Bevezető és 1. fejezet

Ai: Korbács és olaj

Köszönettel tartozom Vikinek és Melinek, mert nélkülük nem jöhetett volna létre ez a történet!

A szerző megjegyzése:

1781-ben az amerikai függetlenségi háború zárásaként kiadták a Függetlenségi Nyilatkozatot, amely szerint „minden ember egyenlőnek születik”. Ez azonban nem vonatkozott azon fekete rabszolgákra, akiket munkásoknak hurcoltak az Államokba. „A rabszolga olyan ember, akit megfosztottak személyes szabadságától, tárgyként kezelik és mint ilyen, valaki másnak a tulajdona.” (Rabszolgaság. Wikipedia. Lásd: Felhasznált irodalom)

Sokakat embertelen körülmények között dolgoztattak, és nem ismerték el alapvető emberi jogaikat. A rasszizmus nem csak a déli, de az északi területeken is jelen volt. A modern eszméket vallók egyetértettek abban, hogy ez a helyzet tarthatatlan, ám olyan megoldást, amely tényleg megoldás lett volna, nem találtak ki.

Jelen történet idejére már több, mint hárommillió rabszolga élt az államokban. A legtöbb földbirtokos csupán egy-két fekete munkással rendelkezett, ahol családtagként kezelték őket, és viszonylag jó körülmények között élhettek. A nagyobb ültetvényeken (rizs, dohány, gyapot) azonban hajnaltól estig dolgoztatták őket, és a felügyelők azt tettek velük, amit akartak. Az ún. házicselédek jobb helyzetben voltak, viszont ettől még ugyanúgy szolgáknak tekintették őket, mint a földeken dolgozó társaikat.

A Marland-ültetvény kitalált helyszín lent a déli államok egyikében. Nézzétek el nekem, ha valami hibát követtem el a történelmi hűséget illetően, valamint azt is, hogy néhány esetben nem részleteztem azokat a körülményeket, amelyek között ezeknek az embereknek élnie kellett. Akiket érdekel a téma, a történet végén lesz egy felhasznált irodalom, lehet szemezgetni, de számtalan könyv, film és weboldal foglalkozik vele.

Úgy sejtem, lesznek olyanok, akiket e hosszú bevezető eltántorítana ettől az írásomtól, ám őket arra kérem, adjanak Williamnek, de főleg Robertnek egy esélyt, és gondoljanak arra, hogy szerencsések. Nem rabszolgának születtek.   

1.

1857 nyár eleje, Amerika, a déli államok valamelyike a gyapotövezetben, Marland-ültetvény

Az elegáns urat két fegyveres lovas kísérte, ahogy belovagolt a Marland-birtok kapuján. Hosszú utat kellett megtenniük a házig, gyapotültetvényen keresztül vezetett az útjuk. A méteres bokrok között emberek dolgoztak. Nők és férfiak kapáltak a földeken, és ellenőrizték, nincsenek-e a növényen bogarak. Ha minden rendben megy, nemsokára megkezdődhet a szüret, amely egészen a fagyokig tart majd. A munkások kalapjukat, kendőjüket lengették, az úr visszaintett. Egyelőre a fák eltakarták előle az udvarházat, amelyet hatalmas, magasba törő fák vettek körbe.

A Marland-házat James Marland építtette, amihez aztán a fia, William még két szárnyat toldatott évekkel később. A hófehér, egyemeletes épületet fák árnyékolták. Az emeleti terasz körbefutott anno az egész épületen, de a későbbi átépítések során csak az első fronton és hátul maradt meg. A hátsó rész egy tóra nézett, a kertben pedig rózsák és vörös virágok nyíltak. Az ablakok magasak voltak, üvegükben visszaverődött a napfény. Néhány nyitva volt, a hófehér függönyök lengedeztek a könnyű szellőben.

A kis csapat némán lovagolt a házig. A férfi könnyedén a földön termett, kísérői elváltak tőle még mielőtt leszállt volna. Komor, durva arcú férfiak voltak, nem volt kenyerük a beszéd, de az úr nem is azért alkalmazta őket.

- Isten hozta itthon, Mr. Marland! – A kis lovászfiú vigyorogva rohant elébe, és elvette a kantárszárat a férfitól.

- Köszönöm, Drew! Van valami újság idehaza?

- Belle csikója megszületett, és mindketten jól vannak.

A férfi felnevetett, és megsimogatta a fiú haját.

- Ez nagyszerű hír. Délután megnézem őket, rendben?

