Az élet ára 2. fejezet

2.

            A gyerekek lelkesen körbeugrálták vasárnap, amikor a nagyapjuk hazavitte őket.

- Hiányoztunk? – kérdezte Annie, amikor megölelte.

- Természetesen. Üres nélkületek a lakás. – Robert elindult, hogy kikísérje az apósát, aki egy borítékot nyújtott feléje, amikor utolérte. Értetlenül meredt rá. – Mi ez?

- Adam kirándulására.

Robert arca megkeményedett.

- Nincs szüksége rá.

- Tudom, hogy nem állsz úgy anyagilag, hogy…

- Van annyim, hogy elmenjen, köszönöm. – Robert szájában megkeseredett a nyál.

- Nem kell ennyire büszkének lenned, fiam.

- Nem vagyok az, csupán szeretném a magam erejéből felnevelni a srácokat.

- És mi lesz velük, ha agyondolgozod magad? – Az apósa éles szemmel nézett rá.

- Nem lesz gond.

Az idős férfi felsóhajtott. Kinyitotta a borítékot, kivett belőle valamennyit, zsebre tette, majd újra odanyújtotta.

- Költőpénznek. Remélem, az nem baj, ha a nagyszülei adnak neki némi pénzt fagyira.

Robert kierőltetett magából egy mosolyt.

- Az nem. Köszönjük.

- Szívesen. Robert? – Robert már majdnem betette az ajtót, de megmerevedett. – Ha fiam született volna, szerettem volna, ha rád hasonlít.

Robert szólni képtelenül bólintott. Tudta, hogy a férfi ezzel elismerte őt, és ez nagyon sokat jelentett neki. Vajon akkor is ez lenne a véleménye, ha tudná, hogy pénzért lefeküdt egy férfival? – töprengett, miközben a konyhába indult vacsorát készíteni.

- Apu! – Annie hangos sikollyal jelent meg az ajtóban, és a rózsaszín kardigánt szorongatva odarohant hozzá. – Ez az enyém? – kérdezte, és reménykedve ölelte magához a számára csodaszép holmit.

- Tudod, én kaptam, de nekem, sajnos, nem áll jól ez a szín – vigyorodott el az apja.

- Apu! – Ezúttal Arden volt a kiabáló. A vadonatúj tornacipőt tartotta a kezében. – Köszönöm! – ugrott az apja karjába.

Adam csendes mosollyal állt meg a küszöbön. A testvérei csodálkozva bámultak rá.

- Te nem kaptál semmit?

- De igen. Egy borítékot.

- Egy borítékot? – Mindkét kisebb gyerek a homlokát ráncolta.

- Aha. Mehetek kirándulni! – tört ki végre Adamből, és nevetve odarohant hozzájuk.

Robert magához ölelte mindhármójukat, és mérhetetlen elégedettséget érzett. Ezért a pillanatért megérte minden kényelmetlenség, zavar és fájdalom, amiben része volt péntek este.

- Összepakoltátok a táskátokat holnapra?

- Még nem.

- Akkor sipirc!

A gyerekek egymás szavába vágva vágtáztak ki a konyhából. Robert elővette a serpenyőt, majd megállt a mozdulat közben. Henry jutott az eszébe. Egész hétvégén sikerült kivernie a fejéből. Szombat hajnalban ébredt fel a férfi karjaiban, és Henry ragaszkodott hozzá, hogy kocsival hazahozza. Kedves volt, és búcsúzóul belecsókolt a tenyerébe. Robert a pultra támaszkodott. Lehet, hogy csak a pénz miatt feküdt le a férfival, de most nem érzett megbánást. A teste hosszú idő óta először bizsergett, élt, lüktetett. És ez nagyon jó érzés volt. Elmosolyodott. Megrázta a fejét, és folytatta a főzést.

- Min mosolyogsz? – Robert összerezzent. Adam állt mellette, észre sem vette, hogy a fia belépett a konyhába.

- Semmi, csak eszembe jutott valami.

- Mit csináltál, amíg mi a mamáéknál voltunk?

- Dolgoztam, tegnap elég sok munka volt, tízig túlóráztunk. Itthon bezuhantam az ágyba, és reggel még bementem délelőttre. Franky lebetegedett, úgyhogy tovább kellett bent maradnom, előttetek értem haza.

- Mikor vetted a ruhát és a cipőt?

- Tegnap reggel. Miért?

- Amikor elmentünk itthonról, még nem volt pénzed.

Robert megmerevedett.

- Ezt honnan veszed?

- Belenéztem a fiókba, amíg te a fürdőben voltál. – Adam nagyon komoly volt.

Robert megtörölte a kezét a konyharuhában, és lehuppant egy székre.

- Találkoztam valakivel, akinek szüksége volt a munkámra. Pár óra, de jól megfizetett érte.

- Nem kerülsz érte börtönbe, ugye? – Adam most már rémültnek tűnt.

Robert elnevette magát. Odahúzta magához, és összekócolta a haját.

- Biztosra veheted. Soha nem kockáztatnám, hogy elvegyenek titeket tőlem. Érted?

Adam bizonytalanul bólintott.

- Akkor most biztos, hogy elmehetek kirándulni?

- Igen. Holnap még kifizetem a számlákat, a maradék pénzt pedig beosztottam a hónapra, úgyhogy nem lesz gond. Nagyapád adott költőpénzt, tessék, amíg el nem felejtem – adta oda a fiúnak a borítékot.

- Nem kell neked?

Robert meghatódott.

- Nem. Költsd magadra! Oké?

- Oké. – Adam végre megkönnyebbülten elmosolyodott. – Mindenkinek hozok ajándékot.

- A tesóid örülni fognak. Rám ne költs, elég, ha épségben hazajössz. Most viszont menj pakolni, mert nem leszek kész a vacsorával.

Adam vidáman elszaladt. Robert mély levegőt vett, hogy eltűntesse a torkában levő gombócot, majd felállt, és folytatta, ahol abbahagyta. A gondolatai megint elkalandoztak, és később, vacsorakor a gyerekek figyelmét sem kerülte el, hogy az apjuk néha maga elé mosolyog…

A hétfővel az élet visszazökkent a régi kerékvágásba. Robert kora reggel elvitte a gyerekeket, iskolába, óvodába, majd egész nap keményen dolgozott, utána pedig rohant, hogy időben odaérjen a srácokért. Kicsit nyugodtabb volt, hogy nem kell aggódnia, miből vesz kaját az asztalra, így többet is mosolygott. A kollégái persze ugratták, hogy összejött valakivel. Csak rázta a fejét, de tény, hogy többet gondolt Henry-re, mint kellett volna. Képtelen volt kiverni a fejéből. Ahogy közeledett a péntek, egyre izgatottabb lett. Anyósának is szemet szúrt, hogy mehetnékje van, így nem tartóztatta. Két szál cigit is elszívott, míg elért a férfi házáig. Megállt szemben, a szokott helyén. A harmadik emeleten sötétségbe borultak az ablakok, amitől csalódottságot érzett. Végül egy óra múlva indult csak haza, és rávetette magát az ágyra.

