Az élet ára 3. befejező fejezet

Nyolc óra is elmúlt, amikor Adam felébredt. A lakásban csend honolt. Óvatosan leszedte magáról a rá csimpaszkodó Annie karjait, és felkelt. Lábujjhegyen osont ki a szobából, és a nyelvét kidugva betette az ajtót. Benézett a szomszéd szobába, de meglepetésére az apja nem volt ott. Úgy tűnt, hogy nem is aludt ott. Vagy korán felkelt volna? Körbejárta a lakást, de se a konyhában, se a nappaliban, se a fürdőszobában nem találta.

Megtorpant Henry hálószobája előtt. Nagy levegőt vett, bátorságot gyűjtött, és benyitott. Bedugta a fejét, és körbenézett. Nem akart hinni a szemének. Beljebb ment, úgy siklott be a keskeny résen. Megállt az ágy mellett, és zavartan ráncolta a homlokát. Az apja ugyanis Henry mellkasán elterülve mélyen aludt. Nyugodtnak és sokkal fiatalabbnak nézett ki, mint az este. És meztelen volt, mindketten azok voltak, mert igaz, hogy betakaróztak, de Adam nem volt hülye.

Soha nem gondolta volna, hogy az apja szereti a férfiakat. Az iskolában volt egy lány, akit egy meleg pár nevelt, egész rendes volt. Meg az utcán is látott fiúkat kézen fogva vagy csókolózva. De az apjáról nehezen tudta elképzelni, hogy egy férfit szeressen. Vajon szereti őt? Henry kedves volt, és az apja is boldognak tűnt mellette. Boldogabbnak, mint az anyjával volt. De nem akarta, hogy Henry is megbántsa az apját, mint az anyjuk. Ezt jobb lesz, ha letisztázza a férfival. Meg fogja védeni az apukáját, ahogy ő is megtette ugyanezt. Finoman megbökte Henry vállát. A férfi megmoccant, szinte azonnal felébredt. Megdermedt a fiút látva, de Adam a szájára tette a mutatóujját, és az ajtó felé intett. Henry bólintott. Adam nem akarta zavarba hozni, ezért kiment a nappaliba, és leült. Henry melegítőnadrágban és pólóban követte, a haja kócos volt.

- Gyere át a konyhába! – kérte csendesen.

Adam felhúzta magát a magas székre, és a pultra könyökölt.

- Nem baj, ha felteszek egy kávét?

- Nem.

- Kérsz valamit inni?

- Van még narancslé?

- Persze. – Henry térült-fordult, és mire a kávé elkezdett lefőni, Adam előtt narancslé és müzli állt. – Apukád azt mondta, hogy müzlit szoktatok reggelizni.

- Igen, bár az nem ilyen finom – mormogta Adam tele szájjal.

Henry elmosolyodott. Odahúzott egy széket vele szemben, töltött magának kávét, és leült.

- Beszélni akartál velem, ugye?

- Igen. – Adamnek elment az étvágya. Lesütötte a tekintetét, az ujjával egy pulton heverő müzlidarabkát piszkált. – Apu nagyon szomorú volt, amikor anyu elment. Sokat dolgozott, hogy tudjon nekünk ruhát venni, meg fizesse a sulit. A mamáéktól nem akart pénzt elfogadni. A barátaival is egyre ritkábban találkozott, és… már nem volt boldog.

- Azt hiszem, apukátok jó szülő akart lenni, és elfelejtette, hogyan kell boldognak lenni.

- Anyu miatt, ugye? Mert szerette őt, és anyu mégis elment.

- Igen.

Adam bólintott.

- Sejtettem. Amikor anyu megjelent nálunk, apu nem örült. De Annie és Arden annyira boldog volt, hogy anyu hazajött…

- Ez teljesen érthető. Szeretik az anyukájukat. Te is örültél, nem?

- Féltem, hogy megint elmegy.

Henry felsóhajtott.

- Nem kell szégyellned, hogy szereted őt. Az anyukád.

- Miért nem olyan, mint más anyukák?

- Nem tudom, Adam.

A fiú elhúzta a száját.

- Hiányzik.

- Tudom.

- De nem akarom, hogy visszajöjjön, mert apu már nem boldog vele.

- Csak ezért?

- Sokkal jobban hiányzik, ha visszajön, és utána elmegy.

- Sajnálom.

Adam felvette a kanalát, és beletúrt a müzlibe.

- Te és apu szeretitek egymást?

Henry épp belekortyolt a kávéjába, most küszködve próbált nem megfulladni tőle. Hosszan köszörülte a torkát.

- Nem tudom, hogy…

- Nem vagyok már kisgyerek. Tudom, hogy két fiú is szeretheti egymást. Meg két lány is. Néha látok ilyet az utcán, meg a tévében. Még régen megkérdeztem aput, azt mondta, hogy a szív nem válogat.

Henry elmosolyodott.

- Igaza volt.

- Te szereted aput?

A nyílt kérdéstől Henry zavarba jött. Két tenyere közé vette a bögrét, és komolyan nézett a fiúra.

- Igen.

- Ő is szeret téged?

- Nem tudom. Ő nem olyan, mint én. Tudod, ő… - Henry a szavakat keresgélte.

- Nem csak a fiúkat szereti? – Adam esze éles volt, mint a borotva. 

- Igen. Nem biztos, hogy mellettem boldog lenne, és rátok is gondolnia kell. A nagyszüleitek és anyátok nem örülnének, ha velem maradna.

- Miért nem, ha veled boldog? – Adam végre felemelte a tekintetét.

Henry elszomorodott.

- Az emberek néha nem értik meg mások érzéseit.

Adam letette a kanalát, és lecsúszott a székről. Megkerülte a pultot, hogy a férfi elé állhasson.

- Nem akarom, hogy bántsd aput!

- Soha nem bántanám.

- De el fogod hagyni, mint anyu.

- Ez nem ilyen egyszerű, Adam…

- El fogod hagyni?

Henry torka elszorult.

- Nem akarom elhagyni őt, de meg kell tennem, ha ő úgy akarja.

- De nem akarja! Anyu már régen elment, de még viselte a gyűrűt, és tegnap este engedte, hogy levedd. Szeret téged.

Henry lélegzete elakadt. Letette a bögrét, majd leguggolt a fiú elé. Meghatódva megfogta a kezét.

- Te mit gondolsz? Jobban mondva, te és a testvéreid. Lehetnénk egy család?

- Jó fej vagy, és amíg nem bántod az apukánkat, addig nem gond, hogy velünk maradj.

Henry bólintott.

- Köszönöm.

Adam szigorúan összevonta a szemöldökét.

- De ne bántsd őt, mert akkor megharagszom!

Henry felnevetett, és megölelte.

