Az Arany Lótusz énekese

Ai: Az Arany Lótusz énekese

 

 

1. Vendég a hetes sarokasztaltól

 

Tachibana Rya töprengve bámult maga elé. Szokásos asztalánál ült a sarokban, és olyan arcot vágott, hogy senki nem merte zavarni.

Az Arany Lótusz bárban péntek lévén nagy volt a forgalom. A legtöbben az egész estét itt töltötték, az étterem részben vacsoráztak, majd a klubban ittak, táncoltak, szórakoztak. Néhányan csupán egy ital kedvéért, vagy a műsor félmeztelen táncosnőit és táncosait csodálni tértek be. Akárhogy is, a bár tele volt, és Rya elégedett lehetett. Két évvel ezelőtt nyitotta meg a Lótuszt, majd utána a Szkarabeuszt, a Titániumot és az Istennőt. Jelenleg ő volt a város legmenőbb szórakozóhelyeinek tulajdonosa. A kedvence mégis a Lótusz maradt, ez volt minden kezdete, vagyonának alapja. Saját maga festette egykor a falakat, a két kezével csiszolta le annak idején a bárpultot. Szerette ezt a helyet, hiszen ez a klub saját álmait, akaratát tükrözte. Az elégedettség azonban éppen most nem igazán látszott rajta. Gondjai voltak.

Stephanie, élő zenekarának selymes hangú énekesnője lelépett. Lelépett – igen, ez volt a legjobb kifejezés arra, hogy egy hete egyszerűen összeszedte a cuccát, közölte, hogy jobb ajánlatot kapott, pát intett, és kisétált a bárból. Ryának főhetett a feje az új énekes után. Azóta tartott meghallgatásokat, de egyik sem nyerte el a tetszését. Meghallgatott más bárokban más énekeseket, de egyik sem érintette meg, így annyiban hagyta a dolgot. Persze azt is megtehette volna, hogy valamelyik másik bárjából áthozza az énekest, de tudta, hogy az nem a megfelelő „hang” lenne. Mindegyik klubnak megvolt a maga stílusa, hangulata, amely nem illett a másikhoz. Rya a fogait csikorgatta dühében.

Miu, a pincérnő arra sétálván kicserélte az üres ásványvizes poharat egy telire.

- Minden rendben, főnök?

Rya bólintott.

- Azt hiszem.

Miu rámosolygott, aztán könnyed mozdulattal odébb libbent. Rya csodálta benne azt a légiességet, amellyel a munkáját végezte. Minden alkalmazottja egyformán rátermett volt a munkában. Személyesen válogatta ki őket, a takarítótól kezdve a zongoristával bezárólag. Semmit sem bízott a véletlenre, vagy másvalakire. Megbízható, rátermett, becsületes dolgozók kellettek neki, ezét nem volt oly sok pénz, amelyet ki ne fizetett volna. Természetesen, néha őt is érte csalódás, de ezek száma említésre is méltatlan volt. Valójában minden embere személyesen is kötődött hozzá. Miu-t például pár éve egy drogos baráttól szabadította meg. Jou-nak, egyik kidobóemberének segített találni egy ápolót beteg édesanyja mellé. Dan, a bárpultos és helyettese is egyben, a börtönből került hozzá, és eddig még nem kellett benne csalódnia. Összetartottak, családias hangulat uralkodott az alkalmazottak között. Az énekes problémája azonban megoldhatatlan feladatként tornyosult előtte.

Felsóhajtott, hátradőlt. Szemügyre vette a vendégeket. Vegyes közönség gyűlt össze ma is, akár majd’ minden este. Nők és férfiak, a táncparketten, a bárpultnál, az étterem részben. Gazdagok és még annál is gazdagabbak. Rya észrevett egy képviselőt és a feleségét, odabiccentett nekik. Rámosolygott egy felkapott tévés műsorvezetőre, és legújabb, Playboy nyuszira emlékeztető barátnőjére. Odaintett az ország egyik legnagyobb elektronikai cégének vezérigazgatójának. Apró biccentéssel üdvözölte a további ismerősöket, törzsvendégeket. Volt belőlük jó pár, hiszen mindenkit ismert, aki akár egyszer is betévedt a Lótuszba, és érdemes volt ismerni. Ez nem volt kis teljesítmény, látva a tömeget, de a férfinak félelmetes memóriája volt főleg, ha üzletről volt szó.

Miu ismét feléje tartott. Kacéran mosolygott.

- Kérsz valamit, főnök? – állt meg az asztalánál.

- Egy énekest, Miu – felelte Rya kis vigyorral.

Miu szomorúan megpaskolgatta a kezét.

- Bocs, főnök, de sajnos azzal nem szolgálhatok. Ha megengeded… - Miu már lépett is tovább.

Rya utána szólt.

- Legalább jóképű?

A lány elmosolyodott. Nem tudta megtéveszteni a férfit. Elég régóta ismerték egymást ahhoz, hogy Rya tudja, ilyen csábos mosolyt csak férfi tud a lány ajkára varázsolni.

- De még mennyire… Hetes sarokasztal. Győződj meg róla! – Rya arra pillantott, Miu pedig ellibegett.

A hetes sarokasztalnál fekete hajú férfi ücsörgött magányosan. Vállig érő haja az arcába ármalott, ahogy előrehajolt, hogy feladja rendelését Miunak. Jóképű, sőt, vonzó férfi volt, ezt Rya messziről észrevette. Elmosolyodott, látva Miu azon igyekezetét, hogy felhívja magára a vendég figyelmét. Aztán másfelé terelődött a pillantása. Két férfi a táncparketten éppen belekötött egymásba. Rya halk sóhajjal indult, hogy rendet teremtsen. Meg is feledkezett Miu hódoltjáról.

- Uraim, kérem! – lépett a két vicsorgó fél közé felemelte kézzel. – Ezt talán nem itt kéne lerendezniük.

- Mi köze hozzá? – hördült fel az egyik fickó. Vékony, csontos testalkatú, enyhén lóarcú figura volt, csak a gazdagokra jellemző lezser öltözettel.

- Legyenek tekintettel másokra, kérem! – Rya hangja még mindig szelíd volt.

- Kopj le! – mordult fel ezúttal a másik fickó. Öltönyt, nyakkendőt viselt. Zavaroskék szemében whiskey rémlett.

- Uraim, nem akarom kidobatni önöket, azért kérem, fogják vissza magukat. – Rya nyugodtan állt a viaskodó felek között.

Az öltönyös megingott, és dühösen meredt rá.

- Ki a franc vagy? – böfögte Rya arcába.

Annak szeme sem rebbent.

- Tachibana Rya vagyok, az Arany Lótsz tulajdonosa.

A lezser fickó elmosolyodott.

- Klafa. Tied ez a hely? – mutatott körbe.

- Igen.

- Oltári – nyihogta a fickó, aztán fenyegetőnek szánva további szavait, egészen közel hajolt Rya arcához. – Hát, akkor, nagypofa, sürgősen húzz innét, mielőtt veled törlöm fel a padlót!

Rya elmosolyodott. Látta, hogy a két zavaros kezdi felkelteni vendégei figyelmét. Felemelte kezét, és odaintett biztonsági embereinek.

Jou és Hide udvariasan kitessékelték a két vendéget, s egyben közölték velük, hogy ezután nemkívánatos személynek minősülnek az Arany Lótuszban. Mindez erőszak nélkül történt, holott a lezser fazonú és az öltönyös igencsak igyekezett ezt megnehezíteni. Rya elégedett volt. Váltott pár kedves szót némely barátjával, no, nem közeliekkel, mert olyan nem akadt, aztán körbesétált a Lótuszban. Hajnalra már arcára fagyott az udvarias mosoly, de szerencsére addigra megcsappant a vendégek létszáma. Ráadásul többen felhozták neki az élőzene hiányát, mire azonnal megugrott a vérnyomása, és csillagokat látott a haragtól, bár a kedves mosoly nem szűnt az ajkáról.

Hajnali négy órakor zártak, fél ötkor már viszonylagos rend volt, és várta a reggel érkező takarítókat. Rya úgy érezte, összeesik a fáradtságtól. Amióta Stephanie távozott, nem volt egy perc nyugta sem, még az alvással is gondjai voltak. Ami kezdte megbosszulni magát. Kimerülten rogyott le szokásos helyére. Miu odasétált hozzá.

- Minden oké, főnök?

- Persze. A többiek?

- Már mindenki elment, csak Shiro vár rám a kocsinál.

Shiro az étterem főpincére volt, mivel egy házban laktak Miuval, általában közösen távoztak.

- Akkor mire vársz? Menj csak, biztos fáradt vagy.

Miu vállat vont, habozott.

- Van itt egy pasi…

- Na, és? Már zárva vagyunk.

- Tudom, főnök, de ő a zenéről szeretne beszélni veled – ellenkezett a lány bizonytalanul.

Rya megdörzsölte a halántékát. Egy pillanatig felmerült benne, hogy elküldi az illetőt, de győzött benne az üzletember.

- Milyen fickó?

- A hetes sarokasztaltól…

Rya azonnal felvonta a szemöldökét. Kíváncsi lett.

- Jól van. Küldd be, aztán menj haza. Én majd bezárok.

- Biztos, főnök? Ne maradjunk itt Shiróval? Akármilyen jó pasi, nem ismerjük…

Rya rámosolygott a lányra.

- Köszönöm, hogy aggódsz, de tudok vigyázni magamra. Köszönöm a mai munkád! Szép álmokat!

Miu nem tiltakozott tovább. Bólintott, és elsietett. Halkan döndült utána az ajtó.

 

Az idegen a bárpult magas székén üldögélt. Két karját végigfektette a pult szélén, hátát nekidöntötte. Nyugodtnak tűnt, és nem látszott fáradtnak. Na, igen, a kor… - gondolta Rya ironikusan.

Egyedül voltak.

Rya felállt. Nagyon óvatosan felpakolta az asztal tetejére a székeket, majd a pult mögé sétált. Keresett magának egy üveg ásványvizet, majd kérdően nézett a férfira, aki feléje fordult.

- Ugyanazt, köszönöm – felelte amaz halkan.

Rya kivett még egy üveget, levette a kupakot, leemelt egy poharat, és szakszerű mozdulattal vendége elé tolta. A férfi elismerően pillantott rá.

- Szóval maga Tachibana Rya – mondta.

- Igen, én lennék. Miu azt mondta, beszélni szeretne velem.

- Pontosan. A nevem Akechi Sayoko.

Kezet fogtak. Rya újra szemügyre vette a férfit. Sayoko nála legalább jó tíz évvel fiatalabbnak tűnt. Fekete haja most is olyan rendetlenül hullámzott, mint amikor Rya először meglátta. Keskeny, csontos arcában zavaróan szürke szem ragyogott. Vékonyabb volt nála, valamivel magasabb is. Ujjai hosszúak voltak, és kecsesek, a kézfogása viszont határozott. Nem volt túlöltözve. Fekete farmert viselt fehér inggel, mégis lélegzetelállítóan nézett ki bennük.

- Miről akar beszélni velem? – szegezte neki a kérdést. Túl fáradt volt, hogy udvariaskodjon.

Sayoko mosolygott.

- Úgy hallottam, énekest keres.

- Énekesnőt – javította ki Rya automatikusan.

Sayoko félrebillentett fejjel pillantott fel rá.

- Biztos?

Rya habozott. Volt valami Sayoko megjelenésében és hangjában, ami azt az érzést keltette benne, hogy ő különleges. Zavaró és egyben izgalmas volt.

- Tehetünk egy próbát – hallotta a saját hangját.

Sayoko elégedetten bólintott, mintha csak tudta volna, hogy ez lesz a válasza. Magabiztos fellépése csak tovább erősítette az érzést, hogy ez a férfi tudja, mit akar az élettől, és meg is szerzi azt. Ivott egy korty vizet, majd a színpadhoz sétált.

Rya zavarodottan ácsorgott. Megrázta a fejét. Az egészet a fáradtságnak titulálta, így engedelmes sóhajjal a férfi után lendült. Sayoko visszaintette.

- Nyugodtan üljön le. Értek hozzá.

Rya lerogyott egy fotelba, a férfit figyelte. Sayoko szakszerű és gyors mozdulatokkal lehelt életet a gépekbe, amelyek a zenét szolgáltatták. Rya el volt bűvölve. A gépek elég bonyolultak voltak ahhoz, hogy annak idején még neki is hosszas gyakorlás igényeltetett működtetésükhöz.

- Mióta zenél? – érdeklődött.

- Amióta az eszemet tudom – felelte a férfi széles mosollyal. – A nagyanyám tanított meg zongorázni, alig voltam négyéves. Imádtam. Kamaszkoromban egy kis boltban dolgoztam, hogy megvehessem életem első gitárját. – Megállt a mikrofon előtt, láthatóan kezdeni szeretett volna.

Rya éppen jóváhagyólag biccentett volna, amikor megcsörrent a telefonja. Hitetlenkedve böngészte ki a kijelzőn épp aktuális barátnője nevét. Mit akar tőle a lány ilyen későn, korán, kinek-kinek hogy? Saori nagyon jól tudja, hogy ilyenkor szokott lefeküdni pár órára. Halk sóhajjal vette fel.

- Szia, Saori. Te még nem alszol?

- Aludni? – vihogta a lány. Jól hallható volt a zene pulzálása az éteren keresztül is.

- Merre vagy? – sóhajtott fel Rya. Megdörzsölte a szemét, ehhez most tényleg nem érezte magát elég élénknek.

- Nem tudom… vagy várj… Lizzynél vagyok… a Menő Csajokban – kuncogta a lány.

A háttérben valaki italt rendelt, Rya felismerte a hangban Saori barátnőjét. Ezek szerint buliznak.

- Pompás – mormolta.

A Menő Csajok diszkó volt, és az Arany Lótusz legnagyobb vetélytársa a városban. Lizzy McGuire volt a tulajdonosa, volt érzéke a dologhoz, de Rya tudta, hogy nincsenek azonos súlycsoportban. Mindketten más hangulatot, stílust képviseltek. Ő nem is akart versenyezni, nem volt miért. Aki szerette a Lótuszt, nem hagyta ott egy diszkó kedvéért, ami csak dübörgő zenét, italt, és hajnalig tartó tivornyázást szolgáltatott. Rya szerint a szolgáltatás mást jelentett, és mivel ő ezt maradéktalanul teljesítette, nem érezte szükségesnek, hogy bárkivel is késhegyre menő vitát folytasson erről. Természetesen azért bosszantotta a dolog, hiszen Lizzy nem egyszer akarta elcsábítani az embereit is, és a felkínált összegek vagy éppen zsarolás nagyon nem voltak Rya ínyére.

