Cetlikre írt szerelem

Ai: Cetlikre írt szerelem

A nevem Fuwa Syouji.

Huszonegy éves múltam egy héttel ezelőtt. Nem mintha érdekelne bárkit is a korom.

Az apám meghalt tíz évvel ezelőtt, nem igazán emlékszem rá. Sokat dolgozott, ha otthon volt, akkor anyával veszekedett. Azt mondják, balesetben halt meg. Csúszós volt az út, ő pedig túl gyorsan vezetett. Azt nem tudta senki, hogy előtte anyámmal veszekedett. Akkor nem kérdezte senki, most meg már senkit sem érdekel.

Az anyám… hm… mit is mondhatnék róla? Idén lesz negyvenöt éves, ahogy apám is, ha még élne. Egyidősek voltak, házasságukat hirtelen ötlet szülte, szinte alig ismerték egymást. Ez volt a baj. Nem illettek össze. Más volt a vérmérsékletük, az életmódjuk, a családi hátterük. Az anyám mindig is szegény volt, apám meg jómódú. Az anyámnak nem volt senkije, az apámnak élt az édesanyja, a nevelőapja, a mostohatestvére. Mondhatnék még sok dolgot, amiért nem tudtak közös életet élni, de nem igazán számítana. Már nem.

Szóval az anyám… Egész nap a tévé előtt ül, és iszik. Bor, szaké… mindegy mi, csak alkohol legyen. Mondanám, hogy már megszoktam, de hazudnék. Soha nem lehet megszokni az alkohol szagát, a részeg ordítást. Én gondoskodom róla. Mosok, főzök, takarítok, és ellátom, ha rosszul van. Már a szégyenkezést se érzem, miközben fürdetem.

Egyetemre járok. Szeretek tanulni. Sok barátom van, de senki sem sejti, hogy miért nem járok el bulizni meg egyéb helyekre. Mindig kimentem magam, hogy anyám beteg vagy dolgozni kell mennem. Utóbbi igaz is. Nem könnyű mindent összeegyeztetni, meg kevés időm marad a pihenésre is, de jó ez így. Keményen tanulok, és még keményebben dolgozom, mert vinni akarom valamire az életben.

Ma szombat van. Már hazaértem az egyetemről, estére viszont megyek dolgozni. Most éppen főzök. Egyszerűt és gyorsat. Fáradt vagyok. Az informatikus-mérnök szakon nem lehet lebzselni, én pedig mindent beleadok. Nem adom lejjebb az osztályelső címnél.

Az anyám kiabál.

- Te szaros! Inni még, hallod?

Úgy csinálok, mint aki nem hallja, de persze mindig megkapja, amit akar.

Csengetnek.

- Ki lehet az? – Megtörlöm a kezem, és az ajtóhoz szaladok, mielőtt anyám nyitná ki. Volt már rá példa, rossz még emlékezni is. Sarkig tárom az ajtót. – Igen? Tessék.

A férfit mintha skatulyából húzták volna elő. Jó fél fejjel magasabb nálam. Öltönyt visel felöltővel, nyakkendővel, élesre vasalt nadrággal. Jóképű, vonzó. A munkám során sokat forgolódok emberek között, és tudom, hogy mit beszélek. Erőteljes arcvonások, szabályos orr, keskeny, szigorú ajkak, tökéletes bőr, komor szempár, rövidre nyírt haj. Ez a férfi sikeres… az életben, munkában egyaránt. Ehhez még szemüveg se kell, ami pedig az én fitos orromon ott billeg. Szó szerint billeg, mert celluxszal ragasztottam meg a szárát még tegnap.

- Jó estét kívánok! Segíthetek valamiben? – hajtom meg előtte a fejem.

- Te vagy Fuwa Syouji? – szegezi nekem a kérdést, amitől lehökkenek. Mit akar ez az alak tőlem?

- Igen, uram. – Nincs értelme letagadni, nincs titkolni-szégyellni valóm.