Akármennyire nem akarta, most bosszús volt. A férfi hónapokig álmodozott róla, és amikor megkapta, akkor már el is felejtette. Valahogy nem tudta elképzelni ezt a férfiról. És egyáltalán miben is reménykedett? Nem akar tőle semmit, nem igaz? Vagy mégis? Egész éjszaka álmatlanul bámulta a plafont, és a kérdésre kereste a választ, de csak zavaros érzései vertek visszhangot benne…

A következő hét csigalassúsággal telt. Robert már nem mosolygott, többször úgy tűnt a gyerekeknek, hogy szomorú. Adamet ez különösen rosszul érintette, így ha otthon volt, egy pillanatra se hagyta magára. Pénteken szinte el sem akarta engedni.

- Nem lesz semmi baj – borzolta össze a haját az apja.

Adam némán nézett fel rá. Marion aggódva ráncolta a homlokát.

- Nagyon sápadt vagy. Jól érzed magad?

- Igen, csak fáradt vagyok.

- Túl sokat dolgozol.

- Holnapra csak fél műszakot vállaltam, vasárnap meg otthon maradok.

Marion megkönnyebbülten bólintott.

- Ez jól hangzik.

Robert bólintott, és elköszönt. Szinte vonszolta magát. A férfi háza előtt nem állt meg, hiába égtek a lámpák nála, kényszerítette magát, hogy továbbmenjen. Semmit sem jelentett az az éjszaka, bizonygatta magának, mire a kétely kinevette. Dühében fél éjszaka takarított, és alig dőlt le aludni, csörögni kezdett a telefonja. Felpattant.

- Igen?

- Fiam, ide tudnál jönni?

- Mi történt? – Robert szíve hevesen kezdett el verni. Már rángatta is magára a ruháit.

- Adam belázasodott.

- Rohanok. – Robert már ki is nyomta a mobilt, és felkapta a tárcáját. Megtorpant. Ha a fiát be kell vinni a kórházba, akkor pénzre van szüksége. A fiókból elővette a kajára félretett pár száz dollárját, és elrakta. Nem akart arra gondolni, mi lesz, ha szüksége lesz rá, és utána miből főz a gyerekeknek. Ilyen késő éjszaka nem jártak a buszok, így rohant egész végig. Kifulladva ért oda. Az apósa nyitott neki ajtót.

- Marion szerint jobb lenne, ha bevinnénk a kórházba – mondta.

Robert ettől félt. Lerúgta a cipőjét, és a gyerekek szobájába indult. Marion azonnal odaengedte a helyére. Adam arca piros volt a láztól, és gyöngyözött a homloka. Az apja hangjára kinyitotta a szemét.

- Nem akartam beteg lenni – motyogta.

- Tudom, hogy nem. – Robert gyengéden megsimogatta a szeretett kis arcot. – A mami szerint be kell mennünk a kórházba.

- De az sokba kerül…

Robert torkát elszorította a kétségbeesés. Sikerült kipréselnie egy mosolyt.

- Ne aggódj! Az a lényeg, hogy meggyógyulj! Hogyan mész különben kirándulni?

Adam lehunyta a szemét. Robert felpillantott az anyósára.

- Elvihetem a kocsit?

- Persze. Veletek megyek, apa itthon marad a kicsikkel. Ők alszanak, nem tudják, hogy Adam beteg.

Robert még benézett Ardenhez és Annie-hez, majd felnyalábolta a fiát. Marion közben magára kapott egy kabátot, és együtt mentek le a mélygarázsba. Az asszony hátra ült a gyerekkel, Robert pedig a kormány mögé vágódott. Óvatosan vezetett, a város ilyenkor, négy is elmúlt, kicsit megpihent, mert kevés autóval találkoztak. A sürgősségin azonnal fogadták őket, amikor kiderült, hogy kisgyerek beteg. Robert megkönnyebbülten hunyta le a szemét, mert az orvos szerint csak egy könnyű megfázásról volt szó, amit pár napon belül kihever a fia. Viszont felírt egy halom gyógyszert, vitaminokat és lázra valót. Maradt valamennyije, miután kiváltotta őket, de ez nem volt elég a hó végéig. Marion szerencsére azt hitte, hogy Adam miatt olyan gondterhelt.

- Nyugodtan hagyd itt! Gondoskodom róla – paskolta meg a kezét.

Robert az arcát dörzsölte. Most még inkább szüksége volt a munkára, mint egyébként, így azonban nem maradhatott otthon Adammel. Nehezen, de beleegyezett. Már hét óra is elmúlt, amikor hazafelé indult. Csak annyi ideje volt, hogy lezuhanyozzon, átöltözzön, és rohanhatott dolgozni. Nem igazán tudott odafigyelni, ezért a főnöke nem is erőltette, hogy maradjon még délutánra is Franky helyett, aki még mindig a betegágyat nyomta. Otthonról azonnal Adamhez indult, és egészen estig ott maradt az anyósáéknál. A gyerekek örültek neki, és Adam is jobban érezte magát.

- Nagyon sokba kerültek a gyógyszerek? – kérdezte kicserepesedett szájjal.

- Ez miatt ne aggódj!

- Apu…

- Sssh… Minden rendben van! – Robert homlokon puszilta, és rámosolygott. – Bízz bennem!

Adam bólintott.

- Én bízok benned, apu.

Amikor elaludt, Robert kiosont a szobából, és megölelgette a kicsiket is.

- Biztos nem akarsz itt vacsorázni? – Marion a konyhában ügyködött.

- Nem, köszönöm.

Odalent csepergett az eső, ettől még rosszabb kedve lett. Lassan ballagott, a cigije kétszer is kialudt. Henry házával szemben, a megszokott kukába dobta a csikket, és újra rágyújtott. A férfinál csak a nappaliban égett a lámpa. Talán férfi van nála, lehet, hogy összeszedett még egy olyan szerencsétlen pasast, mint amilyen ő is. Keserűen elmosolyodott. Már indult volna tovább, amikor ismerős hang kiáltotta a nevét. Henry integetett neki a túloldalról, hogy várja meg.

- Szia! – állt meg előtte kicsit kifulladva, egy szál ingben, ami máris kezdett átnedvesedni. – Azt hittem, elmész, mire leérek. Telefonszámot kellene cserélnünk.

- Miért? – Robert hidegen vágta oda a szót.

Henry megdermedt.

- Minden rendben? – kérdezte óvatosan. 

- Nem tartozik rád! – Robert tudta, hogy csak torol a férfin, amiért olyan tehetetlennek érzi magát, de képtelen volt visszafogni magát. Sarkon fordult, hogy otthagyja, de Henry visszarántotta.

- Beszéljük meg!

- Nincs mit megbeszélni! Szar kedvem van, oké?!

- Nem akarod elmesélni? – Henry továbbra is szelíd maradt.

- Adam, a fiam beteg, és egy vagyont fizettem ki a gyógyszereire, és nem fogok kijönni a fizetésemig. – Robert hangja elfulladt. Könnyek gyűltek a szemébe, oh, hogy utálta a gyengeségét! Bármennyire küzdött, Henry megölelte, és vigasztalóan simogatta a hátát.