A fiú arca felragyogott, majd elvezette a lovat.

- Uram!

A férfi megfordult. Nagydarab, szemölcsös arcú férfi állt mögötte, a kalapját gyűrte a kezében. John Hooker már vagy négy esztendeje volt a birtok intézője, és eddig a férfinak nem volt oka panaszra.

- Mi történt? – kérdezte, mert Hooker arcára az aggodalom vésett ráncokat.

- Minden rendben van, uram. Sally megszült a hétvégén.

William James Marland, a birtok tulajdonosa elmosolyodott, s a mosolya még akkor is őszinte volt, ha Sally csupán az egyik munkása volt.

- Kisfiú, kislány?

- Fiú, uram. A keresztségben a James nevet kapta, ön után, uram.

- Köszönje meg a nevemben, és kérdezze meg, mire van szükségük?

- Igenis, uram.

A férfi elindult felfelé a lépcsőkön, az ajtót már nyitva tartotta számára a komornyik.

- Mr. Marland!

Hooker tétova hangjára megfordult.

- Igen?

- Uram, én nem szeretnék bajt hozni a fejemre, de beszélnünk kellene.

Marland a homlokát ráncolta, majd könnyedén lefutott a lépcsőn, és közvetlenül Hooker előtt állt meg.

- Már egyszer kérdeztem, Hooker, de most őszinte választ várok. Mi történt?

- Az asszonyomról lenne szó…

Marland viszonylag nyugodt arca abban a pillanatban elsötétült. A szeme, a vidám zöld szempár olyan jeges lett, akár a metszett kristálypohár hideg fénye. Hooker lesütötte a tekintetét, hogy ne kelljen ránéznie.

- Hallgatom.

- Uram, ahogy már mondtam, nem szeretnék bajt hozni a fejemre, de úgy vélem…

- Hooker, tudja, hogy nem kedvelem a mellébeszélést! 

Hooker tovább komorult.

- Asszonyom ragaszkodott hozzá, hogy kivigyem a vásárra.

- Milyen vásárra? – kérdezte Marland, de aztán rájött a válaszra magától is, mert fogcsikorgatva ökölbe szorult a keze. – Vásárolt is?

- Igen, uram. Ezerhétszáz dollárt fizetett érte az asszonyom. Férfi, a neve Robert Whylte-Carson, huszonnyolc esztendős a volt gazdája szerint. Nagy testi erővel rendelkezik, egészséges, de néma.

Az utolsó szavainak hallatán gazdája elsápadt.  

- Hol van?

- Azt én nem tudhatom, uram.

- Hooker!

- Úgy tudom, a szobájába kísértette, uram.

- Mióta vannak ott?

- Régóta, uram. Tegnap hat óra körül értünk haza.

A ház ura halk szitkot morzsolt el a fogai között, majd megperdült, és mint az őrült, rohant fel a lépcsőn. Ebben a pillanatban semmi elegancia vagy előkelőség nem volt a mozdulataiban, csupán vad düh. 

- Hol van a feleségem? – förmedt a komornyikra. George-ot Isabella hozta magával otthonról, és a fekete férfi a végletekig ragaszkodott az asszonyához. Ennek ellenére nem mert neki nem válaszolni.

- A szobájában, Mr. Marland, az új rabszolgával. – A férfi hangjába némi megvetés vegyült, holott ugyanolyan fekete volt, mint a földeken dolgozó szerencsétlenek.

A férfi felsietett az emeletre. A lépcsőfordulóban a szüleiről készült festmény láttán kissé megtorpant. Az apja, James Marland, a gyapotból gazdagodott meg, szinte a semmiből hozta létre az ültetvényt. Korán meghalt, amikor leesve a lováról, beütötte a fejét, és soha többé nem ébredt fel. Anyja még pár évig élt, de miután sikerült kiházasítani a fiát, szíve feladta a dobogást.

William gyorsan beleszokott a földbirtokos szerepébe, határozottnak, kíméletlennek kellett lennie, hogy elfogadja őt a többi tulajdonos. Néhány év alatt bebizonyította, hogy nagyszerű üzletember. A birtok bevétele megtriplázódott, kapcsolatai révén főleg Európába szállított gyapotot. Kis részét az északi államokba adta el, ahol maga is gyakran megfordult. Pontosan tisztában volt azzal, hogy az északi ipari fejlődés és a déli területek mezőgazdasága között milyen különbség van, és azzal is, hogy ez mekkora gazdasági problémát okozhat.