A férfi végigmér. Elhúzza a száját. Megértem, nem vagyok modellalkat. Vékony vagyok, már-már törékeny alkatú. Az orrom kicsi, a szám széles, a fülem egy picit nagy, a hajam hosszú. A ruhámban se telhet öröme. Kopott farmert viselek kinyúlt pulcsival. A pulcsi elején egy nagy folt alkohol szagot áraszt.

Az anyám már ordít.

- Inni, te kis szemét!

Zavarba jövök. Szeretném, ha az idegen mihamarabb távozna.

- Segíthetek valamiben? – kérdezem újra.

A férfi szó nélkül félretol, és bemasíroz a lakásba. Az ajtó becsukódik mögötte. Tátva marad a szám a szemtelensége láttán. Kilép a cipőjéből, leveszi a kabátját, és benéz a nappaliba.

- Ne! – kapom el a karját, de késő. Anyám észreveszi.

- Te mit keresel itt? – visítja. Magánkívül van, csapdos, vörösre gyúl az arca.

A férfi bámulja. Az arca üres, de a tekintete haragos.

- Így tartod be a szavad? – dörren. Az anyám elsápad, elhallgat. A férfi nem. A hangja hideg, de a szavai lángolnak a haragtól. – Megígérted, hogy gondoskodsz Syoujiról!

- Azt teszem…

A férfi az anyám előtt terem, és lesöpri a dohányzóasztalról az üres üvegeket. Befogom a fülem, hogy kizárjam a széttörő üveg csattanását, a férfi hangját. Ki ez az alak?

- Yoshi sírjánál tettél esküt. Hát, ennyit ér neked az adott szó? Még az ő emlékét sem tiszteled?

- Hagyj békén! Mit akarsz itt tíz év múltán? – támad neki az anyám.

- Én is esküt tettem vagy talán elfelejtetted? Ma van pont tíz esztendeje, hogy a bátyám meghalt. Megígértem, hogy a fiáról gondoskodni fogok.

- Hol voltál eddig, mi?

A férfi az anyám fölé magasodik.

- És te hol voltál? – kérdezi reszkető megvetéssel a hangjában.

Már tudom, ki ő. Numai Akio, az apám mostohatestvére és egyben legjobb barátja. Emlékszem rá, hogy is nem ismertem fel mindjárt… Emlékszem a mosolyára, a nevetésére, amikor ő, apám és én együtt bújócskáztunk a nagyapánál. De régen is volt… Ősidőkkel ezelőtt. Elég volt! Nem akarom hallgatni a kiabálást! Közéjük lépek.

- Elég! Anya nyugodj meg! Hozok szakét…

- Te…

- Akio-san, kérlek, gyere velem a konyhába!

Az anyám csendben marad, Akio-san – vagy ahogy régen neveztem Akio-nii – követ. Előveszem a szakét, visszaviszem az anyámnak. Remeg és motyog, de nem néz rám. A konyhában Akio-san tanácstalanul toporog. Nem igazán tudja, hogy bánjon velem.

- Ülj le! Kérsz valamit inni? Készítek teát.

Megrázza a fejét. Leül a pult túloldalára, figyeli, ahogy befejezem a főzést.

- Megismertél.

- Igen.

Éles pillantással méreget.

- Megnőttél. Sajnálom, hogy nem kerestelek előbb.

- Miért tetted volna? Neked is megvan a saját életed.

- Félretérted. – Felsóhajt, a kezét nézi. – Amikor Yoshi meghalt… szerettelek volna magamhoz venni, de annyira ragaszkodtál anyádhoz, és nem lett volna szívem elszakítani téged tőle. Sokat gondoltam rád, de nem akartam megzavarni az életed. Aztán meg valahogy elteltek az évek. Sajnálom. A szüleim… szeretnének látni.

