Az igazság

Az igazság

            Susie ült az ágya szélén, amikor felébredt.

- Szia, hugi, te mit keresel itt?

- Anya azt mondta, hogy amíg a bátyus itthon van, melletted mindig kell lennie valakinek. Nem tudom, miért – tette hozzá a lány.

- Hol van Cornelius?

- A kertben. Ronnal beszélgetnek, bár apa ennek nem örül.

Zach-nek eszébe jutott Ron kiakadása. Mogorván felkelt.

- Éhes vagyok.

- Hozok valamit enni – pattant fel Susie segítőkészen.

Bátyja az órára pillantott.

- Mindjárt vacsorázunk, nem? Lemegyek, csak előtte lezuhanyozok.

Susie az ajkát harapdálta.

- Anya szerint jobb lenne ágyban maradnod.

- Jól vagyok. Le akarok menni.

A lány kirohant az ajtón, hogy elmondja az anyjának, akivel Zach már a lépcsőn lefelé menet futott össze.

- Fiam, menj, feküdj vissza!

- Szeretnék veletek vacsorázni, anya! Uncsi odafenn lenni.

- Susie veled marad.

- Anya, miért féltesz annyira Corneliustól?

- Hát, ez… ez nem tartozik rád.

- Igazán? – Zachary kihúzta magát. – Ti hívtátok ide! Akkor pedig el kell viseljétek, hogy együtt vagyok vele. – Elsétált az anyja mellett, és leballagott a földszintre.

- Ne merészelj még egyszer ilyen hangon beszélni az anyáddal! – Robert szigorú arccal várta a lépcső aljában.

Zachary iszonyúan dühös lett. Még nedves hajába túrt.

- Tudjátok, milyen érzés, hogy engem jobban szerettek, mint a tulajdon fiatokat? – vágta az apja szemébe. – Engem csak örökbe fogadtatok, őt meg semmibe veszitek! Lehet, hogy semmi közöm hozzá, de akkor is én érzem magam rosszul miatta. Úgy védtek tőle, mintha meg akarna gyilkolni, pedig jelenleg ő az egyetlen ebben a házban, aki meg fog tudni védeni, ha az a férfi visszajön. Nincs bennetek még ennyi hála se? – kiáltott fel mérgesen.

- Zachary! – Cornelius Ronnal érkezett odakintről, valószínűleg meghallották a kiabálását. – Elég legyen!

Zach a fejét ingatta, és lassan hátrálni kezdett.

- Nekem ez… túl sok.

- Fiam! – Robert utána nyúlt, de gyorsabb volt, és kiperdült az ajtón, mielőtt elkaphatta volna. Úgy rohant, mintha az élete múlt volna rajta. Tudta, hogy nem rohanhat el a gondjai elől, de egy kis időre egyedül akart maradni, hogy számot vessen az eddigiekkel, és döntsön, mi legyen a továbbiakban. Lassított, mire beért a belvárosba. Fejét lehajtva haladt az utcán, nem nézett senkire. A parkban körbenézett. Még világos volt, egy szerelmespár andalgott nem is messze tőle, egy anya épp akkor távozott a kisfiával, amúgy egyedül volt. Felült egy pad háttámlájára, és a térdére könyökölve lelógatta a kezét.

- Zach?

Osztálytársnője hangjára felpillantott.

- Helló, Erica!

A lány mosolyogva közelebb jött hozzá.

- Azt hittem, rosszul látok az előbb. Kiengedtek a kórházból?

- Igen. Mi újság a suliban?

- Semmi különös. Mrs. Chapman megint röpdogát íratott olyan anyagból, amit nem is vettünk. Pete felment az igazgatóhoz, aki semmisnek tekinti a jegyeket. Mikor jössz vissza?

- Elvileg a jövő héten… - Zachary ekkor vette észre Corneliust, aki őt bámulta a park bejáratánál állva. – Vagyis… nem tudom, ez most… bonyolult.

- Hallottam, hogy meg akartak ölni. Ez annyira szörnyű! – Erica közelebb húzódott hozzá. – Azóta több járőr van az utcán, és szórólapokat osztottak ki, hogy senki ne mászkáljon egyedül a városban.

- Te egyedül jöttél?