- Nagyszerű kölyök vagy!

- Mi történt? – Annie a szemét dörzsölve ásítozott.

- Hol van apu? – Arden bukkant fel mögötte.

- Még alszik. – Henry felállt. – Éhesek vagytok?

- Igen! – A két kisebb gyerek egyszerre kiáltott fel.

Henry készített nekik is müzlit, Robertnek viszont sütött tojást, szalonnát és pirítóst. Kávét töltött egy bögrébe, narancslevet egy pohárba. Tálcára pakolt, és rászólt Ardenre, aki épp a müzlivel bohóckodott.

- Az nem játék!

- Bocsánat. 

Henry megsimogatta a haját.

- Semmi baj. Beviszem apátoknak a reggelit, addig egyetek. – Robert még aludt, elfoglalta az egész ágyat. Henry kuncogott, letette a tálcát az éjjeliszekrényre, és leült mellé. Puha csókot nyomott a vállára. – Jó reggelt, álomszuszék!

Robert morgott, mélyebbre fúrta a fejét a párnába. Henry az ajtó felé pillantott, de mivel nem látta ott a gyerekeket, beleharapott a fülébe.

- Ébresztő!

- Henry? – Robert végre felnézett. Álmosan pislogott, aztán olyan hirtelen ült fel, hogy majdnem lefejelte a férfit. – A gyerekek!

- Nyugodj meg! Reggeliznek. – Henry nevetett. A kezébe nyomta a kávét. Gyorsan szájon csókolta, és rákacsintott. – Jól vagy?

- Igen, de nem maradhatok itt. Jesszus!

- Nyugi!

- Te könnyen beszélsz!

- Könnyen, mert nem te ébredtél a szeretőd kisfiának szigorú tekintetére!

Robert felhörrent.

- Adam?!

- Bizony.

- Beszélnem kell vele! – Robert már mászott is ki az ágyból, de Henry visszatartotta.

- Megbeszéltük, nincs gond.

- De van!

Henry elvette tőle a bögrét, és két tenyere közé fogta az arcát.

- Tudják.

Robert lehunyta a szemét.

- Jaj!

- És amíg nem bántalak meg, addig nem zavarja őket.

- Mi? – Robert szeme kerekre tágult. – De…

- Adam okos fiú, és mivel te egyszer régen azt mondtad neki a melegekről, hogy azért szereti egymást két férfi, mert a szív nem válogat, elfogadta a dolgot. Csak azt kérte, hogy ne bántsalak meg, mint az anyukája.

Robert meghatódott.

- Komolyan ezt mondta?

- Igen.

Robert mosolya felragyogott, mire Henry puszit nyomott az orra hegyére.

- Felhívhatom az ügyvéd barátomat?

- Köszönöm.

- Szívesen. Most viszont egyél… - Henry a tálcáért nyúlt. Robert megfogta a karját. – Igen?

- Mi van most köztünk?

- Ezt hogy érted?

- Tudni akarom, hogy mit jelentek neked? – Robert szokatlanul komoly volt. – Mennyire komoly köztünk ez a dolog? Megéri-e, hogy megharcoljak miattad a feleségemmel és az anyósomékkal?

Henry döbbenten meredt rá.

- Robert…

- Azt hiszem, beléd szerettem, és… hülyén érezném magam, ha… ez egyoldalú lenne, és megint… - Elakadt, majd nagyot nyelve folytatta. – Megint csalódnom kellene.

Henry magához rántotta, hogy alig kapott levegőt.

- Nagyon szeretlek!

Robert a nyaka köré fonta a karját.

- Biztos?

- Igen. Száz százalék. – Henry nevetett. – Szeretlek, és addig nem foglak elhagyni, amíg te nem kérsz rá.

- Ez jól hangzik…

Henry a homlokához döntötte a homlokát.

- Be kell vallanom, hogy lehet, hogy akkor sem foglak tudni elengedni…

Robert elmosolyodott.

- Bolond vagy.

- Ez már jobb, mintha seggfej lennék, nem?

Robert felkacagott, és átölelte.

- Igen, sokkal jobb – suttogta boldogan.

- Ti mit csináltok? – Annie az ajtóban állt, és a homlokát ráncolta. Adam tűnt fel mögötte, a derekánál fogva felkapta, és a kislány tiltakozásával mit sem törődve kicipelte a szobából.

- Bocs, egy pillanatra nem figyeltem! – szólt vissza, és becsapta az ajtót.

A két férfi összenézett, és kitört belőlük a nevetés. 

- Nem a pénzed miatt akarok veled maradni – mondta kicsivel később Robert.

- Tudom.

- Akkor jó. – A férfi félénken mosolygott, és ezúttal ő nyúlt a férfi keze után.

Halk kopogtatás után Adam dugta be a fejét. Úgy tűnt, kinevezte magát apja őrangyalának, mert a válla felett rászólt a húgára.

- Nem jöhettek be! Bújócskázhatunk? – kérdezte az apjától.

- Ha Henry megengedi, igen. 

- Csak nyugodtan, de ne törjetek össze semmit, rendben?!

- Oké! – Adam behúzta maga mögött az ajtót.

- Boldog vagyok – sóhajtotta Robert és a férfinak dőlt.

Henry válaszul gyengéden megcsókolta, és rámosolygott.

A nap gyorsan eltelt. Robert rég nevetett ennyit. Henryvel nekiálltak az ebédnek, de Annie játszani hívta őket. Gondolták, nem lehet baj, ha bújócskáznak egy félórát, és csak másfél órával később kapott Henry a fejéhez, hogy így nem lesz kaja. A gyerekek is segíteni akartak, így hamar csatatérré változtatták a konyhát. Robert nem győzött mentegetőzni, de Henry csak vigyorgott.

- Soha nem gondoltam, hogy a gyereknevelés szórakoztató is lehet – vont vállat könnyedén.

- Nem mindig az – rázta a fejét Robert.

- Pedig te is élvezed.

Robert elgondolkodott.

- Imádom a srácokat, és életem értelme, hogy felnevelhetem őket, de amikor a megélhetésünkről kell gondoskodni, akkor a legnagyobb teher is. Felelősséggel tartozom értük, és ez azt jelenti, hogy napi huszonnégy órában szülő vagyok. És csak utána vagyok szerelmes férfi.

Henry a fejét ingatta.

- Én nem bánom, hogy így van. Tisztellek, amiért ők állnak az első helyen. Soha nem jöttél volna fel hozzám, ha ők nem lennének. S tudom, önző vagyok, de… örülök a terheidnek, mert most itt vagy velem. Jaj, az ügyvéd! – kiáltott fel hirtelen, és elrohant megkeresni a mobilját. – Megígértem, hogy felhívom.

- Hétvége van, ráér hétfőig.

