Beépülve

Ai: Beépülve

            A vágy érdekes dolog. Külső szemlélőként nézve mindenképpen. Az emberek többsége mindent megtesz, hogy a vágyai kielégülésre találjanak. Rabbá tesz, olyan, mint a drog, lehetetlen leszokni róla. Ilyen az a férfi is, aki most úgy babusgatja a testem, akár egy különleges ékszert szokás.

- Milyen hófehér a bőröd – mormogja, és amúgy világos szeme éjsötét láztól ég. A keze az ingem alá akar jutni, de elkapom a csuklóját.

- Meg kell néznem Nao-kunt… - siklom ki a karjaiból, és gyorsan a helyére rángatom a nyakkendőmet. Mire felnézek, teljes kétségbeesés ül az arcán.

- Hogy tudsz ilyen nyugodt maradni, miközben én… én…

- Sajnálom, főnök, de megmondtam, hogy engem nem érdekelnek a férfiak. Csak tiszteletből vagyok hajlandó engedni, hogy… megcsókolj és megérints.

- Nagyon lelombozó tudsz lenni, Mitsu.

- Kérlek, bocsáss meg! – Mélyre hajolok, és elindulok az ajtó felé.

- Mitsu…

- Igen, uram? – Visszafordulok. A Fujiyoshi Csoport vezetőjének arcán már nem látszanak érzelmek.

- Akkor is megszerezlek…

Önkéntelenül rándul meg az ajkam, de sikerül nem elmosolyodnom. Vajon akkor is így küzdene értem, ha tudná, ki vagyok? Nem valószínű. Ő lenne az, aki a pisztolyt a homlokomhoz emelné, és minden bűntudat nélkül meghúzná a ravaszt. S nem számítana, hogy pár órával előtte a kegyeimért küzdött.

- Igenis, főnök.

- Az ereidben jeges víz folyik vér helyett, de talán pont ezért tisztellek – mondja feltelepedve az íróasztala sarkára.

- Köszönöm.

- Most menj! – bocsát el egy legyintéssel, és én engedelmeskedem. Mi mást tehetnék, hiszen a csoport mindenható vezetője adott utasítást.

Ahogy végigsétálok a házon, az emlékeimbe merülök. Közel egy éve dolgozom a csoportnak, és másfél hónapja én vagyok Fujiyoshi Soutarou örökösének személyi testőre. Csak akkor nem vagyok a hétéves Naóval, amikor magánórákon van, mint most is.

- Mitsu! – A főnök helyettesének hangjára megtorpanok.

- Igen?

Odaér mellém, már mondaná, amiért utánam jött, amikor a nyakamra mered.

- A főnöknél voltál?

- Igen.

- Jó lenne, ha beszereznél némi púdert – sóhajtja. Rosszat sejtve nyúlok a nyakamhoz. Tetsumori-san szája sarkában félreérthetetlen mosoly jelenik meg. – Van egy kék foltod – mondja, és sikerül nem nevetnie.

Mormogok valamit, amit úgy értelmez, ahogy akar. Hamar kiderül, hogy nem ezzel foglalkozik, csak Nao jövő heti programját akarja megbeszélni velem. Futó léptek verik fel a folyosó csendjét. Azonnal megismerem Nao lépteit.

- Mit keresel itt, Nao-kun? – tárom ki a karom, hogy a nyakamba ugorhasson.

- Elegem van Francine-senseiből! – tör ki belőle a harag. Általában sápadt kis arca most piros, és nyugodt tekintete sötét a dühtől.

- Mi történt? – Nyelvórán kellene lennie, ma éppen angolon. Francine O’Shalley a tanára, aki drága pénzekért tanítja két idegen nyelvre is: angolra és franciára.

- Mondtam neki, hogy nem értem a feladatot, de nem volt hajlandó elmagyarázni. Utána pedig kiabált velem, amiért nem tudtam megcsinálni. Mitsu-san, ez így nem igazságos!

- Gyere, beszéljünk Francine-sannal…

- Te hol voltál? Mit csináltál a nyakaddal? Beütötted?