- Mit akarsz, Saori? – kérdezte, és elkapta Sayoko pillantását. Nem volt kíváncsi, csupán érdeklődő és egy picit türelmetlen. Ő is fáradtnak tűnt, amit Rya el is hitt, hiszen egész este itt ült a bárban.

- Haza kellene menni… - lehelte a lány, és csuklott egyet. – Eljönnél értem, pincuri?

Rya – rossz szokásához híven – a fogait csikorgatta.

- Nem, kislány. Találj haza magad. Te is tudod, hogy nekem most ért véget a nap. Fáradt vagyok, így pedig nem ülök kocsiba.

- Küldess értem egy kocsit. Van sofőröd – nyafogta a lány.

- Nem fogom ugráltatni Tonyt. Nem az a dolga, hogy téged hazafuvarozzon egy átitalozott éjszaka után.

- Hogy te milyen irigy vagy… - Saori hangja sértettnek tűnt.

- Nem vagyok irigy, csak ésszerűen gondolkodom.

- Ezt utálom benned… - Saori hangja nagyon sírásra emlékeztetett. – Hogy még hajnalok hajnalán is ésszerűen gondolkozol…

- Nem vagy köteles elviselni. Menj haza taxival.

- Utállak! – Saori újabb változáson ment át, most már csak sértődöttség érződött rajta.

A férfit ez nem hatotta meg. Elege volt ebből a beszélgetésből, és úgy egészében véve a lányból is.

- Mérhetetlenül sajnálom, hogy csalódást okoztam. Nem akarok továbbiakat, ezért megtennéd, hogy elfelejted a számomat?

Saorinak kellett pár másodperc, mire leesett neki, hogy a férfi mit is mondott.

- Te most… szakítasz velem? – A sikoly hallatán Rya arca megrándult.

- Pontosan. További jó bulizást! – mondta hűvösen, majd egyszerűen kinyomta a telefont. Utána gyorsan ki is kapcsolta. Saorit ismerve, kellett ez az óvintézkedés. Mit képzel magáról ez a nő? Viszont egy gondja legalább megoldódott. Úgy fél éve azért kezdett el járni a lánnyal, mert hízelgett neki Saori lelkesedése, dicséretei. Hogy milyen hülye is volt…

Sayoko nyugodtan bámult rá.

- Minden rendben? – kérdezte.

Rya összeszedte magát, bólintott.

- Bocsánat. Nyugodtan kezdje el.

Sayoko újfent elmosolyodott. Karaoke-n alkalmazott kivetítőt használt, tudta, hogy Rya a hangjára kíváncsi. Bár nem figyelte a szöveget, mégis a megfelelő pillanatban kapcsolódott be a dalba. Rya lélegzetvisszafojtva fogva hallgatta. Számára az egész világ leszűkült erre az egy pontra. Akechi Sayokóra. A férfi hangja eleinte, az első strófáknál még bizonytalanabb volt, egy picit érdes, de aztán magára talált. Merevsége is felengedett, lágyan ringatta magát, alkalmazkodva a dallamhoz. Együtt élt a dallal. Tökéletes volt, mintha ezt a hangot ide teremtették volna. Rya lassan megnyugodott, a hang körbeölelte. Mindent elhitt volna ennek a hangnak. Sayoko tekintete elkapta az övét, nem eresztette, és szinte összekapcsolódtak a zene, a hang és a dal által. Az utolsó dallamok megborzongatták, mély levegőt kellett vennie, hogy a fejében megjelenő képektől szabaduljon.

Véget ért a dal. Sayoko mozdulatlanul állt.

- Nagyon jó… - Rya érezte, hogy most az ő hangja rekedtebb a kelleténél. Mi a csuda…?

- Köszönöm. Egy kicsit szoknom kell az akusztikát, de tetszik a hely. Jó dolog itt énekelni. Szeretne még valamit hallani?

Rya komoly benyomást akart kelteni benne, ezért most zene nélkül egy általa meghatározott szám következett. Ezen egy picit vitatkoztak, a számnak ugyanis több változata volt, és Sayokónak rá kellett jönnie, melyiket kéri tőle a férfi. Sejtelme sem volt arról, hogy Rya már tudta, az egész el van döntve. Ezt a hangot kereste. Ez a hang kell neki.

Sayoko levette a mikrofont, lelépett a parkettre, és kerített magának egy széket. Leült pontosan a férfival szemben. Neki énekelt, a dal is neki szólt. Rya szíve a torkában dobogott, és örült, hogy félhomály van. Égett az arca, pedig a férfi nem tett egyebet, mint őt nézte, és énekelt holmi vágyakról, hirtelen jött szerelemről. Aztán ennek a dalnak is vége volt, Sayoko pedig helyére tette a széket, a mikrofont, és várakozva állt.

Rya előrehajolt.

- Mióta énekel?

Sayoko vállat vont.

- Régóta – felelte kitérően. – Ahogy mondtam már, a zene mindig is hozzátartozott az életemhez. Ez alól az éneklés sem kivétel.

- Mondta, hogy zongorán játszik. Gitáron is?

- Igen. Értek egy kicsit a szintetizátorokhoz is, bár nem én vagyok a legjobb. – Felnevetett.

Rya kíváncsi volt.

- Énekelt már valahol?

- Nem ebben a városban – válaszolt Sayoko megint kitérően. Az arca is bezárult, és nyilvánvaló volt, hogy erről nem akar beszélni.

Rya nem erősködött. Majd elmondja, ha el akarja. Ha pedig nem, úgy is jó. Végül is, csak az a fontos, hogy Sayoko itt van.

- Mikor tudna kezdeni?

Sayoko kikapcsolta a mikrofont.

- Ez azt jelenti, hogy fel vagyok véve? – kérdezte felcsillanó szemekkel, bár az arckifejezésén uralkodott.

- Még ma megcsinálom a szerződést. Mikor tudna kezdeni?

- Mennyi lesz a fizetésem? – Sayokónak valamiért ez fontos volt, de a feltett kérdésre még mindig nem válaszolt.

Rya megmondta. A férfi habozott, aztán halkan csak ennyit mondott.

- Nem igazán van szükségem pénzre amúgy – vallotta be. – Elég szép pénzt örököltem a nagyszüleim után. A döntő igazából az, hogy szeretnék-e itt dolgozni. Tetszik-e nekem annyira a Lótusz, hogy lekössem magam?

- És?

Sayokónak most már nem csak a szeme, hanem az arca is nevetett.

- Hányra jöjjek?

Rya is elvigyorodott.

- Délután kettőre, ha az jó. Hatkor nyitunk, de szeretném, ha addig tartana néhány próbát a zenekar többi tagjával. Jó lenne, ha mielőbb összerázódna velük. Ha megy a dolog, akkor akár este megmutathatja, mit tud élőben.

- Rendben.

- Délutánra elkészíttetem a szerződést az ügyvédemmel. Egy évre veszem fel, ebből egy hónap a próbaidő. Ez idő alatt magyarázat nélkül kirúghatom. Délután bent lesz a helyettesem, Dan, ő minden más tudnivalót el fog mondani, bemutatja a személyzet többi tagját.

- Értem. – Sayoko bólintott is nyomatékul, és kikapcsolta a sztereóberendezést. – Miket kell énekelnem?

Rya odasétált a pódiumhoz, és leült a zongorához.

- Megbeszéljük. Egyéni ötlet?

- Van pár saját szerzeményem – dőlt a zongorához a férfi.

Rya felnézett rá.

- Nagyon tetszik a hangod – közölte. Most először tegezte le a férfit, aki zavartan túrt a hajába.

- Köszönöm.

- Ennek köszönheted, hogy meghallgatom a dalaidat – tette hozzá Rya mosolyogva.

Sayoko már nyitotta a száját, de leintette.

- Nem most természetesen. Ha elégedett leszek veled, jövő szombaton délelőtt ráérek. Mielőtt megkérdezed, mikor vagyok elégedett valakivel, azt Dan majd elmondja. – Elkomolyodva nézett a férfira. – Megbízom az alkalmazottaimban, cserébe elvárom, hogy ők is bízzanak bennem. Nem tűröm a viszálykodást, civódást, bizalmatlanságot. Őszinteséget várok el, és azt, hogy itt mindenki szeretettel végezze a munkáját. Ha ez nem teljesül, arra van az ajtó.

- Értettem. Igyekezni fogok.

- Az nem elég. – Rya leütött pár billentyűt. – Tedd a dolgod, ne csak igyekezz. A többi alakulni fog magától. – Váratlanul kezet nyújtott a férfinak.

Sayoko értetlenül szorította meg. Rya fogva tartotta az ujjait.

- Tudnod kell, hogy a klubjaim közül az Arany Lótusz a kedvencem, mert itt kezdtem mindent. Éppen ezért különösen fontos nekem a bár. Köszönöm, hogy segítesz nekem. Rya vagyok. – Elvigyorodott. – Isten hozott, Akechi Sayoko! Érzelgősségemet pedig fogd a fáradtságomra.

Sayoko tétovázott egy pillanatig, majd újdonat főnöke kezére tette a sajátját.

- Utánad kérdezősködtem egy kicsit. Azt hiszem, jó lesz veled dolgozni. – A szürke szemek gyémántként csillantak, legalábbis Rya így látta. – Szerencsés vagyok.

Ebben maradtak. Rya a zongorára mutatott.

- Négykezes?

Sayoko elnevette magát, Rya vele nevetett. Aztán a férfi leült mellé, és belekezdett egy dalba. Kezük minduntalan összeakadt a másikéval.

- Ha legalább ittam volna – vigyorogta Rya, bár pontosan tudta, miért ilyen felszabadult.

Sayoko különös pillantást vetett rá, de nem mondott semmit. Rya viszont elégedetten mosolygott maga elé. Az Arany Lótusz meg volt mentve.   

 

2. Egyetlen éjszaka?

 

Sayoko leült Rya asztalához. Most éppen szünete volt. Abban reménykedett, hogy főnökét szokott helyén találja, de csalódnia kellett. Rya éppen a vendégek között sétálgatott.

- Tessék, az ásványvized – tette le eléje Miu a teli poharat.

- Köszönöm – mosolygott fel rá Sayoko.

A lány rákacsintott.

- Még mindig nincs kedved egy közös italra?

- Nem iszom alkoholt.

Miu kuncogott.

- Nekem az is jó, ha vizet iszol.

- Nekem viszont nem.

Miu vállat vont, de látszott rajta, hogy megbántódott. A férfi tudta, hogy tetszik neki, de őt nem érdekelte egy esetleges kapcsolat, se rövidebb, se hosszabb távú.

Több, mint két és fél hónapja dolgozott Ryának, és jól érezte magát a Lótuszban. Megkapta a lehetőséget, hogy a saját dalait énekelhesse, és azok kedvező visszhangra találtak. Madarat lehetett volna fogatni vele. Most már kétség sem férhetett hozzá, hogy jó ötlet volt felkeresnie a férfit.

Hamar kiismerte főnökét. Tachibana Rya az a fajta férfi volt, aki hideg és józan gondolkodásával, határozott fellépésével távolságtartásra kényszerítette beszélgetőpartnereit. Talán éppen ezért nem voltak közeli barátai. Nem úgy tűnt, hogy bánja a dolgot, és ezért Sayoko csak még nagyobb tiszteletet érzett iránta. Rya azért is volt különleges, mert tisztelte alkalmazottait. Nem állt hozzájuk túl közel, mégis az egésznek adott egyfajta családias érzületet. Soha nem emelte fel a hangját, hiába volt mérges valamiért. Akkor sem, ha a hangosabb háttérzene miatt nem igen hallották a hangját. Épp elég volt, ha megszólalt, s máris mindenki rá figyelt. Mindenki rajongott érte.

Sayoko sem volt kivétel ez alól. Kereste Rya társaságát, szeretett vele beszélgetni. Sőt, néha még arra is rá tudta venni, hogy segítsen neki a dalaihoz zenét komponálni. Mert a férfi ehhez is értett, és Sayoko már meg sem lepődött. Jól érezte magát a férfival. Most is őt kereste a tekintetével.

 

Rya a bárpult mellett beszélgetett egyik törzsvendégével, amikor megérezte, hogy valaki nézi. Mosolyogva búcsút vett Nina Ferriertől, a nemrég befutott topmodelltől, aki épp hogy csak betöltötte a nagykorúságot.

- Örülök, hogy eljött. Ha megbocsát…

A lány szinte elolvadt.

- Nyugodtan tegezzen. Imádok itt lenni. Ez a kedvenc helyem… - tette a kezét a férfi karjára, kétséget sem hagyva afelől, mi lenne még a kedvére.

Rya udvariasan biccentett, és kisiklott Nina bűvköréből. A lány nem tűnt csalódottnak, máris új férfi felé fordult a figyelme. Rya körbepillantott. A zenekar éppen pihenőt tartott. Klasszikus zene szólt a jól elrejtett hangszórókból. Akechi Sayoko pedig az ő asztalánál ült, és őt nézte. Egymásra mosolyogtak. Rya ide-oda bólogatott, köszöngetett, mosolygott, végül nagyot sóhajtva lerogyott a férfival szembeni székre.

- Klassz voltál – mondta nyugodtan.

Sayoko vállat vont, a poharába kortyolt.

- Igyekszem – felelte visszafojtott mosollyal, hiszen tudta, hogy a férfi nem szereti ezt a szót.

Rya már nyitotta a száját, hogy rászóljon, amikor Miu odalépett hozzájuk, és letette főnöke elé a szokásos ásványvizet. Aztán már ott sem volt. Rya utána bámult.

- Tetszel neki – jegyezte meg.

Sayoko egykedvűen nézett rá.

- Tudom, de sajnos, nem az esetem.

- Ez nem valami hízelgő Miura nézve – ingatta a fejét Rya.

Sayoko az asztalra könyökölt. Haja az arcába áramlott, elrejtette a pillantását.

- Sajnálom.

- Nem úgy nézel ki, mint aki sajnálja – vigyorodott el Rya. Ismerte már Sayokót, hogy tudja, mikor milyen arcot vág. Megrázta a fejét. – Mindegy, nem tartozik rám. Semmi közöm hozzá.