- Fenéket! – Henry határozott arccal eltűnt a hálószobában. Tíz perc múlva visszatért, és megállt mellette. – Hétfőn hányra mész dolgozni?

- Nyolcra.

- Akkor előtte elvisszük a gyerekeket az iskolába, utána elmegyünk az ügyvédhez. Lehet, hogy kicsit késni fogsz a munkából. Nem gond?

- Azt hiszem, nem. A főnök már mondta, hogy ideje lenne elválnom… Arden! – Robertnek hatodik érzéke volt a gyerekekhez, mert a szeme sarkából érzékelte csak, hogy középső gyermeke éppen Henry dvd lejátszóját igyekszik nagyon közelről szemrevételezni.

- Nem nyúlok hozzá.

- Ajánlom is. Adam és Annie hol vannak?

- Annie a fürdőben. Imádja a delfint a csempén. Adamet nem tudom.

Összenéztek.

- Megnézem Annie-t.

- Kösz. – Robert Adam keresésére indult. A gyerekek szobájában talált rá, kifelé bámult az ablakon. – Adam, jól vagy?

A fia megfordult. Bólintott.

- Igen. Nézd! – mutatott ki. Robert mögéje lépett, és kilesett. A belső udvaron gyerekek játszottak, olyan Adam korabeli fiúk. A fia vállára tette a kezét. – Le akarsz menni?

- Szabad? – Adamnek nem igazán voltak barátai, nehezen barátkozott. Most viszont vágyakozva bámulta a fiúkat, akik labdáztak.

- Megkérdezzük Henryt, oké?

- Aha.

Végül Henry mindhárom gyereket levitte az udvarra, Robert magára vállalta a rendrakást. Volt hinta és csúszda, így a kisebbek lekötötték magukat, amíg Adam bizonytalanul ugyan, de közelebb merészkedett a fiúkhoz. Az egyik rápillantott, majd hirtelen odarúgta neki a labdát. Adam reflexei jónak bizonyultak, és sikerült visszapasszolnia.

- Új vagy itt? – A fiúnak világoskék szeme volt, és vékonyszálú, szőke haja.

- Az apukám az ő barátja – mutatott Adam Henryre, aki éppen Annie-t lökte a magasba.

- Ő buzi, nem? – kérdezte hirtelen egy másik fiú.

Adam szeme összeszűkült.

- Meleg – javította ki halkan.

- Apád is az? – vigyorodott el a harmadik fiú.

- Szereti Henryt – vágta oda dacosan Adam.

A negyedik fiú nem mondott semmit, csak a kék szemű fiúnak rúgta a labdát. Adam reménykedett, hogy megint odapasszolja neki, de csalódnia kellett. Elszomorodott, és kigyúlt az arca haragjában. Ott akarta hagyni őket, de a második fiú rávigyorgott.

- Akkor az apád is buzi, és te is az leszel, ha felnősz, nem?!

Adam nem gondolta végig, hogy mit tesz. Nekirontott a fiúnak, és minden dühét, csalódottságát beleadta abba az ütésbe, ami a fiú ellenszenves arcán csattant. Távolról hallotta Henry kiáltását, aki megállította a hintát, mielőtt elkezdett feléjük rohanni. A fiú éppen ekkor ütött volna vissza, de a kék szemű fiú elkapta a karját, és hanyatt lökte.

- Elég! – kiáltott rá.

- Mit műveltek?! Adam! – Henry rémülten állt meg mellettük.

Adam lehajtotta a fejét, hangosan zihált, a keze ökölbe szorult. A szemébe könnyek gyűltek. Még soha senkit nem ütött meg.

- Sajnálom.

- Mi történt? – Henry letérdelt elé.

Adam nem válaszolt, összeszorította a száját. A fiút a többiek felsegítették a földről. Morcos tekintettel simogatta az arcát. A kék szemű fiú viszont Adam felé fordult.

- Sajnálom. Gary néha nem tudja, mit beszél.

Adam remegő vállal bólintott. Henry sejteni kezdte, hogy miatta történt a baj, és elsápadt.

- Akármit is gondoltok rólam, az nem Adamre tartozik.

- Azt mondta, hogy az apja szereti magát – mondta a megütött fiú. – Apukám azt mondta, hogy a buzik gyerekeket molesztálnak, és meg kellene ölni az összest.

Henry elsápadt.

- Henry soha nem tenne olyat! – tört ki Adamből. A sírás szélén állt. Testvérei odaálltak mellé, és Annie megfogta a kezét.

- Henry kedves! – szipogta a kislány. Nem értette a molesztálás szót, de a többit igen, és az rendesen felkavarta.

Henry nagyot nyelt, majd szándékos nyugalommal vállon veregette a gyerekeket.

- Semmi baj. Mindenkinek van véleménye. Menjünk haza, jó?

- Hülye buzi! – morogta a Gary-nek nevezett fiú, de ezúttal a kék szemű fiú nézett rá csúnyán.

- Fejezd be!

Henry felsóhajtott.

- Hagyjátok abba! – A hangja fáradt volt és szomorú. Átkarolta a gyerekeket, magához húzta őket. – Üzenem apádnak, fiam, hogy a meleg nem egyenlő a pedofillal. Soha nem tudnék bántani egy gyereket. Azért, mert egy férfit szeretek, még ember vagyok. Nem tökéletes, de ember. – Megkeményedett a tekintete. – Ő viszont ítélkezik olyanok felett, akiket nem is ismer. Ő mivel jobb nálam?

- Ne sértegesse az apámat!

- Igaza van – szólalt meg a kék szemű fiú nagyon halkan. – A nagynénim egy nénivel él együtt, és nagyon boldog. És soha nem bántana engem.

Gary elbizonytalanodott. Úgy tűnt, hogy a kék szemű fiúnak tekintélye van előtte.

- Menjünk! – Henry el akarta húzni onnan a gyerekeket, de a kék szemű fiú Adam után nyúlt. Megragadta a kezét, és a szemébe nézett.

- A nevem Stefan. A másodikon lakom a 201-es lakásban. Ha unatkozol, gyere át.

Adam meglepődve pislogott, de aztán tétován elmosolyodott.

- Rendben.

Henry hálásan biccentett a fiúnak, és Annie-t kézen fogva hazaindultak. Robert csak kapkodta a fejét, ahogy egymás szavába vágva mindent elmeséltek.

- Jól vagy, fiam? – térdelt le Adam elé, ahogy nem sokkal előtte Henry tette.

- Igen. Sajnálom, hogy verekedtem.

- Semmi baj. Nagyon büszke vagyok rád, amiért megvédtél engem és Henryt.