- Valami olyasmi. Néha ügyetlen vagyok – mosolygok rá, magamban pedig éppen az apját szidom.

- Nem akarsz te tanítani? Sokkal jobban beszélsz angolul, mint Francine-sensei.

Nagy nehézségek árán sikerül meggyőznöm, hogy a tanára mégis okosabb, mint én. Bárcsak az apjával is ilyen könnyen elboldogulnék…

            Szokásos heti jelentéstételemre igyekszem, tele rossz érzésekkel. A főnöknek el kellett utaznia, és amióta visszajött, nem tudtunk beszélni. Attól félek, megint letámad. Nem, mintha nem tudnám leszerelni, de tiszteletet kell tanúsítanom feléje. Ő az oyabun, én pedig egy az emberei közül, aki hűséget esküdött neki. De ha tudná az igazságot… már nem élnék.

- Gyere be, Mitsu!

- Isten hozott itthon, főnök! – hajolok meg előtte.

- Hiányoztam? – derül fel az arca. Amúgy nem feltűnően jóképű, de a mély hang, az élénk szempár, a merev tartás biztosítja, hogy a nők rajongjanak érte. Ha érdekelnék a nők… Az utóbbi időben, jobban mondva egy éve, már csak egyetlen kiszemeltje van: én. Maradjunk annyiban, hogy nem vagyok elragadtatva a figyelmétől, bár az a munkám, hogy a bizalmába férkőzzem. Zavar, hogy szexuális segédeszköznek akar használni, és semmibe veszi az érzéseimet.

- Nao-kun nagyon hiányolt.

Lehervad a mosolya. Összehúzott szemmel bámul rám, de nekem szokás szerint egy izmom se rezdül. Tudom, hogy ez idegesíti.

- Néha nagyon bosszantó vagy. Ettől függetlenül ajándékot hoztam neked. – A hatalmas csokor rózsára mutat a kisasztalon. A rózsák hófehérek, és tökéletesek. Még a lélegzetem is elakad a láttukra. Rózsát nekem? Egy férfinak? Fogalmam sincs, mit mondhatnék.

- Köszönöm – nyögöm ki.

- Voltam sétálni a parkban. Az egyik elhagyatottabb részen a fák lomján átsütött a nap, és örülnék, ha valamikor veled együtt is megnézhetném.

Tétován nézek rá. Most… randira hív? A szeme nevet.

- Sikerült meglepnem téged. Általában olyan nyugodt vagy, mint egy obeliszk, és egyetlen arcizmod sem rezzen. Most viszont nyugtalan vagy. Igaz?

Némán bólintok.

- Tegnap este, amikor hazaértem, a szobám ablakán kinézve téged láttalak a kertben. A holdat bámultad. Olyan voltál, mint egy magányos farkas a messzi holdat fürkészve…

- Csak sétáltam egyet.

- Minden este körbejárod a kertet – mondja.

- Átgondolom a másnapi teendőimet, hogy ne követhessek el hibát.

- Igen, sejtettem. Precíz és előrelátó vagy, ezért is örülök, hogy te vagy a fiam mellett.

Nem lenne az, ha tudná, ki vagyok…

- Köszönöm.

Odasétál hozzám, és éles tekintettel néz rám.

- Tudom, hogy bolond vénembernek hiszel, aki kapuzárási pánikban szenved, de ez a vénember tisztel téged. Nem lennél a fiam mellett, ha nem így lenne.

- Nem gondolom… - Az agyam még nem fogja fel, hogy a főnök kezében egy kés van, az ösztöneim már maguktól teszik a dolgukat. Hárítom a szúrást, elkapom Sou-san karját, megcsavarom, hogy elengedje a kést, és ellököm magamtól, hogy minél messzebb kerüljön tőlem. A főnök a földön fekszik, mire felfogom, mit is tettem. Dermedten állok, a szívem ki akar ugrani a helyéről. Sebesen száguldanak a gondolataim, számba veszem, mik lesznek ennek a jelenetnek a következményei. Ám a szívemet összeszorítja az aggodalom, hogy a főnök esetleg komolyabban megsérült. Utóbbi győz, és letérdelek mellé.