Sayoko furcsa pillantást vetett rá, de nem szólt. Rya nagyot kortyolt a vizéből.

- Mit énekelsz ma este?

- Amit délután megbeszéltünk, de az új számot le kell vennünk a repertoárról.

- Miért? – kapta fel a fejét Rya azonnal.

- Tenshi nem érzi jól magát. Nem akart szólni, de én úgy gondolom, jobb lenne, ha hazamenne pihenni. Így nem veszem hasznát. Nem tud kísérni, én pedig nem akarok a zongora mögött ülni. A színpadon a helyem.

Rya a gondolataiba mélyedt.

- Pedig a számnak mennie kell – jelentette ki határozottan kis idő múlva. – Ma már miattad jár ide szinte mindenki. A dalaidat akarják hallani. Bejelentettük, hogy ma adod elő a legújabbat. A legtöbben csak ezért vannak ma itt.

- Ne butáskodj! – Sayoko zavartnak rémlett. – Már előttem is mindenki ide járt, mert ez kell nekik: ez a hangulat, és te. Ne misztifikálj, kérlek. Miattad jönnek, én csak elhanyagolható vagyok. Egy eladó tárgyként szemlélnek akkor is, ha jó hangom van, és jól nézek ki. Úgy tekintenek rám, hogy a te tulajdonod vagyok, és éppen ezért te vagy az, aki igazából kellesz nekik.   

Rya egy hosszú pillanatig meredt rá.

- Butaság – mondta végül legyintve, aztán máris visszatért az eredeti témához. Ebből Sayoko tudta, hogy bizony zavarba hozta. – Mit csináljunk?

- Te vagy a főnök – forgatta az ujjai között a poharát Sayoko. Ezt a buta szokást Ryától vette át, és azóta sem tudott leszokni róla.

Rya az órájára lesett.

- Van még pár percünk. Szedd össze a többieket, addig én gyakorolok egy kicsit. Én foglak kísérni.

Sayoko elvigyorodott. Felpattant, és elsietett. Rya a zongorához sétált. Megmozgatta az ujjait, leült, elhelyezkedett. Vendégei összesúgtak. Várakozva figyelt mindenki. Megérkeztek a többiek. Shu felkapta a gitárját, Seguchi a hegedűt vette a kezébe, Jack leült a dobokhoz, Fran a billentyűkhöz, míg Sayoko Rya mellé állt. A zenét lassan elhalkították. A zenekar hangolt.

- Elhoztam a kottát – tette a tartóra a lapokat Sayoko.

- Ezt kívülről tudom – nyomott le pár billentyűt Rya.

- Igen, tudom – mosolyodott el Sayoko.

- Akkor minek hoztad? – nézett fel rá a férfi.

Énekese nevetett.

- Hátha mégis elrontod – vigyorogta.

Rya játékosan oldalba bökte.

- Szép vagy. Nem bízol a memóriámban. Na, tűnés a helyedre, kezdünk.

Sayoko a helyére lépett. Shu belekezdett az első dallamokba. A zongorát kivéve mind játszottak. Másodszori nekifutásra változott a felállás. Rya játszott egyedül, Sayoko pedig belekezdett a dalba, amelyet főnökével együtt alkottak meg. Az Egyetlen éjszaka? frenetikus siker volt. A vendégek állva tapsoltak. Sayoko nevetett, Rya elégedetten felsóhajtott. Siker… Csodás érzés.

Rya egész éjszaka zongorán kísérte énekesét. Néha melléütött a billentyűknek, de a zenekar tagjain kívül ez senkinek sem tűnt fel. Hajnali háromkor még tömve volt a terem. Már volt hat óra is, mire kiürült az épület, és mindenki hazament. A takarítókat délelőtt érkeztek, Rya hagyott számukra pár utasítást, majd a színpad szélén kuporgó Sayoko mellé huppant.

- Jók voltunk – mormolta halkan a férfi. Ásított.

Rya felnevetett.

- Bizony. Te.

Sayoko újra ásított. Félig lehunyt szemekkel Rya vállának dőlt, aki gyengeségét ráfogta fáradtságára, így tiltakozni is elfelejtett.

- Indulnom kell – motyogta rekedten.

- Alig látsz az álmosságtól – tiltakozott Rya hevesen.

- Aggódsz értem?

- A bár semmi nélküled…

- Kedves vagy – morrant durcásan Sayoko, de nem tűnt mérgesnek.

Rya lenézett a vállán bóbiskoló férfira.

- Aludhatsz nálam – vetette fel.

- Messze van? – emelte fel a fejét a férfi álomkórosan.

- Nagyon álmos lehetsz, ha arra sem emlékszel, hogy az emeleten lakom – válaszolta Rya a fejét csóválva. Talpra segítette énekesét. Sayoko fáradtan bukdácsolt mellette. Mire felértek, már teljesen a férfira támaszkodott.

Rya felkapcsolta a lámpákat, majd a hálószobába kísérte. Fél kézzel megtartotta, lehúzta az ágyról a takarót, és felfektette rá. Lehúzta a zakóját, cipőjét, meglazította ingét, övét, még be is takarta.

- Nem értem, hogy lehetsz ilyen hulla. Jobban szoktad bírni az éjszakázást – sóhajtotta.

Sayoko motyogott.

- Motoszkált a fejemben egy dal… Muszáj volt kiűznöm onnan… Nem aludtam.

- Idióta – igazította meg a feje alatt a párnát Rya.

- Hogy beszélhetsz így az Arany Lótusz valaha volt legjobb énekesével? – vágott vissza Sayoko félálomban.

Rya leült mellé.

- Reggel bocsánatot kérek.

- Maradj itt… Akkora az ágyad, mint egy futballstadion… Nem hagyhatsz benne egyedül…

Rya összeborzolta a haját, és elment, hogy lekapcsolja a lámpákat. Mire visszaért, vendége már mélyen aludt. Itt is lekapcsolta a fényeket, a fürdőbe sétált. Levetkőzött, lezuhanyozott, elintézte ügyes-bajos dolgait, végül köntösbe bújt.

Sayoko lerúgta magáról a takarót, mire visszaért. Ásított egyet, elhelyezkedett mellette. Egy pillanatig elgondolkodott, hogy a nappaliban alszik, de végül elvetette az ötletet. Az ágy elég nagy volt, hogy mindketten elférjenek rajta. Még szinte magára sem húzta a takarót, már el is aludt. Nyugodt volt az álma, mint még soha.

Magasan járt a nap az égen, amikor ébredezni kezdett. Biztonságban érezte magát, kellemes meleg vette körbe. Hunyorogva nyitotta ki a szemét. Először fel sem fogta, kinek a vállán aludt. Sayoko karja volt a feje alatt. A férfi elnyílt ajkakkal szuszogott, még mélyen aludt. Ő pedig hirtelen nem tudta felfogni a dolgot. Mit keres a karjaiban? Miért nem ébredt fel, amikor hozzábújt? Az arca lángolt, zavartan bújt ki az ölelésből. Egészen az ágy széléig araszolt. Sayoko keze azonnal utánanyúlt.

- Rya… - motyogta félálomban.

- Ez őrület! – nyögte válaszul a férfi.

Tágra nyílt szemmel méregette Sayokót, aki csak lassan tért magához. Felült, kábán megdörzsölte a szemét a kézfejével, akár egy durcás kisgyerek. Ryára pislogott.

- Jó reggelt! – mosolyodott el.

Rya fejében minden tótágast állt.

- Már délután van – mondta. Semmi más nem jutott az eszébe.

Sayoko az órájára nézett.

- Jó sokat aludtunk – állapította meg. – Már dél is elmúlt.

Rya még mindig őt bámulta. Sayoko ásítozott, és szórakozottan kérdezte.

- Valami baj van?

A férfi arca újra lángolni kezdett. Gyorsan megrázta hát a fejét, és felállt.

- Nem, semmi. Megyek, lezuhanyozok.

Sayoko még egyet ásított, és ő is kievickélt a takaró alól.

- Szükségem lesz pár ruhára – jegyezte meg.

Rya a szekrények felé intett.

- Biztos találsz magadnak valamit. A legfelső fiókban találsz pár új alsót és zoknit. Válogass.

Sayoko viccesen tisztelgett.

- Igenis. Kösz.

Rya testén borzongás futott át arra a gondolatra, hogy a férfi az ő ruháit fogja viselni. Idegesen bólintott, és eltűnt a fürdőszobában. Soha nem érezte még magát ilyen bizonytalannak és ilyen… sebezhetőnek. Percekig állt a hideg zuhany alatt, de kavargó érzései csak nem nyugodtak meg. Végül köntösbe bújt, megborotválkozott, és átsietett a hálószobába.

Sayoko már kiválogatta a ruhákat, amiket viselni szeretett volna. Felnézett, amikor Rya belépett, és ránevetett.

- Még jó, hogy majdnem azonos a méretünk. Használhatom a borotvád?

- Persze, nyugodtan.

- Klassz – vigyorgott a férfi, és becsukta maga mögött a fürdő ajtaját.

Rya megpróbálta összeszedni magát. Gyorsan felöltözött, s már az ingét gombolta, amikor rájött, hogy még meg sem fésülködött, fogat sem mosott. Utóbbit, igaz, a reggeli kávé után szokta, de hát… a mai napja egy kicsit összekuszálódott. Nyakkendőjét öltönyével együtt az ágyra dobta, és belelépett a cipőjébe. Befűzte, megkötötte. Magának be kellett vallania, hogy az időt húzza. Felegyenesedve hallgatta a fürdőből átszűrődő borotva és Sayoko fütyülésének hangját. Önkéntelenül is elmosolyodott. Néha igazán praktikus dolog együtt élni egy férfival. Erre a gondolatra megmerevedett, zavarában az ajkába harapott, pedig erről már rég leszokott. Az ajtóhoz ment, kopogott.

- Gyere! – hallatszott azonnal a válasz.

Benyitott, és azonmód megmerevedett. Sayoko egy szál törölközőben állt a tükör előtt. Láthatóan egyáltalán nem zavarta, hogy hiányos az öltözéke. Annál inkább Ryát. Egy furcsa érzés villant át a testén, de megpróbált ügyet sem vetni rá.

- Fogat mosnék – szólt.

Sayoko arrébb húzódott.

- Elférünk. Kölcsönadhatnád amúgy a fésűdet és egy felesleges fogkefét is, ha van.

- Van új mindkettőből a fiókban.

- Praktikus – tette le a borotvát a férfi.

Rya automatikusan a kezébe nyomta az arcvizét. A fiókból előszedte a kért dolgokat, még arra is figyelt, hogy a férfi kedvenc színei domináljanak. Sayoko keze ügyébe pakolta őket. Mindeközben próbált nem figyelni arra, hogy a férfi – azt a törölközőt leszámítva – meztelenül áll mellette. Gyorsan fogat mosott, megfésülködött. Egyszerre végeztek.

- Kösz – mosolygott rá Sayoko.

Rya bólintott, aztán szó nélkül visszasietett a szobába. Zavarban volt. Nem tudta, hogy kell viselkedni ilyen helyzetben. Mindig gondosan ügyelt rá, hogy csak futó kalandjai legyenek, és az otthonától szigorúan távol tartotta a barátnőit. Egyik sem aludhatott nála egész éjszakára, mert nehezen viselte, ha reggel egy nyűgös nőszemélyt kellett kerülgetnie. Ez a helyzet azonban merőben más volt. Most a barátjáról van szó, aki egyben az alkalmazottja is. Ráadásul férfi. És zavaró hatással van az érzékeire, amit még senki nem keltett benne. Nem tudta, mitévő legyen. A nyakkendőjéért nyúlt…

Sayoko tűnt fel a fürdőszoba ajtajában. Mellkasa előtt összefűzte a karjait, nekidőlt az ajtófélfának, és komoran méregette.

- Mi a baj, Rya?

A férfi mozdulata megakadt félúton.

- Nincs semmi baj – mondta, de nem nézett a férfira.

- Zavarlak? – tapintott rá a lényegre Sayoko.

- Igen. Nem. Nem tudom – Rya idegesen babrálta a nyakkendőt.

- Eldöntenéd? – A férfi közelebb lépett, keze feléje nyúlt, de ő ellökte magától.

- Ne érj hozzám!

Sayoko megdermedt. Sebzett pillantást vetett rá.

- Nem értelek… - suttogta értetlenül.

Egymásra meredtek. Rya pillantott félre először.

- Én sem – felelte halkan.

Percekig álltak szótlanul, mozdulatlanul, végül Sayoko szólalt meg először.

- Felöltözöm és elmegyek. A ruháimat a műszak végén elviszem, a tieid pedig hétfőn első dolgom lesz, visszahozni.

- Nyugodtan tartsd meg őket – válaszolta Rya feszülten.

Sayoko egyre dühösebben vette a levegőt. Az ágyhoz lépett, ahová a ruhákat készítette, és öltözni kezdett. Nem törődött azzal, hogy Rya is ott van. A szeme sarkából azért észrevette, hogy a férfi arca kipirul. Kezdte érteni a dolgot, és ez megnyugtatta.

Neki már volt férfibarátja. Igaz, fele annyi, mint nő. Jól érezte magát mindegyikkel, és soha nem érezte szégyennek ezeket a kapcsolatokat. De Rya más volt. Ő először a főnöke lett, majd a barátja, most viszont… Igen, tetszett neki, bár tudta, hogy hiába érez iránta valamit, nem szabad lépnie, mert Rya a nőket szereti. Akkor viszont miért viselkedik ilyen furcsán? Bárcsak ne pirulna így, miközben az ágyékára mered, s ne nézne rá azokkal a hatalmas éjkék szemeivel. Teljesen az őrületbe kergeti!

Mély sóhajt hallatott, és a szeme sarkából a férfit figyelte. Rya valamivel alacsonyabb volt, mint ő. A szeme sötétkéken nyelte el azt, aki csak belenézett. A haja erős szálú sötétszőke, nehezen tudta megállni, hogy ne túrjon bele. Karcsú volt, szikár alkatú. Szigorú arckifejezés uralkodott általában az arcán, ritkán mosolygott. Persze, mosolygott ő udvariasságból és kedvességből, de igazi, tiszta nevetés, amely megdobogtatta Sayoko szívét, ritka volt nála. És ő mégis a rabja lett ennek a férfinak…

Végzett az öltözéssel, a törölközőt az ágyra dobta. A szétdúlt takaróra. Ryára pillantott, és tudta, hogy a férfi ugyanarra gondol, mint ő. Az együtt alvásra. Összesimuló testükre.