Adam az apjához bújt. Soha nem érzett büszkeség feszítette a mellkasát. Eszébe jutott Stefan. Vajon miért mondta, hogy menjen át? Vannak barátai, ő meg unalmas könyvmoly, ahogy az iskolában csúfolták. De annyira szeretett volna barátot, hogy arra gondolt, talán a következő hétvégén, ha itt lesznek Henrynél, lekéretőzik a fiúhoz.

- Nem akartok mesét nézni? – Henry a távirányítóval jelent meg. Adam sejtette, hogy az apjával akar nyugodtan beszélni, amíg ők a tévé előtt ülnek, így a kapcsolóért nyúlt.

- Köszönjük!

Robert majd’ felrobbant dühében. Henry átölelte, és körkörös mozdulatokkal simogatta a hátát.

- Hogy’ taníthatja valaki ilyesmire a gyerekét?! – háborgott.

- Ilyenek az emberek.

Robert csak rázta a fejét, és még félórával később is morgott. Henry felsóhajtott.

- Még mindig velem akarsz maradni? Mert számítanod kell ilyen helyzetekre, és sajnos, a gyerekek is.

Robert lehunyta a szemét.

- Sajnálom. Neked még rosszabb lehet, mint nekem.

- Az volt a rossz, hogy Adamet is bántották, nem csak engem.

Megszólalt a csengő. Henry indult ajtót nyitni. Az ismeretlen férfi láttán felvonta a szemöldökét.

- Igen?

- Maga az a buzi, aki zaklatta a fiamat?!

Henry mély levegőt vett. Más sem hiányzott neki, mint egy homofób apa.

- Nem zaklattam. Összeverekedett a barátom kisfiával.

- Na, ide figyeljen! Ha még egyszer… - A férfi nem tudta befejezni, mert Henry kijjebb lépett a lakásból, és úgy taszította a szemközti falnak, hogy csak úgy csattant. Még levegőt sem tudott venni, mert a férfi az alkarját a torkának szorítva nekidőlt, és a jeges sötétzöld szempár a szemébe mélyedt.

- Maga figyeljen! Nem „az a buzi” vagyok, hanem van nevem is. Henry Randall, ha éppen tudni akarja. És kifejezetten rossz néven veszem, ha az otthonomban zaklatnak. Nem tudom, hogyan áll anyagilag, de a gatyáját is leperlem magáról, ha sokat ugrál. Most pedig tisztázzuk: semmit nem tud rólam! Az égvilágon semmit! Én nem akarok leöldösni másokat csak azért, mert mások. Magával ellentétben. – Henry erősebben dőlt a férfinak, akinek az ujjai a karjába mélyedtek, mert nem kapott levegőt. – Ilyen példát akar mutatni a fiának? És még maga a normális… - lökte el magát tőle. A férfi lihegve, a nyakát markolászva összegörnyedt. – Tartsa magát távol tőlem, a páromtól és a gyerekeimtől, világos?!

- Feljelentem… - hörögte a férfi.

Henry lenézően végigmérte.

- Magát az ügyvédem reggelire fogyasztja el, úgyhogy azt tanácsolom, gondolja meg. – Visszasétált a lakásba, és betette az ajtót. Robert a gyerekekkel volt, felpillantott.

- Ki volt az? – Éles tekintete nem hagyott kétséget afelől, hogy sejti, valami nem stimmelt a látogatóval.

- Senki. – Henry le akart ülni Arden mellé, amikor újra megszólalt a csengő. Sötét arccal nyitott ajtót. A kék szemű fiú láttán megenyhült a tekintete. – Szia.

- Jó napot!

- Adamhez jöttél?

A fiú bólintott.

- Gyere be!

- Nem jöhetne át hozzám? Van egy új játékom.

Henry összehúzott szemmel nézte a fiút.

- Ha megbántod, akkor mérges leszek – mondta figyelmeztetően.

A fiú bólintott.

- Igenis.

- Jól van. Adam! Stefan van itt!

Robert kicsit habozott, hogy elengedje-e a fiát, de végül Adam reménykedő tekintete láttán felsóhajtott.

- Rendben.

Így esett, hogy Adam nyolc után ért haza, és be nem állt a szája a vacsoránál. Robert még soha nem látta ilyen lelkesnek. Később, amikor már összebújva feküdtek az ágyban Henryvel, a férfi megsimogatta a haját.

- Kár, hogy holnap haza kell mennetek.

- Szívesen maradnék.

- A gyerekek is.

Robert nevetett.

- Igen. Elkényezteted őket.

Henry vigyorgott.

- Nem baj. – Hirtelen hanyatt döntötte a férfit, és ráfeküdt. – Ha kimondták a válást, nem akartok ideköltözni?

- Ideköltözni? – csodálkozott Robert.

- Aha. Pénzt spórolnál, és tudnék segíteni a srácoknál. Mit szólsz?

- Nem baj, ha ezen még gondolkodom?

Henry gyengéden megcsókolta.

- Nem. Szeretlek!

Robert szíve nagyot dobbant.

- Én is szeretlek – súgta. És komolyan gondolta. Életében másodszorra esett szerelembe, de most először érezte azt, hogy a másik a lelke másik fele. És ettől boldogságában vigyorogni támadt kedve.

- De jókedve van valakinek… - mormolta Henry a szájára.

- Mint neked… - lehelte Robert, és lejjebb csúsztatta a kezét a férfi válláról. Amikor meghallotta Henry nyögését, a vágy fellobbant benne, és hagyta, hogy lobogjon kedvére…

            Hazafelé menet bevásároltak. Henry vett Annie-nek egy plüss delfint, amit onnantól erőszakkal se lehetett elvenni a kislánytól. Arden egy versenyautóval szemezett, ezért Henry megszánta. Adam lemaradt a könyveknél, és amikor visszaértek megpakolt kocsival, egy bolygókról szóló könyvet lapozgatott. Henry elvette tőle, és beleejtette a kocsiba, hiába tiltakozott Robert és Adam is. Mire Roberték lakótömbje elé értek, a gyerekek elkomorodtak.

- Anyu visszajön? – kérdezte Annie, ahogy a járdán várta, amíg az apja és Henry kipakolnak a kocsiból.

- A francba! Elfelejtettem, hogy lemerült a telefonom – mordult fel Robert. Ebben a két napban elnyomta magában a rossz emlékeket, de tovább nem halogathatta, hogy szembenézzen a feleségével és a családjával. – Nem hiszem, kicsim – mondta gyengéden a lányának.

- Az ott nem a papa kocsija? – kérdezte hirtelen Arden.

Robert mély levegőt vett, mert a kapualjban ebben a pillanatban bukkant fel a felesége a szüleivel.

- Hol a fenében voltatok?! – támadt neki az asszony. – Tudod, mennyit aggódtunk?!

- A szüleid talán aggódtak, de te kétlem – vágott vissza Robert élesen. – Megmondtam, hogy nem akarlak látni!