- Főnök? Annyira sajnálom, kérlek, bocsáss meg! – nyúlok a hóna alá.

Megtörli a száját, vérzik az alsó ajka. A szőnyegre ül, és a kézfejét a sebre szorítja.

- Tegnap meglátogattam a feleségem apját. Ellenvetését fejezte ki, amiért egy lányos külsejű férfit bíztam meg a fiam védelmével. Azt mondtam, megfelelőnek tartalak.

- Mégis fegyvert rántottál ellenem! – tör ki belőlem a harag. – Megbolondultál? Meg is ölhettelek volna! – Tudom, hogy így nem beszélhetek vele, de annyira mérges vagyok. Egész küldetésem kudarcba fullad, ha meghal, vagy eltávolítanak a közeléből.

Sou-san olyan erővel ragadja meg a karom, hogy felszisszenek. Az arca komor, a szeme hideg és eltökélt.

- Azt akartam ezzel elérni, hogy éber maradj! Bárki a fiam életére törhet, akár a csoportból is. És neked gondolkodás nélkül kell cselekedned, mert nem lesz idő mérlegelni a tetteid.

- A csoportból? Senki…

- Áruló van közöttünk.

Elfelejtek levegőt venni. Honnan…?

- Nem tudom, ki az, így gyanakvó vagyok mindenkivel szemben.

- És én?

- Benned megbízom.

- Vannak nálam régebb óta szolgáló embereid is. Akkor bennem miért bízol?

- Mert akkor már lefeküdtél volna velem, hogy eltereld magadról a gyanút.

Döbbenten a sarkamra ülök. Képtelen vagyok megszólalni. A kezem után nyúl, magához húz, és megölel. Megveregeti a hátamat.

- Nagyon helyesen cselekedtél, és az miatt pedig ne fájjon a fejed, hogy szereztem egy-két kék foltot. – Közvetlen közelről néz a szemembe. A hangja még soha nem volt ilyen szomorú. – Tudom, hogy mire vagy képes. Te vagy a legmegfelelőbb emberem arra, hogy megvédd a fiamat. Akár az életed árán is… Nincs jogom ezt kérni tőled, de… ha velem történik valami, a fiam egyedül marad. Márpedig a számomra ő a legfontosabb. Senki nincs előtte, még az embereim és a csoport érdekei sem. Értesz, Mitsu?

Bólintok. Valami különös érzés szorítja el a torkom. Sou-san megérinti az arcom.

- Lehet, hogy csak egy vénember vagyok, aki az élete során nem a legtisztességesebb utat követte, de… ez a vénember apa is, és apaként arra kér, hogy védd meg a fiát. Megteszed nekem?

- Esküszöm. – A szó halkan és komolyan pendül az ajkamról. Nem is az riaszt meg, hogy kimondtam, hanem, hogy komolyan gondoltam.

A homlokomnak dönti a homlokát. Az arcomat simogatja. Valamiért egész testem kihegyeződik erre az egyetlen érintésre. A szívem a torkomban dobog.

- Köszönöm – suttogja.

A lehelete az ajkamat cirógatja. Meleg és bor illata van. Megborzongok. Most nem tudok tőle érzelmi távolságot tartani, mert az ujjai finom pillangóként siklanak a nyakamra, és képtelen vagyok nem odafigyelni rá. Mély levegőt veszek, erre felnéz. A tekintetünk összetalálkozik. Lassan előrehajol, a száját az enyémre simítja. Újra és újra, lágyan, csábítóan. A szemem lecsukódik, és csak rá figyelek. Nem értem, mi változott. Korábban egyszer sem éreztem így. Mindig képes voltam elterelni a figyelmem, hűvös nyugalmat árasztanom. Ezúttal azonban apró szikraként robban bennem a vágy, ahogy a nyelve az enyémhez ér. Engedem, hogy végigdöntsön a szőnyegen, és rám nehezedjen. Tétován átkarolom a nyakát, és viszonzom a csókját. Aztán elmerülök az ízében, a sóvárgó vágy pedig tort ül testem minden sejtjében.