- Gyere fel!

- Nem. Nem akarom.

- Miért?

- Mert nem vagyok kurva, azért!

- Ezt már egyszer megbeszéltük.

- De akkor csak egy éjszakáról volt szó!

- Most is csak egy éjszakáról van szó… - Henry komolyan nézett rá. – Utolsó szemétnek érzem magam, de örülök, hogy kihasználhatom a gyengeséged…

Robert tudta, hogy nemet kellene mondania. De a szája nem formálta a szót. Szüksége volt a férfira, és arra, amit nyújtani tudott. A gondtalanságra, a nevetésre, a csendre, a figyelemre, az őszinteségre, a vágyra az arcán, az élvezetre, amiben részesítette. S a pénzre is. Henry láthatta a szemében az elhatározást, mert ugyanabban a pillanatban hajolt oda hozzá, amikor ő a vállát markolva magához húzta, és csókolta mohón, kétségbeesetten…

            Már nyolc órára járt, amikor Robert felébredt. Megmoccant, majd elfojtotta a fájdalmas nyögést. Henry sokkal durvább volt, nem, inkább türelmetlenebb, mint az első alkalommal, ennek köszönhetően most sajgott minden porcikája.

- Jó reggelt! – Henry csókot nyomott a vállára, és az éjjeliszekrényről elvett egy bögrét, aminek bizony fenséges kávéillata volt. – Segítsek felülni? – kérdezte aggódva.

- Megvagyok, kösz. – A kávét kortyolgatva kuporgott a férfi mellett, és nem tudta, mit kellene mondania.

- Meddig akarsz maradni?

- Haza kellene mennem. Aggódom Adam miatt.

- Szerintem az anyósod már hívott volna, ha gond lenne.

- Tudom, csak… - Vállat vont.

- Csak aggódsz. Semmi baj, nem kell magyarázkodnod.

- Kösz.

Henry megpaskolta a lábát, és kicsúszott a takaró alól. Úgy tűnt, meztelenül is jól érzi magát, mert nem erőltette, hogy felöltözzön. Robert lesütötte a pillantását. Zavarba jött, amikor eszébe jutott, hogy önként levetkőzött a férfinak, és habozás nélkül engedte, hogy furcsa dolgokat műveljen vele.

- Mit szeretnél reggelizni?

- Mindegy. Nem vagyok válogatós.

- Mit szeretnél reggelizni? – Henry elővett egy melegítőnadrágot, és miközben felhúzta, szigorúan bámult rá.

Robert mindig csak a gyerekek müzlijét ette meg, amit meghagytak. Ha most arra gondolt, hogy akármit kérhet, összefutott a nyál a szájában.

- Bármit, csak ne müzlit – kérte.

Henry felnevetett, és magára hagyta. Félórával később már az ágyban ettek, és Robert talán még soha nem érezte magát ennyire elkényeztetve.

- Nem elég, hogy fizetsz nekem, még etetsz is…

- Ez valójában önzőség. Ha éhes vagy, nem igazán bírod velem az iramot.

Henry huncut mosolyától ellágyult.

- Köszönöm.

- Nincs mit megköszönnöd. Valójában kihasznállak, tehát inkább meg kellene vetned.

Robert jóllakva eltolta maga elől a tálcát.

- Ahhoz túlzottan kedvellek.

- Valóban? – Henry arca felragyogott.

- Megyek, lezuhanyozok. – Robert kikászálódott az ágyból, és felkapkodta a ruháit. Henry nevetése elkísérte egészen a zuhanyig.

- Este feljössz? – Már indulni készült, a kabátját vette fel, amibe a borítékot tette, amikor a férfi megállt mellette.

- Nem tudom.

- Megadod a számod? Már ha nem baj, ha néha megkérdezem, hogy vagy, hogy vannak a gyerekek, és mikor láthatlak?

- Figyelj…

Henry nagyon komoly volt.

- Tudom, hogy nem állsz jól anyagilag. Én viszont igen, és nincs senkim, akire költhetném. Nem akarom, hogy ez miatt rosszul érezd magad, de ha néha feljössz… azért hálás lennék. Vedd úgy, hogy támogatni akarlak. Pár alkalom, és esetleg tudsz félretenni is valamennyit…

Robert hosszan bámult rá.

- Seggfej! – mondta végül nagyon halkan.

Henry zsebre dugta a kezét. Csupasz mellkasa széles volt, és ismerős.

- Ezek szerint eljössz? – kérdezte reménykedve.

Robert kinyitotta az ajtót, és mielőtt betette volna maga mögött, még visszaszólt.

- A számomat az éjjeliszekrényen hagytam.

Henry elégedett vigyora egész nap elkísérte. Sőt, egész héten. Adam a hét első felében a nagyanyjáéknál maradt, de csütörtökön már mehetett iskolába. Robert megkönnyebbült, hogy jól van.

- Minden rendben volt ma? – ölelte magához otthon.

- Igen. A srácok felírták a leckét, amit pótolnom kell.

- Akkor irány tanulni!

Annie a mobilját szorongatva futott hozzá.

- Apu, szólt a telefonod!

Sms-t kapott, és önkéntelenül is elmosolyodott. Henry naponta írt neki este pár sort. Elmondta, hogy nehéz napja volt, és érdeklődött, hogy van. Tegnap estit azonban kitörölte, mert attól félt, hogy a gyerekek valamelyike elolvassa. Henry ugyanis „kanos” volt, és egy sms-ben ecsetelte, mit is csinál éppen rá gondolva. Zavarba jött, és nem írt vissza.

- Ki keresett? – Annie nagyon kíváncsi volt.

- Egy barátom.

- Mi is ismerjük?

- Nem, kicsim.

- Kedves?

- Fogjuk rá. – Robert elvigyorodott. Amikor a kislánya visszament a tévé elé, visszapötyögte: Holnap átmehetek? Rekordgyorsasággal érkezett a válasz, szinte látta maga előtt a férfi mosolyát, és ettől rettentő jókedve lett.

Pénteken elvitte a gyerekeket az anyósáékhoz, és visszafelé becsöngetett a férfihoz. Henry láthatóan már nagyon várta, mert a liftből kiszállva szinte belebotlott. Mielőtt kérdezhetett volna bármit, a férfi berángatta a lakásba, és mohó csókok közepette lerángatta róla a ruhát. Robert nem tiltakozott, bár tudta, hogy megint nem lesz fájdalommentes az együttlétük. Ettől függetlenül engedelmesen végigfeküdt az ágyon, és hagyta, hogy a férfi a kedvét töltse rajta. A kellemes borzongás, amely átmelegítette, sem késett sokat, és ahogy elakadt a lélegzete, meg kellett állapítania, hogy annyira nem is bánja ezt a fajta fájdalmat…

Henry ágyba vitte neki a vacsorát. Beszélgettek, és a férfi rábeszélte, hogy aludjon ott. Másnap csak délutánra ment dolgozni, így beleegyezett. Hajnalban, amikor felébredt, egy pillanatig próbált rájönni, hol is van. Egy férfi karjaiban, ez száz százalék volt. Henry a hátához simult, átkarolta, a lehelete a tarkóját érte.