- Jah, nem! Mike-ot várom. Nézd, ott jön… - Erica hangja elhalkult, amikor felfigyelt a lassan feléjük induló Corneliusra. – Az a férfi ott… olyan a ruhája, mint egy Bal Sagoth-nak. Még soha nem láttam, de… ismerős az arca.

- Kinek? – Erica barátja cuppanós csókot nyomott a lány ajkára, majd kezet fogott Zach-kel. – Helló, Jade, hallom, mi történt veled. Hogy vagy?

- Már jól.

- Felénk tart – suttogta izgatottan Erica, és lopva Cornelius felé intett a fejével.

- Nem ismerem – komorodott el Mike. – Hívjam a rendőrséget?

- Ne! – Zach a fejét rázta.

- Ismered?

A fiú vállat vont.

- Ő a mostohabátyám.

Mike és Erica szeme kikerekedett.

- Cornelius Jade? – visszhangozták.

- Igen. Hazajött… egy időre.

- Hallotta, hogy mi történt veled? – Erica elmosolyodott. – Ez tök rendi tőle.

Mike viszont elhúzta a száját.

- És ha ő támadta meg Zach-et?

- Nem ő volt. Láttam annak a férfinak az arcát.

- Látod, és különben is… miért tette volna? – Erica toppantott.

- Miért, miért? Tudod jó, hogy Cornelius Jade neve tabu, amióta… megtörtént az az eset… - halkult el Mike hangja.

- Milyen eset?

- Te nem tudsz róla? – Barátai értetlenül bámultak rá.

- Hát, nem… azt hiszem, még az örökbefogadásom előtt történt. Szóval?

Mike hallgatott, de Erica a válla fölött hátrapillantva suttogta.

- Gyilkos. A középiskolában megölt egy tanárt, valami Simon Barlay-t…

- Mi?

Erica közelebb hajolt.

- Azt beszélték, hogy szeretők voltak, de Barlay szakítani akart vele…

Zachary felpillantott. Cornelius ott állt tőlük alig három méterre, és elég volt a szemébe nézni, tudta, hogy hallott minden szót.

- Szia, Cornelius! – Mosolyogni próbált. – Ők itt az osztálytársaim. Mike Brett és Erica James. Srácok, ő a bátyám, Cornelius Jade.

- Üdvözöljük! – Erica sápadtan belekarolt Mike-ba. – Nekünk most mennünk kell. Vigyázz magadra!

Cornelius egészen addig nem szólalt meg, míg hallótávolságon kívülre nem értek.

- Felelőtlenség volt így elrohanni otthonról.

- Tudom, sajnálom. Csak… egy kis egyedüllétre vágytam.

Bámultak egymásra. Cornelius vonásai merevek voltak, hidegek, mintha kőből faragták volna őket.

- Kérdezz!

- Én… - Zachary nagyot nyelt. – Igaz, amit Erica mondott? Megöltél egy embert?

- Igen. – Habozás és szégyenkezés nélkül érkezett a válasz.

- Azért, mert szakítani akart veled?

- Nem.

- Szeretők voltatok?

- Nem.

- Akkor… miért?

- Már régen történt. Nem emlékszem. Menjünk vissza!

- Cornelius! – Zachary elkapta a csuklóját. – Hogy bízzak benned, ha nem mondod el, mi történt?

- Nem kértem, hogy bízz bennem!

- De igen. Bizalom kell ahhoz, hogy rád bízzam az életemet. Én pedig megtettem. Még anyáékkal szemben is megvédtelek!

- Nem kértem egyiket sem!

- Én viszont megtettem mindkettőt!

Akaratuk és minden önfegyelmük ellenére hűs és forró energia feszült egymásnak, ahogy ott méregették egymást.

- Nem is ismersz! Ne légy naiv, és ne osztogasd a bizalmadat senkinek, főleg olyanoknak ne, akik nem érdemlik meg…

- Tudom, hogy te megérdemled, és ne kérdezd honnan, de tudom! Ahogy azt is, hogy nem fogsz bántani.

- Ebből látszik, hogy kölyök vagy még…

- Lehet, hogy kölyök vagyok a szemedben, de ez nem jelenti azt, hogy naiv kis hülye is! Tudni akarom, mi történt évekkel korábban! Rám is tartozik, én is a családba tartozom!