Nem számít, hogy ki vagyok, és mit nem szabad megtennem. Amikor halk nyögés szakad fel belőlem, akkor döbbenek rá, hogy a vágy pokoli dolgokat tud művelni az ember memóriájával. És erkölcseivel. És a józan paraszti eszével.

- Főnök, Nao-kun Mitsut keresi… - Gen hangjára mindketten összerezzenünk.

- Azonnal megy… - Sou-san keserű mosolyra húzza a száját. – Néha kedvem lenne fenékbe billenteni a fiamat… - sóhajtja, és legördül rólam. Feláll, majd engem is felsegít. Megsimogatja a hajam. Engem fürkész. – Valami megváltozott…

- Én… - Hogyan mondhatnám el neki, amikor magam sem értem? – Mennem kell – húzódom el tőle, és ő hagyja, hogy elmenjek. Mintha csak tudná, hogy úgyis visszatérek hozzá.

Egész éjszaka hánykolódom. Hajnalban felkelek, és felöltözöm. Sétára indulok a harmatos kertben, ahol egyre inkább dereng a kikelet. Keserű döntéseket kell meghoznom, pedig annyira össze vagyok zavarodva, hogy magam sem tudom, helyesen cselekszem-e. Már azt sem tudom, mi a helyes…

            Napról napra kerül hozzám egyre közelebb. Becserkész. Futólag megérint. Sokat sejtetően végigmér, ha összefutunk napközben. S már vágyom az érintésére, a pillantására. Kezdi felmelegíteni a szívem azon részét, amelyről nem is tudtam, hogy létezik. S hiába küzdök ellene. Tehetetlen vagyok az érzések ellen.

- Mitsu! – Gen úgy robban be a könyvtárszobába, ahol Naóval sakkozunk, hogy majdnem elesik a szőnyeg szélében. – Gyere ki!

Megrémülök a hangjától. Kimegyek vele a folyosóra.

- Mi történt?

- Megtámadták a főnököt. Tetsumori-san megsérült, amikor őt védte. A támadóknak sikerült meglépniük.

- És a főnök…?

- Nem esett baja, de azt mondta, hogy ne mozdulj Nao-kun mellől, és tartsd kéznél a pisztolyodat. Azt üzeni, hogy… tartsd be az esküdet!

Azonnal ellenőrzöm, hogy a fegyverem a helyén van-e, és bólintok.

- Rendben. Még valami?

- Azt kérdezi, elmész-e vele randizni? Ugye, elmész?

Lángra kap az arcom. Gen zavartan mentegetőzik, és gyáván megfutamodik, nem akarja, hogy rajta töltsem ki a mérgem. Visszamegyek a szobába, és leülök Nao mellé. Elmesélem neki, mi történt, aztán együtt várjuk, hogy történjen valami.

Minden ajtócsapódásra, erősebb hangra összerándulok. Nao nekem dőlve bóbiskol. A szívem elszorul. Mi lesz, ha Sou-sant még egyszer megtámadják, és netán meghal? Mi lesz akkor? Nao még kicsi, mi lesz vele? És mihez kezdek én? Már rég nem a küldetés sikere a fontos, hanem valami más. Az, hogy végre megértsem, mi húz a főnökhöz. Volt barátnőm, mielőtt idejöttem volna, de az elmúlt hónapokban nem hiányoltam az asszonyi érintést. Viszont soha nem is vonzódtam a férfiakhoz. S most itt van a főnök, aki lassan, lépésről-lépésre lebontja a szívem köré emelt összes védőfalat…

Gen kopog, és bedugja a fejét.

- Megjött a főnök.

Nao azonnal felébred. A nyakam köré fonja vékony kis karjait, ahogy felállok. Átteszem a másik oldalamra, hogy hozzáférjek a pisztolyhoz, ha baj lenne. Soha ilyen gyorsan nem tettem még meg ezt a rövid távolságot a könyvtárszoba és a főnök irodája között.

- Apa! – Nao felkiált Sou-san láttán, aki vérfoltos ruhában osztogatja a többieknek a parancsait. A főnök azonnal felénk fordul, és elmosolyodik.