Az elmúlt évben közel ötven hektárral gyarapodott a földterülete, és a rabszolgáinak a száma ötszáz felett járt. Utóbbiak szerették őt, sokkal jobb körülményeket biztosított neki, mint a környékbeli birtokosok, és komolyan hitte, hogy akkor dolgoznak a legjobban, ha elégedettek.

Az utóbbi időben viszonylag kevés új rabszolgát vett, egyelőre úgy látta, szükségtelen tovább emelnie a létszámukat. Viszont a felesége másként látta a dolgot. Igaz, ők ketten úgy különböztek, ahogy nő és férfi, férj és hitves csak különbözhet. Isabella a szomszéd birtok tulajdonosának a leánya volt. Hollófekete haja hófehér vállaira omlott, a sötét szempár és a telt vörös ajkak érzéki örömöket ígértek.

Mindez csupán a külső volt, William ezt házasságuk első hónapjaiban kénytelen volt belátni. A felesége ugyanis gonosz volt, a velejéig romlott, minden öröme abban telt, ha kínozhatott, fájdalmat okozhatott másoknak. Nem érdekelte, hogy ez egy rabszolga vagy az egyik szolgálóleány. Legutóbb, alig két hete egy fiatal fiút korbácsolt halálra, és férje feje felett akkor tényleg Damoklész kardjaként lógott egy lázadás. Mire végre sikerült lecsendesítenie az indulatokat, az asszony újra bonyodalmat okoz, amit nem engedhetett meg magának. Északról ugyanis pont távolléte alatt hallott tiltakozó hangokat a rabszolgatartás ellen.

Elég dühös volt ahhoz, hogy két koppantás, és egy nemleges válasz hallatán, miszerint hitvese nincs fogadóképes állapotban, berúgja a kétszárnyú ajtót. A kilincs alá rúgott, igaz, érezte, hogy a bokája megsajdul, de ez most nem érdekelte. Megtorpant a küszöbön, és elborzadt.

- Hogy merészeli, uram?! – Isabella gyönyörű volt. Nem létezett nála szebb teremtés, és mégis, William legszívesebben megütötte volna.

Az asszony alsóruhát viselt csupán, amit beborított a vér. A kezében tartott korbács is síkos volt tőle, Isabella néha megigazította a kezében. A szoba bútorait valaki szép gondosan a fal mellé rendezte, a puha szőnyeget feltekerték, helyén most vérpacák sötétlettek. A padlón egy férfi térdelt, és éppen azon volt, hogy száját összeszorítva felálljon. Meztelen volt, hatalmas, még az amúgy magas Williamnél is vagy fél fejjel magasabb. A bőre sötét volt, a haja teljesen rövidre volt vágva, a szemében kietlen üresség honolt, a mellkasa olyan hevesen emelkedett és süllyedt, hogy William attól félt, elájul.

Ahogy lassan megkerülte, arra gondolt, hogy talán jobb is volna, legalább nem érezte volna a kínt, amit a hátán levő sebek okoztak. Hányingere támadt a látványra, pedig nem volt kényes gyomrú. A korbács szinte széttépte a férfi bőrét, látszott a hús, az izmok, és ez a férfi most mégis egyenesen, fejét felszegve állt. Egyetlen hang nélkül.

William nagyon lassan a felesége felé fordult.

- Kérem! – suttogta, és a korbácsért nyújtotta a kezét.

Isabella a háta mögé rejtette.

- Nem.

William a fogait csikorgatta.

- Miért kellett ezt tennie? Megígérte, hogy abbahagyja!

- Azt mondtam, megpróbálom. Nem ment, éreztem a kényszert, viszont tudtam, hogy nem örülne, ha megint valamelyik kedves rabszolgáját korbácsolnám végig, ezért elmentem, és vettem egyet.

- Azért, hogy ezt tegye vele?

- Amint látja. – Isabella vállat vont. – Nem értem, miért ideges, uram. Ez csak egy rabszolga.

- Igen, magának az, asszonyom. – William érezte, ahogy a düh elborítja. Odaugrott az asszonyhoz, és mit sem törődve ellenkezésével, kiabálásával, elszedte tőle a korbácsot, és kihajította a folyosóra. – Legszívesebben megismertetném magával, mit is jelent, amikor a húsába mélyed! – sziszegte az arcába.

- Nem ijeszt meg, uram! Ön úriember. – Isabella gúnyosan mosolygott. Hideg volt, akár a jégcsap.