- Nem tilthatsz el a gyerekektől, ők az enyémek is!

- Három évig nem érdekelt, hogy élnek vagy halnak!

- Robert, a lányom átgondolta a dolgot, és haza akar jönni. A gyerekeknek szükségük van az anyjukra. – Marion kérlelő hangjától Robert még idegesebb lett.

- Sajnálom, Marion, de pénteken bizonyságát adta, hogy milyen anya is valójában!

- Megmondtam akkor is, hogy szükségem volt új ruhákra! – csattant fel Shirley. – Nem volt időm elmenni anyuékhoz, hogy kérjek tőlük.

- Az meg sem fordult a fejedben, hogy tisztességesen megdolgozz a pénzért?! – Robert szeme szikrákat hányt. – Az eszedbe se jut, hogy a szüleid egész életükben keményen dolgoztak azért, hogy neked mindened meglegyen, te pedig kihasználod a szeretetüket?! Ahogy kihasználtál engem is… Megdolgoztam azért a pénzért, amit te elköltöttél! Még egy csokit se vettél a gyerekeknek belőle, csak magadra gondoltál! Önző nő vagy, aki nem érdemli meg, hogy ilyen klassz gyerekei legyenek!

- Én szültem őket, és nem adom oda őket csak úgy neked!

Robert keze ökölbe szorult. A gyerekekre nézett, akik most Henryhez húzódva figyelték őket. Annie felkéretőzött Henry karjaiba, és most a delfint ölelve bújt a férfihoz. A feleségére pillantott, és elszomorodott.

- Három évvel ezelőtt hátra sem nézve hagytad itt őket – mondta keserűen. – És nem csak őket, de engem is. Csak akkor jutottam eszedbe, amikor pénzre volt szükséged. Egyszer nem kérdeztél felőlük. Most miért akarod őket olyan nagyon? A gyerektartásért, ha jól sejtem. S te nevelnéd őket? Felkelnél hajnalban, hogy reggelit készíts nekik? Főznél nekik vacsorát? Tanulnál velük esténként? Mosnál, főznél, takarítanál rájuk? Ébren őrködnél felettük, ha betegek? Szeretnéd őket úgy, ahogy én? Ha tudnám, hogy erre mind igen a válasz, akkor beleegyeznék, hogy veled maradjanak, de… - Megrázta a fejét. – nem tudok bízni benned.

- Fiam… - Shirley apja szólalt meg. – Mindenkinek jár még egy esély.

Robertnek eszébe jutott a gyerekek könnyes arca péntekről. A ruhák látványa, a felesége elégedett mosolya. Eszébe jutott, mit adott fel azért, hogy mindent megadhasson a gyerekeinek. Eszébe jutott az első éjszaka Henryvel. A fájdalom, a büszkeségén esett csorba.

- Sajnálom, de azt pénteken eljátszotta.

- Én megmondtam! – Shirley toppantott. Robert arra gondolt, mit szeretett ebben a nőben?!

- Holnap beadom a válókeresetet. Shirley láthatja a gyerekeket, de nem engedem, hogy nála maradjanak.

- Apa ügyvédje nagyon jó – szűkült össze Shirley szeme.

Henry most először szólalt meg.

- Az enyém még jobb.

Hirtelen minden figyelem rá terelődött.

- Maga kicsoda? – támadt neki Shirley.

- Robert barátja vagyok.

Shirley végigmérte.

- Neki nincsenek olyan barátai, mint maga – jelentette ki. A kocsira pillantott, aminek még mindig nyitva volt a csomagtartója. – Neki csak csóró haverjai vannak, maga viszont gazdag.

Henry megigazította a karján Annie-t, és vállat vont.

- Az anyagi hátterem csak rám tartozik.

Shirley megvetően végigmérte.

- Menjünk! – szólt hátra a szüleinek, és királynői tartással elvonult a kocsijuk felé. Még a gyerekeknek sem köszönt.

- Sajnálom, fiam. – Marion követte a lányát, miután gyors puszit nyomott mindegyik gyerek arcára.

Shirley apja viszont megállt Robert előtt, és felsóhajtott.

- Kezdek rájönni, hogy a lányomnak egyetlen jó döntése volt egész életében.

- Mi volt az?

- Hogy hozzád ment feleségül. – Megborzolta a fiúk haját, és elsétált.

Robert megölelte a gyerekeket, és hagyta, hogy Henry megszorítsa a kezét. Szüksége volt a támogatására, mert úgy érezte, széthasad a mellkasa…

            Hétfőn reggel Henry korán jött értük. Elvitték a gyerekeket a suliba és az oviba. Az ügyvéd kedves volt, az irodája akkora volt, mint Robert lakása. Henry azonban megszorította a vállát, és rámosolygott, amitől megnyugodott. Soha nem fogja tudni meghálálni a férfinak ezt a rengeteg segítséget, de helyette boldoggá akarta tenni. Elhatározta, ha kimondják a válást, odaköltöznek a gyerekekkel, ám ezt nem kötötte a férfi orrára.

Henry gyakori vendég lett náluk, és ők még gyakoribb vendégek lettek a férfinál. Henry néha még a gyerekekért is elment. Elvitte őket moziba, étterembe, állatkertbe. A gyerekek mindig nevettek, ha együtt voltak, mert Henry vidámsága ragadós volt. Adam összebarátkozott Stefannal, és gyakran volt nála. Robert kevesebbet dolgozott, és Henry is odafigyelt, hogy ne maradjon sokáig az irodában. Ha nem töltötték együtt az estét, órákig lógtak a telefonon. Robert még soha nem volt ilyen boldog.

Még az sem tudta kedvét lohasztani, hogy zajlott a válóper, és Shirley mindent megtett, hogy megkeserítse az életüket. Végül a bírósági tárgyalás napja is eljött. Henry felajánlotta, hogy addig a folyosón marad a gyerekekkel, amit Robert köszönettel elfogadott. Egy idős bírónő fogadta őket. Konzervatívnak és merevnek tűnt, így Robert ideges lett. Saját és Shirley ügyvédje csatát vívott, és bár Robert felé kezdett dőlni a mérleg nyelve, Shirley mégis mosolygott. Biztosra vette, hogy rejteget valamit a tarsolyában. Mikor Marion és az apósa komor arcára pillantott, azonnal tudta, hogy mit. Magához intette az ügyvédjét.

- Szerintem megtudták, hogy én és Henry együtt vagyunk – suttogta a fülébe.

A férfi a homlokát ráncolta.

- Meglátjuk, előrukkolnak-e vele – mondta.

Robert tudta, hogy Shirley most eléggé haragszik rá ahhoz, hogy kiteregesse a szennyest. Nem is késett sokáig a dolog. A felesége ügyvédje fényképeket nyújtott át a bírónőnek.