- Fiam. – Átveszi tőlem Naót, de a szeme az enyémet keresi. – Jól vagytok?

- Tatsumori-san?

- A kórházban. Az orvosok szerint túl fogja élni.

Megkönnyebbülten bólintok. Nao felé nyújtom a kezem.

- Gyere, menjünk a szobádba játszani. Ne legyünk útban a többieknek.

Sou-san a kezem után nyúl, és maga felé von. Tiltakozni akarok, de a vérfoltos ing megakadályoz benne. Akár ő is megsérülhetett volna… A nyakába fúrom az arcom, és átölelem. Tudom, hogy a többiek most mit gondolnak, de nem érdekel. A félelem, hogy majdnem elveszítettem, mindennél erősebb.

Órákkal később az ablaknál állok. Nao mélyen alszik, odakinn megerősített védelem járja a kertet. Meggörnyedek a vállamon levő súlytól. Mit tegyek? Hogyan döntsek? Amikor idejöttem, azt a parancsot kaptam, hogy tegyek meg mindent, hogy a főnök bizalmába férkőzzem. Akkor még nem értettem, mi az a minden. Akkor még azt hittem, csak fehér és fekete, jó és rossz létezik. Mostanra… ezektől az emberektől megtanultam, hogy van a szürke árnyalat, amely átmenet a fehér és fekete között, és nem mindenki csak jó és csak rossz. Saját lelkiismeretem akkor még a feltétlen igazságban hitt, és most… mindezt felülírta egy vágy, hogy tartozzak valakihez, ahogy még soha senkihez…

S ettől halálra rémülök.

            Két hétbe telt, mire sikerült kérnem egy szabad délutánt. Azt mondtam, Naónak akarok meglepetést szerezni, így a főnök elengedett. Bűntudatom van, hogy hazudtam neki, de nem tehettem mást. Most éppen azon igyekszem, hogy lerázzam kéretlen testőreimet, akiket valószínűleg a főnök szabadított rám. Bár két legjobb emberéről van szó, sikerül kicseleznem őket, és egy védett lakás felé vennem az irányt. Csengetek. Ajtót nyitnak, és miután belépek, nem fordulok hátra, csupán leteszem a pisztolyom a földre, és hagyom, hogy megmotozzanak. A nappaliban őszes hajú, kövérkés férfi vár rám.

- Inuzuka Mitsuru százados, jelentkezem! – vágom vigyázzba magam a láttára.

- Üljön le, hadnagy! – Felettesem vizet kortyolgat, és elmélyülten vizsgálgat félig lehunyt szempillái alól. – Miért kér találkozót? A tudomására jutott valami lényeges információ?

Állva maradok.

- Nem, uram!

- Lebukott? Beépített rendőrként elég nagy feszültségben kell élnie, de bíztam benne, hogy kitart a végsőkig anélkül, hogy elárulná magát.

- Nem buktam le, uram, de… - Némi habozás után folytatom. – Az elmúlt egy évben nem sikerült olyan információhoz jutnom a Fujiyoshi-gumit illetően, ami bizonyítaná, hogy drogokkal üzletelnek, és…

- Megtett mindent, hogy hozzáférjen a bizalmas iratokhoz?

- Mit ért minden alatt, uram? – A hangom feszült. – Mit kellett volna tennem? Talán lefeküdni Fujiyoshi-sannal?

- Például. – A felettesem szemrebbenés nélkül mondja ezt, és ettől megtörik bennem valami. Amikor elvállaltam ezt a munkát, még bűnözőt láttam a csoport minden egyes tagjában, akik nem érdemlik meg, hogy a tisztességes emberek között éljenek. Rendőrként pedig az volt a dolgom, hogy börtönbe juttassam őket. Ám most… hogy jobban megismertem őket, már tudom, hogy ők is emberek. Lehet, hogy nem hibátlanok és becsületesek, de emberek, akiknek ugyanúgy vannak jó tulajdonságaik, mint bárki másnak. A törvény szerint ezek az emberek elítélendőek, és az elfogó rendőrtisztnek mindent meg kell tennie, hogy az igazságnak érvényt szerezzen. De mi az a minden? A testem? A lelkem? Miért érzem ebben a pillanatban azt, hogy a törvénynek érvényt szerző rendőrség ugyanolyan lelkiismeretlen, mint azok, akiket el kell fognia?! Az információkért engem dobna oda! Az én testemet és lelkemet, amikkel csakis én rendelkezem.