William számtalan órát töltött azzal házasságuk elején, hogy feltüzelje, kielégítse, de újra és újra kudarcot vallott. Az előbb, amikor belépett ide, látta a szikrázó kielégültség maszkját ezen a gyönyörű arcon, amit ő soha nem tudott megadni neki, és megvetette érte.

- Talán túl sok szabadideje van, asszonyom! – felelte sötéten. – Lehet, hogy elfoglaltságot kellene adnom önnek.

- Miről beszél?

- Lehet, hogy úriember vagyok, de a férje is egyben.

Isabella felkiáltott, és el akart rohanni, de utána nyúlt. Csak az érdekelte, hogy megalázza és letörölje a gúnyos mosolyt a szája sarkáról. Már rég nem érzett iránta olyanformán vágyat, amilyet egy szerető férj a hitvese iránt. Most azonban, ahogy bevonszolta az asszonyt a hálószobába, és leteperte az ágyra, valami sötét kielégülés utáni őrület ragadta el. A józan esze tudta, hogy ezzel ő is hasonlatossá válik a feleségéhez, de nem tudott tenni ellene. Büntetni és megalázni akarta. A haját markolva, kíméletlenül a testébe hatolva lihegte a fülébe.

- Ha még egyszer egyetlen ujjal is hozzáér valakihez, gondoskodom róla, hogy ezerszer megbánja!

- Gyűlölöm magát! – Isabella arcán egy könnycsepp folyt végig.

- Hasonlóan érzünk, kedvesem! – William remegve kifújta a levegőt. Élvezete nem tartott sokáig, nem is okozott számára örömet. Felállt, rendbe szedte a ruházatát, és egy lepedőt hajított az asszonyra, aki a párnába fúrta az arcát, és remegett a válla. Férje nem törődött vele, visszasétált a társalgóba, és a férfihoz lépett.

- Gyere velem! – kérte halkan. Minden indulata eltűnt, csak a fásultság maradt. A folyosón felvette a korbácsot, és a lépcsőnél álló komornyik kezébe adta. – Tüntesd el a szemem elől!

- Igenis! Vele mi lesz, uram?

William megfordult, közben a zsebkendőjébe törölgette a kezéről a vért, amely Isabelláról ragadt rá. A férfi, Robert Whylte-Carson, ha jól emlékezett a nevére – Hogyan lehet egy rabszolgának ilyen elegáns neve? – ott jött mögötte, és most megállt alig kétlépésnyire. Úgy tűnt, bármelyik pillanatban összeeshet, mégsem mozdult mögüle. A tekintete üres volt, elmeredt valahová a távolba, és William megszánta.

- A mellettem levő szoba üres, igaz?

- Uram, az az inasának van fenntartva.

- Nincs szükségem inasra, eddig is jól elboldogultam nélküle. Küldess fel meleg vizet!

- Már előkészítettük önnek a fürdővizet.

- Akkor keríts neki ruhát!

A komornyik nemtetsző arcot vágott, és elsietett. William a folyosó végén nyíló szobája felé indult, a férfi követte. A fürdőszobájába vezette, megállította a kád mellett, amiben gőzölgött a víz.

- Lemosom rólad a vért, a sebeidet csak utána tudom ellátni – mondta. Levette a zakóját, mellényét, feltűrte az ingét, és belemerítette a mosdószivacsot a vízbe.

Rábízhatta volna a szolgáira is a férfit, tudta jól, de felelősnek érezte magát érte. Nem akarta, hogy még egy élet száradjon a lelkén; azt nem tudta volna elviselni. Az apja néha mondta neki, hogy túl lágyszívű, és ebben igazat is adott neki. Inkább volt lágyszívű, mintsem olyan, mint a felesége.

Óvatosan letörölgette a férfi arcát, mellkasát, kezét, lábát, az ágyékát, bár égett tőle az arca. Érezte, hogyan remegnek az izmai, odahúzott neki egy támla nélküli széket, és lenyomta rá. A férfi nem tiltakozott, William kezdett rájönni, hogy tulajdonképpen alig van magánál. Hány óra kínzást állt ki némán, mozdulatlanul? Megérintette a vállát, nehezen talált olyan helyet, amin nem volt seb, és finoman megszorította, remélte, ezzel kicsit megnyugtatja.

Kopogás után a komornyik lépett be. Karján ruhákat hozott, és a homlokát ráncolta a láttukra.

- Engedje meg, uram, hogy ezt valamelyik lány fejezze be! Ez nem az ön dolga.