Ránézek. Nincs bennem érzelem. Elfojtom nagyon mélyre a bennem sikoltozó fájdalmat.

- Miért? Eddig nem voltak rám kíváncsiak.

Megrándul az arca.

- Yoshi halálán elég nehezen tették túl magukat.

Elfojtok egy keserű kacajt. Lekapcsolom a gázt.

- Biztosan így van – mondom. Belül nagyon fáj a mellkasom…

- Kíváncsiak rád. Nyomoztam utánad. Tudom, hogy egyetemre jársz. Ösztöndíjas vagy. Nagyon büszkék rád.

Csak nézem őt. Ha jól számolom, most harminchét éves. Nem néz ki annyinak. Csak a szeme árulkodik a koráról. Tétován mosolyog. Ő a családom, akármi is történt. Vagy lehet, hogy csak azért vagyok ilyen megbocsátó, mert igazi otthonra vágyom? Félrenézek.

- Örülök neki. Hogy vannak?

- Apa nagyon beteg. Anya aggódik érte.

- És te?

Vállat von.

- Egyedül élek. Ingázom Kanada és az otthonom között.

- Nem is emlékszem, mivel foglalkozol. Mondjuk, akkoriban még iskolába jártál.

- Tervező vagyok. Most éppen Kanadában építünk egy lakónegyedet.

- Szereted csinálni?

- Igen. És te? Te szereted az egyetemet? Vannak barátaid?

- Jó hely. Mindenki tök szuper, még a tanárok is.

- Barátnő?

Felsóhajtok. Ez nálam igen kényes téma.

- Voltak, de… nem igazán működött a dolog. Mindig fontosabb volt a tanulás, a munka, az… – Elharapom a szót, de a tekintetéből látom, hogy tudja, mire gondoltam.

- Mit dolgozol?

- Egy bárban vagyok pincér. Nem sokára mennem kell… ­­­­­­­– nézek az órámra.

- Nem fárasztó ez így? Nappal dolgozol, éjszaka pincérkedsz.

- Kell a pénz.

Értetlen arcot vág.

- Yoshi életbiztosítása nem fedezi… – Elhallgat. Kesernyésen felnevet. – Ne mondj semmit! – kéri halkan. Várok, míg megszólal. – Yoshi életbiztosításának anyád volt a kedvezményezettje. Sok pénzről volt szó, de anyámék megbíztak benne. Hát, igen… – Egyenesen a szemembe néz. – Nem vagyok szegény. Baj lenne, ha adnék egy kis pénzt? – Ideges. Látom, ahogy megrebben a keze a pulton. Észreveszi, és tudja, hogy tudom. Ez még idegesebbé teszi.

- Nincs szükségem rá.

- Jaaj, dehogynem! – Az anyám támolyog ki a nappaliból. Akio-san rámered. Az arca megmerevedik.

- Nem kell átöltöznöd? – kérdezi tőlem, de tudom, hogy nagyon feszült.

Még soha nem fürödtem le ilyen gyorsan. Magamra kapkodom a ruháimat, és úgy rohanok le, mintha ezer ördög lenne a nyomomban. Anya a nappaliban kuporog és iszik. Akio-san az ajtónál várakozik indulásra készen.

- Még nagyon korán van – tétovázom, de szótlanul megragadja a karom, és magával vonszol.

Kocsiba lök, és nekem fogalmam sincs, hová visz.

Akio-san lakása hatalmas. Nagyokat pislogok.

- Szép – fordulok körbe.

- Tetszik?

- Igen. Miért hoztál ide?

Akio-san ledobja a kabátját, és lehuppan a kanapéra. Cigire gyújt.

- Nem akarsz ideköltözni? – néz rám.

Megdermedek.

- Nem.

- Miért?

Elfut a düh.

- Miért? Tíz évig felém se nézel, most pedig azt kérdezed, miért nem akarok hozzád költözni? A válasz egyszerű: megállok a magam lábán. Nem kell a sajnálatod, se a segítséged, senkié se!

