szája, és arra gondolt, ez a gazdagok világa, ahol magát valahogy nem tudta elképzelni. Gyomorgörccsel futott át az agyán, hogy márpedig Seto-san ennek a világnak a részese. Elhessegette a zavaró gondolatot, és inkább a látványra koncentrált.

- Ez a hely gyönyörű, olyan, mint egy festmény.

Nyílt az ajtó. A küszöbön már-már betegesen vékony férfi állt. Fekete ruhát viselt, a haja a vállát súrolta, szeme kifejezéstelen volt.

- Daichi, örülök, hogy újra látlak.

- Nem zavarunk, Yui? – hajolt meg előtte Daichi. A szertartásosság ellenére Minato érezte, hogy a két férfi régóta ismeri egymást.

- Téged mindig szívesen lát – tessékelte be őket a férfi a házba. – A teraszon van. Azt mondta, jó idő van, nem fog a dolgozószobában kuksolni.

- Egyetértek vele. Szép időnk van.

Minato ide-oda kapkodta a fejét. Nem értett semmit. Kiléptek a teraszra. Egy férfi ült nekik háttal, de azonnal felkapta a fejét.

- Daichi – fordult feléjük, de csak a szája mosolygott, a szeme nem. Abban üres feketeség honolt. Nem állt fel, csak kinyújtotta a kezét a férfi felé.

Daichi azonnal megfogta, és gyengéden megölelte. Látszott, hogy mennyire közel állnak egymáshoz. Minato észrevette a fehér sétapálcát a szék mellett, a fekete napszemüveget az asztalon. Ez az ember vak – villant át a fején. Azon a fotón, amit ő kapott, a szeme élettel teli volt, a mosolya pedig úgy ragyogott, akár a Nap.

- Minato, gyere ide, hadd mutassalak be – nézett rá Daichi. – Kei, ő itt Kuronaga Minato.  Minato, ő itt régi jó barátom, Noda Keita igazgató úr.

- De hát… – Minato értetlenkedett. A férfi vak, akkor pedig nem láthatja a képet, amit készített. Mi volt ezzel Daichi célja? Nagyot nyelt, és úgy döntött, a látogatás után azonnal kifaggatja a férfit. Előtte viszont illedelmes lesz. Meghajolt, bár tudta, hogy a férfi nem látja.

- Örülök, hogy megismerhetem, Noda-san!

A férfi mosolygott, a mosolya halovány volt és sápatag, mint ő maga.

- Te vagy Kuronaga Ryu kisöccse?

- Igen, uram.

- Gyere ide! Megérinthetem az arcod?

Minato idegesen közelebb lépett.

- Persze.

Kei ujjai finom lepkeszárnyakként érintették az arcát.

- Nagyon csinos fiú vagy – mondta. Minato elpirult, Kei kuncogott. – És most zavarban vagy. Forró az arcod.

- Kei! – bökte meg Daichi az oldalát. Kei felnevetett, most először élettel telt meg az arca.

- Jól van, békén hagylak! Üljetek le! Parancsoltok valamit inni? Daichi, neked gondolom a szokásos, és te, Minato-kun, mit kérsz?

- Egy pohár narancslevet, ha lehet.

- Yui, légy szíves!

Hino-san bólintott, és nesztelen léptekkel eltűnt a házban. Minato összerezzent. Neki fel sem tűnt, hogy a férfi ott van velük. Kei Daichi felé fordult.

- Régen jártál nálam. Minden rendben?

- Igen. Hogy érzed magad?

Kei üres, fekete szeme a távolba meredt.

- Jól.

- A szemed?

Kei az arcához nyúlt.

- Egy hónap múlva megműtenek, de még mindig nem vagyok biztos, hogy akarom-e.

- Hány százalék, hogy látni fogsz?

- Negyven.

Daichi hátradőlt, és átnyúlt Minato kezéért.

- Az nem túl sok. Megéri?

Kei arcán mosoly derengett.

- Fogalmam sincs. Téged például nagyon szeretnélek látni.

- Megtisztelsz, de annyit nem érek, hogy szenvedj.

Minato figyelte a két férfit, és sejtette, hogy a barátságon kívül mélyebb kötelék fűzi őket egymáshoz.

- A barátod nagyon csendes – terelte el a témát Kei.

Daichi felnevetett.

- Csak most. Látnád éjszaka!

- Seto-san! – Minato szégyenében fülig vörösödött.

Kei szelíden mosolygott.

- Mióta ismeritek egymást?

- Úgy két hete, de Minato-kun már előtte is fantáziált rólam – vigyorgott Daichi.

Kei a fejét csóválta.

- Ne hozd még nagyobb zavarba! Minato, még tanulsz?

- Igen. Most végzek a középiskolában.

- Főiskolára mész?

- Mangaka akar lenni – kotyogott közbe Daichi.

- Ahhoz tehetség kell.

- Tehetséges.

Minato hálás volt, amiért a férfi nem hozta szóba már megjelent mangáját. Yui-san ekkor tért vissza tálcával a kezében. Daichi elé limonádét, Minato elé narancslevet, Kei elé teát tett.