William a férfi háta mögé lépett, nézte a szétszabdalt bőrt, a húst, arca megmerevedett, ahogy a komornyikra nézett.

- Ha még egyszer meg mered mondani, hogy nekem mi a dolgom, akkor esetleg téged is megismertetlek a korbáccsal!

- Uram. – George kicsit mintha összerezzent volna.

- A feleségemre figyeljenek oda. Nem hagyhatja el a szobáját, és nem fogadhat látogatókat!

- Igenis, uram.    

- Most pedig kifelé! – William visszafordult a férfi felé, és óvatosan folytatta a mosdatást. A komornyik csendben távozott, Williamnek nem volt kedve megszólalni, aztán végül mégis megtette. Abban reménykedett, hogy elterelheti a férfi figyelmét a fájdalmairól. – A nevem William James Marland, mostantól én vagyok a gazdád. Nem mondom, hogy bocsáss meg a feleségemnek, mert az ő gonoszságát még én is nehezen tolerálom. Sajnálom, hogy fájdalmat kell okoznom, de utána jobb lesz.

Gyengéden szárazra törölte a férfit, számba vette a rengeteg régi heget, melyek elborították, s arra gondolt, vajon hányszor verhették meg, hányszor bántak vele kegyetlenül, míg ilyen kifejezéstelen lett a tekintete. Megint zavarba jött az ágyékánál, de nem állt meg.

- Készen is vagyunk. Bekenlek Rosita mama olajaival, és hidd el, alig egy hét múlva már csak a hegeid fognak erre emlékeztetni. Menjünk át a szobába, az ágyon fekve jobb lesz. – A férfi nem mozdult, mire a könyöke alá nyúlt. – Robert, gyere velem! Csak pár lépés – biztatta, mert azt is be kellett látnia, hogy a férfit képtelen lenne egymaga felemelni.

Végül lépésről lépésre jutottak át az inas szobájába. William hasra fektette a férfit, és előszedte az olajokat, amikről beszélt. Tisztában volt azzal, hogy egyesek szerint az életét kockáztatja minden alkalommal, amikor használja őket. Ezekkel az emberekkel ellentétben, akik rettegtek a fekete rabszolgáiktól, ő megbízott bennük, főleg Rosita mamában, aki kiskorában megmentette az ő életét is. Az üvegcsék tartalma titok volt, az öregasszony csak azt magyarázta el a gazdájának, melyiket mikor, milyen esetben használja. Alaposan kezet mosott, mielőtt elkezdte volna kezelni a sebeket, igyekezett gyors lenni. Látta, ahogy a férfi keze ökölbe szorul a lepedőn, a szánalomtól nagyot nyelt.

- Sajnálom. Kérlek, bírd ki! Utána sokkal jobb lesz – ismételgette.

Még csak a sebek felénél tartott, amikor Robert egy artikulátlan nyögés után elvesztette az eszméletét, és William ezért kimondottan hálás volt. Miután végzett, hosszan ücsörgött az ágy mellett. Hangokat hallott a fürdőszobából, a lányok kicserélték a vizet, felmostak, tiszta törölközőt készítettek elő a számára. Az ajtót nyitva hagyta maga után, amikor fürdeni és vacsorázni indult, és később, éjszakára sem csukta be. Jól tette, mert még nem is pirkadt, de felriadt a szokatlan zajra.

Csak úgy nadrágban ment át a másik szobába, Robert nyöszörgött, hánykolódott, alatta gyűrött, izzadt és véres volt a lepedő. Gondolta, hogy felébreszti a cselédséget, végül mégsem tette. Megnedvesített egy törölközőt, és óvatosan, a sebeit gondosan elkerülve áttörölgette a férfi testét. Valamelyest megigazgatta alatta a lepedőt is, majd nagy nehezen sikerült belédiktálnia kétkortynyi vizet. Utána pedig csak ült, és igyekezett az ágyon tartani a hatalmas testet, amely csak vergölődött a láz és a kínok közepette.

            William haragja a harmadik napon sem enyhült meg a felesége iránt, hiába kérlelte az asszony a szolgálólányokon keresztül. Már annak a fiúnak a halálakor ezt kellett volna tennie, látta be szégyenkezve. Isabella apja persze úgy látta, hogy túl szigorú, hiszen csak rabszolgákról van szó. Pótolhatóak, akár az állatok. Ám William még az állatokat is becsülte, arról pedig mélyen hallgatott, hogy ugyanolyan emberi lényeknek tartja a feketéket, mint a fehéreket. Sejtette, hogy véleményét nem fogadná kitörő öröm.