- Mi a baj? – A férfi azonnal felébredt, miest ő megmoccant.

- Ezt inkább én kérdezhetném…

Henry álomittas nevetésétől gyorsabban vert a szíve.

- Ez mióta baj? – Robert nem válaszolt. – Fordulj meg!

- Mit…?

- Csitt! Csak fordulj meg! – Robert engedelmeskedett, és amikor a férfi álmos csókját érezte a száján, közelebb húzódott. Henry még közelebb húzta magához, és lenyúlt kettejük közé. Addig simogatta, izgatta, míg szabályos légzése zihálássá nem változott. – Érints meg!

Robert tétován lenyúlt, és először csak végigsimított a férfi merevedésén, aztán marokra fogta. Elég nehezen tudott koncentrálni, mert Henry ujjai olyan ügyesen simogatták.

- Úgy csináld, mintha magadnak tennéd…

Robert majdnem felmorrant, hogy könnyű azt mondani, amikor képtelen gondolkodni. A férfi viszont újra csókolni kezdte, és a teste átvette az irányítást. Nyögve törleszkedett még közelebb a férfihoz, a nyelvük csatát vívott. És elmondhatatlanul jó volt, amikor összerándult a teste, s hallotta Henry elfojtott nyögését. A legelégedettebb mégis akkor volt, amikor Henry visszahúzta a karjaiba, és ölelte egészen reggelig…

            Robert világa pár hónap alatt a feje tetejére fordult. Nehezen tudta volna bárkinek elmagyarázni, mit is érez. Henry-vel való érdekkapcsolata egyre inkább részt kért az életéből. Maga sem tudta eldönteni, hogy a pénz vagy valami érzelem húzza a férfihoz. Mert ez az érzés, amitől szárnyalni támadt kedve, ismeretlen volt a számára. Ahogy ismeretlen volt a számára Henry figyelme, aggódása, kedvessége, szenvedélye is. Annyira más volt, mint a feleségével. Összezavarodott.

- Mi a baj? – Henry leült mellé a kanapéra. Éppen vacsorát főzött. Fáradtnak látszott, egész héten túlórázott, hogy pénteken korábban tudjon hazajönni.

Robert a karikagyűrűjét forgatta.

- Furcsa ez az egész.

- Micsoda?

- Mi. Te és én. Az egy dolog, hogy pénzt fizetsz minden alkalommal, de…

- De?

- Hülyén hangzik, ha azt mondom, hogy szeretek itt lenni? – Robert felmorrant. – Nem, ne mondj semmit! Tudom, hogy én csak a fizetett szeretőd vagyok, szóval nem kell válaszolnod.

Henry szeme összeszűkült.

- Tudod, mi jár a fejemben?

- Mi?

- Hogy akkor is eljönnél-e, ha nem fizetnék egy centet sem? 

Robert lesütötte a szemét.

- Nem mondom, hogy minden percét élvezem az estéknek, de… összességében jó veled lenni.

- Nem a kérdésemre válaszoltál.

Robert maga sem tudta, mit szeretne. Ha arra gondolt, hogy ezentúl nem jöhet a férfihoz, fájdalmas üresség töltötte el. Henry-vel már lassan négy hónapja találkozgatnak. Olyan természetes lett a számára, mint a levegő. A barátja volt, aki meghallgatta, megnevettette, elterelte a figyelmét a gondjairól. A szeretője, aki lassan leomlasztott minden falat, amit vágyai köré emelt.

- Szeretnéd, ha eljönnék?

- Én kérdeztem előbb.

Robert mély levegőt vett.

- Igen.

Henry sokáig nézett rá szótlanul, hogy egészen ideges lett tőle.

- Segítesz főzni? – A férfi halk kérdése ráébresztette, hogy a kapcsolatuk ezennel új szintre lépett. Nem bánta, hogy ezentúl nem kell pénzt elfogadnia. Jó, lett némi félretett pénze a férfinak köszönhetően, de azért megkönnyebbült, hogy vége a dolognak. S ez annyira felszabadította, hogy felnevetett, és megölelte a férfit. Ennek persze az lett a következménye, hogy a férfi ott a kanapén döntötte hanyatt, vetkőztette le, és csókolta addig, míg hangosan fel nem kiáltott…

Vasárnap épp azelőtt ért haza, hogy a gyerekek megérkeztek volna. Apjuk jókedvétől ők is felderültek. Kivételesen Marion hozta haza őket, aki most a homlokát ráncolva nézett rá.

- Van valakid? – A nyílt kérdéstől Robert elvörösödött.

- Ne várd, hogy hűséges legyek a lányodhoz – mondta csendesen.

- Azt szeretném, ha az unokáim boldogok lennének…

Robert elsápadt. Ekkor döbbent rá, hogy neki és Henry-nek soha nem lehet közös jövője. Marionék vallásosak voltak, a homoszexualitás számukra elfogadhatatlan volt. Soha nem engedték volna, hogy az unokáik két férfival éljenek együtt. De min is gondolkodik?! Hiszen Henry-vel csak a szex fűzi össze, nem? Maga sem tudta, bárcsak tudta volna!

- Én is – válaszolta keserűen.

Marion megveregette a karját, és halkan betette maga mögött az ajtót. Robert jókedve elszállt, mintha soha nem is lett volna.

- Mint mondott a mama?

- Miért?

- Mert azóta nem mosolyogsz. – Szokás szerint Adam volt a sasszemű.

- Semmi baj, ne aggódj! – Robert puszit nyomott a fia feje búbjára, majd elindult vacsorát főzni. Henry-n járt az agya akkor is, amikor megszólalt a csengő. Rosszkedvűen nyitott ajtót, de a vendég láttán úgy érezte, ráomlott egy egész hegy.

- Shirley…

- Szia, drágám! – A felesége két bőrönddel állt előtte, és úgy mosolygott rá, mintha nem telt volna el három év, mióta elhagyta. – Hazajöttem!

Robert mély levegőt vett.

- Jobban örülnék, ha a szüleidhez mennél.

- Anya! – Annie sikolyától Robert megdermedt. Shirley győzedelmes mosolya pedig azt jelentette, hogy pontosan tudja, a férje a gyerekek miatt nem fogja elküldeni.

Robert felkapta a két bőröndöt, és a nappaliba vitte. Annie és Arden az anyjukon lógtak, csak Adam bámulta az asszonyt merev arccal. Meg sem kellett szólalnia, hogy az apja tudja, mekkora vihar dúl benne.

- Befejezem a vacsorát – mondta halkan. – Adam, segítesz?

- Igen, apa. – A fiú követte a konyhába. – Miért jött vissza?

- Nem tudom. Talán újra akarja kezdeni. A lelke mélyén szeret titeket.

- Te még szereted őt? – Adam komolyan pillantott fel rá.