- Gondolkoznom kell – lehelte Rya bizonytalanul, és Sayoko még soha nem látta ilyen tehetetlennek. Ez feldühítette, mert tudta, hogy ennek ő az oka. Az ajtó felé indult, de megtorpant. Visszafordult, megállt a férfi előtt.

- Hogy legyen még min… - suttogta szikrázó szemekkel. Aztán megragadta két kezével Rya arcát, és a szájára szorította a száját. Jól látta a döbbenetet Rya tekintetében, a kitáguló pupillákat. Legszívesebben… oh, igen… de mégsem tette. Helyette egyszerűen kisétált a szobából, magára hagyva a férfit.

 

3. Kérdések és kételyek

 

Rya az egyik félhomályos sarokban üldögélt. Ez volt az első alkalom az Arany Lótusz történetében, hogy nem a szokásos asztalánál foglalt helyet. Előtte whiskey-s pohár állt már félig üresen. Miu elég furcsán nézett, amikor megrendelte, de ez most nem érdekelte. Csak a nyitásra jött le, képtelen lett volna Sayoko szeme elé kerülni, bár tudta, hogy most épp gyáván viselkedik. S most félig lehunyt pillái mögül leste a férfit.

Lángolt az arca, akárhányszor rápillantott. Bizsergett a teste, ha csak arra gondolt, hogy az ő ruháját viseli. A gyomra összerándult, amikor eszébe jutott összesimuló testük. Nehezen vette a levegőt, a férfi csókjának az ízét még mindig érezte az ajkán. Összezavarodott. Akarta is a férfit, el is akarta taszítani. Nem értette, mi történik vele. Soha nem vonzódott a férfiakhoz. Fiatalabb korában rövid ideig udvarolt neki egy srác, de még a csókig sem jutottak el. Ám most Sayokóval teljesen más volt. Megrázta a fejét, Sayoko hangja körbeölelte, akár az édes méz. Szorosan összeszorította a szemhéját, hogy legalább ne lássa, de képtelen volt nem nézni őt. Találkozott a pillantásuk.

Sayoko éppen az Egyetlen éjszakát énekelte, a vendégek rajongva dúdolták vele a dallamot, nevetve perdültek táncra, vagy csak lágyan ringatóztak a dal fülbemászó ütemére.

„Egyetlen éjszakát ígértél…”

Kezdett bele Sayoko a refrénbe, s a pillantása nem engedte a férfiét. Még ez a dal is egymáshoz kötötte őket, hiszen Rya sokat segített az elkészítésében. A zeneszerzéssel még soha nem próbálkozott, de Sayokónak volt egy ötlete, és azt játszotta szinte folyamatosan, míg szinte beleette magát az agyába, és képtelen volt kiverni onnan. Szavak jöttek, amelyek lassan mondatokká álltak össze. Dallamokból összeállt a szám, hol Sayoko dúdolt hozzá, hol ő. S most élt a dal, ahogy megálmodták.

Rya nem tudta, mit tegyen. Soha felmerült benne, hogy vonzódhat egy férfihoz, most pedig felbukkant az életében Sayoko. Aki ráadásul az alkalmazottja, ami tovább bonyolítja a dolgokat. Minden megváltozott, ő maga mindenképp. Vágyódott a férfi melege után még, ha ezt nehezen is vallotta be magának. Belekortyolt az italába, felsóhajtott.

- Jaj, de gondterhelt vagy! – huppant le melléje váratlanul Saori. – Miért bújtál el? Alig találtalak meg ebben a tömegben.

Rya döbbenten meredt a lányra.

- Te mit keresel itt?

- Hiányoztál – vont vállat a lány, és gyorsan szájon csókolta, mielőtt a férfi tiltakozhatott volna.

Rya meg sem próbálta eltitkolni, hogy letörli a lány rúzsát a szájáról.

- Nekem úgy rémlik, hogy szakítottunk – jegyezte meg, és hátrébb húzódott.

- Te szakítottál velem – húzta el a száját Saori sértetten.

Szép lány volt. Hamvas, friss őszibarackra emlékeztető bőr, ártatlan mézbarna szemek, szőke haj, hibátlan vonalak. Nem olyan rég még Rya minden eszközt bevetett volna, hogy az ágyába csábítsa, de most a megvetésen kívül nem sokat érzett iránta.

- Talán meguntad a Menő Csajokat? – kérdezte tőle gúnyosan.

Saori kényeskedően felrántotta a vállát.

- Hallottam, milyen jó itt a zene – válaszolta, és csábosnak szánt pillantást vetett Sayoko felé.

Rya már értette, miért kereste fel a lány. Új énekesét jött felmérni, s lehetőleg elcsábítani magának, vagy akár pont Lizzynek a diszkóba. Egyik ötlet sem tetszett neki, aztán rájött, milyen nevetésegesen viselkedik. Hiszen Saori ha akarná, se tudná elcsábítani a férfit, mert Sayoko… Az ajka vidám mosolyra húzódott, és a férfira nézett. Akechi épp ekkor fejezte a második szünet előtti utolsó számát, s már elindult feléje.

- Erre jön! – kapott a hajához Saori. – Ugye, bemutatsz neki?

Rya Sayoko-t figyelte, ahogy átveszi Miutól a szokásos ásványvizet, és folytatja az útját feléjük. Máris nehezebben szedte a levegőt, de nyugalmat erőltetett magára.

- Zavarok? – állt meg mellettük a férfi.

Saori azonnal rámosolygott, még a szempilláit is megrebegtette hozzá.

- Dehogy, ülj csak le!

Sayoko csodálkozó pillantást vetett rá, majd főnökére nézett.

- Ülj le, nem zavarsz. Fujisaka Saori, Akechi Sayoko – mutatta be őket egymásnak Rya.

Sayoko leült.

- Saori… - ismételte a nevet, majd felvillant a szeme. Nem volt buta ember, máris tudta, ki a lány.

Saori ebből mit sem sejtett, közelebb hajolt, mellei szinte kibuggyantak a szűk felsőből.

- Nagyon tetszik a dalod – mosolygott rá, és kihívóan megnyalta hozzá az ajkát.

Sayoko csak nézte, majd unottan sóhajtott.

- Bocsáss meg, de szeretnék négyszemközt beszélni a főnökkel.

Saori először nem értette, mire utal, aztán dühösen felvillanó szemekkel felpattant.

- Hát persze! Jó beszélgetést! – vágta oda, és elviharzott.

- Ez az volt, amire gondolok? – fordult utána kíváncsian Sayoko.

- Saori nem szeret sokáig bánkódni egyetlen férfi után sem – magyarázta Rya derűsen.

A férfi egyenesen a szemébe bámult.

- Nem úgy néz ki, mintha bántana – állapította meg nyugodtan. Szürke szemében azonban egy egész vihar kavargott. Forrt benne az indulat. A féltékenység akarata ellenére érkezett.

- Emlékeztetlek rá, hogy Saorival azon az éjszakán szakítottam, amikor téged felvettelek – felelte Rya halkan, mintha pontosan tudta volna, milyen gondolatok kavarognak a fejében.

Hallgattak. Sayoko közelebb dőlt hozzá.

- Mit iszol? – szimatolt érdeklődve.

- Whiskey. Kérsz?

- Csak egy kicsit – nyúlt a pohárért a férfi, és egy nagyot kortyolt. A szájában ízlelgette az ízeket, mielőtt lenyelte volna. – Finom – nyalogatta az ajkát.

Rya furcsán érezte magát. Legszívesebben bezárta volna valahová a férfit, hogy… Miért is? Elkapta a tekintetét a férfiról. Zavarban volt. Sayoko az ő ruháját viseli, a saját illatát érzi rajta, most pedig az ő poharából iszik. Ez annyira bensőséges, annyira intim volt, hogy valójában nem tudott, mit kezdeni vele, nem tudta, hogyan reagáljon rá. Lényének egyik fele azonban nem is akart. Csak Akechi Sayokót akarta. Míg a másik legszívesebben elfutott volna tőle jó messzire. Csak hát Tachibana Rya sosem volt az a fajta, aki megfutamodik a kihívások vagy a problémák elől. Tisztába akart jönni vele, mit is érez pontosan a férfi iránt, s ezért bármire hajlandó volt. Nekiszegezte hát a kérdést.

- Miért csókoltál meg?

Sayoko visszacsúsztatta a poharat Rya elé.

- Szerinted? – kérdezett vissza.

- Tetszem neked? – Rya némán lehülyézte magát ezért a kérdésért.

- Ha tudod, miért kérdezed? – vonta fel a szemöldökét Sayoko és a pillantása szinte derűs volt.

Nem néztek egymásra. Aztán a férfi megérintette Rya karját.

- Őszintén szólva, azt vártam, hogy kirúgsz érte – vallotta be őszintén.

- Gondolkodtam rajta – bólintott Rya komoran.

- És miért nem tetted meg? Túl sokat hozok neked a konyhára? – A kérdés kihívó és gúnyos volt egyszerre.

Rya arca megrándult.

- Eleinte ez sokat nyomott a latban, igen.

- És most?

- Nem tudom – vont vállat tétován Rya. – Az az igazság, hogy… olyan érzések kavarognak bennem, amelyeket eddig nem… ismertem… Fogalmam sincs, mit csináljak.

- Mit akarsz csinálni? – hajolt egészen közel hozzá Sayoko a középső szót erősen megnyomva.

Rya orrát megcsapta saját arcszeszének illata, amely a férfin mégis olyan más volt. Olyan… csábító… izgalmas…

- Nekem még… soha… - nyögte. Segélykérően nézett a férfira. – Érted? Ez a helyzet nekem teljesen új. Úgy hiszem, neked nem én leszek az első pasi, de akkor is…

Sayoko komoran intett, majd megszorította a férfi kezét.

- Akarod tudni milyen? – tette fel a kérdést halkan, és nem engedte el sem a kezét, sem a tekintetét. Pontosan látta, Rya arca mennyi mindent kifejezett egyetlen pillanatra: izgalom, sóvárgó vágy, és zavar… Nem válaszolt, így rámosolygott.

- Az első alkalommal, amikor egy férfi megcsókolt egy bulin, behúztam neki egy nagyot. Pokolian felhúztam magam rajta, nem kívántam a férfiakat, nem akartam egyhez sem annyira közel kerülni… Azzal nem számoltam, hogy vágyódni fogok a férfi iránt. Éjszaka félálomban, vagy éppen egy nőn feküdve, úgy éreztem, hogy egyáltalán nem lenne rossz legalább kipróbálni. Először tényleg csak a kíváncsiság hajtott, azt hiszem… - Vallomásán elmosolyodott. – Addig jártam a klubokat, amíg meg nem találtam azt a férfit. Majdnem egy évig voltunk együtt, és nem bántam meg. Ő volt az, aki megtanított arra, hogy soha, semmilyen körülmények között ne szégyelljem az érzéseimet, a vágyaimat. Mellette lettem felnőtt, és az az ember, aki most vagyok. Tudod, mit mondott, amikor szakítottunk?

Rya nemet intett a fejével. Lélegzetvisszafojtva hallgatta a férfit.

- Bátran vállald fel az álmaid és az érzéseidet, nézz büszkén más szemébe, mert különben eltipornak. Igaza volt, ma már pontosan tudom. Nem jutottam volna el idáig, ha nem így cselekszem.

Rya körbenézett. Látta Miut, ahogy fél szemmel feléjük pislog, és Saorit, ahogy éppen egy bankelnök fiával bájolog. Furcsa érzések kavarogtak a fejében. Soha, egyikük sem volt a barátja, egyikük se került hozzá ennyire közel, mint Sayoko. Soha nem volt szívbéli jó barátja, csak most ő. Vele megoszthatta a kétségeit, előtte nem kellett erősnek mutatkoznia, lehetett mellette gyenge, mert a férfi ettől még ugyanúgy kitartott mellett, ugyanúgy tisztelte. Ő volt az első, aki igazán emberként bánt vele, és nem érdekelte, hogy milliói vannak a bankszámláján. Ő volt az, aki képes volt hajnalban beállítani hozzá, és friss fánkokat dugdosni a szájába, mert ő elaludt hátul az irodában az íróasztalnál. Hallgatott rá, megbízott benne, amikor az Egyetlen éjszakát szerezték, hosszú hajnalokon át. Ugratta őt, idióta vicceket sugdosott a fülébe, ha már elege volt az estékből és a részeg vendégekből. Megmasszírozta a vállát, ha fáradtnak látta, sőt legutóbb még arra is képes volt, hogy megcsikálja. Őt! Mi sülne ki belőle, ha tényleg a kedvese lenne? Ez a férfi nem fogja megbántani, nem fogja összetörni a szívét, ennyire már ismerte. Működne vajon? Maga sem tudta, de minden józan gondolata ellenére – amelyek azt súgták, tartsa meg a férfitól a három lépés távolságot – akarta. Jobban, mint bármit eddig életében. A férfi melege után vágyódott, hogy feloldja végre benne azt az ürességet. Felhajtotta a pohara alján árválkodó pár csepp whiskey-t. A férfira nézett, aki türelmesen várakozott, csak a tekintetében égett parázsló tűz. Rya érezte, hogy lángol az arca.

- Nem vagyok egy gyáva alak, de most egy kicsit tartok ettől… - mondta halkan.

- Tetszem neked – felelte Sayoko sötét pillantással.

- Valóban. – Rya torkában dobogó szívvel tette hozzá. – Legyen.

Sayoko rávigyorgott.

- Záróra után találkozunk – állt fel.

Rya zavartan mosolygott. Látta a férfin, hogy még akar valamit, ezért kérdően nézett fel rá. Sayoko csak erre várt, az ajkára szorította a száját. Pillantásuk összefonódott, és Rya megadta magát. Elnyílt a szája, lehunyta a szemét. Csodálatos volt. Az egész világ csak kettejükre szűkült le: Sayoko ajkára, az ízére, a nyelvére, amely a szájában kutakodott.

A férfi rendkívül lassan húzódott el tőle.

- Mennem kell – mormogta még szinte a szájába.

Rya felsóhajtott.

- Rendben.

Sayoko széles mosollyal felegyenesedett, és elsétált. Rya kábán bámult utána.

