Bűn

Ai: Bűn

            Patrick O’Brien elmerengve hallgatta a konyhából kiszűrődő hangokat. Felesége barátnője átjött beszélgetni és sütit készíteni vasárnapra. Elvileg olvasni ült le, de most ölébe ejtett könyvvel bámult a levegőbe.

- Holnap hazajönnek – lelkendezett Janece. – Már egy hónapja nem voltak idehaza. Patrick volt náluk a múlt héten, amikor arról a konferenciáról jött haza, de nem voltak otthon.

Az asszony a gyerekeket emlegette, Pault és Victort, akik két éve egy messzi nagyvárosba költöztek, és csak ritkán látogattak el a szülői házba.

- Igen, mindkettőjüknek barátnője van. Remélem, őket is elhozzák holnap.

Patrick arca megrándult. Felsóhajtott, és félredobta a könyvet. Képtelen volt koncentrálni. Már egy hete nyomta a lelkét a titok, amit nem mert megosztani senkivel. Hogyan is mondhatná el bárkinek, minek volt tanúja?

Hat éve ismerkedett meg a Sullivan családdal. Janece egyedül nevelte két fiát, akik akkor kezdtek a saját lábukra állni. Nehéz éveket tudtak a hátuk mögött. Janece férje, a gyerekek apja agresszív ember volt, aki a napi feszültséget úgy vezette le, hogy a feleségét verte, vagy ha ő nem volt otthon, a fiúkat. Halálos balesete után senki sem siratta meg. Az asszony új házba költözött, és megpróbáltak új életet kezdeni. Ekkor ismerkedtek össze. Eleinte bizonytalanok voltak, Janece okkal félt belekezdeni a kapcsolatba, és a fiúk is bizalmatlanok voltak vele szemben. Már az első pillantásra látta, hogy a család összetart, ragaszkodnak egymáshoz, törődnek a másikkal. Különösen igaz volt ez a testvérpárra. Paul két évvel volt idősebb az öccsénél, az volt az álma, hogy motorüzletet nyit. Lelkesedését osztotta Victor is, így nem lepődött meg senki, amikor az apjuk utáni biztosítási összegből egy szerelőműhely épült. Egy évvel később bejelentették, hogy elköltöznek, máshol nyitják meg az üzletüket. Janece nehezen viselte a gyerekek távollétét, de mostanra hozzászokott, hogy alig látja őket. Büszke volt rájuk, ahogy Patrick is… egészen a múlt hétig, amikor minden megváltozott.

Felállt, odasétált a kisasztalhoz, amelyen egymást érték a családi fotók. Kiemelte a legfrissebbet. Paul megnövesztette fekete haját, vörös tincset festetett bele, piercinget viselt és bőrcuccot. Ragyogó kék szeme rejtélyesen mosolyogva nézett a kamerába. Victor a tökéletes ellentéte volt. Szőke haját divatosra vágatta, kilövette a fülét, és aranybarna tekintetének mélyén ott bujkált valami mély szomorúság.

- Neked is hiányoznak, igaz? – állt meg mellette a felesége.

- Igen. Mit hoztál?

- Süteményt. – Janece letette a kistányért. – Kár, hogy múltkor nem voltak otthon, és nem tudtál velük találkozni.

- Igen, majd talán legközelebb… - Patrick pillantása a fotóra vándorolt. Állítása, hogy a fiúkat akkor nem találta az üzletben, hazugság volt. Gyűlölte, hogy meg kellett tennie, de nem látott más választást. Mert hogyan mondja meg egy anyának, hogy… Nem is talált volna rá szavakat.