Felsóhajt.

- Féltem, hogy ezt fogod mondani. Nagyon hasonlítasz az apádra.

Meglágyul a haragom.

- Hiányzik neked?

A sarokban álló zongora felé int. Fényképek vannak rajta. Nézem őket, és nagyon szomorú vagyok.

- Nem maradhatok – mondom a sírással küszködve.

Bólint, nem marasztal. Kulcsot nyom a kezembe, taxit hív, pénzt ad rá.

- Örülök, hogy beszélhettünk. Jöhetsz, amikor akarsz. Nem zavarsz.

Amikor kilépek tőle, tudom, hogy ide még visszatérek.

Egy héttel később hívatlanul megyek fel hozzá. Húz a lakás csendje, nyugalma, a képek a zongorán. Rettenetesen izgulok, izzad a tenyerem. Nincs odahaza, de kék cetli vár az asztalon, hogy érezzem otthon magam. Várt rám, tudta, hogy megyek. Ettől még jobban zavarba jövök. Csak járkálok, mindent megnézek: a szobákat, a könyveket, a cd-ket, a dvd-ket, a dolgozószobában a tervrajzokat és a zongorán a fotókat. Csend van, nyugalom. Leülök tanulni, utána rendet rakok, kimosok, kiteregetek. Tanulok, beszedem a ruhákat, és vasaláshoz belerakom egy kosárba. Majd legközelebb…

Újabb hét telik el. Újabb cetli az asztalon, amikor belépek az ajtón. Ezúttal sárga. Ne merj házimunkát végezni, különben mérges leszek! Csak azért is kitakarítok, és elvasalom a ruhákat. Beóvakodom a hálószobába, és beaggatom őket a szekrénybe, elrakom őket a fiókokba. Beágyazok, összeszedem a szétdobált cuccait. Tanulok, elmegyek.

A következő héten zöld cetli vár, és egy szál, hervadásnak indult rózsa. Kicserélem alatta a vizet, és felnevetek a kísérő szövegen. A vasalásért. A színes cetlikkel teli tömb ott hever a pulton, mellette egy egyszerű kék toll. Szinte csábít, hogy használjam, és végül is, miért ne? Egyszavas köszönömöt firkantok egy lila papírra, és körülnézek, mit kell rendbe tenni. A hűtőből kiveszek egy romlottnak tűnő sajtot, és a tejet. Kiürítem a kukákat, és felporszívózok. Leülök tanulni, és a következő hét olyan messzinek tűnik, és gyűlölök hazamenni majd az anyámhoz és az alkoholszagú lakáshoz.

Újabb hét, rózsaszín cetli, én sárgán válaszolok. Tanulok, kitakarítok, majd dolgozni megyek.

Telnek a hetek. Mindig elkerüljük egymást, de a cetlik megmaradnak, már elég kevés van a tömbön. Egyre többet használok el, néha négyet-ötöt is. Ő is, csak ő másképp. Hol a fürdőben, hol a hálóban, hol a zongorán hagyja őket, vagy épp ahová eszébe jut, letesz egyet-egyet. Ami épp az eszébe jut, megosztja velem… a cetliken keresztül. Mesél a gyerekkoráról, az enyémről, az apámról. Az egyetemi éveiről, a munkájáról, a barátairól. Már tudom, melyik zene a kedvence, melyik a kedvenc filmje, hogy hívták az első szerelmét. Viccet ír, vagy egy dal két sorát. Faggat a hobbiimról, a suliról, mindenről, ami én vagyok. S én válaszolok… Mesélek a vizsgákról, a munkámról, a kedvenc könyveimről és dalaimról, az éppen eszembe jutott kósza ötletekről, az álmaimról…

Szép ez így. Még soha senki nem vidított fel ennyire. Még soha senkihez nem kötődtem ennyire. Jó ez így. Nem vágyom másra… Többre vágyom.