- Tiszta bolond vagyok – mormolta. – Mégis mi a fenét művelek? – nyúlt a pohara után, de rá kellett jönnie, hogy üres. Felpillantott, Miu-t kereste a tekintetével- Kíváncsi szemek tapadtak rá, Saori döbbenten bámulta, Miu viszont épp visszafojtott könnyekkel száguldott ki a konyhába. – A francba! Már csak ez hiányzott… - pattant fel, és a lány után vetette magát.

Sayoko éppen ekkor kezdett bele kedvenc számába, amikor belépett a konyhába. A szokásos sürgés-forgás fogadta. Miu-t azonban semerre sem látta. Megragadta az egyik pincér, Haruie karját.

- Nem láttad Miu-t?

A fiú a hátsó kijárat felé mutatott.

- Arra ment. Eléggé sietett, majdnem összeütköztünk. Valami baj van? – érdeklődött aggódva.

- Nem, de beszélnem kell vele. Szólj, kérlek, Martynak, hogy vegye át egy időre Miu helyét.

- Dan nem fogja bírni egyedül a vendégek rohamát a bárpultban – ellenkezett a fiú.

Ez igaz volt. A pult mögött mindig legalább két embernek kellett állnia, főleg teltház idején. Rya felsóhajtott.

- Csak addig tartson ki egy kicsit, míg beszélek Miuval. Utána beállok melléje segíteni. Menj már, mire vársz?! – mordult rá.

Haruie furcsán nézett, de engedelmeskedett.

Rya kilépett a bár mögötti sikátorba. Egy lámpa világította meg a keskeny utcát, Miu a fal melletti szemetes konténerek előtt állt, és dühösen rugdalt egy zsákot.

- Miu, kérlek… - lépett oda hozzá, és megfogta a vállát.

A lány lerázta magáról a kezét, és könnyes arccal, de szikrázó szemekkel fordult feléje.

- Legalább jól szórakoztatok? – kiáltotta.

- Miu, hallgass meg!

- Aztán miért? Hogy hallgassam a hazugságaidat? Köszönöm, abból nem kérek. Kilépek. Bíztam benned, de ezek után…

- Te vagy a jobbkezem, a főpincér. Ne dönts elhamarkodottan – kérlelte a férfi.

- Azt hiszed, érdekel? Hülyét csináltál belőlem! Tudtad, hogy tetszik nekem Sayoko, ám egy szóval se utaltál arra, hogy ti ketten együtt vagytok. El akartam hívni őt egy randira, mert miért is ne, gondoltam. Erre ma mit kellett látnom? A te ruháidat viseli, a te kölnidet használta, a te poharadból iszik, és téged csókol… Most meg azt akarod nekem bemagyarázni, hogy rosszul láttam? – toppantott haragosan a lány.

- Ez nem ilyen egyszerű, Miu!

- Jaj, hát persze, hogy nem! – gúnyolódott Miu, és lerángatta a kötényét. – Még soha nem aláztak meg ennyire…

Rya lefogta a kezét, megrázta, akár egy rongybabát.

- Legalább meghallgathatnál! – dörrent a hangja. – Mit gondolsz, örömmel okoztam neked fájdalmat? Így ismertél meg? Nem akartam, egyszerűen… így alakult. Nem akartam, hogy ez legyen. Ma hajnalban Sayoko nálam aludt, de semmi sem történt köztünk, csak egy csók. Most viszont… Fogalmam sincs, hogy mit érzek, mert… minden összezavarodott bennem.

- Szereted? – szabadította ki magát a lány, és hozzávágta a kötényét.

- Nem tudom – halkult el Rya hangja, és nekidőlt a falnak.

Miu bár sértett és dühös volt, megszánta.

- Figyelj, nekem ezt… muszáj átgondolnom – motyogta kevésbé keményen. – Holnap beszélünk, nem baj?

- Menj csak haza, majd tartom a frontot. Köszönöm – bólintott megkönnyebbülten a férfi.

Miu lehajtott fejjel besietett, halkan csapódott be mögötte az ajtó. Rya elgondolkodva ácsorgott, amikor Haruie szólt ki neki.

- Főnök, akkor beállsz Dan mellé? Már nem bírja egyedül a rohamot. Miu hová ment?

Rya ellökte magát a nyirkos faltól.

- Haza, nem érzi jól magát. Jövök – indult el a fiú után. – Szólj Martynak, hogy egész este ő lesz helyette.

- Rendben.

A konyhából kilépve megcsapta Sayoko hangja. Bámult rá egy hosszú pillanatig, majd a pult mögé sétált.

- Dan, segítened kell. Régen álltam a pult innenső oldalán – veregette meg a pultos vállát.

A férfi rávigyorgott.

- Ne aggódj, főnök! Hamar belejössz.

- Remélem – lazította meg az ingét Rya, és félredobta a nyakkendőt és a zakót. Elkapta Sayoko pillantását, aki bátorítóan rákacsintott. Mély levegőt vett.

- Ugorjunk neki! – húzta ki magát.

Dannek igaza volt, hamar visszazökkent a régi ritmusba. Az új koktélok elkészítésénél még szüksége volt a férfi segítségére, de minden rendben ment. Azonban akármilyen elfoglalt is volt, teljesen tisztában volt Sayoko jelenlétével és a színpadról feléje vetett forró pillantásokkal…

 

4. Megadás

 

Rya nagyot ásítva rogyott le a székre. Hajnali öt óra volt. Rajta kívül már csak Sayoko rakosgatta a kottákat a zongoránál.

- Hogy ment a koktélkeverés? – mosolygott rá a férfi.

Rya legyintett, és ráborult az asztalra.

- Már régen nem voltam ilyen hulla. Azt hiszem, kijöttem a gyakorlatból. Régebben sokkal jobban bírtam a gyűrődést. Talán öregszem.  

- Csupán ellustultál – vetette fel Sayoko, mire csúnya pillantást kapott válaszul. Felnevetett. – Csak egy ötlet volt… Miuval minden rendben ment? – sétált oda hozzá, és felült az asztal szélére.

Rya megdörzsölte az arcát.

- Szívesen kihagytam volna azt a beszélgetést. Nem gondoltam, hogy így reagál arra, hogy mi ketten együtt vagyunk.

- Elmegy?

- Még gondolkodik rajta. Az előbb hívott, szabit kért. Megoldjuk, de gondban leszek, ha esetleg felmond. Jövő hétfőig átvedlem csaposfiúvá – vont vállat beletörődve. – Ez van – sóhajtotta, majd körülnézett. – Bezárok.

- Én már mindent elintéztem. Inkább menj aludni – simogatta meg az arcát Sayoko.

Rya felállt, egy kicsit zavarban volt.

- Jössz te is?

- Haza kell mennem. Lassan kifosztalak a ruháidból.

- Csak egy váltásnyi van nálad – mormogta Rya, és felkapta a zakóját a székről, ahová lehajította. A nyakkendőt beletuszkolta a zsebébe, majd nagyot nyújtózott.

- Sietek vissza – lépett hozzá a férfi, és beletúrt a hajába. – Ma úgyis zárva leszünk.

Rya az órájára pillantott.

- Jó lenne délben felkelnem – mondta. – Át kell még néznem a múlt heti papírokat, a rendeléseket, és az előjegyzéseket is. A bevételt Jou és Hide elvitték?

- Szokás szerint.

- Legalább arra nincs gondom. Dannel átnéztük az italkészletet, rendelnem kell pár dolgot. – Rya nekidöntötte a homlokát Sayoko mellkasának. – Kezdek kikészülni – nyögte.

Sayoko átölelte, és a feje búbjára támasztotta az állát.

- Butaság! Egy kis alvás után minden rendben lesz.

- Jah, persze… - húzta el a száját Rya. – Délután még végig kell járnom a többi klubomat is. Hosszú napom lesz.

- Elkísérjelek? Ketten gyorsabban végzünk azokkal a fránya papírokkal.

Rya fél szemmel felpislogott rá. Még soha nem kérte, hogy elkísérhesse a másik bárokba, és nem tudott róla, hogy valamelyikbe is elment volna.

- Ezt nem kérhetem tőled – egyenesedett fel. – Az énekesem vagy, nem a személyi titkárom.

- Attól tartasz, hogy nem tudok olvasni? – vonta fel a szemöldökét Sayoko. Egy kicsit bántotta a visszautasítás. Rya azonban a fejét rázta.

- Nem akarlak kihasználni – magyarázta.

Sayoko az ég felé emelte a pillantását.

- Hülye vagy – jelentette ki, és szinte rimánkodva nézett. – Még nem is jártam a klubjaidban – durcáskodott.

Rya töprengett.

- Nincs szükségem a segítségedre, mert vannak üzletvezetőim, de – Bólintott. – gyere, ha annyira akarsz. Viszont nem akarok majd nyavalygást hallani, hogy mikor végzünk már.

- Nem fogok, becsszó! – Sayoko olyan elégedetten vigyorgott, mintha most ajánlották volna fel neki az angol koronaékszereket.

- Akkor rendben. Álmos vagyok, gyere, menjünk aludni! – Rya a kezét nyújtotta neki.

Kéz a kézben indultak fel az emeletre.

Rya már a zakóját dobta le az ágyra, amikor Sayoko a fürdőszobaajtóban állva megkérdezte.

- Miért egyeztél bele, hogy veled menjek?

Rya értetlenül pislogott, aztán lassan szégyellősen elmosolyodott. A férfi a tükörből őt nézte.

- Így legalább egész nap együtt lehetünk – vallotta be zavartan.

Sayoko lezser tartása abban a pillanatban megváltozott. A pillantása olyan volt, mint amikor a vadállat szemléli a vadat. Odalépett hozzá, és Rya érezte, hogy képtelen ellépni előle.

- Furcsa, nekem is ez járt a fejemben, amikor veled akartam menni. És most ezért vagyok itt – érintette meg a férfi mellkasát.

Rya elpirult. Sayoko halkan felnevetett.

- Még soha nem láttam senkit, aki ilyen helyesen tud elpirulni, mint te – mondta csillogó szemekkel.

Rya felnézett rá. Kigombolt ingénél jól látszott nehezen emelkedő és süllyedő mellkasa.

- Ez a helyzet nekem teljesen új – vallotta be. – Egy kicsit tartok ettől a dologtól – suttogta rekedten.

Sayoko egészen közel lépett hozzá.

- Ne akarlak bántani – mormolta Rya szájához egészen közel. – Bízz bennem!

- Nem lennék itt, ha nem így lenne, bár… ez nekem túl… gyors… - nyögte lángoló arccal, zakatoló szívvel, reszketve.

- Én nem úgy látom – nézett a szemébe határozottan Sayoko.

Rya nehezen vette a levegőt. Szája kiszáradt. Nyelvével lassan megnedvesítette. A férfi tekintete rátapadt. Sötét volt és vággyal teli. Mégis váratlanul érte, amikor megragadta a gallérját, és magához rántotta. A testük egymáshoz tapadt. Sayoko nyelve akadálytalanul hatolt a szájába, Ryának eszébe sem jutott tiltakozni. Felnyögött, keze Sayoko zakójába markolt. A férfi beletépett a hajába, ahogy hátrahúzta a fejét, hogy még mélyebbre hatolhasson a szájába. Rya görcsösen kapaszkodott belé. Már maga sem tudta, mit akar. De abban biztos volt, hogy ezt nem akarja abbahagyni. Nyelve bizonytalanul felfedezőútra indult, találkozott Sayokóéval. Most már ő húzta közelebb a férfit. Keze először tétován, majd egyre határozottabban rángatta Sayoko ingét, hogy végre a bőréhez férhessen. A férfi eközben a vállára húzta az ingét, végigsimított a mellkasán, a hátán, a csípőjén, a hasán. Beleharapott az ajkába, nyelve összeakadt Ryáéval, és a férfi még hátrébb döntötte a fejét. Sayoko szíve össze-visszakalapált. Ágyéka forrón lüktetett. Egész teste megváltásért esdekelt. Rya végre az ing alá jutott. Tenyerét élvezettel simította végig a meztelen bőrön. A férfi torkából tehetetlen nyögés szakadt fel. Találkozott a pillantásuk.

- Rya… - mormolta Sayoko, és egy pillanatra hátrébb húzódott. A férfi szája duzzadt volt, és az ő nyálától nedves.  Szeme fekete, akár az éjszaka. Teste megfeszült, akár az íj felhúzáskor. Egész lénye a folytatást követelte. Sayokóban elszakadt valami. Már egyáltalán nem volt türelmes, csak őt akarta. Újra lecsapott a szájára, durván, erőszakosan, de Rya meg sem rezzent, csupán nekifeszítette a testét.

Együtt rángatták le az ingét, majd Sayoko zakóját, az inge elszakadt, ahogy megrántotta, de most ez sem érdekelte. Egyszerre nyögtek fel, ahogy a bőrük összeért. Sayoko keze Rya fenekére tévedt, a csípőjét a sajátjához szorította. Ugyanazt a vágyat érezte a combjának feszülni, mint ami benne is tombolt. Ajka bejárta Rya arcát, megharapdálta a füleit, fogai végigkarcolták a nyakát, vállát. Rya nyöszörgött. Teste vonaglott. Sayoko hátrafelé tolta, az ágyra zuhantak, a férfi egyenesen rá, és szégyenteljesen jó volt érezni a súlyát a saját testén. Sayoko ajka a mellkasán járt. Fogai közé vette a mellbimbóját, Rya felkiáltott, belemarkolt Sayoko hajába. A férfi azonban folytatta a kínzást. Nyelve bejárta a hasát, a köldökébe tévedt, majd vissza a mellbimbóhoz, amivel megőrjítette. Kezei sem maradtak tétlenek, türelmetlenül rángatta Rya övét, a gomb messzire repült, ahogy kettérántotta az anyagot. A zipzár lecsúszott, Sayoko ujjai eltűntek a férfi ölében. Rya megdermedt, lélegzete akadozott, majd jól hallhatóan elakadt, amikor Sayoko ujjai körbefonták.

- Ne… - kapta el a csuklóját, de ahogy találkozott a pillantásuk, lassan mégis visszahúzta a kezét, s rábízta magát a férfira.

Sayoko vad tekintettel lehúzta róla a nadrágot, a zoknit. Maga is levetkőzött, és meztelenül bújt vissza hozzá. Nyelvével az ajkát simogatta, kezével pedig a combját markolta. Rya lassan felbátorodott. Sayoko felé fordult, egyik lábát átvetette a csípőjén, ezzel szinte teljes mozdulatlanságra ítélve. Ágyékuk összeért, és erősen összerándult a testük. A keze végigjárta a derekát, a fenekét, betévedt a combjai közé, és ezúttal Sayoko volt kiszolgáltatva neki. Reszketett.