Robertet Rosita mamára bízta, aki gondosan ápolta a néma férfit. Késő esténként, amikor Williamnek végre volt ideje, gyakran leült az ágya mellé, és mesélt a birtokról. Így teltek a napok, egyik a másik után. Robert láza csak lassan ment le, már Rosita mama is kezdett kétségbeesni, de William hitt a férfiban.

- Más belehalt volna azokba a kínzásokba, amiket ő kiállt – mondta halkan az asszonynak. – Nem fogja könnyen feladni az életet.

- Remélem, gazdám, neked lesz igazad…

Williamet a hajnal általában a férfinál találta. Néha csak állt, figyelte mozdulatlanságát, és akkor sem mozdult, ha észrevette, hogy a férfi felébredt, és érzékeli jelenlétét. Kénytelen volt belátni, hogy ragaszkodását már nem csak a bűntudat és a részvét, hanem valami más táplálja. Lenyűgözte a férfi. A test, amelyet minden férfi megirigyelhetett volna, elbűvölte. Nem látott még ennél tökéletesebb alakot még úgy sem, hogy most sebek borították. Néha szerette volna megérinteni, de mielőtt a bőrhöz ért volna, visszahúzta a kezét, és inkább kiment a szobából. Önmaga is érzékelte bűvöletének sötét mivoltát, és megijedt.

Egyik reggel azt álmodta, hogy valaki végigcirógatja a tarkóját, a hátát. Szeretett hason aludni, a párnát begyűrni a feje alá, és most a meleg érintés a testén vágyakat ébresztett benne. Erősebbeket, mint a felesége valaha. Felriadt. Zihálva fordult meg, az árny nem tűnt el az ágya mellől, hatalmas volt, ijesztőnek kellett volna lennie, de ő megkönnyebbült a láttára.

- Robert? Jobban érzed magad? Nem szabadott volna felkelned, a sebeid még nem gyógyultak el. Nagyon fájnak? – kérdezte részvéttel, és a köntöséért nyúlt. – Hívatom Rosita mamát, hogy vizsgáljon meg – mondta, és kicsúszott az ágyból.

Zavara ellenére, amit az álma és a vágyai okoztak, rámosolygott a férfira.

- Emlékszel, ki vagyok? – Apró bólintás volt a válasz, a férfi kíváncsian nézett rá, a tekintete tiszta volt, szinte már feketének tetsző sötétbarna, mely elnyeléssel fenyegetett. – Ennek örülök. Gyere, megmutatom a fürdőszobát, aztán megkerestetem Rosita mamát. Utána megborotválkozhatsz, felöltözhetsz. – Elindult a fürdő felé, a válla felett hátrapillantva ellenőrizte, hogy Robert követi-e.

- A hátadon levő sebek még nem gyógyultak össze, a láz miatt sokat hánykolódtál, nem tudtak összeforrni. Nehéz lesz, de kénytelen leszel keveset mozogni, amíg jobban nem leszel. Megértetted? – Újabb apró bólintás volt a válasz, aztán teljes tanácstalanság a fürdőszoba láttán.

William zavarba jött, nem csak azért, mert rájött, hogy valószínűleg a férfi még soha nem használta, hanem mert elbizonytalanodott. Mi volt a helyes? Magára hagyni a férfit, hadd találja fel magát, vagy segíteni neki mindenben? Utóbbi melyiküknek lett volna kínosabb? Aztán rádöbbent, hogy valószínűleg Robert az egész életét úgy töltötte, hogy a zavar a meztelensége és egyéb testi szükségletek elvégzése miatt teljesen ismeretlen volt a számára.

- Gyere, segítek! – mondta halkan.

A férfi némán nézett rá, engedelmeskedett a szavainak, William zavara ettől azonban még nem múlt el. Nekidőlt a mosdótálcának, és azon járt az esze, hogy volt-e bárkivel is ilyen bizalmas közelségben? A testi vágyak kielégítése teljesen más dolog volt, mint most ez, a test által megkövetelt szükségletek elvégzése. Bizonytalanságának, amelyet a helyzet szült, nem adta jelét, hangja csendes és határozott volt, parancsoláshoz szokott. Robert tette, amit mondtak neki, mert ő meg egész életében a parancsok végrehajtását szokta meg.