- Erre nem vagyok hajlandó! Nem fogok még parancsra sem lefeküdni vele!

- Hm, bár nem akartam, kénytelen vagyok elmondani, hogy kiszivárgott, hogy bejuttattunk a csoporthoz egy rendőrt. Bármikor lebukhat. Kerüljön olyan közel Fujiyoshi-hoz, amilyen közel csak lehet, ha nem akarja holtan végezni.

Fenyegetés van a szavaiban. Bennem viszont már ott munkál a harag és a sértődöttség. 

- És ha ki akarok lépni?

- Kilépni? – Felettesem felvonja a szemöldökét. – Több, mint egy éve van a csoportnál. Szükségünk van ott magára, ne most kezdjen el dacoskodni! Tegye szépen, amit mondtam. Ha nem talál semmi törvénybe ütközőt, majd kitalálunk valamit. A csoport szúrja egyesek szemét.

- Talán egy másik csoportét? – emelem meg a hangom.

Felettesem halkan felsóhajt.

- Menjen, és végezze a munkáját!

Kifelé menet felveszem a fegyverem, és kisétálok a lakásból. Nem nézek vissza. Csak teszem egyik lábamat a másik után. Rettenetesen dühös vagyok. Kihasználnak, és én eddig úgy ugráltam, ahogy ők fütyültek. Milyen vak és bolond voltam!

Végül hazagyalogolok. Alig lépek be a házba, Gen terem előttem.

- Végre! A főnök tajtékzik a dühtől! Hol voltál?

- Találkoztam egy régi ismerősömmel. Történt valami?

- Miért ráztad le a fiúkat? Azt hittem, a főnök lelövi őket, amikor jelentették, hogy elveszítettek szem elől.

- Ezt majd megbeszélem a főnökkel magam. Nao-kun?

- Itt van a matematika tanára.

- Rendben.

A dolgozószoba felé indulok, ahonnét kihallatszik a főnök kiabálása. Beléptemre csend lesz. Rám mered. Soha nem láttam még ilyen mérgesnek.

- Mindenki kifelé! – mondja, és két, kudarcot valló testőröm fejét lehajtva kislisszol az ajtón. – Merre jártál? Miért ráztad le a fiúkat?

- Nem szeretem a bébiszittereket – válaszolom hidegen. Farkasszemet nézek vele, nem mozdulok, amikor felemeli a kezét, és arcul üt. Ökölbe szorul a kezem, de kényszerítem magam, hogy elernyedjenek az izmaim. Tegyen velem, amit akar. Hiszen azt a parancsot kaptam, hogy a kedvére tegyek, nem?

Az asztalnak lök, majdnem elesek, alig tudom elkapni a szélét. Mire felegyenesedem, már ott áll előttem. Düh és vágy torzítja el a vonásait. A vonásokat, amik eleinte taszítottak, most pedig oly kedvesek a szívemnek. A sóvárgás birtokba veszi a testem. Arra vágyom, hogy megérintsen. Az övé akarok lenni, de nem parancsra, hanem önként. Talán megsejt valamit, mert gyengédebben néz rám.

- Mi változott? – kérdezi, amikor lassan a zakómhoz nyúlok, és lecsúsztatom a szőnyegre.

- Én - válaszolom halkan. – Bennem változott meg valami. A tiéd akarok lenni, de nem azért, hogy feljebb kerüljek a ranglétrán, hanem mert veled akarok lenni.

- Mitsu… - Hozzám lép, megérinti az arcom, megcsókol. Ahogy beszívom az illatát, tudom, hogy helyesen döntöttem. – Gyere velem! – fogja meg a kezem. Lehajtott fejjel követem. Nem nézek senkire, mert vágytól égő tekintetemet csak a főnök láthatja.