- Érints meg! – nyöszörögte.

Rya keze megrebbent, de engedelmeskedett. Először finoman érintette, majd egyre erősebben szorította. Sayoko torkából reszketeg, fojtott kiáltás tört fel, és Rya most értette meg, mekkora hatalommal rendelkezik fölötte. Nem is gondolkodhatott ezen sokáig, mert a férfi egy mozdulattal fölébe hengeredett, és leszorította az ágyra.

Hangosan ziháltak, verítékben úszott a testük. A bevetetlen ágyon egymáshoz tapadtak. Sayoko ajka újra Ryáéra simult, majd egyre lejjebb csúszott. Rya ujjai a lepedőt tépték, amikor elérte a combját, majd a nyelve végigsiklott merevedésén. Görcsösen megfeszült, ahogy a férfi a szájába vette. Nyelvével, ajkával dédelgette, kínozta, és Rya tehetetlen volt a rászakadó érzések ellen. Olyan erővel szorította össze a szemét, hogy csillagokat látott. A kéj összeszorította a torkát, sírás kerülgette, és vonaglani akart, de nem tudott, mert Sayoko erősen lefogta, és mozdulni lehetetlenség volt, de pont ettől lett még gyönyörtelibb az érzés, amely ellen küzdött, mégis alulmaradt. Felkiáltott. A gyönyör úgy cikázott keresztül rajta, akár öreg tölgyfán a belecsapó villám. Hangtalanul rázta a zokogás, testének nem volt ura, nem volt egyetlen gondolata sem, amely ne Sayoko körül forgott volna.

Sayoko őt figyelte. Felhúzta magát, hozzásimult. Lágyan szájon csókolta, és Rya érezte a saját ízét az ajkán. Nem érezte undorítónak, csak nagyon, nagyon intimnek. Felemelte a kezét, és megsimogatta a férfi arcát.

- Köszönöm – súgta rekedten, mert nem tudott mást mondani, mert még mindig kissé kába volt.

Sayoko megfogta a kezét, és végig a szemébe nézve az ölébe húzta.

- Kérlek… - sóhajtotta. – Most még csak ennyit merek kérni tőled.

- Engedd, hogy… - próbált felemelkedni Rya, de nem engedte. Puszta pillantásával visszaparancsolta.

- Nem, most még nem – ingatta a fejét.

Végig egymás szemébe néztek, miközben Sayoko szelíd mozdulatokkal irányította a kezét. Ez meghittebb és bensőségesebb volt, mint amit Rya valaha is átélt. Korábban úgy gondolta, egy nővel is lehet ilyen, de ez most mégis más volt. Két férfi között még nagyobbnak kell lennie a bizalomnak, a tiszteletnek, az érzésnek, hogy igenis a másikat akarják. A férfit figyelte, és megtisztelve érezte magát, amiért teljesen rábízza magát, és megmutatja azt az arcát, amelyet mások nem láthatnak.

Sayoko fojtottan felnyögött, és Rya vállához szorította az arcát. A férfi érezte a kezén a nedvességet, és nem csupán kíváncsiságból emelte a szájához. Végighúzta az ajkán az ujjait, nyelvével nyalta le. Sayoko sötét vággyal a szemében figyelte, szavakkal nem lehetett kifejezni, ami akkor látszott a tekintetében és az arcán. Rya bizonytalanul engedte le a kezét.

- Valami rosszat csináltam? – kérdezte tétován.

Sayoko lassan mély levegőt vett, majd még egyet.

- Milyen érzés?

Rya nyelvén érezte még az ízét, orrában ott érezte az illatát, mely körbelengte. A vágy lassan újra birtokba vette, és érezte a combján, nem ő az egyetlen.

- Megismételhetnénk? – mormolta, és újra mgjelent az arcán a halvány pír, mely láttán Sayoko lustán elmosolyodott.

- Biztos vagy benne? – húzódott közelebb hozzá.

Rya bólintott. Semmi tétovázás nem volt benne.

- Még soha nem éreztem így – nézett félre zavartan. – A nőkkel mindig… olyan más volt.

- És ez zavar? – túrt a hajába Sayoko, és Rya beledőlt a mozdulatba.

- Láttam az arcodat, amikor elélveztél – mondta, és zafírként ragyogott fel a tekintete. – Újra látni akarom – tette hozzá, észre sem vette, hogy elmélyült a hangja, és nem süt más már a pillantásából csak színtiszta vágy.

Sayoko végigdőlt az ágyon. Homlokára tette a karját, arcán halvány mosoly játszott.

- Most nagyon boldoggá tettél – vallotta meg.

Rya végignézett rajta.

- Ezt hol szerezted? – simított végig az oldalán. A vékony fehér heg réginek tűnt, de elég csúnyának ahhoz, hogy feltűnjön az amúgy makulátlan bőrön.

- Belefutottam egy késbe pár éve – vont vállat a férfi. – Nem nagy ügy, bár pokolian fájt.

Rya a mellkasára fektette a fejét, s miközben hallgatta a szíve dobogását, ujjaival könnyedén körözött a köldöke körül. Sayoko teste finoman megrezdült, mire felemelte a fejét.

- Nem akarod elmesélni?

Sayoko egy kis ideig hallgatott, tétovázott, nem akarta elrontani a pillanatot, végül mégis belekezdett.

- Akkoriban egy bárban énekeltem hétvégente. Egész jól ment. Az egyik este egy fickó belekötött a zongoristánkba. Fiatal fiú volt, még kezdő. Néha ittunk egy italt együtt, párszor a barátnője is velünk jött. Kedveltem, mert egész jól lehetett vele dumálni. Szóval azon az estén, annál a fickónál kés volt, amit persze használni akart. Murothai elé léptem. Nem is gondolkodtam, csak leütöttem. A kés meg bennem maradt. Volt is belőle balhé, patakokban folyt a vérem. – Rya érezte, hogy megpróbálja elviccelni a dolgot. – Ez lett az eredménye, sokkal csúnyább volt, de szerencsére belső szerveket nem érintett. Utána sokáig nem léptem fel sehol.

- Miből éltél?

- Éneket tanítottam. Szerettem csinálni.

Rya elmosolyodott.

- Akkor mégis miért hagytad abba, és miért jöttél ide?

- Azért mert szerettem vele foglalkozni, nem jelenti azt, hogy életem végéig akartam csinálni. Murothai szólt, hogy énekest keresel, és szerinte meg kellene próbálnom. Életem legjobb döntése volt, amikor beleegyeztem. Nem is reméltem ekkora sikert… minden téren. – Elvigyorodott, huncutul még kacsintott is hozzá.

Rya felnevetett, és a mellkasára támaszkodva megcsókolta.

- Szeretek veled lenni – vallotta be halkan. – Soha nem mertem senki előtt gyengeséget mutatni, és ettől… - megrázta a fejét, félrenézett. – Előtted önmagam lehetek, mert valahogy úgy érzem, megértesz. Megváltoztattál. Bízom benned. A barátom vagy, és ami egész eddig elképzelhetetlen volt számomra… a… szeretőm.

Sayoko átölelte, magához szorította. Meghatotta a vallomás.

- Nehéz volt kimondani?

- Nem. Magamnak bevallani volt nehéz, miután… - félszegen mosolygott.

- Szeretkeztünk? – fejezte be a mondatot a férfi.

- Több volt ez annál – tiltakozott Rya hevesen. – Úgy éreztem, összeér a lelkünk. – Zavartan elnevette magát. – Nem szoktam ilyen butaságokat beszélni, ne haragudj!

Ám Sayoko arcán olyan gyengédség jelent meg, amitől elakadt a hangja. Lassan fölébe kerekedett.

- Ismételjük meg! – lehelte, és Rya szíve akkorát dobbant, hogy úgy érezte, a férfi is meghallotta. Mohón vágyta a csókot, de ezúttal Sayoko volt az, aki a kezdeményezést várta. Így tehát torkában dobogó szívvel túrt a hajába, és lehúzta magához. Keze végigsiklott a hátán, le egészen a csípőjéig. Nyelve követelőzően járta be szájának minden kis zugát.

Sayoko a mellkasát simogatta. Felnyögött, amikor a férfi megragadta és megszorította a fenekét. Valahogy annyi erő lakozott ebben a mozdulatban, hogy önkéntelenül is behódolásra késztette. Rya egyik ujja a kis lyukhoz ért, amely oly érzékeny volt.

- Ott – nyögött fel, és az egyik ujj belésiklott, engedelmesen, de ellenmondást nem tűrően. Kéjes borzongás futott végig rajta, és átvette a kezdeményezést. Ajka vadul harapta Rya ajkát, érezte nyelvén a vér ízét. Még ebben is volt valami vad, őrjítő kéj. Keze lesiklott az izmos combokon, és gyengéd erőszakkal széttárta őket. Simogatta, masszírozta, kényeztette, kínozta, mire újabb ujj siklott belé. A háta ívbe hajlott, sejtelme sem volt, milyen gyönyörű, milyen érzéki.

- Kérlek – lehelte, nyögte, fuldokolta.

Feltérdelt. Magával húzta a férfit is, és Rya pontosan tudta, mit akar, mire vágyik. Előrehajolt. Először csupán az ajka érintette Sayoko merevedését, aztán a nyelve is végigfutott a csúcsán. Ahogy ajkai közé zárta, Sayoko teste finoman megremegett, és ebben is volt valami tiltott, édes gyönyör. Eleinte csak lassan ízlelgette, aztán egyre inkább felbátorodott. Erősen szívta, nyalta, élvezte, hogy uralkodhat a férfi felett, ahogy nem sokkal Sayoko őfelette.

A férfi hátravetett fejjel nyöszörgött. Volt már része ilyen kényeztetésben, mégis… ez most annyira más volt. Talán a tudat, hogy Rya először teszi ezt? Talán, hogy olyan ártatlanul tette? Fogalma sem volt róla. Úgy érezte, rázuhan a világ. Rya két ujja mozgott benne, a szája pedig olyan forró és nedves volt. Csodálatos. Az ajkába harapott, összeborzongott, ahogy az első gyönyörhullámok végigsöpörtek rajta. Rya nem rántotta hátra a fejét, hanem végignyalta, hogy kiélvezze az ízt, mely különleges volt, mert Sayokoé volt. Kezét lassan visszahúzta, s két kézzel átfogta a férfi derekát. Hangosan, nehezen lélegzett, testén veríték csillogott. Sayoko őt nézte, beitta magába a látványt. Találkozott a pillantásuk. Sayoko ujjai körbefonták, s lassan visszadöntötte az ágyra. Nyelve fürge volt, és ügyes, Rya pedig felajzott. Halkan felnevetett, amikor megérezte a szájában a forróságot, és hallotta a fojtott nyögést Rya torkából.

Összebújtak. Testükön egybefolytak a veríték cseppjei. Rya Sayoko vállán aludt el, arca nyugodt volt, és gyengéd. Sayoko legszívesebben felébresztette volna, hogy igazából szeretkezzen vele, de aztán inkább lehunyta a szemét. Majd… lesz még idő… sok idő…

 

5. Egy kis probléma…

 

Rya a zsebébe csúsztatta a szemüvegét, és körülnézett. A szokásos rend. Sayoko szorosan melléje lépett. Ez volt az utolsó klub, ahol ma jártak. A Szerelem Istennője kirítt a többi hely közül, amiket a férfi birtokolt. A vörös és fekete színek domináltak, az egész teremből bujaság és szenvedély sugárzott.

Sayoko elmosolyodott. Erre számított. Már megfigyelte, hogy mennyire mások is ezek a klubok. A Lótusz meghittséget, otthonosságot sugallt, a Titánium erőt és hatalmat, míg az Istennő uralhatatlan vágyakat. Olyan volt ez, mintha egyszerre látta volna Rya különböző arcait.

A férfi ránézett, körbemutatott.

- Íme, az Istennő. Isten hozott!

Sayoko lassan középre sétált.

- Vártam, hogy ilyen lesz – mondta. Mosolyogva fordult a férfi felé. – Négy bárod van, mindegyik más, és mégis mindegyik te vagy. Kezdem érteni, miért is tetszel annyira. Annyi arcod van, hogy soha nem foglak megunni.

Rya vállat vont, és éppen válaszolni akart, amikor az irodából egy férfi sietett oda hozzájuk.

- Helló! Már vártalak – nyújtott kezet főnökének.

Kezet fogtak, Rya bemutatta Sayokót.

- Carlos, ő itt Akechi Sayoko. Sayoko, az úr Carlos Alighieri, az Istennő üzletvezetője.

Sayoko udvariasan bólintott, Carlos viszont rávigyorgott.

- Hallottam már rólad. Szinte mindegyik vendégünk érdeklődik utánad. Tudni akarják, nem akarsz-e egy este itt is fellépni. Mona, az énekesnőnk kezd féltékeny lenni.

- Nincs miért – rázta a fejét a férfi. – Rya biztosan jól döntött, amikor Monát felvette ide. Körbejárhatok, amíg ti megbeszélitek a megbeszélnivalót? – pillantott Ryára.

- Parancsolj! – intett szét a férfi mosolyogva. Sayoko lágyan megérintette a kezét, majd egyenesen a színpad felé vette az irányt.

Carlos utánanézett.

- Tényleg olyan tehetséges, mint amilyennek mondják? – kérdezte.

- Mindjárt meghallgathatod – felelte Rya talányosan. – Már végigénekelte a Szkarabeuszt és a Titániumot is. JoAnn és Kousuke el voltak bűvölve tőle.

- Mona azt mondta, ma beugrik. Beszélni akar veled – jegyezte meg Carlos, ahogy az iroda felé tartottak.

- Már megint pénzre van szüksége? – komorodott el Rya.

Carlos a vállát vonogatta, úgy tett, mintha semmiről sem tudna.

- Nem kötötte az orromra.

Rya elhúzta a száját, és még az ajtóból visszapillantott Sayokóra. Intett neki, mire a férfi nevetett, és leült a zongorához. Még le sem ültek az irodában, amikor felhangzott az Egyetlen éjszaka? nyitódallama. Rya megborzongott. Döbbenetesnek érezte, hogy Sayoko minden helyen egy olyan számot énekel, amely tökéletesen illett a helyhez, a hangulathoz.

Carlos fülelt.

- Fantasztikus hangja van. Nagy szerencséd van vele.