Robert nagyot nyelt, képtelen volt hazudni annak a sötét szempárnak.

- Nem, már nem.

- Van valaki más, ugye?

Robert nekikészült, hogy megpárolja a zöldségeket.

- Magam sem tudom, mit érzek iránta – vallotta be.

- Olyan boldognak tűntél az utóbbi hónapokban.

Robert mozdulata félbeszakadt. Tényleg boldog lett volna? Igen, az volt. Halk, lemondó sóhajjal magához ölelte a fiát, és kétségbeesetten törte a fejét, mit is kellene tennie ebben a helyzetben?!

Shirley nem csak éjszakára, de úgy látszott, örökre bekvártélyozta magát az otthonukba. A holmijai alig egy nap alatt birtokba vettek minden szabad felületet. A parfümje édes illata egy hét alatt újra betöltötte a szobákat. Annie és Arden ragyogó arccal követték mindenhová, csak Adam tartott tőle két lépés távolságot.

- Mi baja velem? – kérdezte Shirley értetlenül egyik este, amikor a srácok már lefeküdtek.

- Talán az, hogy elhagytad – vágta oda élesen Robert. Másnap péntek volt, és Shirley miatt nem tudta, mennyire jó ötlet találkozni Henry-vel. Feszült és ingerült volt.

- Már mondtam, hogy sajnálom.

- Shirley, én elhiszem, csak… már bízni nem tudok benned.

- Drágám! – Shirley már lezuhanyozott, a haja a nyakába göndörödött, az illata ismerős volt és mégis idegen. – Bocsáss meg! – Az arca komoly volt, és Robert nem tudta megállni, hogy ne érintse meg. A puha bőr régi vágyakat ébresztett fel benne, de amikor odahajolt hozzá, és megérezte édes illatát, úgy hőkölt hátra, mintha pofon ütötték volna.

- Mi a baj?

Robert megrázta a fejét, és elhátrált az asszonytól.

- Sajnálom. Megyek aludni! Jó éjt! – Az ágyon fekve összekuporodott. Az arcát a párnába fúrta. Nem Shirley-t akarta, hanem Henry-t. A férfi melegét, illatát, nevetését. A mobilja után nyúlt. Remélte, hogy a férfi még nem alszik.

- Szia! – Henry élénk hangjától megnyugodott. – Valami baj van?

- Csak hallani akartam a hangod.

Döbbent csend volt a válasz, majd Henry óvatosan megkérdezte:

- Ittál?

Ettől felnevetett.

- Majd holnap elmesélem.

- Az jó lesz. Várlak.

- Sietni fogok.

- Ajánlom is. – Henry mély hangja nem hagyott kétséget afelől, miért sietteti annyira. De ez most nem riasztotta, ő is érezni akarta a férfit.

- Hiányzol – mondta ki, mielőtt átgondolhatta volna, mennyire jó ötlet.

- Te is – Henry hangja ellágyult. – Szép álmokat!

- Neked is. Szia! – Robert magához szorította a telefont. Valóban hiányzott neki a férfi, bár tudta, hogy ez csak újabb bonyodalmakat fog szülni. Mi jelent ő a férfinak? Magzatpózba gömbölyödött. Nem tudta, de hiányzott neki a férfi. Az a szeretet hiányzott, amivel elhalmozta, és amit évekig nélkülözni kényszerült. Az, amit a feleségétől nem kapott meg. A melegség hiányzott, a vágy, amitől egyre jobban felhevült a teste.

- Apa? – Adam hangjára felült.

- Miért nem alszol?

- Nem tudok.

- Főzzek kakaót?

- Szeretnék veled aludni.

Robert nem szokta engedni, hogy vele aludjanak, de Adam sírós hangjától gombóc gyűlt a torkába.

- Gyere! – Szorosan magához ölelte a fiát, és addig ringatta, míg el nem aludt. Az ő szemére azonban még sokáig nem jött álom.  

Másnap alig várta, hogy véget érjen a munkaidő, már öltözött is át, és rohant a buszra. Alig várta, hogy a férfinál legyen. Úgy tervezte, hogy otthon lezuhanyozik, és ezúttal fel is akarta készíteni magát. A férfit akarta magában érezni, hogy lehűtse a vágyait, és ne létezzen más, csak ők ketten. Shirley vitte haza a gyerekeket, ezért egyenesen hazament. Az ajtón belépve azonnal tudta, hogy valami nincs rendben.

- Srácok!

Adam feldúlt, kipirult arccal jelent meg. Annie hüppögve sírt, és Arden szemében is könnyek csillogtak.

- Hé, mi történt?! – Annie-t felkapva indult a lakás belseje felé. Felesége hangja a hálószobából jött. Ez még nem is lett volna baj, de a bevásárlótáskák láttán égnek állt minden hajszála.

- Megtalálta a félretett pénzedet! – szűrte a fogai között Adam.

Robert körül megfordult a világ.

- Mondtuk, hogy nem költheti el, és hagyja ott, de nem törődött velünk – mondta Arden nagyokat nyelve.

- Szép ruhákat vett – sírta Annie.

- Magának – tette hozzá Adam sötéten. – Apa, most mit fogunk enni?

Robert igyekezett megnyugodni, de nem ment. Letette Annie-t, és Adam vállára tette a kezét.

- Menjetek a szobádba!

- De…

- Kérlek! – Adam bólintott, és kézen fogva a testvéreit, a szobájába húzta őket. Robert nagy léptekkel indult a háló felé. A harag, és minden sötét indulat, amit eddig eltemetett magában jó mélyre, most kitöréssel fenyegetett. Megállt a küszöbön. Shirley épp telefonált, észre sem vette.

- Le volt értékelve, nagyon jó vásárt csináltam!

- Tedd le!

Shirley megperdült. Robertet szíven ütötte a szépsége, ahogy ott állt a káosz közepén. És mégis, soha nem vetett még meg ennyire senkit, mint most a feleségét.

- Későbbre vártalak.

- Igen, sejtem! Mennyit költöttél el?

- Ne haragudj, de azokban a régi göncökben igazán nem mászkálhattam. Majd beszélek anyával, és megadja, ha annyira szükséged van arra a pár ezerre.

Robert keze ökölbe szorult.

- Nem kell az anyád pénze, Shirley. Az a pénz kell, amiért keményen megdolgoztam.

- Ne csináld, drágám! – Shirley békítő mosollyal próbálkozott, régen ez bevált, de ezúttal Robert dühe erősebb volt.

- Tudod, te, mit áldoztam fel azért a pénzért? – suttogta.

- Robert, komolyan…

- Feladtam a tisztességemet, a becsületemet, hogy a gyerekeknek tudjak miből ételt tenni az asztalra. És most… semmim nincs… - Robert erős késztetést érzett, hogy megüsse az asszonyt. Remegő kézzel lehajolt, és elkezdte összeszedni a ruhákat.

- Mit csinálsz?

- Segítek összecsomagolni.

- Itt lakom.

- Laktál. Hétfőn beadom a válókeresetet. – Robert belegyömöszölt egy táskába mindent, ami a keze ügyébe került, majd megragadta az asszony karját. – Kifelé!