Janece visszament a konyhába, ő pedig kisétált a kertbe. Egy héttel ezelőtt részt vett egy konferencián. Hazafelé útba ejtette Paulék üzletét. Zárva volt, ezért megkerülte az épületet, hogy megkeresse őket a műhelyben. Meglepetést akart szerezni nekik, így lábujjhegyen osont befelé. Elmosolyodott, amikor meghallotta a Queen egyik dalát, ami a fiúk kedvence volt. Nem lepődött meg, hogy egymást átkarolva, nevetve táncolnak egy motor körül. Vic imádott táncolni, és bár Paul nem rajongott az ilyesmiért, soha nem mondott nemet az öccsének. Olyan tökéletes összhangban mozogtak, hogy teljesen meghatódva bámulta őket. Ekkor támadt az az érzés, hogy valami… valami most más. A hangulat, a mozdulatok, a mosoly. A tánc már régen nem szórakozás volt, hanem érzelemnyilvánítás. A két fiú elkomolyodott, összesimulva forogtak- pörögtek. Minden érintés üzenet volt a vágyról, amely tagadhatatlanul ott égett a szemükben, sütött az arcukról. Patrick hitetlenkedve állt. Abban a pillanatban, amikor Paul ajka Victoréhoz ért, rádöbbent, hogy nem testvérpárt, hanem szerelmeseket lát maga előtt. Olyan érzés volt, mintha egy kő zuhant volna a mellkasára. Bénultan figyelte, ahogy nekitántorodnak az asztalnak, és Paul felültette rá az öccsét. A combjai közé állva csókolta mohón és mégis olyan szeretettel, amely csakis olyan emberek között lehetséges, akik összetartoznak. Patrick végignézte, ahogy szerelmeskednek, és elosont, mint a leskelődő. Szégyellte magát, de sértett is volt. Hogyan nem jöttek rá? Ezért költöztek el a fiúk? És… mégis mikor kezdődött, mióta tart ez a bűnös viszony? Teljesen bénultan vezetett hazáig, és Janece-nek azt mondta, hogy a gyerekeket nem találta otthon. Mit mondhatott volna mást? Az igazságot semmiképp, hiszen még ő maga se hitte el, pedig ő ott volt, látta, hallotta őket. Tanácstalanul ténfergett a virágok között, és remélte, hogy a fiúk másnapi látogatása során sikerül tisztáznia mindent.

            Paul és Victor motoron érkeztek. Virágot hoztak az anyjuknak, bort Patricknek. Mentegetőztek, amiért a barátnőik nem tudtak eljönni, de nem tűntek szomorúnak miatta. Úgy viselkedtek, ahogy mindig. Lelkesen segédkeztek a konyhában, és megnevetették Janece-t. Mostohaapjuk azonban komor hallgatásba burkolózott. Már késő este volt, mire magukra maradtak. Kiültek a teraszra, és egymásnak dőlve hallgatták az éjszaka neszeit.

- Itt vagyunk – emelte fel a fejét Paul, amikor meghallották Patrick lépteit. – Anya?

- Alszik. Beszélnünk kell.

- Tudjuk. Téged vártunk.

Patrick a fiúkat nézte, és képtelen volt kiverni a fejéből a képeket, amikor ők ketten… Odahúzta az egyik széket, és leült melléjük. Fogalma sem volt, hogyan is kezdhetne bele a mondandójába, hogyan tehetné fel a kérdéseket.

- Anya elmondta, hogy a múlt héten ott voltál nálunk – mondta Paul halkan. Idősebbként mindig ő volt a szószóló. – A mai viselkedésed alapján nem tévedünk nagyot, ha azt feltételezzük, láttál minket, igaz?

- Nincs bennetek egy szemernyi szégyen sem? – tört ki Patrick-ből. – Testvérek vagytok. Vérszerinti fivérek.

Paul összefonta ujjait az öccséével, és nem szólt. Victor hangja szomorú volt.

- Azt hiszed, hogy minket nem gyötör a bűntudat? Ezerszer átrágtuk magunkat a kapcsolatunkon. Nem jutottunk dűlőre. Olyanok vagyunk egymás számára, mint a levegő.

- Testvérek vagytok! – ismételte Patrick elkeseredetten.

Paul kék szemében egy pillanatra megcsillant a felhők mögül előbújó hold fénye.