- Te szegény…

Zachary olyan erővel rántotta vissza, hogy a férfi megingott.

- Válaszolj! Anyáék nem azért küldtek el, mert Bal Sagoth vagy, hanem azért, mert megölted azt a tanárt?

- Igen. Számukra bűnt követtem el, és szégyenkeznek miatta.

- Mennyi idős voltál?

- Utolsó éves voltam a középiskolában.

- Miért tetted? Erica szerint szeretők voltatok, de ha nem ez a helyzet, akkor mi?

Cornelius őt nézte, éjkék szeme sötét volt, ajka késpengévé szűkült.

- Kedveltem őt, sokat voltam nála, miközben ő dolgozatokat javított. Felnéztem rá. A középiskolából az Akadémiára készültem, mert már kiskoromban nyilvánvaló volt, hogy Bal Sagoth vagyok, ahogy a nagyapám. Simon sokat segített nekem a felkészülésben. Aztán egy nap, amikor már csak mi voltunk az iskolában, azt mondta, hogy szeret. – Érzelmek nélküli hangon mondta ezt, Zachary mégis kiérezte belőle a fájdalmat. – Meg akart csókolni, de ellöktem magamtól, és az ajtó felé futottam. Utolért, és fejbe vert. Elájultam. Amikor magamhoz tértem, már rajtam feküdt…

Zach mély levegőt vett, és hátrálni akart, de képtelen volt megmoccanni.

- Megerőszakolt. Azt mondta, hogy szeret, mégis azt tette velem. Bemocskolt… - Cornelius nem nézett félre, nem próbálta meg finomítani a történteket. – Életemben először féltem, aztán dühös lettem… Nem gondolkodtam, és nem mérlegeltem, mit teszek. Megöltem. Rajtam feküdt, és végignéztem, ahogy meghal.

- Az erődet használtad, igaz?

- Igen. És nem bántam meg.

- Mi történt utána?

- Önvédelemnek minősítették a történteket, és apám nyomására eltusolták, amit csak lehetett, de persze… a pletykákat nem lehetett megállítani.

- És a szüleid?

- Szégyelltek. Simon nem csak engem mocskolt be, hanem őket is. Velük ellentétben én képes voltam továbblépni. – A férfi szemében most először jelent meg némi keserűség. – Nekem kellene haragosnak lennem, mégis ők voltak azok, akik elküldtek az Akadémiára, és még arra is képtelenek voltak, hogy kiejtsék a nevem… Eltiltották tőlem Ront és Susie-t, majd örökbe fogadtak téged. Felejteni akartak, pedig én vagyok az, aki képtelen rá. Képtelenek továbblépni, pedig engem becstelenítettek meg… és az én testemet mocskolta be az az ember, akiben megbíztam.

- Nem hitték el, hogy mi történt?

- Bennük van a kétely, hogy talán… én csábítottam el Simont, és azért öltem meg, mert nem akart a kedvemre tenni.

- Miért hitték ezt?

Cornelius ajkán szomorú mosoly jelent meg.

- Mert homoszexuális vagyok.  

Zachary lélegzete elakadt.

- Ezért nem akarnak veled kettesben hagyni…

- Pontosan. Attól félnek, hogy megrontalak.

- Értem. – Zach az ajkába harapott. – Van valakid?

- A középiskola első éveiben derült ki, hogy más vagyok. Anyámék pszichológushoz járattak miatta, de ettől nem lettem az, akivé formálni akartak. Összejöttem egy fiúval, jártunk, aztán elhagyott, amikor az a dolog történt Simonnal.

- Azt kérdeztem, most van-e valakid?

- Mi közöd van hozzá?

- Az öcséd vagyok.

- A mostohaöcsém – javította ki Cornelius. – Nem tartozik rád a magánéletem. Segítek, amiben tudok, aztán visszatérek a saját életemhez, és elfelejtjük egymást.

- Miért baj, hogy meg akarlak ismerni?

A férfi szemében fájdalom jelent meg.

- Mert te nem vagy a vér szerinti családom, mégis jobban megbízol bennem és jobban féltesz, mint ők valaha is.

- Baj, hogy a barátod akarok lenni?

- Nekem nincsenek barátaim. Társaim vannak a Rendben, vagy feletteseim.