- Ezt nem teheted!

- De igen. – Robert addig löködte, míg a nő ajtón kívülre került. Utána dobta a táskát is. – Az ügyvédem majd megkeres – közölte hidegen.

- Nem is tudod miből kifizetni! – üvöltötte az asszony kivörösödve.

- Meg fogom oldani, ahogy eddig is. – Robert becsapta az orra előtt az ajtót. – Srácok!

A gyerekek útra készen álltak meg előtte.

- Megyünk a mamához? – Annie belecsimpaszkodott, így felvette. Az anyjuk viselkedése teljesen kiborította nem csak őt, de két bátyját is. Robert Adam miatt aggódott a leginkább, mert a testvéreivel ellentétben ő mindent magába fojtott.

- Nem. Egy barátomhoz megyünk. – Attól félt, hogy Shirley bosszúból elviheti a gyerekeket Marionéktól. Úgy sejtette, Shirley a szüleit hívja majd segítségül, akik meg fognak jelenni nála, ezért nem akart otthon sem maradni. – Vegyetek cipőt! – kérte, és elrohant, hogy bepakoljon nekik pár dolgot. Nem tudta, hogy Henry mit fog szólni, ha beállít a három gyerekkel, de senki más nem volt, akihez menni tudott volna.

Most csak félútig mentek a busszal, nem messze Henry lakásától leszálltak. A gyerekek fáradtak és szomorúak voltak, szótlanul ballagtak mellette. Henry várt rá, mert azonnal nyitotta neki a kaput. A harmadikon még oda sem értek az ajtó elé, amikor az kinyílt. Henry értetlenül meredt rájuk.

- Mi történt? – kérdezte aggódva. Félreállt, hogy be tudjanak menni.

- Szia! Ne haragudj, hogy rád török a gyerekekkel, de itt maradhatnánk ma este? 

- Persze – Henry habozás nélkül bólintott. Lemosolygott a gyerekekre. – Sziasztok! Henry vagyok, apátok barátja. Már sokat mesélt rólatok. – Adam éles pillantást vetett az apjára, majd megszólalt.

- Te vagy a barátja, aki miatt mindig mosolyog?

Henry és Robert lélegzete elakadt. Egyiküknek ezért, másikuknak azért.

- Lehet. – Henry ragyogó mosollyal válaszolt. – Te vagy Adam, ha nem tévedek. Te Arden, és te pedig a gyönyörű Annabelle.

- Annie-nek hívnak – jelentette ki öntudatosan a kislány.

Robert megpöckölte a fülét.

- Viselkedj, kislányom!

Henry megérintette a karját.

- Semmi baj. Gyertek beljebb!

Robert levette a gyerekekről a kabátot és a cipőt, és akkor jött rá, hogy ő maga át sem öltözött. Henry felvette a táskát, amiben a gyerekeknek hozott váltás ruhát.

- Szerencse, hogy három hálószoba van – jegyezte meg könnyedén. – Körbenézhettek, ha gondoljátok! – A férfi mosolyogva figyelte a gyerekeket, akiknek ugyanúgy tátva maradt a szájuk, mint az apjuknak az első alkalommal. – Tetszik?

Adam bólintott, és követte a férfit a hálószobák felé. Kis tétovázás után Arden és Annie is utánuk szaladt. Robert odalépett az ablakhoz, és elhúzta a függönyt. Csak akkor fordult meg, amikor Henry a három gyerek kíséretében megjelent a nappaliban.

- Szeretnétek nézni valamit? – kérdezte, és a nagyképernyős tévére mutatott. Azonnal lelkes bólogatás volt a válasz. – Adam, keresel valami mesét?

- Igen. – A fiú láthatóan nagyon büszke volt, hogy a férfi az ő kezébe adta a bonyolultnak látszó távirányítót.

- Beszélek apukátokkal, addig nézzétek a tévét!

- Jók legyetek! – kérte Robert.

A hálószobában Henry felvont szemöldökkel fordult feléje.

- Mi történt?

- A feleségem felbukkant a hét elején.

- Csak így hirtelen?

- Igen.

- Miért nem mondtad?

- Azt hittem, most sem marad sokáig.

- Értem. – Henry ajka késpengévé szűkült.

Robert vállat vont.

- Megtalálta a félretett pénzemet, és el is költötte. Erre mentem ma haza.

Henry lehunyta a szemét. Pontosan tudta, mit adott fel a férfi azért a pénzért.

- Sajnálom – érintette meg finoman az arcát.

- Kidobtam. Mivel most biztos az anyósomékkal akar majd meggyőzni, hogy bocsássak meg neki, nem akartam otthon maradni, és a gyerekeket sem akartam elvinni Marionékhoz. Nem volt senki más, akihez mehettem volna.

- Addig maradtok, amíg szükséges. Elfértek, és engem nem zavartok. – Henry megölelte. – Örülök, hogy hozzám jöttél – mondta halkan.

- Apa! – Adam kiáltására szétrebbentek.

- Később beszélünk – szorította meg Robert kezét a férfi, és visszasietett a nappaliba.

Robert lassabban követte, és kicsit könnyebben lélegzett, most, hogy Henry vele volt. Elmosolyodott, mert a férfi éppen Adamnek magyarázott valamit. A két kisebb tátott szájjal hallgatta őket. A könnyeik lassan felszáradtak.

- Mit szeretnétek vacsorázni? – Henry ugyanazzal a könnyedséggel varázsolta el a srácokat, mint négy hónappal ezelőtt őt is.

- Pizzát! – vágta rá Arden.

Annie felsikkantott.

- Kukoricásat!

- Sajtosat – torkollta le Adam.

- Pepperónisat – rázta a fejét Arden.

Robert halkan kuncogott Henry tanácstalan arcán.

- Egyszerűbb, ha kész tények elé állítod őket, mert így olyan kívánságokat sorolnak fel, hogy soha nem teljesíted egyiket sem.

- Oh, nem, semmi gond. A pepperónis kivételével mindegyiket meg tudom csinálni.

- Nem rendelünk? – kerekedett el Arden szeme.

- Nem. Tudok főzni.

- Pizzát is? – Adam hatalmas tisztelettel nézett fel rá. – Azt még apa sem tud.

- Igen, pedig ő mindent meg tud csinálni – bólogatott Annie. Sötétbarna fürtjei az arca körül repkedtek.

- Szükségem is lesz a segítségére – vigyorgott Henry. – Ritkán főzök ilyen sok emberre.

Robert boldogan csatlakozott hozzá. A gyerekek gyümölcslét kaptak, de szinte oda sem figyeltek rá, teljesen lekötötte a figyelmüket az animációs film, amit Adam fedezett fel. Henry oldalba bökte, és rákacsintott, mire halkan felnevetett. A feszültség lassan kiszállt belőle, ahogy Henry keze alá dolgozott. Mire a sütőbe került a tészta, fáradtnak, de elégedettnek érezte magát.

- Köszönöm.

Henry a pult takarásában megfogta a kezét.