- Tudomásunkra jutott, hogy Mr. James egy férfival tart fenn intim kapcsolatot.

Robert ügyvédje azonnal felpattant, és megkérdezte, hogy mióta tartozik valaki szexuális élete a bíróságra?! Shirley ügyvédje visszavágott azzal, hogy itt gyerekek életéről döntenek, akiket károsan befolyásolhat, ha rossz példát látnak maguk előtt. Robert szeme előtt elsötétült a világ a dühtől. Arckifejezése nem kerülte el a bírónő figyelmét.

- Szeretne mondani valamit, Mr. James?

- Ha megengedi, bírónő.

- Tessék.

Robert felállt, és igyekezett tiszteletteljes, nyugodt hangon beszélni.

- A feleségem három évvel ezelőtt elhagyott engem és a gyerekeket. Többször felbukkant ez idő alatt, de egyetlen egyszer sem kérdezte, mi van velük. Különböző férfiakkal élt együtt. – A feszültségtől berekedt. – A páromat Henry Randallnak hívják. Fél éve vagyunk együtt, és soha nem mulasztotta el, hogy megkérdezze, hogy vannak a gyerekek. Alkalmazkodott az életünkhöz, hozzánk igazítja a mindennapjait, hogy tudjon segíteni a nevelésükben. – Ökölbe szorult a keze. – Az elmúlt időszakban több támogatást kaptam tőle, mint a feleségemtől valaha. A gyerekeim szeretik, és ő is szereti őket. Tisztességes munkája van, és becsületes. Hogyan lehetne rosszabb példa a feleségemnél, aki feléjük sem néz?!

- Mint tudja, Mr. James, két férfi nem a megfelelő családmodell a fejlődésben levő gyerekek számára.

- Tisztában vagyok vele, bírónő. – Robert őszintén nézett az asszonyra. – Én mégis úgy hiszem, hogy a gyerekeket megfelelően tudnánk felnevelni.

- A gyerekeknek az anyjukra van szükségük.

- Tudom, és bármikor szívesen látom a feleségemet, ha látni akarja őket, de nem tudok bízni benne annyira, hogy elhiggyem, megfelelően tudna gondoskodni róluk.

- Azért, mert az elmúlt évben kicsúszott a lábam alól a talaj, még nem jelenti azt, hogy rossz anya vagyok! – pattant fel Shirley.

- Üljön le, Mrs. James! – A bírónő elgondolkodva bámult Robertre. – Itt vannak a gyerekei, Mr. James?

- Igen, bírónő. A folyosón várakoznak.

- Hívják be őket! – intett a teremszolgának, aki azonnal kiment.

Robert idegesen várakozott. Annie Henry karjában volt, amikor beléptek. Arden a férfi másik kezét fogta, Adam pedig sötét, aggódó tekintettel lépdelt az öccse mellett. Roberthez mentek, Henry kérdően felvonta a szemöldökét. Robert tehetetlenül vállat vont.

- Hogy hívják? – A bírónő végigmérte Henry-t.

- Henry Randall, bírónő.

- Ön Mr. James párja?

- Igen.

- Szeretnék beszélni a gyerekekkel. Megtenné, hogy leteszi a kislányt?

Annie szorosan markolta a delfint, és átkarolta Henry nyakát. Sírásra görbülő szájjal nézett az apjára.

- Apu!

- Semmi baj, kicsim. Engedd el Henry-t! A néni szeretne kérdezni tőled valamit.

- Utána hazamegyünk?

- Igen, haza. – Robert torka elszorult.

Annie lassan elengedte a férfit. Henry letette, és hátralépett. Adam és Arden azonnal maguk közé fogták a kislányt. Látszott, hogy a három gyerek mennyire összetart.

- Hogy hívnak, kicsim?

- Annie. Téged? – Annie bátrabb lett, hogy Adam és Arden két oldalról fogta a kezét.

- Paula. – A bírónő elmosolyodott. – Oviba jársz, ugye?

- Igen.

- Korán kell kelned?

- Kicsit. Apu addig szokott csikálni, míg fel nem ébredek – árulta el, és végre elmosolyodott.

- Apukád visz az oviba?

- Igen. Vagy Henry. Neki van kocsija, és később kell kelnünk.

- Kedveled Henry-t?

Annie arcocskája felragyogott.

- Igen. Elvitt megnézni a delfineket!

- Szereted a delfineket?

- Igen. Nagyon. Te is szereted őket?

- Igen. – A bírónő megint elmosolyodott. – Anyukádtól kaptad azt a delfint? – mutatott a plüssre, amit Annie magához ölelt.

- Anyutól? – csodálkozott el a kislány. Megrázta a fejét. – Henry vette.

- Megvette a lányom szeretetét! – csattant fel Shirley éles hangon. Az ügyvédje rápisszegett.

Annie az anyja felé nézett.

- Nem akarsz odamenni az anyukádhoz, Annie?

A kislány némán rázta a fejét.

- Nem szereted őt?

Annie habozott, és felnézett Adamre. A fiú válaszolt a húga helyett.

- Szeretjük, mert az anyukánk. Apu azt mondta, hogy ő is szeret minket, csak nem tudja kimutatni, ezért hagyott el minket. A mama szerint anyu próbálja megtalálni önmagát, és ezért ment el.

- És szerintetek?

Adam lehajtotta a fejét. Ő emlékezett arra a délutánra, amikor az anyja kisétált az életükből.

- Szerintem önző volt!

Robert lélegzete elakadt.

- Adam…

- Hogy mondhatsz ilyet az anyádról?! – Shirley-t megint az ügyvédje csitította.

- Annie még nagyon kicsi volt, ő volt otthon vele. Apu keményen dolgozott, neki pedig semmi dolga nem volt. Nem csinált semmit. Amikor apu hazajött, ő mosogatott, takarított, főzött, és tanult velem. Annie-hez is ő kelt fel éjszaka. Más anyukák nem ilyenek! – Adam dacosan felpillantott a bírónőre. – Egyszerűbb volt neki nélkülünk, míg apu még hétvégén is dolgozott, hogy legyen mit ennünk. Túlórákat vállalt, hogy ki tudja fizetni a számlákat, mert nem akart a mamáéktól pénzt elfogadni.

Robert szíve majd’ meghasadt. A szájára szorította a kezét. Henry a háta mögé lépett, és megszorította a vállát.

- Haragszol anyukádra?

- Igen. Apu nagyon sokat dolgozott. Elvállalt mindent, amit csak lehetett, hogy kirándulni mehessek. Anyu pedig még csak fel sem hívott minket.

- Anyukád szeretne kapni még egy esélyt. Szerinted nem érdemelné meg?