- Ezek szerint nincs senkid.

Cornelius keze lassan ökölbe szorult.

- Nem számít – mondta, és elfordult.

- Szerintem meg igen. – Zachary-ben egy zavaró gondolat vert gyökeret. – Volt egyáltalán valakid… azóta?

- Nem tartozik rád. Menjünk vissza! Elegem van a kíváncsiskodásodból!

- Ezek szerint nem. Miért?

Cornelius a válla felett pillantott hátra.

- Mert így döntöttem.

Végszónak hangzott, így Zachary kénytelen volt követni.

- Találtál valamit, ami alapján azonosítani tudod azt a férfit? – kérdezte, amikor elhaladtak a támadás helyszíne mellett.

- Furcsa módon ismerős mágiát tapasztaltam, de nem tudom, kié. Viszont fel fogom ismerni, ha használja.

Otthon csend és feszült pillantások fogadták. Cornelius visszaöltötte érzéketlen arcát, de az öccse tisztában volt vele, hogy korántsem olyan hideg, mint amilyennek mutatja magát. Hosszúnak tűnő, idegesítő napok teltek el. A támadó nem bukkant fel újra, és Zach-nek iskolába kellett volna mennie másnap. Késő estére járt, amikor rábukkant a holdat bámuló Corneliusra a hátsó kertben.

- Veled megyek az Akadémiára.

- Miért?

- Sokat gondolkodtam. Nem lehetsz mindig velem, hogy megvédj. Ám ha elmész, és az a férfi visszatér, akkor anyáék megsérülhetnek. Nem kockáztathatom az életüket. Tényleg meg tudnak tanítani, hogyan védjem meg magam?

Cornelius arca sötétbe burkolózott.

- Igen.

- Te fogsz tanítani?

- Nem.

- Értem. Azért… látlak majd?

- Nem hiszem. Már nem járok be az Akadémiára.

Zachary egyik lábáról a másikra állt.

- Nem is fogsz meglátogatni?

- Nem.

- Én sem mehetek majd el hozzád?

- Nem.

- Miért?

- Mert anyádék nem örülnének neki.

- Ők a te szüleid is…

- Ők löktek el maguktól pont akkor, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rájuk.

Zach erre nem tudott, mit mondani.

- Sajnálom – nyögte ki végül.

- Nincs szükségem a sajnálatodra! – Cornelius elindult befelé a házba, de a fiú az útját állta, és mielőtt tiltakozni tudott volna, átölelte.

- Nem sajnállak. Tisztellek. Én nem tudom, mit tettem volna. Te viszont képes voltál… talpon maradni. – Érezte, hogy a férfi teste merev, de a szavait hallva lassan remegni kezd.

- Engedj el!

- Nem bántalak!

- Anyádék mérgesek lesznek. Engedj el!

- Egy ölelés néha nem árthat. Még neked sem.

- Zachary! – Cornelius a fogát csikorgatta, és amikor felemelte a fejét, találkozott a pillantásuk. – A tűzzel játszol…

- Lehet, de valami azt súgja, hogy nem fog megégetni… - suttogta Zach gyengéden.

- Nem tudhatod… A tűz mindig is kiszámíthatatlan volt.

- És ha én vállalom a veszélyt?

- És ha én nem? – tört ki Corneliusból fojtottan a harag. – Ne játssz velem! Ne hidd, hogy ismersz! Elég! Engedj el! Miért csinálod ezt velem?

- Amióta csak idekerültem, egyfolytában az járt a fejemben, hogy miért nem beszélnek rólad. Susie és Ron is csak suttogva mertek beszélni rólad, amikor anyáék nem voltak itthon. Befészkelted magad a gondolataimba. Nem ismertelek, és együtt éreztem veled. Tudni akartam, miért távolodtál el a családodtól, akik olyan kedvesek és szeretetreméltóak… És most ki kellett derülnie, hogy álszentek és képmutatóak… - Zachary bátran szembenézett a férfival. – Lehet, hogy csak egy kamasz vagyok a szemedben, de ez a kamasz szeretne jobban megismerni, és a barátod lenni.

- Miért?

- Mert én is voltam magányos, és tudom, milyen.

- Szeretem a magányt.

- Miért hazudsz még magadnak is?