- Szívesen. – Kicsit habozott, majd nagyon halkan hozzátette. – Adok pénzt később.

- Mi?! Nem, ezt…

- Robert! – Elhallgatott. – Ezúttal, mint barát akarok neked segíteni. Nem várok érte semmit, rendben?

Robert torkát elszorította a meghatottság. Bólintott. A gyerekek felnevettek valamin, mire mély levegőt vett, és összeszedte magát, hogy újra mosolyogni tudjon. A vacsora vidáman telt. Henry szóval tartotta a kicsiket, sokat nevettek. Adam csendes volt, mint az apja, de láthatóan nem érezte magát rosszul a férfinál. Míg Henry rendbe rakta a konyhát, addig Robert lefürdette a gyerekeket, és ágyba dugta őket. Mivel ismeretlen helyen voltak, kivételesen egy ágyban aludhattak. Annie szinte ki sem látszott két bátyja közül.

- Holnap itt maradunk? – kérdezte Arden.

- Szeretnéd?

- Én igen. Henry kedves.

- Én is kedvelem – mosolygott Annie.

- És te, Adam?

Legidősebb fia hosszan töprengett, mielőtt válaszolt volna. 

- Maradhatunk. Egész jó fej.

Robert résnyire nyitva hagyta az ajtót, amikor visszaindult a nappaliba. Henry már a kanapén ült, és egy pohár bort kortyolgatott. Neki is odakészítette, így leült mellé, és felvette.

- Kedvelnek téged.

- Tényleg? – Henry elmosolyodott. – Aranyos srácok.

- Kösz. – Robert hátradőlt, és lehunyta a szemét. – Amikor hazaértem, Annie sírt, és Arden is ki volt borulva. Adamet még soha nem láttam ilyen dühösnek. A kicsikkel ellentétben ő korántsem ölelte a keblére az anyját, és neki volt igaza. Annyira… tehetetlennek éreztem magam, hogy nem tudtam megvédeni őket egy újabb csalódástól.

- Nem a te hibád.

- Nem kellett volna megengednem, hogy Shirley visszaköltözzön.

- Normális esetben a gyerekeknek szükségük van az anyjukra.

Robert keserűen felnevetett. Ivott egy korty bort, de végül inkább visszatette az asztalra.

- Még soha nem voltam ilyen dühös rá. Amikor elhagyott, találtam neki mentségeket. Megbocsátottam neki, pedig ahogy te is mondtad, kudarcként éltem meg, hogy elhagyott. Nem akartam ugyanolyan rossz apa lenni, mint férj. Pedig nem voltam az, csak szerettem őt annyira, hogy magamat hibáztassam, és ne őt. És most, miközben ott állt a drága ruhák között… legszívesebben megütöttem volna, amiért ennyire önző és kicsinyes. A gyerekek megmondták neki, hogy az a pénz kajára és vészhelyzetre van félretéve, mégis elköltötte! – Robert nagyot nyelt, hogy visszafogja a hangját. Nem akarta, hogy a gyerekek meghallják. – Adam, Arden és Annie az ő gyereke is… és nem törődött azzal, hogy esetleg majd nem lesz pénz ételre, ruhára nekik. Nem érdekelte, hogy én mit tettem azért a pénzért… - csuklott el a hangja. – Hogyan szerethettem egy ilyen nőt?

- Robert… - Henry átkarolta. Robert a nyakába fúrta az arcát, és az ingébe markolva egyre mélyebbről kapkodta a levegőt, hogy visszafojtsa a sírást.

- Olyan szerencsétlennek érzem magam. Tehetetlennek. Szerinted rossz ember vagyok?

- Nem. – Henry az álla alá nyúlt, hogy a szemébe tudjon nézni. – Szerintem nagyszerű ember vagy. Önfeláldozó apa, szeretetreméltó férfi, aki sokkal többet érdemel, mint azt a nőt. – Kibontakozott a karjaiból, és a kezébe vette karikagyűrűs kezét. – Irigy vagyok a feleségedre, mert mindezek ellenére, a gyerekek miatt, örök kötelék köti hozzád.

- Be akarom adni a válókeresetet.

- Beajánllak egy barátomhoz.

- Te is tudod, hogy nincs pénzem.

- Nekem van elég.

- Nem fogadhatom el.

Henry megfogta a gyűrűsujját.

- Lehúzhatom?

Robert a szemébe nézett. A sötétzöld szempár soha nem nézett rá ilyen figyelmesen, megértően, kedvesen és vággyal telin, mint most.

- Igen.

Henry óvatosan levette a gyűrűt, majd letette az asztalra. Finoman megdörzsölte az ujját. Úgy bánt vele, mint egy értékes babával, és Robert ezúttal hagyta, hogy a könnyek végigfolyjanak az arcán. Akkor is, ha egy férfinak nem illett sírni…

- Gyere ide! – Henry magához húzta, és gyengéden simogatta a hátát, míg elcsukló hangon sírt. Bár nem tűnt fel nekik, de a gyerekek ekkor osontak vissza a szobájukba. Adam betette az ajtót, nehogy meghallják őket, és leült az ágyra. Arden és Annie szótlanul mellé kuporodott.

- Még soha nem láttam apát sírni – mondta végül Arden.

- Én sem – húzta fel az álláig a térdét a húga.

- Mert nem szokott. – Adam elhúzta a száját. – Anya borította ki.

- Anyu nem szeret minket? – Annie még szorosabban fogta át a lábát.

Adam megölelte.

- A maga módján biztosan…

- Mi lesz most?

Adam az öccsére pillantott.

- Hallottad apát. Elválnak, és mi apuval maradunk. Minden olyan lesz, mint régen.

Annie megrázta a fejét.

- Szerintem nem, hiszen itt van Henry is. Most már ő apu legjobb barátja. Biztos itt is tölthetjük a hétvégéket.

- Jó lenne, eszméletlen az a nagy tévé – sóhajtott fel Arden.

- Van delfin a fürdőben a csempén – kuncogott Annie. – És még a mama sem tud pizzát főzni.

- Azt sütik – javította ki a bátyja, mire a kislány duzzogva kiöltötte rá a nyelvét.

Adam felsóhajtott, és a testvérei azonnal ránéztek.

- Megkérdeztem aput, hogy van-e valakije, és szereti-e. Azt mondta, nem tudja.

- Ki az a valaki? Lesz új anyukánk? – kapta fel a fejét a húga.

Adam az ajkába harapott.

- Szerintem Henry-re gondolt.

- Ezt nem értem – ráncolta a homlokát a kislány.

Arden szeme viszont kerekre tágult.

- Azt mondod, hogy…

- Semmit sem mondok! – mondta keményen Adam. – De apu szereti őt. Máskülönben soha nem engedte volna neki, hogy levegye a gyűrűjét.

Annie durcásan pislogott.

- Én nem értem. Miért baj, ha apu szereti Henry-t? Henry kedves.

- Kedvesebb, mint anyu – bólintott Arden.

Adam erre nem tudott, mint mondani, mert akárhogyan is nézte, a testvéreinek maximálisan igaza volt. S amíg az apja boldog volt, nem is érdekelte, kit szeret.