William mindent a keze ügyébe adott, figyelte, ahogy megborotválkozik. Látta, hogy a hátán levő kötés lassan átvérzik. Bár Robert nem mutatta, hogy bármi fájdalma is volna, ágyba parancsolta, s könnyű takarót terített a derekára.

- Szólok Rosita mamának, ő megnézi a sebeidet, és át is kötözi őket. Küldetek fel reggelit is, valami könnyűt és táplálót, erőre van szükséged. – Megérintette a férfi vállát, csupán futó, megnyugtató mozdulatnak szánta, ám a bőr forró volt, sima, jó volt érinteni. – Pihenj! – kérte észbe kapva, és kisietett a szobából. Nem látta, hogy Robert a könyökére emelkedve elgondolkodva bámul utána.

Rosita mama kisvártatva megérkezett, addig William felöltözött. Reggelit kéretett mindhármójuknak, és átsétált Robert szobájába.

- Hogy van?

Rosita mama öreg volt, már William gyerekkorában is ilyen idősnek tűnt. Fogatlan mosolya vidám volt, ahogy ráhunyorgott a férfira.

- Jól, jól. Bekentem a sebeit, átkötöztem, de gyakran ellenőrizni kell. Azt már te is meg tudod csinálni, vagy valamelyik lány, gazdám.

- Rendben, köszönöm. Egyél velünk, mindjárt itt a reggeli.

- Dolgom van nékem, gazdám, te is tudod. – Rosita mama amolyan önkéntes gyógyítóként tevékenykedett a birtokon. Máshol biztos megkorbácsolták volna érte, de a Marland birtokon jó helye volt. William édesanyjának ő volt a dajkája, ezért később is jobb sora volt, mint más asszonyoknak.

- Jól van, menj csak, nem tartóztatlak! Az ételt vidd magaddal, költsd el, ha időd lesz rá.

- Köszönöm, gazdám! – Rosita mama megérintette betege karját. – Gyógyulj meg gyorsan, ne aggódjon tovább a gazdám!

- Rosita mama, azt mondtad, sietsz!

Az asszony nevetgélve kiment. William mosolyogva nézett utána, majd leült a helyére.

- Biztos nagyon fájnak a sebeid, de tapasztalatból tudom, hogy mire képes. Egyszer megsérültem, még kölyökkoromban, és az orvosok lemondtak rólam. Rosita mama beszökött hozzám, és ápolni kezdett, apám először kidobta, de anyám addig könyörgött neki, míg rábízott. Egy hét múlva már jobban voltam. A varázsszerei csodákat művelnek, meglátod.

Halk kopogás után a komornyik lépett be az egyik szolgálólány kíséretében. Meghozták a reggelit. A lány gyorsan rendet rakott a mama után, szélesre tárta az ablakot, hogy a vér és az olajok szaga távozzon, és megállt az ajtóban.

- Uram, nem kíván az ebédlőben vagy netán kint a teraszon étkezni?

- Nem.

- Uram, őt az egyik lány is meg tudja etetni.

- Robertnek hívják.

A komornyik hallgatott, William hosszan nézett rá elég rendreutasító arccal. Végül mindketten távoztak, William pedig közelebb húzta a székét az ágyhoz.

- Fel kellene ülnöd – kérte, s Robert lassan, minden mozdulatára vigyázva engedelmeskedett.

William a szájába tett minden falatot. Úgy tűnt, a férfinak nem igazán volt étvágya, mégis rávette, hogy mindent megegyen. Utána segített neki visszafeküdni, visszaterítette rá a takarót, csak ezután ült le maga is enni. Valahogy jól érezte magát ebben a furcsa némaságban, nehezen szánta rá magát a távozásra.

- Most aludj! Ki kell mennem az ültetvényre, de ebédre visszaérek – ígérte. Halkan betette maga után az ajtót, s magát is meglepte, hogy visszavágyik a szoba csendes magányába, a néma férfi mellé.

            William olvasott. A hangja betöltötte a szobát, a haját meglibbentette a gyenge szellő, amely a nyitott ablakon át beáramlott. Az ablakban ült, csupasz lábát feltette egy székre, a hangja élettől lüktetett. Csak egy nadrágot és könnyű inget viselt, nemrég ért haza, fürdés után pedig régi s egyben legújabb szórakozásának hódolt, az olvasásnak.