- Zachary, hol vagy? – Erna aggódó hangja megtörte a varázst, amely összesimulva tartotta őket.

- Itt vagyok, anya!

Cornelius beleolvadt a sötét árnyak közé, és Zachary felsóhajtott. A férfi úgy vonzotta, akár a mágnes, és nem tehetett ellene semmit.

- Kicsim, mit csinálsz idekint? – Az anyja odalépett mellé, és megsimogatta a haját. 

- Gondolkodtam. Anya, elmegyek az Akadémiára.

- Mi? Ezt… nem teheted!

- De igen. Meg kell tanulnom sok mindent, hogy megvédjem magam, és ez itt nem lehetséges.

- Cornelius tömte tele a fejed ezzel a butasággal, ugye?

- Mi lenne, ha egyszer az életben, nem őt hibáztatnád azért, mert kudarcot vallottál?

A pofonnak az arcán kellett volna csattannia, de a sötétből előlépő Cornelius időben elkapta az anyja kezét.

- Elég! Ha rám vagy mérges, engem üss meg, ne őt bántsd!

Zachary figyelte, ahogy az apja kiront a teraszra, és a fiának ront, hogy megvédje a feleségét.

- Veszed le róla a kezed!

- Fejezzétek be! – A hangjában lehetett valami, mert mind a hárman megdermedtek. – Annyira örültem, amikor örökbe fogadtatok… - nézett a szüleire. – Szeretlek titeket, de… rá kellett jönnöm, hogy közel sem vagytok olyan jó emberek, mint amilyennek tartjátok magatokat.

- Zach, hagyd abba! – Cornelius feszült hangjára ügyet sem vetve, folytatta.

- Nem. Nem hagyom abba! Itt az ideje, hogy tiszta vizet öntsünk abba az átkozott pohárba!

Ron és Susie aggodalmas arccal jelent meg a teraszon. Nem szóltak semmit, csak átkarolták egymást.

- Képmutatóak vagytok! Megbocsátásról papoltok és isteni jóságról, miközben a tulajdon fiatokkal bűnözőként bántok! Én szégyellem magam miattatok! Én, aki nem is vagyok a vér szerinti gyereketek!

- Hogy mondhatsz ilyet? – Az anyja a férjébe kapaszkodott.

- Tudom, mi történt évekkel ezelőtt Corneliusszal…

Csend lett. Mintha még az éjszakai állatok is elhallgattak volna.

- Megerőszakolta a tanára, ő pedig önvédelemből meggyilkolta. Ti pedig… ahelyett, hogy melléje álltatok volna, ellöktétek magatoktól. A kudarcra emlékeztetett titeket, hogy képtelen voltatok megvédeni a fiatok. Nem voltatok jó szülők. Aztán ott volt a kétely, hogy talán… Cornelius csábította el a tanárt, és minden az ő hibája… hiszen homoszexuális, és azokból minden kitelik, nem igaz?! És szégyelltétek, hogy egy gyilkossal kell egy fedél alatt élnetek… Szánandóak vagytok! Életre szóló sebet kapott azon a délutánon, ti pedig… összetörtétek az emberekbe, a családba, a szeretetbe és a bizalomba vetett hitét! Még a saját testvéreitől is eltiltottátok, pedig Ron és Susie is szereti őt! Nem törődtetek azzal, hogy ők mit gondolnak, önzően csak magatoknak akartatok jót!

- Hogyan mondhatod ezt, miután kihoztunk az árvaházból? – kiáltott fel Robert mérgesen.

- Nem kértelek rá titeket. Hálás vagyok érte, szeretlek benneteket, de… már nem ugyanúgy, mint előtte.

- Zach!

- Sajnálom, anya, de mégis hogyan bízzak meg bennetek ezek után? Ha én kerülnék hasonló helyzetbe, akkor engem is félredobnátok, ahogy őt tettétek?

- Nem!

- Szerintem pedig igen… - felelte Zachary csendesen. – Elmegyek Corneliusszal az Akadémiára. Ez a végleges döntésem. És nem azért, mert csalódtam bennetek, hanem azért, mert ha az a férfi visszajön, és Cornelius nincs itt, nem foglak tudni megvédeni titeket, ahogy magamat sem. – Nem nézett egyikükre sem, ahogy elindult be a házba.