Rya legszívesebben felnevetett volna. Remélte, Carlosnak nem tűnik fel lángba boruló arca.

- Valóban – felelte nyugodtan, reményei szerint kifejezéstelen hangon. – Kezdhetjük?

- Bocsáss meg, természetesen. – Carlos odahúzott egy széket, és leült mellé. Összedörzsölte a két tenyerét. – Ugorjunk neki!

Rya a papírok fölé hajolt. Sayoko hangja körbeölelte.

 

Sayoko legszívesebben táncra perdült volna. Felállt a zongorától, és kézbe vette z egyik gitárt. Lehuppant a színpad szélére, és felhangolta. Hangja végigszárnyalta az üres termet, visszaverődött a falakról. Döbbenetes volt. Sayoko pedig énekelt – hangja vad érzelmekről, soha meg nem szűnő vágyakról szólt. Annyira belemerült a zenébe, hogy csak akkor vette észre a fekete szépséget, amikor már szinte előtte állt. Elhalt a kezében a gitár.

- Te vagy Akechi Sayoko? – kérdezte a lány.

Felállt, bólintott.

- Igen. Te pedig Mona, ha nem tévedek.

A lány még közelebb lépett. Hosszú ébenfekete haja volt, sötét titkoktól terhes fekete szeme, nyúlánk, formás alakja, csokoládébarna bőre. Az egész nő maga volt a szenvedély. Sayoko megértette, miért az Istennő az Arany Lótusz után a legtöbb bevételt hozó klub. Ezért a nőért érdemes volt éjszakákat volt itt tölteni. A hangja egész rekedtes volt, megborzongatta a bőrét. Más hatással azonban nem volt rá. Mona viszont egész közel ment hozzá. Kezével végigsimított Sayoko mellkasán.

- Sokat hallottam már rólad – mondta, és csábítónak szánt pillantással nézett fel rá félig lehunyt szempillái alól.

Sayoko ellépett tőle, és visszatette a gitárt a helyére.

- Igazán? – kérdezte közömbösen. – Remélem, csupa jót.

Rya a sötétbe burkolózó bárpulttól nézte őket. Önkéntelenül is elmosolyodott. Nem volt vak, látta, mit csinál Mona, de azt is látta, mit Sayoko. Carlos felsóhajtott, amikor meglátta a nőt.

- Megérkezett – húzta el a száját.

- Sok gond van vele?

Carlos megdörzsölte az arcát. Ryának egy pillanatra eszébe jutott saját borostától kipirosodott bőre, de aztán inkább a válaszra koncentrált.

- Nem akarok panaszkodni rá, mert sokan vannak, akik csak miatta járnak ide, de… Kezd egyre beképzeltebb lenni, ha használhatom rá ezt a kifejezést. Szombaton, ha nem lépek közbe, felpofozza Chiakit csak azért, mert más dalt kezdett el, mint amivel ő akart kezdeni. Pedig tudod, hogy előzetesen megbeszéljük, mivel kezd a zenekar. Előtte meg összevitatkozott az egyik háttérénekessel. Ez nekem már sok.

- Beszélek vele – ígérte Rya, és hozzájuk sétált. Carlos követte.

Rya azon gondolkodott, hogy tudta vonzónak találni Monát, amikor Sayoko… oh, igen…

- Helló, Mona – köszöntötte a lányt.

A nő megperdült, és elmosolyodott.

- Rya, végre! Mostanában alig látlak – fenyegette ujjaival a férfit, és hozzádörgölőzött. Szájon akarta csókolni, de a férfi eltolta magától.

- Carlos azt mondta, beszélni akarsz velem.

Mona dühösen nézett rá. Nem válaszolt, így Rya hangja hűvös lett.

- Nehogy azt hidd, hogy a végtelenségig fogom fizetni a tartozásaidat a kaszinóban. Nem én vagyok a jótündér!

Mona jeges arccal állt előtte.

- Ennyit igazán megérdemlek! – sziszegte.

Rya felvonta a szemöldökét.

- Sokkal többet fizetek ki neked, mint amennyit érsz, kedvesem. Mondtam én valaha is, hogy nem tudok helyetted más énekest alkalmazni? Ehhez tartsd magad!  - dörrent a hangja.

Sayoko megbűvölten bámulta. Ezt a Ryát nem ismerte, de tetszett neki. Nagyon is. Mona éppen ekkor viszont rá mutogatott manikűrözött körmeivel.

- Azt hiszed, hogy ekkora tehetséggel ott marad majd a Lótuszban? Kap majd jobb ajánlatot, és lelép, ahogy Stephanie. Ne légy olyan nagyra vele!

Rya jeges arccal meredt rá, csak Sayoko látta rajta, milyen dühös.

- Kapott jobb ajánlatot – szűrte a fogai között. – Lehetőséget kapott, hogy lemezt készíthessen a White Horse-nál, ő mégis maradt. Nem mindenki olyan, mint te és Stephanie.  

Sayoko csodálkozva pislogott. Sejtelme sem volt, hogy Rya tud az ajánlatról, amelyet a lemeztársaság kínált fel neki pár hete. Habozás nélkül visszautasította, jól érezte magát a Lótuszban, nem tört nagy babérokra. Aztán el is feledkezett róla, így Ryának sem mondta el. A férfi mégis tudott róla, de egy szóval sem utalt rá. Sayoko összeszorult szívvel bámulta. Egyre inkább megismerte a férfit, egyre újabb tulajdonságait látta meg, egyre újabb arcaiba szeretett bele, és egyre fontosabb lett a számára. De vajon Rya jól érzi magát mellette? Egymásra néztek, és Sayoko megkönnyebbülten sóhajtott. Rya tekintetében bizalom és szeretet ragyogott.

Mona felkiáltott.

- Szemét! Azt hiszed, ez mindig így lesz? Hát, jó! Nem akartam, de akkor vegyünk búcsút egymástól. Lizzie McGuire majd úgy méltányol, ahogy megérdemlem.

Rya arca elsötétült.

- Viszlát! – vicsorogta. – Az utolsó fizetésed majd átutalom. Sok szerencsét!

Mona kimeredt szemmel sikított fel, majd sértetten elrohant.

- De, főnök! – Carlos rémülten felnyögött.

Rya leintette.

- Elég! – mordult fel. – Az Istennő meglesz nélküle is.

- Rengeteg vendég csak miatta jött ide – tiltakozott Carlos hevesen.

Főnöke feléje fordult.

- Nem érdekel! – közölte fagyosan. – Nem fogok úgy ugrálni, ahogy ő fütyül. Elmúltak azok az idők.

- Most mit csinálunk? – tűrt a hajába tehetetlenül Carlos.

Sayoko Rya mögé lépett, és hátulról átölelte a derekát. Az állát a férfi vállára hajtotta, onnan mosolygott rá az üzletvezetőre.

- Mona jó énekes, de azt nem hiszem, hogy pótolhatatlan lenne.

Rya automatikusan megsimogatta a férfi haját, és másik kezét a férfiéra simította.

- Én is így gondolom – értett egyet vele.

Carlos szeme tágra nyílt, ahogy rájuk meredt.

- Ti… együtt… - motyogta.

Rya arca enyhén elpirult, de meg sem próbált kibontakozni az ölelésből Sayoko legnagyobb megelégedésére.

- Miért? Talán probléma? – érdeklődött nyugodtan, de csak Sayoko érezte, hogy ideges.

Carlos a fejét rázta.

- Én már semmin sem lepődöm meg – közölte. – A magánéleted nem tartozik rám. Te vagy a főnök amúgy is.

- Végre valaki észreveszi – motyogta Rya elégedetten.

Sayoko kuncogott. Egymásra pillantottak, elnevették magukat. Carlos viszont értetlenül ráncolta a homlokát, úgy morogta.

- Ahelyett, hogy itt nevetgélnétek, inkább találjatok ki valamit. Mona nélkül becsukhat a bazár.

- Hozz inkább két ásványvizet, ahelyett, hogy itt kárálsz. Mi addig kitalálunk valamit –ígérte Rya.

Carlos morgolódva elviharzott, hogy a konyhából hozzon két üveget.

Rya megfordult, és belefúrta az arcát Sayoko nyakába.

- Most mi a francot fogok csinálni? – mormolta.

A férfi rámosolygott.

- Ki fogsz találni valamit – biztatta.

Rya viszont még mélyebbre bújt az ölelésbe.

- Veled szerencsém volt, szinte az ölembe pottyantál, de… - Felnézett. Sayoko hátravetett fejjel kacagott.

Értetlenül kapaszkodott belé. A férfi lepillantott rá. A tágra nyílt, csodálkozó szempár ellágyította az arcát. Bár megfogadta, hogy a bárokban tisztességes távolságot tart majd Ryától, úgy érezte, ezt most képtelen lesz betartani. Nem akarta megcsókolni, hiszen nem akarta zavarba hozni, most azonban be kellett látnia, hogy muszáj… Meg kell csókolnia, be kell innia az ízét, az illatát, a vágyát.

Rya ajka sebes volt délelőtti csatározásuk nyomán, de ez sem tarthatta vissza. A férfi szája elnyílt, amikor a nyelve megérintette. Oly őszinte bizalommal simult hozzá, ami egészen meghatotta. Lágyan csókolta, pillekönnyűen, miközben igyekezett visszafogni magát. Gyengéd mosollyal az arcán húzódott hátrébb, és két tenyere közé fogta Rya arcát.

- Meg fogod találni a megoldást – jelentette ki határozottan.

Rya halkan elnevette magát, bólintott.

- Köszönöm, hogy ekkora bizalommal vagy irántam. Kitalálok valamit – sóhajtotta. Aztán kibontakozott Sayoko karjaiból, és elkiáltotta magát. – Carlos, hol vagy már?

- Bocsánat, jövök!

Carlos tétován jött feléjük, ezért biztosak voltak benne, hogy az előbb tanúja volt összeborulásuknak, és mindent látott. Elvették az ásványvizes palackokat, és lehuppantak a színpad szélére. Carlos odahúzott egy széket a közeli asztaltól, és onnan meredt rájuk.

- Mi lesz most, főnök?

- Te mit mondasz? – vonta fel a szemöldökét Rya.

- Vissza kell hívni Monát! Nélküle elvesztünk.

Sayoko a fejét csóválta.

- Mindenki pótolható.

- De nem Mona! – csattant fel Carlos nyugtalanul. Neki az volt a dolga, hogy a legjobb minőséget biztosítsa a szórakozni vágyóknak, és mivel a legtöbben Mona miatt jöttek ide, neki kutya kötelessége volt teljesíteni a kívánságukat.

Rya nyugtatólag emelte fel a kezét.

- Sayokónak van igaza. Pont te panaszkodtál Monára. Örülnöd kellene, hogy végre elment.

- De nem örülök – pattant fel Carlos, és fel-alá kezdett járkálni a parketten. – Bár nem kedveltem Monát, az nem jelenti azt, hogy rossz énekesnek tartom. Kell nekünk az a szenvedély, amely sugárzik belőle.

Rya elgondolkodva forgatta az üvegét.

- Szenvedély? – ismételte, aztán váratlanul felpattant. – Van egy ötletem! Gyere, Sayoko, menjünk!

- Rya… - nyöszörögte Carlos kétségbeesetten.

- Majd felhívlak – intett neki Rya, és kivonszolta a bárból énekesét.

A férfi engedelmesen követte. Rya gyalog vágott neki az utcának. Távolabb hagyták a kocsit, mert sétálni akartak, viszont így most keresgélni kellett. Rya azonnal a kormány mögé pattant, Sayoko beült melléje. Nem kérdezősködött, mert biztosra vette, hogy a férfi majd úgyis elmagyarázza, mi jutott eszébe.

Rya a külváros felé vette az irányt, és közben – ahogy Sayoko gondolta – megmagyarázta váratlan sugallatát.

- Amikor Stephanie elment, csináltam pár meghallgatást. Bár egyikük sem illett a Lótusz hangulatához, egy fiatal lányt megjegyeztem magamnak. Carmine Ranmarunak hívják, elbűvölően bájos teremtés. Csak szórakozásból jelentkezett, mert amúgy egyetemre jár. Elbeszélgettem vele. Ha jól emlékszem, egy kis bérházban lakik harmadmagával. Két barátnőjével osztozkodik a kétszobás lakáson, az ő biztatásukra jött el a meghallgatásra is. – Fél szemmel Sayokóra pillantott. – Mielőtt eszedbe jutna megkérdezni, mondom, hogy nem feküdtem le vele. Vőlegénye van, és hűséges típus.

A férfi nevetett.

- Valahogy sejtettem. Te nem az a fajta vagy, aki csak úgy az ágyába rángat fiatal lányokat.

- Ezt vehetem bóknak? – csillant meg Rya szeme. Befordult egy utcába, és hirtelen kanyarral leparkolt. – Ezt nem hiszem el…

Sayoko eközben a fejét csóválta.

- Legközelebb én vezetek – jelentette ki. – Még egy ilyen és szívrohamot kapok.

Rya azonban oda sem figyelt rá, kiugrott a kocsiból, és az utcán sétáló fiatal pár után kiáltott.

- Carmine!

A lány megfordult. Elmosolyodott, amikor felismerte a férfit. Mondott valamit a mellette álló férfinak, aki bólintott. Sayoko is kiszállt, és csatlakozott Ryához. Carmine-ék bevárták őket.  

- Régen láttalak – ölelte meg barátságosan Ryát, majd bemutatta a férfit a párjának.

A férfi bólintott.

- Carmine mesélt magáról. Örvendek. Yasude Kenshin vagyok.

Rya Sayokóra mutatott.

- Ő itt Akechi Sayoko. Ismerkedj meg Carminne-nal és Kenshinnel.

Carmine várakozva nézett Ryára.

- Azt hittem, találtál énekest – mondta. – Legalábbis úgy hallottam – tett hozzá gyorsan.

A bártulajdonos Sayoko vállára ejtette a kezét.

- Itt áll előtted – mosolygott. – Már két hónapja dolgozik nálam, ő az Arany Lótusz énekese.

- Gratulálok! – A lány őszinte mosolya megértette Sayokóval, miért emlékezett ennyi idő elteltével is főnöke a lányra. Carmine ugyanis őszintén láthatóan őszintén örült, hogy megoldódtak a férfi gondjai, mégha nem is őt vette fel a bárba.

- Köszönöm – hajtotta meg a fejét. – De most kérni jöttünk. Kérlek, hallgasd meg Ryát.