Robert az oldalán feküdt, nem vette le róla a szemét. A napok múlásával a sebei gyógyulásnak indultak, elkezdtek összeforrni, s a férfi is erőre kapott. Bár általában némán meredt a levegőbe, William kezdte felismerni, ha ideges vagy éppen nyugodt volt. A szeme mindig úgy tapadt rá, mintha el akarná nyelni, még soha nem érezte, hogy egy tekintet ennyire magával ragadja.

A pillantásuk találkozott, ahogy felnézett. Elakadt a hangja, a könyv, s vele a cselekmény elvesztette fontosságát. A szellő lágyan simogatta az arcát, hűsítette forróságát, lehűtötte hirtelen jött sóvárgását, hogy a férfihoz közelebb telepedve, közvetlen közelről fedezze fel arcának részleteit. Robert hirtelen megmozdult, a hasára fordult, elfordította a fejét. William nem szólt, ő is érezte, hogy valami megváltozott. Nem tudta volna szavakba önteni, micsoda, de a feszültség ott vibrált a levegőben.

Az ölébe engedte a könyvet, figyelte a férfit, nézte, ahogy felhúzza az egyik lábát, kényelmesebb pózt keresve magának. Sokat fogyott az első nap óta, de ez nem volt meglepő. Robosztussága múlóban volt, egyre jobban szembetűnő karcsúsága csak még jobban kiemelte széles vállait, hosszú lábait.

William a könnyű szellő felé fordította az arcát, borzongva ismerte fel, hogy még egyetlen asszony sem nyűgözte le így, mint Robert. Fogalma sem volt, mihez kellene kezdenie ezzel az érzülettel, melyről tudta, hogy bűn. El kellett volna nyomnia magában a vágyakat, ő mégis felállt, az asztalra tette a könyvet, s felvette Rosita mama egyik üvegtégelyét.

- Bekenem a hátad – mondta halkan.

Robert nem tiltakozott, talán meg sem fordult a fejében, hogy urának ellent mondjon. William óvatosan az ágy szélére térdelt, fölébe hajolt. A sebek szépen gyógyultak, már mindegyik összehegesedett, Rosita mama olajai tényleg csodát tettek. William a két tenyerét összedörzsölve melegítette fel az olajat, lassan elkezdte beledörzsölni a férfi bőrébe.

Hosszú ideje mindennap megtette, ám egyre jobban kitolta azt az időt, amikor befejezettnek nyilvánította az ápolást. Robert pedig nem tiltakozott, mereven feküdt, de ahogy a sebei gyógyultak, úgy lett egyre reszketőbb minden érintésre. A keze gyakran szorult ökölbe, és soha nem nézett közben Williamre.

- Nagyon szépen gyógyul a hátad. – William keze végigsiklott a felsőtest két oldalán. – Ha teljesen rendbe jöttél, nem akarsz körbejárni velem a birtokon? Kijöhetnél az ültetvényre is. – Lassú mozdulattal masszírozta a tarkót, ellazítva a kemény izmokat. – Fogalmam sincs, milyen munkát adjak neked. Mit szeretnél csinálni? – A keze tovább vándorolt a felkarra, habár ott csak egy seb volt. – Jó lenne hallani a hangod. Tudni, hogy mire gondolsz. – Ahhoz, hogy a férfi másik karját is végigkenje, egészen rá kellett hajolnia, a hangja a férfi fülében csendült, kicsit rekedten, elmélázva.

A reakció megdöbbentő volt, Robert meglepő hirtelenséggel az oldalára fordult őfelé, William viszont elveszítette az egyensúlyát, és rázuhant. Szerencsére sikerült időben megtámaszkodnia, mielőtt fájdalmat okozott volna a férfinak, de ettől még a bőrük összesimult. Zihálva bámultak egymásra, William közvetlen közelről nézett a férfi szemébe, úgy, ahogy nem is olyan rég szeretett volna.

Mélységes zavart, vad vágyat olvasott ki belőle, Robert ugyanolyan tanácstalan volt az érzelmeiket illetően, mint ő. S a keze lassan mégis, bizonytalanul reszketve megérintette William mellkasát. Hatalmas kéz volt, hosszú, elegáns ujjakkal, kontrasztot alkotott a bőr sötétje William sápadtságával. Az ujjak melegek voltak, William lassan rácsúsztatta a tenyerét. Egyikük sem mozdult, William érzékelte a férfi nyilvánvaló vágyát, ahogy biztosra vette, Robert is az övét. Mi ez az érzés, amely egymás felé vonzza őket? Válasz nem volt, csak ez az ismeretlen vágy, amely lassan elvette William józan eszét…