- Feküdjünk le! – indítványozta, és példamutatóan ő bújt először a takaró alá. Mire Robert negyedóra múlva benézett hozzájuk, már mindhárman mélyen aludtak.

- Alszanak. – Robert megkönnyebbülten tért vissza a nappaliba.

Henry fájdalmas arcot vágott.

- Én nem fogok. Egy fal fog elválasztani tőled, és nem lehetek veled.

- Túl fogod élni.

- Nehezen.

Robert elmosolyodott. Merész ötlet villant át a fején.

- Milyen halk tudsz lenni?

- Akár egy kisegér. – Henry ajkán lassú mosoly jelent meg.

- És milyen gyorsan tudsz lezavarni egy menetet?

- Ha felkészíted magad, akkor is kell félóra.

- Megbolondultál – vágta rá Robert, de izgatott vágy kezdett el lüktetni a testében.

- Lehet. Te bolondítasz meg.

- Elmegyek zuhanyozni. Ne zárd be az ajtód!

- Nem fogom…

Robert hosszan állt a zuhany alatt. El sem akarta hinni, hogy képes átosonni a férfihoz, miközben a gyerekei a másik szobában alszanak. De szüksége volt a férfira. Nem egy gondokkal teli családapának érezte magát, ahogy a karjaiban feküdt, hanem vonzó, élettel teli férfinak. Henry életre keltette. Elmosolyodott. Az életnek ára volt, ezt már megtapasztalta, amikor először feküdt le vele, de rá kellett jönnie, hogy ez az ár nem is olyan sok, mint gondolta. Addig nem, amíg Henry mosolygott rá…

A torkában dobogott a szíve, ahogy benyitott Henry szobájába. Az éjjeliszekrényen levő lámpa halovány fénye világította meg a szobát. A férfi az ágyon feküdt, az ágyékát takarta csak a vékony lepedő. A szeme sötét volt, és egyre sötétebb lett, miközben feléje lépkedett. Levette a köntöst, és feltérdelt az ágyra. Henry feléje nyújtotta a síkosítót.

- Nem bírok várni – mondta halkan.

Robert lesütötte a tekintetét. Zavarban volt, hogy a férfi előtt kell magához nyúlnia, de fel is izgatta a sötét pillantás.

- Gyere közelebb! – Henry nyers szavai hűen tükrözték a benne tomboló vágyakat.

A combjára ült, és összesimította a merevedésüket. Közben döbbenten figyelte saját magát, aki fojtottan lihegve simogatta magát. Előrehajolt. Apró csókokat váltottak, aztán Henry nyelve befurakodott a szájába, és képtelen volt visszafojtani a kis nyögést, ami feltört belőle. És a tűz, amit eddig a zavar mindig elfojtott, most lángra lobbant. A férfi hajába túrt, és vadul csókolta. Megvonaglott a férfi minden érintésére, a hátán, a vállán, az oldalán, a fenekén végigsikló tenyér melegségére. Összerándult, amikor Henry fogai lágyan nyaka puha bőrébe mélyedtek, és az ajkába harapott, hogy ne kiáltson fel. A férfi ujjai a testébe csúsztak, egy, kettő, három. Masszírozták, sekélyen-mélyen hatoltak belé. Elérték, hogy szégyentelenül kitárulkozzon a férfinak. Elérték, hogy ő nyúljon türelmetlenül az óvszer után.

Henry felült, a mellbimbóit nyalogatta, szopogatta. Jól hallhatóan elakadt a lélegzete, ahogy Robert felhúzta neki a gumit.

- Finomabban – kérte rekedten, de remegett minden izma a vágytól.

Robert homorított, lehunyt szemmel koncentrált. Az ajka elnyílt, ahogy magába fogadta a férfit. Henry a nevét mondta, mire ránézett. A sötétzöld tekintet elnyelte, és ebben a pillanatban a teste mélyén soha nem érzett forróság izzott fel. Átkarolta a férfi nyakát, és hagyta, hogy a vágyai ezúttal egy új világot mutassanak neki.

Ez a világ sajgó fájdalom helyett ezúttal színtiszta kéjjel ölelte magához. Olyan gyönyörben részesítette, amiben még soha nem volt része. Henry illata, a nyögései, az érintése, a keménysége mind-mind a bőrébe ivódtak, megsokszorozták a vágyát. Már nem számított, hogy mennyire kell halknak lenniük. Nem számított a külvilág, csak kettejük vonagló, összefonódó teste a hófehér lepedőn és a végső, közös gyönyör pillanata…

- Jól vagy? – Henry alig kapott levegőt.

Robertet elégedett boldogság járta át. Elmosolyodott.

- Igen. Most más volt…

- Igen, észrevettem. – Henry lusta mosolyra húzta a száját, és gyengéden megcsókolta. – Reménykedtem, hogy előbb-utóbb elengeded magad, és élvezni fogod.

- Nem gondoltam, hogy ilyen is lehet…

- Még ennél is lehet jobb…

Robert gyengéden megérintette a férfi arcát.

- Tényleg?

- Bizony. – Henry felkönyökölt, és puszit nyomott az orrára. – Egész éjszaka szeretni akarlak… – mondta nagyon komolyan.

- A gyerekek…

- … alszanak.

Robert lélegzete akadozott. Henry teste nem hagyott kétséget afelől, hogy még mindig kívánja. Az arcáról lassan a vállára csúsztatta a kezét, és feljebb húzta a lábát. A szíve vadul dübörgött, ahogy a férfi csípője köré fonta. Nem mondott semmit, Henry pedig nem is várta. Pillekönnyű csókokkal és érintésekkel izgatta fel újra, a teste lágyan ringatózott fölötte-benne.

Robert tehetetlenül vonaglott alatta, a forróság kínozta és kényeztette egyszerre. Nyögéseit a férfi ajka itta fel, rekedt hangon suttogott szavai a bőrükbe ivódtak. Egybefonódó ujjaik jelképe volt mindazon vágynak, ami bennük égett. Verítéktől síkos testük összesimult, zavartalan nyíltsággal mozdultak és érintették egymást. Robert nem tudta, meddig tartott az önkívület, nem is érdekelte. Csak ez a kínzó sóvárgás számított, amitől eszét vesztve vonaglott, hajlott ívbe a háta, nyöszörgött, kérlelt és behódolt. A pillanat számított, amikor elakadt a lélegzetük, a tekintetük találkozott, és nem létezett más a számukra a világegyetemben, csak egymás…

- Henry…

- Aludj… - A férfi kiment a fürdőszobába, és visszatérve szorosan melléje feküdt.

- Vissza kell mennem a szobámba – motyogta Robert kábán és álmosan. Soha nem érzett kielégültség és reményteli boldogság lüktetett az ereiben.

- Most csak aludj… - Henry a mellkasára vonta a fejét, és addig cirógatta a haját, míg Robert ellazultan közelebb nem törleszkedett. Pár perc múlva már egyenletesen lélegezve, mélyen aludt.