- Köszönjük, Yui.

- Egészségükre, uraim! – A férfi meghajolt, és távozott.

- Minek köszönhetem a látogatásotokat? – kortyolt a teájába Kei.

- Eszembe jutottál, és kíváncsi voltam, hogy vagy.

- Ezt megtehetted volna telefonon is.

- Régen beszéltünk. Látni akartalak.

Kei lassan bólintott.

- Jó hallani a hangod, Daichi.

Daichi komoran nézte a férfit.

- Kifárasztottunk.

- Mindig örülök neked, de mostanában elég fáradékony vagyok – mentegetőzött Kei.

- Nem alszol eleget? Látom a szemed alatt a karikákat.

Kei arca bezárult. Daichi tudta, hogy mostantól fogva egy szót sem fog kihúzni belőle. Felállt.

- Mennünk kell. Vigyázz magadra!

Kei nem reagált. Minato félősen a férfihoz húzódott.

- Seto-san…

- Ssh, gyere! Hagyjuk magára!

A folyosón Yui-san szótlanul csatlakozott hozzájuk.

- Megint…

- Igen, tudom. Mostanában egyre gyakrabban.

- Vigyázz rá!

Hino szemében mély szomorúság lebbent.

- Azt teszem, Daichi! Viszontlátásra!

Daichi és Minato elbúcsúztak a férfitól. Egészen hazáig egyikük sem szólalt meg, Daichi lakásában Minato a férfira támadt.

- Magyarázatot várok! Miért készíttettél portrét egy vak férfiról? Nem fogja látni! És miért vittél el hozzá? Mi volt a célod?

Daichi a fürdőszobába ment, és vetkőzni kezdett. Minato követte.

- Seto-san! Válaszolj!

- Noda Keitát az egyetemen ismertem meg. Évfolyamelső volt, kiváló sportoló, diákelnök – kezdte. – Mindenki imádta. Összebarátkoztunk. A szeretője lettem, de titkoltuk, mert Kei befolyásos család gyermeke volt.

Minato nekidőlt a mosdónak. Figyelmesen hallgatott.

- Hino Yuichi is velünk járt. Ő volt Kei szobatársa a kollégiumban, mert bár Kei itt lakott a városban, ki akarta próbálni, milyen szabadnak lenni. Kis titkunkról egyedül Yui tudott, és ő hallgatott, akár a sír. A barátunk volt.

Daichi hangja komor volt.

- Egy nap meghalt Kei édesanyja. Kei összetört, nagyon szerette. Az apja erősködött, hogy költözzön haza. Kei nem akart, és ezen állandóan vitáztak. A kapcsolatunk szinte észrevétlenül lett barátság. Továbbra is jóban-rosszban kitartottunk egymás mellett, de már nem voltunk szeretők. Lassan eltávolodtunk egymástól, és Kei egyre több időt töltött Yuival.

Minato szíve elszorult. Sejtette a folytatást.

- Még nem voltak szeretők, de talán megtörtént volna, ha Kei apja nem kap szívrohamot. Hozzá indultak a kórházba, Yui vezetett és Kei ideges volt. Összevesztek a kocsiban, és belehajtottak a pirosba. Oldalról telibe kapta őket egy teherkocsi. Kei megvakult, míg Yuinak kutya baja sem esett. Az első hírek szerint Kei olyan súlyosan megsérült, hogy talán életben sem marad, és Noda-san szíve ezt már nem bírta ki. Kei ott maradt egyedül, vakon, egy több millió jent érő céggel, és hatalmas felelősséggel a vállán. Felajánlottam, hogy segítek, de Yui ekkorra már elhatározta magát.

- Vigyáz rá – suttogta Minato.

- Igen. Kei nélküle semmi lenne. Yui a szeme. Ő segít irányítani a céget, ami nélküle már biztos csődbe ment volna.

- Miért vittél el?

- Hogy lásd, az igazgató urat nem fogja érdekelni ki vagy, amíg boldog vagyok.

- Még mindig szereted?

Daichi tétovázott. A megfelelő szavakat kereste.

- Kei közelebb áll hozzám, mintha a bátyám lenne, de nem vagyok szerelmes belé.

Minato felsóhajtott.

- És a kép?

- A gesztus számít, Minato. És amint hallottad, talán a következő műtéttel újra láthat.

Daichi meztelen volt, az arca szomorú. Homlokon csókolta, és beállt a zuhany alá. Ahogy a férfit figyelte, Minato rájött, hogy mennyire szereti. Nem csak a vágy húzta hozzá, hanem a szerelem is. Lassan elmosolyodott, és ruhástul beállt a férfi mellé. Azonnal bőrig ázott. Daichi rámeredt.

- Mit csinálsz?

- Szerintem Yui-san azért maradt Noda-san mellett, mert szereti. És Noda-san azért az ő segítségét fogadta el, mert szerelmes Yui-sanba.

Daichi értetlenül pislogott.

- Nem értelek.