A szobájában olyan mohón csókol, hogy megingok. Magához szorít. Miközben vetkőztet, ajkával fedezi fel a bőröm. Olyan érzékeny helyeken érint meg, amikről nem is volt tudomásom. S eljutok egy pontra, amikor felnyögök minden csókjára, harapására, érintésére. A bőröm érzékeny, akárhol ér hozzám, mintha a jeges víz folyékony lávafolyammá válna bennem. Az ujjai belém hatolnak, kínzó-sajgó érzetet keltenek, aztán már csak a gyönyört érzem, és a sürgetést, hogy még… még… még akarom…

A gerincem ívbe feszül, amikor összeolvad velem. Kellemetlen és lélegzetet elakasztó egyszerre. El akarom taszítani magamtól, és magamhoz akarom ölelni. E kettősség végül egyetlen vággyá forr össze: még… ne hagyja… abba, mert ezekben a percekben csak őhozzá tartozom, és nem létezik törvény és törvényen kívüli, csak mi – ő bennem és én köré fonódva – egyetlen testként…

            Hozzá simulva alszom el. Félálomban érzem, amikor felkel mellőlem, de nem tudom, mennyi idő telhetett el, mennyit aludtam. A fegyver kibiztosításának hangjára viszont azonnal éber leszek. Közvetlen közelről jön a hang. Lassan oldalra nézek. A főnök felettem áll, és a kezében nem remeg a saját pisztolyom. Nem mozdulok. Szinte lélegzetet sem veszek. Felkészülök a halálra. Bámuljuk egymást, aztán a dermedtségem felenged. Feltérdelek. A pisztolycső hozzáér a mellkasomhoz.

- Nem árultalak el. Hűséges maradtam hozzád. – Az igazságot, hogy rendőr vagyok, még mindig képtelen vagyok elmondani neki.

Leereszti a fegyvert a combja mellé.

- Tudom. – Nekem nyújtja a pisztolyt. – Nao látni szeretne, mielőtt aludni megy.

- Igenis. – Összeszedem a ruháimat, felöltözöm. Már az ajtónál járok, amikor utánam szól.

- Százados…

Megdermedek. Visszanézek rá a vállam felett. Komor az arca.

- Még mindig bízom benned…

Kitántorgok a folyosóra, elég sápadt lehetek, mert Gen elkapja a karom.

- Jól vagy?

- Igen… - suttogom, és Nao szobája felé indulok. A fülemben ott cseng Sou-san hangja. Honnan tudta meg? Végig sejtette? A bolondját járatta velem? Mi a célja? Fel akar használni a kollégáim ellen? És ahogy megsajdul a testem már a gondolatára is, megtorpanok. Elárultak. Valaki feladott. Innen tudta Sou-san. Lehunyom a szemem, és megtámaszkodom a falon. Ez az egyetlen megoldás arra, honnan tudta meg, ki vagyok. De akkor miért…? Miért hagyott életben? Miért nem lőtt le?

- Mitsu-san, beteg vagy? – Nao előttem áll, és aggódva ráncolja a homlokát. Szíven üt a megjelenése. Felnyögök, és eltakarom az arcom. Összegörnyedek, és bár tudom, hogy megijesztem a fiút, képtelen vagyok uralkodni magamon. Hiszen Sou-san… hagyta, hogy Naóhoz jöjjek. Igazat mondott. Még mindig hisz bennem, máskülönben az lett volna az első dolga, hogy leváltson Nao mellől. Nincs számára fontosabb a fiánál, és ha tényleg úgy gondolná, hogy bánthatom vagy veszélybe sodorhatom a gyermekét, lelőtt volna ott a szobában. Sajnálta volna, hogy meg kell tennie, de megtette volna.

- Mitsu-san! – Nao rémülten kapaszkodik az ingembe. Lehajolok hozzá, és megölelem.

- Semmi baj. Visszamennél a szobádba? Beszélnem kell apukáddal.

- Jó.

A házban nem szokás futkározni, de én ezúttal mit sem törődök ezzel a kimondatlan szabállyal. Kopogás nélkül rontok be a főnök hálószobájába. Az ablaknál állva felém fordul. Belököm magam mögött az ajtót.