- Tudjuk. Tudtuk akkor is, amikor először csókolóztunk, és először ölelkeztünk.

- Amit tesztek, bűn. Nem gondoltok anyátokra?

- Ő vajon gondolt ránk, amikor hónapokra itt hagyott minket apánkkal? – kérdezte Victor csendesen, ám annál keserűbben. – Erről nem beszélt neked, igaz? Apánk halálakor az ország másik végében élt, és addig egyszer sem hívott minket. Gyűlölte apánkat, de bele sem gondolt, mit tesz, amikor elment. Később azzal védekezett, hogy azt remélte, apa minket nem fog bántani, pedig ismerte őt. Tudta jól, hogy a mérgét rajtunk fogja levezetni. Hónapokig… minden este megverte hol egyikünket, hol a másikunkat, persze ügyesen, nehogy nyoma maradjon. Félelemben éltünk, és nem volt senkink, csak egymás. A szeretet utáni vágy hajtott minket a másik karjaiba. Elítélsz minket ezért?

- Anyátok nagyon szeret titeket…

- Mi is szeretjük őt, és nem hibáztatjuk, ami történt, de a felelősség nem csak a miénk, hanem az övé is.

- Ne próbáljátok őt hibáztatni! Nem vagytok már gyerekek! Felnőttetek, a döntés a tiétek!

Paul előrehajolt. A tekintete hideg volt, a hangja haragos.

- Mit tudsz te rólunk? Mit tudsz arról, milyen volt egyedül várni éjszaka az ágyban, és várni, vajon apánk melyikünkhöz megy be, és melyikünk mellé bújik oda?

Patrick torka elszorult. Hányingerrel küszködött, ahogy a fiú folytatta.

- Mit tudsz te arról, milyen érzés, amikor a tulajdon apád leszorít az ágyra, és megerőszakol? És te hiába kiabálsz, hiába sírsz, nem jön senki, aki segíthet. Egyedül vagy.

- Jézusom!

- Megtettem mindent, amit kért, hogy Victort békén hagyja, ám az egyik este én nem voltam neki elég…

- Paul…

- Megerőszakolta őt is, utána meg átsétált a hálószobájába, és úgy aludt, mintha semmi sem történt volna.

- Miért nem hívtatok segítséget?

- Gyerekek voltunk, akik elhitték, hogy ha elmondjuk, mi történt, elválasztanak minket egymástól.

- Anyátok ezt nem engedte volna.

- Anya távol volt, azt se tudtuk, él-e egyáltalán. Csak egymásban bízhattunk. Először csak… vigasztalást kerestünk a másiknál, de melegebbre volt szükségünk. Forróságra, hogy felmelegedjen a lelkünk. Tudtuk, hogy bűn, de az is bűn volt, amit apánk tett.

- Én…

- Mi öltük meg őt.

Patrick megmarkolta a karfát.

- Miről beszélsz?!

- Az apánkat mi öltük meg. Egy hónapig terveztük a balesetét, amelyben meghal majd, és a végén senki nem jött rá, hogy mi voltunk. – Paul hangjában nem volt bűntudat, csak keménység. – Ne hidd, hogy kettőnket csak a vérünk köt össze. Ez sokkal több, mélyebb annál. Szeretjük egymást. Közösek a titkaink, a bűneink, és nem szégyelljük.

Patrick nem tudott megszólalni. Egyik sokk érte a másik után.

Paul felállt, és felhúzta az öccsét is. Szótlanul hagyták magára a férfit. Együtt zuhanyoztak, de előtte gondosan bezárták az ajtót. A víz záporozott rájuk, nem tudta lemosni a bűneiket, ám nem volt is rá szükség. Ajkuk összesimult, majd a testük is – az oly hasonló testek, ugyanazzal a vérrel. Felnőttként a saját döntésük volt, hogy egymást válasszák, és vétek volt, vagy nem, de képtelenek voltak a másik nélkül élni. Szerelmük bűn volt, de az ő közös bűnük…

Vége