Adam a testvéreire pillantott.

- Nem.

- Miért?

- Mert mindig csalódást okoz. A múltkor is elvette apu pénzét, amit félretett, és ruhákra költötte. Még Annie-nek se vett semmit.

- Az a pénz kajára volt – szólalt meg Arden most először.

Annie bólintott.

- És apu sírt miatta.

- Sírt? – A bírónő érdeklődve vonta össze a szemöldökét.

- Mert megbízott anyuban, és anyu megint cserbenhagyta – magyarázta Adam. – Sokat dolgozott, hogy félretegye azt a pénzt, és az a miénk volt. És bántotta, hogy anyu nem törődött velünk, hanem mindet magára költötte.

- Még bocsánatot sem kért – jegyezte meg Arden.

Robert torkába gombóc gyűlt, és csak szorította Henry kezét, aki jelenleg az egyetlen biztos pont volt a számára.

- Anyukátok visszaadta azt a pénzt?

- Nem. Henry adott apunak fizetésig.

Robert nagyot nyelt. Nem tudta, hogy a gyerekek ezt is tudják. Van egyáltalán titka előttük?

- Szerintetek Henry jó ember?

A három gyerek egyszerre mosolyodott el.

- Igen. Delfin van a fürdőszobájában – kuncogta Annie.

- És van nagy tévéje - mondta Arden.

- Engedi, hogy bújócskázzunk nála, pedig szép lakása van. És nem mérges, ha összetörünk valamit – mondta Annie komolyan.

- Múltkor mérges volt – szólt rá Arden.

- Jó, de utána már nevetett. – Annie-t nem lehetett zavarba hozni. – És tud pizzát főzni.

- Ezerszer mondtam, hogy azt sütni szokták, hugi!

Annie hátrapillantott a férfira.

- Biztos, hogy sütik? – kérdezte.

- Igen, sütik. – Henry hangja szokatlanul rekedt volt.

- Jól van, akkor tud pizzát sütni! Most boldog vagy? – duzzogta a kislány.

- Adam, te nem mondtál semmit – nézett a bátyjára Arden.

- Te mit gondolsz? – A bírónő figyelmesen nézte a fiút. – Henry kedves ember?

Adam habozott. Shirley felállt.

- Bírónő, hadd menjek oda a gyerekeimhez!

- Üljön le, Mrs. James! Kisfiam? Nem szereted őt? Nyugodtan elmondhatod.

Adam újra a testvéreire pillantott.

- Rossz gyerek vagyok, ha jobban szeretem őt, mint az anyukámat? – kérdezte halkan.

A bírónő meglepetten pislogott, de gyorsan összeszedte magát.

- Nem hiszem.

- Henry kedves ember – jelentette ki Adam. – Bevisz minket kocsival a suliba, és sokszor értünk is jön. Főz nekünk, bármit kérhetünk. Elvisz minket egy csomó helyre, ahová eddig nem tudtunk elmenni, mert nem volt annyi pénzünk. Játékokkal halmoz el minket. Tanul velünk, mert apu nem jó matekból.

- Ezért szeretted meg?

- Nem.

- Akkor miért?

Adam mély levegőt vett, mielőtt kimondta volna.

- Mert boldoggá teszi az apukámat.

Henry furcsa hangot hallatott. Robert aggódva felpillantott, a férfi eltakarta az arcát. Tudta, hogy ugyanúgy szíven ütötték Adam szavai, ahogy őt is.

- Elmagyaráznád, hogyan érted?

- Apu sokat dolgozott. Csak velünk foglalkozott, és már a barátaival sem járt el. Sokat volt szomorú, és keveset mosolygott. Mindig aggódott valami miatt. Amióta Henry-vel van, állandóan vidám, és sokat nevet. Sokkal boldogabb, mint anyuval volt.

- Értem. Nem zavar, hogy Henry is férfi, mint az apukátok?

- Apu azt mondta, nem mi döntjük el, hogy kit szeretünk, hanem a szívünk. – Adam arca a korához képest nagyon felnőttes volt. – Láttam már fiúkat az utcán, akik nyálasak voltak, de apu és Henry soha nem csinál előttünk ilyeneket.

A bírónő újfent letorkollta Shirley-t, mielőtt megszólalhatott volna, és visszafordult a fiúhoz.

- Köszönöm, Adam, az őszinteséged.

A fiú zavartan megvonta a vállát. A bírónő kicsit habozott, mielőtt feltette a kérdést:

- Ha választhatnátok, kivel akartok élni, kit mondanátok?

A három gyerek összenézett, és habozás nélkül egyszerre vágták rá.

- Apuval!

- És Henry-vel – tette hozzá Annie, és hátrafordult a férfihoz. – Henry? – Elengedte a bátyjai kezét, és odarohant hozzá. – Miért sírsz? – A szemébe máris könnyek gyűltek.

Henry leguggolt hozzá, és játékosan megpöccintette az orrát.

- Csak boldog vagyok – mondta könnyes arccal, de ragyogó mosollyal.

Annie megkönnyebbülve megölelte.

- Akkor most már hazamehetünk? – kérdezte.

A két fiú odament hozzájuk. Robert magához húzta őket.

- Nagyon büszke vagyok rátok – suttogta a fülükbe.

- Bírónő, a gyerekeim elfogultak… - kezdte Shirley újra, de a bírónő jeges hangon a szavába vágott.

- Mrs. James, a gyerekei okosak és őszinték. Büszkének kellene lennie rájuk.

- Bírónő…

- Úgy hiszem, hogy Mr. James megfelelően gondoskodik róluk, és úgy neveli őket, hogy értelmes, hasznos tagjai legyenek a társadalomnak. Éppen ezért úgy döntöttem, hogy a gyerekek az apjuknál maradnak. Az ön számára, Mrs. James, havi egyszeri láthatást állapítok meg, bár meglepődnék, ha kihasználná.

- Ezt nem teheti! – Shirley felkiáltott. Még vitatkozott volna a bírónővel, de az már ügyet sem vetett rá. Összeszedte a papírjait, biccentett az ügyvédeknek, és elhagyta a termet.

Robert felállt. Összemosolyogtak a férfival. Mindkettejük mellkasáról egy hatalmas kő gördült le.

- Menjünk haza! – mondta Robert csendesen.

- Kihez haza? – kérdezett vissza Henry.

- Hozzád haza. – Robert megfogta a férfi kezét.

- A hűtőben vár ránk egy torta – válaszolta Henry. Felkapta Annie-t, és kézen fogta Ardent.

- Csokis? – csillant fel Adam szeme.

- Igen, csokis.

- És Stefan átjöhet?

- Hát, persze! – Robert végre felnevetett.