- Azt akarom, hogy tudd… - indulok el feléje. – Inuzuka Mitsuru százados vagyok. Egy évvel ezelőtt azt a feladatot kaptam, hogy épüljek be a csoportodba, és bármi áron férkőzzek a bizalmadba. A bármi áron azt jelentette, hogy le kellett volna feküdnöm veled, mert köztudomású, hogy nem veted meg a férfiakat sem, és én pont az eseted vagyok… Én viszont ezt nem éreztem helyesnek, és… igazából eleinte nem is vonzottál. Ám ahogy teltek a hónapok, megismertem az embereidet, megszerettem a fiadat, és… megtanultalak tisztelni. – A szoba közepén megállok. Letérdelek, fehér zsebkendőt veszek elő. – Hazudtam neked, de egyetlen szóval sem árultalak el. Képtelen voltam rá. – A másik zsebemből előhúzom a zsebkésem. A szeme kerekre tágul, amikor felismeri, mit akarok tenni. – Azt mondták, ha nem teszem azt, amivel megbíztak, elárulják, ki vagyok, és ez a halálomat okozhatná. Én azonban nem azért feküdtem le veled, mert parancsba adták, hanem… mert a szeretőd akartam lenni! Veled akartam lenni, hagyni, hogy ölelj… - Körbetekerem a kisujjamat. – Egyetlen módon bizonyíthatom, hogy hű vagyok hozzád…

- Értem elárulnád az esküdet, amit rendőrként tettél? – kérdezi halkan.

Felemelem a fejem, hogy a szemébe nézhessek. Nagyon régóta, a szüleim halála óta nincs senki, akinek fontos lennék, és aki ennyire megbízna bennem, mint ő. Olyan fontos lett, hogy nem tudnék nélküle élni…

- Igen.

Hozzám lépdel. Letérdel elém, és elveszi tőlem a kést, leveszi az ujjamról a zsebkendőt. Ajkát a kézfejemre szorítja.

- Négy hónapja tudom, hogy ki vagy. Sikerült lefizetnünk egy rendőrt, aki a te nevedet is átadta. Csepegtettem neked némi információ morzsát, mert kíváncsi voltam, átadod-e a kollégáidnak, de ez nem történt meg. Hallgattál. Miért?

- Nekem nem morzsák kellettek, azzal a feletteseim be sem érték volna. Nekik a nagyvad feje kell.

- Én.

- Igen. Megszerettem Nao-kunt, és sajnáltam volna, ha apa nélkül marad. Megkedveltem az embereidet, ők lettek a családom, amit már nagyon régóta hiányoltam, és nem akartalak elvenni tőlük. Végül te is közel kerültél a szívemhez, és akkor már éreztem, hogy nem foglak tudni elárulni. Itt akartalak hagyni, de… nem engedték, és valójában… képtelen is lettem volna rá. Bocsáss meg, amiért hazudtam neked!

Soha nem látott komolysággal és mélységgel néz rám.

- A fiam jelenti számomra a mindent a feleségem halála óta, ahogy az embereim a családot. Sokáig azt hittem, senki nem lesz, akit őszintén megkedvelek majd. Irántad való érzéseimet talán mutatja, hogy a te kezedbe adtam annak a lénynek az életét, aki a világon a legfontosabb nekem. Továbbra is vigyáznál rá?

- Akár az életem árán is.

Sou-san rám mosolyog, és a karjaiba von. Átölelem, és a vállára hajtom a fejem. Lehet, hogy nem helyesen döntöttem, de a való világban nincs senkim és semmim, amit bánnék feladni. Az, hogy yakuza lettem rendőrjelvénnyel… a saját elhatározásom. S ahogy Sou-san az ágyra emel, és sötét szemmel fölém hajol, hogy vágyunkat csitítsa, nem érzem úgy, hogy bánnom kellene, amiért a boldogságot választottam. Még akkor sem, ha én is egy lettem azok közül, akik a törvény árnyékos oldalán járnak.

S ha ez nem tetszik egykori feletteseimnek? Jöjjenek, és kapjanak el!

Vége