Jönnek a vizsgák. A munkámat kezdem elhanyagolni, és ez ingerültté tesz. Az anyám megint csak kiabálni tud, és kezd elegem lenni. Szeretem őt, mert az anyám, de már nem tisztelem, és ez megijeszt.

A legfontosabb vizsgámat elszúrom. Leblokkolok, és csak bámulom a papírt. Rosszul vagyok. Egy könnycsepp hull alá elmaszatolva az írásomat. Furcsa. Nem szoktam sírni. Tíz éve nem sírtam. Arra sem emlékszem, hogy jutok ki a teremből, hogy jutok haza. Anyám visít, amint belépek.

- Hoztál inni?

- Igyál vizet – felelem rezignáltan. Kis híja, hogy nem ugrik nekem.

- Pont olyan vagy, mint az apád.

- Még jó – mondom, és kifordulok az ajtón.

Nekiindulok a világnak. Hideg van, fázom. Akio-san lakása barátságos kikötőhöz hasonlít, amikor belépek. Ledobom a táskámat az ajtó mellé, és csak állok. Hogy mire várok, nem tudom. Az asztalon nincs cetli. Se kék, se sárga, se rózsaszín.

- Syouji? – Az emeletről Akio-san hangja hallatszik.

Áthajol a korláton, lenéz rám. Elsápad, amikor meglát, és már rohan is lefelé.

- Syouji? Mi történt? Jól vagy?

Átölel, és magához szorít. Érzem az illatát, amiről már mindig ő fog eszembe jutni, ha megérzem. Emlékszem erre az ingre. A múlt héten mostam ki. Ilyen hülye dolgok járnak a fejemben, ő meg csak kérdez. Én meg nem válaszolok. Mit mondhatnék neki? Hiszen én se tudom, mi bajom.

- Syouji... – Az arcomhoz ér az ajka. Puszit nyom a bőrömre. – Nincs semmi baj… – suttogja a fülembe.

Eltörik a mécses, még a lábam is összecsuklik a tehetetlenségtől. Sírok, ahogy utoljára apám temetésén tettem, ugyanezen karok között. Felemel, felvisz az emeletre. Lefektet, mellém fekszik. Babusgat, ahogy kisgyermeket szokás. Csakhogy én már felnőttem…

- Nem akarod elmesélni? – kérdezi, amikor elapadnak a könnyeim.

- Nem számít…

- De igen.

Hallgatok. Odabújok hozzá, és ez nekem elég. Csend van, béke ölel, forró test simul hozzám.

- Syouji… Nem tudnék segíteni?

- Már megtetted – sóhajtom.

Még szorosabbra fonja az ölelést.

- Elszúrtam a vizsgámat – mondom.

Hallgat, vár.

- Anya megint kiabált – teszem hozzá.

Az arcomhoz simítja az arcát.

- Már négy napja nem voltam dolgozni. Ki fognak rúgni – vallom be.

Megcsókolja a számat.

- Nincs egy vasam se – sorolom tovább, bár egyre bizonytalanabbul.

Újabb csókot nyom az ajkaimra.

- Szeretek nálad lenni – sóhajtom.

Hozzám simul. A keze az ingem alá csúszik.

- Hiányoztál – motyogom, bár kótyagos a fejem.

Beleharap a számba. Keze végigsiklik a bőrömön. A kezem felemelkedik. Átkarolom a nyakát.

- Nem lenne szabad, de… szeretlek – súgom.

A nyelve a számba hatol. Felnyögök, annyira jó érzés. Borzong, bizsereg a testem. Libabőrös vagyok, ahol csak hozzám ér, de nem akarom, hogy abbahagyja. Akármennyire nem lenne szabad… Akármennyire a nagybátyám… Végigfekszik rajtam. A súlya az ágyhoz szegez, de most még ez is tetszik. Csókolgatja a szám, az arcom, a nyakam.