Kezet fogtak az ügyvéddel. Shirley még mindig az ügyvédjével vitatkozott, oda sem figyelt rájuk. Marionék bevárták őket. Mindketten szomorúnak tűntek.

- Sajnálom ezt az egészet – mondta az asszony.

- Nem kell.

- Shirley a lányunk, és…

- Nem kell magyarázkodnod. Nem haragszom.

A nagyszülők arcán megkönnyebbülés látszott.

- A gyerekek átjöhetnek valamikor? – kérdezte Marion reménykedve.

- Srácok?

- Szombaton Stefan nem lesz otthon, akkor ráérek – közölte Adam.

- Ki az a Stefan? – értetlenkedett Marion.

- Le vagy maradva, mama – kuncogott Arden. – Adam haverja.

- Oh, értem. – Marion elmosolyodott. – Végre összebarátkoztál valakivel.

Annie odahajolt az asszonyhoz, és megpuszilta az arcát.

- Hiányoztál, mama.

Marion úgy nézett ki, menten elsírja magát.

- Ti is hiányoztatok – mondta. – Szombaton várlak titeket.

- Ott leszünk.

Robert boldog volt. Odakint esett az eső, de ez sem tudta elrontani a jókedvét. Nevetve rohantak a kocsihoz. Bőrig áztak, de szerencsére hamar hazaértek. Robert átöltöztette a gyerekeket, és mire visszamentek a nappaliba, az asztalon egy torta állt, égett rajta egy szál gyertya. Kristálypoharak verték vissza a láng narancsszínét.

- Csak nem pezsgőzni akarsz?

- Gyerekpezsgő – válaszolta Henry, és töltött a poharakba. Az inge nedvesen tapadt a bőrére, a haja vizes volt, és mégis, Robert teljesen ellágyult, ahogy nézte.

- De szép… - suttogta Annie.

A gyerekek meghatottan ültek le a kanapéra.

- Fújjuk el egyszerre! – javasolta Henry. – Mindenki kívánjon valamit, rendben?

- Igen.

- Háromra. Egy. Kettő. Három.

Nevetve fújták el a gyertyát.

- Én azt kívántam, hogy… - kezdte Annie, de Adam időben a szájára tapasztotta el a tenyerét.

- Nem szabad elmondani, mert akkor nem teljesül!

- Tényleg? – kerekedett el Annie szeme.

- Nem emlékszel, hogy a szülinapi tortádnál se mondhattad el? – emlékeztette az apja.

- Oh!

Henry a kezükbe nyomta a poharakat. A gyerekek büszkén húzták ki magukat, amiért a férfi a drága és féltve őrzött poharait rájuk bízza.

- Rátok! – mondta Henry, és feléjük billentette a poharat.

A gyerekek kuncogtak. Robert megfogta a férfi karfán nyugvó kezét.

- Azon gondolkodtam, hogy vajon mit szólnátok ahhoz, ha összeköltöznénk?

Henry döbbenten kapta feléje a fejét.

- Úgy érted, hogy…

- Ha még szeretnéd.

Henry a szájához húzta a kezét, és megcsókolta.

- Nagyon szeretném. És ti?

Annie felsikoltott.

- Juhé! Most válik valóra a kívánságom!

Adam és Arden egymásra pislogtak, aztán hangos kacagásban törtek ki.

- Mi is ezt kívántuk – mondta Adam vigyorogva. Megszólalt a csengő, mire felpattant. – Ez Stefan lesz – rohant az ajtóhoz.

Henry tortát szeletelt, és megmelegítette az előző nap elkészített ünnepi ebédet. Stefan is náluk evett. Adammel utána elvonultak, hogy megbeszéljenek valami autós játékot. Arden és Annie leültek a tévé elé, bár Annie elaludt rajta. Henry rendet rakott, Robert szelt még egy szelet tortát, amiből Henry is evett egy-egy falatot. Késő este, amikor a gyerekek már mélyen aludtak, Henry felbontott egy üveg igazi pezsgőt, és koccintottak.

- Te mit kívántál?

- Ha elmondom, nem válik valóra – mosolygott Robert derűsen.

- Hm, ötünk közül négyen azt kívántuk, hogy lakjunk együtt. Te már tudtad, hogy ide akarsz költözni, ergo, nem kívánhattad ezt. Akkor viszont micsodát? – Henry letette a poharát, és kivette Robert kezéből is.

- Még nem ittam meg.

- Tudom. – Henry odahajolt hozzá, és belecsókolt a szája sarkába. – Azt hiszem, tudom – mondta kicsivel később, amikor szétvált az ajkuk.

- Igen?

- Igen. – Henry elmosolyodott. A sötétzöld tekintet tele volt gyengédséggel és szeretettel. – Nagyon szeretlek. Nagyon… - Puhán formálta a szót a férfi száján. – Nagyon…

- Henry! – Robert lélegzete akadozott.

Henry kuncogott.

- Szeretlek!

Robert szíve akkorát dobbant, mint még soha. Átkarolta a férfi nyakát.

- Most vált valóra a kívánságom – lehelte.

- Tudtam…

Lágyan csókolóztak. Henry felhúzta, és a hálószoba felé vonta. Robert már az ágyon feküdt, amikor eszébe jutott valami.

- Honnan tudtad, hogy megnyerjük a válópert?

- Tessék? – Henry éppen az ingét gombolgatta.

- Készültél. A tortával és a pezsgővel. Honnan tudtad?

- Piszok jó ügyvédet fogadtunk fel, nem kételkedhettem benne.

- Aha.

- Valójában nem engedtem volna, hogy elvegyék tőlünk a gyerekeket. Ha a feleségednek ítélték is volna őket, akkor sem adtam volna fel.

- Köszönöm.

- Szeretem őket, és nem csak azért, mert a te gyerekeid, hanem, mert… önmagukért.

- Henry… - Összefonták az ujjaikat. – Szeretlek.

- Tudom.

Összesimultak. Egyik érintés, egyik csók követte a másikat, míg a kint zuhogó eső hangja beburkolta őket. Vágytól ködös gondolataik között csak egy volt biztos, hogy végre összeforrjanak. Robert a férfi válláig húzta fel a lábát, magába vonta, forróságával őrjítette, nyögéseivel kergette az őrületbe. Henry a hajába fúrta az ujjait, el-elakadó lélegzettel hatolt egyre mélyebbre, olyan mélyre, ahol rajta kívül senki nem járt, abba a forróságba, ahol otthonra lelt. S ott egyensúlyozva a kéjérzet csúcspontján rekedt hangja ívbe feszítette Robert gerincét.

- Valójában egy oka volt. Nézd el nekem, de… naiv bolond vagyok… és még hiszek a boldog befejezésben…

S ennél boldogabb befejezést egyikük sem tudott elképzelni…

Vége