- Pedig egyszerű – erősködött a fiú. – Nem az 5. alpont miatt jöttem el hozzád, hanem azért, mert szeretlek.

Daichi nem tudott szólni, Minato zavart őszintesége a padlóba döngölte. A fiú elmosolyodott, és megcsókolta.

- Ráérsz válaszolni. Itt leszek még egy darabig.

Daichi mély levegőt vett. Magához rántotta a fiút. Minatóra forró víz zubogott, de nem érdekelte. Felnyúlt, és mohón belemarkolt a férfi hajába. Lehúzta magához, és csókolta. Megharapta az ajkát, megszívta a nyelvét. Daichi teste életre kelt, mint mindig, ha csak megérezte a fiút.

Remegő kézzel rángatni kezdte a fiúról a vizes ruhákat. Elfulladva összenevettek, amikor Minato keze beleakadt az övébe, ahogy a nadrágszíjat próbálták kicsatolni. Végül a nadrág is lekerült a fiúról, Daichi térdre esett. Keze közé vette Minato vesszejét, és nyalogatni kezdte, Minato ujjai a hajába túrtak.

- Erősebben…

Daichi engedelmesen szopogatni kezdte, nyalogatta, és élvezte, ahogy a fiú teste remeg és vergődik. Masszírozni kezdte a golyókat, mire Minato megrándult.

- Seto-san! – Felkiáltott.

Daichi érezte a szájában fröccsenő édes ízt. Lenyelte, és tovább nyalogatta a combokat, a hasat. Képtelen volt betelni a fiúval, és bár már csukott szemmel is fel tudta idézni minden testrészét, újra és újra bejárta, a finom bőr és Minato reszketése teljesen lenyűgözte. Minato a vállába kapaszkodott.

- Kérlek…

Daichi felállt, és a nyakát csókolgatta, a fenekét simogatta, masszírozta. Megemelte, hogy átkulcsolhassa a lábaival a csípőjét. Két ujjal hatolt a testébe, Minato felsóhajtott, a tekintete homályos és gyönyörre éhes volt.

- Seto-san, nem bírok várni! Kérlek…

- Milyen udvarias vagy ma! – lihegte a férfi, de nem habozott. Merev vesszeje lassan haladt előre a szűk résben. Minato a nyakába fúrta az arcát, és combjaival vaskapocsként fonta át. Daichi oldalra nyúlt, elzárta a vizet, aztán nekiszorította a falnak a fiút, és keményen belédöfött.

- Még… – kapaszkodott belé Minato.

Döfések követték egymást, egyre gyorsabban, egyre mélyebben. Minato teste megdermedt, Daichié megfeszült. Egymásra meredtek, aztán egyszerre engedték el magukat. Egy tizedmásodpercnyi időre összeomlott a világ, összetörtek ők maguk is, hogy aztán ott találják magukat kábán, összefonódva a zuhanyzó csempéjének támaszkodva. Csókjuk oly lágy volt, akárha pillangó szárnya érintette volna az ajkukat.

- Valamit be kell vallanom – mondta kicsivel később Daichi, amikor már az ágyban feküdtek. Minato kíváncsian pislogott.

- Igen?

Daichi belemosolygott a sötétbe.

- Én is szeretlek.

Minato a mellkasára ejtette a fejét.

- Akkor jó.

Daichi beleborzolt a hajába.

- Biztos vagy benne, hogy Kei és Yui szerelmesek egymásba?

- Teljesen. Száz százalék.

- Mit gondolsz, Kei miért fél a műtéttől?

A fiú elgondolkodott.

- Talán attól fél, hogy akkor elveszíti Yui-sant.

- Te mindig ekkora szakértő voltál szerelmi ügyekben? – gyanakodott Daichi.

Minato felnevetett.

- Te tehetsz róla. Amúgy nekem is lehet egy kérdésem? Hogyan fogjuk megmondani a nii-sannak, hogy szeretők vagyunk?

Daichi tétován vakarta a tarkóját.

- Fogalmam sincs.

- Pedig ezt neked kell elmondanod neki – közölte a fiú meglepő határozottsággal. Ahogy egyre több időt töltöttek együtt, úgy nyílt ki, mint egy bimbózó virág, és a férfi élvezettel figyelte.

- Nem is tudom, ki csábított el kit – villant fel a szeme.

Minato ujjai végigzongoráztak a bordáin.

- Most nem ez a lényeg. Te vagy az idősebb. Nekem el se hinné.

Daichi felsóhajtott.

- Oké, oké, megértettem. A hétvégén elmondjuk neki, és reméljük, hogy túlélem.

- Köszönöm – nyomott egy puszit Minato az arcára. – Ne aggódj, megvédelek!

A férfi hangosan felnevetett.

- Vajon ezzel miért nem nyugtattál meg? – kérdezte, aztán elakadt a nevetése, mert a fiú fölé hajolt, és megcsókolta. Miközben átfordultak, átfutott a fején, hogy milyen bolond lett volna, ha hagyja, hogy ez a fiú csak egy futó kaland legyen az életében…

 

 

Vége