- Akio-nii… – Lábaimmal átkarolom a csípőjét, hogy még közelebb érezzem magamhoz.

Ujjaival finoman megcirógatja az arcom. Ránézek, mosolyog.

- Maradj velem!

- Nem…

- Ne gondolkozz! Kérlek!

- Nem lehet…

Csak mered rám. Már nem mosolyog.

- Talán azért szeretlek annyira, mert az vagy, aki… Yoshi fia.

- Szeretted az apámat?

- Egy kicsit vele haltam – mondja. A nyakamba fúrja az arcát. – Maradj velem! – kéri újra, remeg a teste.

Tudom, hogy újra nemet fogok mondani.

- Azt mondtad nem lenne szabad ezt érezned. Igazad van. Bűnös dolog, amit érzünk – sóhajtja. – Bűnös vagyok, mint férfi, és mint nagybátyád. Azt ígértem, hogy vigyázni fogok rád, és közben magam taszítalak bűnbe.

És még mindig azt várom, hogy kimondja.

- Szeretlek.

Megtette.

- Azt hiszem, a negyedik cetli után jöttem rá – mereng el. – És azóta nem tudom, hogy mit mondjak, hogyan kérjem… maradj velem!

- Az anyám…

- Nem kérem, hogy ne szeresd! Csak annyit, hogy engedd, hadd segítsek. Engedd át a terheid.

- Ez az én kötelességem.

- Nem, nem az. – Rám néz, arca határozott, szemében gyengédség ül. – Ő az anyád… Nem lehet kötelesség, mert ha az, akkor meghalt már a gyermeki szeretet is.

Megsimogatom az arcát.

- Nem illek hozzád. Mi a csudát szeretsz bennem?

- Téged. – Akio elmosolyodik. – A kézírásod, amiből mindig tudom, hogy boldog vagy, vagy éppen szomorú. A mosolyod, mely átsüt minden betűdön, minden tarka cetlin. Az összeragasztott szemüvegedet, a kínos pontossággal élére vasalt nadrágokat, amiket te raktál a szekrényembe. A könnyeidet – végigsimít az arcomon. – A kitartásodat, az akaratodat, az erődet. – Belecsókol a tenyerembe. – Téged szeretlek.

- Mi lesz ebből?

- Próbáljuk ki!

- Csak így? – Csettintek egyet.

Bólint.

- Szeretlek. Maradj velem!

A fejemet ingatom.

- Ezt nem lehet csak így… Én…

Szorosabbra fonja az ölelést. Alig kapok levegőt. Keményen néz rám.

- Nem pótléknak kellesz apád helyére, ha ez jár a fejedben. – Igaza van, valami hasonlóra gondoltam. – Szerettem őt, de ez más. Nem várom, hogy engedd, eltartsalak. Dolgozz, tanulj, ha ezt akarod. Csupán azt kérem, hogy engedd, hogy melletted legyek, szeresselek, és belőled új életre keljek, amikor meghal a fényem. Szeretlek. Még azt is megengedem, hogy takaríts… – teszi hozzá.

- Ez őrültség!

- Legyen az! Őrült a világ is, melyben élünk.

Nézek rá. Szeretem. Tudom.

- Maradok.

Néz rám. Szeret. Tudom.

Megcsókol.

Odakint utolsót lobban a Nap, hogy holnap új életre keljen… velünk együtt.

Apa, add áldásodat, mert Akio-nii nélkül üres az életem!

Mámor borul rám, átkarol, betakar. Már nem vagyok egyedül.

Akio-nii, szeretlek, akármit is hoz a jövő!

Akio-nii teste felettem forró és kemény, az érintése lágy és gyengéd. Engedem, hogy mutasson egy új világot. Amíg mellettem van, nem eshet bajom. Odakint beköszönt az éjszaka, a Hold ránk nevet a felhők mögül és egy kósza fénysugár pár színes cetlire mosolyog az asztalon…

Vége