A férfi felsóhajtott.

- Őszintén szólva, te jutottál először az eszembe – vallotta be. Elmesélte problémáját az Istennővel.

Carmine szeme felragyogott.

- A Szerelmes Istennő? – ragadta meg Kenshin karját izgatottan. – Komolyan? Te rám gondoltál?

- Igen. Holnap délelőtt alá is írhatnád a szerződést, ha vállalod.

Carmine felsikoltott, és vőlegénye karjaiba ugrott. Sírt és nevetett egyszerre. Pontosan tisztában volt vele, mekkora lehetőség hullott az ölébe. Miután megnyugodott, és megegyeztek, hogy a lány másnap felkeresi Carlost a klubban, elbúcsúztak egymástól.

Sayoko átkarolta Rya vállát, és mosolygott.

- Még mindig meg tudsz lepni – mondta.

- És ez baj? – simult hozzá Rya nevetve.

Teljesen felszabadultan viselkedett most, hogy megoldódott a gondja, és kettesben volt a férfival. Sayoko rávigyorgott.

- Menjünk haza! – javasolta. Elmélyült pillantást vetett a férfira, aki ettől fülig vörösödött. – Itt az ideje, hogy úgy igazából a magamévá tegyelek – mormogta Rya szájába, mielőtt megcsókolta volna. Cseppet sem zavarta, hogy az utcán állnak, és egy idős nénike felháborodott pillantással siet el mellettük. Összesimulva csókolóztak, mintha rajtuk kívül senki sem számítana.    

 

 

6. Harc és elhatározás

 

Sayoko a szokásos asztalánál ücsörgött. Rya a vendégek között járkált. Amikor végre megszabadult egyik törzsvendégétől, letelepedett melléje.

- Megint teltház van – jelentette elégedetten.

Sayoko körbepillantott. Több mint fél év telt el azóta, hogy összeköltöztek. Már majdnem egy éve jártak, és meglepetést tervezett… Amúgy nagyon jól megvoltak együtt. Rya felszabadultabb lett az idő elteltével, míg Sayoko mindent megtanult az üzletvezetésről, adóról és egyebekről. Havonta egyszer előrukkolt egy új dallal, épp ma volt az ideje a legújabb bemutatásának. Pihenőt tartott, hogy teljes erőbedobással tudjon a dalra koncentrálni. Rya elintézte, hogy több szabadideje legyen, amiért szerfelett hálás volt. Miután Tenshi felmondott súlyos betegségére hivatkozva, Rya áthozta az Istennő zongoristáját, Chiakit. A férfi helyére pedig Kenshin került, az énekesnő Carmine barátja. Chiakinak nem volt elhanyagolható hangja, így most épp ő dúdolt egy felkapott slágert a színpadon. Mindenki elégedett volt a jelen helyzettel, különösen Sayoko.

- Fáradtnak tűnsz – simogatta meg Rya arcát aggódva.

A férfi legyintett.

- Az alvás majd rendbe hoz – vigyorgott.

De Sayoko féltette. A férfi túl sokat dolgozott. Éppen ötödik bárjának megnyitását tervezte. A Vörös Rózsát éppen átépítették, hogy megfeleljen az új tulaj igényeinek. Ettől függetlenül Rya nem tudott nyugodtan ülni. A hét minden napján kiegészítők, tapéták, bútorok után futkározott, megbeszéléseket tartott, személyzetet keresett, szállítókkal tárgyalt. Volt olyan este, amikor csak beesett az ágyba, s már aludt is.

- Ez nem mehet így sokáig – feddte meg. – Engedd, hogy segítsek.

Rya megszorította a kezét.

- A berendezésben segíthetsz – engedte el magát. Hálás volt Sayokónak, hiszen amúgy is sok gondot levett a válláról. Az Arany Lótuszt már teljes egészében a férfira bízta, a közösen igazgatták a másik hárommal egyetemben. – Egy hónap múlva megnyithatjuk a Rózsát is, és akkor pihenhetünk egy keveset. Elutazhatnánk valahová. Egy hétig meglesznek nélkülünk.

Sayoko elvigyorodott.

- Két hét – javította ki Ryát. A férfi tiltakozni akart, aztán bólintott.

Nevettek. Rya a férfihoz hajolt, és megbillegtette a fülében a függőt.

- Olyan furcsa vagy így.

Sayoko vállat vont.

- Te vetted – figyelmeztette, és magához húzta egy csókra.

Már rég nem törődtek azzal, ki látja meg őket, mit szólnak a kapcsolatukhoz. Csak nagyon kevesen mertek megjegyzést tenni, és lassan természetessé vált, hogy összesimuljanak, csókolózzanak mindenki szeme láttára. Rya eleinte nagyon zavarban volt, ám mostanában egyre többször fordult elő, hogy ő maga kezdeményezett. Akár az ágyban is, ám ezt Sayoko egyáltalán nem bánta. Élvezettel figyelte, ahogy Rya lassan kitárja a szárnyait, és megteszi első útját az érzékiség birodalmába. És a férfi beváltotta a hozzá fűzött reményeket, ő irányított, kérlelhetetlen volt, és mégis olyan könnyedén hódolt be, hogy Sayoko újra és újra azon kapta magát, egyre jobban beleszeret.

Rya szenvedélye lassan felbukkant a mélyből. Nyelve meghitten kalandozott a férfi szájában, keze az asztal alatt igen intim helyen járt. Sayoko lassan elhúzódott tőle, lefogta a csuklóját. Nehezen szedte a levegőt, de a tekintete éles volt, akár egy vadállaté, amely a prédát lesi.

- Zavarba hozol – nyögte meglepetten. A férfi általában nem viselkedett így, ez pedig gyanakvásra adott okot. – Valami baj van? – nézett kutakodva az arcába.

Rya felsóhajtott.

- Ne haragudj! – mormolta. – Csak ma reggel küldtem apámnak a szokásos havi csekket.

Sayoko már mindent értett.

- Felhívott, ugye? – húzta magához.

- Hát persze – szorította ökölbe a kezét Rya. Míg Sayoko egyedül állt a világban, addig neki ott volt az apja. Havonta küldött neki egy összeget, amit aztán az örege két hét alatt eltapsolt, majd újra megjelent még több pénzért. Szerencsejátékozott, ivott, mindezt a fia keményen megkeresett vagyonából. Rya gyűlölte. Emlékezett még az édesanyjára, aki ha ezt szóvá tette a férjének, nagyon hamar beleszaladhatott egy pofonba. A gyermekévek számára magát a poklot jelentették, így mindannyiszor kikészült, ha az apjával volt kénytelen beszélni. Sayokóról még soha nem mesélt neki, mert tudta, hogy nem értené meg az érzéseit, és ez csak még jobban elszomorította.

Sayoko a hátát simogatta, hogy megnyugtassa, aztán támadt egy ötlete.

- Gyere, táncoljunk! – húzta magával.

Rya azonnal kiverte a fejéből az apját. Imádott a férfival táncolni. Amikor először csinálták, rettenetesen zavarban volt, de mostanra képes volt kikapcsolni a vendégeket. Nevetve Sayoko vállára hajtotta a fejét, s összesimulva andalogtak a lassú számra. Chiaki rájuk kacsintott, és elmélyítette a hangját. Rya megnyugodott, beszívta a férfi illatát, amely egy kicsit a sajátja is volt, és még soha nem érezte ilyen izgatónak a kölnit, amelyet használt. A lassú szám hirtelen gyorsabb ütemre váltott, és Sayoko vigyorogva megperdítette. Miest testük összeért, belecsókolt a nyakába. Rya a vállába kapaszkodott, és vigyorgott, akár egy idióta. Egy szerelmes idióta – javította ki magát gondolatban, amikor váratlanul a nevét hallotta. Automatikusan kibontakozott az ölelésből, hogy megforduljon. A pofon olyan hirtelen érte, hogy megbotlott, és a földre zuhant. Sayoko megdermedt, ahogy mindenki körülöttük. Döbbent csend lett, a zenekar is letette hangszereit. Jou és Hide utat törtek maguknak a vendégek között, hogy főnökükhöz jussanak.

Sayoko szikrázó tekintettel meredt az előtte álló férfira. Sejtette, kicsoda, de ettől függetlenül szívesen megütötte volna. Félelmetes jelenség volt, ahogy fekete ruhájában védelmezőn állt a férfi fölött, s fenyegetően magasodott az idősebb fölé. Ám egy kéz elkapta zakójának az ujját.

- Ne, kérlek! – Rya hangja halk volt és kérlelő.

Sayoko lehajolt hozzá, felsegítette. Zsebkendőt vett elő, letörölte felszakadt ajkáról a vért. Mindezt iszonyú erővel kordában tartott haraggal.

- Jól vagy? – kérdezte csendesen, feszülten.

Rya bólintott, és az apjára nézett.

- Te mit keresel itt? Talán nem volt elég a pénz, amit küldtem? – szegte fel az állát.

Az apja üvöltve Sayokóra mutatott.

- Sejtettem, hogy van valakid. Éreztem, hogy titkolsz előttem valamit. Most már mindent értek. Szegény anyád forogna a sírjában, ha most látna.

- Ne vedd a szádra anyám nevét – sziszegte Rya, és szemében felvillant a harag. – Miattad került abba a sírba! Most pedig megkérlek rá, hogy távozz! A havi apanázson kívül semmi közöd hozzá, örülj, hogy ennyit kapsz tőlem.

Az apa ordított.

- Az apád vagyok, és úgy bánsz velem, mint valami ronggyal! Kitanítottalak, én tettelek azzá, ami most vagy! Ezt itt mind nekem köszönheted!

Rya a zsebébe csúsztatta a véres zsebkendőt, és gyűlölködve mondta.

- Ha rajtad múlt volna, már régen gyilkos vagy tolvaj volnék. Amit itt látsz, az az enyém. A tulajdon két kezemmel építettem fel, s ha valakinek tartozom érte, az anyám, nem pedig te.

- Nézz magadra! Itt állsz, mint valami kiskirály, de csak egy buzi vagy! – vágott vissza az apja.

Ryának akaratlanul is megrándult az arca. Zafírkék szeme feketévé sötétült a haragtól. Sayoko a vállára tette a kezét, s hátrébb húzta. A fülébe súgta.

- Szeretlek. – Még soha nem mondta ki ilyen őszintén.

Rya szívén enyhült a kín. szeméből lassan eltűnt a düh. Kifejezéstelen nyugalommal nézett az apjára.

- Jou és Hide kikísérnek – mondta. – Jó utat hazafelé, de legközelebb kidobatlak, hiába vagy az apám.

A két biztonsági őr kétoldalról közrefogták az öreget, és szelíd erőszakkal kituszkolták az épületből. Az öreg végig üvöltözött. Rya elfordította a fejét, hogy ne is lássa a jelenetet. Sayoko intésére a zenekar folytatta a műsort. A vendégek lassan napirendre tértek az eset fölött. Csak Rya állt mozdulatlanul a parkett közepén. Sayoko átfogta a vállát, és felkísérte a lakásba. Leültette a kanapéra, és konyakospoharat nyomott a kezébe.

- Idd meg! – utasította.

Rya engedelmesen felhajtotta. Utána mély levegőt vett.

- Nem gondoltam volna, hogy idejön – sóhajtotta.

- Tudom – ült le melléje a férfi. Gyengéden masszírozta a férfi vállát, és Rya kezdett megnyugodni. Kis idő múlva megfogta Sayoko kezét.

- Már rendben vagyok, köszönöm.

- Biztos?

Rya elnevette magát.

- Igen. Hála neked. – Elkomorodott. – Nem fogom felvenni a szavait, mert nincs igaza. Nem hagyom, hogy kettőnk közé férkőzzön, mert akkor ő győz. Nem hagyom, hogy eltiporjon.

Sayoko torka elszorult. Átölelte a férfit, és a nyakába fúrta az arcát, ahogy Rya szokta. A férfi hátradőlt, és magával húzta a férfit is. Sayoko felpillantott, és Rya megcsókolta. Fölébe került, majdnem a szőnyegre zuhantak, de Rya megtartotta mindkettejük súlyát. Hangosan zihálva gombolta ki Sayoko nadrágját. A férfi meg sem próbált tiltakozni, mintha megérezte volna, hogy most mindkettejüknek erre az édes kínra van szüksége. Tehetetlenül tűrte, hogy Rya ajka körbefonja, az őrületbe kergesse. A gyönyör hulláma végiggyűrűzött a testén, hídba feszítve izmait. Aztán csak feküdt lehunyt szemekkel, kócosan, édes mosollyal az arcán. Rya végigfeküdt rajta. Megcsókolta.

- Szeretnék benned lenni – mormogta, miközben a fülét harapdálta.

Sayoko felnyögött. Remélte, hogy ezt fogja mondani. Megmozdult, a földön kötöttek ki. egyiküket sem érdekelte. Izzadtan, zihálva feszültek egymásnak a két test…

Sokáig pihegtek összegabalyodva, mire valamennyire észhez tértek. Sayoko az órára pillantott, az időt látva néhány csókkal magához térítette Ryát. Lezuhanyoztak, átöltöztek, majd elindultak lefelé. A lépcső legalján megtorpantak. Egymás kezét fogva néztek körbe kis birodalmukon. A zenekar teljes erőbedobással játszott, és csak Sayokóra vártak, hogy igazán elkezdődhessen az éjszaka.

- Menj! – mosolygott a férfira Rya. Sayoko lágyan megcsókolta, és elindult. Rya zsebre dugta a kezét és utána kiáltott. – Akechi Sayoko!

A férfi kíváncsi mosollyal az arcán megfordult. A szürke szemek gyémántként ragyogtak.

- Szeretlek! – mondta Rya csendesen.

Sayoko arca ellágyult.

- Én is – olvasta le ajkáról a szavakat Rya. Aztán Akechi Sayoko a színpadra sétált és beleszólt a mikrofonba. – Üdvözlök mindenkit ma este! Kérem, tartsanak velem és Tachibana Ryával! Ma pontosan egy éve, hogy először felléptem erre a pódiumra. Szeretet kaptam önöktől, de ami a legfontosabb, megtaláltam itt a szerelmet… - A vendégek lelkesen tapsoltak, Rya és Sayoko tekintete találkozott a terem két felén a fejük felett. Egymásra nevettek, és megkezdődhetett az éjszaka… vággyal, szenvedéllyel, szerelemmel…

 

Vége